Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Chii2019. 07. 08. 14:14:33#35641
Karakter: Haruyuki Noiru



 

– Örülök, hogy rászántad magad – mondja mosolyogva, mire elkerekednek a szemeim. Akkor nem csak kedvességből mondta? Tényleg nem gond? – Mi az? Azt hitted, hogy tegnap tréfáltam? Tudod, hogy sosem mondanék olyasmit, amit nem gondolok komolyan.

– Tudom, csak… nem voltam biztos benne, hogy… szóval… érted… – hebegem össze-vissza. Nem akartam megbántani őt, remélem, nem haragszik…

– Tudom – biccent egyet. – Nincs semmi baj, Noiru-kun – teszi hozzá, mintha belelátna a fejembe. – Mindjárt végzünk a mosogatással, aztán lassan indulhatunk is, rendben?

Bizonytalanul bólintok. Kicsit félek kimenni, de úgy tűnik, Masato-san örül annak, hogy vele tartok. Nem tudom, miért akar egy olyannal mutatkozni odakint, mint én...

A buszmegálló felé igyekezve egyre idegesebb leszek. Félek… Mi van, ha valaki bántani akar majd minket? Közelebb húzódom Masato-sanhoz. Nem mond semmit, talán nem bánja. A megállóban sokan megbámulnak minket, az egyetlen menedékem mögött próbálok elbújni, de nem igazán megy.

– Nem lesz semmi baj – fordul felém, próbál megnyugtatni. Azt hiszem, érzi, hogy egyre idegesebb leszek. – Ha félsz, kapaszkodj belém egész nyugodtan – mondja, amitől picit megszeppenek.

– És ha… ha… megjegyzéseket tesznek? – kérdezem félénken. Nem akarom őt kellemetlen helyzetbe hozni, mintha nem érdekelné, csak vállat von.

– Az legyen az ő bajuk, ne törődj vele – mondja könnyedén. – Az emberek többsége szeret azzal foglalkozni, ami nem tartozik rájuk. Csinálj úgy, mintha észre sem vennéd, az segít.

– Megpróbálom – mondom halk sóhajjal, és tényleg igyekezni fogok, de nem hiszem, hogy menni fog.

Egyre több ember érkezik a buszmegállóba, ám mielőtt még jobban pánikba esnék, megérkezik az említett jármű. Az első közt szállunk fel, így szerencsére még van ülőhely is. Nem szeretek másokkal összezsúfolódni ilyen kis helyen. Félek, hogy hozzám érnek… Biztosan elfogna a pánik, ha egy kanyarnál nekem nyomódna valaki…

Idegesen ülök le belülre, Masato-san mellettem foglal helyet. Olyan, mintha ezzel is védene engem, mintha egy fal lenne, ami meggátol minden rosszat. Még jobban a fejembe húzom a kapucnimat. Nem akarom, hogy lássanak, és én sem akarom őket látni. Inkább az ablak felé fordulok, az elsuhanó utcákat figyelem. Ahogy befelé haladunk a központba, egyre több és több ember sétál odakint, amitől egyre nehezebben veszem a levegőt. Túl sok… ez… túl sok…

Amikor végre leszállunk, még mennünk kell egy kicsit. Végig Masato-sanhoz közel haladok, de a sok beszélgető és nevetgélő egyetemista megrémít. Miért vannak ilyen sokan? Félek…

Megállunk egy nagy kapu előtt, de már minden porcikám reszket a félelemtől. Ez… mégis csak rossz ötlet volt. A hatalmas épületre és az előtte levő diákseregre pillantok. Zihálni kezdek, alig kapok levegőt. Mielőtt azonban elfogna a teljes pánik, Masato-san gyengéden a tenyerébe fogja kezeimet, miközben leguggol elém.

– Mi a baj? – kérdezi lágyan. Kétségbeesetten nézek rá, nem tudom, mit csináljak.

– Én… én… csak… nem tudom… én… – makogom könnyes szemekkel. – Azt hiszem, hogy… hogy rossz… ötlet volt eljönni veled. Én… félek… – vallom be.

– Tudom – bólogat, miközben egyik kezével lágyan megsimogatja az arcomat. Kicsit megriadok, de mivel nem tesz mást, csak lenézek rá. – Semmi baj, Noiru-kun, megértem. Akarsz itt megvárni? Nemsokára jövök. Ha félsz bejönni, nem kényszerítelek – mondja kedvesem, én viszont nem tudom, mi legyen. Bent még több fiatal van, de idekint egyedül nem biztos, hogy jobb lenne.

– De… de mi lesz, ha… – dadogom, ám ő nem várja meg, mit akarok, lágyan a karjaiba von. Megdermedek, várok, hogy tesz-e még mást, de mivel pár pillanat múlva sem érint meg úgy, közelebb fészkelődöm hozzá. Olyan jó… A karjaiban úgy érzem, senki sem bánthat. Miután kicsit megnyugszom, rájövök, hogy megint szégyent hoztam rá. Olyan sokan megbámulnak minket… – Masato… san, én…. Sajnálom…

– Nem kell – nyugtat meg azonnal és a hátamat kezdi cirógatni. – Én sajnálom, amiért belerángattalak. És ne haragudj, amiért az engedélyed nélkül öleltelek meg, de úgy éreztem, hogy szükséged van rá.

– Én… nem haragszom – suttogom halkan. Tényleg szükségem volt rá. – Köszönöm, de már… már jobban érzem magam – mondom kibontakozva az öleléséből. Letörlöm az arcomra száradt könnycseppeket, de ő kicsit kételkedve néz rám. – Tényleg! – erősítem meg ismét, mert valóban úgy érzem, már nem fogok összeomolni. Nem gondoltam volna, hogy egy ölelés ennyire megnyugtató is lehet.

– Akkor bejössz velem? – kérdi kedvesen, mire bólintok egyet. – Menjünk, ne várakoztassuk a professzort, mert a végén hazamegy. Aztán megnézhetem magam – mondja, amitől ismét elfog a bűntudat. Remélem, nem okoztam neki túl nagy galibát a viselkedésemmel.

Amint összeszedem magam és bentebb sétálunk, elámulok. Minden olyan szép és rendezett, hatalmas füves rész veszi körbe az egyetemi épületet. Pár diák a padokon vagy a leterített plédeken ülve beszélget, tanul. Én ilyen helyre sosem juthatok majd el, de biztosan érdekes lehet ide járni.

Masato-san odaint valakiknek, ezért inkább elbújok mögötte, nem akarok útban lenni. Nem fogják megszólni, mert egy olyannal mutatkozik, mint én? Az aulába lépve még jobban ledöbbenek. Ez… gyönyörű… Tekintetem megakad egy hatalmas üvegszekrényen, amiben mindenféle kupa és érem van elhelyezve.

– Azokat tanulmányi- és sportversenyekért kapták az egykori diákok vagy maga az iskola – magyarázza Masato-san, amint észreveszi pillantásomat. – Visszafelé, ha van kedved, megnézheted őket. Egyébként itt szoktunk összegyűlni, ha kisebb gyűlés van, ami csak egy-egy szakot érint. A nagyobbakat a sportcsarnokban tartják, vagy jó idő esetén a sportpályán – mesél lelkesen. Biztosan élvezi az itteni életet, minden szavából áradt a hely iránt érzett szeretete.

– Jó lehet, hogy itt tanulhatsz – mondom kicsit irigykedve. – Én sosem jutok be egyetemre.

– Miért nem? – kíváncsiskodik, de nem válaszolok. – A pénz az oka?

– Nekem még az iskolai tandíjra is alig telik – vallom be halkan, nem igazán szoktam erről senkivel sem beszélni, még Mimivel sem. – Az egyetem pedig rettentően drága, sosem tudnám megfizetni. Ezért is járok egy huszadrangú iskolába, mert alacsony a tandíj – magyarázom egyre szomorúbban.

– Vannak ösztöndíjak vagy egyéb lehetőségek azoknak a diákoknak, akik nem tudják fedezni a tandíjat – mondja, amitől teljesen ledöbbenek. Tényleg? Nem is hallottam még ilyenről. – Miért nem próbálsz megpályázni valamit? Gyönyörűen rajzolsz, és az egyetemünkön is van művészképzés. Bár természetesen messze elmarad egy művészeti egyetem színvonalától. Viszont könnyebb a felvételi is. Vagy mehetnél könyvtár-szakra is, oda sem nehéz bejutni, és jó tanulmányi eredmények esetén az ösztöndíj sem elhanyagolható összeg. Én is ösztöndíjas vagyok.

– Komolyan?! – kérdezem meglepetten, amire egy bólintással válaszol. Masato-san olyan kedves, hogy megosztja ezt velem. A középiskolai rajztanárom erről sosem beszélt. – És akkor te ingyen tanulsz? – kérdezősködöm tovább.

– Igen, de csak addig, amíg nem romlik az átlagom – magyarázza kedvesen. – Ugyanis, ha sokat bukdácsolsz, vagy nem teljesítesz elég jól, akkor elveszik az ösztöndíjat, hiszen az csak a jó tanulóknak jár. Nehezen adják meg, de annál könnyebben veszik el, ha nem érdemled meg. Viszont én azt mondom, próbáld meg. Veszteni nem veszthetsz semmit. Ha meg ide jelentkezel és felvesznek, két évig biztosan egy iskolába járunk majd.

Egy iskolába járhatnék Masato-sannal… Nem tudom, miért ver ettől hevesebben a szívem, de biztosan az izgatottság az oka. Tanulhatnék… egyetemen… Én! Bárcsak sikerülne… De nem tudok erről semmit sem… És ha nem vennének fel egy olyat, mint én? Lehet, hogy mindez csak hiú ábránd? Masato-san nem viccelne ilyenen, ugye? Ő vajon tényleg úgy gondolja, hogy van esélyem ide bekerülni?

Először megállunk egy irodánál, ahová nem mehetek be, de szerencsére nem maradok sokéig egyedül. Amint ismét együtt vagyunk, továbbmegyünk, közelebb húzódom Masato-sanhoz. Nem szeretem, amikor magamra hagy. Olyan tehetetlennek érzem magam nélküle… A másik ajtón is bemegy, én ismét illedelmesen várakozom mellette, de egyszer csak meghallom a nevemet.

– Haruyuki? – kérdezi egy tőlem nem messze álló alak. Megdermedek, félve nézek oldalra. – Ezer éve nem láttunk, mi van veled? – lépked egyre közelebb hozzám egy srác, amitől elfog a rettegés. Könnyes szemeimmel alig látok, hátrálni kezdek, mire ő is megdermed. – Én vagyok az, Anzai Daichi, osztálytársak voltunk, nem ismersz meg? – kérdezi szelídebben. Próbálok ráfókuszálni, de nem megy, félek… Masato-san… – Hé… – nyúlna felém, de felsikkantva húzódok arrébb, majd futásnak eredek.

Nem tudom, merre megyek, de egyszer csak kiérek az épületből. Valaki nekem ütközik, amitől még inkább megriadok. Egy bocsánatot elrebegve rohanok tovább. Amikor végre megnyugodok valamennyire, körbenézek. Azt hiszem, még az egyetem területén lehetek. Egy kis ösvényen állok, ami mellett padok vannak. Zakatoló szívvel ülök le az egyikre, felhúzott lábakkal ölelem át magamat. Masato-san… merre vagy?

Egyre nehezebben veszem a levegőt... Pánikolok... Hevesen dobogó szívemhez kapom az egyik kezemet, fejem még mindig a térdemen pihen, nem érzem, hogy meg tudnék mozdulni. Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor valaki ismét engem hív.

– Noiru! Noiru! – hallom meg Masato-san hangját, amitől azonnal elfog a megkönnyebbülés.

– I… Itt vagyok – nyögöm ki. Nem tudom, elég hangos volt-e ahhoz, hogy meghallja, de amikor felnézek, pont akkor bukkan fel az ösvényen ziháló alakja. Rám pillant, majd hatalmas léptekkel indul felém. Azt hittem, nem fognak megtartani a lábaim, de tévedtem. Félúton találkozom vele, ismét könnyes szemekkel vetem magam a karjaiba.

– Annyira aggódtam érted – dorgál meg kedvesen, és még jobban magához szorít.

– Masato-san… úgy féltem – vallom be közelebb bújva hozzá.

– Már nincs semmi baj, itt vagyok – nyugtatgat, miközben az előbbi pad felé kezd terelni. Leül rá, majd maga mellé húz, úgy ölel tovább. Vállára hajtott fejjel szippantok mélyeket az illatából. Szeretem, hogy mindig olyan finom illata van.

A hátamat simogatja, míg teljesen meg nem nyugszom. Csak azután húzódik hátrébb, hogy rájön, már nem vagyok olyan közel egy pánikrohamhoz.

– Haragszol, Masato-san? – kérdezem lehajtott fejjel.

– Nem, csak nem tudtam, hová lettél. Megijedtem… – vallja be, és amikor felnézek rá, csak a szokásos mosolyát látom az ajkain. – Mi történt? – kérdezi, gyengéden kisimítva az arcomból egy hajtincset.

Elpirulok, majd gyorsan visszarendezgetem a hajamat, hogy ne látszódjon a sebhelyem. Halkan felsóhajt, de nem mond mást.

– Én… csak… találkoztam valakivel – motyogom, de nem eresztem, ismét a mellkasára hajtom a fejemet. Szeretem érezni a szívdobogását.

– Bántani akart? – kérdezi dühösen, mire elgondolkodom. Most, hogy rendesen tudok koncentrálni, rájövök, hogy tényleg volt egy Anzai Daichi osztálytársam a középiskolában. Még mielőtt… az történt. Nem sokat beszélgettünk, de ha mégis, akkor kedvesen bánt velem.

– A.. azt hiszem… nem.. – mondom bűntudatosan. Most biztosan őt is megbántottam, csúnyán viselkedtem vele.

Masato-san megkönnyebbülten sóhajt fel. – Örülök, hogy nem esett bajod – mondja ismét, végigcirógatva az arcomat. Az érintése… olyan jó… egyáltalán nem tölt el félelemmel. Miért nem félek tőle úgy, mint másoktól?

Pirulva nézek fel rá. – Masato-san? – makogom idegesen.

– Tessék? – mosolyog rám, amitől még jobban zavarba jövök. Az ujjaimat tördelve nézek félre.

– Én… én azt hiszem… nem félek tőled… – vallom be idegesen. Nem fogja kihasználni, amit mondtam, ugye?

Meghökken, érzem, majd óvatosan a kezemre simít.

– Noiru, ezzel most igazán boldoggá tettél – mondja szelíd mosollyal az ajkain, aminek hála megnyugszom. Buta vagyok… Masato-san nem bántana engem… Azt hiszem… Megint az ölelésébe bújok, nem tol el magától, addig tart a karjaiban, míg teljesen meg nem nyugszom.

Hirtelen megkordul a gyomrom, amitől teljesen zavarba jövök. Masato-san felnevet, elhúzódom tőle, de arcán nem látok gúnyt, csupán kedvességet.

– Elszaladt az idő – mondja, miközben előhúzza a telefonját, hogy megnézze, pontosan hány óra van. – Van kedved ebédelni valahol? – pillant felém érdeklődve.

– Hát… hát… én nem is tudom – motyogom. Nem tudom, jó ötlet lenne-e. Mi van, ha megint kellemetlen helyzetbe hozom?

– Ha nem akarsz, nem kell – nyugtat meg azonnal. – Viszont ismerek egy remek pizzériát nem messze innen. Elmehetnénk. Ha nem is akarsz ott enni, vihetünk haza, mit szólsz? – kíváncsiskodik, mire elgondolkodom egy pillanatra.

– Én… én még sosem ettem… pizzát – vallom be a pulóverem szélét gyűrögetve. – De azt hallottam, finom – teszem hozzá.

– Akkor mindenképpen el kell mennünk – áll fel a padról, majd felém nyújtja az egyik kezét. Óvatosan belecsúsztatom tenyerébe az ujjaimat, hogy utána lágyan felhúzhasson. – Rendben leszel? – kérdezi aggódva, bólintok egyet.

– Jól vagyok, Masato-san – mosolygok rá, amitől elkerekednek a szemei, majd az ő ajkaira is mosoly költözik.

Az pizzázóhoz vezető úton mindenféléről beszélgetünk, leginkább Masato-san beszél. Mesél az egyetemről, hogy milyen, mit szeret benne, mire kell figyelni, milyen nehézségei vannak, én pedig iszom minden szavát. Végül én is mesélek neki egy kicsit a fiúról, akivel összetalálkoztam. Igaz, nem sokat tudok róla, nem igazán voltak barátaim az akkori osztályomból. Mint ahogyan a mostaniból sincs egy se.

Az étteremhez érve megállunk az ajtó mellett.

– Milyen pizzát szeretnél enni, Noiru-kun? – kérdezi a falra kifüggesztett étlapra mutatva.

Rápillantok, de olyan sok a lehetőség…

– Nekem mindegy, Masato-san – suttogom halkan.

– Igen, mindig nehéz a választás – mondja megpaskolva a vállamat. – Van valami, amit nem szeretsz? – érdeklődik kedvesen. Sosem szokták megkérdezni, mit szeretek…

– Én… az olívabogyót nem szeretem – válaszolok, mire bólint egyet.

– Akkor valami olyan kell, amiben nincs – mondja, miközben ismét a pizzák leírását kezdi böngészni.

– De ha Masato-san olyat szeretne… nekem az is jó – motyogom bűntudatosan. Mi van, ha neki az a kedvence? Nem akarom, hogy olyat válasszon, amit nem szeret.

– Ne izgulj, megvagyok nélküle – feleli felém fordulva. – Mit szólnál ahhoz, ha egy átlagos Songoku pizzát választanánk? – kérdezi a szemembe nézve.

– Songoku? – lepődök meg összeráncolt szemöldökkel. Még sosem hallottam ilyen pizzáról.

– Sonka, gomba, kukorica van rajta és természetesen sajt – magyarázza, amikor rájön, hogy nem tudom, miről beszél. Hát persze… sonka, gomba, kukorica… tudhattam volna.

– Nekem tökéletes – mondom zavarba jőve.

Bólint egyet, majd belépünk az épületbe. Egészen nagy forgalom van, majdnem minden asztalnál ül valaki. Riadtan kapaszkodom bele Masato-san felsőjébe, túl… túl sokan vannak.

A pulthoz sétálunk, ahol Higuchi-san elmondja, mit szeretnénk.

– Itt fogyasztják vagy elviszik? – kérdezi kedvesen az eladó, mire Masato-san hátrapillant. – Elvisszük – fordul vissza, miközben nyugtatásképp végigsimít a karomon. Olyan kedves velem… Nem érdemlem meg.

Míg várakozunk, végig közel állunk egymáshoz, én Masato-san oldalának dőlve figyelem a vendégeket. Milyen sok különleges ember jár erre. Diákok és nyugdíjasok egyaránt megfordulnak itt. Biztosan jól menő hely lehet.

Mikor kézhez kapjuk a pizzásdobozt, izgatottan szimatolok bele a levegőbe. Elképesztően jó illata van, a nyál is összefolyt a számban. Alig várom, hogy megkóstolhassam. Vajon tényleg annyira jó, mint amilyennek mondják?


Andro2018. 01. 25. 17:04:38#35368
Karakter: Higuchi Masato
Megjegyzés: (Noirumnak)


Könnyes szemekkel néz rám, majd szorosan magához ölel, ami meglep. Ezt még nem vártam tőle, de kellemes érzés, hogy már meg mer érinteni, nem pedig egy ellenséget lát bennem.
- Ma… Masato-san – hüppögi elhúzódva.
Aztán hirtelen a karjaimba veti magát, minek következtében majdnem lezúgunk a kanapéról. Alig tudom megfogni Noirut, aki így félig rajtam fekszik, félig az ülőgarnitúrán. Meglepetten pislogok rá, ő pedig már húzódna el reszketve, de a karjaimba vonom, gyengéden magam mellé húzva őt. Ha szűkösen is, de elférünk egymás mellett fekve. Ő úgyis olyan kicsi és vékonyka. Feje az egyik karomon pihen, és csak nézzük egymást, majd lassan szabad kezemmel a hátát kezdem cirógatni. Szeretném, ha megnyugodna, mert most úgy néz rám, mint egy rémült kiscica. 
- Sajnálom – suttogja halkan, mire a fejem csóválom. Olyan édes, hogy meg kell zabálni. 
- Semmi gond, Noiru-kun – válaszolom, egy percre sem hagyva abba a simogatását.
Látom, hogy az arcába fésüli a haját, de nem szólok. Engem nem taszít a sebhelye, egyáltalán nem zavar, mert hozzá tartozik. Fészkelődik egy kicsit, majd a mellkasomra hajtja a fejét. Olyan édes, hogy legszívesebben beleborzolnék a hajába, felemelném a fejét, megcsókolva őt, lágyan, szenvedélyesen. De nem tehetem, ha nem akarom, hogy undorodjon, vagy féljen tőlem.
A lélegzése egyre lassabbá válik, ebből tudom, hogy elaludt. De nem engedem el, vigyázni fogok rá, amíg csak szüksége van rám. Mindig itt leszek mellette. Lágyan simogatom tovább, majd beállítom az ébresztőmet, és lassan engem is elnyom az álom, miközben tovább ölelem Noirut.

~*~

Reggel a telefonom ébreszt, mire mocorogni kezdek, hogy kinyomjam. Nem akarok elkésni, mert akkor a professzor esetleg hazamegy. A mozgolódásommal felébresztem Noirut, aki rám néz, majd mikor realizálja, hogy egymás mellett aludtunk a kanapén, édesen elpirul és a mellkasomba fúrja az arcát. Csak a fejem csóválom mosolyogva. Mint egy szende szűz kislány az első randin.
- Jó reggelt – köszöntöm álmosan, miközben kisimítom a hajam a szememből.
- Jó… jó reggelt – motyogja zavart hangon, de nem enged el. Mint aki nem mer a szemembe nézni, nekem azonban muszáj felkelnem.
- Minden rendben? – kérdem megmoccanva.
Noiru egy hirtelen lendülettel ül fel, aminek következtében a földön köt ki. Pár pillanatig csak nézünk egymásra, aztán elnevetem magam, ő pedig mosolyog. Olyan gyönyörű a mosolya, szeretném többet látni. 
- Jól vagyok… Azt hiszem… – mondja a feltápászkodva a hátsóját simogatva.
- Megütötted magad? – kérdem aggodalmasan, miközben felülök, de ő csak fejét rázza.
- Tényleg jól vagyok… nagyon is jól – hebegi elvörösödve. Az arca olyan színt ölt, mint egy túlérett meggy, de nagyon édes így. 
- Ennek örülök – mosolygok rá, majd mikor érzem, hogy a karom el van zsibbadva, néhány karkörzést végzek. Noiru bűntudattal néz rám, mintha az ő hibája lenne. Igaz, bevihettem volna az ágyába, de ahhoz fel kellett volna kelnem, amihez nem volt kedvem. Egyébként is, nem voltak rémálmai az éjjel. Jobb volt ez így.
- Sajnálom, Masato-san – motyogja, mire meglepetten nézek rá.
- Mit, Noiru-kun? – értetlenkedem, mire ő a vállamra mutat.
- Elnyomtad miattam – hajtja le a fejét.
- Ugyan, ez csak egy kis semmiség, ne aggódj miatta – mondom gyengéden.
- Biztos? – kérdi, a felsőjét birizgálva. Olyan, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi, rossz fát tett a tűzre, emiatt most le lesz szidva. 
- Egészen – vigyorgok, majd a konyhába indulok. – Fürödj le, addig készítek reggelit – közlöm vele, kinyitva a hűtőt.
- Segítek… – ajánlja fel, de csak megrázom a fejem.
- Megbirkózom vele egyedül is, és biztosan jól esne egy zuhany.
- Hát… hát jó… – suttogja, majd a szobába szalad pár ruháért, és már iszkol is be a fürdőbe.
Félek, nem bántottam-e meg azzal, hogy nem kértem a segítségéből, de úgy láttam, szüksége van rá, hogy lenyugodjon. Furán érzem magam most, hogy mellettem aludt, hozzám bújva, és nekem is rendeznem kell a gondolataimat. Remélem, nem ijesztettem meg túlságosan, bár abból ítélve, hogy egész éjjel meg sem moccant, nem azt vettem le, hogy félt. Mintha megnyugtatta volna a közelségem, vagy nem is tudom. És én is jól éreztem magam, nem kellett amiatt aggódnom, hogy rémálmai lesznek. Nem tudom, mit gondoljak az érzéseimről, olyan furán össze vagyok zavarodva. Vajon Noiru hogy érez irántam? Nem kérdezhetem meg, mert nem akarom elüldözni. Meg amúgy is, csak egy hétről van szó, utána úgyis hazaköltözöm. De… végül is, miért is ne költözhetnék ide? Az ösztöndíjam bőven elég a lakbérre és a napi kiadásainkra, bár az egyetem kissé messze van innen. Viszont ketten laknánk itt, és… Nem, Noiru biztosan nem akarná, hogy vele éljek. Hiszen így is alig tudja elviselni a jelenlétem. Idegen vagyok neki, egy betolakodó, ő pedig nem kér belőlem. Verd ki a fejedből ezt az ostobaságot, Masato! 
Közben elkészül a reggeli, Noiru is kész van a fürdéssel, én is elfutok zuhanyozni. Mondom neki, hogy egyen nyugodtan, de ő inkább megvár. Mintha nem szeretne egyedül enni, vagy illetlennek tartaná a dolgot. Nem tudom, hogy melyik, de örülök, hogy szeretne velem reggelizni.
Csendben reggelizünk, egy szó sem hangzik el köztünk, de nem is baj. Hagyom, hogy Noiru megnyugodjon, mert biztosan rengeteg dolog kavarog benne is, ahogy bennem. Már a mosogatásnál tartunk, amikor Noiru meghúzogatja a felsőmet, mire ráfigyelek.
- Baj van, Noiru-kun? – kérdem, mire megrázza a fejét.
- Én… én… veled szeretnék… menni – nyögi ki nagyon halkan, éppen annyira, hogy halljam a szavait, mire döbbentem meredek rá. Elsőre fel sem fogom, mit mond, aztán eszembe jut, amiről előző nap beszélgettünk.
- Örülök, hogy rászántad magad – mosolygok rá, mire most az ő szemei kerekednek el. - Mi az? Azt hitted, hogy tegnap tréfáltam? Tudod, hogy sosem mondanék olyasmit, amit nem gondolok komolyan.
- Tudom, csak… nem voltam biztos benne, hogy… szóval… érted… - hebeg össze-vissza.
- Tudom – biccentek. - Nincs semmi baj, Noiru-kun. Mindjárt végzünk a mosogatással, aztán lassan indulhatunk is, rendben?
Bizonytalanul bólint. Tudom, hogy még fél, de elég bátor ahhoz, hogy velem jöjjön. Ezt jó jelnek veszem. Gyorsan befejezzük a mosogatást, aztán összekészülődünk és már indulunk is.

~*~

A buszmegállóig még rendben vagyunk, bár Noiru-kun ide-oda tekintget, mintha attól félne, hogy megtámadják. És egy lépést sem tágít mellőlem. Nem mintha zavarna, bár páran megbámulnak minket, főleg, amikor a buszmegállóhoz érünk.
- Nem lesz semmi baj – nyugtatom meg Noirut, aki szemmel láthatóan ideges, és nem nagyon szeretne egy tömött buszon utazni. - Ha félsz, kapaszkodj belém, egész nyugodtan.
- És ha… ha… megjegyzéseket tesznek? - kérdi félénken, mire vállat vonok.
- Az legyen az ő bajuk, ne törődj vele! - mondom egyszerűen, de nem tudom megnyugtatni ilyen könnyen. - Az emberek többsége szeret azzal foglalkozni, ami nem tartozik rájuk. Csinálj úgy, mintha észre sem vennéd, az segít.
- Megpróbálom – sóhajtja lemondóan, de tudom, hogy nehéz feladat neki.
A busz megérkezik, felszállunk, sőt ülőhelyet is sikerül találnunk leghátul. Úgy látom, ez némileg megnyugtatja Noirut, talán mert úgy érzi, így nem kell együtt lennie ezzel a sok emberrel. Valóban zsúfolt kissé a jármű, de rengetegen mennek ilyenkor dolgozni, vagy iskolába. Néhány matrózruhás lányt és egyenruhás fiút is látok, akik vagy a telefonjukat nyomkodják, vagy egymással vihognak. A kutya sem vet ügyet ránk, Noiru pedig jól a fejére húzza a kapucniját, hogy még én sem látok be alá. A fejem csóválom, de nem szólok semmit.
Jó húsz perccel később szállunk le néhány idősebb nő és egy diáklány társaságában. Az egyetem alig két sarokra van, és amikor odaérünk a kapuhoz, látom, hogy Noiru reszket. Nem sok diák lehet most itt, ő mégis halálra van rémülve, ahogy a kapura, majd a mögötte elterülő hatalmas épületre néz. Megállok, és leguggolok elé, kezembe fogva a kezét. Nem húzza el, de kétségbeesetten néz rám.
- Mi a baj? - kérdem lágyan.
- Én… én… csak… nem tudom… én… - hebegi halkan, könnyes szemekkel. - Azt hiszem, hogy… hogy rossz… ötlet volt eljönni veled. Én… félek…
- Tudom – bólintok, miközben egyik kezemmel lágyan megsimogatom az arcát. Enyhén megremeg az érintésemre. - Semmi baj, Noiru-kun, megértem. Akarsz itt megvárni? Nemsokára jövök. Ha félsz bejönni, nem kényszerítelek.
- De… de mi lesz, ha… - nyöszörgi, én pedig felállok és nem várva meg, mit akar, megölelem. Ledermed, de aztán hozzám bújik, tudja, hogy nem akarok neki rosszat, engem meg hidegen hagy, ki lát meg. - Masato… san, én…. Sajnálom…
- Nem kell – rázom a fejem, lágyan a hátát simogatva. - Én sajnálom, amiért belerángattalak. És ne haragudj, amiért az engedélyed nélkül öleltelek meg, de úgy éreztem, hogy szükséged van rá.
- Én… nem haragszom – suttogja halkan. - Köszönöm, de már… már jobban érzem magam – mondja kibontakozva az ölelésemből és megtörli az arcát. - Tényleg! - bizonygatja.
- Akkor bejössz velem? - kérdem kedvesen, ő pedig bólint. - Menjünk, ne várakoztassuk a professzort, mert a végén hazamegy. Aztán megnézhetem magam – nevetem el magam.
Noiru arcán mintha bűntudatot vélnék felfedezni, de megpaskolom a vállát, aztán nekiindulunk. A kapun belépve Noiru ide-oda tekintget, hiszen valószínűleg még sosem járt ilyen helyen. Az egyetemnek hatalmas parkja van, tele szépen nyírt bokrokkal, virágágyásokkal, zöld gyeppel, követezett utakkal és padokkal. Az épület hatalmas, bár az csak a főépület, van több melléképületünk is, valamint egy sportpályánk és egy fedett sportcsarnokunk, ami a főépülettől nem messze terül el. 
A parkban csak páran lézengenek, valószínűleg azok, akik megbuktak egy-egy vizsgán és most pót órákon kell részt venniük. Két srác, akik az évfolyamtársaink, odaintenek nekem, amit viszonzok. Noiru igyekszik elbújni mellettem, mintha ott sem lenne, amit nem teszek szóvá. Mikor belépünk, már el is felejti a dolgot, mert lenyűgözi a hatalmas aula, amelynek középpontjában az egyetem alapítójának mellszobra áll. A falakon mindenhol portrék vannak kitéve az iskola előző igazgatóiról és jeles diákjairól. Ezen kívül van egy hatalmas üveges szekrény is, tele serlegekkel.
- Azokat tanulmányi- és sportversenyekért kapták az egykori diákok, vagy maga az iskola – magyarázom. - Visszafelé, ha van kedved, megnézheted őket. Egyébként itt szoktunk összegyűlni, ha kisebb gyűlés van, ami csak egy-egy szakot érint. A nagyobbakat a sportcsarnokban tartják, vagy jó idő esetén a sportpályán.
- Jó lehet, hogy itt tanulhatsz – mondja Noiru, a hangjából pedig keserűséget vélek kihallani. - Én sosem jutok be egyetemre.
- Miért nem? - kérdem kíváncsian. - A pénz az oka?
- Nekem még az iskolai tandíjra is alig telik – vallja be halkan, mintha valami nagy titok lenne. - Az egyetem pedig rettentően drága. Sosem tudnám megfizetni. Ezért is járok egy huszadrangú iskolába, mert alacsony a tandíj.
- Vannak ösztöndíjak, vagy egyéb lehetőségek azoknak a diákoknak, akik nem tudják fedezni a tandíjat – mondom egyszerűen, mire úgy néz rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna. - Miért nem próbálsz megpályázni valamit? Gyönyörűen rajzolsz, és az egyetemünkön is van művészképzés. Bár természetesen messze elmarad egy művészeti egyetem színvonalától. Viszont könnyebb a felvételi is. Vagy mehetnél könyvtár-szakra is, oda sem nehéz bejutni, és jó tanulmányi eredmények esetén az ösztöndíj sem elhanyagolható összeg. Én is ösztöndíjas vagyok.
- Komolyan?! - kérdi döbbenten, mire bólintok. - És akkor te ingyen tanulsz?
- Igen, de csak addig, amíg nem romlik az átlagom – magyarázom. - Ugyanis, ha sokat bukdácsolsz, vagy nem teljesítesz elég jól, akkor elveszik az ösztöndíjat. Hiszen az csak a jó tanulóknak jár. Nehezen adják meg, de annál könnyebben veszik el, ha nem érdemled meg. Viszont én azt mondom, próbáld meg. Veszteni nem veszthetsz semmit. Ha meg ide jelentkezel, és felvesznek, két évig biztosan egy iskolába járunk majd.
Látom, hogy elgondolkodik, időközben meg megérkezünk a Tanulmányi Osztályra, ahová Noiru nem jöhet be velem. De gyors vagyok, kinyomtattatom a dolgozatomat, majd megyünk is fel az emeletre a professzorhoz, ahol újra magára kell hagynom Noirut. Tudom, hogy ez nem tetszik neki, de ha egyszer tényleg ide fog járni, akkor nem foghatom örökké a kezét. És amúgy is csak pár percre lesz egyedül, addig mi történhet vele vajon? 

Ám mikor kilépek a professzor irodájából, Noirut sehol sem találom. Először arra gondolok, mosdóba ment, hiszen az itt van a folyosó végén. Ám nincs ott, sem a folyosón. Sehol. Lesietek az aulába, ám ott sem találom. Remélem, nem esett baja. Aggódni kezdek, és úgy döntök, átfésülöm az épületet. Talán csak kíváncsi volt rá, mi hol van és eltévedt. Mobilja meg nincs, így hívni sem tudom. A fenébe! Hol lehetsz, Noiru?


Chii2017. 12. 28. 23:16:05#35325
Karakter: Haruyuki Noiru



Ahogy megérzem Masato-san tekintetét magam mögött, riadtan takarom el a rajzomat. Vörös arccal nézek fel rá, vajon látta?

- Ne haragudj, nem akartam mögéd osonni, de annyira el voltál merülve, hogy kíváncsi lettem – vakarja meg idegesen a tarkóját. – Szeretsz rajzolni? – kérdezi, vagyis látta.

- Egy… kicsit tudok… – motyogom. – De… de szerintem elég béna és…

- Szerintem tök jó, bár én nem nagyon értek az ilyesmihez – mosolyodik el szerényen, pedig szerintem ért a művészetekhez. – Mi a baj? Valami rosszat mondtam? Ne haragudj, nem akartalak megbántani, én csak… Tetszik a rajzod, ennyi az egész. Szerintem tehetséges vagy.

- Komolyan így gondolod? – kérdezem bizonytalanul, rekedt hangon. Nem sokan dicsértek meg eddig, olyan jól esnek a szavai.

Helyeslőn bólint. – De szerintem nem ez az igazi gond, ugye? – teszi hozzá, miközben leül mellém. Tartja a távolságot, ezért nem rémít meg annyira a közelsége, helyette megint eszembe jut a bántalmazott kutyus, akiben kicsit magamra ismertem. – Elmondod, mi a baj? Nem akarok találgatni, de ha tippelnem kéne, akkor egy bizonyos kutyáról van szó, igazam van?

Furcsa, hogy valaki kíváncsi rám, szeretné hallani a gondolataimat, sőt törődik velem. Leírhatatlan érzés…

- Igen – ismerem be egy bólintással. – Sajnálom szegényt, de nem tudom, hogy tudnék segíteni neki. Borzalmas dolog, ha az emberrel, vagy a kutyával nem törődnek és bántják, ugye? – mondom elhalkulva a végére.

- Az emberek néha kegyetlenek tudnak lenni. Egy mondás szerint az ember a legrosszabb állatfajta a világon, és sajnos ez igaz. Mi emberek sajnos ok nélkül bántjuk és kínozzuk nemcsak az állatokat, de egymást is. Ez benne van a természetünkben, de egy állat sosem bánt senkit ok nélkül.

- Ez olyan szörnyű – suttogom könnyes szemekkel. – Szerinted hogy tudnék szegény kutyuson segíteni? – fordulok felé reménykedve.

- Sok türelemmel, és rengeteg szeretettel – mondja komoly hangon. – Noiru-kun, te nagyon jószívű fiú vagy, rengeteg szeretet van benned, mert hatalmas szíved van. Szerintem te meg tudod menteni.

- Gondolod? – kérdezem bizonytalanul. Bármennyire is jó érzés biztató szavait hallgatni, én egyáltalán nem érzem magam ilyennek. – De én nem vagyok sem olyan erős, sem olyan bátor, mint te. Még azt sem mertem megmondani, hogy állást keresek, nem csoda, hogy sehová sem kellek.

- Szerintem sokkal erősebb és bátrabb vagy, mint hiszed – mosolyog rám lágyan, de képtelen vagyok teljesen elhinni azt, amit mond. Pedig annyira szeretném. – Szóval ne becsüld le ennyire magad, jó? A többiekkel meg nem kell törődni, mindenki mondjon, amit akar, te meg se halld, rendben? És egyébként is, most már van új munkahelyed, szóval minden rendben lesz, higgy nekem!

Némán bólintok, szeretném, ha így lenne. Hirtelen telefoncsörgés hallatszódik, Higuchi-sanra pillantok, aki meglepetten veszi fel a készüléket.

- Halló? Szia, Mimi, mi újság? – szól bele mosolyogva, miközben rám pillant.

- Minden rendben vele – mondja, valószínűleg rólam beszélhetnek. Zavartan fészkelődök a kanapén. – Akarsz vele beszélni?

- Mimi szeretne veled beszélni – intézi hozzám szavait. – Átadjam a telefont? – kérdi, mire hevesen bólogatni kezdek, olyan rég hallottam már a hangját. – Igen, ő is szeretne, szóval most átadom neki. Sok sikert és kitartást! – köszön el, majd átnyújtja a készüléket.

Remegő kezekkel veszem el tőle, majd besprintelek a szobámba, és az ágyra vetem magam.

- Mimi-chan? – szólalok meg félénk hangon.

- Ru-chan, de jó hallani a hangodat, hogy vagy? – kérdezi, és szinte látom magam előtt, ahogy mosolyog.

- Jól… – makogom.

- Ma-chan ugye jól viselkedik? – érdeklődik szigorú hangnemben.

- Ma… Masato-san nagyon kedves – motyogom.

- Tudom… Örülök, hogy jól kijöttök. Ő egy remek barát… Ru-chan… próbálj megnyílni neki egy kicsit…

- Én nem… nem hiszem, hogy képes leszek rá.

- Csak szeretném, ha megígérnéd, hogy próbálkozol.

- Miért? – lehelem halkan a telefonba.

- Szükséged van egy igaz barátra.

- Itt vagy nekem te.

- Mindig itt is leszek, de ismerlek már régóta. Nekem sem mondasz el mindet, kell valaki, akiben feltétel nélkül megbízhatsz.

- Én nem…

- De igen – vág a szavamba, mielőtt tiltakozni kezdhetnék. – Tudom, hogy félsz, de egyszer muszáj lesz kitörnöd a falak mögül. Masato sosem bántana téged, sosem élne vissza azzal, amit megosztasz vele.

- Tudom… tudom… Én… megpróbálom… – egyezem bele végül.

- Helyes, ezt akartam hallani – vigyorogja a telefonba. – Most pedig meséld el szépen, hogy mi történt, míg nem beszéltünk.

Elmondok neki mindent a boltról, a menhelyről, majd elköszönünk egymástól. Elég sokáig beszélgettünk, remélem, nem haragszik Masato-san. Kisétálva a kezébe adom a telefont, majd helyet foglalok a kanapén, ahol korábban is ültem. Felé pillantgatok, nem tudom, mit mondhatnék, de szerencsére ő szólal meg elsőként.

- Jót beszélgettetek Mimivel? – kérdi mosolyogva, mire bólintok. – Aggódott érted, igaz?

- Egy kicsit, de mondtam neki, hogy minden rendben, és azt hiszem, megnyugodott.

-  Akkor jó –mondja, majd komolyan néz rám. – Figyelj csak! Nekem holnap be kell mennem az egyetemre, leadni, amit ma írtam. Sajnos a professzorom elég maradi, nem szereti, ha e-mailben küldjük el neki a házi dolgozatokat. Viszont nem szeretnélek magadra hagyni. Nem mintha attól félnék, hogy kárt teszel magadban csak… Érted, ugye?

-  De én… én… én úgyis csak bajt okoznék ott – suttogom remegő hangon összébb húzva magamat. – Megleszek itt, nyugodtan menj csak. Én nem vagyok egy… egy olyan helyre való és, amúgy is… Mit szólnának a barátaid, ha… ha egy ilyennel mutatkoznál, mint… mint én… – hebegem szomorúan. Nem akarok gondot okozni neki, és nem is szeretnék kimenni. Ott olyan sok az ember…

- Nem foglak erőltetni – sóhajtja, amitől kicsit megkönnyebbülök. Féltem, hogy ragaszkodni fog ahhoz, hogy vele menjek. – De neked is jót tenne, ha többet járnál ki, és itt nemcsak az iskolára és a munkahelyeidre gondolok. Többet kéne emberek között lenned, beszélgetned, ahogy velem és Mimivel teszed. Tudom, hogy félsz, de hidd el, sokkal bátrabb vagy, mint hiszed magadról.

-  Ez nem igaz – ellenkezem fejcsóválva. – Gyáva vagyok, hiszen… hiszen még… még állást sem tudok szerezni magamnak, azt is… neked kellett megkérdezni és…

- És mégis ki ment be az interjúra? – vág a szavamba felvont szemöldökkel, mire kitörlök egy apró könnycseppet a szememből. – Nem én, hanem te. Én csak megkérdeztem, de te mentél be Matsuko-san irodájába, te szerezted meg magadnak a munkát, mert szükséged volt rá, és szeretted volna, igaz? Pedig Matsuko-san is vadidegen volt, nem igaz?

- De te… te ott voltál kinn és… ha nem lettél volna, akkor… akkor biztosan nem… mertem volna… – ismerem be halkan. Mimi-channek igaza van, eddig észre sem vettem, hogy kezdem magam biztonságban érezni Higuchi-san mellett.

-  Lehet, hogy így van, de Noiru – mondja határozottan megfogva a kezem. Riadtam remegek meg, és ahogy ezt észreveszi, rögtön el is enged. – Lehetnek olyan helyzetek, amikor sem én, sem Mimi nem leszünk ott, és neked kell helytállni. Szeretnék neked segíteni, de úgy nem fog menni, ha folyton visszakozol, és csak azt hajtogatod, hogy ”Nem megy, nem megy”. Azzal sosem jutsz előbbre, tudod? Nem vagy gyáva, egyszerűen úgy érzed, hogy senkire sem számíthatsz, mert mindenki csak bánt téged, hogy nem vagy jó semmire, és ezt el is hiszed magadról. Pedig hidd el, hogy tévedsz! Én nem foglak kihasználni, vagy eldobni, mint egy megunt játékot, oké?

Komolyan pillant könnyes szemeimbe. Honnan tudja, mi jár a fejemben? Mintha teljesen átlátna rajtam… mindig tudja, mit kell mondania.

- Hogy lehet, hogy ilyen jól kiismertél, holott… alig pár napja ismersz? És honnan tudhatom, hogy nem hazudsz nekem? Szeretnék bízni benned, de…

- Félsz – bólint megértően. – Semmi baj, Noiru-kun, tudod mindenki szokott félni, még én is – vallja be, amitől teljesen megdöbbenek. Masato-san is szokott félni? Pedig olyan erős… Semmitől se riad vissza, még akkor sem, ha idegenekkel kell beszélnie. Olyan akarok lenni, mint ő, de tudom, hogy az képtelenség.

Elővesz egy papírzsebkendőt, majd felém nyújtja. Biztosan borzasztóan festhetek… Óvatosan kiveszem a kezéből, hogy megtöröljem könnyes szemeimet. Olyan kedves velem, mindig segít, ha már nem bírom tovább, megérzi a buta gondolataimat, de sose panaszkodik… Vajon, ha elmondanám neki azt, akkor se tartana undorítónak? Félek, hogy akkor elhagyna, mert mocskos vagyok. Ismét kezdenek gyűlni a könnyek a szememben, ezért gyorsan megrázom a fejemet. Ma… Masato-san ölelése mindig segíteni szokott, még akkor is, ha félek kicsit.

Félénken érintem meg a karját, és amikor rám emeli tekintetét, vörösen nézek fel.

- Én… szóval… – motyogom zavaromban. – Szóval… azt mondtad, hogy… ha megkérlek rá, akkor… akkor… megölelsz és… és most… azt hiszem… – össze-vissza hebegek, ám ő azonnal megérti, mit szeretnék.

- Gyere ide! – mosolyog rám kedvesen a kanapé túloldaláról. Habozok, de végül odatelepszem közvetlenül mellé.

Lágyan ölel magához, puha karjai óvón fonják körül remegő testemet. Olyan jó… A pulóverébe kapaszkodva bújok még közelebb hozzá, Masato-san gyengéden cirógatja a hátam és a hajam. Biztonságban érzem magam… Bármikor bánthatott volna, hisz csak ketten vagyunk a lakásban, de ő egyszer sem próbált meg fájdalmat okozni. Finom illata egy idő után teljesen lenyugtatja zakatoló szívverésemet, azután is a mellkasának dőlve maradok, hogy abbamaradt a simogatás. Nem akarok megmozdulni, annyira tökéletes most így itt.

-  Noiru – suttogja megtörve a csendet –, nem kell félned semmitől, rendben? Én mindig melletted leszek, és megvédelek minden bajtól. Ígérem.

Elérzékenyülve nyitom ki a szemeimet, majd könnyes szemekkel szorítom magamhoz.

- Ma… Masato-san – hüppögöm elhúzódva, de képtelen vagyok további beszédre. Könnytől maszatos arccal bámulok rá, majd koordinálatlanul vetem magam a karjaiba. A nagy lendülettől eldőlünk a kanapén, félig Higuchi-sanon fekszem, félig az ülőgarnitúrán.

Meglephettem, mert hirtelen nem tudja, mit tegyen. Reszketve húzódnék arrébb, de ekkor gyengéden a karjaiba von, maga mellé húz, fejem az egyik karján pihen. Az oldalunkon fekve nézzük egymást, egy percig senki se mozdul meg, de utána a másik kezével ismét a hátamat kezdi cirógatni.

- Sajnálom – kérek elnézést a heves kirohanásomért, de csak a fejét csóválja.

- Semmi gond, Noiru-kun – nyugtat meg, egy percre sem abbahagyva a simogatást. Az arcomba fésülőm a hajamat, eddig eszembe se jutott, hogy látszódik a sebhelyem, majd közelebb fészkelődöm hozzá. A mellkasának hajtom a fejemet, hallom zakatoló szívdobogását.

Félnem kellene? Nem tudom… Tartok attól, hogy megszakad ez a törékeny bizalom, ami köztünk van, rettegek a váratlan mozdulatoktól, az idegenektől, de ha Masato-san mellett vagyok, ez már nem az a páni félelem, ami eddig sakkban tartott. Úgy érzem, ő tényleg megvéd engem mindentől…

A körülölelő melegségtől és Masato-san finom illatától észrevétlenül nyom el az álom.

***

Reggel furcsa dallamra kelek, a párna megmozdul alattam, mire kipattan a szemeim. Higuchi-san kinyomja a telefonját, valószínűleg azért állított be ébresztőt, hogy ne késsen el az egyetemről. Ahogy rám pillant, vörösen fúrom fejem a mellkasába, csak ekkor realizálom, hogy bizony egymás mellett aludtunk, egy kanapén. Egyik karjával még mindig ölel, miközben a másikkal a karfára teszi a mobilját.

- Jó reggelt – köszönt álomtól rekedtes hangon, és kisimítja a szemembe lógó hajtincsemet.

- Jó… jó reggelt – motyogom zavartan, nem merek megmozdulni. Az rémít meg, hogy nem rémít meg a helyzet. Azóta az éjszaka óta… ez volt az első olyan, hogy nem keltem fel sikoltva az éjszaka közepén. Masato-san még álmomban is védelmezett. Remegve markolok a felsőjébe, nem akarom elengedni.

- Minden rendben? – kérdezi mocorogva. Ó, biztosan kényelmetlen neki, hogy félig még rajta pihenek. Olyan nagy lendülettel ülök fel, hogy végül a földön kötök ki. Pár pillanatig még kerek szemekkel nézünk egymásra, majd Higuchi-san nevetni, én pedig mosolyogni kezdek.

- Jól vagyok… Azt hiszem… – makogom a földről feltápászkodva, megtapogatva az eséstől kissé sajgó fenekemet.

- Megütötted magad? – kezd aggodalmaskodni felülve a kanapén, de csak megrázom a fejemet.

- Tényleg jól vagyok… nagyon is jól – hebegem egyre vörösebben.

- Ennek örülök – mosolyog rám, majd kinyújtózkodva áll fel, köröz párat a vállával, azt hiszem, elnyomhattam alvás közben. Elszégyellem magam, sikerült gondot okoznom Masato-sannak, pedig nem akartam. Vajon miért nem vitt be a szobámba, mint múltkor? Ő is elaludt volna?

- Sajnálom, Masato-san – motyogom, mire érdekesen pillant rám.

- Mit, Noiru-kun? – értetlenkedik, válaszul a vállára mutatok.

- Elnyomtad miattam – hajtom le a fejemet.

- Ugyan, ez csak egy kis semmiség, ne aggódj miatta – nyugtat meg gyengéd hangon.

- Biztos? – makogom a felsőm ujját birizgálva.

- Egészen – vigyorogja, utána a konyhába indul. – Fürödj le, addig készítek reggelit – mondja kinyitva a hűtő ajtaját.

- Segítek… – ajánlom fel rögtön, de megrázza a fejét.

- Megbirkózom vele egyedül is, és biztosan jól esne egy zuhany.

- Hát… hát jó… – suttogom, majd beiszkolok a szobámba, felkapok pár ruhát, és a fürdőbe sietek.

A finom meleg vízsugár alatt állva az estén gondolkodom. Ahogy felfogom, hogy az egész éjszakát Masato-san karjaiban töltöttem, teljesen elpirulok. Ezúttal semmilyen rossz álom nem kísértett, egy icipicike sem. Évek óta nem éreztem magam ennyire kipihentnek. Sóhajtva kezdem el magam beszappanozni a tusfürdővel, félek, hogy ha megint egyedül leszek, akkor visszajönnek a rémképek. Nem akarom…

Csak egy dolog jár a fejemben… Azt akarom, hogy mindig mellettem legyen, nem szeretném, ha magamra hagyni Higuchi-san, pedig tudom, hogy majd annak is eljön az ideje. Vajon, ha megint a karjaiban alhatnék, olyan békés álmom lenne, mint ma éjszaka? Nem, miket gondolok. Biztosan nem szeretne Masato-san megint mellettem aludni, kényelmetlenséget okoztam neki, és lehet, hogy visszatérne a félelem, ha rendes ágyban aludnánk.

Istenem, Noiru, milyen butaságok járnak a fejedben. Nem akarhatsz egy ágyban aludni Masato-sannal… Vagy mégis? Én magam sem tudom, mit szeretnék.

Felfrissülve lépek ki a kabinból, miután felöltözök, visszamegyek a konyhába, ahol már vár a finom reggeli, még teát is főzött Higuchi-san. Gyorsan elszalad ő is fürdeni, azt mondja, kezdjek el enni nyugodtan, de én megvárom, míg végez.

Csendben fogyasszuk el az ételt, közben végig azon morfondírozok, hogy mit mondjak. A zuhanyzóban sikerült egy kis bátorságot gyűjtenem, azt hiszem, megfogadom Mimi-chan és Masato-san tanácsát, és próbálkozom…

Amikor elmosogattunk, meghúzogatom Masato-san felsőjét, hogy rám figyeljen.

- Baj van, Noiru-kun? – kérdezi, mire gyorsan megrázom a fejemet.

- Én… én… veled szeretnék… menni – nyögöm ki nagyon halkan, csak onnan tudom, hogy tisztán megértette a szavaimat, hogy döbbent tekintettel bámul rám. Talán, mégsem akarja, hogy menjek? De buta vagyok, csak jószívűségből ajánlotta fel, de valójában szégyellne, ha vele tartanék. Buta… buta Noiru.


Andro2017. 09. 04. 19:40:56#35233
Karakter: Higuchi Masato
Megjegyzés: (Noiru-kunnak)


– Noiru-kun – mondom lágyan, miközben Noiru a könnyeit nyelve zokog. Mivel nem válaszol, óvatosan megérintem a vállát, de csak egy pillanatra. Nem akarom megijeszteni.

Könnyes szemekkel pillant fel rám, és a szívem szakad meg érte. Annyira aranyos, ártatlan fiú, aki önhibáján kívül keveredett ilyen helyzetbe. Muszáj tennem érte valamit.

- Megengeded, hogy megöleljelek? – kérdem bizonytalanul, de nem mozdulok, a válaszára várok. Látom, hogy fél, de mégis egy aprót bólint, ami jóleső érzéssel tölt el.

Gyengéden megölelem, mire megdermed egy pillanatra, de ahogy a hátát kezdem simogatni, felenged. Csuklásszerű hangot hallat, majd hangosan zokogni kezd.  A felsőmbe kapaszkodva bújik hozzám, mint aki menedéket és védelmet keres, én pedig pont ezt adom meg neki. Nem siettetem, nincs rá szükség, hogy kapkodjunk, Noirunak most meg kell nyugodnia. Én pedig megvédem, bármibe is kerül, elvégre Mimi rám bízta, nem hagyhatom cserben egyiküket sem. Sokáig tart, mire Noiru megnyugszik, de nem lököm el magamtól, várok, míg önként elenged. Az arca piros, szemei vörösek a sírástól, amelyekben könnyek csillognak. Letörli őket, majd lehajtja a fejét.

- Sa… sajnálom – motyogja halkan, a pulcsiját birizgálva.

- Miért kérsz bocsánatot, Noiru-kun? – kérdem, mire felnéz. Lágyan rámosolygok, hogy lássa, minden rendben, nem haragszom rá. – Bármikor megvigasztallak, ha szeretnéd, erre vannak a barátok.

- Té… tényelg? – pillant rám döbbenten, én pedig csak bólintok.

- Csak kérned kell – teszem hozzá egyszerűen.

Úgy tűnik, elgondolkodik valamin, de nem zavarom meg. Annyi ideje van, amennyire szüksége van. Végül nagy nehezen feltesz egy kérdést.

– De… De Masato-san nem… nem fog hozzám érni… ha… ha nem akarom? – kérdi remegve, mire csak megrázom a fejem.

– Sosem bántanálak – mondom komolyan, és úgy tűnik, Noiru félig-meddig hisz nekem. Ez is több mint a semmi. Legalább már nem riad meg, ha ránézek, vagy megszólalok. Persze, még sokat kell dolgoznom azért, hogy tényleg barátot lásson bennem. – Mi lenne, ha sétálnánk egy kicsit a közeli utcákon? – kérdem, felhozva a reggeli témát, mire riadtan mered rám. – Arra gondoltam, szétnézhetnénk, hátha találunk neked másik munkahelyet, a papírjaid úgyis nálad vannak – magyarázom mosolyogva, hogy elejét vegyem nála egy újabb pánikrohamnak.

- O-oké – hebegi félénken, majd lassan elindulunk az egyik irányba. Csak úgy találomra.

Egyikünk sem kezdeményez beszélgetést a séta közben, de nem is vágyunk rá. Néhány helyre benézünk, ahol állást ajánlanak, de Noiru-kun láttán egyből azt mondják, hogy betelt a hely. Persze tudom én is, hogy hazudnak, de persze, megértem őket. Noiru arca túl siralmas, az emberek meg hajlamosak előítéletesnek lenni. Ám nem szólok, mert azzal még jobban felzaklatnám. Végül Noiru kér, hogy inkább menjünk haza. Szerintem elege van, és beleegyezem. Másik útvonalon indulunk hazafelé, így teszünk egy kis kerülőt. Már majdnem otthon vagyunk, amikor hangos ugatás hangzik fel, majd egy aranybarna bundájú kutya szalad felénk. Noiru ijedten kap a karom után, és behunyja a szemét, mikor a kutya lefékez előttünk, és a farkát boldogan csóválva, a nyelvét lógatva leül a földre. Halkan kuncogni kezdek, mire Noiru kinyitja a szemét. A kutya egyébként egy Golden Retriever, okos fajta, és családbarát kutya.

- Azt hiszem, szeretné, ha megsimogatnád – mondom vidáman, mire Noiru döbbenten néz előbb rám, majd a kutyára.

- Nem is tu… tudom – motyogja idegesen.

- Ne félj, barátságosnak tűnik – mondom leguggolva, majd megvakargatom a kutya fülét, amely boldogan vakkant egyet, majd újra Noirura nézek, aki idegesen, félve bámul rám.

Remegő kézzel végigsimít a kutya bundáján, majd újra és újra, mire a kutyus hirtelen megnyalja az arcát. Noiru felkacag, én pedig döbbenten hallgatom ezt az édes hangot. Még sosem hallottam nevetni, és sosem gondoltam, hogy valaha hallani fogom. Gyönyörű a nevetése, boldog és élettel teli. Noiru hirtelen abbahagyja a nevetést, mint aki rájött, mit csinált, és rám néz.

- Bailey! – kiáltja valaki. – Hát itt vagy – ér mellénk egy mosolygós, bár kissé zilált külsejű lány. – Remélem, nem okozott nektek gondot – kér bocsánatot, de azonnal megnyugtatom, hogy semmi gond, mire úgy tűnik, megnyugszik. Nem lehet idősebb, mint Mimi. – Épp emberhiányban vagyunk a kutyamenhelyen, ez a kis bolhazsák meg – csatol rá egy pórázt – imád kiszökni a helyéről.

- Kerestek valakit kisegítőnek? – kérdem elgondolkodva, majd mindentudóan Noiru szemébe nézek.

- Igen, esetleg érdekelne a munka?

- Nem engem, Noiru-kunt – mutatok Noiru felé, mire ő is feláll.

- Ü… üdvözlöm – motyogja félénken.

- Ó, tegezz nyugodtan – mosolyog rá. – Aya vagyok, örvendek – nyújtja felém a kezét, mire Noiru ijedten pillant rám.. A lány értetlenül bámul rám, de végül leengedi a kezét.

- Ne haragudj, Noiru-kun nem szereti, ha hozzá érnek – magyarázom szelíden, miközben mellettem Noiru elpirul. Szegény, megint rossz helyzetbe hoztam.

- Sa-sajnálom…

- Ugyan, semmi gond – legyint egyet. – Ha gondoljátok, kövessetek, megmutatom a helyet, nincs messze innen, munka ügyben a főnökkel kell beszélned – mondja mosolyogva, miközben elindul abba az irányba, ahonnan felbukkant.

A hely valóban közel van, nem nagy, de barátságos és tiszta. Nincs is messze a lakástól, így Noiru egyedül is eljöhet ide, ha akar. De persze szívesen elkísérem én is.

- Gyertek hátra, itt vannak az állatok – lép be egy ajtón, mi pedig csendben követjük. Ugatás hallatszódik az egyik irányból, láthatóan arra tartunk. – Matsu-saaaaan – kiabálja a másik hatalmas helyiségbe érve, mire egy középkorú nő jelenik meg mosolyogva.

- Látom, megtaláltad Baileyt – paskolja meg a kutya fejét. – Örvendek, örökbe fogadni szeretnétek? – kérdi mosolyogva.

- Az állás érdekelné Noiru-kunt – mutat rám Aya-chan, de ahogy látom, Noirut inkább a kutyák kötik le, oda sem bagózik Aya-chanra.

- Ó, akkor beszéljünk nyugodtabb körülmények között. Visszalépve a folyosó végén van az irodám, megvárnál ott? – néz rá Matsu-san Noirura, aki idegesen rám pillant. Csak intek egyet, mire Noiru elindul a hölgy után.

Mosolyogva nézek Noiru-kun után, majd úgy döntök, hogy inkább megvárom. Aya-chan visszamegy dolgozni, sajnos nincs ideje rám, de szól, hogy nyugodtan üljek le, az interjú biztosan nem tart sokáig. Nem tartóztatom, látom, hogy kevés az emberük. Talán nekem is munkát kéne vállalnom, de sajnos az órák így is elveszik az időm nagy részét, ha pedig tartani akarom az ösztöndíjam, akkor jól kell tanulnom. Így sem fejeztem még be, amit be kellene, így úgy döntök, hogy ha visszaérünk, akkor nekilátok írni. Nem maradhatok le csak azért, mert most szünet van.  Az interjú pedig tényleg nem tart sokáig, mert Noiru hamarosan kijön. Mikor meglátom, hogy milyen boldog, én is mosolyogni kezdek. Ezek szerint megkapta az állást.

- Nézzetek körbe nyugodtan – mondja Matsu-san, akiről kiderül, hogy Matsuko a becsületes neve, majd magunkra hagy.

- Hogy ment? – kérdem kíváncsian, mire Noiru vörösre gyúlt képpel kezdi gyűrögetni a pulcsiját.

- Felvettek – pillant rám, és látom, hogy mosolyogni próbál, de nem sikerül neki.

- Gratulálok – vigyorgok rá. – Látod? Mondtam, hogy érdemes sétálnunk egyet.

- Köszönöm… Masato-san…

- Nem az én érdemem, hanem a tiéd, de gyere, nézzünk szét, nemsokára itt fogsz dolgozni.

Noiru bólint, együtt kezdjük körbejárni a helyet, közben Aya-chan párszor odajön hozzánk elmagyarázni néhány dolgot. Épp a kutyusokkal ismerkedünk, amikor a sor végén Noiru észrevesz egy fiatal, színtiszta fekete állatot, amint a sarokba gubbasztva ül. Megbabonázva meg oda a ketrecéhez, habár nagyon nagy helye van, ő a legtávolabbi sarkot választotta, és egyáltalán semmi figyelmet nem szentel az érkező fiúnak. Noiru leguggol a ketrec előtt, és csak nézi. Olyan szomorú szegény kutyus. Vagy inkább… mintha meg lenne ijedve. Halálra van rémülve szegény.

- Szegény pára – szólal meg mellőlem Aya-chan, mire Noiru riadtan áll fel. Én is odapillantok. – A gazdája kiskora óta verte, mi mentettük meg egy bejelentés alapján. Senkivel sem foglalkozik, néha enni is alig hajlandó, így kénytelenek vagyunk a tápláló vitaminokat injekció útján juttatni a szervezetébe. Ha ez így megy tovább… nem tudom, mi fog történni vele – meséli szomorúan, de miközben Noiru egyre csak a kutyát nézi. Sejtem mi járhat a fejében, de okosan nem szólok semmit.

~*~

Végül csak hazaérünk, útközben megállunk az egyik ételes standnál és hozunk elvitelre ebédet, valahogy egyikünknek sem volt kedve főzni. Miután jóllaktunk, szokás szerint együtt elmosogattunk, majd fogtam a laptopomat és nekiláttam megírni a beadandót, hiszen nem maradhatok el. Noiru békésen gubbaszt a kanapén, nekem átengedi az asztalt. Kihoz egy könyvet, de szerintem valami más jár a fejében, mert mikor felpillantok, totálisan nem olvas. Bár a keze mozog, és egy toll van a kezében, előtte pedig egy fehér lap. Mintha rajzolna. Kíváncsi vagyok, hogy mit. Ezek szerint szeret alkotni.

Végül kész vagyok, és kikapcsolom a gépet, majd lecsukom a tetejét. Nagyot nyújtózom, miközben látom, hogy Noiru meredten nézi az előtte levő lapot. Mi lehet a gond? Csendesen felállok, és odasettenkedem, majd elkerekednek a szemeim. A lapon egy kutya tollvonalai láthatóak, és a stílus nagyon emlékeztet valakiére. Noiru megérezheti, hogy nézem, mert hirtelen eltakarja a rajzot, és riadtan, vörös arccal néz fel rám.

-      - Ne haragudj, nem akartam mögéd osonni, de annyira el voltál merülve, hogy kíváncsi lettem – vakargatom zavartan a tarkóm. – Szeretsz rajzolni?

-       - Egy… kicsit tudok… - suttogja halkan. – De… de szerintem elég béna és…

-      - Szerintem tök jó, bár én nem nagyon értek az ilyesmihez – mosolyodom el, mire úgy néz rám, mintha valami fura dolgot mondtam volna. – Mi a baj? Valami rosszat mondtam? Ne haragudj, nem akartalak megbántani, én csak… Tetszik a rajzod, ennyi az egész. Szerintem tehetséges vagy.

-       - Komolyan így gondolod? – kérdi bizonytalanul, mire bólintok.

-      -  De szerintem nem ez az igazi gond, ugye? – teszem fel a kérdést, miközben leülök mellé. Persze nem túl közel, hogy ne érezze feszélyezve magát, de ahogy látom, így is feszeng. De lehet, hogy nem miattam. – Elmondod, mi a baj? Nem akarok találgatni, de ha tippelnem kéne, akkor egy bizonyos kutyáról van szó, igazam van?

Noiru nem válaszol azonnal, mint aki igyekszik összeszedni a gondolatait, így nem sürgetem. Tudom, hogy milyen rémült, és nem akarom zaklatni, de szeretnék segíteni neki, amiben csak tudok. Türelmesen várok, míg összeszedi magát, és végül bólint, majd rám néz. A szemében ezernyi kérdés, és némi kétely is, nem tudom mi miatt. De kíváncsian várom, mit akar mondani nekem.

-     -  Igen – válaszolja végül. – Sajnálom szegényt, de nem tudom, hogy tudnék segíteni neki. Borzalmas dolog, ha az emberrel, vagy a kutyával nem törődnek és bántják, ugye?

-      - Az emberek néha kegyetlenek tudnak lenni – értek egyet. – Egy mondás szerint az ember a legrosszabb állatfajta a világon, és sajnos ez igaz. Mi emberek sajnos ok nélkül bántjuk és kínozzuk nemcsak az állatokat, de egymást is. Ez benne van a természetünkben, de egy állat sosem bánt senkit ok nélkül.

-     -  Ez olyan szörnyű – suttogja Noiru, miközben kitöröl egy könnycseppet a szeme sarkából. – Szerinted hogy tudnék szegény kutyuson segíteni?

-       - Sok türelemmel, és rengeteg szeretettel – mondom komolyan. – Noiru-kun, te nagyon jószívű fiú vagy, rengeteg szeretet van benned, mert hatalmas szíved van. Szerintem te meg tudod menteni.

-     -  Gondolod? – kérdi, és látom rajta, hogy a szavaim nagyon jólesnek neki. – De én nem vagyok sem olyan erős, sem olyan bátor, mint te. Még azt sem mertem megmondani, hogy állást keresek, nem csoda, hogy sehová sem kellek.

-      -  Szerintem sokkal erősebb és bátrabb vagy, mint hiszed – mosolygok rá, mire döbbenten pislog. Nem tud hinni nekem, bár látom, hogy minden erejével akar. – Szóval ne becsüld le ennyire magad, jó? A többiekkel meg nem kell törődni, mindenki mondjon, amit akar, te meg se halld, rendben? És egyébként is, most már van új munkahelyed, szóval minden rendben lesz, higgy nekem!

Csak némán bólint, de tudom, hogy rettentően fél. Nincs önbizalma, nem tudja magát eladni és ezt az emberek is tudják. Ezért nem nagyon veszik fel sehová dolgozni, de ezt nem mondom meg neki. Nem akarom lerombolni azt a kevés önbizalmát is, ami még megmaradt. Muszáj bátorítanom, hogy kilépjen az árnyékból és végre normális életet élhessen. Hirtelen megszólal a telefonom, és mikor megnézem a hívót, meglepetten látom, hogy Mimi az. Felveszem.

-       - Halló? Szia, Mimi, mi újság? – kérdem mosolyogva, miközben Noirura nézek. Szemmel láthatóan kíváncsi.

-      -  Ó, én jól vagyok, bár ez a továbbképzés kikészít – mondja, és hallom a hangján, hogy tényleg fáradt. – Minden rendben odahaza? Ru-chan jól van?

-       - Minden rendben vele – válaszolom. – Akarsz vele beszélni?

-       - Igen, ha lehet – mondja.

-       - Mimi szeretne veled beszélni – mondom Noirunak. – Átadjam a telefont? – kérdem, mire bólint. – Igen, ő is szeretne, szóval most átadom neki. Sok sikert, és kitartást!

Átadom Noirunak a telefont, aki kissé feszengve veszi el, majd szó szerint bemenekül a hálószobába. Magára csukja az ajtót, de nem is zavarom, hadd beszélgessen Mimivel. Hiszen régi barátok, és benne jobban megbízik, mint bennem. Nem hallgatózom, helyette a rajzot veszem szemügyre. A vonások tényleg ismerősek, pedig megesküdnék, hogy Noirut nem láttam még rajzolni. Bár ki tudja, elvégre nem ismerem, nem tudom, milyen hobbijai lehetnek, ha vannak egyáltalán. Kíváncsi vagyok, miről beszélhetnek Mimivel, de nem zavarom őket, ez az ő dolguk. Ha Noiru akarja, elmondja majd nekem. Most, hogy befejeztem a dolgom, be kéne mennem holnap az egyetemre, de akkor magára kell hagynom Noirut, amit nem szeretnék. És kérdés, hogy bejönne-e velem. Nem, biztosan nem, de az anyagot kinyomtatva kell leadnom.

Végül végtelennek tűnő idő után Noiru kijön a szobából, és visszaadja nekem a telefont. Nem szól semmit, csak visszaül a kanapéra, és engem néz. Azt hiszem arra vár, hogy megszólaljak.

-       - Jót beszélgettetek Mimivel? – kérdem mosolyogva, mire bólint. – Aggódott érted, igaz?

-       - Egy kicsit – vallja be. – De mondtam neki, hogy minden rendben, és azt hiszem, megnyugodott.

-     -  Akkor jó – könnyebbülök meg. – Figyelj csak! Nekem holnap be kell mennem az egyetemre, leadni, amit ma írtam. Sajnos a professzorom elég maradi, nem szereti, ha emailben küldjük el neki a házi dolgozatokat. Viszont nem szeretnélek magadra hagyni. Nem mintha attól félnék, hogy kárt teszel magadban csak… Érted, ugye?

-     -  De én… én… én úgyis csak bajt okoznék ott – suttogja halkan, remegő hangon és összehúzza magát. – Megleszek itt, nyugodtan menj csak. Én nem vagyok egy… egy olyan helyre való és, amúgy is… Mit szólnának a barátaid, ha… ha egy ilyennel mutatkoznál, mint… mint én…

Sóhajtok egyet. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, de nem gubbaszthat itt élete végéig, vagy legalábbis a jövő hétfőig. De tudom, milyen visszahúzódó, így próbálom nem feszegetni a dolgot.

-      - Nem foglak erőltetni – nyugtatom meg, mire szemmel láthatón már nem olyan ideges. – De neked is jót tenne, ha többet járnál ki, és itt nemcsak az iskolára és a munkahelyeidre gondolok. Többet kéne emberek között lenned, beszélgetned, ahogy velem és Mimivel teszed. Tudom, hogy félsz, de hidd el, sokkal bátrabb vagy, mint hiszed magadról.

-     -  Ez nem igaz – rázza a fejét. – Gyáva vagyok, hiszen… hiszen még… még állást sem tudok szerezni magamnak, azt is… neked kellett megkérdezni és…

-       - És mégis ki ment be az interjúra? – kérdem felvont szemöldökkel, mire kitöröl egy könnycseppet a szeméből. – Nem én, hanem te. Én csak megkérdeztem, de te mentél be Matsuko-san irodájába, te szerezted meg magadnak a munkát, mert szükséged volt rá, és szeretted volna, igaz? Pedig Matsuko-san is vadidegen volt, nem igaz?

-       - De te… te ott voltál kinn és… ha nem lettél volna, akkor… akkor biztosan nem… mertem volna… - motyogja halkan, könnyes szemekkel, egész testében remegve.

-     -  Lehet, hogy így van, de Noiru – mondom határozottan, és megfogom a kezét, hogy rám figyeljen. Megremeg, így elengedem, de hála égnek rám néz -, lehetnek olyan helyzetek, amikor sem én, sem Mimi nem leszünk ott, és neked kell helytállni. Szeretnék neked segíteni, de úgy nem fog menni, ha folyton visszakozol, és csak azt hajtogatod, hogy ”Nem megy, nem megy”. Azzal sosem jutsz előbbre, tudod? Nem vagy gyáva, egyszerűen úgy érzed, hogy senkire sem számíthatsz, mert mindenki csak bánt téged, hogy nem vagy jó semmire, és ezt el is hiszed magadról. Pedig hidd el, hogy tévedsz! Én nem foglak kihasználni, vagy eldobni, mint egy megunt játékot, oké?

-       - Hogy lehet, hogy ilyen jól kiismertél, holott… alig pár napja ismersz? – kérdi kétségbeesetten. – És honnan tudhatom, hogy nem hazudsz nekem? Szeretnék bízni benned, de…

-       - Félsz – bólintok. – Semmi baj, Noiru-kun, tudod mindenki szokott félni, még én is.

Teljesen ledöbbenve néz rám, szemmel láthatóan annyira meglepi, hogy szoktam félni, hogy még a könnyei is elapadnak. Pedig bizony, én is szoktam félni, nem is egy dologtól. Hogy a szeretteimmel valami történhet, hogy nem sikerülnek a vizsgáim, hogy nem futok be íróként, vagy, hogy a bátyám kibukik az egyetemről. Vagy, hogy ha végzek, sehol sem fogok munkát találni. De ezeket nem mondom el Noirunak, van elég baja nélkülem is. Ehelyett előveszek egy papírzsebkendőt, és felé nyújtom, ő pedig elveszi, és letörli a könnyeit. Most jut eszembe, hogy milyen szívesen törölném le én magam azokat a könnyeket, milyen szívesen tartanám őt a karjaimban, míg ki nem sírja magát és meg nem nyugszik. De nem tehetem, hiszen nem kért meg rá. Hirtelen egy pillekönnyű érintést érzek a karomon, és mikor odanézek, Noiru könyörgő tekintetével találom szemben magam.

-       - Én… szóval… - motyogja vörös pofival. – Szóval… azt mondtad, hogy… ha megkérlek rá, akkor… akkor… megölelsz és… és most… azt hiszem…

-       - Gyere ide! – mosolygok rá, mire óvatosan nagyon lassan mellém telepszik.

Óvatosan ölelem meg, de amint hozzáérek, megremeg, ám nem húzódik el, hanem hozzám bújik, a pulcsimba kapaszkodik, fejét a mellkasomra hajtja, miközben én lágyan simogatom a haját, a vállát, a hátát. Nem sír, de érzem, hogy fel van zaklatva, valószínűleg túl sokat mondtam neki. Olyan törékeny fiú, olyan kedves és szelíd, mint egy kiscica. Az én kiscicám. A gondolat fejbe vág, mint egy kalapácsütés. Mikor lett ő az én kiscicám?! Mikor kezdtem rá így gondolni?! Úristen, Masato, ezt verd ki a fejedből! Nem, nem szabad ilyenekre gondolnod! Noiru nem egy tárgy, hanem egy ember, akinek segítségre és védelemre van szüksége. Hála égnek, nem tudja, mi jár a fejemben, mert akkor aztán nem tudnám kimagyarázni magam.

Úgy tűnik, Noiru lassan megnyugszik, ám amikor abba akarom hagyni a simogatását, nem mozdul. Mi lehet a baj? Ahogy az arcára nézek, olyan békés, mint amilyennek sosem láttam. A szemei lehunyva, a légzése egyenletes, de megrebbenő pillái tudatják, hogy nem alszik. Az arca, mint egy angyalé, az ajkai kívánatosak, én pedig kis híján elcsábulok, de még időben visszafogom magam. Olyan gyönyörű, és ártatlan kis lény, nem értem, hogy tudják mások bántani.

-      -  Noiru – suttogom halkan -, nem kell félned semmitől, rendben? Én mindig melletted leszek, és megvédelek minden bajtól. Ígérem.

Nem értem, mi ez az érzés, amit érzek, ami egyszerre fájdalmas, édes, de amit Noiru iránt érzek. Nem értem, de úgy érzem, képtelen lennék már nélküle élni. Vagy az egészet csak bebeszélem magamnak.


Chii2017. 06. 30. 22:31:24#35146
Karakter: Haruyuki Noiru



 Miután Masato-san elhagyta a szobát, még jó pár percig magam elé meredve ülök az ágyban, de tudom, nem maradhatok így örökre, úgyhogy nagy nehezen erőt veszek magamon, és kikecmergek a menedékként magamra húzott paplan alól. Reszketeg lábaimnak kell pár másodperc, hogy rendesen működjenek, az ajtófélfának támaszkodva kukkantok ki a szobámból. Masato-san a nappaliban bíbelődik a laptopjával, biztosan neki is sok dolga lenne, én meg itt hátráltatom.

- Mosakodj meg, és ülj asztalhoz! – mosolyog rám, amikor észrevesz. – Már megterítettem – teszi hozzá, ezért gyorsan bólintok, nem akarom feltartani. Beiszkolok a fürdőbe, jó alaposan bezárom az ajtót, és felkapom magamra a tegnap már idekészített ruháimat. A tükörbe nézve borzalmas látvány fogad, de már megszoktam, milyen undorító vagyok, így egy mosakodás után elhagyom a helyiséget.

Csendben ülök le a konyhába, de amikor feldolgozom, hogy milyen reggeli vár, meglepettem tátom el a számat. Sose… nem is emlékszem, hogy láttam volna valaha ilyen bőséges ételmennyiséget. Ez mind a miénk lenne? Masato-san sokat dolgozhatott vele, én meg szokás szerint semmit sem segítettem neki, de majd… majd az ebédnél megkérdezem, tudok-e valamiben a hasznára lenni.

- Remélem, ízleni fog – mondja vidáman. – Jó étvágyat!

-   Jó étvágyat – motyogom, miközben megfogom az evőpálcikákat. Muszáj bocsánatot kérnem, illetleneket gondoltam róla, pedig csak segíteni akart nekem. – Én… sajnálom… az előbbit, Masato-san…

- Semmi sem történt – nyugtat, miközben nekilát az ételnek. – Természetes, hogy megijedtél. Rémálmod volt, és nem tudtad hirtelen, mi valóság és mi nem. Ne foglalkozz ezzel túl sokat. Az álom az csak álom, nem tud bántani – mondja, de ebben nincs igaza, ám nem szeretnék erről a témáról beszélni, sőt nagyon semmiről se... Figyelmemet inkább a nem mindennapi reggelire fordítom, mindenből veszek egy kicsit, isteniek, Higuchi-san nagyon jól főz, biztosan otthon is be szokott segíteni.

- Ízlik? – kérdezi rám pillantva.

- Nagyon finom – ismerem be bólintva. – Masato-san te… te… nagyon jó szakács vagy… – próbálom dicsérni.

-  Köszönöm a bókot – mosolyog rám, bárcsak én is ilyen boldog lehetnék, mint ő. – Tudsz főzni, Noiru-kun? – kérdezi, de én ingatni kezdem a fejemet. Ahhoz sose értettem, és pénzem sem lenne alapanyagokra. – Nos, ha szeretnéd, szívesen megtanítalak – ajánlja, mire döbbenten kapom rá a tekintetemet.

-  Nem… nem kell… igazán… Úgyis csak… csak… hátráltatnálak. Én… mindenhez béna vagyok… - motyogom szemlesütve. – Csak… szégyenkeznél miattam…

- Ez nem igaz – tiltakozik azonnal. – Egyébként is, honnan tudod, ha nem próbálod meg?

Csak a fejemet rázom, nem merek ránézni. Nem értem, miért hiszi azt Masato-san, hogy nem vagyok béna. Tudom, milyen buta és ügyetlen vagyok, biztosan az első alkalommal leégetném az egész ételt, nem nekem való ez…

A reggeli alatt többet egyikünk sem szólal meg, remélem nem bántottam meg Masato-sant, nem akartam… Gyorsan elmosogatunk, én segítek törölgetni, és mindent a helyére pakolok, így hamar megvagyunk. Le kellene mennem a kisboltba Yamada-sanhoz, szólnom kell neki, hogy nem tudok bemenni egy hétig, remélem, nem lesz nagyon dühös. Mindig kiabál velem, akkor is, ha nem én vagyok a hibás, hanem a vásárló, pedig én nagyon igyekszem…

-   Noiru-kun! – szólít meg hirtelen, mire ijedten ugrok egyet. – Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet? Utánanéztem, és ha jól tudom, van itt egy kis park, pár utcával arrébb – vázolja fel az ötletét, amitől egyre idegesebb és rémültebb leszek. Nem akarok kimenni… ott bántani fognak és gúnyolódnak, és a végén úgyis csak fájni fog… Hevesen rázom a fejem, ugye… nem fog kényszeríteni? – Ne haragudj, rossz ötlet, igaz? – pillant rám elnézően, de én már a szobám felé hátrálok. – Kérlek, állj meg! Nem foglak bántani.

Nyelek egyet, de megállok a mozgásban. Veszek pár mély levegőt, mielőtt képes vagyok egy hangot is kiadni. – Én… nem akarok… kimenni… Kint… rossz…

- Nem elrabolni akarlak, de neked sem tesz jót, ha begubózol, ugye tudod? Csak szeretnélek kicsit kimozdítani, de úgy látom, hogy nem jó ötlet. Ne haragudj, nem gondoltam bele, hogy… ennyire félsz – mondja, és tudom, hogy segíteni szeretne, vagyis azt hiszem, de akárhányszor az utcán sétálok, felrémlik előttem az a borzalmas éjszaka, mely mindent megváltoztatott.

- Nem… nem Masato-san… hibája… Én… én vagyok a… hibás… Masato-san jót… akar nekem… – motyogom félénken, majd rápillantok. – Ugye, így van? – kérdezem összeráncolt szemöldökkel.

-  Pontosan így van. Azt szeretném tenni, ami neked a legjobb, Noiru-kun – magyarázza szelíd mosollyal az ajkain.

Nem tudok még teljesen hinni Madato-sannak, de már így is nagyon sokat tett értem, én is a kedvében szeretnék járni. Félek egyedül átmenni Yamada-sanhoz, talán eljönne velem, és akkor az egy kis sétával is felér.

-  Nekem… szóval… Át… át kell mennem ide a… kisboltba, hogy… szóval… szóljak az idős hölgynek, hogy… hogy egy hétig… nem leszek. Át… átjössz velem? – pillantok rá reménykedve, félek, hogy megbántottam az előbb, és el fogja utasítani a kérésemet.

- Természetesen – mosolyog rám kedvesen, amitől picit megnyugszom, talán nem haragszik rám. – Mikor szeretnél menni?

- Azt hiszem… most… Ha… neked is jó… Masato-san… – nézek rá félénken, jobb hamar túlesni rajta.

Bólint, ezért hamar összekapom magam, de annyira remegek, hogy még az ajtót sem vagyok képes bezárni. Olyan tehetetlennek érzem magam… Ha csak belegondolok, hogy ki kell mennem, elönt a pánik. Bárcsak normális lehetnék… mint minden ember.

Masato-san kedvesen veszi el tőlem a kulcscsomómat, nem mond semmit az ügyetlenkedésemre, amiért hálás vagyok. Megsemmisülten veszem át tőle az előbb említett tárgyat, mikor minden zár a helyén van, de ő csak elnézően megrázza a fejét, mintha minden rendben lenne velem, mintha nem érdekelné, milyen szánalmas vagyok.

A bolt a túloldalon van, így gyorsan átérünk, ám ahogy belépek, nem Yamada-sant találom a pénztárnál, hanem egy számomra ismeretlen fiút. Döbbenten figyelem, a köszönését is elfelejtem viszonozni, ahogy próbálom összerakni, miért is van ő itt.

-  Segíthetek valamiben? – kérdezi végül udvariasan, idegesen kezdem gyűrögetni a pulcsimat.

-  Ya… Yamada… san… itt van? – makogom.

- A raktárban – mondja a fiú. – Yamada-san! Magát keresik! – kiabál hirtelen, mire ijedten ugrok egyet.

- Jövök már! – szól vissza a főnököm, és pár pillanat múlva meg is jelenik.

- Szóval mégis idetoltad a képed, mi? Pedig jobb lett volna, ha nem is jössz – morogja szokásos lenéző hangnemében, de nem tudom, mire akar célozni.

- Ezt… ezt nem értem… Én… én… szóval…

- Ja, megint beteg vagy, mi? – közli nemtörődöm stílusában. – Hát persze, mindig a kibúvó. De ennek vége, ki vagy rúgva, kölyök! – mondja, mire egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni.

- Hogyan… – hebegem és érzem, egy pillanatra elsötétül előttem a világ, de sikerül megkapaszkodnom a pultban, mely jó ideje a menedékem volt a durva vásárlók elől.

- Hogy érti, hogy ki van rúgva? Noiru-kun beteg, azért jött be, hogy szóljon, hogy egy hétig nem lesz – szólal meg mellőlem Masato-san, szinte el is felejtettem, hogy ő is itt van. Érzem, alig bírom visszatartani a könnyeimet, de azért próbálom visszanyelni azokat, hogy ne tűnjek még szánalmasabbnak. Mi lesz így velem? Hogy fogom fizetni az albérletemet, miből fogok megélni?

- Jaja, ezt már eljátszotta egy párszor. De nekem olyan munkaerő kell, akire lehet számítani, nem hol jön, hol meg nem, ahogy kedve szottyan rá. Egyébként a vevők is panaszkodnak, hogy udvariatlan vagy, lassú, trehány, mindent szétszórsz és összekeversz. A múltkor is kiborítottál egy zacskó rizst, azt ki fogja nekem megfizetni, mi? – kérdi mérges szemekkel vizslatva. – Előtte az a dolog a liszttel, meg a tojásokkal, és még ki tudja, mivel, ami nem jut eszembe.

-   Saj… sajnálom… – mondom reszketegen, már nem bírom tovább türtőztetni magam, érzem, hogy utat találnak maguknak a könnyeim. – Ne… ne rúgjon kis… könyörgöm! Könyörgöm… – alázkodom meg teljesen, ahogy letérdelek, nem veszíthetem el ezt az állást, mihez kezdjek enélkül... – Könyörgöm… szükségem van… a munkára…

- Akkor dolgoznál jobban – morogja, és látom, kicsit sem hatja emg a könyörgésem, amitől csak még kétségbeesettebb leszek.

-  Noiru-kun elég keményen dolgozik! – kel védelmemre Masato-san, mire kerek szemekkel nézek rá. Még sosem állt ki mellettem senki... – Iskolába jár, és mellette két munkahelyen dolgozik. Délután a könyvtárban, éjszaka pedig itt! Ezt csinálja más utána! Nincs joga mindenféle mondvacsinált ok miatt kirúgni! – próbál a főnököm fejével beszélni, de ő hajthatatlan marad. Higuchi-san olyan kedves… meg sem érdemlem a segítségét… Velem mindig csak a baj…

-  Már felvettem valaki mást a helyére, és nem tudok két alkalmazottat megfizetni. Az az új fiú rendesen dolgozik, a vevők is szeretik. És bírja a munkát. Te meg – néz undorodó tekintettel – megkapod az utolsó béredet, a papírjaidat, aztán kotródj innen! Látni sem akarlak többé, te kis korcs!

Szívem kihagy egy ütemet, tudom, vége van…

-  Tudja, szerencse, hogy maga nő, különben nem állnék jót magamért! Gyere, állj fel, az ilyennek hiába könyörögsz – néz rám Masato-san.

Reszketeg lábaimon alig bírom tartani magam, nem tudom, mi lesz most… Rémülten nézek Masato-sanra, pedig tudom, ő sem tehet már semmit. De miért is tenne, hisz nem az ő dolga… Yamada-san a kezembe nyomja a papírjaimat a béremmel együtt, mivel fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, egy apró meghajlással köszönöm meg neki, hogy legalább kifizetett erre a hónapra. Magam elé bámulva lépdelek, és amint kiérünk az ajtón, minden teljes erőből zúdul rám.

Zokogni kezdek, hisz’ most keresnem kell majd új munkát, de ilyen közel biztosan nem fogok találni, ami azt jelenti, hogy ki kell majd mennem az utcára sötétedés után. Nem… nem biztos, hogy képes leszek rá…

- Most… most… mi lesz… Masato-san? – nézek kétségbeesetten az egyetlen emberre, aki mellettem áll. – Mit… mit… mit csináljak? – hüppögöm szinte tudatlanul. Mindig történik valami velem, gondot okozok Mimi-channak és Higuchi-sannak is. Ők sem fogják már sokáig bírni mellettem… Még ha egyedül jobban is szeretek lenni, azt kívánom, bár támaszkodhatnék valakire…

- Ne aggódj, majd kitalálok valamit – szólal meg határozottan. – Egyébként is, az a banya nem tudja, milyen remek ember vagy, ne is törődj vele! Minden rendben lesz, Noiru-kun, ígérem – mondja mosolyogva, de most nem képes megnyugtatni. Nem fogom tudni kifizetni az albérletemet, nem lesz miből ételt vennem, talán… talán ha nem eszek csak kenyeret, akkor kihúzom valameddig.

Arcomat a kezembe temetve sírok tovább, igyekszem elrejteni a könnyeimet, de tudom, mindhiába. – Noiru-kun – mondja lágyan Masato-san, de mivel nem reagálok, pár másodperc múlva egy pillekönnyű érintést érzek a karomon, mely olyan gyorsan tűnik el, amilyen hirtelen jött. Ez kizökkent korábbi állapotomból, alig fogom fel, hogy megérintettek, olyan régen nem tettek ilyet, hogy szinte nem is emlékszem már rá milyen. A kórházi kiborulásomat leszámítva önszántamból senkinek sem hagytam, hogy hozzám érjen.

Könnyes szemekkel pillantok Masato-sanra, azt akarom, hogy addig tartson a karjaiban, míg el nem tűnnek a gondok, de miért akarna ő bárki olyat vigasztalni, mint én… Mintha belelátna a gondolataimba, teszi fel a következő kérdését.

- Megengeded, hogy megöleljelek? – kérdezi bizonytalanul, nem mozdul, vár a válaszomra. Félek… Túl sokszor okoztak már fájdalmat, de eszembe jut, milyen jó érzés volt, amikor a kórházban magához húzott, akkor úgy éreztem, a karjaiban biztonságban vagyok, megint ezt szeretném… Elhatározom hát magam, úgyhogy bólintok egy aprót, mire halk sóhaj hagyja el az ajkait, és lágyan átölel.

Megdermedek, ő is így tesz. Hirtelen várom az ütést, de az elmarad, helyette Masato-san gyengéden a hátamat kezdi cirógatni, nem megy lentebb. Remegve adok ki magamból egy csuklásszerű hangot, majd azt veszem észre, hogy Masato-san felsőjébe kapaszkodva zokogok. Olyan jól esik… Nem szól semmit, hagyja, hogy azt tegyem, amit akarok, csak tart a karjaiban.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor elég nyugodtan érzem magam ahhoz, hogy kibújjak az engem ölelő karok alól. Masato-san hagyja, hogy elhúzódjak, nem erőltet semmit. Vörösen, szégyenkezve pásztázom a földet, nem merek a szemébe nézni, olyan buta vagyok… Kényszerítettem arra, hogy vigasztaljon, pedig már biztosan elege van belőlem…

- Sa… sajnálom – motyogom, idegességemben szokás szerint a pulcsimat birizgálom.

- Miért kérsz bocsánatot, Noiru-kun? – kérdezi, majd lágy mosoly jelenik meg az ajkain. – Bármikor megvigasztallak, ha szeretnéd, erre vannak a barátok.

- Té… tényelg? – pillantok rá döbbenten, mire bólint egy aprót.

- Csak kérned kell – teszi hozzá.

Elgondolkodom pár pillanatra, majd félősen nézek rá. – De… De Masato-san nem… nem fog hozzám érni… ha… ha nem akarom? – kérdezem meg azt, amitől a leginkább rettegek. Szeretnék bízni benne, eddig nem tett olyat, ami fájdalmat okozott volna, pedig lett volna rá lehetősége.

Megrázza a fejét. – Sosem bántanálak – pillant rám komoly tekintettel, és valamiért azt érzem, hogy az igazat mondja. Hinni akarok neki… – Mi lenne, ha sétálnánk egy kicsit a közeli utcákon? – hozza fel ismét a dolgot, amitől rémülten nézek fel. – Arra gondoltam, szétnézhetnénk, hátha találunk neked másik munkahelyet, a papírjaid úgyis nálad vannak – magyarázza mosolyogva. Talán… igaza van. De félek… habár Masato-san itt van velem… ő nem hagyná, hogy bántsanak, ugye?

- O-oké – hebegem félénken, majd el is indulunk az egyik irányba.

Masato-san nem kezdeményez beszélgetést, és én sem. A kirakatokat nézzük, több helyen is megállunk, de ahogy rám pillantanak, azt mondják, már betöltötték az állást, pedig tudom, hogy hazudnak. Igazam volt, sehová sem illek be… senkinek sem kellek, még arra sem, hogy dolgozzak. Egyre szomorúbb leszek, annak ellenére is, hogy Masato-san próbálja tartani bennem a lelket. Végül nem bírom tovább, kérem, hogy menjünk haza, úgy érzem, megint fojtogat a sírás, ő pedig beleegyezik.

Másik útvonalon indulunk el, így pont a lakásom épülete mögött lyukadunk majd ki, egy utcára vagyunk tőle, amikor hangos ugatásra leszek figyelmes, és csak annyit látok, hogy egy aranybarna szőrgombóc felénk száguld. Ijedten kapok Masato-san karja után, szorosan behunyom a szemem, de semmi sem történik, csak egy halk kuncogásra leszek figyelmes.

- Azt hiszem, szeretné, ha megsimogatnád – mondja vidáman, mire óvatosan kinyitom a szememet. A kutya illedelmesen ül előttem, és a farkát csóválva néz rám, azt hiszem, ő egy Golden Retriever, habár nem ismerem annyira a fajtákat.

- Nem is tu… tudom – motyogom idegesen, mi van, ha megharap…

- Ne félj, barátságosnak tűnik – mondja leguggolva, miközben megvakarja a kutya fülét. Az állat boldogan vakkant egyet, majd ismét felém fordítja a fejét. Nyelek egy nagyot, mielőtt én is féltérdre ereszkednék.

Remegő kezekkel kezdem simogatni a puha bundáját, egészen belemerülök, mert amikor hirtelen megnyalja az arcomat hálája jeléül, felkacagok. Megdermedek… azóta az éjszaka óta nem nevettem… Döbbenten fordulok Masato-san felé, aki furcsa szemekkel vizslatja a kettősünket, valami rosszat tettem?

- Bailey! – kiáltja valaki. – Hát itt vagy – ér mellénk egy mosolygós, bár kissé zilált külsejű lány. – Remélem, nem okozott nektek gondot – kér bocsánatot, de Masato-san rögtön megnyugtatja, hogy nincs semmi baj, amitől láthatóan megkönnyebbül. – Épp emberhiányban vagyunk a kutyamenhelyen, ez a kis bolhazsák meg – csatol rá egy pórázt – imád kiszökni a helyéről.

- Kerestek valakit kisegítőnek? – kérdezi elgondolkodva, majd mindentudóan néz a szemembe.

- Igen, esetleg érdekelne a munka?

- Nem engem, Noiru-kunt – mutat felém, mire én is gyorsan felállok.

- Ü… üdvözlöm – motyogom félénken.

- Ó, tegezz nyugodtan – mosolyog rám. – Aya vagyok, örvendek – nyújtja felém a kezét, mire ijedten pillantok Masato-sanra. A lány értetlenül bámul rám, de végül leengedi a kezét.

- Ne haragudj, Noiru-kun nem szereti, ha hozzá érnek – magyarázza szelíden Masato-san, a szégyentől elvörösödöm.

- Sa-sajnálom…

- Ugyan, semmi gond – legyint egyet. – Ha gondoljátok, kövessetek, megmutatom a helyet, nincs messze innen, munka ügyben a főnökkel kell beszélned – mondja mosolyogva, miközben elindul abba az irányba, ahonnan felbukkant.

Valóban közel van, pár perc alatt oda is érünk, nagyon barátságosnak tűnik a hely. Idáig talán még el is tudnék jönni egyedül… De biztosan nem kellek itt sem.

- Gyertek hátra, itt vannak az állatok – lép be egy ajtón, mi pedig csendben követjük. Ugatás hallatszódik az egyik irányból, láthatóan arra tartunk. – Matsu-saaaaan – kiabálja a másik hatalmas helyiségbe érve, mire egy középkorú nő jelenik meg mosolyogva.

- Látom, megtaláltad Baileyt – paskolja meg a kutya fejét. – Örvendek, örökbe fogadni szeretnétek? – kérdi mosolyogva.

- Az állás érdekelné Noiru-kunt – mutat rám Aya-chan, de én csak a sok kutyákat figyelem. Boldognak tűnnek itt, a filmekben olyan sokszor horrorisztikus helynek vázolják fel a menhelyeket… teljesen másra számítottam.

- Ó, akkor beszéljünk nyugodtabb körülmények között. Visszalépve a folyosó végén van az irodám, megvárnál ott? – néz rám kérdőm. Aprót bólintok, majd Masato-sanra nézek, aki ösztönzően int egyet, így hát teszem, amit mondtak.

Meglepő módon az iroda ajtaja nyitva van, így idegesen foglalok helyet az asztallal szemközti széken. Néhány perc múlva megjelenik a Matsu-sannak hívott hölgy, és leveti magát a székébe.

- Ne haragudj, hogy korábban nem mutatkoztam be rendesem, Ishiyama Matsuko vagyok, és én vezetem ezt a helyet.

- Haruyuki… Noiru – motyogom félénken.

- Úgy hallottam, érdekelne a munka, Aya-chan mesélt arról, hogy mi lenne a pontos feladatod? – Megrázom a fejemet, hiszen erről nem volt szó. – Értem, nos, nem kell semmi furcsát csinálni. A kutyák helyeit kellene tisztán tartani, figyelni arra, hogy legyen nekik enni és innivaló, alkalmanként elvinni sétálni, esetleg megfürdetni őket. Családbarátnak próbálunk nevelni minden kutyát, de vannak még nehéz esetek, velük külön foglalkozunk, míg örökbe fogadhatónak nem nyilvánítjuk őket. Ez így megfelelne neked? – pillant rám.

- I-igen, én… itt vannak a papírjaim… az önéletrajzom is ho… hozzá van csatolva – veszem elő a zsebemből a Yamada-san által kezembe nyomott dolgokat, majd átnyújtom Ishiyama-sannak, aki gyorsan átfutja az iratokat.

- Azt hiszem, ez így rendben van – mosolyog rám biztatóan. – Már csak azt kellene tisztáznunk, hogy milyen időben érnél rá dolgozni.

- Hát… nekem délelőtt óráim vannak, hétköznap délután meg… a könyvtárban segítek be… ezért leginkább… késő délután vagy éjszaka… és hétvégenként tudnék segíteni.

- Ó, az tökéletes lenne, eddig néha Aya-chan maradt itt este, mert nem volt más, a kutyákat meg nem hagyhatjuk egyedül, de ő sosem rajongott az éjszakai műszakért, valószínűleg a barátja miatt. Heti három estét kellene vállalnod, plusz az egyik hétvégét. Jó lesz így?

Lelkesen bólogatni kezdek. – Kö… köszönöm szépen, Ishiyama-san.

- Ugyan, mi köszönjük. És szólíts nyugodtan Matsu-sannak – mondja, miközben a fiókjából elővesz néhány papírt, majd elém tolja azokat. – A munkaszerződés, olvasd át, és ha rendben van, írd alá. Mikor is tudnál kezdeni?

- Öhm… még egy hétig nem… nem dolgozhatok, azt mo… mondták az orvosok, de utána… rögtön tudok kezdeni – magyarázom, remélem, ez nem okoz gondot, és maradhatok. Gyorsan átolvasom a szerződést, csak a sablonos dolgok vannak benne, így alá is firkantom.

- Nos – veszi el tőlem a lapot – akkor jövőhéten hivatalosan is találkozunk – mondja mosolyogva. – Ha gondolod, azért meglátogathatsz minket, hogy ismerkedj a környezettel és a kutyákkal. Gyere, menjünk vissza – nyitja ki az ajtót. – A barátod már biztosan vár rád.

- Köszönöm – hálálkodom megint, ahogy visszatérünk a kutyákhoz.

Boldogan pillantok Masato-sanra, aki amint észreveszi a jókedvemet, mosolyogni kezd.

- Nézzetek körbe nyugodtan – mondja még Matsuko-san, majd visszatér a munkájához.

- Hogy ment? – kérdezi kíváncsian, mire vörösen gyűrögetni kezdem a pulcsimat.

- Felvettek – pillantok rá, érzem, ajkaim mosolyra húzódnának, de valamiért mégsem sikerül, pedig Bailey mellett ment.

- Gratulálok – vigyorog rám. – Látod? Mondtam, hogy érdemes sétálnunk egyet.

- Köszönöm… Masato-san…

- Nem az én érdemem, hanem a tiéd, de gyere, nézzünk szét, nemsokára itt fogsz dolgozni.

Bólintok, együtt kezdjük körbejárni a helyet, közben Aya-chan párszor odajön hozzánk elmagyarázni néhány dolgot. Épp a kutyusokkal ismerkedünk, amikor a sor végén észreveszek egy fiatal, színtiszta fekete állatot, amint a sarokba gubbasztva ül. Megbabonázva megyek oda a ketrecéhez, habár nagyon nagy helye van, ő a legtávolabbi sarkot választotta, és érkezésemnek sem szentel figyelmet. Leguggolva bámulom őt… annyira emlékeztet magamra…

- Szegény pára – szólal meg mellőlem Aya-chan, mire riadtan állok fel. – A gazdája kiskora óta verte, mi mentettük meg egy bejelentés alapján. Senkivel sem foglalkozik, néha enni is alig hajlandó, így kénytelenek vagyunk a tápláló vitaminokat injekció útján juttatni a szervezetébe. Ha ez így megy tovább… nem tudom, mi fog történni vele – meséli szomorúan, de közben sem vagyok képes levenni az állatról a szemem. Segíteni akarok neki… ha már magamon nem tudok.

Végül hazatérünk Masato-sannal, útközben megállunk az egyik ételes standnál és hozunk elvitelre ebédet, valahogy egyikünknek sem volt kedve főzni. Miután jóllaktunk, szokás szerint együtt elmosogattunk, majd Higuchi-san leült a számítógépe elé, elvileg valami egyetemi dolgot kell csinálnia, ezért csendben gubbasztottam a kanapén. Kihoztam a szobámból az egyik könyvet, aminek még csak a felénél járok, de nem volt kedvem olvasni. Folyamatosan Bailey és az a másik kutya járt a fejemben, meg hogy milyen gyorsan lett új munkahelyem. Mindent Masato-sannak köszönhetek… nélküle nem tudom, mit tettem volna…

Csak akkor ocsúdok fel gondolataimból, amikor meghallom a laptop csukódását. A kezemre pillantok. Mikor fogtam meg az asztalon hagyott tollat? Tekintetem az íróeszköz mellett lévő papírra vándorol, mire döbbenten tátom el a számat. Én… rajzoltam? Nem hiszem el… Bailey arcának tollal felvázolt mása mosolyog vissza rám a fehér lapról.


Andro2017. 06. 23. 20:57:42#35122
Karakter: Higuchi Masato
Megjegyzés: Noiru-kunnak


– Én… – mondja halkan, mikor végre képes valamivel nyugodtabban beszélni. Lehajtja a fejét, mintha nem merne rám nézni. De nem is erőltetem. – Én… ha… ha Masato-san sze-szeretne, akkor alhat a szobában – motyogja reszketegen. – Én… én… itt is meg-megleszek.

- Noiru-kun – szólalok meg, mire kétségbeesetten kezd kapaszkodni a kanapéba. Mintha bizony élve fel akarnám falni. – Nem kell olyat mondanod, amit nem szeretnél – suttogom lágy hangon, hogy ne rémisszem meg még annál is jobban, mint amennyire már fél. – Ígérd meg, hogy többé nem mondasz olyat, amit valójában nem szeretnél – fejezem be. Félve néz rám, mint aki nem akarja elhinni, amit hallott.

- Sa-sajnálom – motyogja alig hallhatóan.

- Semmi baj, nem haragszom, csak nem szeretnék olyat tenni, amit te nem akarsz. El kell mondanod, hogy mi ijeszt meg, vagy mit nem szeretnél, mert magamtól nem biztos, hogy rájövök, érted?

Összekucorodik a kanapén, felhúzza a lábait, és az ablak felé fordul. Szemmel láthatóan kerül a szemkontaktust, de muszáj tennem valamit, hogy ez ne így legyen. Muszáj kizökkentenem ebből az állapotból, mert ez így nagyon nem jó. Ha egy hétig, vagy kettőig így kell élnünk, az mindkettőnknek kellemetlen lesz. Mimi nem hiába engem kért meg, hogy vigyázzak rá, tudta, hogy megbízhat bennem.

- Noiru-kun, a szobában szeretnél aludni, ugye?

Aprót bólint, de nem néz rám. Tudtam, hogy így van.

- Rendben, akkor enyém a kanapé. Hé, semmi baj – szólalok meg lágyan, mire végre hajlandó rám nézni. – Sejtettem, hogy ott nagyobb biztonságban érzed majd magad, ezért nem kell bocsánatot kérned.

Pár másodpercig csendben vagyunk, de aztán eszembe jut, hogy nem hoztam magammal ágyneműt.

– Tudnál adni ágyneműt? Azt nem hoztam – mondom, mire felpattan, én pedig csak elnéző mosollyal nézem, ahogy pillanatokkal később egy párnával, takaróval és lepedővel jön vissza. – Azért ennyire nem volt sürgős – nevetek vidáman, mire édesen elpirul. Az ágyneműt a kanapéra teszi, aztán idegesen toporogni kezd, mint aki nem tudja, mit is kezdjen magával. - Szeretnél te fürödni előbb? – kérdem, miközben talpra kecmergek.

- Nekem… mindegy – mondja, és nem tudom nem észrevenni, hogy pár lépést hátrál tőlem.

- Biztos? Ha inkább te mennél, mondd nyugodtan. – Az arcomat figyeli, de úgy tűnik, most nem esik pánikba, mint az előbb. Ez jó jel.

- Mehetsz először, Masato-san, tényleg.

- Rendben – mosolygok rá hálásan, majd kiveszem a szükséges dolgokat a táskámból és a fürdőbe indulok.

Nem időzöm sokáig, gyorsan lezuhanyzom, hogy ne használjam túl sokáig a meleg vizet. Saját tusfürdőt használok, nem szeretném Noiruét pocsékolni, amikor úgysincs sok pénze. Mikor kész vagyok, egy kényelmes pólót, alsónadrágot és melegítőnadrágot kapok magamra, majd a konyhába sétálok. A törülközőmet már kiterítettem, a szennyes a szennyeskosárban van, viszont szomjas vagyok. Végignézek magamon. Általában csak egy rövidnadrágban alszom, de Noiru-kun miatt nem akarom mutogatni magam, hogy még jobban zavarba hozzam. Vagy hogy még jobban féljen tőlem.

Előveszek egy poharat, és vizet töltök bele, majd inni kezdek. Hallom, hogy Noiru-kun neszez, majd mikor ránézek, megpillantom a konyhaajtónak lapulva, kezében egy pólóval és egy nadrággal. A póló alját gyűrögeti, és úgy néz ki, mint aki nem igazán tudja, mit is csináljon magával.

- Minden rendben? – kérdem mosolyogva, miközben a konyhapultnak támaszkodom.

- I-igen, én csak… megyek… fürdeni – motyogja, majd berohan a helyiségbe.

Hallom, hogy kattan a zár, mire sóhajtok egyet. Rendben, erre számítanom kellett volna, elvégre idegen vagyok neki, fél is tőlem. De azért sajnálom, hogy bezárkózik, nem mintha be akarnék nyitni, hogy megbámuljam. Megiszom a vizet, majd elöblítem, eltörlöm és elrakom a poharat. Aztán megágyazok magamnak a kanapén és helyet foglalok. Noiru-kun sokáig benn van, de nem akarom zavarni. Biztosan fél tőlem, és talán aggódik, hogy mit fogok vele tenni. A bizalmán még sokat kell dolgoznunk, de segíteni akarok neki. Olyan helyes fiú, és kedves, aranyos, jószívű. Megkapó jelenség, vagy csak én vagyok túl szentimentális, de valahogy… segíteni szeretnék neki akkor is, ha talán nem vagyok rá képes.  Végül óráknak tűnő idő után kattan a zár, és Noiru-kun végre kilép a fürdőből.

- Sokáig elvoltál, jól vagy? – kérdem aggodalmasan, mire csak aprót bólint. – Szeretnél még valamit csinálni? Vagy inkább aludnál? – érdeklődöm, le sem véve róla  a szemem, de úgy tűnik, ő nem tudja, mit is kéne csinálnia.

- Én… Ha… Ha Masato-san sze-szeretne még va-valamit… - kezdi, de félbeszakítom. Nem akarom, hogy úgy viselkedjen, mintha én lennék a gazda, ő meg csak valami szolga.

- Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van most egy kiadós alvásra – mondom, és elfekszem a kanapén. Kissé álmosnak érzem magam, hosszú volt a nap. – Jó éjszakát, Noiru-kun – suttogom, mikor látom, hogy a szoba felé indul.

- J-jó éjszakát Masato-san – motyogja halkan, majd belép a szobába, és pillanatokkal később hallom a zár kattanását.

Sóhajtok egyet, elvackolom magam, és hamarosan már alszom is. Hosszú volt ez a nap, és tényleg elfáradtam. Remélem, nyugodt éjszakánk lesz.

~*~

Békésen alszom, amikor hirtelen sikításra ébredek. Egy pillanat alatt pattannak ki a szemeim, és ülök fel. A hang Noiru-kun szobájából jön, így felpattanok a heverőről, és az ajtóhoz sietek, majd óvatosan bekopogok.

- Noiru-kun, minden rendben? – kérdem aggodalmasan, de nem jön válasz. – Noiru-kun? – még mindig semmi válasz, de hallok valamit leesni. Mintha üveg lenne. – Noiru-kun, kérlek, mondj valamit…

- Ma-Masato-san – hallom halk hangját, mire megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ezek szerint képes válaszolni nekem. Az jó.

- Hála istennek… Kérlek, nyisd ki az ajtót, nem foglak bántani, de tudnom kell, hogy jól vagy, kérlek – mondom szinte könyörögve.

Pár pillanatig nem történik semmi, talán fél percig sem, de aztán zár kattanását hallom. Noiru-kun kinyitotta a zárat. Hála égnek.

Lassan nyitok be, majd mikor megpillantom az ajtó mellett falnak lapult, szemmel láthatóan halálra rémült, könnyes szemű fiút, megtorpanok. – Semmi baj – suttogom halkan. – Csak egy álom volt. – De ő csak megrázz a fejét.

– Emlék – suttogja lehajtott fejjel, mint aki nem mer a szemembe nézni. Borzalmasan érezheti magát, muszáj segítenem rajta. Végül mégis felemeli a fejét. Halálra van rémülve, a szemei vörösek, és egész testében reszket.

- Noiru-kun, nem tudom, ki bántott, de esküszöm, nem hagyom, hogy még egyszer megtegye. Ígérem, ezentúl megvédelek mindentől – nézek rá elszántan, mire szipogni kezd, és a karjait az arca elé emeli. Nem érek hozzá, tudom, hogy azzal rontanék a helyzeten. – Menj, ülj le a kanapéra, én addig felszedem az üvegdarabokat – mondom témát váltva, ő pedig szó nélkül teszi, amit kérek.

Gyorsan összeszedem az üvegdarabokat, kezet mosok, majd főzök egy kakaót. Az kell ilyenkor, egy jó meleg kakaó, attól majd megnyugszik. Noiru-kun felhúzott térdekkel ül a kanapén, meg sem moccan, még akkor sem, amikor leülök mellé, és felé nyújtom a bögrét.

– Csináltam egy kis kakaót, anyukám mindig ezt adott, ha rémálmom volt, utána rögtön elaludtam – mesélem neki, mielőtt újra felé fordulnék – Idd meg, jót fog tenni.

Előbb a kezemet nézi, majd remegve elveszi tőlem az italt, és belekortyol. Én is a sajátomba, hiszen magamnak is készítettem egyet. Nem erőltetem Noiru-kunt, aki szemmel láthatóan nincs beszélőképes állapotban. Megvárom, míg megnyugszik annyira, hogy szólni merjen.

- Sa-sajnálom – nyögi ki nagy nehezen.

- Te semmi rosszat nem tettél, Noiru-kun. Miért kérsz bocsánatot?

- Ne-nem akartam… gondot ok-okozni Masato-sannak – motyogja, majd a bögrét a kisasztalra teszi.

- Nem okoztál nekem gondot, Noiru-kun – mosolygok rá egyszerűen. – Mit szólnál, ha mesélnék valamit? – kérdem lelkesen, mire döbbenten rám néz, de végül bólint.. – Tizenegy éves voltam, amikor… - kezdek bele abba a történetbe, amikor a bátyámmal egy vidéki kirándulás alkalmával elcsatangoltunk, és alig találtunk vissza.

Mire befejezem a történetet, észreveszem, hogy Noiru-kun nekem dőlve alszik. Az arca olyan békés, nyugodtan szuszog, mint akinek most nincsenek rémálmai. Olyan gyönyörű, mint egy festmény, nekem pedig nincs szívem felkelteni. Óvatosan a karjaimba veszem, majd elindulok vele a szobája felé. Szerencsére, nem ébred fel, akkor sem, amikor leteszem és betakarom. Órákig el tudnám nézni így az arcát, hogy nincs rajta félelem, kétségbeesés. Még a sebhelye sem érdekel, hiszen ettől ő még nem csúnya. Óvatosan kisimítok egy tincset a szeméből, és erősen vissza kell fognom magam, hogy ne csókoljam meg azokat a kívánatos ajkait. De nem szabad. Nem akarom, hogy esetleg felébredjen, és rosszat gondoljon rólam. Nem bízik bennem, és nem ronthatok a helyzeten. Másrészt, Mimitől is megkapnám a magamét.

-       Jó éjt, Noiru-kun! – suttogom halkan, majd kiosonok a szobából és becsukom magam után az ajtót.

Visszafekszem a helyemre, és már aludni készülök, amikor rájövök, hogy a beadandó házidolgozatom még nincs teljesen kész. Így gyorsan bekapcsolom a laptopot, és nekilátok a munkának. Hála égnek, nincs sok, és hamar be is fejezem, alig egy órámba telik. Így még aludhatok is pár órát, bár már hajnali három felé jár, mire végzek az írással.

~*~

Reggel korán kelek, már világos van, de még nincs egészen hét óra. Fülelek egy kicsit, de Noiru-kun szobájából nem jön zaj, ezek szerint alszik és nincsenek rémálmai. De illúziókba nem ringathatom magam ugyebár. Felállok, majd úgy döntök, készítek valami reggelit. Hagyományos japán reggelit készítek miso levessel, rizzsel, füstölt hallal, zöldségekkel és természetesen savanyúsággal, valamint rántotta tekercsekkel. Főzök egy kis teát is, az nyugtató hatású és jót fog tenni Noiru-kunnak. Hirtelen éles sikítást hallok, és azonnal rohanok be a szobába. Szinte feltépem az ajtót, és azt látom, hogy Noiru-kun remegve, könnyes szemekkel ül az ágyban, a takarót szorongatja, miközben tekintete ide-oda cikázik, mint a csapdába esett állaté.

- Noiru-kun… - mondom halkan, felé lépve, mire csak feljebb húzza a takarót.

- Ne – nyöszörgi rémülten. – Ne… gyere… közelebb – mondja a levegőt kapkodva. Úgy tűnik, kezd neki derengeni, hogy mi történt, vagy mit álmodott.

Rám néz, majd sírni kezd, én pedig nem tudok mit tenni. Oda akarok menni, meg akarom ölelni, a karjaimba akarom zárni, és ringatni, azt mondani neki, hogy minden rendben, de nem tehetem meg.

- Noiru-kun…

- Ho… Hozzám értél – nyöszörgi rémülten és vádló hangon.

- Én csak…

- Mást… mást is tettél? – kérdi halálra vált hangon. – Ho-Hozzám nyúltál?

- Hogyan? – kérdem döbbenten. Nem értek semmit.

Egyre szaporábban kapkodja a levegőt, a végén még megint pánikrohama lesz. Meg kell akadályoznom.

- Noiru-kun, figyelj rám – szólalok meg hangosan, mire végre felém kapja a fejét. – Ha bántottalak volna, azt te is éreznéd, nem igaz? – kérdem, mire a fejét rázza. – Mondd el, mit érzel, fáj valahol?

Ismét a fejét rázza, majd vesz pár mély levegőt. Jól van, akkor minden rendben.

- Jól van, csak próbálj megnyugodni egy kicsit – mondom aggódva. – Nem tettem semmi illetlent, esküszöm, hogy nem bántottalak.

Komolyan pillantok rá, amitől sírni kezd. Reszket, könnyek potyognak a szeméből és hullanak a takaróra, én pedig csak állok ott, nem tudva, mit tegyek. Végül muszáj megszólalnom, nem hagyhatom, hogy önsajnálatba meneküljön.

- Ha megnyugodtál, gyere ki, kész a reggeli – mondom szomorúan, majd elhagyom a szobát.

Gyorsan megterítek, és még van időm elküldeni a dolgokat a professzoromnak – hála égnek, van fizetős wifim, amiről bárhonnan lehet küldeni dolgokat -, mikor nyílik a szobaajtó, és Noiru lép ki rajta. Még mindig riadtnak tűnik, de már nem sír, a szemei viszont vörösek. Borzalmasa néz ki, de egy szót sem szólok. Nekidől az ajtófélfának, és onnan néz rám remegve, mintha attól félne, hogy megragadom, és erőszakkal kivonszolom valahová.

-       - Mosakodj meg, és ülj asztalhoz! – mosolygok rá barátságosan. – Már megterítettem.

Egy szót sem szól, csak bólint, majd gyorsan eltűnik a fürdőben. A zár kattan, én pedig sóhajtva végzem el az utolsó simításokat. Kiszedek két tálka miso levest, majd leülök és várok. Noiru-kun nem marad sokáig, percekkel később kioson a fürdőből, és hangtalanul ül le velem szemben. Látom, hogy a szemei elkerekednek a látványra. Szerencsétlen, valószínűleg nem sűrűn ehet rendes ételt.

-       - Remélem, ízleni fog – mondom. – Jó étvágyat!

-     -   Jó étvágyat – suttogja halkan, majd felveszi az evőpálcákat. – Én… sajnálom… az előbbit, Masato-san…

-       - Semmi sem történt – rázom a fejem, miközben nekikezdek a reggelinek. – Természetes, hogy megijedtél. Rémálmod volt, és nem tudtad hirtelen, mi valóság és mi nem. Ne foglalkozz ezzel túl sokat. Az álom az csak álom, nem tud bántani.

Összeszorítja a száját, mintha mondani akarna valamit, de inkább magában tartja. Én pedig tapintatosan nem kérdezek rá. Azt látom, hogy a reggeli ízlik neki, mindenből eszik, és arra kell gondolnom, tényleg nem juthat hozzá ilyesmihez túl sűrűn.

-       - Ízlik? – kérdem, hogy elindítsak egy beszélgetést.

-       - Nagyon finom – bólint egy aprót. – Masato-san te… te… nagyon jó szakács vagy…

-     -  Köszönöm a bókot – mosolyodok el szélesen. – Tudsz főzni, Noiru-kun? – kérdem, mire megrázza a fejét. – Nos, ha szeretnéd, szívesen megtanítalak – ajánlom fel, mire elkerekednek a szemei.

-      -  Nem… nem kell… igazán… - szabadkozik. – Úgyis csak… csak… hátráltatnálak. Én… mindenhez béna vagyok… - süti le a tekintetét. – Csak… szégyenkeznél miattam…

-         - Ez nem igaz – mondom. – Egyébként is, honnan tudod, ha nem próbálod meg?

A fejét rázza, és nem mer rám nézni. Így annyiban hagyom a dolgot. Olyan szomorú, hogy már azelőtt feladja, hogy egyáltalán belefogna valamibe. Nem tudom, mi történhetett vele, de valami nagyon komoly lehet, ha ennyire megviseli egy apró dolog is. Valamit tennem kell, de nem tudom, hogy mit.

Csendben fejezzük be a reggelit, miközben azon gondolkodom, mihez is kezdjünk. Ha egy hetet bezárva kell lennem, megőrülök. Muszáj kimozdulnom, de Noiru-kunt nem hagyhatom magára. Valahogy ki kell őt is mozdítanom, de van egy olyan érzésem, hogy az nehezebb lesz, mint gondolnám. De meg kell próbálnom.

Reggeli után elmosogatok, Noiru-kun törölget és elpakol. Úgy tűnik, örül, hogy hasznosnak érezheti magát, mert most nyugodtabbnak tűnik. De elő kell hozakodnom az ötletemmel, vagy nem tudom, mi lesz. Bár azért félek, mert tudva, hogy reagált arra, hogy elhívtam a kiállításra, lehet, nem egy jó ötlet elvinni őt sétálni.

-     -   Noiru-kun! – mondom, mikor végeztünk, és ő is elpakolta az utolsó tálkát is. – Mit szólnál hozzá, ha sétálnánk egyet? Utánanéztem, és ha jól tudom, van itt egy kis park, pár utcával arrébb.

Mikor ránézek, látom az arcán, hogy nem tetszik neki az ötlet, sőt, egyenesen rémisztőnek tartja. A fejét rázza, arcára kiül a színtiszta rettenet attól, amit mondtam. Nagyot sóhajtok, és próbálok békítő hangot megütni.

-     -   Ne haragudj, rossz ötlet, igaz? – kérdem, de nem válaszol, csak a szobaajtó felé kezd araszolni. – Kérlek, állj meg! Nem foglak bántani.

-       - Én… nem akarok… kimenni… - suttogja halkan, de legalább megáll. – Kint… rossz…

-    -   Nem elrabolni akarlak, de neked sem tesz jót, ha begubózol, ugye tudod? – nézek rá barátságosan. – Csak szeretnélek kicsit kimozdítani, de úgy látom, hogy nem jó ötlet. Ne haragudj, nem gondoltam bele, hogy… ennyire félsz.

-      -  Nem… nem Masato-san… hibája… - motyogja halkan, és a szemembe néz. – Én… én vagyok a… hibás… Masato-san jót… akar nekem… - mondja. – Ugye, így van?

-      -  Pontosan így van – bólintok egy halvány mosoly kíséretében. – Azt szeretném tenni, ami neked a legjobb, Noiru-kun.

Látom, hogy elgondolkodik egy kicsit, de a szemén látni, hogy még mindig meg van rémülve. Idegen vagyok neki, nem tudja, hogy viszonyuljon hozzám. Tart tőlem, mintha azt hinné, hogy bántani fogom. Pedig sosem tennék ilyet, akkor sem, ha ő maga nem hiszi ezt el. Mélyeket lélegzik, próbál lenyugodni, majd bólint.

-      -  Nekem… szóval… - keresi a szavakat. – Át… át kell mennem ide a… kisboltba, hogy… szóval… szóljak az idős hölgynek, hogy… hogy egy hétig… nem leszek. Át… átjössz velem? – Reménykedve néz rám, mint aki megerősítést vár tőlem.

-       - Természetesen – mosolygok rá bátorítóan, amitől mintha kicsit megnyugodna. – Mikor szeretnél menni?

-       - Azt hiszem… most… - mondja bizonytalanul. – Ha… neked is jó… Masato-san…

Bólintok, majd intek, hogy akkor vegye a kabátját. Gyorsan öltözködik, mint aki szeretne minél előbb túl lenni a dolgon. Kíváncsi vagyok, hogy az iskoláját felhívta-e, de majd megkérdem útközben. Vagy, amikor visszajöttünk. Noiru-kun ideges, ezt látom rajta, akkor is, amikor be akarja zárni az ajtót. De annyira remeg a keze, hogy végül kénytelen vagyok elkérni tőle a kulcsot, és én magam bezárni a bejáratot. Noiru megsemmisülten néz rám, amikor visszanyújtom felé a kulcscsomót, de csak a fejem rázom. Fél, szerintem aggódik, hogy a főnöke mit fog mondani. De nem szólok, csak lassan elindulunk a bolt felé. Nincs is messze, hiszen csak át kell menni az úttesten, és már ott is vagyunk.

Emlékszem a boltra, ide jöttem Noiru után azon az estén, amikor elhívtam magammal arra a kiállításra. Életem egyik legszebb napja volt, ami sajnos rosszul végződött, de így legalább most vele lehetek. Még akkor is, ha ez őt halálra rémíti.

Végül elérünk a bolthoz, és belépünk. A kasszánál egy Noirunál valamivel idősebb fiú áll, és barátságosan köszönt minket. Noiru szemei elkerekednek, úgy tűnik, nem ismeri a fiút.

-      -  Segíthetek valamiben? – kérdi udvariasan. Fekete, rövid haja és sötétbarna szeme van. Nem túl magas, de Noirunál magasabb, és szemmel láthatóan nincsenek viselkedésbeli nehézségei.

-      -  Ya… Yamada… san… itt van? – kérdi halkan Noiru.

-       - A raktárban – mondja a fiú. – Yamada-san! – kiabál. – Magát keresik!

-       - Jövök már! – hallatszik egy idősebb hang, majd hamarosan fel is tűnik egy asszony.

Talán az ötvenes éveiben járhat, nagydarab, őszes hajú asszonyság, kék köpenyt és azon fehér kötényt visel. Amikor meglátja Noirut, a szemei összeszűkülnek.

-       - Szóval mégis idetoltad a képed, mi? – kérdi fitymálva. – Pedig jobb lett volna, ha nem is jössz.

-       - Ezt… ezt nem értem… - hebegi Noiru-kun. – Én… én… szóval…

-      -  Ja, megint beteg vagy, mi? – közli Yamada-san. – Hát persze, mindig a kibúvó. De ennek vége, ki vagy rúgva, kölyök!

-     -   Hogyan… - látom, hogy Noiru-kun megszédül, és már kapnék is oda hozzá, de meg tud támaszkodni a pultban.

-     -   Hogy érti, hogy ki van rúgva? – kérdem gyanakodva. – Noiru-kun beteg, azért jött be, hogy szóljon, hogy egy hétig nem lesz.

-      -  Jaja, ezt már eljátszotta egy párszor – legyint az asszony. – De nekem olyan munkaerő kell, akire lehet számítani, nem hol jön, hol meg nem, ahogy kedve szottyan rá. Egyébként a vevők is panaszkodnak, hogy udvariatlan vagy, lassú, trehány, mindent szétszórsz és összekeversz. A múltkor is kiborítottál egy zacskó rizst, azt ki fogja nekem megfizetni, mi? – kérdi mérgesen. – Előtte az a dolog a liszttel, meg a tojásokkal, és még ki tudja, mivel, ami nem jut eszembe.

-     -   Saj… sajnálom… - mondja Noiru-kun, és látom, hogy egész testében remeg. Könnyek folynak végig az arcán, és a szája elé szorítja a kezét. Legalább a másik srác volt annyira rendes, hogy felszívódjon időközben. – Ne… ne rúgjon kis… könyörgöm! Könyörgöm… - térdel le, és úgy könyörög. – Könyörgöm… szükségem van… a munkára…

-       - Akkor dolgoznál jobban – mondja kíméletlenül Yamada-san.

-      -  Noiru-kun elég keményen dolgozik! – vágom rá mérgesen, mire mindketten rám néznek. Noiru-kun arcán látom a döbbenetet, amiért kiállok mellette. – Iskolába jár, és mellette két munkahelyen dolgozik. Délután a könyvtárban, éjszaka pedig itt! Ezt csinálja más utána! Nincs joga mindenféle mondvacsinált ok miatt kirúgni!

-      -  Már felvettem valaki mást a helyére – mondja Yamada-san. – És nem tudok két alkalmazottat megfizetni. Az az új fiú rendesen dolgozik, a vevők is szeretik. És bírja a munkát. Te meg – néz a még mindig reszkető Noiru-kunra -, megkapod az utolsó béredet, a papírjaidat, aztán kotródj innen! Látni sem akarlak többé, te kis korcs!

-      -  Tudja, szerencse, hogy maga nő, különben nem állnék jót magamért! – mondom keményen, majd Noiru-kunra nézek. – Gyere, állj fel, az ilyennek hiába könyörögsz.

Noiru-kun feláll, egész testében reszket, és halálra váltan néz rám. Tudom, mit jelenthet neki ennek a munkának az elvesztése, hiszen szüksége van a pénzre. De majd kitalálok valamit. Yamada-san eltűnik, majd hamarosan egy kisebb és nagyobb borítékkal jön vissza, amiket Noiru-kun kezébe nyom. A fiú meghajol, majd szépen kiterelgetem az ajtón, vissza sem nézve. Odakinn eltörik a mécses, Noiru-kun keservesen sírni kezd, én pedig nem tudom, hogy vigasztaljam meg.

-      -  Most… most… mi lesz… Masato-san? – néz rám kétségbeesve. – Mit… mit… mit csináljak?

-     -  Ne aggódj, majd kitalálok valamit – mondom határozottan. – Egyébként is, az a banya nem tudja, milyen remek ember vagy, ne is törődj vele! Minden rendben lesz, Noiru-kun, ígérem.


Chii2017. 01. 08. 21:29:40#34925
Karakter: Haruyuki Noiru




Csendben, elkerekedő szemmel figyelem, ahogy Masato-san kipakol a szatyrokból, annyi ételt vesz elő, amennyit még sosem láttam egyszerre. Mintha egy egész évre vásárolt volna be.

- Mit szólnál egy kis spagettihez? – kérdezi rám pillantva. – Az finom, laktató és viszonylag hamar készen is van. Vagy csinálhatok rizses omlettet is, ha azt szereted. Hoztam hozzá ketchupot is – mutatja fel az üveget mosolyogva.

- Nekem… nekem mindegy, én… nem vagyok válogatós… – motyogom lehajtott fejjel. Nekem tényleg mindegy mi az, mostanában nincs túl sok lehetőségem a válogatásra.

- Az omlett hamarabb megvan. Akkor azt csinálok, jó? – pillant rám kérdőn, mire beleegyezően bólintok. – Meg is van, mi kell hozzá – válogatja szét az alapanyagokat. – A többit lennél olyan kedves, és eltennéd a hűtőbe? A tészta mehet az egyik szekrénybe, annak nem kell hűtő.

- Igen – kezdek pakolni azonnal. Szinte minden polc üres, de szépen lassan megtelik a Masato-san által vásárolt élelmiszerekkel. – Segíthetek még… még valamiben? – fordulok felé, miután végeztem, ő épp egy serpenyőt emel le.

- Igen – mondja mosolyogva. – Teríts meg, aztán légy szíves vágd fel a zöldségeket! Én addig megcsinálom az omletteket. És köszönöm a segítséget!

Örömmel látok neki a rám kiszabott feladatoknak, legalább segíthetek neki valamiben, és nem érzem teljesen haszontalannak magam. Már annyi mindent tett Higuchi-san értem, pedig alig ismer. Szívem megint hangos zakatolásba kezd, és nem tudom, hogy a félelem miatt, ahogy az estére gondolok, vagy a tűzhelynél álló férfi kedvessége miatt. Előveszem az étkészletet, majd leteszem az asztal két szélére. Lopva Masato-sanra pillantok, de ő a főzéssel van elfoglalva. Amint ezzel megvagyok, nekilátok a zöldségek felszeletelésének. Van itt minden, uborka, saláta, paradicsom, és még sorolhatnám. Vajon miért hozott ilyen sok mindent? Én általában gyorsfagyasztott ételt eszek, mert a sok alapanyagot nem tudom megengedni magamnak. Egyre finomabb illatok terjengnek a konyhába, párszor Higuchi-san felé pillantgatok, de nem merem megzavarni a munkában, nem szeretnék még több gondot okozni neki. Még véletlenül leforrázná magát a kotnyeleskedésem miatt.

Masato-san lepakolja az elkészített ételeket, majd helyet foglal az asztal túloldalánál.

- Remélem, ízleni fog – pillant rám mosolyogva, miközben a szájához emeli az első falatot. – Ritkán főzök, és nem ismerem az ízlésedet. Ha túl sós, vagy sótlan, vagy akármi, akkor nyugodtan szólj! – aggodalmaskodik értem, ami megint meglep. Egész életemben Mimi-chan volt az egyetlen, aki egy kicsit is törődött velem, de ha Masato-sannal vagyok… Nem tudom, mit gondoljak. Néha megijeszt, néha pedig olyan biztonságban érzem magam mellette, mint ezelőtt még sosem.

- Biztosan finom – szólalok meg halkan. Láttam, milyen gondosan készített el mindent, rossz nem lehet.

- Akkor jó étvágyat! – Óvatosan kóstolok bele az ételbe, de pont olyan, amilyennek sejtettem, finom. – Nos? – kérdezi kíváncsian.

-  Ez… nagyon finom… – mondom egy halvány mosolyt megeresztve. – Nagyon… jó szakács vagy… Masato-san… – próbálom dicsérni, de nem tudom, hogy sikerül-e.

- Örülök neki, hogy ízlik – válaszol széles mosollyal az ajkaim, majd ő is nekilát az ételnek. A salátát is megkóstolom, és az is isteni, örülök, hogy én is részt vehettem a főzésben, még ha nem is voltam olyan nagy segítség.

Evés közben az éjszakán gondolkodom, és hiába voltam nyugodtabb pár pillanattal ezelőtt, most ismét kezd elfogni a pánik. Utálom, amikor éjszakánként felriadok egy-egy rémálomból, és csak a sötétség fogad, de azt sem szeretném, ha valaki látna ilyenkor. Az éjszaka… félelmetes, csak úgy tudok elaludni, hogy ég az éjjeliszekrényre állított kislámpám, de még sokszor így is sikoltva ébredek. Már megszoktam… az első pár perc a legrosszabb, míg felfogom, hogy itthon vagyok, egyedül, és senki sem készül bántani. Most viszont… Masato-san eddig még nem bántott, de nem is voltunk kettesben, egyedül, és most itt lesz a lehetősége… Idegesen kezdem gyűrögetni a nadrágomat az egyik kezemmel, de ekkor Higuchi-san feláll, és a mosogatóba teszi a tányérját, majd nekiáll a többi mosatlannak is. Segítek neki én is, eltörlöm és elpakolom az edényeket, így elég hamar végzünk, ezután nem merek ránézni, nem tudom, mi következik.

Amikor végzünk, a kanapéra ülve kezd a táskájában kotorászni, kíváncsian figyelem, mit csinál, de nem szólalok meg.

- Anyukám küldött neked valamit – kezd magyarázkodni. – Kicsit csalódott volt, amiért nem jöttél el hozzánk, de ezt küldi – mutat fel egy dobozt. – Csokis keksz, ő maga sütötte.

Rögtön elszorul a szívem, gondolt rám az anyukája, én pedig megbántottam. A bűntudat kezd a hatalmába keríteni, de ekkor Higuchi-san megszólal, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben.

- Jaj, nem kell szomorúnak lenned! – rázza a fejét, majd az asztalhoz lépve leteszi a kekszes dobozt. – Megérti, hogy miért nem akartál nálunk maradni, hidd el! Nem csinált belőle ügyet – próbál megnyugtatni, de erről még nem érzem magam jobban.

- De… de akkor is… – motyogom könnyes szemekkel. – Készült rá, hogy… hogy… Én pedig… én csak… csalódást okoztam… Csak a baj van velem… – mondom hüppögve, a sírással küszködve.

- Ez nem igaz – mondja határozottan, egy papírzsebkendőt nyújtva felém. Remegő kezekkel veszem el, majd megtörlöm a könnyektől csillogó arcomat. – Nincs veled semmi baj, Noiru-kun, az emberek nem egyformák. Te zárkózott vagy, ráadásul elég komoly dolgok történtek veled, amiknek én is csak egy részét tudom – nyugtat, de erre felkapom a fejemet.

- Melyik… melyik részét? – kérdezem rémülten. Ugye Mimi-chan, nem… azt mondta, nem…

- A nem éppen szerető szülős részét – vallja be bűntudatosan, de én erre a mondatra megnyugszom egy kicsit. Akkor nem tudja, mennyivel undorítóbb vagyok... – Ne haragudj, Mimi mesélt róla, hogy… nem nevelkedtél éppen boldog családi körben.

- Ó! De mást ugye… – kérdeznék rá a biztonság kedvéért, de megelőz a válasszal.

- Nem, nem mondott semmi mást – rázza meg a fejét. – Ha van is valami, amit még tud, nem mondta el. Ha egyszer megbízol bennem, szívesen meghallgatom. Mert van egy olyan érzésem, hogy köze van a pánikrohamodhoz, ami a legutóbb kórházba juttatott. De nem fogok rákérdezni, nem foglak faggatni sem téged, sem Mimi-chant. Nem az én dolgom, nem vagyok rendőr, vagy szociális munkás, csak egy aggódó barát, aki itt van, ha szükséged van rám – magyarázza, de egy szón megakad a figyelmem. Nyelek egy nagyot, mielőtt feltenném az engem érdeklő kérdést.

- Barát? – szólalok meg óvatosan. – Te… a barátom vagy? – kérdezem döbbenten. Mimi-chanon kívül még sosem volt barátom, és nem tudom, hogy Masato-sanban megbízhatok-e. Ő a barátjának tartana?

- Én az első perctől annak tartom magam, Noiru-kun – mosolyog rám kedvesen. – Talán egyszer te is képes leszel rám így gondolni.

Nyelek egy nagyot. – Én még… még… nem tudom. Én… egyszer… talán… De most még… – motyogom akadozva, mire ő csak bólint egyet, mintha tudná, hogyan érzek. Zavartan hajtom le a fejemet, mire megakad a tekintetem a kekszen. – Azt ott… tényleg nekem küldte anyukád? – pillantok rá kíváncsian. Neki biztosan kedves szülei lehetnek, szerencsés vagy, Masato-san…

- Kettőnknek – vallja be a tarkóját vakargatva. – Megkóstolhatod, ha szeretnéd. Igazi csokidarabok vannak benne, nem olyan, mint azok a bolti vackok, amikből kispórolják az alapanyagot – mondja, és erre egy apró mosoly villan fel az arcomon. Bátortalanul veszek el egy darabot a dobozból, majd rágcsálni kezdem. Tényleg nagyon finom. Ő is nassolni kezd, majd feltesz egy olyan kérdést, amitől rémülten meredek rá.

- Tényleg, mi lesz az alvással? Úgy értettem – folytatja, amikor látja, hogy teljesen kezdek pánikba esni –, ki hol fog aludni? Mert én szívesen alszom a kanapén, nem okoz gondot. Ha van rá lehetőség, nem akarlak kitúrni a hálószobádból – magyarázza, de én még mindig dermedten ülök a helyemen.

Veszek egy reszketeg levegőt, mielőtt megszólalnék. – Én… – próbálom lenyugtatni a zakatoló szívemet, de ez nagyon nehezen megy. A padlót kezdem bámulni, hogy erőt gyűjtsek, most nem lennék képes a szemébe nézni. – Én… ha… ha Masato-san sze-szeretne, akkor alhat a szobában – motyogom reszketegen. – Én… én… itt is meg-megleszek.

- Noiru-kun – szólít meg, mire még inkább a kanapéba kapaszkodom. – Nem kell olyat mondanod, amit nem szeretnél – suttogja lágy hangon. – Ígérd meg, hogy többé nem mondasz olyat, amit valójában nem szeretnél – mondja kedvesen. Óvatosan pillantok felé, de a szemében semmi gonoszságot nem látok.

- Sa-sajnálom – motyogom alig hallhatóan.

- Semmi baj, nem haragszom, csak nem szeretnék olyat tenni, amit te nem akarsz. El kell mondanod, hogy mi ijeszt meg vagy mit nem szeretnél, mert magamtól nem biztos, hogy rájövök, érted?

Összekucorodom a kanapén, a combjaimra hajtom a fejem, és az ablak irányába bámulok, így nem kell Masato-san felé néznem. Még sosem mondott nekem senki ilyet… Nem tudom, mit akar ezzel elérni, és hogy ez miért jó neki…

- Noiru-kun, a szobában szeretnél aludni, ugye?

Aprót bólintok, de még nem nézek felé.

- Rendben, akkor enyém a kanapé. Hé, semmi baj – szól lágy hangon, mire végre rápillantok. – Sejtettem, hogy ott nagyobb biztonságban érzed majd magad, ezért nem kell bocsánatot kérned.

Pár másodpercnyi csend áll be közénk, de Higuchi-san ismét beszélni kezd. – Tudnál adni ágyneműt? Azt nem hoztam – mondja, erre felpattanok, és a hálószobába futok, hogy elővegyem a kért tárgyakat. Ahogy visszaérek, Masato-san kedves mosolyával találom szembe magam. – Azért ennyire nem volt sürgős – neveti vidáman. A zavartól égni kezd az arcom, de azért lepakolom az ágyneműt a kanapéra, és idegesen toporogni kezdek. Most mi jön? Nem tudom, még sosem aludt nálam senki, nem gondoltam, hogy valaha is el fog jönni ez a pillanat.

- Szeretnél te fürödni előbb? – kérdezi felállva a kanapéról.

- Nekem… mindegy – mondom messzebb lépve tőle. Túl… közel volt.

- Biztos? Ha inkább te mennél, mondd nyugodtan. – Az arcát figyelem, de nem látok semmi gonoszat rajta, nincs jele annak, hogy bántani akarna, legalábbis még nincs.

- Mehetsz először, Masato-san, tényleg.

- Rendben – mosolyog rám, majd előveszi a szükséges dolgokat a táskájából, és eltűnik a fürdőben. Az éjjelen kezdek gondolkodni, aztán meghallom a vízcsobogást, azonnal észbe kapok. A kekszes dobozt beviszem a konyhába, majd szépen megágyazok a kanapén. Ezután idegesen bemegyek a hálóba, és a szekrényben turkálva előveszek egy melegítőnadrágot meg egy hosszúujjú felsőt, nem szeretném mutogatni magam. Általában pólóban, pamutrövidnadrágban alszom, szeretem a kényelmes ruhadarabokat, de így, hogy Masato-san itt van... ezt nem tehetem meg.

Amikor hallom a fürdőajtó nyitódását, magamhoz szorítom a cuccaimat, és óvatosan kilesek a szobából. Masato-san a konyhában van, épp egy pohár vizet iszik, háttal áll nekem, így nem lát. Egy pólót visel és szintén egy melegítőnadrágot, idegesen gyűrögetem a pulóverem szélét. Biztosan nem így szokott aludni, csak miattam öltözött fel ennyire. Elmélkedésemből Higuchi-san hangja szakít ki.

- Minden rendben? – kérdezi a szokásos mosollyal az ajkain, a konyhapultnak támaszkodva figyel.

- I-igen, én csak… megyek… fürdeni – motyogom, és berohanok az említett helyiségbe. Olyan bután viselkedem mellette, nem tudom, miért… Őt sem értem, és magamat sem. Lepakolom a pizsamámat, majd a biztonság kedvéért rákattintom a zárat. Egy ideig figyelem a kilincset, ez tökéletes alkalom lenne arra, hogy Masato-san bántson, de nem próbálja meg kinyitni az ajtót, így egy picit megnyugodva vetkőzöm le és állok be a zuhany alá. Gyorsan átdörzsölöm a testemet, de a csuklómra pillantva megdermedek. Feltódulnak az emlékek, ezért inkább elzárom a csapot, és reszketve megtörölközöm. Miután felöltöztem, lecsukom a wc tetejét, majd arra ülök rá, hogy lenyugtassam a zakatoló szívemet. Utálom az éjszakákat, az alvást, mert csak a rémálmokat hozzák magukkal. Mi lesz, ha Masato-san bántani fog, amikor nem számítok rá? És ha meghallja, ahogy sikoltva ébredek egy-egy szörnyű emlékképtől? Nem akarom…

Szipogva törlöm meg a szemeimet, nem akarom, hogy Masato-san lássa, hogy sírtam. Veszek még pár mély lélegzetet, bedobom a szennyeskosárba a koszos ruhámat, majd kissé remegve, de kilépek a fürdőből. Higuchi-san a kanapé támlájának dőlve ül, kezeit a nyaka mögött összekulcsolva gondolkodik valamin, de ahogy észreveszi a lépteimet, felém pillant.

- Sokáig elvoltál, jól vagy? – kérdezi aggodalmas hangon, mire bólintok egy aprót. – Szeretnél még valamit csinálni? Vagy inkább aludnál? – érdeklődik engem nézve, de én nem tudom, mit csináljak. A szobámban szeretnék lenni, ott nagyobb biztonságban érezném magam, de nem szeretnék illetlenül viselkedni.

- Én… Ha… Ha Masato-san sze-szeretne még va-valamit… - kezdeném, de ő elnézően tekint rám.

- Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van most egy kiadós alvásra – mondja elfeküdve a kanapén. – Jó éjszakát, Noiru-kun – suttogja, még mielőtt belépnék a hálóba.

- J-jó éjszakát Masato-san – motyogom, majd becsukom, és rá is zárom az ajtót.

Sokáig forgolódom, az ajtó felé pillantgatok, de nem hallok mozgolódást. Csak nagyon nehezen sikerül elaludnom, és akkor is ott vagyok abban a sikátorban… A két férfi nevetve közeledik felém, az egyikük lefog, a másik pedig a ruhám felé nyúl.

Sikoltva ülök fel az ágyban, kapkodva szedem a levegőt, a takarót markolva bámulok a semmibe, majd ijedten összerezzenek a kopogástól.

- Noiru-kun, minden rendben? – hallom meg Masato-san aggódó hangját, de képtelen vagyok megszólalni. – Noiru-kun? – Az éjjeli szekrényre kikészített vízzel teli pohár felé nyúlok, de annyira remeg a kezem, hogy elejtem, és az a földön apró darabokra törik. Újabb ideges kopogás. – Noiru-kun, kérlek, mondj valamit…

- Ma-Masato-san – mondom halkan, de meghallhatta, mert egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját.

- Hála istennek… Kérlek, nyisd ki az ajtót, nem foglak bántani, de tudnom kell, hogy jól vagy, kérlek – könyörög, de képtelen vagyok felállni. Könnyes szemeimet törölgetem, de tudom, hogy ez sem fog segíteni, látni fogja… Elfésülöm a hajamat, majd remegő lábakkal elbotorkálok az ajtóig. Hezitálok, de végül a falak dőlve kikattintom a zárat.

Masato-san lassan nyit be a szobámba, és ahogy észrevesz az ajtó mellett, megtorpan. – Semmi baj – suttogja megnyugtató hangon. – Csak egy álom volt.

Megrázom a fejemet, nincs igaza. – Emlék – susogom lehajtott fejjel, nem tudnék most a szemébe nézni. Felrémlik, milyen érzés volt, amikor a kórházban magához ölelt, akkor ott olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha. Megint azt az érzést szeretném, de nem bírnám elviselni, ha hozzám érne… Olyan buta vagyok… csak a gond van velem…

- Noiru-kun, nem tudom, ki bántott, de esküszöm, nem hagyom, hogy még egyszer megtegye. Ígérem, ezentúl megvédelek mindentől – néz rám elszántan, amitől csak még jobban elérzékenyülök. Ismét elönt a kétségbeesés, szipogni kezdek, majd a karomba bújok, hogy ne lássa, milyen szánalmasan festek. Nem próbál megérinteni, amiért most nagyon hálás vagyok. – Menj, ülj le a kanapéra, én addig felszedem az üvegdarabokat – mondja témát váltva, és mivel nem szeretnék tovább az előbbiekről beszélni, azt teszem, amire kért.

Felhúzott térdekkel ülök, de egy szót sem szólok. Masato-san oda-vissza járkál a konyha és a szobám közt, majd jó pár perccel később a kanapé túlsó végén foglal helyet. Csak most tűnik fel, hogy valami finom illatot érzek, kíváncsian pillantok felé.

Mosolyogva nyújt felém egy bögrét. – Csináltam egy kis kakaót, anyukám mindig ezt adott, ha rémálmom volt, utána rögtön elaludtam – meséli elrévedő tekintettel, majd ismét felém pillant. – Idd meg, jót fog tenni.

A bögrét tartó kezeit nézem, majd reszketegen, de elveszem tőle a kellemesen meleg italt. Belekortyolok, de még mindig nem érzem képesnek magam arra, hogy beszéljek. Szerencsére Masato-san nem kérdez, csak a saját kakaóját kortyolgatja. Az ablakot bámulom, még sötét van, fogalmam sincs, mennyit aludhattam, de nem hiszem, hogy túl sokat. Pont ezért nem szerettem volna senkit magam mellett, miattam Masato-san sem tud pihenni…

- Sa-sajnálom – nyögöm ki nagy nehezen.

- Te semmi rosszat nem tettél, Noiru-kun. Miért kérsz bocsánatot?

- Ne-nem akartam… gondot ok-okozni Masato-sannak – motyogom, majd óvatosan leteszem az üres bögrét a kisasztalra.

- Nem okoztál nekem gondot, Noiru-kun – mosolyog rám Higuchi-san. – Mit szólnál, ha mesélnék valamit? – kérdezi lelkesen. Megdöbbenek, de végül bólintok, nem akarok egyedül lenni a sötétségben. – Tizenegy éves voltam, amikor… - kezdi, de nem igazán jutnak el hozzám a szavai. Olyan megnyugtató hangja van Masato-sannak…

***

Masato-san gonoszan vigyorogva lépdel felém, és amint elér hozzám, széttépi az ingemet. Tiltakozni szeretnék, de egyedül vagyunk, senki sincs itt… Egyik kezével összekulcsolva a fejem fölé emeli a karjaimat, hogy ne tudjak védekezni.

- Ne… Nem akarom… Félek… Félek…

Nem törődve a tiltakozásommal benyúl a nadrágomba.

Sikoltva, könnyes szemekkel ébredek a saját ágyamban. Masato-san pár pillanattal később ront be az ajtón, amitől még inkább megrémülök. Ide-oda cikázik a tekintetem, próbálom elválasztani az álmot a valóságtól, de nagyon nehezen megy.

- Noiru-kun… - lép felém, de rémültem húzom fentebb a takarómat.

- Ne – nyöszörgöm. – Ne… gyere… közelebb – mondom kapkodva a levegőt. Egész testemben remegek, kezd elönteni a pánik. Próbálom lenyugtatni magam, de nem igazán megy. Az estén jár az eszem, annyira emlékszem, hogy rémálmom volt, majd Masato-sannal kakaót ittunk a kanapén, de semmi többre.

Hogy… Hogy kerültem ide? Mi van, ha… Nem, Masato-san nem bántana, ugye? Ugye? De… ha idebent vagyok, akkor… akkor ő hozott be. Hozzám… Hozzámért…

Rémültem pillantok rá, ismét sírni kezdek. Hozzámért… Lehet, hogy mást is tett…

- Noiru-kun…

- Ho… Hozzám értél – nyöszörgöm vádlón, még rémültebben.

- Én csak…

- Mást… mást is tettél? – kérdezem halálra váltan. – Ho-Hozzám nyúltál?

- Hogyan? – döbben le most ő.

Az egész szoba kezd elsötétülni, lehet, hogy Masato-san bántott, lehet, hogy beletett valamit az italba, azért nem emlékszem. Érzem, hogy megint pánikrohamom lesz…

- Noiru-kun, figyelj rám – szólal meg magabiztos hangon, mire felkapom a fejemet. – Ha bántottalak volna, azt te is éreznéd, nem igaz? – kérdezi, de én csak a fejemet rázom. Már semmit se értek… Amikor ők tették, akkor nagyon fájt mindenem… – Mondd el, mit érzel, fáj valahol?

Ismét a fejemet rázom, ahogy veszek pár mély lélegzetet. Tényleg nem sajog sehol…

- Jól van, csak próbálj megnyugodni egy kicsit – mondja aggodalmaskodva. – Nem tettem semmi illetlent, esküszöm, hogy nem bántottalak.

Komolyan pillant rám, amitől csak még jobban zokogni kezdek. Most már biztosan tudja a titkomat… Nem akarom, el szeretném felejteni ezt a napot… Hüppögve nézem a még mindig szobormereven álló alakját az ajtóban. Pár perc telik el úgy, hogy csak a szipogásomat lehet hallani, de végül Masato-san halkan felsóhajt.

- Ha megnyugodtál, gyere ki, kész a reggeli – mondja szomorúan, mielőtt elhagyná a szobámat.


Andro2016. 12. 16. 11:52:53#34840
Karakter: Higuchi Masato
Megjegyzés: (Noiru-kunnak)


Sír, majd elkezd remegni és kapkodva szedi a levegőt. Megint pánikrohama van, így egyszerűen felállok, felkapom a táskát, és elkezdem Noiru-kunt visszaterelgetni a lakása felé. Ilyen állapotban nem jöhet velem, nem lenne rá képes, túlságosan felzaklatta magát. Nem akarom, hogy megint a kórházban kössön ki, eleget volt már ott. Tudom, hogy fél, és az én hibám, amiért bele akartam ebbe rángatni. Nem lett volna szabad, csak magamat hibáztathatom. Csak arra eszmélek fel, hogy a kulccsal vacakol, annyira remeg a keze, hogy bele sem tudja dugni a kulcsot a lyukba. Segítenem kell neki.

- Majd én, megengeded? – kérek jóváhagyást, hiszen nem tolakodhatok. Ő csak megadóan bólint, majd kinyitom az ajtót, és előre engedem. Ő tudja az utat, elvégre ő él itt. Én még egy picit állok, majd szerényen beóvakodom az apró előtérbe.

Leveszi a cipőjét, kabátját, majd vöröslő arccal siet a kanapé felé, ahol leül és felhúzza a lábát, majd elrejti az arcát. Én közben körbenézek. Nem nagy a lakás, van egy nappalival egybekötött konyha pici pulttal, pár polc néhány könyvvel és egy kanapé. Semmi más. Két ajtó nyílik a nappaliból, gondolom az egyik a fürdőszoba, a másik pedig a háló. Tényleg elég apró lakás, Noiru-kunt valóban nem veti fel a pénz, de nem teszek megjegyzést. Én is lehetnék ilyen helyzetben. Most az a legfontosabb, hogy megnyugtassam, és elhozzak pár holmit otthonról. Ha már egy hétig itt fogok élni, szükségem lesz egy-két dologra. Egyébként egész otthonos kis lakás, bár látszik, hogy ráférne némi felújítás, de attól még lakható. Óvatosan leteszem a táskát, majd a kanapéhoz lépek és letérdelek Noiru-kun elé. Nem néz rám, mintha nem merne. De végül rám kukkant, a szemei vörösek a sírástól, a tekintetében fájdalom és rettegés. A szívem szakad meg érte.

- Noiru-kun – szólítom meg lágyan, egy apró mosollyal az arcomon. – Nincs semmi baj, lehet, hogy nem túl nagy a lakásod, de attól még árad belőle az otthonosság. – Úgy néz rám, mint aki nem tudja elhinni, hogy komolyan beszélek-e, vagy gúnyolódom vele.

Könnyes szemekkel néz rám, aztán még jobban összehúzza magát. Fél, nagyon jól tudom, de nem menekülhet örökké.

- Mo-Most… Ma-Masato-san csak g-gúnyolódik rajtam? – kérdi hüppögve.

- Sosem tennék ilyet, Noiru-kun. Ha valamit mondok, azt úgy is gondolom.

- Bi-biztos? – Még mindig bizonytalan, tudom, hogy szeretne hinni nekem, de nem mer. Határozottan bólintok, majd az arcom elkomolyodik.

– Viszont meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot – mondom, mire újra remegni kezd. Azt hiszem, tudja, miről van szó, de muszáj megbeszélnünk a dolgokat, hogy tisztában legyünk egymással. – Szeretném, ha őszintén válaszolnál nekem, rendben? – Aprót bólint, és a padlót kezdi fixírozni. Nem szólok rá, tudom, hogy az is nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne rohanjon el. – Itt szeretnél inkább maradni, vagy menjünk el a családomhoz?

Egy ideig nem válaszol, de szinte látom magam előtt, ahogy a fejében kattognak a fogaskerekek. Tudom, hogy egyiket sem akarja, de nem hagyhatom magára. A végén megpróbálná megölni magát, és akkor felelősnek érezném magam. Miminek is megígértem, hogy szemmel tartom Noiru-kunt, hiszen annyira sebezhető. Tudja, hogy választania kell, és végül meg is teszi.

- I-Itt sze-szeretnék… maradni – nyögi ki nagy nehezen, de úgy, mintha a fogát húznák. Azt hiszem, a számára két rossz közül a kevésbé rosszat választotta.

- Rendben, semmi gond – mondom nyugodtan. Nem szeretném még jobban felzaklatni, az idegei így is pattanásig feszültek lehetnek. – Meg tudod nekem mondani, hogy miért nem szeretnél velünk lenni? – kérdem kíváncsian, de csak a fejét rázza.

- T-Túl sok…i-idegen… ember – motyogja halkan, de nem néz rám. Ezek szerint fél az idegenektől. Biztos rossz tapasztalat.

- Értem, ez eszembe sem jutott, sajnálom – kérek bocsánatot, mire felkapja a fejét, és értetlenül néz rám. Mint akitől még sosem kértek bocsánatot.

- Az é-én… hibám, sa-sajnálom, Ma-Masato-san – suttogja akadozva.

- Noiru-kun, te semmiről sem tehetsz – mondom határozottan. – Nem a te hibád…

- Mo-most akkor… m-mi lesz? – kérdi félve, mint aki a legrosszabbtól tart. Mintha arra várna, hogy mindjárt leteperem, vagy valami hasonló.

- Hazamegyek, hogy elhozzam a legfontosabb dolgaimat, de meg kell ígérned valamit – nézek komolyan a szemébe. – Amíg nem leszek itt… nem fogod… nem próbálsz…

Nem tudom kimondani, hogy ne ölje meg magát. Ez nekem nem megy, és úgy tűnik, hogy ezt látja is rajtam. Mégis, hogy mondjam meg valakinek, aki többször kísérelt meg öngyilkosságot, hogy legyen szíves, nem vágja fel az ereit, vagy ne kösse fel magát míg vissza nem érek. Tanácstalan vagyok.

- N-nem próbálok meg véget vetni az életemnek? – kérdi keserűen, befejezve a mondatomat. Olyan megtört a hangja, mint aki már lemondott az életről. De nem válaszolok, csak nézem őt. Olyan apró, törékeny kis lélek. – Ígérem – motyogja végül a szemembe nézve. Boldogan mosolyodom el, amit úgy tűnik, nem tud hová tenni.

- Köszönöm, Noiru-kun – állok fel. – Nemsokára visszajövök – mondom mosolyogva, majd kilépek az ajtón.

Hamar hazaérek, anya kicsit csalódott, amiért Noiru-kun mégsem jön, de amikor elmagyarázom neki az okokat, úgy tűnik, megérti. Pedig nagyon készült, még a híres csokis kekszét is megsütötte nekünk, amiben igazi csokidarabok vannak. Egy dobozba teszi őket, mialatt én egy sporttáskába összepakolok egy heti ruhát, fogkefét, fogmosó poharat, fogkrémet és a kedvenc párnámat, ami nélkül nem tudok aludni. Sajnálom, hogy anya hiába vetette meg az ágyat a vendégszobában. Azt hiszem, jólesett volna neki egy társaság, hiszen mindannyian folyton úton vagyunk. Neki meg csak a szerdai könyvklub van. Talán majd ha Noiru-kun jobban lesz, elhozom és akkor anya is megismerheti. A hátizsákomba kerül a laptopom, néhány beadandó és persze az elmaradhatatlan pendrive-om. Muszáj elküldenem a dolgaimat a professzoroknak. Igaz, hogy a héten hála égnek szünet van az egyetemen, de a házi dolgozatokat azért várják. Én pedig az egyiket még be kell fejezzem holnapra. Semmi baj, majd éjjel megírom és elküldöm. Már majdnem kész van úgyis.

Hamar kész vagyok, majd beteszem még anyu kekszes dobozát is, ami már össze van készítve, és indulok is. Útközben jut eszembe, hogy be is kell vásárolnom, így még betérek a közeli éjjel-nappaliba, hogy vegyek egy pár dolgot. Úgy hiszem, bármi is van Noiru-kun hűtőjében, az nem elég két embernek. És egy hétig úgyis a vendége leszek, szóval ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Mire visszatérek Noiru-kunhoz, majdnem leszakad mindkét karom, pedig a busz egészen a megállóig elhozott. De hát hiába, nehezek a szatyrok és a nagytáska is. Mikor az ajtóhoz érek, kopogok, majd hamarosan Noiru-kun nyit ajtót.

- Ne haragudj a késésért, még a boltba is elugrottam – mondom kedves hangon, miközben lepakolok. Meg is könnyebbülök, majd észreveszem Noiru-kun döbbent tekintetét a sok szatyrot látva. – Nem tudtam, hogy mit szeretnél enni, így többfélét is hoztam – magyarázom kissé zavartan.

- Ne-Nem kellett vo-volna… Masato-san – motyogja szégyenkezve Noiru-kun. – Vi-visszafizetek mindent…

- Ugyan, Noiru-kun, erre nincs szükség. Gyere, főzzünk valamit, már én is megéheztem. – Az összes szatyrot felpakolom a konyhapultra, és ekkor veszem észre a teát.

- É-én főztem… teát – Noiru-kun az egyik bögréhez siet, és felém nyújtja. – Ne-Nem tudtam, hogy szereti… szereted, ez-ezért ne-nem tettem bele se-semmit – motyogja zavartan, lehajtott fejjel.

- Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled – mosolygok rá, miközben elveszem tőle a bögrét. Finom illata van. Úgy tűnik, Noiru-kun is megnyugszik.

Muszáj leülöm egy kicsit, mert a cipekedés azért kifárasztott. Észreveszem a kanapén az ágyneműt, és egyértelmű, hogy én fogok kinn aludni. A tea pont jó, de ekkor jut eszembe a süti. Hiszen a keksz pont jó kísérő a tea mellé. Vagy inkább majd kaja után. Igen, éhes vagyok. Pár perc pihenő után, mikor már a kabátomat is levettem és az ajtó melletti fogason lóg szépen, a konyhapulthoz lépek és kipakolok. Van itt minden. Hoztam tésztát, csirkemellet, zöldséget, rizst, fűszereket, mindent, ami kellhet. És tojást, valamint halat is természetesen. Noiru-kun elkerekedett szemekkel nézi a sokféle alapanyagot, miközben én azon gondolkodom, mit is főzhetnénk. Hála égnek hoztam miso pasztát és tofut is, így a holnap reggeli miso leves meg van oldva.

-     -  Mit szólnál egy kis spagettihez? – kérdem. – Az finom, laktató és viszonylag hamar készen is van. Vagy csinálhatok rizses omlettet is, ha azt szereted. Hoztam hozzá ketchupot is – mutatom fel az üveget. Nem szeretem a műanyag flakonost, mert a ketchup átveszi az műanyag ízét.

-       - Nekem… nekem mindegy én… nem vagyok válogatós… - suttogja halkan Noiru-kun.

-      - Az omlett hamarabb megvan – mondom. – Akkor azt csinálok, jó? – nézek rá, ő pedig bólint, mire elkezdem szétválogatni az alapanyagokat. Persze a salátának valót is. – Meg is van, mi kell hozzá. A többi lennél olyan kedves, és eltennéd a hűtőbe? A tészta mehet az egyik szekrénybe, annak nem kell hűtő.

-      - Igen – válaszolja, majd nekilát pakolni, mialatt én megmosom a zöldséget, majd előkerítek egy serpenyőt. Nem kell sokáig keresnem, ott lóg a tűzhely fölött. – Segíthetek még… még valamiben?

-     -  Igen – mosolygok rá. – Teríts meg, aztán légy szíves vágd fel a zöldségeket! Én addig megcsinálom az omletteket. És köszönöm a segítséget!

Úgy tűnik, örül, hogy hasznosnak érzi magát, én viszont kissé furán, hogy az otthonában rendezkedem. Olyan, mintha kitúrnám, mintha ez az én lakásom lenne, nem az övé. Kényelmetlen, de legalább addig sem foglalkozik az öngyilkosság gondolatával, amíg lefoglalja magát. Hallom, hogy terít, majd elővesz egy deszkát és kést, utána pedig nekilát felszeletelni a zöldségeket. Uborkát hoztam, fejes salátát, paradicsomot és retket, amiből egy kis öntettel fantasztikus vegyes saláta lesz. Az omlettek is szépen sülnek, mikor az egyik fele az egyiknek megsül, bele teszek egy adag rizst, majd szépen betakargatom, és meg megfordítom az ételt. Természetesen már be van fűszerezve, és mennyei illatok szállnak a lakásban. Az omlettek hamar kész vannak és tányérra kerülnek, majd gyorsan csinálok egy öntetet a salátára és már ehetünk is.

Az persze nem lep meg, hogy az asztal két ellentétes oldalán foglalunk helyet. Nem baj, így szemben leszek Noiru-kunnal. Evőpálcika és kanál is kerül a kézbe, hiszen az omlettet kanállal szokás enni, de a salátához kell a pálcika.

-     -  Remélem, ízleni fog – mondom mosolyogva. – Ritkán főzök, és nem ismerem az ízlésedet. Ha túl sós, vagy sótlan, vagy akármi, akkor nyugodtan szólj!

-       - Biztosan finom – szólal meg halkan Noiru-kun.

-      - Akkor jó étvágyat! – mondom, majd enni kezdünk, miközben figyelem Noiru-kunt, aki óvatosan kóstolja meg a főztömet. – Nos? – kérdem.

-     -  Ez… nagyon finom… - mondja egy nagyon halvány mosollyal. – Nagyon… jó szakács vagy… Masato-san…

-       - Örülök neki, hogy ízlik – mosolyodom el szélesen, majd én magam is nekilátok. Tényleg jó lett, és a saláta hozzá egyszerűen felséges.

Némán eszünk, most én sem akarok beszélgetést kezdeményezni, és úgy látom, Noiru-kun akármilyen feszült, mégis valahol jólesik neki, hogy törődnek vele. Ha nem is akarja bevallani, szerintem azért valahol mélyen most nyugodt, hogy nincs egyedül. Hatalmas lépés volt tőle, hogy beengedett az otthonába, én pedig nem engedhetem meg, hogy elveszítsem ezt a pici bizalmat, amit érez irántam. Fél, tagadhatatlanul halálra van rémülve tőlem, de legalább eszik és nem zárkózik be a szobába.

Nem telik sok időbe, mire eltüntetjük az ebédet, majd nekilátok mosogatni. Ekkor jut eszembe, hogy a keksz még ott lapul a sporttáskámban. Mikor végzek a mosogatással, és minden a helyén van, a kanapéhoz lépek, és leülök rá, majd a táskámban kezdek kotorászni.

-     -  Anyukám küldött neked valamit – mondom, miközben végre megtalálom a dobozt. – Kicsit csalódott volt, amiért nem jöttél el hozzánk, de ezt küldi – mutatom fel a doboznyi kekszet. – Csokis keksz, ő maga sütötte.

Ahogy ránézek Noiru-kunra, észreveszem, hogy szinte bűntudattal néz rám. Mintha önmagát okolná, amiért anyukám szomorú.

-    -   Jaj, nem kell szomorúnak lenned! – rázom a fejem, majd felállok, és az asztalhoz lépve leteszem a kekszes dobozt. – Megérti, hogy miért nem akartál nálunk maradni, hidd el! Nem csinált belőle ügyet.

-     -  De… de akkor is… - suttogja megsemmisülten, miközben a szemében könnyek csillognak. – Készült rá, hogy… hogy… Én pedig… én csak… csalódást okoztam… Csak a baj van velem…

-     -  Ez nem igaz – mondom határozottan, miközben leülök és odanyújtok neki egy papírzsepit. Remegő kezekkel veszi el, és megtörli az arcát. – Nincs veled semmi baj, Noiru-kun. Az emberek nem egyformák. Te zárkózott vagy, ráadásul elég komoly dolgok történtek veled, amiknek én is csak egy részét tudom.

-     -  Melyik… melyik részét? – kérdi halálra vált hangon. Mint aki rosszat sejt, mert attól tart, hogy egy féltve őrzött titka napvilágra kerülhet.

-      -  A nem éppen szerető szülős részét – vallom be halkan, mert még nekem is kínos a dolog. – Ne haragudj, Mimi mesélt róla, hogy… nem nevelkedtél éppen boldog családi körben.

-      -  Ó! – Mintha megnyugodna, és ebből már biztosan tudom, hogy van valami más is. – De mást ugye…

-     -  Nem, nem mondott semmi mást – rázom a fejem. – Ha van is valami, amit még tud, nem mondta el. Ha egyszer megbízol bennem, szívesen meghallgatom. Mert van egy olyan érzésem, hogy köze van a pánikrohamodhoz, ami a legutóbb kórházba juttatott. De nem fogok rákérdezni, nem foglak faggatni sem téged, sem Mimi-chant. Nem az én dolgom, nem vagyok rendőr, vagy szociális munkás, csak egy aggódó barát, aki itt van, ha szükséged van rám.

-       - Barát? – kérdi óvatosan. – Te… a barátom vagy?

-       - Én az első perctől annak tartom magam, Noiru-kun – mosolygok rá. – Talán egyszer te is képes leszel rám így gondolni.

-      -  Én még… még… nem tudom. Én… egyszer… talán… De most még… - keresgéli a szavakat, én pedig csak bólintok, hogy megértem, mit akar mondani. Aztán a kekszre téved a tekintete. – Azt ott… tényleg nekem küldte anyukád?

-     -  Kettőnknek – vallom be a tarkómat vakargatva. – Megkóstolhatod, ha szeretnéd. Igazi csokidarabok vannak benne, nem olyan, mint azok a bolti vackok, amikből kispórolják az alapanyagot.

Sikerül egy nagyon halvány mosolyt csalnom az arcára és meg kell állapítanom, hogy nagyon jól áll neki, amikor mosolyog. A keksz is ízlik neki, mikor végre elég bátor ahhoz, hogy megkóstolja. Én is veszek egyet, majd miközben rágcsálom, ismét a kanapé felé téved a tekintetem. Vajon hogy fogunk aludni?

-      - Tényleg, mi lesz az alvással? – kérdem hirtelen, mire Noiru-kun olyan tekintettel mered rám, mintha azt közöltem volna, hogy egy pszichopata baltás gyilkos vagyok és ő a következő áldozatom. – Úgy értettem, ki hol fog aludni? Mert én szívesen alszom a kanapén, nem okoz gondot. Ha van rá lehetőség, nem akarlak kitúrni a hálószobádból.


Chii2016. 11. 03. 00:25:01#34723
Karakter: Haruyuki Noiru



 Idegesen, remegő testtel várom Masato-san válaszát.

- Tudod mit? – pillant rám barátságosan. – Eljössz hozzánk, és kész. Van egy vendégszobánk külön fürdővel, ha gondolod, ki sem kell tenned a lábad onnan. Apukám ritkán van otthon, anyu viszont szinte mindig, kivéve, ha vásárolni megy, vagy a könyvklubba. A bátyám, Shinji pedig sokat van az egyetemen, őt sem nagyon fogod látni. Egyébként jó fej, már amikor éppen otthon van, szerintem ez lenne a legjobb megoldás.

O-Olyan sokan vannak, nem szeretnék…

- De… de… biztosan a terhetekre leszek… –  suttogom utolsó mentsvárként, a takarót gyűrögetve. – Én mindig… mindig… mindenkinek csak… bajt okozok.

Egyedül akarok lenni, meg akarok halni, én ezt nem bírom már tovább…

- Dehogy leszel – rázza meg kedvesen a fejét. – Talán jót is tenne neked, ha kizökkennél a mostani életedből. Én pedig mindenben segítek neked, jó? – kérdezi egy mosollyal az arcán. Bárcsak én is tudnék ilyen vidám lenni… de azt hiszem, most nincs választásom.

Zavartan pillantok fel, majd beletörődően bólintok. Félek…

 - Akkor ezt megbeszéltük – mosolyog rám. – Hoztam neked enni, biztosan éhes vagy – mondja egy szatyrot elő véve, amit az ölembe pakol. – Nem tudom, mit szeretsz, szóval hoztam néhány péksüteményt meg egy kis gyümölcslét. Meg epres tejet, ha szereted.

Miért… Miért ilyen kedves velem? Ha ezek után bánt, csak még jobban fog fájni. Lehet, hogy mégsem akar kigúnyolni? Bár így lenne…

- Köszönöm… – suttogom apró mosollyal az arcomon. – De… nem kell ennyit gondoskodnod rólam. Megszoktam, hogy… egyedül vagyok… – Túlságosan is… de még mindig jobb, mint bármilyen idegennel egy szobában lenni.

- Mától fogva nem vagy egyedül – mondja komoly hangon. – Soha többé nem vagy egyedül, Noiru-kun. Én megvédelek mindentől, ígérem, a szavamat adom rá.

Az ajkamat harapdálva bólintok, hinni szeretnék neki, de nem megy. Ha… Ha túlságosan is beleélem magam a helyzetbe, akkor végül csak még nagyobb lesz a csalódás. Lassan falatozom az ételből, egy kicsit még mindig émelygek, nem szeretném, ha visszaköszönne.

Éjszakára Masato-san hazamegy, én pedig egyedül maradok a rideg kórteremben. Egyfolytában a holnapon jár az eszem, nem akarok Higuchi-san családjával lenni, jó nekem egyedül. Félek… Annyira félek… Szinte alig alszom egész este, ha mégis sikerül elpillednem, akkor sikoltva ébredek a szokásos rémálmomból.

Masato-san… Bárcsak tudnám, miért viselkedsz így velem.

~*~

Már hajnalban éber vagyok, ami nem is csoda, tekintve hogy szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. Összekészülődöm, hiszen nemsokára megérkezik Masato-san, hogy elmenjünk pár ruháért a lakásomra, mielőtt még a családja felé vennénk az irányt. Mikor belép a szobába, szorosan a fejemre húzom a kapucnit, hogy senki se bámuljon meg, amikor elhagyjuk a kórházat.

Az úton végig azon aggódom, hogy mi lesz, ha Masato-san meglátja, milyen helyen élek. Nem akarom, hogy kigúnyoljon a kis lakásért és a rossz környékért, de attól még jobban rettegek, hogy elhagyjam azt. Már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy idegen emberekkel kell majd egy fedél alatt élnem. Nem fogom túlélni… Mi van, ha majd mindannyian bántani akarnak? Esélyem se lenne ennyi ember ellen… Nem, nem szabadna ilyenekre gondolnom… Masato-san nem hagyná, hogy bántsanak, ugye? Azt… Azt mondta, meg fog védeni, de saját magától is megvédene? Szeretnék hinni neki, mindennél jobban…

Túl gyorsan érünk el hozzám, de szerencsére Masato-san nem jön be velem. Gyorsan összedobálok pár ruhát, fogkefét, könyveket és még néhány nélkülözhetetlen dolgot, majd reszkető tagokkal bezárom az ajtót. Elindulok, de olyan nehéz lett a fekete sporttáskám, hogy alig bírom el. Higuchi-san elém siet, a táska felé nyúlna, de én riadtan lépek egyet hátra. Azt hittem, meg akar érinteni. Lehajtom a szégyentől vöröslő arcomat, félek, hogy mit látnék a szemeiben.

- Csak segíteni akarok – mosolyog lágyan. – Add ide a táskát, majd viszem, mielőtt megszakadsz nekem alatta.

- Nem… szükséges… - motyogom újból elindulva, de pár lépés után le kell tennem a földre a táskát. Lehet, hogy túl sok dolgot pakoltam be, pedig csak biztosra akartam menni, hogy nem okozok nekik gondot.

- Mondtam, hogy viszem – csóválja a fejét. Végül belátom, hogy több problémát okoznék, ha méterenként meg kellene állni miattam, ezért átadom neki a táskámat. – Semmi gond, Noiru-kun, azért vagyok, hogy segítsek – mosolyog rám kedvesen. – Ennek tényleg van súlya, de csak a buszmegállóig kell vinni.

Lehajtott fejjel megyek Masato-san mellett. Minél közelebb érünk a buszmegállóhoz, én annál jobban remegek. Nem akarom… Miért nem hiszik el, hogy elvagyok én egyedül is? Félek… félek… Hirtelen Masato-san megtorpan, és felém fordul.

- Nézd – szólal meg, és csak azután folytatja, hogy én is rápillantottam. – Még visszafordulhatunk, és maradhatunk nálad, ha szeretnéd. Viszont akkor nekem kell hazamennem egy heti váltás ruháért.

Én egyiket sem szeretném… egyiket sem. Letörlök egy kibuggyanó könnycseppet, amikor hallom Masato-san sóhajtását. Tudtam, hogy csak a gond lesz velem…

- Noiru-kun – mondja komolyan, de lágy hangon –, én nem hibáztatlak semmiért. Tudom, hogy rettentően félsz, nem bízol bennem, és legszívesebben elfutnál, hogy elbújj. De nem futhatsz örökké, nem bújhatsz el örökre. Mindenki segíteni akar neked. Én, Mimi-chan, az orvos, aki megvizsgált, még anyukám is, pedig nem is ismer. Tudom, hogy valami szörnyűség történt veled, ami miatt mindentől rettegsz és nem mersz kilépni a világba. De ha folyton mindenkit eltaszítasz magad mellől, egy nap arra ébredsz, hogy teljesen egyedül maradtál. Én szeretnék segíteni neked, szeretném, ha bíznál bennem, de ez nem megy, ha nem adsz nekem esélyt sem rá, hogy közelebb kerülhessek hozzád.

Csak hallgatom, és tudom, hogy igaza van, ezért sem bírom visszafogni magam. Nem akarok egyedül lenni, de azt sem bírom elviselni, hogy mások hozzám érjenek… Zokogni kezdek, de hiába próbálok a pulcsim rejtekébe bújni, Masato-san leguggol elém. Finoman a kezeibe zárja az enyémet, és komolyan pillant rám. Remegve várom, hogy mi lesz, de végül nem tesz semmi mást, csak ismét beszélni kezd.

- Noiru-kun – szólít meg halkan – mitől rettegsz ennyire? Annyira szeretnélek megérteni, hogy segíthessek neked – pillant rám komoly tekintettel, de én csak hevesen megrázom a fejemet, és még inkább zokogni kezdek. Nem mondhatom el neki, milyen mocskos vagyok… Csak még jobban megutálna. Nem akarom… Haza akarok menni, ott senki sem bánthat. Érzem, hogy ismét kezd elönteni a pánik, kapkodni kezdem a levegőt, ijedten pillantok Higuchi-sanra.

Riadt tekintetemtől ő is ideges lesz, feláll, felkapja a táskát a földről, és elkezd visszaterelgetni a kis lakásomba. Azt hiszem, szavak nélkül is megértette, hogy most mire van a legnagyobb szükségem. Ahogy visszaérünk az ajtómhoz, még inkább reszketni kezdek. Magam sem tudom, mit szeretnék. Nem akarom, hogy lássa, milyen szegényes körülmények között élek, hogy alig csak a legszükségesebb dolgok vannak a lakásban.

Annyira remegek, hogy nem tudok beletalálni a kulcslyukba. Masato-san felsóhajt mellettem, majd lágyan kiveszi a kezemből a kulcscsomót.

- Majd én, megengeded? – kér jóváhagyást, ami tudom, nemcsak az ajtónyitásra vonatkozik, hanem a belépésre is. Bizonytalanul bólintok, és arrébb állok, hogy helyet adjak neki. Mikor kattan a zár, kitárja az ajtót, és előzékenyen előre enged. Mielőtt bemennék, félve pillantok Masato-sanra. Türelmesen vár, nem siettet, veszek egy mély levegőt, és belépek a keskeny kis előtérbe.

Szégyentől vöröslő arccal veszem le a cipőmet és sétálok be az apró nappaliba, hogy ott erőtlenül lerogyjak az ütött-kopott kanapémra. Felhúzom a lábaimat, és zokogva hajtom a térdemre a fejemet. Nem akartam, hogy lássa… Egyedül akarok lenni… Most már Ma-Masato-san is tudja, hogy hogyan élek…

Az előtér a nappaliba vezet, ami egybeesik a konyhával, csak egy kis pult választja el őket egymástól, van pár polc, amin könyvek sorakoznak, de ezt és a kanapét leszámítva szinte semmi sincs a szobában. A konyha rész is majdnem teljesen üres, a kisebb méretű, fagyasztónélküli hűtőmben pedig tényleg nincs semmi. A szobából két ajtó nyílik, az egyik a hálóba, a másik a fürdőbe vezet. Nem merek felnézni, nem akarok szánakozást látni Higuchi-san szemében.

Lépteket hallok, majd fél szemmel látom Masato-san alakját, ahogy leguggol elém.

- Noiru-kun – szólít meg lágyan, kedves mosollyal az arcán. – Nincs semmi baj, lehet, hogy nem túl nagy a lakásod, de attól még árad belőle az otthonosság. – Nem tudom eldönteni, hogy felvidítani szeretne-e, vagy csak gúnyolódik rajtam.

Könnyes szemekkel nézek a szemébe, de ott csak kedvességet látok. Szorosabban húzom magamhoz a térdeimet, de a pillantásomat nem veszem le róla.

- Mo-Most… Ma-Masato-san csak g-gúnyolódik rajtam? – kérdezem meg hüppögve.

- Sosem tennék ilyet, Noiru-kun. Ha valamit mondok, azt úgy is gondolom.

- Bi-biztos? – bizonytalankodom még mindig. Annyira szeretnék megbízni benne, de félek…

Higuchi-san határozottan bólint, majd komoly tekintettel néz rám. – Viszont meg kell beszélnünk néhány fontos dolgot – mondja, amitől megint remegni kezdek. Tudom, mire céloz, de akkor sem vagyok rá képes, nem megy… – Szeretném, ha őszintén válaszolnál nekem, rendben? – Aprót bólintok, és inkább a padlót kezdem bámulni. Ha megint azt fogja megkérdezni, hogy mitől félek, úgysem fogok tudni válaszolni rá. – Itt szeretnél inkább maradni, vagy menjünk el a családomhoz?

Egyiket sem szeretném… Ha itt maradunk, csak ketten leszünk, bármikor bánthat. Mi van, ha csak arra vár, hogy éjszaka bejöhessen a szobámba? De… de azt mondta, hogy sosem fog bántani… Bízhatok benne? Nem tudom, de szeretnék…

- I-Itt sze-szeretnék… maradni – nyögöm ki nagy nehezen a választásomat.

- Rendben, semmi gond – próbál nyugtatni. – Meg tudod nekem mondani, hogy miért nem szeretnél velünk lenni? – kérdezi kíváncsian, de én csak megrázom a fejemet.

- T-Túl sok…i-idegen… ember – motyogom halkan, anélkül, hogy ránéznék.

- Értem, ez eszembe sem jutott, sajnálom – kér bocsánatot, mire felkapom a fejemet. Miért ő kér bocsánatot? Hiszen minden az én hibám, én tehetek róla…

- Az é-én… hibám, sa-sajnálom, Ma-Masato-san – suttogom akadozva.

- Noiru-kun, te semmiről sem tehetsz – mondja határozottan. – Nem a te hibád…

- Mo-most akkor… m-mi lesz? – kérdezem meg félve. Nem tudom, hogyan tovább.

- Hazamegyek, hogy elhozzam a legfontosabb dolgaimat, de meg kell ígérned valamit – néz komolyan a szemembe. – Amíg nem leszek itt… nem fogod… nem próbálsz…

Most először látom, hogy valamit nehezére esik kimondani Higuchi-sannak, de tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit szeretne.

- N-nem próbálok meg véget vetni az életemnek? – kérdezem keserűen. Néha úgy gondolom, hogy az lenne a legjobb, ha meghalnék, de valami mindig visszatart, és ez most sincs másképp. Masato-san égő pillantása nem hagy választást. – Ígérem – motyogok a szemébe nézve. Az örömteli mosolytól, mely megjelenik az arcán, egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Milyen régen mosolygott rám így bárki is…

- Köszönöm, Noiru-kun – áll fel Higuchi-san. – Nemsokára visszajövök – mondja mosolyogva, mielőtt kilépne az ajtón.

Pár percig még magamba mélyedve ülök a kanapén, majd gyorsan felállok, és mindent visszapakolok a táskámból a helyére. Mit csináljak, míg visszaér Masato-san? Főznöm kellene valamit? De… nincs itthon semmi…

Kibotorkálok a konyhába, de minden szekrényem üres. Viszont néhány teafüvem még van, így felteszek egy kis vizet forrni, hogy legalább friss teával megkínálhassam majd, amikor visszaér. Viszont ahogy a hálóm ajtajára téved a tekintetem, megint ideges leszek. Hogy fogunk aludni, és mi van ha… Nem, nem szabad erre gondolnom, de akkor is… Mi lesz, ha… ha Masato-san hazudott, és bántani fog?

A gondolataimból a kanna sípolása ránt vissza, leveszem a gázról, és ráöntöm a teafűre, nem tudom, Higuchi-san hogyan issza, ezért nem ízesítem be. Helyette kinyitom az egyik nappaliban lévő szekrényt, és tiszta ágyneműt veszek elő. Bizonytalanul pillantok hol a kanapéra, hol a háló felé. Nem tudom, hogy Masato-san hol szeretne aludni… Nekem a kanapé is tökéletes. Végül csak leteszem az előbb említett alkalmatosságra az elővett dolgokat, és én is helyet foglalok mellettük. Az órára nézek, már egészen rég elment Higuchi-san, lehet… lehet, hogy mégsem jön vissza? Elvégre ki akarna egy olyannal egy fedél alatt lenni, mint én?

Letörlök a kibuggyanó könnycseppeket, majd riadtan ugrok egyet, amikor kopogást hallok az ajtón. A leselkedőn kinézve látom, hogy Masato-san jött vissza, ezért gyorsan kinyitom az ajtót.

- Ne haragudj a késésért, még a boltba is elugrottam – mondja kedvesen, miközben lepakolja a szatyrokat és egy nagy sporttáskát. A rengeteg zacskót bámulom, amit Higuchi-san is észrevesz. – Nem tudtam, hogy mit szeretnél enni, így többfélét is hoztam – magyarázza az értetlenkedésemet látva.

- Ne-Nem kellett vo-volna… Masato-san – motyogom szégyenkezve. – Vi-visszafizetek mindent…

- Ugyan, Noiru-kun, erre nincs szükség. Gyere, főzzünk valamit, már én is megéheztem. – Az összes szatyrot felpakolja a konyhapultra, amikor észreveszi a teát.

- É-én főztem… teát – sietek oda az egyik bögréhez, amit Higuchi-san felé nyújtok. – Ne-Nem tudtam, hogy szereti… szereted, ez-ezért ne-nem tettem bele se-semmit – motyogom zavartan, lehajtott fejjel.

- Köszönöm szépen, nagyon kedves tőled – mosolyog rám, amitől egy kicsit én is megnyugszom. Nem tettem semmi rosszat, örül neki.

 


Andro2016. 08. 20. 10:52:11#34532
Karakter: Higuchi Masato
Megjegyzés: (Noiru-kunnak)


Noiru-kun ismét sírni kezd. Összehúzza magát, kezeivel átkulcsolja a lábait és a fejét a térdére fekteti. Mintha arra várna, hogy elmenjek, de nem teszem. Nem is megyek közelebb, nem akarom még jobban felzaklatni, már ha ez lehetséges.

- Noiru-kun, nyugodj meg, semmi baj – mondom halkan, próbálva őt megnyugtatni, de szemmel láthatóan ez nem sikerül.

- Ne-nem akarom Ma… Masato-sant be-bemocskolni – mondja riadtan, mire megdöbbenek. Nem értem. a dolgot.

- Noiru-kun – szólítom meg lágyan. – Nem tudsz bemocskolni engem, érted?

- De igen – zokogja hangosan. – É-én undorító vagyok és… és mo-mocskos…

- Ne beszélj butaságokat, kérlek… Egyáltalán nem vagy undorító, és mocskos sem, te egy nagyon kedves fiú vagy, aki eddig nem kapott elég szeretetet, de hidd el, hogy nincs veled semmi baj.

- Ne-nem igaz, én mocskos vagyok… mocskos… de én… ne-nem akartam ezt… – nyöszörgi halkan, én pedig csak hallgatom.

Tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, mert halálra fogom rémíteni, mégis közelebb kúszom, és lágyan magamhoz ölelem a remegő kis testét és lassan ringatni kezdem. Ledermed, hiszen váratlanul érte a dolog. Azt várom, hogy ki akar szabadulni, de helyette csak azt érzem, hogy lassan hozzám bújik. Talán érzi, hogy nem akarom bántani, hogy jót akarok neki, még akkor is, ha még nem kész ezt elhinni. De én itt vagyok vele.

- Kérlek, Noiru-kun, nyugodj meg, nincs semmi baj – mondom lágyan, miközben ringatom, és magamhoz ölelem. Önkéntelenül bújik hozzám, miközben sír és egész testében reszket. Azt sem tudom, hogy felfogja-e a szavaim értelmét, de nem is ez a lényeg. A fontos, hogy érezze, itt vagyok és nem hagyom magára. – Semmi baj, nem vagy mocskos, érted? Akármit is tettek veled, az nem a te hibád volt, te nem tehetsz róla. Ssh, semmi baj.

- Ma-Masato-san – zokogja belém kapaszkodva, miközben egyre a nevemet ismételgeti. – Masato-san… Masato-san…

Lassan megnyugszik a karjaimban, és álomba sírja magát. Talán jobb is, ha alszik. Mikor már biztos vagyok benne, hogy nem ébred fel, óvatosan lefektetem és betakarom. Még mindig éjjel van, hajnali három felé jár az idő. Én is álmos vagyok, de nem aludhatok, muszáj vigyáznom rá. De meg kell tudnom, hogy most mi lesz vele. Úgy döntök, megkeresem az orvost, és a lehető legóvatosabban hagyom el a szobát.

~*~

Jó fél óra keresgélés után találom meg az orvost, aki a kérdésemre elmondja, hogy Noiru-kunt másnap reggel kiengedik. Tehát még ma biztosan itt lesz benn.

-      - De nem maradhat felügyelet nélkül – mondja az orvos. – Amilyen állapotban van, félő, hogy esetleg kárt tesz magában. Láttam már sajnos ilyet, és Haruyuki-kun esete nem egyedi.

-      -  Értem – bólintok komolyan. – Gondolja, hogy… esetleg… - nem merem kimondani, de a doki úgy tűnik, érti, miről van szó.

-       - Igen, lehetséges – bólint. – Már megpróbálta párszor megölni magát. Nem ez lenne az első. De amíg nem tudjuk, mi okozza ezeket a pánikrohamait, nem segíthetünk rajta. Pszichiáterhez pedig nem hajlandó menni, és mi nem kényszeríthetjük.

-     -  Értem, és köszönöm, sensei – hajolok meg, majd elköszönök és úgy döntök, hogy veszek valami ennivalót. Át is kéne öltöznöm.

Hamar hazaugrom, lezuhanyozom, majd vissza is megyek a kórházba. Útközben veszek némi harapnivalót és innivalót, mert Noiru-kun bizonyára éhes lesz, ha felébred. A kórházi kaja sem rossz, de hátha azt nem akarja megenni. Ennie viszont kell. Mikor belépek, Noiru-kunt ébren találom, könnyek között, remegve az ágyon.

- Ma-Masato-san – nyöszörgi halkan, mire azonnal odasietek hozzá.

- Mi a baj, Noiru-kun? Fájdalmaid vannak? Hívjak egy orvost? – kérdem aggódva, mire ő a fejét rázza, majd elvörösödve néz másfelé.

- Sa-sajnálom, Ma-Masato-san – motyogja, de nem néz rám.

Összehúzza magát, a takarót védekezően szorítja magához, hogy ne lássam őt. Rettentően fél, pedig nincs mitől. Sosem tudnám őt bántani. Még akkor sem, ha ő ezt nem hiszi el.

- Nincs miért bocsánatod kérned, Noiru-kun.

- De… De… csúnyán viselkedtem, és… és ba-bajt okoztam Masa-Masato-sannak…

- Nem okoztál nekem gondot – mondom lágyan mosolyogva, miközben leülök az egyik székre az ágy mellett. – Beszéltem az orvossal – kezdek bele a legfontosabba. – Holnap reggel kiengednek, de nem lehetsz pár napig felügyelet nélkül – magyarázom türelmesen, hogy legyen ideje felfogni a hallottakat. – Valakinek figyelnie kell rád.

- Én… nem… ne-nekem nincs senkim… Egyedül is megleszek, ho-hozzászoktam már… – mosolyodik el szomorúan, majd félve rám pillant. – Té-tényleg nem ha-haragszik rám, Masato-san? – kérdi újból, mint aki egyáltalán nem biztos benne, hogy igazat mondtam. Vagy, hogy jól hallotta az előbbieket.

- Nem haragszom, Noiru-kun, nincs miért – mondom komoly, őszinte hangon. – Viszont akkor sem maradhatsz egyedül. Mivel Mimi-chan egy ideig nem lesz a közelben, én fogok rád vigyázni.

Elkerekedett szemekkel néz rám, mint aki nem jól hallotta. Látom, hogy fél, hiszen nem ismer. Mimit ismeri, valószínűleg ilyen esetekben ő szokott rá vigyázni. Tőlem pedig tart. Riadtan húzza össze magán a takarót, és mintha még arrébb is húzódna valamelyest. Nem tudom, mit művelhettek vele, hogy ilyen távolságtartó mindenkivel, de ki fogom deríteni. És aki bántani merte…

– Ne-nem szeretném – motyogja remegő hanggal. – E-egyedül szeretnék lenni…

- Ez nem vita tárgya, meg kell értened, Noiru-kun – mondom kedves, de szigorú hangon, mire a fejét rázza, és sírva húzza még összébb magát. Halálra van rémülve, ez kétségtelen.

- Kérlek, ne… Nem akarom – szipogja, mire felsóhajtok. Ez így nem lesz jó, és még meg is ijesztettem.

- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj – mondom lágyan. – Kérlek, ne félj tőlem, nem foglak bántani, ígérem. Szeretném, ha egyszer majd megbíznál bennem. – A hangom komoly, ő pedig értetlenkedve, könnyes szemekkel néz rám. Olyan, mint egy elveszett kis kölyökkutya.

Még összébb húzza magát, de azért fél szemmel rám pislog, mintha azt kutatná, hogy vajon hazudok-e neki. Tudom, hogy nem bízik bennem, de ez az összezártság talán jó lesz arra, hogy végre bebizonyítsam neki, nincs mitől tartania. Én nem fogom bántani, nem leszek vele durva és tényleg csak a barátja szeretnék lenni, semmi több.

- Noiru-kun… egy valamit kell még eldöntenünk… Nálam éreznéd magad nagyobb biztonságban, vagy inkább azt szeretnéd, ha én mennék a te lakásodra? – kérdem, mire a fejét rázza. Mint aki nem tud dönteni.

Ez kemény dió lesz. Valószínűleg attól fél, hogy ha nála leszünk kettesben, akkor ki lesz nekem szolgáltatva. De hazaviszem, akkor ott van anyu, nii-chan és néha apu is, ha éppen nem üzleti útra megy. Talán jobban érezné magát, ha többen lennének körülötte, és picit szocializálódna is. Egyébként is van egy vendégszobánk az emeleten saját fürdőszobával. Mióta a nagynéném – apukám nővére – öt éve meghalt, senki sem használja. Addig ő aludt ott, ha néha meglátogatott minket. Szerintem az jó lenne Noiru-kunnak.

-     -  Tudod mit? – nézek rá barátságosan. – Eljössz hozzánk, és kész. Van egy vendégszobánk külön fürdővel. Ha gondolod, ki sem kell tenned a lábad onnan. Apukám ritkán van otthon, anyu viszont szinte mindig, kivéve, ha vásárolni megy, vagy a könyvklubba. A bátyám, Shinji pedig sokat van az egyetemen, őt sem nagyon fogod látni. – Azt már nem mondom el neki, hogy Shinji otthon is általában bezárkózik a szobájába kockulni, vagy valamelyik aktuális barátnőjével van együtt. – Egyébként jó fej, már amikor éppen otthon van. Szerintem ez lenne a legjobb megoldás.

-     -  De… de… biztosan a terhetekre leszek… - suttogja megsemmisülten, még mindig a takarót markolva. – Én mindig… mindig… mindenkinek csak… bajt okozok.

-      -  Dehogy leszel – rázom kedvesen a fejem. – Talán jót is tenne neked, ha kizökkennél a mostani életedből. Én pedig mindenben segítek neked, jó?

Rám pillant, majd bizonytalanul bólint, mint aki úgyis beletörődött a dologba. Azt persze nem mondtam neki, hogy anyuék még semmit sem tudnak a dologról. El kell majd nekik magyaráznom a helyzetet, és hogy bánjanak türelmesen Noiru-kunnal. De apa van, hogy két-három hétig sem jön haza, Shinji nem sokat van velünk, maximum anyuval fog sokat találkozni, meg velem. És csak egy-két hétről van szó.

-     -  Akkor ezt megbeszéltük – mosolygok rá. – Hoztam neked enni, biztosan éhes vagy – veszem elő a szatyrot, és az ölébe teszem. – Nem tudom, mit szeretsz, szóval hoztam néhány péksüteményt meg egy kis gyümölcslét. Meg epres tejet, ha szereted.

-      -  Köszönöm… - mondja halkan, és mintha egy apró mosolyt is látnék az arcán. – De… nem kell ennyit gondoskodnod rólam. Megszoktam, hogy… egyedül vagyok…

-     -  Mától fogva nem vagy egyedül – mondom komolyan. – Soha többé nem vagy egyedül, Noiru-kun. Én megvédelek mindentől, ígérem. A szavamat adom rá.

Beharapja a szája szélét, majd bólint. De tudom, hogy nem hisz nekem. Addig még hosszú az út. De legalább eszik, és ennek örülök. És nem akar elmenekülni, plusz, még a pulcsiját sem emelte el, hogy magára húzza. De retteg, látni a tekintetén, a testtartásán. Sokat kell dolgoznom még azért, hogy kiérdemeljem a bizalmát. Viszont nem fogom siettetni.

~*~

A másnap hamar eljön, talán Noiru-kunnak túl hamar is. Telefonáltam anyunak, elmondtam, hogy mi a helyzet, ő pedig belement. Apa most egy hónapig Amerikában lesz, ha jól tudom, New Yorkban valamit továbbképzésen, vagy min. Nem is érdekes az egész. Ő talán ellenezte volna, de anyu, ha picit nehezen is, de végül nem mondott nemet. Szerintem ő is aggódik egy kissé.

Mikor belépek a szobába, Noiru-kun már útra készen áll. Úgy döntöttünk, hogy először elmegyünk hozzá, hogy összeszedhessen magának pár ruhát és egyéb holmit. Tudom, hogy fél, de nagyon bátor, amiért nem utasította el a segítségem. Szorosan a fejére húzza a kapucnit, miközben elhagyjuk a kórházat.

Hamar odaérünk a lakásához. Én nem megyek be, nem akarom zavarni, amíg összeszedi a cuccait. Egyébként is érzem, hogy ő sem örülne neki. Mintha nem akarná, hogy lássam az otthonát. Tiszteletben tartom a kérését, így kinn várok, mikor egy jó fél óra múlva megjelenik egy nagytáskával a vállán. Az is fekete. Vajon van ennek a srácnak más ruhája is, ami nem fekete? A táska szemmel láthatóan nehéz, így odanyúlok, hogy átvegyem, de ő hátralép.

-      - Csak segíteni akarok – mosolygok rá. – Add ide a táskát, majd viszem, mielőtt megszakadsz nekem alatta.

-      -  Nem… szükséges… - motyogja halkan, de pár lépés után le kell tennie.

-     -  Mondtam, hogy viszem – csóválom a fejem, majd végül hagyja, hogy én cipeljem. De mintha még ezért is szégyellné magát. – Semmi gond, Noiru-kun. Azért vagyok, hogy segítsek – mosolygok rá kedvesen, miközben felkapom a táskát. – Ennek tényleg van súlya – állapítom meg, miközben elindulunk. – De csak a buszmegállóig kell vinni.

Nem válaszol, csak lehajtott fejjel jön mellettem úgy, hogy a vállamon himbálózó táska kettőnk között legyen. Szemmel láthatóan fél, a kezei idegesen markolásszák fekete pulcsija alját, a kapucnit mélyen a szemébe húzza. Most jut eszembe, hogy talán mégsem volt jó ötlet ez az egész, de már nem visszakozhatok. Végül mégis megállok.

-      - Nézd – mondom halkan, és megvárom, míg rám néz. – Még visszafordulhatunk, és maradhatunk nálad, ha szeretnéd. Viszont akkor nekem kell hazamennem egy heti váltás ruháért.

Nem válaszol, csak lehajtja a fejét, ebből tudom, hogy szégyelli magát. Én meg nem tudom, mit kéne tennem. Legszívesebben átölelném, a fülébe suttognám, hogy ő a legszebb, legcsodálatosabb, legkedvesebb ember a világon, ha nem tudnám, hogy nem érek el vele semmit. Sóhajtok egyet, mert valóban nem tudom, mi a jobb megoldás. Igazából egyik sem.

-      -  Noiru-kun – mondom komolyan, de lágy hangon -, én nem hibáztatlak semmiért. Tudom, hogy rettentően félsz, nem bízol bennem, és legszívesebben elfutnál, hogy elbújj. De nem futhatsz örökké, nem bújhatsz el örökre. Mindenki segíteni akar neked. Én, Mimi-chan, az orvos, aki megvizsgált, még anyukám is, pedig nem is ismer. Tudom, hogy valami szörnyűség történt veled, ami miatt mindentől rettegsz és nem mersz kilépni a világba. De ha folyton mindenkit eltaszítasz magad mellől, egy nap arra ébredsz, hogy teljesen egyedül maradtál. Én szeretnék segíteni neked, szeretném, ha bíznál bennem, de ez nem megy, ha nem adsz nekem esélyt sem rá, hogy közelebb kerülhessek hozzád.

A vállai rázkódni kezdenek, majd látom, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán, aztán még egy és még egy. Leteszem a táskát a földre, és elé guggolok, hogy felnézhessek rá. Az arca merő rettegés, fájdalom, szomorúság. Finoman kinyúlok, és megfogom az egyik kezét. Megremeg, de nem húzza el.

-      -  Noiru-kun – mondom neki nagyon halkan, hogy csak ő hallja -, mitől rettegsz ennyire? Annyira szeretnélek megérteni, hogy segíthessek neked.


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5. 6. 7.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).