Reszketeg sóhajjal hunyom be szemeimet, és minden idegszálammal a hozzám simuló izmos férfitestre koncentrálok. Az illata... bőrének forrósága felgyorsítja szívverésemet. Várom hogy fogainak forró keménysége elmerüljön érzékeny és puha bőrömben. Lehajol hozzám, kilélegzett levegője csiklandozza bőrömet, majd egy futó érintést kapok csupán.
Csalódottan szusszantva emelem fel szemhéjaimat, hogy lesújtóan és duzzogó ajkakkal mutassam ki, mekkora csalódást okozott.
- Sajnálom - dörmögi vigyorogva, akár egy farkas a fincsi husi felett. - De nem kaphatsz meg mindent ilyen egyszerűen. Még nem... - hajol a fülemhez, izgatóan megharapdálva fülcimpámat. Egész altestem beleremeg hangjának mély rezgéseibe, a gerincemen is végigsiklik a bizsergés, mégis eltaszítom magamtól.
Orrom alatt elmorzsolok néhány szitokszót franciául és faképnél hagyom. Hallom hogy jön utánam, a nagyterembe megyünk. Már várnak engem, így nagyot sóhajtva elmerülök a tömegben. Üdvözlöm az ismerősöket, majd játszom a hegedűmön néhány tételt, aztán ismét elmerülök a társasági életben. Pezsgő, kaviár, finomságok jó társaság... ezt már szeretem.
Fél szemmel néha Makotot figyelem, egy alkalommal el is csalok tőle egy szép fiút, nehogy közelebbről ismerkedhessenek meg. Ami az enyém, az enyém. Nem adom senkinek.
A vendégek kezdenek elszállingózni. Elbúcsúzom néhányuktól, a többség nem érdekel különösebben.
Elveszítem szem elől Makotot. Hol lehet? Elment volna köszönés nélkül?
Kisietek a folyosóra, hogy az egyik inast utasítsam, nézze meg a kocsiját itt van-e még, és amikor az egyik nagy és nehéz brokátfüggöny mögül kinyúl egy kéz és egy rántást érzek. A hűvös falhoz nyomódik a hátam, csuklóimat két erős kéz tartja. Levegőért kapkodva pillantok fel az előttem álló férfira, és amikor meglátom vágytól égő tekintetét és felfogom hogy Makoto az, szívem vadul kalimpálni kezd mellkasomban, a levegő pedig hirtelen elfogy. Hihetetlen, mennyire képes felizgatni...
Hangja halk és rekedtes, végtelenül erotikus:
- Jelölést akartál? Most megkaphatod...
Forrón mar belém a gyönyör amikor fogai elmerülnek bőrömben. Halkan felsikkantva rándulok össze, lábaim felmondják a szolgálatot ésbehunyt szemekkel ernyedek el karjaiban. Érzem hogy elkap és a falhoz présel egész testével, de már csak kábán zihálva, ernyedten és szédülve, rongybabához hasonlatosan hanyatlok karjaiba. Kábán emelem fel gyengécske kezeimet, kapaszkodom belé.
- Még... - lehelem lágyan, lassan felemelve szemhéjaimat. Örvénylő kék szemeimmel vágytól sötét íriszeibe merülök, nedves ajkaim résnyire nyílnak. - ...kérlek...
Lehajol hozzám, ajkaimtól alig egy centire az ő szépvonalú szája.
- Olyan szép vagy... - dörmögi halkan, és én felnyögve túrok karcsú ujjaimmal dús hajába. Nem csókol meg ahogy én sem őt, pedig veszettül vágyunk egymásra, tapintható a levegőben a szexuális energia.
- Ha ennyire tetszem neked... add meg amire vágyom... - súgom, vágytól kábán simítva arcomat az övéhez.
- Mire vágysz?
- Jelöld meg az egész testem... - pihegem. - Tépj szét akár egy vadállat... az áldozatát... a fogaiddal...
Ágyékához dörgölőzöm finoman, és ő halkan felmordul.
- Csak ma éjjel... add meg amire vágyom Makoto... Mutasd meg, engedd ki a vadállatot magadból... Ma belle bestiale...
Egy inas nyit ajtót, és kéri, hogy kövessem, majd bólintva eleget is teszek kérésének.
- Milyen kedves, hogy eljött mon ami –nyújtja kezét, és megfogom.
- Köszönöm a meghívást – válaszolok illedelmesen, mikor körbenézek, és enyhe gyanúm beigazolódik. Senki nincs itt - Azt hittem többen leszünk. –adok hangot gondolatomnak.
- Ó még nagyon korán van – legyint fennköltesen, majd a kanapé felé mutat - Csak szerettem volna önnel beszélgetni egy keveset, mielőtt felemészt a tömeg bennünket. – cseles, igazán. De van egy olyan érzésem, hogy ez a duma csak látszat, bármennyire hitelesen adja elő. Tökéletes lenne, akármilyen tárgyalást megnyerhetnék vele, ha történne ilyesmi, látszik rajta mennyire odaadóan tud játszani.
- Értem – mosolygom rá, majd leülünk a kanapéra, persze közvetlen mellé.
- Csodás illata van, ismét – mondja halkan, közel hajolva, s már teljesen biztos vagyok benne, hogy csak ingerelni akar.
- Neked is – tegezem le élből. Megtehetem, sőt kezdeményezem. Amúgy is utálom ezeket az idióta formalitásokat, a magázódást… mind olyan hivatalos, nem ide való.
Kínzó közelségbe hajol arcomhoz.
- Megkínálhatlak... egy kis teával? –hacsak nem belőled iszom, akkor nem. Szívesen válaszolnám ezt, de akkor hova lenne a meglepetés élvezte?
- Köszönöm, nem kérek – utasítom vissza kedvesen, s inkább az előbb gondolt tervem valósítanám meg derekára siklatva sunyi kezem, de elhúzódik tőlem.
- Akkor körbevezetlek. Gyere, sétáljunk egyet, még van egy óránk, aztán a földszinti díszterembe kell mennünk – húz maga után, s az előbbi pillanattól megrészegülve hagyom neki, hogy a kertbe húzzon magával.
- Azt mondtad, körbevezetsz – jegyzem meg vonakodva, de válasz nélkül hagyva nyújtja felém kezét, amit megfogok, s ebben a pillanatban fordítva helyzetemen fordít a fának háttal, meglepetten dőlök neki, A következő pillanatban pedig mér karjaimba simul be kiscicaként.
- Az ódon, régi házra vagy kíváncsi, vagy arra a helyre ami nekem fontos? – kérdi sunyi kis mosollyal.
- Egy cseresznyefa? – kérdem kábultan, ahogy illata orromba kúszik, hátára simítom kezem, teljesen a rabjává váltam. Vágyunk ruhán keresztül összedörgölődik, és ez csak még jobban szítja bennem a tüzet.
- Hajnalban a legszebb. Amikor a lehulló, még kissé nedves szirmok az arcomhoz érnek... semmihez sem hasonlítható – látom szeret magáról csacsogni, főleg ha ezzel izgathatja a fantáziámat.
- És mit szeretsz még? – kérdem rekedtesen.
- Kevés dolgot, de van egy új dolog amire vágyom...
- És mi az, - kíváncsiskodom tovább.
- Jelölj meg… - susogja kérlelőn ajkaimra. De a szavai akkor is kijózanítanak.
- Hogyan? – kérdezem értetlenül. Jelöljem meg? Nyakamhoz hajol, és beleharap, felnyögve nyomom még jobban vállamhoz fejét. Ha így folytatja tovább…
- Miért akarod ezt? Mindenki látni fogja a fogadáson – jegyzem meg halkan, már hangosan beszélni is képtelen vagyok hirtelen.
- Pont ezért – lassan lehunyja pilláit, és oldalra billentve fejét kínálja fel nekem nyakát.
Csikorognak fogaim, hisz nem hittem volna, hogy alig pár nap alatt eddig jutok. Gyanús nekem, nagyon is.
Már épp hajolnék nyakára, amikor megállok a mozdulatban, és csak ajkaim tapadnak puha bőrére.
Mit is csinálok én?
Ha most megtenném azzal azt bizonyítanám, hogy az ujja köré csavart.
Na nem kicsikém, nem játszunk ilyet… A vadász Én vagyok, és ilyen egyszerűen nem ejthet csapdába.
Lassan elhajolok tőle, mire egy csalódott sóhajt szakad fel belőle, és durcásan néz fel rám, mintha tekintetével azt sugallná, hogy „ hé! nem erről volt szó!”
- Sajnálom – közlöm ragadozó mosollyal, és nem törődöm ágyékom kínzó lüktetésével sem. Tudom jól, hogy testem már minden porcikájára kíváncsi, de nem hagyom magam ilyen egyszerűen… - De nem kaphatsz meg mindent ilyen egyszerűen – fejezem be a mondatot, majd kicsit eltolva magamtól igazítom meg ruhámat – Még nem… – füléhez hajolva duruzsolok bene, majd bekapom fülcimpáját.
Ellök magától, akár a durcás gyerek, s bosszúsan igazítja meg ő is magán a ruhát, franciául hadar sorra olyan gyorsan, hogy még én sem értem, pedig valamennyire ismerem ezt a nyelvet.
Megindul előre, én pedig csak zsebre vágott kezekkel követem.
Én irányítok nyuszi… és farkas módjára foglak felfalni úgy, ahogy én akarom…
~*~
Unalmasan folyik az este, de csúcspontja az, amikor elkezd nekünk játszani. Mér vagy két órája összegyűltek a különböző emberek, van akit ismerek is, és mellém ül le, amikor Gilbert kiáll a kicsiny közönség elé.
A hegedűje igazán csodás, innen látszik hogy különleges darab, és később közelről is látni akarom. De most sokkal jobb, és teljesen más gondolatok pörögnek a fejemben, aminek témája Ő, és a gyűrött lepedő összekeverése.
Lehet kissé előre gondolkodom, de ahogy észrevettem nem vagyok idegen számára, csodálatos felfedezés. Egész este alig beszélt velem, inkább másokkal társalgott, amit nem csodálok, biztosan megsértődhetett a visszautasításomon.
- Csodás nemde? – kérdezi egyik régebbi ügyfelem, aki mellettem foglalt helyet, és igaz Ő biztosan a fiú játékára gondolt, de én másra.
Végigmérem karcsú alakját, ahogy kecsesen tartja a hangszert, a vonót, ahogy határozottan mégis lágyan mozog, s kicsalogatja a hangokat egymás után, az akkordokból csodálatos dallamokat faragva. Haja aranylón ragyog, arca sima, ujjai finomak, szemei most lehunyva… Gyönyörű szép.
Később elmegyek a mosdóba, de vissza csak addig megyek, míg a teremből az üres folyosóra vetető ajtónál lévő függöny mögé nem rejtőzöm. Persze jó ideig csak állok az ajtóban, de amikor látom, hogy kutató szemekkel megy körbe, végül kifelé indul meg, elvigyorodom. Szerencsémre egyedül jön, és amint kilép az ajtón megragadom csuklóját, magamhoz rántom, szorosan ölelve testembe préselem, fordulok egyet, és a függöny mögé rejtőzve nyomom Őt a falnak, csuklóit két oldalt megfogva a feje mellett szorítom a falhoz, mohón csillogó szemekkel nézek rá.
- Jelölést akartál? Most megkaphatod – szóhoz sem hagyom jutni, máris nyakára siklatom nyelvem, feszengése meg sem kottyan izmos alakomnak, de ezt észrevéve abba is hagyja a sikertelen kapálózást, majd élvezettel harapok bele a nyakába.
Elfogadja a meghívást. Legszívesebben dorombolnék, de figyelmemet inkább a finom ebéd felé fordítom.
A desszert előtt Odette lelép. Okos nő, ezért is dolgozik nálam.
- Hogy kicsi kellemesebben teljen az idő nem bánja, ha kérdezek? - dörmögi gyönyörű, mély bariton hangján ez az álompasi.
- Non.
- Mióta él japánban, hisz láthatóan nem itt született?
- Csak pár éve, a gondviselőm tanácsára. Szerinte itt jó lehetőségem van a játékom finomítására - válaszolom türelmesen.
- Mennyire szeret hegedülni?
- Ez fontos az ügyhöz? - kérdezek vissza, kizökkentve őt az ügyvéd-szerepből, miközben vékonyka ujjammal a borospohár peremét cirógatom.
- Nem igazán - vigyorodik el. Nagyon machó...
- Nos… Tudja… nekem ez inkább egy életvitel… Több, mint művészet. Ha nem zenélhetek, meghalna a lelkem is, és ezért fontos, hogy enyém maradjon a hegedű. Igényes vagyok, mindent tökéletesre akarok hangolni, és ez nem megy egy ócska másolattal. Hoppá...
Csodálkozva nézek ujjamra, amelyről csöpög a bor. Véletlenül belecsusszant. Ejnye.
Jó alkalom ez egy kis játékra, így lassan lenyalintom róla, közben őt figyelem. Ó igen, a hatás nem marad el. Ujjai elfehérednek, olyan erővel markolja az asztalt, szemeiben mohó csillogás. Igazi állatias hímpéldány. Fogadjunk, az ágyban nem úsznám meg néhány kék-zöld folt nélkül. A gondolatra is megborzongok...
Alig várom...
***
- Monsieur Makoto megérkezett - közli velem egyik libériás inasom. Bólintva teszem le hegedűmet, és körülpillantok. A kék szalon pont megfelelő lesz, illik is a szatén ingem színéhez, a szemeimről nem is beszélve. Karcsú ujjaimmal beletúrok szőke fürtjeimbe.
- Vezessék ide - adom ki az utasítást finom hangomon. Az inas meghajol, az ajtó becsukódik én pedig halk kattintással lezárom a hegedűtokot. Már kopognak is. - Oui!
A belépő inas mögött az én új kis játékszerem is belép. Pompásan fest ebben a sötét, drága öltönyben, szemei izzanak, arcán halvány és erotikus mosoly. Szívdöglesztő, még most is. Éjjel többször is eszembe jutott, fantáziáltam róla néhány dolgot... A gondolat halk kuncogásra késztet, majd mézédes mosolyt öltök ajkaimra és felé lépek, kezemet nyújtva neki.
- Milyen kedves, hogy eljött mon ami (barátom). - Erős kezébe veszi ujjaimat, olyan forró a bőre...
- Köszönöm a meghívást. - Körülpillant, majd vissza rám. - Azt hittem többen leszünk.
- Ó még nagyon korán van - intek kecsesen a kanapé felé, ahol egy kis asztalon már tea és aprósütemény vár minket. - Csak szerettem volna önnel beszélgetni egy keveset, mielőtt felemészt a tömeg bennünket.
- Értem - mosolyodik el, és leül mellém. Közelebb csusszanok hozzá, arcához hajolva. Épp hogy hozzá nem simítom arcomat, csak magamba szívom az illatát.
- Csodás illata van, ismét - emelem fel fejemet, kék szemeimet mélyen az övébe merítve. Háborgó mélységeiben vágyat, vad érzéki vihart vélek látni.
- Neked is - vált át tegezésre. Elmosolyodom a merészségétől, de hát épp ez az ami megragadott benne. A nyers, férfias stílusa és az intelligencia, amely azokból a sötét szemekből árad.
- Megkínálhatlak... - suttogom ajkaihoz közel - egy kis teával?
- Köszönöm, nem kérek - dörmögi, egyik keze már derekamra is simul. Ha hagynám, most magához húzna és megcsókolna. Ha hagynám.
- Akkor körbevezetlek - húzódom el tőle mosolyogva, felállok és kezét megfogva húzom fel finoman. - Gyere, sétáljunk egyet, még van egy óránk, aztán a földszinti díszterembe kell mennünk.
A kertben, a legszebben virágzó cseresznyefa alá sétálok vele.
- Azt mondtad, körbevezetsz - mondja egyik szemöldökét felvonva. Szép mosollyal nyújtom felé a kezem, és ő nem habozik megfogni. A fatörzshöz húzom, hogy hátát hozzá támassza, én pedig egy természetes és könnyed mozdulattal karjaiba simulok.
- Az ódon, régi házra vagy kíváncsi, vagy arra a helyre ami nekem fontos? - kérdezem tőle, finoman megcirógatva orrommal a nyakát. Végigsimítja a hátamat és felsóhajt. Tetszik ez a reakció.
- Egy cseresznyefa? - suttogja a fülembe, ajkai bőrömhöz érnek. Megborzongva hunyom be szemeimet, és hagyom hogy másik kezével hajamba túrjon. Érzem merevedését, és tudom hogy ő is az enyémet.
- Hajnalban a legszebb - sóhajtom, kezeimmel végigsimítva mellkasát. Kigombolom öltönyét, karcsú kezeim becsusszannak alá, és az ing szövete alatt érzem forró bőrét és kemény izmait. - Amikor a lehulló, még kissé nedves szirmok az arcomhoz érnek... semmihez sem hasonlítható.
- És mit szeretsz még?
- Kevés dolgot, de van egy új dolog amire vágyom...
- És mi az?
- Jelölj meg... - suttogom, ajkaimmal végigsimítva a száját.
- Hogyan?
Nyakához hajolok, végignyalom lágyan, mély hangján felnyög amitől megremegve simulok hozzá szorosabban, apró fogaimat bőrébe mélyesztem. Felszisszenve markol a hajamba, de csak azért hogy odanyomja a fejemet, erősebb harapásra kényszerítve. Felemelem a fejem, és megnyalom a szájacskámat. Sötét szemei úgy örvénylenek, mint az óceánon tomboló éjszakai vihar. Gyönyörű férfi.
- Miért akarod ezt? Mindenki látni fogja a fogadáson.
- Pont ezért - lehelem, behunyt szemekkel felkínálva neki a nyakam.
Egy kis köhécselés után, a tegnap látott hölgy szólal meg elsőként. Nem tehetek róla, teljesen elmerültem a fiú szépségében. Hehe…
- Bemutatom önnek Ryoichi Makoto urat. Uram, ő itt Gilbert Cocteau – milyen giccses név… illik egy franciához, nem is tudom mit vártam.
- Nagyon örvendek – mondom határozottan, talán egy kis mosoly is a szavaim közé csúszott. Hosszan hunyja le fekete pilláit, majd felső ajkát megnyalintja, mintha csak kecsegtetne, vagy hívogatna ezzel a pillanattal.
Húzza az agyam? Kinézem belőle, hogy unalmasabb perceiben azzal szórakozik, vajon mikor és milyen gyorsan izgulnak rá az emberek.
- Én is – kurta felelet, egy egyszerű mondatra – Most, hogy hajlandó voltam itt megjelenni, hajlandó végre elvállalni az ügyemet?
- Igen – felelem egyszerűen. A puszta látványa már elég volt ahhoz, hogy tudjam némi jó, nekem mindenképp származik ebből, bármilyen formában.
- Nagyszerű! Akkor a részleteket majd Odette-el megbeszélik, és ha bármi van... – mondja mosolyogva, s épp állna fel, amikor megállítom a mozdulatban.
- De csak akkor, ha... – hagyom nyitva a mondatot, és megvárom míg kényelmesen visszahelyezkedik, és rám figyel. Teljes figyelmet érdemlek és én ezt kivívom magamnak.
- Ha? – kérdez vissza, és ebből tudom, hogy végre újra a figyelme központja vagyok.
- Ha önnel tartom a kapcsolatot. Holmi kis titkárral nem sokra megyek, és ha jól tudom, nem is nagyon esélyes a győzelemre. Olyan részleteket, információkat szükséges megtudnom, amelyekre csak ön adhat választ – fejtem ki részletesen, hogy egyetlen kérdése se maradjon felém. Nem szeretném ezzel elhúzni az időt, jobb terveim is vannak.
- Bon… - válaszol hosszú gondolkodás után, és elmosolyodom. Alap francia ismereteimnek köszönhetően, tudom, hogy igennel felelt a feltételemre.
Remek, innentől már egyszerűbb lesz, nem szalasztom el a kicsikét.
- Öh... mit szólnának az urak egy ebédhez? Ott megbeszélhetnénk a részleteket – szólal meg ismét a nő, s felvidul az arcom is.
- Remek ötlet. Meghívom önöket, van itt a közelben egy kellemes hely – durcás pillantása könnyen lepereg rólam, s mosolyogva tűröm gondolatának szitkait. Bármit megteszek azért, hogy húzzam a vele töltött időt, s ezzel talán más is így lenne.
Szinte egyszerre állunk fel, és konstatálom, hogy kellően alacsony fiúcska, pont nekem való… azaz rám… vagy alám, ez már nézőpont kérdése.
Édes illatát érzem meg, hirtelen túl közel van hozzám, amitől ledermedek egy pillanatra.
- Finom az illata, Makoto – milyen meglepő szemérmetlenség.
- Köszönöm, az öné is nagyon kellemes – mindig is undorodtam ettől a nyájasságtól, és amikor csak lehetett elkerültem, most még is semmi rossz érzés nincs bennem az iránt, hogy pár kedves szót is szóljak hozzá. Más ügyfélnél már ilyenkor rég a búsba küldtem volna a protokolli szövegekért.
~*~
Az étteremben egy kellemes helyre ülünk le, leadjuk rendelésünket, és végre újra csak rá szentelhetem minden figyelmemet.
- Megfelel önnek ez a hely? – kíváncsiskodom halkan, bár egyáltalán nem érdekel, valamivel meg kell szakítani ezt a csendet.
- Oui, nagyon kellemes – válaszol készségesen.
- Meséljen kérem a hegedűről – vezetem tovább a beszélgetést, hogy hivatalosságának oka is legyen végre, hogy miért is kellett találkoznia velem. Nem vaktában beszéltem, biztos vagyok benne, hogy többet tud kihozni a dologból, minthogy egy titkárnőcske beszéljen minderről.
- Stradivari. Talán négy van a világon magántulajdonban, a maradék öt pedig múzeumokban. Rendkívül értékes, felbecsülhetetlen darab, de nekem nem ezért fontos. Gyönyörű hangja van, és a játékom másik hegedűn elképzelhetetlennek tartom – s ebben azonnal meg is nyilvánul a megállapításom, azaz az eddigi elméletem.
- Bizonyára nagyon kellemes hangja lehet – jegyzem meg foghegyről.
- Oui. Hétvégén tartok egy kis fogadást a residencian, ha volna kedve eljöhetne és meggyőződhetne róla – mondata végére olyan kis vigyor szökik arcomra, amit képtelen vagyok visszafogni. Hát hogy mondhatnék ellent egy ilyen csodálatos felhívásra?
- Ezer örömmel – emelem fel boros poharamat felé intve, majd aprót kortyolok bele, akkor hozzák is az ételt.
Végig kecses mozdulatait figyelem, igazi, vérbeli fennköltes francia mozdulatok… egytől egyig. Finom ujjaival fogja közre az evőeszközt, s hiába hasonló a titkárnője mozdulatsora is, fiú létére sokkal kecsesebb és finomabb. Szebb is tőle, bár ez egyértelmű, de hogy nőiesebb is, az már csak hab a tortán. Élvezet lesz felfalni, és habzsolni belőle, már alig várom azt a pillanatot.
A pincérek elviszik az első fogás tányérjait, majd Odette szabadkozva vonul ki a mosdóba… Tökéletes, így ha kicsit is, de kettesben lehetek vele.
- Hogy kicsi kellemesebben teljen az idő nem bánja, ha kérdezek?
- Non – felel foghegyről, és egy újabb kis mosoly szökik ajkaimra.
- Mióta él japánban, hisz láthatóan nem itt született – Ha jól saccolok, maximum kettő vagy három éve. Egész jó beszéli a japánt, de még töri.
- Csak pár éve, a gondviselőm tanácsára. Szerinte itt jó lehetőségem van a játékom finomítására – igazán érdekes gondolat.
Mivel gondviselőt említett, így a családi dolgokba inkább nem kérdezek bele, másrészt nem is tartozik rám… más felé kell terelnem a beszélgetést.
- Mennyire szeret hegedülni? – talán furcsán hangzó kérdés, de nagyon is érdekel. Ritka alkalmak egyike.
- Ez fontos az ügyhöz? – kérdi rám pillantva, majd mutatóujját kecsesen vezeti körbe, a borospohár vékony karimáján.
- Nem igazán – vallom be egy egyszerű, mégis sejtelmes mosollyal. Miért is takargassam a szándékom? Felesleges. Ő sem ostoba, ezért is tette fel ily módon a kérdést.
- Nos… - mondja elgondolkodva, majd ahogy rám pillant újra, huncut fény csillan az égkék szemekben – Tudja… nekem ez inkább egy életvitel… Több, mint művészet. Ha nem zenélhetek, meghalna a lelkem is, és ezért fontos, hogy enyém maradjon a hegedű. Igényes vagyok, mindent tökéletesre akarok hangolni, és ez nem megy egy ócska másolattal – teljesen fellelkesülve mesél – Hoppá – lepődik meg hirtelen, ahogy körözése közben ujja belecsusszan a borba.
Lassan, finoman húzza ki belőle boros ujját, amin épp egy csepp lóg. Lassan ajkához emeli, és olyan kegyetlen érzékiséggel nyalja le végig engem figyelve, hogy csak úgy tudom kitörő halk nyögésem visszafogni, hogy az asztal lapjába markolok erősen.
Játszadozik velem, és mi több… élvezi. Igazán pimasz… tetszik…
Egy mély levegővel nyugszom meg. Muszáj, hisz a titkárnőcske is visszaért, és szerencsére senki más nem látta ezt a jelenetet. Sejtem, hogy Ő is csak ezért merte megtenni.
Újra ragadozó mosolyt villogtatok, miközben hozzák ki a második fogást, s további egyszerű, inkább az ügyhöz kapcsolódó kérdéseket teszek fel a beszélgetés végé, végig a tekintetébe merülve, mintha Odette ott sem lenne. Szörnyen izgatja ez a fiú a fantáziámat, és ahogy észre vettem, kekeckedik is. Na de… meglátjuk majd, hogy ki húzza a rövidebbet, és vajon komolyan gondolja-e, vagy csak játszadozik velem. Ezt a kis jelenetet nem fogja szárazon megúszni, azt garantálom. Elkapom egyszer, és minden perce élvezet lesz számomra.
~*~
Teljes díszbe öltözve ülök be fekete autómba, s óvatosan kötöm be az övet. Kíváncsi vagyok erre a kis fogadásra, rég voltam már ehhez hasonlón.
Lassan megérkezem a megbeszélt címre, egy kapun áthajtva hatalmas park területén haladok keresztül, egy leszórt kőúton, végig a hatalmas hát felé. Nem mondom, szép kis palota. Vajon hányan élhetnek benne?
Leparkolok a hát előtt, de furcsállva konstatálom, hogy alig van pár autó itt, sőt sokkal kevesebb mint amire számítottam. Vajon igazat mondott nekem? Csak nem egy csalogató terv volt?
Áh nem hiszem… ha minden ok nélkül hívott volna magához, akkor is jöttem volna, minden kérés nélkül… Hehe… Sőt, azt jobban is élveztem volna.
Kiszállok a kocsiból, és megigazítom ruhámat, leporolom, és így indulok meg a kis lépcsőn, ami a bejárathoz vezet.
hatalmas, két ajtós, és giccsesre faragott, tökéletesen a jelleméhez és származásához passzol, nem csalódtam az ízlésében. Ha bárki másé lenne ez a kastély, főleg ha egy japáné, már elfintorodtam volna, hisz ők csak puszta szórakozásból szereznek be maguknak ilyen épületeket. Vagy hogy egy másik korba képzeljék magukat…
De ez a fiú más, már akkor tudtam, amikor először pillantottam meg. A fennköltes viselkedés, a szeszélyesség, és az a gúnyos báj, ami körüllengi egyszerűen vonzz magához. Ha nem kaphatom meg, szörnyen bosszús leszek, és az senkinek nem jelent semmi jót.
Utolsó lépteimet téve állok meg az ajtó előtt.
Lehet, hogy az autók valahol hátul állnak, esetleg egy garázs részbe… vajon igazam lesz?
Végül is nekem teljesen mindegy, csak Ő legyen itthon, nincs más egyéb fontos számomra.
Gyanútlanul kopogok be a hatalmas ajtón.
- Hogyan? - csodálkozom el, karcsú ujjaim között egy pillantást vetve a mobilomra.
- Oui monsieur! Az ügyvéd csak személyesen önnel hajlandó beszélni.
Megvetően lebiggyesztett ajkakkal sóhajtok fel, lábaimat kecsesen keresztbe vetve a XIV. Lajos korabeli karosszékben. Tekintetem végigfuttatom a szalonon, ujjaimat puha hajtincseimbe mélyesztem.
- Akkor keressen másikat Odette. Én nem fogok egy ilyen prolival érintkezni, túl elfoglalt vagyok.
- Monsieur... ő a legjobb. Fontos önnek az a hegedű, és a családjának is. Ne legyen felelőtlen... kérem.
- Bahh...
- Kérem!
- Bon. Teljesen igaza van, madame. Jelezze neki, hogy holnap délben jelentkezem nála.
***
Odette egy nagy irodaházba vezet be, amelynek legfelső szintjén van az ügyvédi iroda. A lift elegáns és nagy, hangtalanul suhan fel velünk. Puha szőnyegen sétálunk végig a folyosón egy széles mahagóni ajtóhoz, amelyen réz névtáblák állnak. Aha, apa és fia ügyvédi társulás. Odabent udvariasan mosolygó titkárnő fogad, a megfelelő ajtóhoz vezet minket, Odette be is nyit gyorsan és előremegy. Nekem nem olyan sietős, mert egy porcikám sem kívánja ezt a megbeszélést. Ügyvédek. Nem kedvelem őket.
Odabent egy fiatal férfi fogad. Magas, széles vállú, sötét hajú és krémes kakaóra emlékeztető szemű. Feketében van, csak nyakkendője szürke. Nagyon elegáns, a kisugárzása igazán magával ragadó. Nocsak.
- Bonjour monsieur - köszönök neki, ő pedig feláll és japán módinak megfelelően kissé meghajtja a fejét, visszaköszön és helyjel kínál minket. Vele szemben ülök le a kanapé közepén, selyemsálamat kibontom nyakamon és finom ujjaimat összefonva támasztom meg az ölemben, majd viszonzom vesémig kutató pillantását. Szemeiben a ragadozó tekint vissza rám, ami halvány mosolyra késztet. Odette töri meg a csendet.
- Bemutatom önnek Ryoichi Makoto urat. Uram, ő itt Gilbert Cocteau.
- Nagyon örvendek - szólal meg mély, gerincárkot karistoló hangon. Beleborzongok, még a szemeimet is behunyom egy hosszú pillanatra. Művész vagyok, a hallásom a legfőbb érzékszervem, és ez a hang... megér bármit. Felpillantok, ajkam résnyire nyitva nyalintom meg finoman felső ajkamat. Csak egy pillanat az egész, tekintete mégis elsötétül. Ó igen, igazi vadász.
- Én is - válaszolom röviden, mert az udvariaskodást inkább estélyeken és partikon pazarolom nagykanállal, a velem egyenrangúak számára. Ő természetesen egyik kritériumnak sem felel meg. - Most hogy hajlandó voltam itt megjelenni, hajlandó végre elvállalni az ügyemet?
- Igen.
- Nagyszerű - mosolyodom el. - Akkor a részleteket majd Odette-el megbeszélik, és ha bármi van...
- De csak akkor, ha... - szakít félbe, határozottan megemelve a hangját. Nem nagyon, épp csak egy árnyalatnyit, de tekintete olyan erőt sugároz, ami komolyan meglep. Micsoda határozott és erős férfi. Nem semmi...
- Ha?
- Ha önnel tartom a kapcsolatot. Holmi kis titkárral nem sokra megyek, és ha jól tudom, nem is nagyon esélyes a győzelemre. Olyan részleteket, információkat szükséges megtudnom, amelyekre csak ön adhat választ.
Bosszúsan sóhajtok egyet, és duzzogva biggyesztem le ajkamat. Ez olyan kellemetlen. Az ablak felé fordítom hajnalkék szemeimet, néhány másodpercig kínzom őt a várakozással, majd kecsesen vállat vonok.
- Bon...
Odette töri meg a csendet idegesítően vékony hangján:
- Öh... mit szólnának az urak egy ebédhez? Ott megbeszélhetnénk a részleteket. - Felháborodva fordítom fejemet titkárom felé. Még hogy én egy ügyvéddel ebédeljek?! Ki hallott már ilyet?
- Remek ötlet. Meghívom önöket, van itt a közelben egy kellemes hely - válaszolja Makoto. A következő felháborodott pillantást ő kapja, de csak egy halvány mosolyt látok a szája sarkában. Micsoda önbizalom. Lemondó sóhajjal állok fel a kanapéról, és az elém lépő férfira pillantok. Az orráig érek. Hm. Milyen finom, kesernyés és friss illata van az arcszeszének. Kicsit közelebb is hajolok hozzá és magamba szívom. Hallom hogy elakad a lélegzete, de nem mozdul. Felnyitom szemhéjaimat, és felnézek szép szemeibe.
- Finom az illata, Makoto.
- Köszönöm, az öné is nagyon kellemes. - Elmosolyodom és elfordulva tőle az ajtóhoz lépek. Hagyom hogy ő kinyissa előttem, majd odakint a titkárnőjének adjon pár utasítást.
Az étteremhez még kocsiba sem kell szállnunk, csak sétálunk egy fél utcányit. Mindenki megbámul minket, de már megszoktam, elvégre nem egy hétköznapi jelenség vagyok. Mindig, mindenhol a figyelem középpontjába kerülök, ahogy az étteremben is amikor belépünk. Már fel sem veszem, csak hagyom hogy Makoto és a pincér egy asztalhoz vezessenek és leülök. Odette mellém ül, de néma csendbe burkolózik, tökéletesen alkalmas a bútor-szerep eljátszására. Mintha ott sem lenne. Néha észre sem veszem.
Leadjuk a rendelést. A rejtett hangszórókból nagyon halkan árad kellemes muzsika, az evőeszközök és poharak csilingelését az itt étkezők mormolása egészíti ki.
- Megfelel önnek ez a hely? - kérdezi Makoto azon a gyönyörű hangján.
- Oui, nagyon kellemes. - A pincér tölt nekünk bort, és a poharat egy kecses mozdulattal az ő egészségére intve felemelem mielőtt belekortyolnék.
- Meséljen kérem a hegedűről.
Biccentek, és hátradőlve a széken pillantok rá. Nagyon szép férfi, japánok között ritka az ilyen. Végigfuttatom tekintetem rajta, majd megállapodok a pohár karcsú szárát tartó hosszú és szép ujjain. Tetszik a keze. Erős, férfias, ápolt és mégis hosszú ujjai vannak, amelyekkel finoman képes megfogni bármilyen törékeny tárgyat.
Hoppá, elkalandoztam.
- Stradivari. Talán négy van a világon magántulajdonban, a maradék öt pedig múzeumokban. Rendkívül értékes, felbecsülhetetlen darab, de nekem nem ezért fontos. Gyönyörű hangja van, és a játékom másik hegedűn elképzelhetetlennek tartom.
- Bizonyára nagyon kellemes hangja lehet - bólint.
- Oui. Hétvégén tartok egy kis fogadást a residencian, ha volna kedve eljöhetne és meggyőződhetne róla. - Oh ez a széles vigyor... akár egy igazi vad ragadozó. Ez tetszik... szeretem ezt a férfitípust.
Kényelmesen üldögélek hatalmas bőr forgósszékemben, hátradöntött támlával fordulok egyet, egyik lábam lazán dobom fel térdemre, majd ujjaim összefűzöm a hasamon, és az ablakon tekintek ki ami az egész falat beteríti. Szeretem az irodámat, hisz innen rálátni az egész utcára.
Figyelemmel kísérem a kis hangyák szapora vonulását, amik most színes pöttyökként rajzanak.
Az eső kopog az ablakon, de alig hallani, főként az általunk torzzá redőző üvegen lehet csak látni, valamint a sötét égen. Lent a pórnép esernyőkkel járkál, akár a marhacsorda úgy kelnek át a közlekedési jelzéseket követve. Szánalmas népek…
Épp ebédszünetet tartanék, ha éhes lennék, de valahogy egyáltalán nincs kedvem enni, és minő pech… italt nem tarthatok az irodámban, apámmal ellentétben… bahh…
Azt regéli majd akkor kapom meg ezt a kiváltságot, ha átveszem a helyét, addig ne legyek „ iszákos”.
Soha nem voltam az, de egy ügyvéd apát ki tud meggyőzni? Még én sem. Így hát várok, s már épp azon vagyok hogy hazamegyek, s ugyan ezt a tájbámészkodást űzöm saját kedvenc fotelemben, egy pohárka Whisky társaságában, amikor megcsörren a telefonom.
A titkárnőm az természetesen, s ekkor jövök csak rá, hogy ma délutánra két megbeszélést írt fel nekem. Megforgatom szemem, majd visszafordulok az asztalhoz, határozottan csapom le lábam, és az asztalomra felkönyökölve nyomom meg a gombot.
- Igen Melanie? – kérdem negédes hangon, mire először csak nyekereg, majd bátortalanul szólal meg.
- A kétórás ügyfele hamarabb érkezett… uram… - hebegi vékony hangon, s felsóhajtok.
- Várjon még… alig múlt fél egy. Tanulja meg, hogy a megbeszéltekhez tartsa magát – már épp a lenyomó gomb felé kandikál ujjam, amikor megállít a mozdulatban.
- Azt mondja, hogy sürgős uram – hahh…
- Mind azt mondja… - morgom halkan, s nyitva hagyom a vonalat, majd elgondolkodom egy sóhajjal. Talán ha most letudnám, később lenne egy kis szabadidőm, végül is nem rossz, hisz ő lett volna az utolsó vendégem – legyen, engedje be.
- Rendben – s szét is kapcsolja a vonalat. Azonnal trappolást hallok, majd szinte kicsapódik az ajtó, s egy középkorú nő lép be rajta, nem japán, látszik rajta, hogy külföldi származású, kisugárzása egy dolgot árul el róla. Szipirtyó.
- Miben segíthetek? – mondom egy gúnyos fél mosollyal, majd beljebb lép – foglaljon helyet kérem – intek a szék felé, ami az én asztalom előtt pihen. Ha illedelmes lennék felállnék, s csak vele együtt ülnék vissza, de most szarok az ilyen etikettre, nincs kedvem felállni.
- Merci, hogy fogadott – ahogy látom francia és eléggé töri a japánt, de legalább tud beszélni. Csodás – azt hallottam, hogy japánban ön a legjobb ügyvéd – jelenti ki picit előre biccentve, édesgető mosolyától a szőr is feláll a hátamon, s bármennyire is meg kéne mosolyogtatnia a bóknak, inkább csak elfintorodom.
- Ugyan – mondom halkan, majd megint csak hátradőlök székemben, s újra kis mosoly terül szét arcomon – Ennyire nem előzhetett meg a jó hírem.
- Egy nagyon fontos ügyre szeretném felkérni – sejtem mennyire fontos. Az ehhez hasonló nők tömkelege bármit megtesz azért, hogy a váláskor minél többet zsebelhessenek be, s mivel valóban jó hírem van, rengetegen keresnek fel ilyennel, de ezekből nem igazán szoktam semmit elvállalni, persze vannak különleges esetek.
- Halljam – intek neki, hogy folytassa, hisz kíváncsi vagyok.
- Az úrfimnak van egy kényes ügye… - felsóhajt, hogy egy kis hatásszünetet teremtsen, majd folytatja – Régi arisztokrata családból származik, és művészlélek. A hegedűje… Eredeti Stradivari, s hosszú évek óta a családé. Ezt most megcáfolták, lopással vádolják, és el akarják szedni a családjától.
- Van valami bizonyíték arra, hogy az övé? Értékpapírok, ilyesmik – válaszként csak megrázza fejét, mire felsóhajtok.
- Így nem hiszem, hogy menni fog – kétségbeesetten kapja fel fejét. Mi tagadás, nem az az esett ugrott elém elsőre amit ettől a nőtől vártam, mégis…
- Könyörgöm. Bármit megfizetünk érte.
- Hol van a tulajdonos? Neki is fontos lenne megjelennie, nem utolsósorban beszélnem kell vele. Talán ő tud valamit, amit maga nem – ismét fejcsóválás a válasz, majd reménykedő tekintet.
- Nem volt hajlandó most sem eljönni, lefoglalja a beosztása – lehunyom szemem, majd oldalra kezdek fordulni a székemben.
- Akkor sajnálom, ezennel nem vállalom e…
- Várjon – szakít félbe, s megfagyok a mozdulatban, majd visszasandítok rá – Ha ennyire fontos lenne, talán rá tudom venni…
- Igen, fontos – jelentem ki ridegen, szemeimből határozott fény csillan.
- Rendben… - remeg a hangja, mégis igyekszik határozottnak mutatni magát, viszont alig mer a szemembe nézni.
Megbeszélem vele az újabb időpontot, két nappal későbbre ugyan így délután, majd kegyesen távozik. A következő ügyfelem már kint vár, s kis várakozás után be is hívom.
~*~
Apám tiltásának ellenére, pár üveg bort hozattam az irodámba, egy csinos kis bárszekrény kíséretében, hisz miért hagynám ki az ilyen élvezeteket a nyugisabb napokon?
Megérdemlem.
Egy pillanatra az a nő jár a fejemben, hisz nem sok kell és megérkeznek a… fiúval, ha jól vettem ki a szavaiból. Eredeti Stradivari… hehh. Nagyon kíváncsi vagyok, érdekes ügynek hangzik, de ha menthetetlen, esélytelen, hogy bevállaljam. Nem eshet csorba a hírnevemen.
- Megjöttek uram – szól be titkárnőm, s válaszolok neki, hogy engedje be őket.
Kivételesen nem az asztalomhoz megyek, hanem az oldalt található fotelben foglalok helyet kényelmesen, velem szemben egy széles fekete bőrkanapé terül el, s a két bútor között egy kis üveg asztal.
Kitárul az ajtó, s azonnal oda vetem tekintetem, először a nő lép be, ő nyitotta ki az ajtót, végül mintha lassított felvételt látnék, belép a fiú.
Elegáns ruha lengi körül karcsú alakját, haja minden lépésére meglibben, és fürtjei arcát cirógatják. Tartása és mozgása is teljesen kecsesnek tűnik, talán fennköltesnek is, de nem is vártam el mást.
- Bojour monsieur – hangja is bársonyosan borzongatja fülemet, s ha nem lenne épp elég józan eszem már elvigyorodtam volna.
Bár nem szokásom, felállok helyemről, és intek nekik, hogy foglaljanak helyet velem szemben.
Végig figyelemmel kísérem minden mozzanatát, lépését, és ahogyan leül, majd ahogy kecsesen, kényelmesen elhelyezkedik. A megjelenése egészen kifinomult, és nem is tagadhatná származását.
Fejemben csak egyetlen gondolat zúg… kell…
