- Tudod mit? – pillant rám barátságosan. – Eljössz hozzánk, és kész. Van egy vendégszobánk külön fürdõvel, ha gondolod, ki sem kell tenned a lábad onnan. Apukám ritkán van otthon, anyu viszont szinte mindig, kivéve, ha vásárolni megy, vagy a könyvklubba. A bátyám, Shinji pedig sokat van az egyetemen, õt sem nagyon fogod látni. Egyébként jó fej, már amikor éppen otthon van, szerintem ez lenne a legjobb megoldás.

O-Olyan sokan vannak, nem szeretnék…

- De… de… biztosan a terhetekre leszek… –  suttogom utolsó mentsvárként, a takarót gyûrögetve. – Én mindig… mindig… mindenkinek csak… bajt okozok.

Egyedül akarok lenni, meg akarok halni, én ezt nem bírom már tovább…

- Dehogy leszel – rázza meg kedvesen a fejét. – Talán jót is tenne neked, ha kizökkennél a mostani életedbõl. Én pedig mindenben segítek neked, jó? – kérdezi egy mosollyal az arcán. Bárcsak én is tudnék ilyen vidám lenni… de azt hiszem, most nincs választásom.

Zavartan pillantok fel, majd beletörõdõen bólintok. Félek…

 - Akkor ezt megbeszéltük – mosolyog rám. – Hoztam neked enni, biztosan éhes vagy – mondja egy szatyrot elõ véve, amit az ölembe pakol. – Nem tudom, mit szeretsz, szóval hoztam néhány péksüteményt meg egy kis gyümölcslét. Meg epres tejet, ha szereted.

Miért… Miért ilyen kedves velem? Ha ezek után bánt, csak még jobban fog fájni. Lehet, hogy mégsem akar kigúnyolni? Bár így lenne…

- Köszönöm… – suttogom apró mosollyal az arcomon. – De… nem kell ennyit gondoskodnod rólam. Megszoktam, hogy… egyedül vagyok… – Túlságosan is… de még mindig jobb, mint bármilyen idegennel egy szobában lenni.

- Mától fogva nem vagy egyedül – mondja komoly hangon. – Soha többé nem vagy egyedül, Noiru-kun. Én megvédelek mindentõl, ígérem, a szavamat adom rá.

Az ajkamat harapdálva bólintok, hinni szeretnék neki, de nem megy. Ha… Ha túlságosan is beleélem magam a helyzetbe, akkor végül csak még nagyobb lesz a csalódás. Lassan falatozom az ételbõl, egy kicsit még mindig émelygek, nem szeretném, ha visszaköszönne.

Éjszakára Masato-san hazamegy, én pedig egyedül maradok a rideg kórteremben. Egyfolytában a holnapon jár az eszem, nem akarok Higuchi-san családjával lenni, jó nekem egyedül. Félek… Annyira félek… Szinte alig alszom egész este, ha mégis sikerül elpillednem, akkor sikoltva ébredek a szokásos rémálmomból.

Masato-san… Bárcsak tudnám, miért viselkedsz így velem.

~*~

Már hajnalban éber vagyok, ami nem is csoda, tekintve hogy szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. Összekészülõdöm, hiszen nemsokára megérkezik Masato-san, hogy elmenjünk pár ruháért a lakásomra, mielõtt még a családja felé vennénk az irányt. Mikor belép a szobába, szorosan a fejemre húzom a kapucnit, hogy senki se bámuljon meg, amikor elhagyjuk a kórházat.

Az úton végig azon aggódom, hogy mi lesz, ha Masato-san meglátja, milyen helyen élek. Nem akarom, hogy kigúnyoljon a kis lakásért és a rossz környékért, de attól még jobban rettegek, hogy elhagyjam azt. Már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy idegen emberekkel kell majd egy fedél alatt élnem. Nem fogom túlélni… Mi van, ha majd mindannyian bántani akarnak? Esélyem se lenne ennyi ember ellen… Nem, nem szabadna ilyenekre gondolnom… Masato-san nem hagyná, hogy bántsanak, ugye? Azt… Azt mondta, meg fog védeni, de saját magától is megvédene? Szeretnék hinni neki, mindennél jobban…

Túl gyorsan érünk el hozzám, de szerencsére Masato-san nem jön be velem. Gyorsan összedobálok pár ruhát, fogkefét, könyveket és még néhány nélkülözhetetlen dolgot, majd reszketõ tagokkal bezárom az ajtót. Elindulok, de olyan nehéz lett a fekete sporttáskám, hogy alig bírom el. Higuchi-san elém siet, a táska felé nyúlna, de én riadtan lépek egyet hátra. Azt hittem, meg akar érinteni. Lehajtom a szégyentõl vöröslõ arcomat, félek, hogy mit látnék a szemeiben.

- Csak segíteni akarok – mosolyog lágyan. – Add ide a táskát, majd viszem, mielõtt megszakadsz nekem alatta.

- Nem… szükséges… - motyogom újból elindulva, de pár lépés után le kell tennem a földre a táskát. Lehet, hogy túl sok dolgot pakoltam be, pedig csak biztosra akartam menni, hogy nem okozok nekik gondot.

- Mondtam, hogy viszem – csóválja a fejét. Végül belátom, hogy több problémát okoznék, ha méterenként meg kellene állni miattam, ezért átadom neki a táskámat. – Semmi gond, Noiru-kun, azért vagyok, hogy segítsek – mosolyog rám kedvesen. – Ennek tényleg van súlya, de csak a buszmegállóig kell vinni.

Lehajtott fejjel megyek Masato-san mellett. Minél közelebb érünk a buszmegállóhoz, én annál jobban remegek. Nem akarom… Miért nem hiszik el, hogy elvagyok én egyedül is? Félek… félek… Hirtelen Masato-san megtorpan, és felém fordul.

- Nézd – szólal meg, és csak azután folytatja, hogy én is rápillantottam. – Még visszafordulhatunk, és maradhatunk nálad, ha szeretnéd. Viszont akkor nekem kell hazamennem egy heti váltás ruháért.

Én egyiket sem szeretném… egyiket sem. Letörlök egy kibuggyanó könnycseppet, amikor hallom Masato-san sóhajtását. Tudtam, hogy csak a gond lesz velem…

- Noiru-kun – mondja komolyan, de lágy hangon –, én nem hibáztatlak semmiért. Tudom, hogy rettentõen félsz, nem bízol bennem, és legszívesebben elfutnál, hogy elbújj. De nem futhatsz örökké, nem bújhatsz el örökre. Mindenki segíteni akar neked. Én, Mimi-chan, az orvos, aki megvizsgált, még anyukám is, pedig nem is ismer. Tudom, hogy valami szörnyûség történt veled, ami miatt mindentõl rettegsz és nem mersz kilépni a világba. De ha folyton mindenkit eltaszítasz magad mellõl, egy nap arra ébredsz, hogy teljesen egyedül maradtál. Én szeretnék segíteni neked, szeretném, ha bíznál bennem, de ez nem megy, ha nem adsz nekem esélyt sem rá, hogy közelebb kerülhessek hozzád.

Csak hallgatom, és tudom, hogy igaza van, ezért sem bírom visszafogni magam. Nem akarok egyedül lenni, de azt sem bírom elviselni, hogy mások hozzám érjenek… Zokogni kezdek, de hiába próbálok a pulcsim rejtekébe bújni, Masato-san leguggol elém. Finoman a kezeibe zárja az enyémet, és komolyan pillant rám. Remegve várom, hogy mi lesz, de végül nem tesz semmi mást, csak ismét beszélni kezd.

- Noiru-kun – szólít meg halkan – mitõl rettegsz ennyire? Annyira szeretnélek megérteni, hogy segíthessek neked – pillant rám komoly tekintettel, de én csak hevesen megrázom a fejemet, és még inkább zokogni kezdek. Nem mondhatom el neki, milyen mocskos vagyok… Csak még jobban megutálna. Nem akarom… Haza akarok menni, ott senki sem bánthat. Érzem, hogy ismét kezd elönteni a pánik, kapkodni kezdem a levegõt, ijedten pillantok Higuchi-sanra.

Riadt tekintetemtõl õ is ideges lesz, feláll, felkapja a táskát a földrõl, és elkezd visszaterelgetni a kis lakásomba. Azt hiszem, szavak nélkül is megértette, hogy most mire van a legnagyobb szükségem. Ahogy visszaérünk az ajtómhoz, még inkább reszketni kezdek. Magam sem tudom, mit szeretnék. Nem akarom, hogy lássa, milyen szegényes körülmények között élek, hogy alig csak a legszükségesebb dolgok vannak a lakásban.

Annyira remegek, hogy nem tudok beletalálni a kulcslyukba. Masato-san felsóhajt mellettem, majd lágyan kiveszi a kezembõl a kulcscsomót.

- Majd én, megengeded? – kér jóváhagyást, ami tudom, nemcsak az ajtónyitásra vonatkozik, hanem a belépésre is. Bizonytalanul bólintok, és arrébb állok, hogy helyet adjak neki. Mikor kattan a zár, kitárja az ajtót, és elõzékenyen elõre enged. Mielõtt bemennék, félve pillantok Masato-sanra. Türelmesen vár, nem siettet, veszek egy mély levegõt, és belépek a keskeny kis elõtérbe.

Szégyentõl vöröslõ arccal veszem le a cipõmet és sétálok be az apró nappaliba, hogy ott erõtlenül lerogyjak az ütött-kopott kanapémra. Felhúzom a lábaimat, és zokogva hajtom a térdemre a fejemet. Nem akartam, hogy lássa… Egyedül akarok lenni… Most már Ma-Masato-san is tudja, hogy hogyan élek…

Az elõtér a nappaliba vezet, ami egybeesik a konyhával, csak egy kis pult választja el õket egymástól, van pár polc, amin könyvek sorakoznak, de ezt és a kanapét leszámítva szinte semmi sincs a szobában. A konyha rész is majdnem teljesen üres, a kisebb méretû, fagyasztónélküli hûtõmben pedig tényleg nincs semmi. A szobából két ajtó nyílik, az egyik a hálóba, a másik a fürdõbe vezet. Nem merek felnézni, nem akarok szánakozást látni Higuchi-san szemében.

Lépteket hallok, majd fél szemmel látom Masato-san alakját, ahogy leguggol elém.

- Noiru-kun – szólít meg lágyan, kedves mosollyal az arcán. – Nincs semmi baj, lehet, hogy nem túl nagy a lakásod, de attól még árad belõle az otthonosság. – Nem tudom eldönteni, hogy felvidítani szeretne-e, vagy csak gúnyolódik rajtam.

Könnyes szemekkel nézek a szemébe, de ott csak kedvességet látok. Szorosabban húzom magamhoz a térdeimet, de a pillantásomat nem veszem le róla.

- Mo-Most… Ma-Masato-san csak g-gúnyolódik rajtam? – kérdezem meg hüppögve.

- Sosem tennék ilyet, Noiru-kun. Ha valamit mondok, azt úgy is gondolom.

- Bi-biztos? – bizonytalankodom még mindig. Annyira szeretnék megbízni benne, de félek…

Higuchi-san határozottan bólint, majd komoly tekintettel néz rám. – Viszont meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot – mondja, amitõl megint remegni kezdek. Tudom, mire céloz, de akkor sem vagyok rá képes, nem megy… – Szeretném, ha õszintén válaszolnál nekem, rendben? – Aprót bólintok, és inkább a padlót kezdem bámulni. Ha megint azt fogja megkérdezni, hogy mitõl félek, úgysem fogok tudni válaszolni rá. – Itt szeretnél inkább maradni, vagy menjünk el a családomhoz?

Egyiket sem szeretném… Ha itt maradunk, csak ketten leszünk, bármikor bánthat. Mi van, ha csak arra vár, hogy éjszaka bejöhessen a szobámba? De… de azt mondta, hogy sosem fog bántani… Bízhatok benne? Nem tudom, de szeretnék…

- I-Itt sze-szeretnék… maradni – nyögöm ki nagy nehezen a választásomat.

- Rendben, semmi gond – próbál nyugtatni. – Meg tudod nekem mondani, hogy miért nem szeretnél velünk lenni? – kérdezi kíváncsian, de én csak megrázom a fejemet.

- T-Túl sok…i-idegen… ember – motyogom halkan, anélkül, hogy ránéznék.

- Értem, ez eszembe sem jutott, sajnálom – kér bocsánatot, mire felkapom a fejemet. Miért õ kér bocsánatot? Hiszen minden az én hibám, én tehetek róla…

- Az é-én… hibám, sa-sajnálom, Ma-Masato-san – suttogom akadozva.

- Noiru-kun, te semmirõl sem tehetsz – mondja határozottan. – Nem a te hibád…

- Mo-most akkor… m-mi lesz? – kérdezem meg félve. Nem tudom, hogyan tovább.

- Hazamegyek, hogy elhozzam a legfontosabb dolgaimat, de meg kell ígérned valamit – néz komolyan a szemembe. – Amíg nem leszek itt… nem fogod… nem próbálsz…

Most elõször látom, hogy valamit nehezére esik kimondani Higuchi-sannak, de tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit szeretne.

- N-nem próbálok meg véget vetni az életemnek? – kérdezem keserûen. Néha úgy gondolom, hogy az lenne a legjobb, ha meghalnék, de valami mindig visszatart, és ez most sincs másképp. Masato-san égõ pillantása nem hagy választást. – Ígérem – motyogok a szemébe nézve. Az örömteli mosolytól, mely megjelenik az arcán, egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Milyen régen mosolygott rám így bárki is…

- Köszönöm, Noiru-kun – áll fel Higuchi-san. – Nemsokára visszajövök – mondja mosolyogva, mielõtt kilépne az ajtón.

Pár percig még magamba mélyedve ülök a kanapén, majd gyorsan felállok, és mindent visszapakolok a táskámból a helyére. Mit csináljak, míg visszaér Masato-san? Fõznöm kellene valamit? De… nincs itthon semmi…

Kibotorkálok a konyhába, de minden szekrényem üres. Viszont néhány teafüvem még van, így felteszek egy kis vizet forrni, hogy legalább friss teával megkínálhassam majd, amikor visszaér. Viszont ahogy a hálóm ajtajára téved a tekintetem, megint ideges leszek. Hogy fogunk aludni, és mi van ha… Nem, nem szabad erre gondolnom, de akkor is… Mi lesz, ha… ha Masato-san hazudott, és bántani fog?

A gondolataimból a kanna sípolása ránt vissza, leveszem a gázról, és ráöntöm a teafûre, nem tudom, Higuchi-san hogyan issza, ezért nem ízesítem be. Helyette kinyitom az egyik nappaliban lévõ szekrényt, és tiszta ágynemût veszek elõ. Bizonytalanul pillantok hol a kanapéra, hol a háló felé. Nem tudom, hogy Masato-san hol szeretne aludni… Nekem a kanapé is tökéletes. Végül csak leteszem az elõbb említett alkalmatosságra az elõvett dolgokat, és én is helyet foglalok mellettük. Az órára nézek, már egészen rég elment Higuchi-san, lehet… lehet, hogy mégsem jön vissza? Elvégre ki akarna egy olyannal egy fedél alatt lenni, mint én?

Letörlök a kibuggyanó könnycseppeket, majd riadtan ugrok egyet, amikor kopogást hallok az ajtón. A leselkedõn kinézve látom, hogy Masato-san jött vissza, ezért gyorsan kinyitom az ajtót.

- Ne haragudj a késésért, még a boltba is elugrottam – mondja kedvesen, miközben lepakolja a szatyrokat és egy nagy sporttáskát. A rengeteg zacskót bámulom, amit Higuchi-san is észrevesz. – Nem tudtam, hogy mit szeretnél enni, így többfélét is hoztam – magyarázza az értetlenkedésemet látva.

- Ne-Nem kellett vo-volna… Masato-san – motyogom szégyenkezve. – Vi-visszafizetek mindent…

- Ugyan, Noiru-kun, erre nincs szükség. Gyere, fõzzünk valamit, már én is megéheztem. – Az összes szatyrot felpakolja a konyhapultra, amikor észreveszi a teát.

- É-én fõztem… teát – sietek oda az egyik bögréhez, amit Higuchi-san felé nyújtok. – Ne-Nem tudtam, hogy szereti… szereted, ez-ezért ne-nem tettem bele se-semmit – motyogom zavartan, lehajtott fejjel.

- Köszönöm szépen, nagyon kedves tõled – mosolyog rám, amitõl egy kicsit én is megnyugszom. Nem tettem semmi rosszat, örül neki.

Noiru-kun ismét sírni kezd. Összehúzza magát, kezeivel átkulcsolja a lábait és a fejét a térdére fekteti. Mintha arra várna, hogy elmenjek, de nem teszem. Nem is megyek közelebb, nem akarom még jobban felzaklatni, már ha ez lehetséges.

- Noiru-kun, nyugodj meg, semmi baj – mondom halkan, próbálva õt megnyugtatni, de szemmel láthatóan ez nem sikerül.

- Ne-nem akarom Ma… Masato-sant be-bemocskolni – mondja riadtan, mire megdöbbenek. Nem értem. a dolgot.

- Noiru-kun – szólítom meg lágyan. – Nem tudsz bemocskolni engem, érted?

- De igen – zokogja hangosan. – É-én undorító vagyok és… és mo-mocskos…

- Ne beszélj butaságokat, kérlek… Egyáltalán nem vagy undorító, és mocskos sem, te egy nagyon kedves fiú vagy, aki eddig nem kapott elég szeretetet, de hidd el, hogy nincs veled semmi baj.

- Ne-nem igaz, én mocskos vagyok… mocskos… de én… ne-nem akartam ezt… – nyöszörgi halkan, én pedig csak hallgatom.

Tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, mert halálra fogom rémíteni, mégis közelebb kúszom, és lágyan magamhoz ölelem a remegõ kis testét és lassan ringatni kezdem. Ledermed, hiszen váratlanul érte a dolog. Azt várom, hogy ki akar szabadulni, de helyette csak azt érzem, hogy lassan hozzám bújik. Talán érzi, hogy nem akarom bántani, hogy jót akarok neki, még akkor is, ha még nem kész ezt elhinni. De én itt vagyok vele.

- Kérlek, Noiru-kun, nyugodj meg, nincs semmi baj – mondom lágyan, miközben ringatom, és magamhoz ölelem. Önkéntelenül bújik hozzám, miközben sír és egész testében reszket. Azt sem tudom, hogy felfogja-e a szavaim értelmét, de nem is ez a lényeg. A fontos, hogy érezze, itt vagyok és nem hagyom magára. – Semmi baj, nem vagy mocskos, érted? Akármit is tettek veled, az nem a te hibád volt, te nem tehetsz róla. Ssh, semmi baj.

- Ma-Masato-san – zokogja belém kapaszkodva, miközben egyre a nevemet ismételgeti. – Masato-san… Masato-san…

Lassan megnyugszik a karjaimban, és álomba sírja magát. Talán jobb is, ha alszik. Mikor már biztos vagyok benne, hogy nem ébred fel, óvatosan lefektetem és betakarom. Még mindig éjjel van, hajnali három felé jár az idõ. Én is álmos vagyok, de nem aludhatok, muszáj vigyáznom rá. De meg kell tudnom, hogy most mi lesz vele. Úgy döntök, megkeresem az orvost, és a lehetõ legóvatosabban hagyom el a szobát.

~*~

Jó fél óra keresgélés után találom meg az orvost, aki a kérdésemre elmondja, hogy Noiru-kunt másnap reggel kiengedik. Tehát még ma biztosan itt lesz benn.

-      - De nem maradhat felügyelet nélkül – mondja az orvos. – Amilyen állapotban van, félõ, hogy esetleg kárt tesz magában. Láttam már sajnos ilyet, és Haruyuki-kun esete nem egyedi.

-      -  Értem – bólintok komolyan. – Gondolja, hogy… esetleg… - nem merem kimondani, de a doki úgy tûnik, érti, mirõl van szó.

-       - Igen, lehetséges – bólint. – Már megpróbálta párszor megölni magát. Nem ez lenne az elsõ. De amíg nem tudjuk, mi okozza ezeket a pánikrohamait, nem segíthetünk rajta. Pszichiáterhez pedig nem hajlandó menni, és mi nem kényszeríthetjük.

-     -  Értem, és köszönöm, sensei – hajolok meg, majd elköszönök és úgy döntök, hogy veszek valami ennivalót. Át is kéne öltöznöm.

Hamar hazaugrom, lezuhanyozom, majd vissza is megyek a kórházba. Útközben veszek némi harapnivalót és innivalót, mert Noiru-kun bizonyára éhes lesz, ha felébred. A kórházi kaja sem rossz, de hátha azt nem akarja megenni. Ennie viszont kell. Mikor belépek, Noiru-kunt ébren találom, könnyek között, remegve az ágyon.

- Ma-Masato-san – nyöszörgi halkan, mire azonnal odasietek hozzá.

- Mi a baj, Noiru-kun? Fájdalmaid vannak? Hívjak egy orvost? – kérdem aggódva, mire õ a fejét rázza, majd elvörösödve néz másfelé.

- Sa-sajnálom, Ma-Masato-san – motyogja, de nem néz rám.

Összehúzza magát, a takarót védekezõen szorítja magához, hogy ne lássam õt. Rettentõen fél, pedig nincs mitõl. Sosem tudnám õt bántani. Még akkor sem, ha õ ezt nem hiszi el.

- Nincs miért bocsánatod kérned, Noiru-kun.

- De… De… csúnyán viselkedtem, és… és ba-bajt okoztam Masa-Masato-sannak…

- Nem okoztál nekem gondot – mondom lágyan mosolyogva, miközben leülök az egyik székre az ágy mellett. – Beszéltem az orvossal – kezdek bele a legfontosabba. – Holnap reggel kiengednek, de nem lehetsz pár napig felügyelet nélkül – magyarázom türelmesen, hogy legyen ideje felfogni a hallottakat. – Valakinek figyelnie kell rád.

- Én… nem… ne-nekem nincs senkim… Egyedül is megleszek, ho-hozzászoktam már… – mosolyodik el szomorúan, majd félve rám pillant. – Té-tényleg nem ha-haragszik rám, Masato-san? – kérdi újból, mint aki egyáltalán nem biztos benne, hogy igazat mondtam. Vagy, hogy jól hallotta az elõbbieket.

- Nem haragszom, Noiru-kun, nincs miért – mondom komoly, õszinte hangon. – Viszont akkor sem maradhatsz egyedül. Mivel Mimi-chan egy ideig nem lesz a közelben, én fogok rád vigyázni.

Elkerekedett szemekkel néz rám, mint aki nem jól hallotta. Látom, hogy fél, hiszen nem ismer. Mimit ismeri, valószínûleg ilyen esetekben õ szokott rá vigyázni. Tõlem pedig tart. Riadtan húzza össze magán a takarót, és mintha még arrébb is húzódna valamelyest. Nem tudom, mit mûvelhettek vele, hogy ilyen távolságtartó mindenkivel, de ki fogom deríteni. És aki bántani merte…

– Ne-nem szeretném – motyogja remegõ hanggal. – E-egyedül szeretnék lenni…

- Ez nem vita tárgya, meg kell értened, Noiru-kun – mondom kedves, de szigorú hangon, mire a fejét rázza, és sírva húzza még összébb magát. Halálra van rémülve, ez kétségtelen.

- Kérlek, ne… Nem akarom – szipogja, mire felsóhajtok. Ez így nem lesz jó, és még meg is ijesztettem.

- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj – mondom lágyan. – Kérlek, ne félj tõlem, nem foglak bántani, ígérem. Szeretném, ha egyszer majd megbíznál bennem. – A hangom komoly, õ pedig értetlenkedve, könnyes szemekkel néz rám. Olyan, mint egy elveszett kis kölyökkutya.

Még összébb húzza magát, de azért fél szemmel rám pislog, mintha azt kutatná, hogy vajon hazudok-e neki. Tudom, hogy nem bízik bennem, de ez az összezártság talán jó lesz arra, hogy végre bebizonyítsam neki, nincs mitõl tartania. Én nem fogom bántani, nem leszek vele durva és tényleg csak a barátja szeretnék lenni, semmi több.

- Noiru-kun… egy valamit kell még eldöntenünk… Nálam éreznéd magad nagyobb biztonságban, vagy inkább azt szeretnéd, ha én mennék a te lakásodra? – kérdem, mire a fejét rázza. Mint aki nem tud dönteni.

Ez kemény dió lesz. Valószínûleg attól fél, hogy ha nála leszünk kettesben, akkor ki lesz nekem szolgáltatva. De hazaviszem, akkor ott van anyu, nii-chan és néha apu is, ha éppen nem üzleti útra megy. Talán jobban érezné magát, ha többen lennének körülötte, és picit szocializálódna is. Egyébként is van egy vendégszobánk az emeleten saját fürdõszobával. Mióta a nagynéném – apukám nõvére – öt éve meghalt, senki sem használja. Addig õ aludt ott, ha néha meglátogatott minket. Szerintem az jó lenne Noiru-kunnak.

-     -  Tudod mit? – nézek rá barátságosan. – Eljössz hozzánk, és kész. Van egy vendégszobánk külön fürdõvel. Ha gondolod, ki sem kell tenned a lábad onnan. Apukám ritkán van otthon, anyu viszont szinte mindig, kivéve, ha vásárolni megy, vagy a könyvklubba. A bátyám, Shinji pedig sokat van az egyetemen, õt sem nagyon fogod látni. – Azt már nem mondom el neki, hogy Shinji otthon is általában bezárkózik a szobájába kockulni, vagy valamelyik aktuális barátnõjével van együtt. – Egyébként jó fej, már amikor éppen otthon van. Szerintem ez lenne a legjobb megoldás.

-     -  De… de… biztosan a terhetekre leszek… - suttogja megsemmisülten, még mindig a takarót markolva. – Én mindig… mindig… mindenkinek csak… bajt okozok.

-      -  Dehogy leszel – rázom kedvesen a fejem. – Talán jót is tenne neked, ha kizökkennél a mostani életedbõl. Én pedig mindenben segítek neked, jó?

Rám pillant, majd bizonytalanul bólint, mint aki úgyis beletörõdött a dologba. Azt persze nem mondtam neki, hogy anyuék még semmit sem tudnak a dologról. El kell majd nekik magyaráznom a helyzetet, és hogy bánjanak türelmesen Noiru-kunnal. De apa van, hogy két-három hétig sem jön haza, Shinji nem sokat van velünk, maximum anyuval fog sokat találkozni, meg velem. És csak egy-két hétrõl van szó.

-     -  Akkor ezt megbeszéltük – mosolygok rá. – Hoztam neked enni, biztosan éhes vagy – veszem elõ a szatyrot, és az ölébe teszem. – Nem tudom, mit szeretsz, szóval hoztam néhány péksüteményt meg egy kis gyümölcslét. Meg epres tejet, ha szereted.

-      -  Köszönöm… - mondja halkan, és mintha egy apró mosolyt is látnék az arcán. – De… nem kell ennyit gondoskodnod rólam. Megszoktam, hogy… egyedül vagyok…

-     -  Mától fogva nem vagy egyedül – mondom komolyan. – Soha többé nem vagy egyedül, Noiru-kun. Én megvédelek mindentõl, ígérem. A szavamat adom rá.

Beharapja a szája szélét, majd bólint. De tudom, hogy nem hisz nekem. Addig még hosszú az út. De legalább eszik, és ennek örülök. És nem akar elmenekülni, plusz, még a pulcsiját sem emelte el, hogy magára húzza. De retteg, látni a tekintetén, a testtartásán. Sokat kell dolgoznom még azért, hogy kiérdemeljem a bizalmát. Viszont nem fogom siettetni.

~*~

A másnap hamar eljön, talán Noiru-kunnak túl hamar is. Telefonáltam anyunak, elmondtam, hogy mi a helyzet, õ pedig belement. Apa most egy hónapig Amerikában lesz, ha jól tudom, New Yorkban valamit továbbképzésen, vagy min. Nem is érdekes az egész. Õ talán ellenezte volna, de anyu, ha picit nehezen is, de végül nem mondott nemet. Szerintem õ is aggódik egy kissé.

Mikor belépek a szobába, Noiru-kun már útra készen áll. Úgy döntöttünk, hogy elõször elmegyünk hozzá, hogy összeszedhessen magának pár ruhát és egyéb holmit. Tudom, hogy fél, de nagyon bátor, amiért nem utasította el a segítségem. Szorosan a fejére húzza a kapucnit, miközben elhagyjuk a kórházat.

Hamar odaérünk a lakásához. Én nem megyek be, nem akarom zavarni, amíg összeszedi a cuccait. Egyébként is érzem, hogy õ sem örülne neki. Mintha nem akarná, hogy lássam az otthonát. Tiszteletben tartom a kérését, így kinn várok, mikor egy jó fél óra múlva megjelenik egy nagytáskával a vállán. Az is fekete. Vajon van ennek a srácnak más ruhája is, ami nem fekete? A táska szemmel láthatóan nehéz, így odanyúlok, hogy átvegyem, de õ hátralép.

-      - Csak segíteni akarok – mosolygok rá. – Add ide a táskát, majd viszem, mielõtt megszakadsz nekem alatta.

-      -  Nem… szükséges… - motyogja halkan, de pár lépés után le kell tennie.

-     -  Mondtam, hogy viszem – csóválom a fejem, majd végül hagyja, hogy én cipeljem. De mintha még ezért is szégyellné magát. – Semmi gond, Noiru-kun. Azért vagyok, hogy segítsek – mosolygok rá kedvesen, miközben felkapom a táskát. – Ennek tényleg van súlya – állapítom meg, miközben elindulunk. – De csak a buszmegállóig kell vinni.

Nem válaszol, csak lehajtott fejjel jön mellettem úgy, hogy a vállamon himbálózó táska kettõnk között legyen. Szemmel láthatóan fél, a kezei idegesen markolásszák fekete pulcsija alját, a kapucnit mélyen a szemébe húzza. Most jut eszembe, hogy talán mégsem volt jó ötlet ez az egész, de már nem visszakozhatok. Végül mégis megállok.

-      - Nézd – mondom halkan, és megvárom, míg rám néz. – Még visszafordulhatunk, és maradhatunk nálad, ha szeretnéd. Viszont akkor nekem kell hazamennem egy heti váltás ruháért.

Nem válaszol, csak lehajtja a fejét, ebbõl tudom, hogy szégyelli magát. Én meg nem tudom, mit kéne tennem. Legszívesebben átölelném, a fülébe suttognám, hogy õ a legszebb, legcsodálatosabb, legkedvesebb ember a világon, ha nem tudnám, hogy nem érek el vele semmit. Sóhajtok egyet, mert valóban nem tudom, mi a jobb megoldás. Igazából egyik sem.

-      -  Noiru-kun – mondom komolyan, de lágy hangon -, én nem hibáztatlak semmiért. Tudom, hogy rettentõen félsz, nem bízol bennem, és legszívesebben elfutnál, hogy elbújj. De nem futhatsz örökké, nem bújhatsz el örökre. Mindenki segíteni akar neked. Én, Mimi-chan, az orvos, aki megvizsgált, még anyukám is, pedig nem is ismer. Tudom, hogy valami szörnyûség történt veled, ami miatt mindentõl rettegsz és nem mersz kilépni a világba. De ha folyton mindenkit eltaszítasz magad mellõl, egy nap arra ébredsz, hogy teljesen egyedül maradtál. Én szeretnék segíteni neked, szeretném, ha bíznál bennem, de ez nem megy, ha nem adsz nekem esélyt sem rá, hogy közelebb kerülhessek hozzád.

A vállai rázkódni kezdenek, majd látom, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán, aztán még egy és még egy. Leteszem a táskát a földre, és elé guggolok, hogy felnézhessek rá. Az arca merõ rettegés, fájdalom, szomorúság. Finoman kinyúlok, és megfogom az egyik kezét. Megremeg, de nem húzza el.

-      -  Noiru-kun – mondom neki nagyon halkan, hogy csak õ hallja -, mitõl rettegsz ennyire? Annyira szeretnélek megérteni, hogy segíthessek neked.

Hirtelen nyíllal belém a felismerés, eszembe jut a kiállítás, Masato-san és a sötétség. A szívem heves dobogásba kezd, ekkor érzem meg, hogy valami nekinyomódik a kezemnek. Ijedten ülök fel és pillantok oldalra, de rögtön meg is dermedek.

Masato-san… Itt van mellettem, nem ment el, nem hagyott magamra. Könnyek szöknek a szemembe, alvó arcára nézve nyugodtabbnak érzem magam egy kicsit, de még így sem tudok uralkodni magamon. Nem bírom elviselni, ha hozzám érnek, ráadásul… A fejemhez kapok, de nincs rajtam a pulóverem, ne… Ne… Masato-san látta, látta, hogy milyen undorító vagyok, de akkor miért van még itt? Ki kell szabadulnom, kell a kapucnim, hogy biztonságban lehessek. Megpróbálom kihúzni a kezemet Masato-sané alól, de nem bírom. Nem szerettem volna felébreszteni, de ügyetlen voltam. Elkezd mocorogni, majd felnyitja a szemeit, és rám pillant. Riadtan nézek rá, a sebhelyem… Nem akarom, hogy lásson, nem akarom!

Ahogy elengedi a kezemet, rögtön magamhoz húzom, próbálom lenyugtatni a zakatoló szívemet. A tekintetünk találkozik, gyorsan az arcomba próbálom fésülni a hajamat, de tudom, hogy már nem számít. Látta, most már õ is undorodni fog tõlem, mint ahogy mindenki más. Szipogni kezdek, próbálom visszatartani a sírásomat, de nagyon nehezen megy.

-  Jobban érzed magad? – kérdezi kedves hangon, aggódva, de nekem csak az jár a fejemben, hogy látta a hegemet.

-  Ma… Masato-san… te… te… – kezdek dadogni, majd még jobban arcomra szorítom a hajamat.

-  Igen – bólint a még fel sem tett kérdésemre. – De nem fogom megkérdezni, hogy szerezted, mert látom, hogy nagyon felzaklatott a dolog. És ne haragudj, hogy a kezed fogtam, tudnom kellett volna, hogy nem szereted, ha hozzád érnek. Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy egyedül.

- Mi… miért… – kérdezem sírva. – Miért… miért… maradtál itt… – Nem értem õt, nem értem, mit akar. Félek.

- Mert aggódtam érted – válaszol egy szelíd mosollyal. – Bár alig ismerlek, de úgy érzem, az életem fontos része vagy. És mégsem hagyhattalak pont most magadra. Pontosabban, nem tudtalak magadra hagyni, amikor ilyen állapotban vagy, Noiru-kun, függetlenül attól, hogy megbízol-e bennem, vagy sem – magyarázza, de én akkor sem értem õt, sose tudom, mit miért tesz. Általában nem szoktak így viselkedni velem, õ olyan más.

Olyan kedves… De mi van, ha csak el akarja hitetni velem, hogy kedvel, hogy utána még jobban a földbe tiporhasson? Nem akarok még többet szenvedni. Halkan szipogok, nem tudom, mit mondhatnék Masato-sannak, ezért csak remegve ülök az ágyban.

Reszketek, a sírást sem bírom abbahagyni, ezért Masato-san odanyújt nekem egy zsebkendõt. Elõször tétovázom egy kicsit, de végül nagyon óvatosan, hogy ne érjek hozzá a kezéhez, elveszem tõle a zsepit, és megtörölgetem az arcomat, hogy legalább a könnyeim egy részét ne lássa. Félek, nem tudom, mit kellene most csinálnom vagy mondanom. Miért van még itt? Mit akar tõlem? Ha gúnyolódni akar, miért nem tette még meg?

- Felhívtam Mimi-chant, de õ ma elutazott Nagoyába továbbképzésre – szólal meg végül, de attól, amit mond, csak még inkább remegni kezdek. Õ az egyetlen barátom, ha nagyon rosszul vagyok, átjön hozzám, akkor egy kicsivel nagyobb biztonságban érzem magam, de így ez most nem lehetséges. – Megkért, hogy vigyázzak rád, de ezt önmagamtól is megtenném – folytatja, de megint nem értem õt. Miért viselkedik így velem? Eddig senkit sem érdekelte az, hogy én hogyan érzek…

- Miért? Miért… törõdsz egy ilyennel, mint… mint… mint én? – kérdezem zokogva. Undorító vagyok és mocskos, nem akarom Masato-sant is ilyenné tenné, nem akarom bemocskolni, mint ahogyan velem tették.

-  Mert különleges vagy, Noiru-kun – mondja komoly hangon, mire döbbenten pillantok rá. Nem látom rajta, hogy gúnyolódna velem, de akkor sem értem. Tudom, hogy hazudik… Nincs bennem semmi különleges, szánalmas vagyok… – Ha hiszed, ha nem, abban a pillanatban elbûvöltél, amikor elõször megláttalak. És valami arra késztet idebenn – mutat a mellkasára –, hogy vigyázzak rád, hogy melletted legyek akkor is, ha semmit sem tudok rólad. Sosem bántanálak téged, sosem használnám ki a félelmedet, akkor sem, ha nem bízol bennem, érted? – folytatja a szemembe nézve. Nem tudom, mit kellene válaszolnom erre, ezért bizonytalanul bólintok, pedig valójában egy szavát sem értem. – Amit délután mondtam, komolyan gondoltam. Szeretnék a barátod lenni, és szeretnék segíteni neked, amiben csak tudok. Adsz nekem egy esélyt? – kérdezi kedvesen, de én csak remegve rázom meg a fejemet.

Nem akarok vele lenni, õ túl kedvesnek tûnik, csak rossz lesz neki mellettem. Én mindent csak elrontok, nem akarom õt is ilyenné tenni. Ismét zokogni kezdek, reszketve húzom fel a térdeimet és hajtom rá a fejemet, hogy ne láthassa az arcomat. A lábaimat ölelve ringatom magam, arra várok, hogy Masato-san elmenjen, de nem tesz egyetlen lépést sem, helyette csak felül az ágyra mellém, de nem ér hozzám.

- Noiru-kun, nyugodj meg, semmi baj – próbál nyugtatni, de érzem, hogy kezdek megint pánikba esni.

- Ne-nem akarom Ma… Masato-sant be-bemocskolni – vallom be kétségbeesetten a félelmemet. Hallom, hogy megdöbben a mondatomon, majd halkan kifújja a levegõt.

- Noiru-kun – szólít meg lágyan. – Nem tudsz bemocskolni engem, érted?

- De igen – zokogom. – É-én undorító vagyok és… és mo-mocskos…

- Ne beszélj butaságokat, kérlek… Egyáltalán nem vagy undorító, és mocskos sem, te egy nagyon kedves fiú vagy, aki eddig nem kapott elég szeretetet, de hidd el, hogy nincs veled semmi baj.

Ez nem igaz! Nem tudja, hogy mit tettek velem, ha tudná, nem mondana ilyeneket! Akkor õ is undorodna tõlem, mint mindenki más, tudom…

- Ne-nem igaz, én mocskos vagyok… mocskos… de én… ne-nem akartam ezt… – Miért tették ezt velem? Miért nem lehetek olyan, mint a többiek? Miért? Miért?!  Egyre jobban rázza a testem a zokogás, alig jut el hozzám Masato-san szólítgatása. Arra riadok fel, hogy két erõs kéz magához húz, és nagyon lágyan ölelni kezd.

Megdermedek, várom a fájdalmat, az ütéseket, de helyette csak Masato-san fájdalmas hangját hallom.

- Kérlek, Noiru-kun, nyugodj meg, nincs semmi baj – mondja lágyan, miközben a mellkasán ringat. Zokogva fúrom a fejemet közelebb hozzá, az sem érdekel, ha ezután bántani fog, csak öleljen még egy kicsit, olyan rég nem értek hozzám kedvesen… Csak még egy kicsit érezni akarom, csak egy kicsit, utána úgyis jön a fájdalom… – Semmi baj, nem vagy mocskos, érted? Akármit is tettek veled, az nem a te hibád volt, te nem tehetsz róla. Ssh, semmi baj. – Hinni akarok neki, de nincs igaza, tudom, hogy nincs…

- Ma-Masato-san – zokogom a hátába kapaszkodva. – Masato-san… Masato-san… – ismételgetem a nevét a végtelenségig.

***

Fáradtan, kiszáradt torokkal ébredek. Kótyagosan nyúlok az éjjeliszekrény felé, és a kikészített vizet egy hajtásra megiszom. Még eléggé kába vagyok, de ahogy kinyitom a szememet, fehér falak közt találom magam. Összeráncolt szemöldökkel kezdek gondolkodni azon, hogy mi történt, és amikor eszembe jut a kiállítás, és hogy nemrég még Masato-san karjaiban zokogtam, nem tudom, miért, de elvörösödöm, és reszketni kezdek.

Oldalra pillantok oda, ahol korábban Masato-san aludt, de most nincs senki sem a szobában rajtam kívül. Sírás kezdi szorítani a torkomat. Elment… Õ is megundorodott tõlem, miután látta a hegeimet…

Megint potyogni kezdenek a könnyeim, ám ekkor nyitódik az ajtó, és az az alak lép be rajta, akit most leginkább látni szerettem volna.

- Ma-Masato-san – nyöszörgöm sírós hangon, mire rögtön felém kapja a fejét, és aggódva lépdel mellém.

- Mi a baj, Noiru-kun? Fájdalmaid vannak? Hívjak egy orvost? – kérdezõsködik, de én csak megrázom a fejemet, és a szégyentõl vörösen pillantok a másik irányba.

- Sa-sajnálom, Ma-Masato-san – motyogom, mert nem tudok ránézni. Félek, hogy mit látnék a szemeiben, és habár pár órája hagytam, hogy megöleljen, az csak egy pillanatnyi érzés volt. Most megint félek, hogy bántana engem, ha hozzám érne. Reszketni kezdek, fázósan húzom fel annyira a takarómat, hogy ne láthassa az arcomon lévõ sebhelyet.

- Nincs miért bocsánatod kérned, Noiru-kun.

- De… De… csúnyán viselkedtem, és… és ba-bajt okoztam Masa-Masato-sannak… - Biztos utálta, hogy hozzám kellett érnie, és hogy neki kellett megvigasztalnia.

- Nem okoztál nekem gondot – mondja lágy mosollyal az arcán, miközben leül mellém a székre. – Beszéltem az orvossal – kezdi. – Holnap reggel kiengednek, de nem lehetsz pár napig felügyelet nélkül – magyarázza lassan, hogy emészthessem a dolgokat. – Valakinek figyelnie kell rád.

- Én… nem… ne-nekem nincs senkim… Egyedül is megleszek, ho-hozzászoktam már… – mosolyodom el szomorúan, majd félõsen rápillantok a mellettem ülõre. – Té-tényleg nem ha-haragszik rám, Masato-san? – kérdezem meg újból. Mi van, ha hazudott, és mérges? Nem szeretem, ha mérgesek az emberek körülöttem, mert akkor mindig bántanak.

- Nem haragszom, Noiru-kun, nincs miért – mondja komoly hangon. – Viszont akkor sem maradhatsz egyedül. Mivel Mimi-chan egy ideig nem lesz a közelben, én fogok rád vigyázni.

Elkerekedõ szemekkel nézek rá. Õ? De… de biztosan neki is rengeteg dolga van, iskolába kell járnia, és lehet, hogy dolgozik is valahol. Én csak terhet jelentenék a számára, és amúgy is… Ne-nem szeretnék vele egyedül lenni. Mi van, ha a négy fal között másképp viselkedik? Lehet, hogy csak erre várt, hogy bánthasson õ is, mint a többiek.

Félõsen húzom össze magam. – Ne-nem szeretném – motyogom remegõ hanggal. – E-egyedül szeretnék lenni…

- Ez nem vita tárgya, meg kell értened, Noiru-kun – mondja kedvesen, de olyan szigorral a hangjában, amivel nem lehet vitatkozni. Reszketni kezd az egész testem, könnyes szemekkel rázom meg a fejemet.

- Kérlek, ne… Nem akarom – szipogom, de õ csak halkan felsóhajt.

- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj – szólal meg lágyan. – Kérlek, ne félj tõlem, nem foglak bántani, ígérem. Szeretném, ha egyszer majd megbíznál bennem – mondja komoly hangon. Értetlenkedve pillantok rá. Miért akarja? Hogy utána még jobban fájjon, ha bánt?

Sosem leszek képes senkiben sem teljesen megbízni, tudom. Még összébb húzom magam, de azért kikukucskálok az irányába, hogy láthassam az arcát. Nem tudom, mire számítottam, de nem arra a kedves mosolyra, amivel összetalálkozok. A szemébe nézek, de ott semmi durvaságot nem látok. Nem szeretnék félni tõle, de nem tudom irányítani az érzéseimet. Mondani szeretnék valamit, de egy hang sem jön ki a torkomon.

- Noiru-kun… egy valamit kell még eldöntenünk… Nálam éreznéd magad nagyobb biztonságban, vagy inkább azt szeretnéd, ha én mennék a te lakásodra? – kérdezi meg tõlem, de nem tudom, mit tegyek. Egyiket sem szeretném, de ahogy látom, ebbe nincs beleszólásom. Csak megrázom a fejemet, hogy nem tudok dönteni. Majd Masato-san megmondja, hogy mi legyen. Ha mindenképpen kettesben lesz velem, és bántani akar majd, úgyis mindegy, hogy hol vagyunk…

Nem tudom, mit mondhatnék még neki. Noiru szipogni kezd, majd a keze mögé rejti az arcát és lejjebb hajtja a fejét, miközben leguggol. Teljesen odavan szegénykém, és nem tudom, hogy segítsek rajta. Az emberek megbámulnak minket, de ez engem a legkevésbé sem érdekel. Vetek rájuk néhány pillantást, mire mindenkinek hála égnek egybõl fontosabb dolga akad.

- Hé-hé, Noiru-kun, nincs semmi baj – suttogom megnyugtatásként. – Kérlek, nézz rám, ne haragudj, ha megbántottalak valamivel, nem állt szándékomban.

Nem válaszol, de látom, hogy remeg. Valószínûleg még sosem mondtak neki ilyesmit, és a szavaim felzaklathatták. Lehettem volna kissé óvatosabb is, és most csak magamat okolhatom.

- Noiru – guggolok le elé, hogy a szemébe tudjak nézni.

Remegve néz rám, a tekintete fájdalommal teli, halálra van rémülve, mint aki azt várja, hogy megverem. A zsebembe nyúlok, és egy újabb papírzsepit halászok ki onnan, amit felé nyújtok. Remegõ kezekkel veszi el tõlem, vigyázva, hogy ne érjen hozzám, majd megtörli az arcát. A szívem szakad meg érte, hogy nem tudok rajta segíteni. Végül eszembe jut valami. Talán egy tea megnyugtatná az idegeit.

– Gyere, igyunk valamit a felállított büfés sátornál, attól egy kicsit megnyugszol, rendben? – kérdem kedvesen, miközben felállok, és elindulok a standok felé.

Egyáltalán nem neheztelek rá, Mimi mondta, hogy nehéz eset és nagyon félénk. Hallom, ahogy utánam siet, és mikor hátranézek látom, hogy szinte eltûnik a kapucni alatt. Vajon mit rejteget? Mitõl félhet ennyire? Szeretném megtudni, de természetesen ezeket a kérdéseket nem tehetem fel neki. És Miminek sem, mert úgy érzem, õ sem válaszolna. Kérek két bögre meleg teát, és az egyiket Noiru elé teszem, mikor leülünk. Annyira a gondolataiba van merülve, hogy csak akkor ocsúdik fel, amikor a kezébe fogja a bögrét. Nem zavarom, tapintatosan kerülöm a szemkontaktust vele, mert tudom, hogy õ is erre vágyik. Inkább témát váltok.

- Szerinted is gyönyörû az a fotó a Fuji-hegyrõl, ugye? – kérdem, mintha az elõbb semmi sem történt. Noiru nem válaszol, csak bólint egy aprót. – Tudod, néhány éve voltam egy galériában, ahol a kezdõ festõket próbálják felkarolni. – Nem kerüli el a figyelmem, hogy felkapja a fejét. Ezek szerint iránta sem közömbös a mûvészet. – Ott láttam egy csodálatos festményt errõl a hegyrõl. Az a kép adta az ötletet az elsõ igazi regényemhez, meg szerettem volna találni az alkotóját, de sajnos a galéria csak akkor adhatott ki személyes információkat, ha meg is akartuk venni az adott festményt. Mivel nem lett volna rá pénzem, errõl le kellett mondanom, de ez sem szegte a kedvemet. Még mindig remélem, hogy egyszer megtalálom Yukinura Hirout, és elmondhatom neki, mennyit tett értem, hogy milyen hálás vagyok neki – mesélem mosolyogva, álmodozó tekintettel.

Jó lenne egy nap találkozni Yukinura-sannal, de kétlem, hogy erre bármikor is sor kerülne. Hiszen azt sem tudom, hogy néz ki, és valószínû, hogy a Yukinura Hirou csak egy álnév. A galéria vezetõje semmit sem árult el a mûvészrõl, pedig ha legalább a korát tudnám, már többre jutnék. Vagy azt, hogy is néz ki valójában. Noiru hangja rángat vissza a valóságba.

- Re-remélem, hogy… megtalálja õt egyszer, Ma-Masato-san – mondja szomorú mosollyal, nekem pedig az jut eszembe, hogy mennyire gyönyörû így. Pedig a mosolya nem vidám, de a sírós és riadt arc után ez a szomorú, keserû mosoly is olyan, mint a napfény egy esõs délelõtt után.

- Igen, én is remélem – mosolygok rá, miközben befejezem a teámat. Majd felállok, és kíváncsian rátekintek. – Akkor… folytathatjuk a fotókiállítás megnézését? – kérdem lágy hangon, mire õ csak bólint, és a kapucniját még jobban a fejébe húzva követ. Komolyan nem értem õt, de szeretném.

Az idõ gyorsan repül, ahogy a szebbnél-szebb kiállított fotókat nézegetjük. Idõközben besötétedik, a fényképeket ki is világítják, hogy az emberek láthassák. Lassan a kiállítás végére érünk, és elhagyjuk a helyszínt. Amikor kiérünk, akkor veszem észre, hogy Noiru egész testében reszket, szaporán szedi a levegõt és teljesen elsápadt. Megijedek, mert fogalmam sincs, mi baja lehet. Hiszen egy perccel ezelõtt még nyugodt volt.

- Noiru-kun, Noiru-kun, minden rendben? – kérdem aggodalmasan, mire ijedt szemekkel pillant rám.

Tátog, egy hang sem jön ki a torkán, mint aki nem tud beszélni. Itt valami nagy gond lehet, én is érzem, és egyre jobban aggódom miatta. A lábai remegnek, és látom, hogy mindjárt elesik, így odaugrom, hogy megtartsam.

– Ne! – kiabál, és már ugrana hátra, de a lábai összecsuklanak.

Nem törõdök most a félelmével, vagy hogy nem akarja, hogy bárki hozzáérjen, mert az emberek már így is bámulnak minket. Lehet, hogy Noirunak pánikrohama van, így a karjaiba kapom, és leültetem a legközelebbi padra, majd azonnal tárcsázom Mimit. Õ az egyetlen, aki segíthet most, mert õ jobban ismeri Noirut, mint én. Hallom Noiru zokogását, miközben Mimi végre felveszi a mobilját.

-      -  Igen? – szól bele.

-     -  Szervusz, Mimi-chan, ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de nagy baj van – mondom, majd röviden vázolom a helyzetet.

-      -  Ez rettenetes – hallom Mimi hangját. – Sajnos most nem vagyok Tokióban, a jövõ héten végig Nagoyában leszek továbbképzésen és már ma el kellett utaznom. Mindenképpen hívj egy mentõt, Ru-chant azonnal kórházba kell szállítani. Nem akarom, hogy kárt tegyen magában. És maradj mellette, kérlek!

-      -  Ez csak természetes – mondom, és hátrafordulok. Úgy tûnik, Noiru elvesztette az eszméletét, ami aggaszt. – Majd hívlak, ha már megtudok valamit. Te meg ne aggódj, mellette maradok, ha kell, egész éjjel. Egy pillanatra sem fogom magára hagyni.

-       - Köszönöm, Ma-chan – mondja hálásan, majd kinyomja a telefont.

Tudom, hogy aggódik, ahogy én is, így azonnal hívok egy mentõt, ami nagyjából tíz perc alatt meg is érkezik. Gyorsak voltak, de hát így kell ezt. Én is Noiruval tartok a kórházba, és bár ezt nem szabadna, mikor beérünk, a táskájából kihalászom az igazolványait. A papírokat ugyanis nekem kell kitöltenem, míg õt vizsgálják. Egyébként, ha magánál lenne sem lenne olyan állapotban, hogy papírokat töltögessen. Majd késõbb bocsánatot kérek tõle, amiért belenéztem az irataiba. Nem is tudtam, hogy már majdnem húsz éves, hiszen tizenhatnak is alig nézem. Csak egy évvel fiatalabb nálam, mégis milyen törékeny, érzékeny fiú. A légynek sem tudna ártani, és fogalmam sincs, mi történt vele.

Az orvos egy fél órával késõbb talál rám a folyosón, miközben én egy automatás kávéval próbálom ébren tartani magam. Mikor megpillantom a dokit, azonnal felállok, és izgatottan várom a fejleményeket.

-      -  Hogy van Noiru-kun? – kérdem azonnal.

-     -  Abból, amit a mentõs kollégáknak elmondott, valószínûleg pánikrohama lehetett – mondja a doktor. – De most már minden rendben, kapott néhány enyhe nyugtatót. Néhány órát aludni fog.

-       - De… rendbe fog jönni? – kérdem aggódva. – Egyáltalán mi válthatta ki nála?

-     -  A pánikrohamot sok minden kiválthatja, például egy múltbeli trauma, vagy félelem valamitõl – magyarázza az orvos. – Haruyuki-san nem elõször kerül hozzánk ilyen állapotban, de sosem hajlandó beszélni arról, hogy mirõl fél. Pedig az sokat segítene.

-       - Bemehetek hozzá?

-     -  Természetesen, de ne ijedjen meg a látványtól, borzalmas állapotban van – mondja az öreg doktor. – A 203-masban van, arrafelé – mutat az emeletek irányába. – Második emelet, a lépcsõtõl balra.

-       - Köszönöm szépen! – hajolok meg illedelmesen, majd elsietek a szoba felé.

Halkan nyitok be a szobába, hogy ne ébresszem õt fel. Ahogy a doktor mondta, Noiru borzalmas állapotban van, az arca halálsápadt, és infúzióra kötötték. Átöltöztették egy kórházi köntösbe, a kapucnis pulóvere pedig összehajtogatva pihen a szoba másik sarkában egy kis asztalkán a kesztyûjével együtt. Óvatosan közeledek az ágy felé. Noiru alszik, az arca most olyan békés, amilyennek még nem láttam. Aztán megpillantok valamit az arcán, és a szám elé kapom a kezem. Egy sebhely éktelenkedik az arca egyik felén, amely a fültövétõl indul lefelé. Most már értem, miért visel kapucnis pulcsit, hiszen csak így tudja elrejteni a sebet. A szívemet valami hihetetlen fájdalom, és harag önti el. Ki volt képes ezt tenni vele? Ki merte egy életre megnyomorítani ezt a kedves, aranyos fiút?! Leülök az ágy mellett hagyott székre, és bár tudom, hogy halálra fog rémülni, egyik apró kezét a kezembe veszem, és végigsimítok rajta. Meg sem moccan, a nyugtatók hatottak, még pár órát legalább álomtalanul és nyugodtan alhat. A keze pici, puha és bársonyos bõrû, mint egy gyereké. Lágyan rámosolygok alvó arcát nézve. Még a sebhely ellenére olyan az arca, mint egy angyalé. Ahogy a haja szétterül a párnán, ahogy békésen szuszog, olyan, mint egy angyal, vagy egy kis tündér. Egy kis fekete hajú tündérke.

-       - Ne félj, vigyázok rád, Noiru-kun – suttogom olyan halkan, hogy ne ébresszem fel.

Sokáig ülök mellette, de engem is elnyom az álom, és úgy alszom el az ágyra dõlve, hogy a kezét fogom. Sosem akarom elengedni, meg akarom védeni ezt a fiút, mert valami belül azt súgja, hogy ezt kell tennem. De végül elnyom a buzgóság, és az álmok birodalmába repít.

~*~

Mocorgásra ébredek, és mikor nagy nehezen sikerül realizálnom, hogy elaludtam, és még mindig a kórházban vagyok, valamint ülök, és az ágyra vagyok borulva, végre kinyitom a szemem. Mikor felnézek, Noiru riadt arcával találom szemben magam, aki éppen a kezét akarja kiszabadítani a kezembõl. De mindezt olyan óvatosan, hogy ne ébresszen fel. Elengedem a kezét, majd megdörzsölöm a szemem és hátradõlök a széken. Mikor a tekintetünk találkozik, a haját az arcába fésüli. Nem merte kihúzni az infúziót, és szemmel láthatóan halálra van rémülve tõle, hogy a pulóvere, a védelme a szoba másik felében, elérhetetlen távolságra van tõle. A szemei könnyesek, én pedig nem tudok mit tenni.

-      -  Jobban érzed magad? – kérdem aggódva.

-      -  Ma… Masato-san… te… te… - elharapja a mondatot, és olyan erõvel szorítja a haját az arcára, amibõl megértem, mit akart mondani.

-     -  Igen – bólintok, amivel csak még jobban megrémítem. – De nem fogom megkérdezni, hogy szerezted, mert látom, hogy nagyon felzaklatott a dolog. És ne haragudj, hogy a kezed fogtam, tudnom kellett volna, hogy nem szereted, ha hozzád érnek. Csak azt akartam, hogy tudd, nem vagy egyedül.

-       - Mi… miért… - kérdi sírva. – Miért… miért… maradtál itt…

-      - Mert aggódtam érted – válaszolom õszintén. – Bár alig ismerlek, de úgy érzem, az életem fontos része vagy. És mégsem hagyhattalak pont most magadra. Pontosabban, nem tudtalak magadra hagyni, amikor ilyen állapotban vagy, Noiru-kun, függetlenül attól, hogy megbízol-e bennem, vagy sem.

Nem válaszol semmit, csak a könnyeit nyeli, így odanyújtok neki egy zsepit. Elveszi, de olyan óvatosan, amibõl egyértelmû, hogy nem érzi magát biztonságban. Ahogy odanyúl, a csuklóján vágásnyomokat pillantok meg, de nem teszem szóvá. Elég baj neki, hogy az arcán levõ sebhelyrõl tudok, nem kellene még jobban felzaklatnom szegényt. Halálra van rémülve, reszket és összehúzza magát, én pedig tehetetlen vagyok. Valószínûleg attól fél, hogy bántani fogom, holott sosem tennék ilyesmit, de õ ezt honnan is tudhatná.

-    -   Felhívtam Mimi-chant, de õ ma elutazott Nagoyába továbbképzésre – mondom, mire Noiru remegve néz rám. – Megkért, hogy vigyázzak rád, de ezt önmagamtól is megtenném.

-       - Miért? Miért… törõdsz egy ilyennel, mint… mint… mint én? – kérdi könnyes szemekkel, miközben az egereket itatja.

-     -  Mert különleges vagy, Noiru-kun – mondom õszinte, komoly hangon. Megdöbbenve néz rám, mint akinek még sosem mondtak ilyet. – Ha hiszed, ha nem, abban a pillanatban elbûvöltél, amikor elõször megláttalak. És valami arra késztet idebenn – mutatok a mellkasomra -, hogy vigyázzak rád, hogy melletted legyek akkor is, ha semmit sem tudok rólad. Sosem bántanálak téged, sosem használnám ki a félelmedet akkor sem, ha nem bízol bennem, érted? – nézek a szemébe, mire bizonytalanul bólint. – Amit délután mondtam, komolyan gondoltam. Szeretnék a barátod lenni, és szeretnék segíteni neked, amiben csak tudok. Adsz nekem egy esélyt? – kérdem lágyan.

- Engedj el, kis szarházi! – A férfi próbál szabadulni a szorításból, de Higuchi-san nem engedi el. Néhányan megbámulnak minket, amitõl még kellemetlenebbül érzem magam, és próbálok eltûnni a kapucnim rejtekében, de senki sem jön ide segíteni. – Engedjél, vagy pofán baszlak! – kiabál tovább, amitõl remegni kezdek. Félek…

- Ne csináljon jelenetet! – mondja Masato-san komoly hangon, rápillantva a rendõrökre. – Hacsak nem óhajtja, hogy szóljak azoknak az egyenruhás uraknak, hogy beszélgessenek el kicsit önnel. Tudja, a molesztálást a törvény bünteti.

Amint elengedi a férfit, az hátrálni kezd, de a szemébõl tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok. Még jobban remegni kezdek, ahogy eszembe jut, hogy mit tett volna velem, ha nem jön Masato-san, pár könnycsepp is kibuggyan a szemembõl, pedig próbálom lenyugtatni magam. Higuchi-san addig követi a férfi mozgását, míg az el nem tûnik a szemünk elõl, majd felsóhajtva fordul felém.

-  Minden rendben van, elment, nem kell félned. Nem fog bántani az a rohadék – nyúl a zsebébe, és egy papírzsepit nyújt felém. Remegõ kezekkel veszem el tõle a zsebkendõt, ügyelve arra, hogy ne érjek a kezéhez, majd megtörölgetem az arcomat, hogy eltûntessem a könnyeimet. – Nyugodj meg, ha visszajönne, akkor szólunk a rendõröknek, és majd szépen elviszik – próbál megnyugtatni, de nem sok sikerrel.

-  Én… én… saj… sajnálom… – szipogom remegve. Olyan szánalmas vagyok, csak gondot okozok mindenkinek. – Mindig… mindig csak a… a baj van… velem... és… és… csak teher vagyok neked… is… Masato-san…

-  Dehogy vagy teher, Noiru-kun – rázza meg a fejét mosolyogva, de nem hiszek neki. – Örülök, hogy eljöttél. Komolyan – teszi hozzá. Biztosan látta, hogy nem gyõzött meg az elõzõ mondatával. – Egyedül nem lenne túl szórakoztató a kiállítás. Gyere, inkább nézzük meg a képeket! – int, majd lassan el is indul a bejárat felé.

Némán, lehajtott fejjel követem, a remegésem még nem múlt el teljesen. Nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni, velem senki sem mutatkozik szívesen, remélem, hogy nem okozok neki még nagyobb bajt, mint idáig.

A kerítéshez érve, ami mögött már a kiállítás kezdõdik, Masato-san megmutatja a jegyünket az egyik õrnek, aki megvetõen pillant rám. Összébb húzom magam, el akarok tûnni innen, haza akarok menni, de már nem másíthatom meg a döntésemet, nem szeretném magamra haragítani Higuchi-sant. Elég nagy területen helyezkedik el a kiállítás, de még így is óriásinak tûnik a tömeg. Csak érjek haza, ott biztonságban leszek, ott senki sem bánthat.

-   Gyere mellettem! – mondja barátságosan, mire bizalmatlanul pillantok rá. Miért? Miért akar egyáltalán a társaságomban lenni? Nem értem… – Nem fogok hozzád érni, de talán nagyobb biztonságban fogod érezni magad. Ráadásul, így nem veszel el nekem. Nem venném a lelkemre, ha bajod esne – magyarázza, de még most sem egyértelmû számomra, hogy miért tesz úgy, mintha figyelne rám. Senki sem szokott emberszámba venni, azt már megszoktam, de az õ viselkedése más, és az ismeretlen félelmetes.

-  Miért… miért vagy velem ilyen… kedves? – kérdezem reszketõ hangom. – Én ezt… nem szoktam meg. – A lenézés, a gúnyolódás már ismerõs, de ez nem.

-  Mert szerintem nagyon jólelkû fiú vagy, és az égvilágon senkinek sem ártasz. Szeretnélek megismerni, és többet tudni rólad, ha te is engeded. De nem fogok tolakodni, nem vagyok az a fajta, aki rátukmálja magát másokra.

A magyarázatától nyugtalan leszek, idegességemben a számat harapdálom, de válaszadásra képtelen vagyok. Azt mondta, meg akar ismerni, de nem értem, hogy miért. Ugye õ nem akarja… azt… Nem, õ nem tûnt olyannak, de mi van, ha ez csak álca, hogy utána még jobban összetörjön? Még egyszer nem bírnám elviselni azt a megalázatást, akkor inkább a halál.

Végül odamegyünk az elsõ fotóhoz, ami egy parkot ábrázol. A képek tényleg nagyon szépek, szeretem a mûvészeteket, a fotókiállítások mindig is nagy kedvenceim voltak. Már el is felejtettem, hogy mennyire meg tud ragadni egy-egy megörökített pillanat. Régen sokat jártam az ingyenes kiállításokra, mert mindig kaptam egy kis ihletet, amibõl az újabb és újabb festményeim születtek. Bárcsak képes lennék megint ecsetet ragadni… Annyira nagyon szeretném… Olyan szánalmas vagyok, hogy még erre sem vagyok képes.

Pár fotóval arrébb a földbe gyökerezik a lábam, és a szám elé kapom a kezemet. Ez a… Fuji. Gyönyörû… Olyan, mintha újra a múltban lennék. Az utolsó befejezett festményem a Fuji hegyrõl készült, a közelében voltunk egy osztálykiránduláson, és én direkt felkeltem hajnalban, hogy megnézhessem, hogyan bújik elõ a Nap a hegy mögül. A látvány akkor is letaglózó volt, és ez a fotó tökéletesen jeleníti meg azt, amit akkor láttam. Akkoriban még minden jobb volt, habár a szüleim nem vettek tudomást rólam, de azt már megszoktam. Újra ott akarok lenni, bárcsak ismét láthatnám ezt a gyönyörû jelenséget.

Mintha Masato-san mondott volna valamit, de a szavak nem jutnak el hozzám. Az térít vissza a jelenbe, hogy mozgolódásra leszek figyelmes mellõlem. Oldalra pillantva döbbentem figyelem, ahogy Higuchi-san elõkap egy noteszt és egy tollat a táskájából, majd serényen jegyzetelni kezd. Történt valami? Elmulasztottam valami fontosat?

- Köszönöm! – szólal meg pár perc múlva mosolyogva.

-  Mit? – kérdezem meglepetten. – Nem… nem értem. Én… én nem csináltam… semmit – magyarázkodom, nem tudok kiigazodni a viselkedésén.

-  Dehogynem – mondja nevetve. – Pont most adtál nekem ötletet egy új történethez. Örök hálám, Noiru-kun.

-  Örülök, hogy… hogy… segíthettem… - suttogom halkan, habár nem igazán értem õt. Mivel adtam neki ötletet? Ezek szerint nem mérges már rám? – Akkor… akkor már nem… nem haragszol rám… Masato-san? – kérdezem kicsit félve.

-  Haragudnom kéne? – döbben le, amit nem értek. Azért, ahogy viselkedtem, ki ne érezne így? Még rendesen bocsánatot sem kértem…

-  Én… én… - dadogom, miközben elindulunk a következõ képhez. – Én… sajnálom, amiért… amiért tegnap azt mondtam, hogy… hogy nem jövök el… Én csak… csak… - Halkan felsóhajtok, nem tudom, hogyan mondjam el neki az érzéseimet, nem szeretek másoknak a bajaimról beszélni, mert úgysem érdekel senkit, hogy mi van velem.

- Féltél – mondja ki hangosan a gondolataimat, megsemmisülten bólintok, és lehajtom a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem szeretném, hogy még szánalmasabbnak fessek, mint amilyen már amúgy is vagyok. – Figyelj! Nem kell félned, és nem kell bocsánatot sem kérned tõlem – mondja, mire felkapom a fejemet. Könnyes szemekkel, reszketve pillantok fel rá. Miért teszi ezt? Miért viselkedik így velem? Nem érdemlek ilyen bánásmódot, nem érek ennyit, félek, hogy mit kér majd cserébe a kedvességéért. – Tudom, hogy részben azért jöttél el, mert úgy érezted, tartozol nekem ennyivel. De nem tartozol – rázza meg a fejét. – Örülök a társaságodnak, mert jól érzem magam veled. Azért hívtalak el, mert reméltem, hogy kissé fel tudlak vidítani, és sajnálom, ha visszafelé sült el a dolog. Nem az volt a szándékom, hogy félj tõlem, vagy úgy érezd, kötelességed eljönni. Én csak… hogy is mondjam… szeretnék a barátod lenni, ha megengeded.

Döbbenten nézek rá, nem tudom, mit mondhatnék erre. A barátom akar lenni? Most… most viccelõdik velem? Pedig nem tûnt Higuchi-san rossz embernek, nem értem õt… már semmit sem értek. Olyan szerencsétlen vagyok.

-  Jól van, semmi baj – szólal meg végül. – Semmi baj, ne haragudj, hogy szóba hoztam a dolgot, nem kellett volna. Bocsáss meg! Talán kissé túl sokat mondtam, Noiru-kun, de amit mondtam, azt úgy is gondolom. Nem vagy egyedül.

Nem vagyok egyedül? A szívem egyik fele szeretné, ha így lenne, de a másik retteg attól, hogy emberek között legyen. Barát? Nem gondolhatja komolyan, tudom, hogy nem. Csak… csak… ki akar gúnyolni, mert ilyen szánalmas vagyok. Mást nem akarnak tõlem az emberek. Hangosan felszipogok, a szemeim elé kapom az egyik karomat, hogy ne lássanak, és még lentebb hajtom a fejemet. Nem akarok itt lenni, el akarok bújni a világ elõl.

- Hé-hé, Noiru-kun, nincs semmi baj – suttogja nyugtatásképp. – Kérlek, nézz rám, ne haragudj, ha megbántottalak valamivel, nem állt szándékomban. – Olyan kedves hangja van, de nem tudom bízhatok-e abban, amit mond.

A könnycseppek nem akarnak elapadni, hiába próbálok megnyugodni. Biztos már mindenki minket bámul.

- Noiru – guggol le elém Masato-san, hogy bele tudjon nézni a szemembe. Remegve, fájdalmas tekintettel nézek rá, félek, hogy mit fog csinálni, de nem mozdul, csak áthatóan figyel, majd megint elõvesz a zsebébõl egy zsepit, és óvatosan felém nyújtja.

Remegõ kezekkel veszem el tõle, hogy megtöröljem az arcomat. – Gyere, igyunk valamit a felállított büfés sátornál, attól egy kicsit megnyugszol, rendben? – kérdezi kedvesen, miközben feláll, és elindul az említett hely felé. Úgy szégyellem magam, biztosan unja már, hogy mindig vigasztalnia kell. A kapucnimba bújva követem, nem akarok lemaradni, a tömegtõl jobban félek, mint Higuchi-santól. Észre sem veszem, mikor kéri ki az italainkat, csak arra ocsúdok fel, hogy egy asztalnál ülünk, és egy hatalmas bögre forró tea gõzölög elõttem. Reszketõ kezekkel emelem magam elé és kortyolok bele. Nagyon finom íze van.

Nem merek felnézni, miért nem hagyott már magamra? Még most is kedveskedni akar nekem? Azok után, hogy lejárattam a viselkedésemmel a kiállításon?

- Szerinted is gyönyörû az a fotó a Fuji-hegyrõl, ugye? – kérdezi, mintha az elõbbi kis közjáték meg sem történt volna. Mivel beszélni még képtelen lennék, csak bólintok egy aprót, miközben ismét belekortyolok a teámba. – Tudod, néhány éve voltam egy galériában, ahol a kezdõ festõket próbálják felkarolni. – Erre felkapom a fejemet, ezek szerint õ is szereti a mûvészeteket. – Ott láttam egy csodálatos festményt errõl a hegyrõl. Az a kép adta az ötletet az elsõ igazi regényemhez, meg szerettem volna találni az alkotóját, de sajnos a galéria csak akkor adhatott ki személyes információkat, ha meg is akartuk venni az adott festményt. Mivel nem lett volna rá pénzem, errõl le kellett mondanom, de ez sem szegte a kedvemet. Még mindig remélem, hogy egyszer megtalálom Yukinura Hirout, és elmondhatom neki, mennyit tett értem, hogy milyen hálás vagyok neki – meséli mosolyogva, múltba révedõ tekintettel, de én megszólalni is képtelen vagyok.

Yukinura Hirou… ez… ez volt a festõi álnevem. Masato-san… õ… ismeri a képemet? Én… segítettem neki? Ez… ilyet még sosem mondtak nekem. Ha nem is tudja, hogy engem keres, úgy érzem, nagyon-nagyon rég voltam ilyen boldog. Egy könnycsepp folyik le az arcomon, de gyorsan le is törlöm a ruhámmal. Legalább egy valakinek segíthettem az alkotásommal, mindig is azt szerettem volna, ha a festményeimmel hatni tudnák az emberekre, hogy ha ránéznek egy-egy képemre, boldogság árassza el õket, ne olyan fájdalom, amit nekem át kellett élnem, míg a szüleimmel éltem, és ne olyan szörnyûség, amit most érzek minden nap.

Az összes rajzomat és festményemet elzártam az egyik szekrényemben, mert azután az eset után képtelen voltam rájuk nézni. Most érzek elõször késztetést arra, hogy elõvegyem az egyiket és újra rápillantsak. Köszönöm Masato-san. Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem, de vajon akkor is ennyire szépen beszélnél az alkotóról, ha tudnád, hogy az én vagyok? Ha rájönnél, hogy milyen undorító is õ, és miket tettek vele? A boldogság apró szikrája, mely évek óta elõször jelent meg bennem, gyorsan átvált a szokásos fájdalommá.

- Re-remélem, hogy… megtalálja õt egyszer, Ma-Masato-san – mondom szomorú mosollyal az arcomon, majd felhörpintem az utolsó korty teámat is. Egy valamiben igaza volt Higuchi-sannak, valamennyire sikerült megnyugodnom.

- Igen, én is remélem – mosolyog rám, majd feláll, és kíváncsi tekintettel pillant felém. – Akkor… folytathatjuk a fotókiállítás megnézését? – kérdezi lágy hangon, amire én csak bólintok, és jobban a fejembe húzom a kapucnimat, amikor felállok.

Az idõ gyorsan repül, a fotók mind gyönyörûek, végül is örülök, hogy láthattam a képeket, úgy érzem, ez adott egy kis erõt a következõ hétre. Nagyon szépen világítottak ki mindent, szinte fel sem tûnt, hogy nem nappali fénynél vagyunk. Akkor döbbenek rá, hogy besötétedett, amikor kilépünk a kiállításnak szánt helyrõl. Körbenézve csak a sötétséget látom, amitõl rögtön elfog a páni félelem. Szaggatottan kezdem szedni a levegõt, a kezeim izzadni kezdenek és iszonyatosan remegnek, a szemeim elõtt ismét lejátszódik az az éjszaka.

- ...ru-kun, Noiru-kun, minden rendben? – hallom meg Masato-san kétségbeesett hangját. Ijedt szemekkel pillantok rá, az elõbbi néhány, boldogabb óra mintha meg sem történt volna. Csak tátogok, de egy hang sem jön ki a torkomon, érzem, hogy a lábaim is elkezdenek remegni, és nem tudom, mitévõ legyek. Azóta nem voltam egyedül az utcákon sötétedés után, hogy megerõszakoltak. Egyre gyorsabban szedem a levegõt, és egyre rémültebben nézek Masato-sanra. Azt hiszem, pánikrohamom lesz, nem tudok már semmire sem gondolni, a sötétség kezd beteríteni. Érzem, hogy összecsuklanak a lábaim, de egy erõs kar utánam kap és megtart.

Erre még rémültebb leszek. – Ne! – ugranék hátrébb, de a lábaim nem tartanak meg.

Masato-san nem törõdve a félelmemmel nyúl a lábaim alá, és emel óvatosan a karjaiba, hogy a legközelebbi padra tegyen le. Amint biztosan ülök, arrébb lép, én pedig remegve húzom fel a térdeimet, hogy azokba kapaszkodjak. Zokogva temetem combjaimba az arcomat, nem akarom látni a sötétséget… nem akarom. Valaki… valaki… segítsen.

Mintha egy burokban lennék, olyan, mintha Masato-san beszélne valakivel, de nem érzek semmilyen erõt magamban. Elnyel a sötétség.

Nem tudom miért, de hihetetlenül boldognak érzem magam. Remélem, hogy Noiru eljön a kiállításra, mert olyan különleges fiú, hogy szeretném jobban megismerni. Talán tudnék neki segíteni, hogy legyen olyan félénk és magányos. Pedig azt sem tudom, mi történt vele, ami miatt ilyen. Viszont nem tisztem faggatni, hiszen alig ismerem. Sõt, nem ismerem, csak ma futottunk össze. Alig várom a kiállítást, bár ha mégsem jönne el, nem hiszem, hogy élvezni fogom. Valahogy ez is olyan, hogy nem jó ilyen helyre egyedül menni. Persze, ha lenne valakim, az más lenne, de a bátyámat mégsem vihetem magammal. Furán venné ki magát, és nii-chan amúgy is kerüli az ilyesmit. Szereti a fényképeket, de nem így. Bár az is igaz, hogy a legutóbbi festménykiállításra el tudtam rángatni magammal, és még élvezte is. Jó, azt mondta, hogy nem unta halálra magát, de közölte, hogy azért ezt ne sûrûn csináljam vele. Mit tehet az ember, ha olyan testvére van, akit a csajokon és az online számítógépes játékokon kívül semmi sem érdekel?! Egy igazi kocka, és ha nem tudnám, hogy orvosnak készül, azt hinném, hogy léhûtõ.

Az elkövetkezendõ pár napban sajnos nincs idõm a könyvtárra, így Noiruval sem tudok beszélni. Pedig szeretném tudni, hogy van, de sajnos annyi a tanulnivalóm, hogy ki sem látszom belõle. Azért hála égnek a házi dolgozatom nagyon jó lett, a tanár úr szerint egyenesen pazar lett a Shakespeare mûveirõl írt kutatómunkám. Hiába, beleadtam apait-anyait. Csak azt sajnálom, hogy nem tudom megköszönni Noiru segítségét. Olyan furán hiányzik, és már nii-chan is szóvá tette, hogy olyan vagyok, mint aki nem egészen van jelen sehol. Szerintem azt hiszi, van valakim, de nem csinál ügyet belõle. Ahogy a család többi tagja sem. Tudják, hogy a fiúk érdekelnek, de sosem utálkoztak rajta, elfogadták és kész.

Szombat este éppen a fürdõben vagyok, amikor hallom, hogy valami csörög. Akkor jövök rá, hogy a mobilom, amit elfelejtettem magammal vinni. Mint a villám köpöm ki a számban levõ vizet – éppen fogat mostam – majd rohanok a szobámba. Felkapom az ágyon heverõ telefont és megnyomom a zöld gombot.

- Tessék! Itt Higuchi Masato beszél – mondom kissé lihegve a futástól. Semmi válasz. - Halló? – szólok bele ismét.

- É… én… - hallok meg egy bizonytalan hangot, mire egybõl elmosolyodom.

- Noiru-kun? Te vagy az? – kérdem vidáman. Olyan jó hallani a hangját, teljesen feldobódok tõle.

- I-igen, Higuchi-san, ü… üdvözlöm – hallom a félénk motyogást.

- Mondtam már, hogy szólíts nyugodtan Masatónak, nem vagyok még olyan öreg – nevetek fel hangosan.

- Sa-sajnálom, Ma… Masato-san.

- Ugyan, semmi gond. A holnapi nap miatt hívtál? Már nagyon várom ám, hogy megnézzük a kiállítást, biztosan gyönyörû fotók lesznek ott – fecsegek össze-vissza. Annyira izgatott vagyok, mint egy szûzlány az elsõ randevú elõtt. – Valami gond van? – kérdem hirtelen, mert eszembe jut, hogy valószínûleg nem a semmiért hívott fel. Rosszat sejtek, de igyekszem a rossz érzést agyam hátsó részébe számûzni.

- A ho-holnapról van szó… Én… nem… én… - mondja akadozva, miközben elsuhanó kocsik hangját hallom.

- Noiru, egy fülkébõl telefonálsz? – kérdem meglepõdve. Ezek szerint nincs mobilja.

- I-igen, ne-nekem… nincs telefonom – mondja halkan. Affene, akkor rám pazarolj a pénzét, pedig valószínûleg, ha egyedül él, minden yenre szüksége van.

- Miért nem mondtad? Mi a baj, miért hívsz? – érdeklõdöm, de valahogy tudom a választ. – Nem szeretnél eljönni a kiállításra, ugye? – kérdem szomorúan, és szinte rettegve várom a választ.

- Sa-sajnálom – mondja halkan, és hallom, ahogy szipog. Sír, szegénykém. De nem hibáztatom, megértem, ha nem mer velem eljönni. Fél tõlem, én pedig szinte kierõszakoltam, hogy eljöjjön velem. Mekkora barom vagyok, úristen! Tudhattam volna, hogy esetleg nem szereti a tömeget, vagy nem bízik még bennem. Halkan sóhajtok, mielõtt megszólalnék.

– Semmi baj, tényleg, megértem. Ha nem szeretnél, nem muszáj eljönnöd. Én mindenképpen ott leszek, ha mégis meggondolnád magad – mondom, és komolyan is gondolom. Nem erõszakolhatom ki, hogy eljöjjön, inkább meg kell adnom neki a választás lehetõségét.

- Re-rendben. Én… té-tényleg sajnálom. Ne haragudj… - suttogja bûnbánó hangon, mintha valami hatalmas hibát követett volna el.

- Nincs semmi gond, akkor… legyen szép napod. Szia! – köszönök el bánatosan, majd kinyomom a mobilomat.

Sóhajtva dobom az ágyra a telefont, és elindulok, hogy rendet rakjak a fürdõben, amikor az ajtóban összeakadok a bátyámmal, Shinjivel. Csak két évvel idõsebb nálam, de néha úgy érzem, én vagyok az érettebb kettõnk közül.

-      - Dobott a barátod? – kérdi, és bár ilyenkor mindig vigyorogni szokott, most inkább amolyan aggodalmas arckifejezéssel méreget.

-      - Nem a barátom – mondom. – Csak egy srác, akivel a könyvtárban akadtam össze. Úgy volt, hogy holnap együtt megyünk a kiállításra, de most visszatáncolt. Nem is hibáztatom õt, elvégre nem ismer, és… Mindegy, hagyjuk.

-       - Nem, nem hagyjuk és nem mindegy! – tol be Shinji a szobámba, és ültet az ágyhoz, õ pedig a székemre ül.  – Na, mesélj a bátyádnak, mi nyomja a szíved, öcskös, mert szemmel láthatóan szenvedsz.

Mesélek neki Noiruról, hogy hogy találkoztunk és mi történt az éjjelnappaliban. Nii-chan csak bólogat, mint aki pontosan érti, mirõl is van szó. Azért néha jó egy báty a háznál, mert Shinji azért van, hogy jó tanáccsal is tud szolgálni. Mikor végzek, egy pár percig még csendben ül, csak aztán szólal meg.

-     -  Szerintem egyáltalán nem voltál tolakodó, Masato – mondja. – Noiru-kun valószínûleg fél kapcsolatokat kialakítani. Szerintem menj el a kiállításra, és biztos vagyok benne, hogy õ is ott lesz. Valószínûleg úgy érzi, hogy tartozik neked, és amit elmeséltél róla, az alapján azt hiszi, hogy megbántott és kárpótolni akar.

-      -  De nem akarom, hogy kárpótoljon, ha nem csinált semmi rosszat – ellenkezem.

-     -  De õ ezt nem így látja – magyarázza türelmesen nii-chan. – Hidd el, mióta néha bevisznek minket a kórházba, elég furcsa esetet látok, szóval tudom, mit beszélek. Noiru-kun úgy érzi, hogy megbántott téged azzal, hogy lemondta a holnapot, így szerintem mindenképpen el fog menni. Már csak azért is, hogy bocsánatot kérjen. Még akkor is, ha szerinted nem kell.

-       - És mit csináljak? – kérdem tanácstalanul.

-      -  Viselkedj természetesen – mosolyog rám nii-chan. – Masato, te nagyon közvetlen vagy, és ha valaki, te biztosan közel tudsz kerülni hozzá. Csak légy tapintatos!

-       - Az leszek – bólintok. – Köszi, nii-chan!

Nii-chan csak bólint, majd felkel a székrõl és elindul kifelé. Még jó éjszakát köszön, aztán a saját szobája felé veszi az irányt. Meg sem kérdem, miért hallgatózott, de lehet, hogy csak éppen errefelé vitt az útja. Vállat vonok, de sokkal jobban érzem magam. Ugyanakkor rossz érzés gyötör, hogy Noiru alaptalanul hiheti hibásnak magát olyasmiben, amit el sem követett. Nem értem ezt a fiút.

~*~

Másnap nem kelek korán, hiszen a kiállítás nyolcig nyitva van, ráadásul ünnepnap van, így van idõm pihenni. Kétlem, hogy Noiru is délelõtt menne, elvégre az ünnep miatt ma minden zárva van. Gondolom, ma õ is kialussza magát. Szegény, mennyit dolgozhat, és valószínûleg még iskolába is jár. Nem lehet neki könnyû.

Csak délután nézek ki, de így is fél négy van, mire odaérek. Ha Noiru ide is jön, egyedül nem fog bemenni, ha fél a tömegtõl. Egy sima farmer van rajtam, világoszöld ing, fekete cipõ és egy világos kabát. A hátamon meg egy hátizsák, amiben benne van minden, ami szükséges lehet. Persze a mobilom és a pénztárcám a zsebemben van, hogy nehogy ellopják. Elég sokan vannak, és miközben a járókelõket nézem, hirtelen megpillantom Noiru fekete kapucnis alakját, amint egy nagydarab férfi elõl hátrál. Mint a villám veszem arrafelé az utam, és még látom, hogy Noiru behunyja a szemét, és az arca elé kapja mindkét kezét. Elkapom a férfi karját, és jól megszorítom, közé és Noiru közé állva.

- Ne merjen hozzáérni! – mondom dühös, határozott hangon.

- Engedj el, kis szarházi! – A fickó szabadulni próbál, de nem engedem. Néhányan megbámulnak minket, de senki sem csinál semmit. Senki sem üti bele az orrát. – Engedjél, vagy pofán baszlak!

- Ne csináljon jelenetet! – mondom komolyan, majd körbenézek. Megpillantom a biztonsági õröket, és két rendõrt. – Hacsak nem óhajtja, hogy szóljak azoknak az egyenruhás uraknak, hogy beszélgessenek el kicsit önnel. Tudja, a molesztálást a törvény bünteti.

A fickó rám néz, majd az egyenruhásokra, és úgy tûnik, veszi az adást, mert mikor elengedem, hátrálni kezd. Még rondán ránk néz, és abban a nézésben van egy jó adag fenyegetés is. A fickó nem hülye, de veszélyes, és csak remélhetem, hogy nem arrafelé lakik, amerre Noiru. Sóhajtok egyet, majd a hátam mögött álló, halálra rémült fiúra nézek.

-     -  Minden rendben van, elment, nem kell félned. Nem fog bántani az a rohadék – nyúlok a zsebembe, és egy papírzsepit nyújtok Noiru felé. A szemei könnyesek, a kezei remegnek, ahogy elveszi tõlem a zsepit, és megtörli az arcát. – Nyugodj meg, ha visszajönne, akkor szólunk a rendõröknek, és majd szépen elviszik.

-      -  Én… én… saj… sajnálom… - szipogja remegve. – Mindig… mindig csak a… a baj van… velem... és… és… csak teher vagyok neked… is… Masato-san…

-      -  Dehogy vagy teher, Noiru-kun – rázom mosolyogva a fejem. – Örülök, hogy eljöttél. Komolyan – mondom, mikor látom, hogy meglepett és értetlen tekintettel néz rám. – Egyedül nem lenne túl szórakoztató a kiállítás. Gyere, inkább nézzük meg a képeket! – intek, és lassan elindulok.

Noiru szótlanul követ, lehajtott fejjel, mintha még azért is elnézést kérne, mert a világon van és egy levegõt szív velem. Látszik, hogy nem lehetett eddig túl sok jóban része. Mondjuk ezt meg tudom állapítani abból, ahogy az emberek ránéznek, vagy abból, ahogy õ viselkedik. Ha valaki nem kell senkinek, akkor egy idõ után feleslegesnek érzi magát. De nem akarom, hogy azt higgye, teher a számomra, mert egyáltalán nem az. Szeretném megismerni, de ahhoz óvatosnak kell lennem, nehogy olyat mondjak, vagy csináljak, ami megijeszti.

A kerítéshez érve, ami mögött már a kiállítás kezdõdik, megmutatjuk a jegyünket az egyik õrnek, aki csak biccent, bár látom, hogy vet egy furcsa pillantást Noirura, ám szólni nem szól semmit. Noiru összehúzza magát, mintha attól félne, hogy bárki megüti, és a nyomomban halad. Sokan vannak, bár annyira nem tûnik nagy tömegnek, mert a terület nagy, így a tömeg eloszlik. Noiru ennek ellenére óvatos, mire megállok nem messze az elsõ, gyönyörû tájképtõl.

-    -   Gyere mellettem! – mondom barátságosan, mire rám néz, és a szemében látom a bizalmatlanságot. – Nem fogok hozzád érni, de talán nagyobb biztonságban fogod érezni magad. Ráadásul, így nem veszel el nekem. Nem venném a lelkemre, ha bajod esne.

-      -  Miért… miért vagy velem ilyen… kedves? – kérdi a hangjában bujkáló fájdalommal. – Én ezt… nem szoktam meg.

-     -  Mert szerintem nagyon jólelkû fiú vagy, és az égvilágon senkinek sem ártasz – mondom. – Szeretnélek megismerni, és többet tudni rólad, ha te is engeded. De nem fogok tolakodni, nem vagyok az a fajta, aki rátukmálja magát másokra.

Beharapja az alsó ajkát, és nyugtalanul szemlél, de nem válaszol. Mintha valamitõl félne, valamitõl, ami sokkal borzalmasabb még annál is, hogy véletlenül hozzáérek. De nem faggatom, majd elmondja egyszer, ha akarja. Végül odamegyünk az elsõ képhez, ami egy parkot ábrázol fákkal, bokrokkal és néhány mókussal. A kép Angliában készült egy nemzeti parkban, és egyszerûen lélegzetelállító. Látszik, hogy a fényképész érti a dolgát, mert a kép él, mesél és az ember úgy érzi, szinte ott van a helyszínen. Mindig csodáltam azokat, akik így meg tudják ragadni a pillanatot. Aztán lassan elindulunk a képek között, mígnem nagyjából öt képpel késõbb olyan látvány tárul a szemem elé, amitõl a lábam földbe gyökerezik. A Fuji hegy tárul elénk az egyik hatalmas képrõl a maga világrengetõ valójában. A hegy sapkáját hó borítja, körben vékony ködpára látszik, a nap pedig éppen felkel. A fotós éppen azt a tökéletes pillanatot kapta lencsevégre, amikor a nap elsõ sugarai elérik a hegyet és a napsugarak megcsillannak a hófödte csúcson. Az ég még narancsszínû, pont, mielõtt kékbe váltana.

-      -  Hú! – mondom elismerõen. – Hát ez mellbevágó! Ez tényleg fantasztikus kép, nem igaz, Noiru-kun? – nézek a fiúra, aki megkövülten bámulja a képet, még a kezét is  a szája elé kapva. – Noiru-kun? – szólítom meg újra, de úgy tûnik, teljesen a kép hatása alá került.

Elmosolyodom, és tovább nézem a képet. Tényleg gyönyörû, pedig még alig pár fényképet láttunk. Az idõ kellemes, szépen süt a nap, nincs is hideg. Én pedig oldalra nézve belefeledkezem Noiruba. Olyan gyönyörû arca van, a szemei kékek, mint a nyári, felhõtlen égbolt. És hirtelen kipattan a fejembõl egy ötlet. Lekapom a táskámat, és Noiru megdöbbent tekintetétõl kísérve – aki úgy tûnik vagy megérezte, hogy figyelem, vagy a mocorgásra lett figyelmes – elõkapok egy tollat és a jól bevált jegyzetfüzetemet. Villámgyorsan kezdem felvázolni az ötletem fontosabb momentumait, nehogy elfelejtsem, mire hazaérek. Mikor kész vagyok, ami nem több mint tíz perc, elteszem a tollat és  a füzetet.

-       - Köszönöm! – mondom mosolyogva.

-      -  Mit? – kérdi döbbenten Noiru. – Nem… nem értem. Én… én nem csináltam… semmit.

-     -  Dehogynem – mondom nevetve. – Pont most adtál nekem ötletet egy új történethez. Örök hálám, Noiru-kun.

-     -  Örülök, hogy… hogy… segíthettem… - suttogja halkan. – Akkor… akkor már nem… nem haragszol rám… Masato-san?

-     -  Haragudnom kéne? – kérdem döbbenten, miközben útnak indulunk a következõ képhez, ami kicsit messzebb van.

-     -  Én… én… - kezdi Noiru, és nagy levegõt vesz. – Én… sajnálom, amiért… amiért tegnap azt mondtam, hogy… hogy nem jövök el… Én csak… csak…

-       - Féltél – mondom ki hangosan, mire megsemmisülten bólint, és a fejét is lehajtja. – Figyelj! Nem kell félned, és nem kell bocsánatot sem kérned tõlem. – Erre már felkapja a fejét, és látom, hogy a szemében könnyek gyûlnek. Reszket, látom rajta, hogy fél. – Tudom, hogy részben azért jöttél el, mert úgy érezted, tartozol nekem ennyivel. De nem tartozol – rázom a fejem. – Örülök a társaságodnak, mert jól érzem magam veled. Azért hívtalak el, mert reméltem, hogy kissé fel tudlak vidítani, és sajnálom, ha visszafelé sült el a dolog. Nem az volt a szándékom, hogy félj tõlem, vagy úgy érezd, kötelességed eljönni. Én csak… hogy is mondjam… szeretnék a barátod lenni, ha megengeded.

Noiru döbbenten néz rám, mint aki nem tudja, mit is mondjon. Talán kissé sokat mondtam, de szeretnék neki segíteni. Szeretnék a közelében lenni, szeretnék a barátja lenni, hogy tudja, nincs egyedül, hogy van, aki meghallgatja. Olyan kedves, jószívû fiú, és szüksége van valakire, aki mellette áll, és nem hagyja magára.

-      -  Jól van, semmi baj – rázom a fejem. – Semmi baj, ne haragudj, hogy szóba hoztam a dolgot, nem kellett volna. Bocsáss meg! Talán kissé túl sokat mondtam, Noiru-kun, de amit mondtam, azt úgy is gondolom. Nem vagy egyedül.

A gondolataim akaratlanul is elkalandoznak. Megütöttem egy embert, úgy érzem, belehalok a szégyenbe, mert még csak bocsánatot sem kértem tõle. Elfutottam, pedig csak segíteni akart nekem. Nem akarok tovább így élni, miért pont engem szúrtak ki azok a részeg férfiak azon az estén? Miért pont velem történt meg? Miért nem tudok normális lenni?

A szokásos gondolatok gyötörnek, amikor megszólal a vásárlót jelzõ csengõ.

-   Üdvözlöm, miben… - kezdeném a sablonszöveget, de felpillantva a szemeim elkerekednek. Mit keres õ itt, mit akar tõlem? Bûntudattól és félelemtõl csillogó szemeimet gyorsan lesütöm, nem szeretnék vele beszélni, de muszáj bocsánatot kérnem. Össze kell szednem magam.

- Szia! – köszön mosolyogva, miközben körbenéz. – Figyelj, beszélhetnének egy pár percet? – kérdezi komoly hangon. Nem értem, mit akar tõlem? Õ is meg fog ütni? Nem, nem hiszem, ahhoz túlságosan is udvariasan viselkedik, de azért jobb óvatosnak lenni.

- Mégis… mirõl? – kérdezem remegõ hangon. – Én… én most nem… nem érek… rá…

-  Csak két percig szeretném igénybe venni a türelmed, rendben? Utána elhúzok, ígérem – mondja szinte könyörögve. Ez a beszélgetés elkerülhetetlen, ezért végül bólintok.

- Köszönöm! – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Figyelj! Tudom, hogy láttad, amikor Mimivel beszélgettünk, és van némi sejtésem róla, hogy milyen gondolatok foroghatnak a fejedben, de tévedsz! – szögezi le. Erre fentebb emelem a fejemet, de a tekintetét még mindig kerülöm. Fogalma sincs Higuchi-sannak, hogy mik járnak a fejemben, és soha nem is fogja megtudni.

- Mimi elmondta, hogy… szóval… hogy nem könnyû neked, meg minden. De bármi is az igazi oka, amiért ilyen visszahúzódó vagy, azt nem árulta el, én pedig nem faggattam. Ha akarod, egyszer elmondod, ha nem, akkor nem. És azt is mondta, hogy rendes, aranyos, udvarias fiú vagy.

Nem tudom, mit mondhatnék, olyan kedvesen beszél hozzám, pedig meg sem érdemlem. Örülök, hogy Mimi-chan nem mesélt el neki mindent, azt nem élném túl. Nem akarom, hogy bárki is tudja, mit tettek velem, nem akarom, hogy Higuchi-san tudja, milyen undorító vagyok.

-  Tényleg? – kérdezem bizonytalan hangon, és egy pillanatra a szemébe nézek.

- Tényleg – mosolyog rám. – Semmi mást nem mondott, de ha nekem nem hiszel, kérdezd meg tõle.

Hiszek neki, nem tudom, miért, de úgy érzem, benne megbízhatok, pedig csak ma ismertem meg. Nem értem magamat, de az biztos, hogy rajtam a sor, hogy bocsánatot kérjek. Nem szeretném, ha rossz embernek tartana, mert mondhat Mimi-chan bármit, nem biztos, hogy õ is úgy gondolja.

- Én… én… sajnálom… - szólalok meg halk, remegõ hangon. Nem akarok sírni, de úgy érzem, nem bírom tovább, el akarok süllyedni itt helyben.

-  Mit? – kérdezi kíváncsian. Úgy tesz, mintha nem tudná, mirõl beszélek, kedves tõle.

-  Hogy megütöttelek – hajtom le a fejemet szégyenkezve. – Nem… nem is tudom, hogy… hogy mit… - Ennyi volt, nem bírom tovább tartani magam, lefolynak az elsõ könnycseppek. Remegõ kézzel próbálom megtörölni az arcomat. Miért vagyok ilyen gyenge?

- Semmi baj, Haruyuki-san, nem haragszom rád – mondja vigasztalóan, de én csak hitetlenkedve nézek rá. Miért nem? Miért viselkedik így velem? Nem értem… Néhány könnycsepp végiggördül az arcomon, amit egy gyors mozdulattal le is törlök. Nem akarom, hogy így lásson, de nem tudom türtõztetni magam.

Elõkap egy zsebkendõt és kedvesen átnyújtja nekem. Óvatosan veszem el, nem akarom, hogy hozzám érjen. Szipogva fújom bele az orromat. – Nézd, én is hibás vagyok. Nem tudtam, hogy nem szereted, ha hozzád ér valaki. Ne haragudj, nem a te hibád.

- Nem… nem haragszik… Higuchi-san? – kérdezem meglepõdve. Más már régen megalázott volna emiatt, de õ még arra is figyel, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatokat, hogy ne hozzon kellemetlen helyzetbe. Olyan kedves, de én nem tudom, hogyan viselkedjek vele, olyan szerencsétlen vagyok…

-  Egyáltalán nem – mondja mosolyogva, a fejét rázva. – Amúgy tegezz nyugodtan, és hívj Masatónak! Hívhatlak Noirunak? – kérdi, mire csak bólintok, úgy érzem, egy hang sem jönne ki a torkomon. – Tudod, hogy gyönyörû neved van? – mondja gyengéden, mire enyhén elpirulok. A szívem mélyén tudom, hogy csak viccelõdik velem, de akkor is jól esik. Még sosem mondtak nekem ilyet. – Gyönyörû és különleges.

Nem válaszolok, mit mondhatnék erre? Hiszen nem gondolta komolyan, mit vár tõlem, mit csináljak? Még a könnyeimet törülgetem, majd gyorsan a zsebembe gyûröm a zsebkendõt, amit adott, mert az egyik öregúr éppen a pénztárhoz tart. Félreáll, hogy ideférjen a férfi és kiszolgálhassam. Idõs kora ellenére azt hihetnék az emberek, hogy kedvesen bánik másokkal, de õ nagyon durván beszél velem. Nem szeretem, amikor így viselkednek velem, ilyen lekezelõen bánnak velem. Akkor még inkább úgy érzem, hogy semmit sem érek.

Hamarosan a másik férfi is végez, és jön is a pénztárhoz, közben Higuchi-san a táskájában kutat. Ahogy felemelem az egyik rizses zacskót, véletlenül elejtem, és az szétszóródik. Az idõs úr persze szitkozódni kezd, hiába kérek bocsánatot. Megint könnyesedik a szemem, a férfi csak morogva lecsapja a pénzt, és már itt sincs, megint kezdek kiborulni.

-  Hé, semmi gond, már elmentek – lép ide hozzám Higuchi-san, és egy újabb zsebkendõt nyújt nekem. Remegõ kezekkel veszem el, hogy megtöröljem a szememet. – Nyugodj meg, semmi baj nincs.

- Én… én csak… sajnálom, én… Nem kéne ezt… ezt látnod… – motyogom megtörten. Mit keres még mindig itt? Miért nem hagy végre õ is békén? Nem szeretnék senkivel sem beszélgetni, otthon szeretnék már lenni, ahol biztonságban vagyok, ott senki sem bánthat.

- Figyu, talán fel tudlak vidítani – mondja mosolyogva, közben átnyújt nekem valamilyen belépõt. Döbbenten nézek rá, miért adja ezt nekem? – Nincs kedved vasárnap eljönni velem egy kiállításra? Mármint, ha nem dolgozol, vagy ilyesmi. Szabadtéri, szóval nem leszünk zárt helyen.

Ha szabadtéri, akkor nem kell a nagy embertömegtõl tartanom, de akkor sem fogadhatom el. Biztosan jobb dolga is van, mint hogy pont velem töltse a szabadidejét.

-  Miért… miért akarnál pont egy ilyennel… elmenni, mint… mint én? – kérdezem reményvesztetten. Azóta az éjszaka óta nem voltam sehol az iskolán és a munkahelyemen kívül. Félek, hogy nem lennék túl jó társaság Higuchi-sannak, és biztos, hogy mással szívesebben menne. – Biztos… biztos van valaki más is, akit… elhívhatnál… Mondjuk… mondjuk egy… lány… - makogom elpirulva. Miért pont engem akar elhívni? Nem érdemlem meg, és félek, hogy kiborulnék, nem akarom, hogy megint úgy lásson, mint a könyvtárban és most.

-  Nincs barátnõm – von vállat. – Egy ismerõsömtõl kaptam két belépõt, mert õ nem vevõ az ilyesmire. Elhívhatnám Mimi-chant is, de õ sem igazán az a kiállításra járó típus, te is tudod. Gondoltam… szóval… ha van kedved, mehetnénk együtt, mit szólsz? Persze nem foglak erõltetni, vagy ilyesmi – néz rám komolyan, miközben leteszi a pultra a belépõt, majd elõkap egy másik papírt, és felír rá valamit. – Itt a számom – teszi a belépõ mellé. – Ha gondolod, hívj fel, akár jössz, akár nem, én ott leszek – mondja lágyan –, de most mennem kell, otthon már várnak. Szia, Noiru-kun!

Nem nézek rá, túlságosan is zavarban vagyok, a belépõt és a telefonszámot bámulom, de azért bólintok, hogy tudja, hallottam, amit mondott. Halkan köszönök neki, és amint kilép az ajtón, a zsebembe csúsztatom a két papírdarabot. Nem tudom, mit tegyek, még át kell gondolnom. Láttam az újságban a kiállítást reklámozó hirdetést, meg is fordult a fejemben, hogy szívesen elmennék rá, de nem tudtam volna kifizetni a belépõt, és a tömegtõl is félek.

Talán jól sülne el a dolog, de nem értem, Higuchi-sant, nem tudom, mit akar tõlem. Miért jött utánam? Miért érdekli, hogy mi van velem? Félek… Nem szeretem az ismeretlent, nem hiszem, hogy fel fogom használni a belépõt, amit adott, pedig a szívem mélyén szívesen elmennék rá.

Nem volt túl nagy forgalom ma éjszaka a boltban, ezért volt idõm megcsinálni a leckémet és tanulni is tudtam egy keveset. Chiyoba-san négy óra elõtt jött leváltani, hihetetlen, hogy milyen sokat kell dolgoznia szegénynek, pedig már elég idõs. Szerencse, hogy közel van az iskolám, így majdnem tudtam aludni négy órát. Hozzá szoktam, hogy ilyen sokat kell dolgoznom, muszáj, különben nem tudnám fizetni a lakásomat.

~*~

Az elkövetkezõ pár nap hihetetlen gyorsasággal telik el, alig ocsúdom fel, és máris szombat van. Holnap lesz a kiállítás, de még mindig nem jutottam döntésre. Azóta nem találkoztam Higuchi-sannal, valószínûleg pont elkerültük egymást, vagy nem is volt ideje bejönni a könyvtárba. Pedig valamiért azt hittem, hogy próbál majd meggyõzni, hogy menjek, de ezek szerint annyira nem fontos neki, hogy én is ott legyek. De miért is lenne? Hiszen én egy senki vagyok, és ez így van jól.

Párszor megfordult a fejemben, hogy talán el kellene mennem, de utána mindig elvetettem, nem bírnám ki a tömeget, hiába leszünk a szabadban, akkor is sokan lesznek ott. De nem akarom megbántani Higuchi-sant, megütöttem, ezért kárpótolnom kellene, de nem hiszem, hogy örülne, ha elmennék. Lehet, hogy fel kellene hívnom, habár õ azt sem tudja, hogy nincs telefonom. Nem láttam értelmét, hogy vegyek egyet, úgysincs kinek telefonálnom, nem vár itthon senki, és ha valami nagyon fontosat kell elintéznem, akkor Mimi-chan kölcsönadja a mobilját.

Ajj, mit tegyek? Normális akarok lenni, de a pszichológus is megmondta… menthetetlen vagyok. Fel kell hívnom Masato-sant, hogy elmondjam neki, nem megyek holnap a kiállításra. Nem szeretném, ha hiába várna rám, már ha egyáltalán számít arra, hogy ott leszek.

Végül csak lemegyek a házammal szemközti telefonfülkéhez, hogy beszéljek Higuchi-sannal. Nem tudom, hogy õ dolgozik-e valamit, remélem, nem fogom megzavarni semmiben sem. Nekem a hétvégém most kivételesen szabad, nemzeti ünnep van, így nem kell segítenem a boltban, zárva vagyunk. Mielõtt bedobnám az aprópénzt, nagy levegõt veszek, és lassan kifújom, hogy kicsit lenyugtassam a zakatoló szívemet.

Elõveszem a zsebembõl a cetlit, amire felírta a számát, majd remegõ kézzel tárcsázni kezdek. Kicsöng, de nem veszi fel senki, már pont letenném, amikor Higuchi-san hangja szól bele a telefonba.

- Tessék! Itt Higuchi Masato beszél – mondja kissé lihegve, mintha futott volna. Tudtam, hogy zavarni fogom, talán rossz ötlet volt felhívni…

- Halló? – szól bele ismét.

- É… én… - Miért nem tudok egy rendes mondatot sem kinyögni?

- Noiru-kun? Te vagy az? – vidul fel a hangja.

- I-igen, Higuchi-san, ü… üdvözlöm – motyogom félénken.

- Mondtam már, hogy szólíts nyugodtan Masatónak, nem vagyok még olyan öreg – neveti.

- Sa-sajnálom, Ma… Masato-san.

- Ugyan, semmi gond. A holnapi nap miatt hívtál? Már nagyon várom ám, hogy megnézzük a kiállítást, biztosan gyönyörû fotók lesznek ott. – Hogy tud ilyen vidám lenni? – Valami gond van? – kérdezi most komolyabb hangon.

- A ho-holnapról van szó… Én… nem… én… - Miért nem vagyok képes kimondani, hogy nem tudok elmenni? A telefon jelez, hogy mindjárt elfogy belõle a pénz, ezért gyorsan dobok még be egy kis aprót.

- Noiru, egy fülkébõl telefonálsz? – kérdezi meglepõdve.

- I-igen, ne-nekem… nincs telefonom – ismerem be halkan.

- Miért nem mondtad? Mi a baj, miért hívsz? – érdeklõdik, de nem vagyok képes megszólalni. – Nem szeretnél eljönni a kiállításra, ugye? – lesz szomorú a hangja.

- Sa-sajnálom – mondom könnyes szemekkel. Hallom, hogy megbántottam, de én nem ezt akartam.

Halkan felsóhajt, csak azután szól bele a telefonba. – Semmi baj, tényleg, megértem. Ha nem szeretnél, nem muszáj eljönnöd. Én mindenképpen ott leszek, ha mégis meggondolnád magad.

- Re-rendben. Én… té-tényleg sajnálom. Ne haragudj… - suttogom bûnbánóan.

- Nincs semmi gond, akkor… legyen szép napod. Szia! – köszön el, majd már csak a sípoló hangot hallom.

- Szia – motyogom a telefonnak, mielõtt visszaindulnék a lakásomba.

Rég nem aludtam olyan rosszul, mint ma este. Elõször jött a szokásos rémálom, majd csak forgolódni tudtam, és azon gondolkodtam, hogy miattam szomorú Masato-san, végül hajnalban sikerült még kicsit pihennem.

A fotókiállítás tízkor kezdõdött, már két óra is elmúlt, de még mindig csak õrlõdöm magamban. Nem tudom, mit csináljak, tegnap eldöntöttem, hogy nem megyek el, de most mégis… Felidézõdik bennem, hogy milyen szomorúnak hangzott a telefonban, és habár nem értem, hogy miért engem hívott el, nem szokásom megbántani az embereket. Én magam sem tudom, mit csinálok, de csak elkezdek készülõdni, és háromkor el is indulok a helyszínre. Nem tudom, hogy ki kellett volna-e öltözni, de végül felvettem az egyik fekete farmernadrágomat, az egyik ingemet, és a szokásos pulóveremet a kapucnival. Érzem, hogy ezt még meg fogom bánni…

Már majdnem négy óra van, mire odaérek a kiállításra. Még elég sokan vannak, és ahogy meglátom a tömeget, érzem, hogy kezd elfogni a pánik. A kezem elkezd remegni, ezért rémülten fordulok meg, hogy elmenjek innen, de ekkor beleütközök valakibe. Felnézve egy ismeretlen férfivel találom szembe magam, aki amint megpillant, elvigyorodik, és elindul felém.

- N-ne jöjjön kö-közelebb – suttogom rémülten hátrálás közben, de a férfit nem hatja meg a könyörgésem. Érzem, hogy a könnycseppek megindulnak az arcomon, nem akarom még egyszer átélni az évekkel ezelõtti esetet. Homályosan, de látom, hogy a férfi felém nyúl, rémülten emelem magam elé az egyik kezemet, de a várt érintés elmarad.

- Ne merjen hozzáérni! – hallom meg Masato-san dühös, határozott hangját. Felnyitva a szememet csak annyit látok, hogy közöttünk áll, és erõsen markolja a férfi kezét.

- Én… - kezdi bizonytalanul, szintes suttogva, én pedig csak bíztatóan nézek rá. Végül folytatja. – Miattam… ig… igazán nem kell sietnie… Jó… szórakozást… Viszlát!

Elsiet, én meg a fejem csóválom. Fura egy srác, annyi bizonyos. Mintha félne, vagy szégyenlõs lenne. Nem, inkább fél, mint akit bántottak, és nem akar beszélni. Vagy nem is tudom, mindenesetre van benne valami, ami felkelti az érdeklõdésemet. De nem foglalkozhatom most ezzel, elvégre meg kell írnom azt a házi dolgozatot, vagy nagy bajban leszek. Így fogom magam, leülök az asztalhoz, kipakolom a papírjaimat, tollat, és nekilátok kutakodni a könyvben, hátha találok valamit.

Jó tíz perccel késõbb már vidáman körmölök. Észre sem veszem, hogy repül az idõ, és csak arra eszmélek fel, hogy egyre kevesebb ember van a könyvtárban. Nem mintha eddig akkora tömeg lett volna, de azért ezt észreveszem. Felemelem a fejem, és megpillantom Haruyuki-sant, amint éppen az egyik könyvespolc mögül kukucskál ki. Egyértelmû, hogy engem bámul, és a pillantásunk összeakad. Amikor ezt észreveszi, elpirul, és abban a minutumban tûnik el a polc mögött. Én csak pislogok, mint a bagoly, nem tudom mire vélni. Kémkedne utánam? Vagy egyszerûen csak tetszem neki? Nem kizárt, mert rengetegen megfordulnak utánam, de akkor is! Jó, meleg vagyok, és nem zavar, hogy megnézett. De a tekintetében volt valami. Fájdalom, vagy félelem, esetleg aggodalom. Nem tudok tovább ülni, és egyébként is majdnem végeztem már, úgyhogy összeszedem a cuccaimat, és a könyvet is visszateszem a helyére. Azt mondta, nem kell neki, és egyébként is mindjárt záróra van. Gondolom, hétnél tovább õ sem dolgozik.

Úgy döntök, hogy megkeresem a fiút, mert engem is érdekel. Olyan magányosnak, elhagyatottnak tûnik. És szeretném neki megmagyarázni, hogy nem gond, amiért megbámult. Láttam én azt a hirtelen bûnbánatot a szemében, a szégyent, amiért rajtakaptam. Hirtelen azonban valaki nekem vágódik, majd könyvek potyogását és egy test esését hallom. Mikor lenézek, Haruyuki-sant pillantom meg, aki döbbenten és ijedten bámul rám. Én is meglepõdöm, majd leguggolok mellé.

- Ne haragudj, minden rendben van? – kérdem aggódva, majd a kezem nyújtom, hogy felsegítsem, de õ csak rémülten elüti azt.

Megdöbbenten nézek rá, majd felegyenesedem, és segítek összeszedni a könyveket. Ezek szerint nem szereti, ha hozzáérnek. Ahogy ránézek, látom, hogy zaklatott, ijedt, de pár pillanat múlva már lenyugszik. Egyre inkább úgy érzem, hogy valami nem stimmel vele. Nem néz rám, de a vállai rázkódnak, és azt is hallom, hogy szipog. Biztos felzaklattam, pedig nem akartam, viszont nem tudom, mit mondjak. Amikor az utolsó könyvért egyszerre nyúlunk, inkább elhúzom a kezem. Nem akarom még egyszer felizgatni, habár az ütés egyáltalán nem fájt.

Végül felemeli az utolsó könyvet, majd még egyet levesz a polcról, és elindul a pult felé. Én is követem, kezemben a többi könyvvel, mire Mimi elég érdekesen néz ránk. A pultnál álló idõsebb hölgy megvetõen bámul Haruyuki-sanra, aki miután lepakolta a könyveket a pultra, igyekszik jobban a fejére húzni a kapucniját.

- Ru-chan, menj csak átöltözni, mára már úgyis végeztél, én ezt elintézem – szólal meg Mimi mosolyogva, mialatt én is a pultra pakolom a kezemben tartott köteteket.  

Haruyuki-san csak bólint, majd szinte futva indul el kifelé. A hölgy megvetõen morog valami olyasmit, hogy az ilyeneket nem szabadna itt alkalmazni, mert a végén csak kárt okoznak. Okosan nem szólok semmit, pedig lenne mit, de megvárom, míg elmegy.

-    -   Undorító nõszemély – fúj egyet Mimi, miközben a hölgy kilibeg az ajtón. – A legszívesebben pofán vágtam volna, csak akkor kirúgnának az állásomból.

-      -  Tudom, hogy érzel – bólintok, miközben azért örülök, hogy nem tette meg. – Haruyuki-sannal is csúnyán viselkedett.

-     -  Ru-channal mindenki így bánik – sóhajt a lány. - Pedig szegény semmit sem csinált. Csak annyira visszahúzódó és csöndes, hogy az emberek nem szeretik. Pedig nagyon kedves fiú, rendes, udvarias.

-     -  És ahogy észrevettem, azt sem szereti, ha hozzáérnek – jegyzem meg, mire Mimi kíváncsian néz rám. – Semmi, semmi – rázom a fejem.

-       - Ru-channak nem könnyû, nem volt éppen fényes élete - mondja Mimi.

-     -  Hogy érted? – kérdem, de azonnal rájövök, hogy nem kéne faggatóznom. – Ne haragudj, nem akartam kíváncsiskodni.

-     -  Semmi baj – rázza a fejét Mimi. – Tudod… a szüleinek nem igazán kellett, és örültek, amikor megszabadultak tõle. Sosem volt igazán senkije, és azt hiszem, hogy… tudod… lassan magába fordult, meg ilyenek. Nem bízik az emberekben, mert túlságosan sokszor csalódott már.

-     -  Fõleg azokban, akiknek kutya kötelessége lett volna megvédeni õt, nem igaz? – kérdem, a szüleire célozva, mire Mimi csak szomorúan bólint. – De te a barátja van, nem?

Nyílik az ajtó, mire odakapjuk a fejünket, és Haruyuki-sant pillantjuk meg. Szinte lerí róla, hogy tudja, róla beszéltünk. Megremeg, mikor elköszön tõlünk.

- Sz… szép hétvégét, vi… viszlát, szia Mimi-chan – köszön el, majd kisiet az ajtón, de olyan gyorsan, mint akit üldöznek.

- Szerinted tudja, hogy róla beszéltünk? – kérdi Mimi.

- Szinte biztos – sóhajtom. – Utána kell mennem, hogy megmagyarázzam neki, ha ugyan azzal nem rontok a helyzeten.

- Reméljük, hogy nem – válaszolja a lány. – Most egy éjjelnappaliba megy kisegíteni. Megadom a címet – mondja, majd felírja azt egy darab papírra. – Körülbelül fél óra gyalog, de ha sietsz, akkor csak olyan húsz perc.

- Köszi, Mimi-chan! – mosolygok rá, majd felkapom a kabátom, hátamra veszem a táskám, és már indulok is. – Jó hétvégét!

- Neked is! – kiált utánam Mimi, miközben kivágom az ajtót, és futni kezdek.

~*~

Haruyuki-sant már nem találom kinn az utcán, biztosan sietett, hogy nehogy elkéssen. Vagy azért sietett, hogy ne érhessem utol. Biztos fél, és talán szégyelli is magát amiatt, ami történt, pedig az egész nem az õ hibája volt. Nem akarok buszra szállni, inkább gyalog indulok el, elég idõt hagyva a fiúnak arra, hogy lehiggadhasson. És elég idõt magamnak, hogy összeszedhessem a gondolataimat. Nem is értem, miért érdekel õ engem, de egyszerûen nem bírom kiverni a fejembõl. Annyira gyönyörû, kicsi, törékeny, magányos és szomorú. Úgy tûnik, munkál bennem a megmentési kényszer. Megrázom a fejem, miközben a címet olvasgatom. Jó fél órával késõbb már ott állok a kis éjjelnappali elõtt, és mikor benézek az ablakon át, Haruyuki-sant pillantom meg a kasszánál. Nincsenek sokan, ami jól jön, mert mikor belépek, csak két idõsebb férfit pillantok meg valahol hátul.

-    -   Üdvözlöm, miben… - hallom Haruyuki-san halk hangját, majd a szemei elkerekednek, amikor megpillant. De a szemeit egybõl le is süti, amelyekbõl árad a bûntudat és a félelem.

-      -  Szia! – köszönök neki mosolyogva, majd körbenézek. – Figyelj, beszélhetnének egy pár percet?

-       - Mégis… mirõl? – kérdi halk, remegõ hangon. – Én… én most nem… nem érek… rá…

-    -   Csak két percig szeretném igénybe venni a türelmed, rendben? Utána elhúzok, ígérem – mondom szinte könyörögve, õ pedig végül bólint. – Köszönöm! – sóhajtok fel megkönnyebbülten. – Figyelj! Tudom, hogy láttad, amikor Mimivel beszélgettünk, és van némi sejtésem róla, hogy milyen gondolatok foroghatnak a fejedben. De tévedsz! – szögezem le, mire végre feljebb emeli a fejét, de nem néz rám. – Mimi elmondta, hogy… szóval… hogy nem könnyû neked, meg minden. De bármi is az igazi oka, amiért ilyen visszahúzódó vagy, azt nem árulta el, én pedig nem faggattam. Ha akarod, egyszer elmondod, ha nem, akkor nem. És azt is mondta, hogy rendes, aranyos, udvarias fiú vagy.

-      -  Tényleg? – kérdi bizonytalan hangon, és végre lopva a szemembe néz.

-      - Tényleg – mosolygok rá. – Semmi mást nem mondott, de ha nekem nem hiszel, kérdezd meg tõle.

Haruyuki-san nem válaszol, én pedig lopva a két öregúrra nézek, akik még mindig hátul válogatnak valamit. Az egyikük úgy tûnik, a pornóújságokat szemrevételezi. Hiába, vén kecske is megnyalja a sót, ahogy mondani szokás.

-       - Én… én… sajnálom… - hallom meg Haruyuki-san halk, remegõ hangját, mire felé fordulok.

-      -  Mit? – kérdem kíváncsian.

-      -  Hogy megütöttelek – hajtja le a fejét szégyenkezve. – Nem… nem is tudom, hogy… hogy mit… - a vállai rázkódnak, és a kezével törli a szemét. Sír. Legszívesebben megölelném, és megvigasztalnám, de azzal olajat öntenék a tûzre.

-       - Semmi baj, Haruyuki-san, nem haragszom rád – mondom vigasztaló hangon, mire hitetlenkedve néz fel rám. A szemei könnyesek, néhány könnycsepp pedig végiggördül az arcán, amit egy gyors mozdulattal töröl le. Elõkapok egy zsebkendõt és átnyújtom neki. Óvatosan veszi el, hogy ne érjen hozzám, majd szipogva belefújja az orrát. – Nézd, én is hibás vagyok. Nem tudtam, hogy nem szereted, ha hozzád ér valaki. Ne haragudj, nem a te hibád.

-       - Nem… nem haragszik… Higuchi-san? – kérdi értetlenül, mint akinek még sosem mondtak ilyet.

-      -  Egyáltalán nem – mosolygok rá, a fejem rázva. – Amúgy, tegezz nyugodtan, és hívj Masatonak! Hívhatlak Noirunak? – kérdem, mire bólint. – Tudod, hogy gyönyörû neved van? – mondom lágyan, mire enyhén elpirul. – Gyönyörû, és különleges.

Nem válaszol, csak a könnyeit törülgeti, majd gyorsan a zsebébe gyûri a zsebkendõt, mert az egyik öregúr éppen a pénztárhoz tart. Félreállok onnan, miközben Noiru kiszolgálja a morcos férfit, aki úgy tûnik, pont olyan elégedetlen, mint a korabeliek. Hamarosan a másik is csatlakozik, de szerencsére hamar végeznek. Nekem közben eszembe jut valami. Hiszen vasárnap lesz a fotókiállítás, amire el akarok menni, és ami ráadásul szabadtéri. Lekapom a táskát a hátamról, és kotorászni kezdek benne, míg meg nem találom a belépõket, amit az egyik haverom adott. Õ nem szereti az ilyesmit, és tudja, hogy én meg rajongok mindenfajta kiállításért. Mire megtalálom a belépõket, a két férfi végre távozik. Mikor Noirura nézek, látom, hogy ki van borulva, és az arcán látom, hogy a sírás kerülgeti.

-     -  Hé, semmi gond, már elmentek – lépek oda hozzá, és egy újabb zsebkendõt nyújtok neki. Remegõ kezekkel veszi el, és megtörli a szemét. – Nyugodj meg, semmi baj nincs.

-       - Én… én csak… sajnálom, én… Nem kéne ezt… ezt látnod… - hebegi halk, megtört hangon.

-      - Figyu, talán fel tudlak vidítani – mondom mosolyogva, és átnyújtom neki az egyik belépõt. – Nincs kedved vasárnap eljönni velem egy kiállításra? Mármint, ha nem dolgozol, vagy ilyesmi. Szabadtéri, szóval nem leszünk zárt helyen.

-     -  Miért… miért akarnál pont egy ilyennel… elmenni, mint… mint én? – kérdi reményvesztetten. – Biztos… biztos van valaki más is, akit… elhívhatnál… Mondjuk… mondjuk egy… lány…

-      -  Nincs barátnõm – vonok vállat, és eszemben sincs megemlíteni neki, hogy a másik csapatban játszom. Félek, hogy akkor megundorodna tõlem. Vagy megijedne, és mindkettõt szeretném elkerülni. – Egy ismerõsömtõl kaptam két belépõt, mert õ nem vevõ az ilyesmire. Elhívhatnám Mimi-chant is, de õ sem igazán az a kiállításra járó típus, te is tudod. Gondoltam… szóval… ha van kedved, mehetnénk együtt, mit szólsz? Persze nem foglak erõltetni, vagy ilyesmi – nézek rá komolyan, és leteszem a pultra a belépõt, majd elõkapok egy másik papírt, és felírom a számom. – Itt a számom - teszem a belépõ mellé. – Ha gondolod, hívj fel, akár jössz, akár nem. Én ott leszek – mondom lágyan -, de most mennem kell, otthon már várnak. Szia, Noiru-kun!

Nem néz rám, a belépõt és a telefonszámomat tartalmazó papírt fixírozza, és csak bólint. Olyan halkan köszön, hogy alig hallom, de amikor a boltból kilépve visszafordulok, azt látom, hogy mindkét papírdarabot a zsebébe rejti. Elmosolyodom, és elindulok hazafelé.

Már megint ez a kérdés, miért nem érti meg senki, hogy ez nekem mennyire nehéz?

- M-még nem, tanár úr. – Alig bírtam kinyögni valamit, tudom, hogy Hayano-san szeretné, ha a Mûvészetire mennék, de ez már lehetetlen számomra. Míg a szüleimnél laktam, ez tartotta bennem a reményt, de a ’baleset’ óta errõl is le kellett mondanom. Sosem vennének fel oda egy olyat, mint én, aki nem képes se rajzolni se festeni. Már szinte a sírás kerülget, mint általában mindig, ha szóba kerül ez a téma, de próbálom visszafogni magam. Lehajtom a fejem, és megigazítom oldalt a kapucnimat, hogy ne láthassa senki az arcomat. A kezeim elkezdenek remegni, ezért gyorsan a zsebembe csúsztatom azokat, nem akarom, hogy a tanár észrevegye, mennyire felzaklatott ezzel az egyetlen kérdésével.

- Tudom, hogy nagyon nehéz helyzetben vagy, de ha segítségre van szükséged, hozzám bármikor fordulhatsz. – Már megint ez a mosoly, mindig is nagyon kedves volt velem a tanár úr, de én sosem tudtam, hogyan kellene viselkednem a jelenlétében. Olyan furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, valahogy más volt mint a többi oktatóm.

- Én is a Mûvészetin végeztem – folytatja. – Ha szeretnéd, beszélhetek néhány emberrel az érdekedben. Talán el tudom intézni, hogy megnézzék a munkáidat, a jegyeid alapján akár ösztöndíjjal is tanulhatnál náluk. Csak le kell nyûgöznöd õket az alkotásaiddal, de tudom, hogy ez nem okozna neked gondot.

Ahogy ezt meghallom, a szívem elkezd hangosan dübörögni, de amilyen gyorsan feléled bennem a remény, olyan gyorsan tûnik is el. Ettõl most még szomorúbb lettem, tudom, hogy Hayano-san csak segíteni akar, de neki is meg kellene értenie, hogy rajtam már nem lehet. Habár nem értem, hogy miért ilyen kedves velem, jól esik, hogy legalább valaki próbál törõdni a jövõmmel. Nem szeretném õt megbántani, ezért csak motyogok valami olyasmit, hogy ’Még meggondolom’, és elsietek a munkára hivatkozva.

A könyvtár felé sétálva újra és újra lejátszódik bennem az, amit a tanár úr mondott, de mindig ugyanarra a következtetésre jutok. Nincs semmi esély arra, hogy ismét képes legyek alkotni, ezért inkább megpróbálom számûzni a fejembõl a délutáni beszélgetést. Ahogy beérek a közkönyvtárba, ez valamennyire sikerül is. A könyvek illata olyan megnyugtató, van, aki nem szereti ezt a régies illatot, de én imádom. A zenén kívül csak az ez tud valamennyire felvidítani, talán könyvtárosnak kellene tanulnom, és akkor mindig ebben a légkörben lehetnék.

Amint belépek az ajtón, a szokásos, hangos köszöntés fogad.

- Szia, Ru-chan, már nagyon vártalak! – köszönt vidáman, mosolyogva az egyik régi barátom. Már csak õ tartja velem a kapcsolatot, habár nem értem, hogy ez miért jó neki. Mindenesetre hálás vagyok, hogy segített hozzájutni ehhez a munkához, nélküle most nem lehetnék itt. Ha õ nem ajánl be, valószínûleg fel sem vettek volna.

- Szia, Mimi-chan – viszonzom halkan a köszöntést. Régen egy utcában laktunk, mindig is õ volt a legjobb barátom, még most sem hajlandó lemondani arról, hogy Ru-channak szólítson. Hiába próbáltam távolságot tartani tõle, õ ezt nem hagyta, sokszor próbál elrángatni valamerre, de én mindig visszautasítom. Rettegek a sötéttõl, ha véletlenül sötétedés után kell mennem valahova, úgy érzem, bármelyik sarokból elõugorhat valaki, és megint azt teheti velem. Az éjjel-nappaliba is csak azért tudok lemenni segíteni, mert pontosan a lakásommal szemben található az üzlet, így csak az utcán kell átmennem, ha el akarok odáig jutni.

- Érkezett egy pár új könyv, amit leltárszámba kellene venni, utána pedig kipakolni a polcokra. Ugye rád bízhatom ezt? – kérdezi mosolyogva, miközben épp pötyög valamit a számítógépen.

Ez a tökéletes munka, nem kell senkivel beszélnem, hogy útba igazítsam, egyedül lehetek és nyugodtan dolgozhatok.

- Persze, a raktárban vannak, ugye?

- Igen, igen, itt egy lista mindenrõl – nyom a kezembe pár összetûzött oldalt, majd az újonnan érkezõk felé fordul. Még hallom, ahogy megkérdezi tõlük, hogy miben segíthet, de utána beérek a raktárba, ahová már nem sok zaj szûrõdik be.

~*~

Nem tudom, mennyi idõ telhetett el, de végre végeztem a könyvek felcímkézésével, most már csak ki kell pakolnom azokat a megfelelõ helyre, és kész is vagyok. Miután minden a helyére került, körbejártam a könyvtárban, hátha szüksége van valakinek segítségre, de úgy tûnt, mindenki megtalálta, amit szeretett volna. Néhány idõs úr újságot olvasott, pár lány a dvd-s szekciónál nevetgélt, így nyugodtan vehettem le azt a könyvet a polcról, amit mostanában elkezdtem olvasni.

Elõzõ héten, irodalom órán Shakespeare-rõl tanultunk, és nagyon megtetszett a munkássága. A lányok többségének rögtön a Rómeó és Júlia jut az eszébe, de nekem mindig is a Hamlet volt a kedvencem, a szomorú történetek mostanában amúgy is jobban megfognak. Ahogy leemeltem a vaskos könyvet a polcról, végigsimítottam a gerincén, szerettem érezni a díszítést rajta, mintha egy igazi mûvész kezébõl került volna ki.

Leültem a kedvenc helyemre, ahol nehezen vehetnek észre, elsõ alkalommal, amikor megláttam ezt az asztalt, tudtam, hogy ez lesz az én kis zugom, ahová elvonulhatok néha. Nem akartam pihenni munkaidõben, de mivel épp nem volt rám szüksége senkinek, úgy gondoltam, nem árt, ha pár percre leülök olvasni.

Egyszer csak egy köhintést hallottam, mire ijedten pillantottam fel. Talán a zsémbes könyvtári igazgató vette észre, hogy nem dolgozom, de ahogy felnéztem, csak egy fiatal férfi állt elõttem. Vajon mit akar tõlem? Miért bámul úgy, és miért mosolyog? Segítségre lenne szüksége talán? Ritkán lehet itt látni velem egykorú fiatalt.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… Haruyuki-san, de úgy látom, te itt dolgozol, és a segítségedre lenne szükségem – szólal meg kedvesen. Haruyuki-san? Még sosem szólítottak így, hiába tûnök fiatalabbnak, nagyon udvarias velem, biztosan jó nevelést kapott. Talán túlságosan is elgondolkodhattam, mert megrezzenek, ahogy folytatja a mondandóját. – Nem tudod véletlenül, hogy hol van a ”William Shakespeare élete és munkássága” címû kötet? Szükségem lenne rá egy házi feladathoz.

Ó, neki is pont erre a könyvre van szüksége.

-  Én… - nézek rá, majd le a könyvre, aztán óvatosan felé csúsztatom. – Azt… azt hiszem, hogy… ezt keresed… Nekem… nekem úgyis… mennem kell – mondom remegõ hangon, majd gyorsan kicsusszanok a székbõl, és mennék is a dolgomra. Nem szeretek másokkal beszélgetni, fõleg nem idegenekkel. Már az is kész csoda, hogy ennyit sikerült kinyögnöm neki. Kicsit furcsám pillant rám, de én ezzel nem törõdve menekülnék el, viszont a hangja megállásra késztet.

-  Köszönöm! – szól utánam mosolyogva, mire félve ránézek. Mit akar még? A könyvet már megkapta, vagy másra is szüksége lenne? Szerencsére a kötetet csak helyben lehet olvasni, így nem fogja hazavinni, késõbb tudom majd folytatni az olvasást. – Ha végeztem, akkor visszaadom, jó? Egyébként a nevem Higuchi Masato – mutatkozik be, majd udvariasan meghajol. – Örvendek!

- Én… - Most erre mit kellene válaszolnom? Mutatkozzak be? Hiszen a nevemet már leolvasta a kitûzõmrõl. Mondj valamit, Noiru, gyerünk. – Miattam… ig… igazán nem kell sietnie… Jó… szórakozást… Viszlát!

Istenem, ennél jobbat miért nem tudtam kitalálni? Vajon most udvariatlannak tart? Maradnom kellett volna még? Nem tudom, mit kellett volna tennem, olyan furcsán bámult, nem akartam tovább ott lenni a közelében. Biztosan megvan rólam a véleménye, remélem, az igazgató nem fog emiatt megszidni.

Szerencsére ezután megkért egy öregúr, hogy segítsek megkeresni neki egy régi cikket az egyik újságban, de mivel nem tudta, hogy pontosan melyik számban volt, az egész délutánom azzal telt, hogy neki és a többieknek segítettem. A férfit utána csak egyszer láttam, ott ült, ahol én is, és a könyvbõl jegyzetelt serényen. Már majdnem záróra volt, amikor úgy döntöttem, megnézem, hogy ott van-e még az asztalnál. Óvatosan kipillantottam az egyik könyvespolc mögül, de õ is pont ekkor nézett fel, így a pillantásunk egy percre összeakadt.

Vörösen és szégyentõl telve húztam vissza a fejemet, most vajon mit gondolhat rólam? Biztosan azt hiszi, hogy leskelõdök utána, biztosan mérges lesz, mert megzavartam a tanulásban. Akkora egy idióta vagyok, miért éreztem úgy, hogy meg kell néznem, ott van-e még?

Már a sírás kerülget, amikor Mimi-channal futok össze.

- Ru-chan, egy hölgy szeretne pár kötelezõ olvasmányt kivenni a fiának, segítenél neki? – kérdezte mosolyogva, majd elindult hátra az asztalokhoz.

- Persze – válaszoltam, mélyet sóhajtottam, próbálva összeszedni magamat, majd odasétáltam a nõhöz.

- Ü…üdvözlöm… miben segíthetek? – kérdeztem udvariasan, de a hölgy csak lenézõen pillantott rám, majd a kezembe nyomott egy hosszú listát.

- Ezekre van szükségem, ha lehet, akkor siessen, nem érek rá egész nap – azzal el is fordult, hogy folytassa a telefonbeszélgetését. Megszoktam már, hogy így beszélnek velem, az osztálytársaim szörnyszülöttnek tartanak. Sokszor gúnyolódnak rajtam, és az sem érdekli õket, hogy félek az érintésektõl, néha direkt nekem jönnek, hogy még nagyobb fájdalmat okozzanak, és lássák, ahogy kiborulok.

A listán legalább tizenöt könyv szerepelt, elkezdtem összeszedegetni mindet, de azzal nem számoltam, hogy nem fogom elbírni az összeset. Egyik kezemben már vagy tizenkettõ könyvet egyensúlyoztam, a következõt próbáltam rátenni, miközben az utolsóért indultam, de a sarkon befordulva hirtelen éreztem, hogy egy testnek csapódok. A fenekemre pottyantam a lendülettõl, a könyvek egy része rám, a másik fele pedig a földre esett jó nagy robajjal.

Felnézve Higuchi-sannal találtam szembe magam, aki szintén meglepetten pillantott rám, majd leguggolt mellém.

- Ne haragudj, minden rendben van? – kérdezte aggódva, miközben felém nyúlt, hogy felsegítsen, de én ijedten ütöttem el a kezét. Nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen, azt nem bírom elviselni. Ezen még inkább ledöbbent, furcsán tekintett rám, majd inkább felegyenesedett, és elkezdte összeszedni a szétszóródott könyveket. Kellett pár pillanat, míg lenyugodtam annyira, hogy fel tudjak tápászkodni, és segítsek összeszedni a maradék köteteket.

Nem bírtam ránézni a férfire, szégyenemben majd’ elsüllyedtem. Megütöttem egy idegen embert, habár csak a kezét, és biztosan nem fájt neki, de mégis… Egy roncs vagyok, bárcsak meghalnék már, nem akarok tovább így élni… Észre sem vettem, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim, az utolsó könyvért egyszerre nyúltunk, de õ még idejében elhúzta a kezét, nehogy összeérjen az enyémmel.

Felemeltem az utolsó könyvet, majd levettem a listán szereplõ utolsó kötetet is a polcról, és lehajtott fejjel indultam el a pulthoz. Higuchi-san nem szólt semmit, de éreztem, hogy végig engem nézett, miközben követett a könyvek egy részével a kezében. Mimi-chan érdekesen nézett ránk, majd elkezdte felvinni a gépbe a könyvek adatait, a nõ már idegesen toporgott, és megvetõ pillantásokat lövellt felém. Nem bírtam tovább ezt a tekintetet, próbáltam elbújni a kapucnim rejtekébe.

- Ru-chan, menj csak átöltözni, mára már úgyis végeztél, én ezt elintézem – szólalt meg a barátom mosolyogva. Én csak bólintottam, és elindultam, hogy átvegyem a kinti cipõmet, és levegyem a kötényt és a kesztyût, amit itt kell viselnem. Ahogy visszakerült rám a fekete kesztyûm, kicsit megnyugodtam, letöröltem a könnyeimet, és próbáltam rendezni az arcvonásaimat. Üldögéltem még kicsit a padon, reménykedtem, hogy elmegy a férfi, mire kimegyek innen, de ahogy kiléptem az ajtón, azt vettem észre, hogy Mimi-chan és Higuchi-san halkan beszélgetnek egymással.

Az ajtónyitódásra idefordultak, és szomorú tekintettel néztek rám. Ugye… Ugye nem rólam beszéltek? Mimi-chan biztosan nem árulna el, nem mondaná el senkinek azt, hogy milyen undorítóvá tettek azok a férfiak, ugye? A szívemet összeszorította a félelem, nem akartam, hogy tudja bárki is, mit csináltak velem.

- Sz… szép hétvégét, vi… viszlát, szia Mimi-chan – köszöntem el, majd kisiettem az ajtón. Nem bírtam tovább elviselni ezt a légkört, és amúgy is rohannom kellett. Megígértem, hogy nyolc órára odaérek segíteni Chiyoba-sannak a boltba, de már késésben voltam.

Gyönyörû, napfényes, péntek délután van, amikor végre véget érnek az elõadásaim. Nemrég kezdõdött a második szemeszter, szeptember közepe van, és az évszakhoz képest kifejezetten meleg idõ köszöntött ránk, ami nem is baj. Csak az a gond, hogy még be kell néznem a könyvtárba, bár véleményem szerint, az egyetemiben megint nem lesz benn az a könyv, amit kéne nekem. Mint rendesen, de azért teszek egy próbát, hátha mégis szerencsém lesz. Nem akarom feladni a dolgot, mert mindenképpen kell az a könyv a dolgozathoz, amit meg kell írnom jövõ hét csütörtökre. Egy része már megvan, de szükségem van a Shakespeare könyvre, amelyben minden benne van a nagy drámaíró életérõl, mûveirõl és írói stílusáról. Már gondoltam rá, hogy megveszem a könyvet, de rettentõen drága, és szeretnék tartalékolni az ösztöndíjamból arra az idõre, amikor majd a magam lábán kell megállnom. Éppen a könyvtárhoz érek, amikor egy hang megszólít.

-     -  Masato, nehogy azt mondd, hogy még péntek délután is a könyvtárban akarsz ücsörögni! –  A nevetõ hang hallatán megtorpanok, és hátrafordulok. Egyik barátom, Ryo vigyorgó arcával találom magam szemben. – Te aztán tényleg komolyan veszed a tanulást.

-     -  Muszáj, ha meg akarom tartani az ösztöndíjamat – válaszolom mosolyogva. – Ráadásul már csak pár nap van a leadásig, és nem akarok elkésni.

-     -  Semmivel sem leszel hátrább, ha egy nap lazítasz, nem igaz? Miért nem jössz velünk szórakozni? Hétvége van, neked sem ártana kikapcsolódni – lép közelebb hozzám.

-     -  Nem lehet, talán majd máskor – rázom a fejem. Nagyon jól tudom, hogy Ryo a lazításon a csajozást és a piálást érti.

-      -  Kár, mert talán neked is össze tudnánk szedni valakit – kacsint rám. Jól tudja, hogy a fiúkhoz vonzódom, de ez sosem okozott köztünk nézeteltérést. – Ideje lenne már neked is randizni, mert a sok tanulás a végén tönkretesz.

Még évõdik velem egy ideig, de aztán végül belátja, hogy nincs szerencséje. Tudta, hogy ez lesz, én is tudtam, hogy el akar hívni, és igaza van. Néha jó lenne lazítani, de pont most, hogy elkezdõdött az új szemeszter, bele kell vetnem magam a tanulásba. Nem akarom elveszíteni az ösztöndíjamat, amire büszke vagyok. Ráadásul most hála az égnek délelõtt vannak óráim, így valamivel több idõm van kutatni és utánanézni a dolgoknak. Ryo végül elköszön és elsétál, én pedig belépek a könyvtárba.

Hatalmas hely, én pedig már jól kiismerem itt magam. Barátságosan köszönök a könyvtárosoknak, majd elindulok a sorok között a nyugati irodalom részleg felé. Ilyenkor jó, hogy a professzoraink nemcsak a japán, de a nyugati irodalmat is megtanítják nekünk, hogy legyen rálátásunk mindenre. Így szélesedik a látókörünk és nemcsak a saját kultúránkat ismerjük meg, hanem másokét is. Mindig is lenyûgözött a nyugati, különösen az európai irodalom, amely rengeteg nagyszerû írót és költõt adott a világnak. Köztük William Shakespeare-t is, aki az én egyik legnagyobb kedvencem. Ezért is örülök, hogy róla kell írnom. Végigmegyek a sorok között, de természetesen azt a könyvet, ami nekem kéne, már kivették. Ami nem csoda, hiszen nemcsak leendõ írók, de leendõ tanárok is tanulnak az irodalom karon. Bizonyára az egyik felsõbb éves vehette ki a nem túl vékonyka kötetet. Bosszúsan sóhajtok egyet, mert már megint feleslegesen fáradtam ide, és úgy döntök, megpróbálom a közkönyvtárat, ami csak húsz perc sétára van innen. Úgyis be vagyok iratkozva, és ott általában megtalálom, ami nekem kéne. Úgyis jó ideje nem jártam ott, mert nyáron igen elfoglalt voltam, elõtte pedig rendszerint délután voltak óráim, így nem tudtam sok idõt a házi feladatoknak szentelni. Péntek délután csak nincs akkora tömeg, gondolom, miközben elhagyom az egyetemi könyvtárat és nekivágok a városnak.

~*~

A nap szépen süt, meleg is van, így a dzsekimet nemes eleganciával a derekam köré kötöm, táskámat pedig a vállamon lóbálom, miközben élvezem az idõt. Rengetegen járnak az utcán, fõleg fiatalok, kisgyerekes családok, szerelmespárok. Mindenki élvezi a hétvégét, csak nekem van még dolgom. Jó húsz perc kell, mire a hatalmas közkönyvtárhoz érek, amely gyönyörû, klasszikus épületével kiemelkedik a modern, szürke épületek tömegébõl. Mint valami oázis a sivatag közepén, gondolom, miközben mosolyogva lépdelek a bejárat felé. Mikor benyitok, hangosan köszönök, magamra vonva a könyvtárosok figyelmét.

-     -  Á, Masato-kun! – köszönt mosolyogva Mimi, az egyik könyvtáros lány, aki éppen a pultban ül. Annyi idõs lehet, mint én, talán nálam pár évvel idõsebb. – Már régen nem láttunk. Nagyon elhanyagoltál minket, ugye tudod? – A hangja kissé szemrehányó, de nem érzek benne igazi haragot. – Ez nem szép tõled!

-     -  Tudom, Mimi-chan – mosolygok rá. – Ne haragudj, sok dolgom volt a nyáron, de most már szerintem megint rendszeres látogató leszek. Fõleg, mert az óráimat áttették délelõttre.

-     -  Az jó – bólogat a fekete hajú lány, miközben csak úgy mellékesen pötyög valamit a számítógépen. – És, ma mi szél hozott erre?

-      -  Egy bizonyos könyv, de tudom, merre találom, már ha benn van – válaszolok, majd elindulok a sorok között. – Majd még beszélünk – szólok hátra, aztán a hátsó részleg felé veszem az irányt.

A hátsó részben vannak azok a könyvek, amelyek nem kölcsönözhetõek, csak itteni olvasáshoz, kutatáshoz és tanuláshoz lehet õket használni. De én nem is akarom kivenni a könyvet, otthon úgysem tudnék rendesen tanulni a bátyám miatt. Shin orvostanhallgató létére igencsak komolytalan tud lenni néha. Megrázom a fejem, és lassan haladok a könyvekkel megrakott polcok között. Nem sokan vannak, õk is inkább idõsebbek, negyven-ötven közöttiek, vagy nyugdíjasok. Van néhány középiskolás lány, akik természetesen inkább a DVD-szekciót célozzák meg, és nem a könyveket. Hárman ott pusmognak, és nevetgélnek a nagy üvegszekrény elõtt, amely a lemezeket rejti. A hátsó szekcióban vannak az asztalok, ez az úgynevezett olvasóterem, amely elég nagy ahhoz, hogy húsz nagy asztal is beférjen. De csak kettõnél ül egy-egy öregúr, akik újságot olvasnak. Pedig az ember azt hinné, hogy péntek délután lévén nagyobb a forgalom. Persze, nem mintha zavarna, bár ahogy látom, sajnos egyre kevesebben járnak könyvtárba.

Végül elérkezem a hátsó részben a külföldi könyvek részleghez, és nekilátok keresgélni. Még jó, hogy minden fel van számozva és címkézve, így az ember nem téved el, én pedig már úgy mozgok itt, mintha otthon lennék. Végre elérem a kívánt polcot, de legnagyobb meglepetésemre a könyv sehol.

-      - Ilyen nincs! – sóhajtok fel bosszúsan. – Komolyan, ilyen nincs! De úgy tûnik, mégis van, a fenébe is! – roskadok le a könyvespolc aljába. – Ez nem igaz! Miért vernek az égiek pont most?!

Ez komolyan bosszantó dolog, mert ezek szerint valaki biztosan olvassa, vagy tanul belõle. Nincs más hátra, végül felállok, és úgy döntök, hogy még egyszer megnézem, hátha valaki más is ül az asztaloknál. Mikor az asztalokhoz érek, megpillantok egy fiatal fiút, aki az egyik hátsó asztalnál ül, és elmélyülten olvas valamit. Egy jó vaskos könyvet. Feltûnõen csinos fiú, alacsony, vékony szerzet, fekete kapucnis felsõt visel, amely félig eltakarja elõlem világos bõrû, lágy vonású pofiját. Ha jól látom, a könyvtárosok jellegzetes, fehér kesztyûjét és zöld kötényét viseli. Még nem láttam itt, talán új, és bizonyára szüneten van. Hátha õ tud nekem felvilágosítást adni. Halkan lépdelek oda, hogy ne zavarjak senkit, hiszen egy könyvtárban nem illik hangoskodni.

Mikor odaérek, halkan köhintek, mire a fiú riadtan néz fel a könyvbõl, mint akit tetten értek. A szemei ragyogó kékek, mint a nyári, felhõtlen égbolt, és döbbent ijedtséggel vizslatnak engem. Halványan elmosolyodom. Innen közelrõl még szebb, igazán törékenynek tûnik. Haja hosszú, ébenfekete, amely eltakarja arca két felét, orra pisze, ajkai aprók, szemöldöke szépen ívelt. Igazán megkapó jelenség.

-    -   Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… - elolvasom a nevét a kitûzõn – Haruyuki-san, de úgy látom, te itt dolgozol, és a segítségedre lenne szükségem – mondom. – Nem tudod véletlenül, hogy hol van a ”William Shakespeare élete és munkássága” címû kötet? Szükségem lenne rá egy házi feladathoz.

-      -  Én… - néz elõbb rám, majd a könyvre, aztán óvatosan felém csúsztatja. – Azt… azt hiszem, hogy… ezt keresed… Nekem… nekem úgyis… mennem kell.

Halkan, remegve beszél, mint aki fél valamitõl. Talán csak meg van szeppenve, vagy feszélyezi, ha beszélnie kell valakivel. Feláll, majd az asztalt megkerülve távozni készül, de úgy, mint aki szinte menekül.

-     -  Köszönöm! – szólok utána, mire megtorpan, és félve rám néz. Rámosolygok. – Ha végeztem, akkor visszaadom, jó? Egyébként a nevem Higuchi Masato – mutatkozom be, majd udvariasan meghajolok. – Örvendek!