- Még nem halhatok meg… - hangja veszít élébõl, hogy ily erõtlen, nem tudom, hogy tisztán lát e engem, vagy csupán javasasszonynak vél. Egy erõsebb, hideg fuvallattól kiráz a hideg.

- Nem fogsz, uram – felelem csöndesen. Megígértem magamnak, hogy nem fogom hagyni, hogy meghaljon. Ha ez még a saját vesztemet is okozza. Homlokán veríték gyöngyözik, szemeit az egyetlen egy biztos pontra szegezi: rám. Enged a szorításból, térdemen a hakama átázik a hóban való térdeléstõl.

- Fázom.

- Mert lázad van – magyarázom türelmesen, aprón megnyugtat, hogy képtelen nagyobb mozdulatokra. Önzõség, de így legalább nem vagyok veszélyben mindaddig, ameddig fel nem épül. – A sebed elfertõzõdött, de meg fogsz gyógyulni.

Szemeit lehunyja, és máris ájultan fekszik tovább a hóban. Keze elengedi az enyémet, óvatosan teszem le mellé, ne magától puffanjon a hóban. Végignézek rajta, ahogy álomtalan álomba süllyedt. Már az is kimerítõ volt neki, hogy beszéljen… De képes volt rá. Fázósan húzom összébb magamon a köpenyem, hajam a fülem mögé gyûrve ellenõrzöm csuklóját és a kötést.

Milyen csendes így. És nyugodt. Nem érzem belõle azt a fenyegetést, hogy bármikor felpattanhat. Mint egy kígyó. Halvány mosoly kerül az ajkaimra, ahogy arra gondolok, bárcsak így maradna örökké.

Két szamurájjal vitetem be hosszú idõ után a sátorba, mikor megjelenik az egyik tiszteletet parancsoló hadúr. Mélyen meghajlok elõtte és megállok a sátor mellett, hagyva, hogy Õ lépjen be elõször. Meg is teszi, a Tanaka-samát vivõ szamurájok után lép be méltóságteljesen.

- Holnap átkelünk a közeli patakon, és a túlparton levõ halászfaluban fogunk tovább állomásozni – fordul felém, meglepõdök, hogy kitüntet figyelmével, továbbra is lesütött szemekkel állok. – Ez azt jelenti, hogy végre faházakban tölthetjük a fennmaradó idõt.

Megkönnyebbülten felsóhajtok, jól tudom mit jelent ez. Szélvédettséget, meleget és jobb körülmények között tudnék fõzni teát. Több a lehetõség, egy faluban mindig található egy kis fûszer, gyógynövény. Jobb a higiénia.

Mélyen meghajlok, ahogy kimegy a katonákkal, és nekilátok, hogy segítsek ezen a hadúron is.

***

Legnagyobb szerencsémre nem köteleznek rá, hogy lóra üljek, az engem idevonszoló szamuráj is jól tudja, mennyire idegesítem a lovakat azzal, hogy félek tõlük. Eszem ágában sincs felhergelni az állatokat, fõleg nem azokat, amik Tanaka-sama testét viszik, húzzák. Nincs annyira magas hó, így gyalogszerrel könnyedén teszem meg ezt a pár órás utazást, néha ellenõrzöm a hadúr pulzusát, elnézik, hogy benyúlkálok az õt védõ mérhetetlen sok bunda és takaró alá.

A faluban nem nagy lelkesedéssel fogadnak, tudom én is jól, mit jelent egy hadsereget elszállásolni, megvendégelni és ellátni. De védve érezhetik magukat a közelgõ ellenség elõl, ráadásul a szamurájokat övezõ tisztelet hatalmas. Megmutatják az egyik házat a falu belsejében, oda irányítanak engem, és segítenek bevinni Tanaka-samát. Ájultan hagyja magát, bár így nehezebb teher mozgatni hatalmas testét.

A házba a falubeliek még több bundát és takarót hoznak, adnak teafõzõ edényeket, új, kisebb rongyokat, amiket hálásan fogadok. Nem hiszem, hogy önszántukból adták õket, de mindent megköszönök.

Nekilátok, hogy gyorsan tüzet gyújtsak, készítek egy kis levest. Odalépek hozzá, látom, hogy valamelyest magánál van. Óvatosan, nagy küzdelem árán emelem fel és teszek mögé párnákat, hogy megetessem és megitassam. Behunyt szemmel, engedelmesen hagyja, majd mikor visszafektetem, eltûri, hogy átmossam testét. Fáradtan törlöm meg a homlokom, sokszor az jut eszembe, hogy olyan, mintha egy nagyobb, védtelen csecsemõt látnék el…

***

Telnek a napok, néha tudatánál van, néha pedig teljesen elgyengülten fekszik a futonon. Tény, hogy már nem üvöltözik, ellenkezik és fojtogat, ami nagyszerû fejlemény és én is kicsit könnyedebben hajtom álomra a fejemet. A szoba másik végében. Még mindig nem merek túl közel menni hozzá, de mégis kénytelen vagyok…

Jelenleg épp a tûz mellett üldögélek, melengetem a kezeimet, most jöttem vissza a faluból. Nagyon bánt, hogy mindig egy katona kísér mindenhová. Sosem gondolkodtam még a szökésen, de így még az esetleges lehetõségét is kiküszöbölik. Teszek egy fát a tûzre, nagy ropogással nyelik el és ölelik át a lángok. Halk sóhajjal figyelem a piros és narancs lángok játékát, a csendben nyugtatólag hat a boldog pattogás.

- Shimi? – felkapom fejem nevem hallatán, s mikor látom, hogy felült, elkerekednek a szemeim. Lábain és ölében ott hever a rengeteg bunda és takaró, nekem pedig az elsõ gondolatom az, hogy… már fel tud kelni!

Nagyot nyelve sietek oda hozzá, majd letérdelve megadom neki a tiszteletet.

- Én vagyok az, uram. Hogy érzi magát?

- Láttam a holttested a teaház udvarán. Hogyan lehetséges ez? – meghökkenten helyezem vissza súlyom sarkaimra, úgy nézek rá. A holttestemet?

- Nem értem én sem, hiszen élek, uram. Mielõtt felégették a várost, az úrnõmmel együtt megszöktünk – válaszolok kielégítõen, felidézve a borzalmas emlékeket. Kiráz a hideg, kicsit összébb húzom magam, hogy megszûnjön a kellemetlen érzés.

- A te kék kimonód és a piros öved volt rajtad… - emlékszik vissza, arca sötét, pillantása elrévedõ. – A tested meggyalázva hevert a saját vérében, fejed szétzúzták kövekkel…

A kép, amit elém fest, borzalmas vég. Iszonyodva szorítom szám elé a kezem, érzem, ahogy forró könnyek buggyannak ki szemeimbõl. A ruháim? Mégis ki vette volna fel az én ruháim? Nem volt olyan szolgáló, aki hasonlított volna rám…

- Azt hittem, te vagy az.

- Hátrahagytam sok holmimat, talán valamelyik szolgáló felvette a ruháim – akadozva formálom a szavakat, eszembe jut Hotaru, akinek ugyanolyan hosszú, fekete haja volt… Talán õ volt az? De mi értelme volt? Arcomon folynak a könnyek, kezeimbe temetem inkább, hogy ne lássa meg senki õket. Megremeg a szám, némán ráz a zokogás.

De ezt Õ honnan tudja? Ha mégis a város felszabadítására érkezett, mit keresett a teaházban?

- Uram, te kerestél engem? – fejemben hosszan visszhangzik a kérdés, ahogy kiejtem.

- Amikor a palotába érkezett a hír, hogy a várost elfoglalták, azonnal útra keltem a seregemmel, de már csak a leégett romok fogadtak és a te halálod – válaszol bólintva. Hát késõn jött… Túl késõn. Minden odavan… Most, hogy egy olyan ember szájából hallom, akit ismerek, végigvág rajtam a felismerés. Mindenki…

Végigömlik rajtam a gyász, a sajnálkozás és a szégyen. Ott kellett volna maradnom… Segíteni, küzdeni, harcolni. Miután kimenekítettem úrnõm, miért nem mentem vissza? Miért?

Kemény ujjak fonódnak karomra, mellkasához ránt, ijedten pattannak ki a szemeim, kisöpörve az utolsó könnycseppet is. Innen közelrõl úgy fest, mint egy sebzett tigris, amely fújtat, pillantása éget. Megrettenve nézek a szemeibe.

- Fogalmad sincs, mit éreztem, amikor azt hittem, ily borzasztó mód haltál meg. Átkoztam az ostobaságomat, amiért akkor éjjel elengedtelek – dörmögi mély hangján, fülembe kúszik hangja és megremegteti a bensõm, sötét szemei szinte lángolnak.

- Uram… - suttogom rémülten. Elengedi a karom, viszont nem számítok erre a hirtelen mozdulatra, így ráesem és elterülünk a padlón. Rémülten kapom tekintetem a vállára.

- Uram, a sebed…! – nyöszörgöm rémülten, megpróbálom eltolni magam tõle, de karja felsiklik az oldalamon, átöleli a derekam és mintha magába akarna olvasztani, úgy présel magához. Hallom erõsen zakatoló szívét, az enyém is hasonlóképp dobog, csak az enyém a félelemtõl. Nyakamba temeti arcát, hatalmas lélegzetet vesz, orrát végigsimítja nyakam ívén. Úgy remegek rajta, mint akit a hideg ráz…

Váratlanul azonban nyugodt szuszogássá válik az izgatott levegõvétel, villámgyorsan mászom le róla és hátrálok a falig. A szívemre szorítom kezeim, kivert a víz az érintésétõl. Pár percig igyekszem megnyugtatni magam, majd mikor némelyest lehiggadok, odalépek és visszatakargatom, nehogy megfázzon.

***

Újból magához tér, a leveses edénnyel térdelek mellé és emelem fel a kanalat újra és újra.

- Hol vagyunk? – kérdezi, miközben egy újabb kanállal nyújtok felé egy korty levest.

- Egy Hangon nevû faluban. Óhajtod, hogy idehívjak valakit? – kérdezem csendesen, õszintén reménykedve abban, hogy igennel felel.

- Igen. Hanzo a segédem itt van?

- A mellettünk levõ házban szállt meg a többi fõtiszteddel. Máris idehívom – biccentek, és éppen felállnék, mikor megint rákulcsolja ujjait kezemre. Ijedten nézek rá.

- Csak az ajtó elõtt álló õrnek közvetítsd a parancsomat, ennyi elég – megnyugszom, hogy csak ezt szerette volna, de minél hamarabb szeretnék kimenni a házból. Gyorsan kisietek, megkérem az õröket, hogy hívják ki Hanzo-samát. Az idõs férfi meg is jelenik elõttem, majd mély meghajlásom után el is siet Tanaka-samához.

Ott maradok egyedül a tisztek háza elõtt, dübörgõ szívemet a kinti hideg kellemesen lecsillapítja. Azt hiszem, kint maradok, míg beszélgetnek. Teszek egy kört a házak körül, gondosan, vigyázva kikerülve az istállókat, ahová a lovakat szállásolták. Egy férfi épp élelmet visz be nekik, figyelem, ahogy a kezében levõ óriási fonott kosárral lép be a lószagú istállóba. Meglát, hogy nézem, így barátságosan idekiált:

- Bejössz?

Lopva végignézek rajta, eszem ágában sincs bemenni vele az… istállóba. Megrázom a fejem és biccentek felé, hogy azért mégis megköszönjem a felajánlást. Lazán vállat von és bemegy, becsukva maga után az ajtót. Összébb húzom magamon a haorit, leheletemmel melengetem meg a kezeimet.

Mikor meglátom, hogy Hanzo-sama kilép a házból, meghajlok elõtte majd sietve megyek be utána. Köpenyemet leterítem oldalt az egyik ládára, amiben nyilván Tanaka-sama személyes tárgyai lehetnek, vagy talán a harci öltözete. Látom, hogy épp megpróbál felkelni, odalépek hozzá, hogy segítsek neki. Felöltöztetem, látszik rajta, hogy még ennyi mozgás is megviseli, aminek nem tudom hogy örüljek e, vagy sajnáljam.

Kardjait is odaadom neki, méltóságteljesen húzza ki magát és rápihen erre a sok mozdulatsorra. Megkerülve Õt ülök le a háta mögött, fésülni kezdem a haját, amit tegnap már megmostam egy kicsit.

- Hogyan lettél gyógyító, Shimi? – kérdezi sokára, teljesen elrévedtem a folyamatos fésülésben, így nem válaszolok azonnal.

- Úrnõm elküldött tanulni egy gyógyító mesterhez – kötöm össze a haját, mikor végeztem, annyival jobb itt a háta mögött ténykedni. Valahogy, jobban biztonságban érzem magam, mint mikor elõtte vagyok és engem figyel. Kénytelen vagyok azonban felkelni és tenni pár fát a tûzre.

- Hol van most az úrnõd?

- Nem tudom, írtam neki levelet és elküldtem oda, ahol elszakadtunk egymástól, de nem érkezett válasz – válaszolok szomorúan. Napok óta nem hallottam hírt felõle, aggódom érte. Neki kellett volna adnom a maradék pénzemet is, hogy boldogulhasson nélkülem.

- Hálás vagyok neked – néz mélyen a szemembe. – Hanzo elmondta, mennyi mindent tettél értem, és a katonákért. Bõségesen megjutalmazlak, amint visszatérünk a palotába.

Elakad a lélegzetem az utolsó szónál.

- A palotába? – ismétlem elcsodálkozva. – De én…

- Vár még rám néhány ütközet, talán tavaszra befejezzük, akkor a fõvárosba utazunk és megkapod a jutalmad – hagyja figyelmen kívül riadt megnyilvánulásomat és folytatja tovább. – Az úrnõdet ráérsz utána megkeresni.

Jaj istenem, köszönöm! Azt hittem arra gondol, a palotában végig ott kell maradnom vele és most azonnal odautazunk… Felsejlik bennem egy nem helyénvaló gondolat, amit igyekszem azonnal elásni magamban. Meghajtom fejem felé, köszönettel tartozom. Talán, abból a pénzbõl építhetnénk egy új teaházat…

- Köszönöm, uram. Most hogy jól vagy, visszatérhetek a…? – kérdezem óvatosan, a kint levõ sebesült katonákra utalva, de a szavamba vág.

- Nem.

A kijelentés úgy hasít végig a ház csendjén, mint egy éles penge. Egész testemben remegni kezdek, szaporábban veszem a levegõt, tüdõm egyre kisebbre szorul össze, ahogy a gyomromat is elemi erõvel préseli össze valami.

- Gyere közelebb Shimi.

Szédülés fog el, de tudom, nincs olyan szerencsém, hogy elájuljak… Õ sem fog.

- Uram, kérem ne! – könyörgök alig hallhatóan, tudom mi fog most következni… Nem érkezik további utasítás, tehát még az elõzõ beteljesítését várja. Összeszorítom remegõ ajkaimat, térdem alatt keményen kitart a tatami, lélegzetvisszafojtva csúszok oda hozzá. Lesütöm a szemeimet, nem bírom nézni, nem bírom elviselni a pillantását… Ujjai az arcomhoz érnek, lágyan simít végig bõrömön.

- Mellettem vagy a legnagyobb biztonságban – dörmögi, kezével a hajamhoz nyúl, orrához emeli a fonatot, hogy megszagolja. Lehunyt szemekkel élvezi az illatát, remegõ ujjaimmal ruhámba kapaszkodom. – Fogadd el az ajánlatom. Shimi.

- Mit ajánlasz nekem, Mori-sama? – emelem fel óvatosan remegõ pillantásom, kapkodva nézek egyik szemébõl a másikba. Mindkettõbõl ugyanaz a mérhetetlen vágy árad, kivétel nélkül… Mellkasom úgy hullámzik, akár a háborgó tenger.

- Ugyanazt. Légy az ágyasom és elsõszámú szolgám, cserébe mindent megadok neked, amire csak vágysz – megint, megint ugyanaz! Szemeim megtelnek könnyel, szinte a földre taszít szavainak értelme. Nem… nem errõl volt szó az elõbb! Elengedett volna, úrnõm után és… utána adott lett volna a lehetõség, hogy ne jöjjek vissza, hiszen nem parancsolta!

De most…

Eszembe jutnak az éjszakák, amiket eltöltöttünk, és csak a rossz, mind a rossz jut az eszembe, képtelen vagyok felidézni a kellemesebb éjeket, csak a fájdalmat érzem a bõrömön, még most is…

- Nem. Nem bírnám elviselni… Kérlek… - elcsuklik a hangom, megpróbálom kimenteni magam, az utolsó pillanatig… - Nem kérek tõled semmi mást, csak engedj el engem. Legyen az a hálaajándékod, Mori-sama… kérlek!

- Engedjelek el? – közelebb hajol, forró lehelete számat súrolja, mint a felforrósított penge. Keze keményebben markolja meg fonatomat, levegõvétele újból rendszertelen lesz. – Képtelen vagyok, Shimi. Csak miattad tértem vissza a városba, téged akartalak megmenteni és amikor azt hittem meghaltál, a fájdalomtól õrjöngve üldöztem az ellenséget egészen idáig.

Próbálok hátrahúzódni, de ép kezével szilárdan tart. Teljesen biztos vagyok benne, hogy már a balt is tudja mozgatni, hiszen ma cseréltem át a kötést és láttam… Szemei félig le vannak hunyva, de így is éget a tekintete, ha lehet, még jobban.

- Elviselhetetlen a gondolat, hogy ezúttal végleg elveszíthetlek… Elviselhetetlen – súgja forrón, érzem a ragaszkodás bilincseit a végtagjaimon, ahogy ezt kimondja. Nem szabadulok tõle… sosem fogok…

- Mori-sama…

Mikor szája az enyémre tapad, szemeim úgy kigúvadnak, mint két teáscsésze, kezeim ökölbe szorulnak, tehetetlenül nézem arcát, ahogy lehunyt szemekkel csókol meg. Remegõ vállamra simítja kezét, onnan felível nyakamhoz és közelebb húz magához, szaporán dobog a szívem, minden szinte sikolt körülöttem, rémülten próbálom meg leküzdeni magamról, mindhiába. Nyelvét végigfuttatja ajkaimon, bebocsátást kérve. Teljesen letaglózva hagyom, hogy megtegye, forró nyelve elmerül a számban, hangos fújtatással csókol mégis finoman és lágyan. Szinte szédülök, inkább lehunyom a szemeimet, hogy ne lássam a velem forgó szobát…

Lassan elhajol tõlem, szájával végigsimít arcomon, mély levegõt véve szorít magához, fülemben visszhangzik zihálása, dermedten émelygek a karjai között, nem tudom mire vélni ezt…

- Shimi… Shimi…

Megcsókolt? Egy hadúr, egy ilyen semmirekellõ, jelentéktelen szolgálót, egy jujót? Érzem, hogy dõlni kezdek hátrafelé, de nem engedi, hogy egyensúlyom veszítve a padlón kössek ki. Arcát újfent a nyakamba temeti, kezével végigsimít remegõ gerincemen, tovább szítva bennem a frusztráltságot, a feszültséget.

Mire véljem ezt? Ez most mit jelent?

Könnybe lábadnak a szemeim, halkan pihegve kortyolom újra a levegõt. Hátul a tarkómnál hajamba simítja ujjait, mély levegõt vesz, de nem tesz semmi mást, vagy többet. Rémületem csak fokozódik azzal, hogy nem mozdul, tudom, ismerem már! Mindjárt jönni fog a lágy érintések után a fájdalom, annyira megszoktam már… hogy nem tudom feledni. Teste teljesen beborít, a fekete hakamás vállon kívül már csak a szemben levõ falat látom, illata az orromba kúszik, még jobban ösztönözve a sírásra.

- Engedj, Mori-sama… kérlek… - kérlelem, meglepetésemre a körém fonódó karok eleresztenek, riadtan reppenek ki közülük, akár egy madár. Hátrálva igyekszem nem ránézni, majd felállok és az ajtóhoz sietek.

- Meg kell… a többi katonát is… - nyöszörgöm akadozva, és mielõtt szólna, már kint is vagyok a házból. Az ajtó elõtti két õr csak felvonja a szemöldökét, de biccentenek, hogy mehetek. Fázósan húzom összébb magam, nincs rajtam a köpeny… megkeresem azt a nagyobb házat, ahol a sérülteket szállásolták el. Az elõtte levõ fánál viszont megállok és nekitámaszkodva temetem kezembe az arcomat.

Miért nem voltam képes elmenni? Elszökni?

Kiráz a hideg arra a gondolatra, hogy megcsókolt, ráadásul… kicsörtettem a házból az engedélye nélkül… Ezekre a gondolatokra a szám elé kapom kezemet, elszörnyedve gondolok arra, hogy most az ablakból tökéletesen láthat. Nem merek megfordulni, hogy megbizonyosodjak efelõl, leheletem olyan tömött és forró, mintha pipára gyújtottam volna.

Érzem szájának kissé gyógyszeres ízét, bizseregnek az ajkaim, mintha hangyák gyakorlatoznának rajta fel s alá… Hozzáérintem ujjaim, elkerekedett szemekkel tapintom meg, hogy megduzzadt.

Az elsõ csókom… egy ilyen férfi vette el…

- Miért álldogálsz így itt a hidegben? Ha a gyógyító is megfázik, akkor vége a világnak. Gyere be – hallok meg oldalt egy hangot, riadtan kapom fel a fejem és nézek az idõs szamurájra, akinek bal lábán frissen kötözött seb díszeleg, hóna alatt mankó.

- Igen, persze – törlöm meg egy futó, gyors mozdulattal a szemeimet és meghajolva követem be a házba. Szerencsére a munka elvonja a figyelmem gondolataimról, nem foglalkozom Tanaka-samával, leköt teljesen, hogy ezeken az embereken segítsek. Elsõ a koncentráció, mondta a tanítómesterem mindig. Reszketegen felsóhajtok, ahogy ölembe emelem a hideg vizes tálat, majd kifacsarva a rongyból a vizet megtörölgetem az egyik katona izzadó homlokát.

Már csak neki van magas láza, napok óta szenvedek vele, jól ismerem már testének minden apró részletét. Halványan elmosolyodik, folyton mosolyog, hacsak meglát engem. Miközben az izzadtságot itatom le a ronggyal homlokáról, a kezemhez nyúl, elõzékenyen engedem neki.

- Olyan gyönyörû vagy, Shimi-kun… A gésád mellett lenne a helyed, nem pedig itt, közöttünk – hunyja le egy pillanatra a szemeit, majd mély, olajbarna íriszei melengetve szaladnak végig az arcomon. Csendesen törölgetem tovább, nyakát is megtisztogatom, felsóhajt a hûvös érzésre. – Nem fogok megmaradni, igaz?

- Ilyeneket ne mondj, Tomoa-sama – válaszolok lágyan, a mosolygást továbbra sem hagyja abba. Újra átöblítem a rongyot, a homlokára teszem, majd lehajolok a leveses tálért. A másik oldalon két falusi szorgoskodik, két nõ, akik pártában maradtak és más dolguk nincs.

- Bánt valami?

- Nem, nincs semmi gond – felelek óvatosan kérdésére, bíztatóan rámosolygok. Felemelem a fejénél fogva, engedelmesen nyeli a levest. Megremeg a kezemben a kanál, de többel nem mutatom, mennyire ismerõs ez a helyzet…

- Kisírtak a szemeid.

- Kicsípte a hideg. Köpeny nélkül érkeztem… - mutatok rá félig-meddig az igazságra. Egészen megkedveltem ezt a férfit, akárcsak Hanzo-samát. Mind a ketten idõsek, de olyan erõsek és kitartóak, koruk ellenére is. Ezért nem fog egyikük sem meghalni.

– Minden rendben lesz, szoknom kell még a környezetet – suttogom, mikor látom, hogy lehunyja a szemeit. Megfogom csuklóját, de csak elálmosodott a meleg levestõl. Gondosan betakargatom, nehogy megfázzon.

Fáradtan dõlök a falnak az utolsó katona leápolásánál is, szemeim le-leragadnak, de nem felejthetem el, hogy itt csak hatan voltak, a másik házban is vannak még ugyanennyien, akik rám várnak. Nagy nehezen feltápászkodom, veszek egy nagy levegõt és sietõs léptekkel vágok át a letaposott havon a szomszéd házba. Megteszek minden tõlem telhetõt, de itt csak kötéseket kell cserélnem, más dolgom nincs is. Itt is két asszony strázsál a szamurájok álma felett, az egyikük hozzám lép és bizalmasan közelebb int magához:

- Segítenél? Úgy tudom, te gyógyító vagy… - várja, hogy mit reagálok, bólintok, így izgatottan tovább folytatja. – Valamiféle… vágyserkentõre lenne szükségem, gyermekem. Tudsz nekem adni olyat?

Meghökkenek, hogy egy ilyen szituációban ilyet kérdez, de mint jujo, erre tudok felelni, nem kell gyógyítónak lennem hozzá. Halkan elsuttogok pár apróbb trükköt, mire felvirágzik az arca és bõszen hajlongva kisiet a házból. A másik nõ megrovóan pillant rám, jelezve, hogy egyedül maradt a katonákkal.

- Sajnálom – suttogom, meghajtom a fejem. – Áthívom az egyik asszonyt a másik házból.

Nem bánom, hogy járkálnom kell a hidegben, legalább nem gondolkodom. Megoldom a cserét, ottmaradok az elsõ házban, Tomoa-sama mellé ülök le, hogy figyelemmel tartsam állapotát az éjjel is. Ujjaim a csuklójára fonom, hogy megmérjem szívének ritmusát, de egyre nehezebb fent tartanom a szemhéjamat…

***

Hangos beszédre riadok fel, megemelném a kezem, hogy az arcomhoz simítsam fáradtan, de nem tudom. Szabad kezemmel dörzsölöm meg szemeimet, és látom, hogy Tomoa-sama fogja a csuklómat, s nem pedig én. Halványan elmosolyodva fejtem le ujjait a kezemrõl, miközben kinyílik a ház ajtaja.

- Shimi-kun, neked Tanaka-sama mellett a helyed. Itt már mindent megtettél – érkezik a karcos hang, megilletõdve emelkedem fel a helyemrõl és követem a marcona férfit visszafelé. Egyáltalán nem akaródzik mennem, de mi mást tehetnék? Itt mindenki magasabb rangban áll, mint én. Még az ajtóból visszanézek Tomoa-samára, remélem minden rendben lesz.

Mikor a ház elé érnénk, annak ajtaja magától tárul ki és úgy megijedek, hogy Tanaka-sama az, hogy csapot-papot otthagyva villámgyorsan eliramodok az istálló felé, ahogy a lábam bírja. A két õr veszi észre a hiányom, a szamuráj, aki eddig kísért kapkodó tekintettel keres a házak között és a tejfehér földön. Zihálva támaszkodom meg az istálló falának, odabentrõl a lovak melege és szaga árad.

Nem… nem vagyok képes bemenni hozzá!

- Hová lett? – ugyanaz a karcos hang, levegõhiányban fulladozva szorítom kezeimet a számra, a még nagyobbtól félve veszem a bátorságot, hogy az istállóba beszökjek és a szalmára ülve várjam, míg elmennek az ablak alatt.

- Arrafelé szaladt! Nézd meg, lehet, hogy rosszul van. Egész nap köpeny nélkül mászkált a hóban.

- Igen, uram! – oldalt egy ló horkan fel mellettem, a nyelvemre kell harapnom, hogy ne sikoltsak fel félelmemben. Rettegek ezektõl a hatalmas állatoktól, de még inkább iszonyodom Tanaka-samától… Inkább elviselem ezt a rettegést közvetlen közelrõl… mint Õt!

Megteszek bármit… bármit… ha… ha kell én…

Kinyílik a pajta ajtaja, a lovak nyugtalankodva kezdik el kapálni lábukkal a földet, elsápadva veszem észre, hogy a szamuráj egyenesen engem néz. Könyörögve nézek rá, a földre vetem magam csizmája elõtt, reszketve, sírva, némán kérlelem, hogy ne, ne leplezzen le… Ne szóljon Neki, hogy itt vagyok!

Váratlanul az egyik ló hatalmasat rúg a karám oldalába, torkomból kiszökik a sikoly, elárasztva az egész istállót, kezeimet a fejemre kapom. Agyon fognak taposni! Meg fogok halni!

- Semmi baj, gyere – emel fel lágyan, de határozottan a földrõl. Iszonyodva kapaszkodom meg a kezében, de nincs ellenére, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Hangja nyugodt, a dohánytól karcos, ujjaim úgy remegnek alkarvédõjén, mintha egy bizarr zenét szeretnék eldobolni rajta…

Kihúz az istállóból, ki a hidegre, a hideg levegõ végigmarja a torkom, reszketve próbálom meg arcvonásaimat rendezni, de nem igazán sikerül. Valahol a távolban egy bagoly huhog, a lovak horkantása visszhangzik a fülemben. Csak visszakísérnek a ház elé, ami elõtt meglepetésemre Tanaka-sama áll, kezében kard. Összeroggyannak a térdeim, de a szamuráj mellettem erõsen tart.

Mit… mit keres idekint?

Hullámzik a mellkasa, nehezére esett idáig kijönnie, de katonái elõtt méltóságteljesen tartja magát, büszkeségérõl minden vád lepereg, hogy gyenge. Mélyen meghajlok elõtte, ahogy az illem megkívánja és amennyire az engem tartó szamuráj karja megengedi. Odanyúl értem, de mikor hátrább húzódom, szinte érzem a kisugárzásán, hogy bosszús.

- Mi történt?

- Megijedt a lovaktól, uram – érkezik balomról a felelet, a karcos hangtól megremegek, újra.

- Úgy.

- Nem érzem jól magam – lehelem végül, mikor megérzem, hogy már mindenki engem néz, választ várva. Elteszi kardját, én pedig tudom, hogy követnem kell, vissza, a házba. Ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, úgy érzem magam, mint akit sarokba szorítottak.

Nem merek felnézni rá, tudom, hogy tisztában van vele, miért szaladtam el. Sosem hittem volna, hogy valaha képes leszek ilyesmire… Szaporán kapkodom a levegõt, remegõ kezeim ruhámba mártom, hogy elkendõzzem zavarom és idegességem.

Forró leheletét érzem meg magamon, ép kezével a fejem mellett megtámaszkodva szuszog.

- Ennyire gyûlölsz? – súgja keserûen, szinte lepattog a bõr az arcomról a hangnemtõl. Nem tudok válaszolni, erre nem tudok mit. – Inkább mások társaságát vágyod, mint az enyémet? Mit ajánlott Tomoa, hogy ennyire õrzöd az álmát?

Elakad a lélegzetem.

- Megszabadít tõlem? Ezt ígérte?

Kétségbeesve ragadom meg haorijának szélét, kiszáradt szemekkel nézek rá, könyörgõn.

- Nem! Egy szó sem esett rólad köztünk!

- Köztünk? – köpi az utolsó szót, államnál fogva megemeli a fejem, hogy jobban az arcomra lásson. Engedem neki, hogy mindent leolvasson róla, mindent… Nincs mit rejtegetnem elõle, tudom jól, hogy nincs igaza… Pár pillanatig csendben mélyed sötét tekintete az enyémbe, majd váratlanul meglágyul a tekintete.

- Ne menekülj elõlem, Shimi… - dörmögi tengermély hangján, hüvelykujja a szemem alatt suhan el, megcirógatva arcomat. Nincs könnycsepp, amit elsodorhatna, kiszáradt szemeimbõl semmit sem tudnék kisajtolni. Átölel, szorosan, kényszeredetten ölelem vissza, kezeim a hátán állapodnak meg. Csillapításra vágyik… miért adom meg mindig neki azt, amit kíván? Mert nem tehetek mást? Mert Õ hadúr és jóval felettem áll? Megszántam? Vagy a félelem?

Eltart magától, szája megtalálja az enyémet, égetõn és mohón csókol meg újra, ezúttal szenvedélyesebben, sóváran. Nekipasszíroz az ajtónak, tudom, hogy még nehéz megtartania magát…

- Csókolj vissza, Shimi – fújtatja, mikor egy pillanatra elválik szája ajkaimtól. Kikerekedett szemekkel nézek a vágytól elködösülõ szemekbe, odakintrõl tisztán hallom a feltámadó, havas szél hangját. Felemelem reszketeg ujjaimat, arcán simítok vele végig, tenyerembe temeti arcát, mint aki élvezi az érintést. Óvatosan hajolok hozzá, de ajkai elõtt megtorpanok egy pillanatra. Szabad kezem alatt hullámzik mellkasa, szíve úgy dübörög, akárcsak az enyém.

Ajkaim az övéire simítom, felhördülve penderít bentebb a szobában, a váratlan helyváltoztatástól rémülten kapaszkodok meg a vállaiban, várom, hogy mikor fogunk elesni… de nem enged el, szilárdan tart, finoman az ágyra dönt, mire ijedten pattannak ki a szemeim a kábulatból.

- Ne… Ne… - nyöszörgöm, mikor elenged egy pillanatra, de újra megcsókol, fullasztóbban, mint elõször… Nyelve táncra hívja az enyémet, nyögve próbálom meg viszonozni, ahogy utasította. Nem mondhatok neki több ellent, azok után, amit mûveltem… Keze végigsimít az oldalamon, fölém mászik, két térde az enyémek mellett süpped be az ágyba.

Felnyikkanva próbálom leküzdeni magamról, ösztönöm erõsebb, mint az engedelmesség és alázat, amit az évek során belém neveltek. De esélyem sincs, még úgy sem, hogy Õ jelenleg gyenge… még így is erõsebb, mint én…

- Shimi… Shimi… - rám nehezedik, végigsimít a lábamon, s amennyire engedi a hakama, feltûri azt, hogy bõrömet érezhesse. Fáradtan, ernyedten próbálkozok még az ellenkezéssel, behunyt szemeimet már lassan kinyitni sem tudom... Körülvesz a forróság és a meleg, kábán hagyom, hogy az övemhez nyúljon...

Gyönyörû sötét szemeiben és arcán döbbenet tükrözõdik. Talán eddig ez volt a legõszintébb tekintet, amelyet láttam rajta. A félelem és az elutasítás azonnal megrebbenti szépen formált száját.

- De nem mondanád ezt, Mori-sama. Uram, elhamarkodottan kérsz most erre, szenvedély fût és vágy.

Elhamarkodott ajánlat volna? Ostoba és kapkodó döntéseket soha nem hoztam.

- Nem – válaszolom egyszerûen az igazat. Sápadtan süti le tekintetét.

- Uram... A háború hív, kötelességed szolgálni a sógunt, s míg az utolsó marék hamu el nem reppen a felégetett falvakról, te uram, folyton úton leszel. Engem minden ideköt... a szolgálói mivoltom, a családom a külsõ részen él, s tudom, közeledik a veszély, mely miatt ide lettél rendelve. Esküm és szerzõdésem gésámnak kötelez, õt kell megvédenem akkor is, ha az életembe is kerül.

Hát persze. Mire is számítottam...? Magam sem értem. Hiszen elõbb vágná el a saját kecses nyakát, semhogy önként kövessen engem, aki állandóan sanyargatja és kínozza õt. Egyenesen nem kiálthatja arcomba, hogy NEM, hanem burkoltan, szép selyemkimonóba öltöztetve átnyújtja. Pont olyan kifinomultan és bájosan, ahogy ez Shimitõl elvárható. Tompa, lüktetõ fájdalom hasogatja homlokom, rászorítom ujjaimat, majd leejtem kezemet a térdeimre. Tudtam, hogy ez lesz. Mégis, akkor miért érzek haragot?

- Elutasítasz?

- Soha nem merném, uram. Amíg te itt vagy velem, mindenem a tiéd, de ha nem vagy itt…? Addig azt kell tennem, amit mások mondanak. Ez mindig is így volt, s így is lesz.

Hát persze. Amikor én elmegyek, ugyanolyan édes mosollyal fogja széttenni a lábát bárkinek, aki megfizeti. Ahogy elképzelem, hogy valaki más érinti meg puha selymes bõrét, valaki más feszíti szét a lábait és nyomakodik bele meleg és nedves testébe, vad düh áramlik szét bennem. Magyaráz valamit, de fel sem fogom a szavait, csak szép arcát és mozgó ajkait látom. Nem fogom erõszakkal magammal hurcolni, folyamatosan õrizni nem tudom, a katonáimra nem bízhatom, tehát úgyis elszökne. És különben sem... nem kényszeríteném arra, hogy elviseljen engem. Annál õ... drágább nekem. Tehát búcsúzzunk el.

- Ez esetben... – morgom, és felállok. Sötét és vad vággyal lépek felé. Ma éjjel rázúdítom majd minden érzelmem, és örökre emlékezetembe vésem bõrének illatát.

*

Kivonulunk a városból. Teljes páncélzatban vagyok, sötét szemeim komoran merednek elõre, lovammal lassan léptetek a menettel. A város népe virágszirmokkal búcsúzik tõlünk.

A tömeg szélén méltóságteljesen, sápadtan és gyönyörûen állnak a gésák is, akik tiszteletüket fejezik ki irányunkban jelenlétükkel. Nem számít ez sem, de amikor meglátom Shimit az úrnõje mellett, megrántom a lovam kantárját. Közelebb léptetek hozzá. Egyszerû ruhájában, felkötött hajával is nagyon szép.

Hát eljöttél te is... Gyönyörû Shimi.

Lovam felhorkan, amikor a kantárral elfordítom a fejét és továbbhaladásra ösztökélem.

*

A fõvárosban minden ugyanolyan élénk és vidám, mintha nem dúlná a birodalom minden szegletét háború. Az utcákon árusok kínálják portékáikat, szép ruhákban illegetik magukat a kereskedõk feleségei, utazók pihennek a teázókban és éttermekben. A helyõrség katonái párokban sétálnak, figyelmüket semmi nem kerülheti el.

A palota széles és díszes kapuja feltárul elõttem, s odabent mintha megállt volna az idõ. Gyönyörû ágyasok és feleségek, hivatalnokok és szamurájok díszes öltözékeikben gazdagítják a látványt.

A lakrészemben már várnak a szolgáim. Forró fürdõ és tiszta ruha felvétele után két segédemmel megjelenünk a sóguntanácson.

A stratégiáink sorra vallanak kudarcot, az elõttünk elterülõ hatalmas fából faragott domború térképen a kis színes figurákkal felvázoltuk a jelenlegi haderõinket, és a területek határait.

- Ez így nem jó – mondja Hanake Shomata, az elsõszámú tanácstag. – Ha nem lépünk szövetségre a Sanowa családdal, akkor nem tudjuk tovább fenntartani az északi területeinket.

Csendben hallgatom õket, majd amikor rám kerül a sor, néhány mondatban felvázolom az ötleteimet, ahogy mindenki más. Néhányat megfogadnak, néhányat megcáfolnak. A tanácskozás halad elõre. Sorra születnek a döntések, amelyet egy fiatal szamuráj papírra vet és futárokkal elküldi a megfelelõ hadvezéreknek.

A hetek telnek egymás után. Újabb és újabb futárok, hírnökök érkeznek, a térképen pedig egyre szûkülnek a területeink. A palota csendes békéjét semmi nem zavarja, gyakorlással és elmélkedéssel töltöm az idõmet. Sokat gondolok Shimire, nem csak éjjel jut eszembe, hanem a nap bármely szakában. Amikor valamilyen hírt kapunk, eszembe jut, vajon Shimi mit gondolna errõl? Ilyenkor belém szúr a felismerés hideg tüskéje, hogy fogalmam sincs, mert szinte soha nem beszélgettem vele. Pedig kedves és értelmes, alacsony származása és tanulatlansága ellenére is.

Azóta nem voltam senkivel. Próbálkoztam, ó igen, de a fõváros legnívósabb teaházainak gésái képtelenek voltak olyan jujot keríteni, aki tetszett volna. Nem is tudtak volna, hiszen ugyan ki hozná el nekem Shimit? Senki. Mást pedig még képtelen lennék elviselni.

Hosszas tanácsülések után feszülten térek nyugovóra esténként, és fájó vállaim Shimi kedves ujjai után sóvárognak. Mesterien tudott masszírozni, egy palotai masszõr sem képes helyettesíteni, hiába gyúratom magam velük óraszám.

Újabb tanácsgyûlés. Majd újabb és újabb.

- Újabb hírek érkeztek – jelenti be méltósággal a második tanácstag. Egy tisztviselõ elveszi a tekercset, és a benne leírtak szerint áthelyezi a területhatárokat jelzõ zászlókat. Amikor meglátom a végeredményt, belém szorul a levegõ. Nem! Csak ezt ne!

Gondolataim vadul kavarognak fejemben, düh és aggodalom zúg bennem. Végül amikor rám kerül a sor, rámutatok a térképen álló ikerhegyre.

- Ez a völgy nagyon fontos stratégiai pont. A szûk átjáró óvja meg ezt és ezt a nagyobb települést – ujjam a kérdéses rész felett köröket ír le. – Vissza kell foglalnunk.

Mindenki egyetértõen bólogat.

- Felajánlom a seregemet és magamat. Visszafoglalom azt a területet, és védelmezem az átjárót, hogy az ellenség ne tudjon itt áthatolni.

- Tanaka-dono jól mondja. Idõt nyerünk, és aki idõt nyer, életet nyer. Így lesz idõnk szövetséget kötni a Sanowa klánnal.

A sógun bólint.

- Legyen hát.

Lepecsételi a tekercsemet és átnyújtja. Meghajtom fejemet, átveszem és komoran kisietek a terembõl. Palotai lakrészemben összeordítom segédeimet, majd azonnal páncélt öltök, s lovamon kivágtatok a város szélén állomásozó seregemhez.

Minden perc drága. Siessünk!

*

A városon kívül ütközünk meg az ellenséggel. Kifinomult stratégiámnak köszönhetõen minimális veszteséggel aratunk gyõzelmet, segédeim és szövetségeseim büszkén lépdelnek mellettem lovaikkal, amikor belépünk a visszahódított városba.

Égõ romok, az utcákon véres holttestek mindenhol. Nõk meggyalázott teste, lemészárolt háziállatok és családjaikat védelmezõ férfiak. Katonáim az élõket keresik, és a még itt portyázó ellenséget. Sokat lekaszaboltunk már, de még vannak akik elbujdokoltak itt, õket keressük.

- Itt nem maradt már semmi – dörmögi Hanzo a segédem. Nemes családból származó szamuráj, apám lehetne, annyi telet megélt már, mégis friss az elméje és jól bánik a kardjával, valamint azzal a kétszáz szamurájommal, akiknek a vezetéséért õ felelõs. – Tovább kell mennünk.

Lovammal nem tévesztem el az irányt. A romos, még lángoló épület udvarán rengeteg holttest hever. Gésák meggyalázott testei mellett szolgálóik hevernek, némelyikük késsel vagy karddal a kezében. Leszállok lovamról, csizmám a vérrel áztatott homokra nehezedik. Lassan sétálok végig a testek között, ujjaim görcsösen szorítják kardom markolatát.

Amikor meglátom az ismerõs kék kimonót, megtorpanok. Vér áztatja a meggyalázott karcsú, sápadt testet, a ruha cafatjai még így is összetéveszthetetlenek, és a mellette tekergõ selyemöv, amelyet egykor én ajándékoztam neki. Hosszú sötét haja vértõl lucskosan borítja sápadt vállait, arca felismerhetetlenné zúzva.

Meg sem rezdül az arcom, csak lassan lehajolok, és felveszem a vörös övet. Emlékszem, amikor megláttam õt a piacon, ujjai gyengéden cirógatták ezt a haszontalan ruhadarabot. Azonnal megvettem, és ajándékként elküldtem neki, õ pedig ebben fogadott engem. Felvette a kedvemért... Az övet tartó kezem ökölbe szorul a fájdalomtól.

Shimi... Magammal kellett volna vinnem téged.

***

A város a miénk. A közeli erdõt, és a több kisebb települést is visszafoglaltuk. Nem ejtünk foglyokat. Kegyetlenségünk híre messzire eljut. Minden katonát lemészárolunk. Keményen tartjuk a területünket, és módszeresen haladunk a határ mentén délre. A palotafutárok által közvetített hírek szerint hatékony vagyok. A szövetséget a Sanowa klánnal megkötötték, nemsokára erõsítést kapok. Jól van.

Sátramban töltöm magányos éjszakáim, a tél is beköszönt. A hó hidege nem képes felülmúlni azt a fagyos dermedtséget, amelyet belül érzek.

Újabb csata, újabb gyõzelem. Óvatlan pillanatban pedig egy nyíl fúródik a karomba. Az erõs kín elviselhetetlen, õrjöngök a harag és a fájdalom örvényeiben.

Ahogy lefordulok lovamról, és katonáim elkapják fájdalomtól görcsölõ testem, még látom hogy milyen sok sérült katona van körülöttem. Nagy a veszteség...

Nem tudom mi zajlik körülöttem, elsötétül minden.

A sátram homályában térek magamhoz, õrjítõ fájdalom hasít karomba. Mindenkit megtámadok aki felém vagy a sebem felé mer közelíteni, de egyre több a homályos pillanat, testemet láz és fájdalom rázza, verejtékemtõl és vértõl bûzlõ testem vergõdik a szõrmékkel borított fekhelyemen. Egy lámpás halvány fénye festi sárgára a világot. Sötétség. Újabb ájulás, majd újabb és újabb. Eszméletlenség és gyötrõ ébrenlét. Ez a pokol.

Hullámzik körülöttem a sötét, kín üvölt a fejemben, nem látom ki közelít felém, de hozzám ér, és nõ a fájdalom, ezért torkát megragadom. Erõs kezel fejtik le ujjaimat róla.

Zihálva vergõdök tovább.

Ez õrület, nem bírom már...! Ordítva szidom a világot, az ellenséget és mindent ami él és mozog.

Amikor elfáradok és félájultan ejtem fejemet egy párnára, szavak foszlányai jutnak el agyamhoz.

- Tényleg orvos?

- Igen, a szakaszom sérültjei kezdenek lassacskán felépülni a kezei alatt.

- Mindent hozass ide, amire szüksége lehet, ezt te tudhatod a legjobban, ha a kezed alatt dolgozott.

- Máris!

Jótékony sötétség borul ismét elmémre.

A fájdalomra riadok fel, s egy matató kézre a sebem körül. Reflexbõl elmarom a kezet, de sötét foltok úsznak szemeim elõtt, nem látom ki az.

- Ki vagy? – mordulok rekedten a sok ordítástól. Kezem vékony és törékeny csuklót szorít, a bõr ujjaim alatt bársonyos, akár egy asszony keze. - Válaszolj, vagy eltöröm a kezed.

- Uram… engedd meg, hogy segítsek.

Ez az édes és selymes hang... Lehetetlen. Dühödten rántom meg õt, nyögése és édes illata fájdalmasan ismerõs.

- Shimi?

- Uram…

Elhúzódna, de visszarátnom, s néhány pillanatra a fájdalomról is elfeledkezem.

- Mit keresel itt?

- Téged gyógyítalak.

Biztos csak álmodom. A sebem elfertõzõdött, lázas vagyok, és az elmém szórakozik velem. Shimi halott, ez pedig csupán egy...

- ...lázálom…

Újabb sötét homályba vész tudatom.

*

Ordításom hosszan rezeg a sötét csendben. A fájdalom õrjítõ, a haragom lelkem legmélyébõl tör felszínre. Sötét vesz körül, az engem lefogó kezek és karok ellen küzdök.

Amikor fáradtan összerogyok, és fájdalmasan lüktetõ karomhoz érek, a nyíl hideg kemény nyele már nem akad ujjaimba, helyette puha kötszert érzek.

Valaki megitat. A gyógynövények keserû ízét jótékony melegség kíséri, a fájdalom is enyhül végre.

Erõs kezek óvatosan emelnek fel, hideg fehérség hasít elmémbe, s ahogy felszáll elmémrõl a láz homálya, lassan kinyitom szemeimet.

Ragyogó kék égbolt, hóval fedett lombkoronák és egy szép arc. Finom arcvonások, sötéten csillogó meleg szempár, selymesen csillogó hosszú fekete haj. Engem néz, majd elfordul, elmenne, de elkapom és visszatartom.

Álmodom. Ez egy gyönyörû álom.

Nem. Ez hát a halál?

A túlvilágba léptem, és találkozhattam vele. Megszólítanám, de hiába mozgatom kiszáradt számat, nem jön ki hang a torkomból, csupán suttogásra telik erõm maradékából.

- Még nem halhatok meg...

- Nem fogsz, uram – válaszolja édes hangján, még ez is olyan jólesõ érzés. Reszketõ kezemmel szorítom csuklóját, de enyhítek a szorításon, mert már nem akar elmenni.

- Fázom.

- Mert lázad van. A sebed elfertõzõdött, de meg fogsz gyógyulni.

Sötét, csillagtalan éj hull elmémre.

***

Újabb ébredés. Számban gyógynövények íze, majd kanállal etet valaki. Behunyt szemekkel engedelmesen nyelem a levest, iszom a teát a vizet, és hagyom hogy szorgos kezek mosdassák meztelen testem, cseréljék a kötést karomon.

Álom és ébrenlét, lázálmok és tiszta pillanatok váltakoznak, de ami sosem változik, az Shimi illata...

***

Lángok alatt emésztõdõ faágak halk ropogását hallom. Csend van. Karomon a seb egyszerre lüktet szívemmel. A fájdalom enyhe, alig érzem. Óvatosan tapogató ujjaim kötszerhez érnek. Élek.

Sóhajtva lebegek az álom és ébrenlét határán. Kinyitom szemeimet, sokáig tart amíg kitisztul minden. Fából épített házban vagyunk. Testem szõrmékkel és takarókkal borítva, nincs rajtam ruha. Mellettem egy tál víz, benne ruhadarabok, amelyekkel a lázamat hûthették. Oldalra fordítom fejem, mert mintha mozogna oldalt valami. Egy parasztházban vagyok. Középen jellegzetes kör alakú tûzrakás, mellette ül valaki, egyszerû sötétlila hakama és haori viseletben van. Egy faágat tesz a tûzre, amely felett felfüggesztve egy fazékban forr a teavíz. Muszáj pislognom, nem akarom elhinni amit látnak szemeim. Feltápászkodom ülõ helyzetbe, mellkasomról lecsúsznak a takarók.

- Shimi? – kérdezem halkan. Felkapja a fejét, sápadtan fordul felém. Igen, õ az. Semmi kétség. Haja egy egyszerû fonatban pihen a vállán, arca kissé vékonyabb mint emlékeimben, de õ az. Tudom. Feláll és hozzám siet, letérdel elõttem és mélyen meghajtja a fejét.

- Én vagyok az, uram. Hogy érzi magát?

- Láttam a holttested a teaház udvarán. Hogyan lehetséges ez?

Felül, szép arcán csodálkozás.

- Nem értem én sem, hiszen élek, uram. Mielõtt felégették a várost, az úrnõmmel együtt megszöktünk.

Elkomorul az arcom, ahogy a merengõn a lángokra szegezem tekintetem, felsejlik elõttem a fájdalmas emlék.

- A te kék kimonód és a piros öved volt rajtad... A tested meggyalázva hevert a saját vérében, fejed szétzúzták kövekkel...

Újra Shimire szegezem sötét szemeim. Elborzadva szorítja kezét a szájára, könnybe lábadnak a szemei.

- Azt hittem te vagy az.

- Hátrahagytam sok holmimat, talán valamelyik szolgáló felvette a ruháim – suttogja könnybe lábadt szemekkel, elrejti kezeivel szomorú arcát. Némán figyelem ahogy sír, talán ismerte a fiút.

Kifejezéstelen arcom mögé rejtem örömöm, szívem zakatolásával egyszerre lüktet a sebem is, de nem érdekel. Shimi él.

- Uram, te kerestél engem? – suttogja hosszú idõ múlván, hangjában csodálkozással. Bólintok.

- Amikor a palotába érkezett a hír, hogy a várost elfoglalták, azonnal útra keltem a seregemmel, de már csak a leégett romok fogadtak és a te halálod.

Lehajtja a fejét, ép karomat felé nyújtom, elkapom a karját és közelebb rántom magamhoz. Közvetlen közelrõl nézek könnyáztatta szemeibe, hangosan veszem a levegõt, nyers düh, vágy és valami meghatározhatatlan érzés kavarog bennem.

- Fogalmad sincs mit éreztem, amikor azt hittem ily borzasztó mód haltál meg. Átkoztam az ostobaságomat, amiért akkor éjjel elengedtelek – súgom visszafojtott indulattal. Tekintetem perzseli õt.

- Uram...

Elengedem a karját, és egyensúlyát veszítve zuhan rám. Hátraesünk, õ a mellkasomra nehezedik.

- Uram, a sebed...!

Derekát átölelem, erõsen magamhoz szorítom, nyakába fúrom arcomat, és mélyen beszívom édes illatát. Feszülten fekszik rajtam, érzem ahogy remeg könnyû teste.

Shimi él. Shimi él...

Jótékony álom hull alá a semmibõl elmémre.

*

- Hol vagyunk?

Számhoz ér a kanál, lenyelem a levest.

- Egy Hangon nevû faluban. Óhajtod, hogy idehívjak valakit?

- Igen. Hanzo a segédem itt van?

- A mellettünk lévõ házban szállt meg a többi fõtiszteddel. Máris idehívom.

Megfogom a kezét, hogy visszatartsam. Szép szemeiben félelemmel pillant vissza rám.

- Csak az ajtó elõtt álló õrnek közvetítsd a parancsomat, ennyi elég.

Bólint és máris elsiet.

Néhány perc múlva már be is lép Hanzo.

- Tanaka-dono – hajol meg tisztelettel. – Örülök, hogy jobban vagy.

Bólintok.

- Mesélj el mindent.

A csatát elvesztettük, és sérüléseim, valamint a veszteségek miatt vissza kellett húzódnunk a védelmi vonalaink mögé. Idõt nyert az ellenség, de nem jutott sokra, csupán megõrzött egy értéktelen területet. Nem sokáig.

Megtudom, hogy már két hete lábadozom, mert elfertõzõdött a sebem. Shimi egy gyógyító, aki a szövetségesünk katonáit kezelte, nagyon hatékonyan, ezért hozta el hozzám.

Amikor Hanzo elmegy, feltápászkodom az ágyból és felegyenesedem. A hûvös levegõ marja meztelen bõrömet. Shimi azonnal mellettem terem, segít felvenni az ágyékkötõmet, a hakamát és a haorit. Amikor derekamra felkerül a két kardom, letérdelek és kipihenem magam. Shimi nem szól semmit, mögém telepszik és fésülni kezdi a hajamat. Csendben tûröm, ujjainak puha érintéseit élvezem.

- Hogyan lettél gyógyító, Shimi?

- Az úrnõm elküldött tanulni egy gyógyító mesterhez.

Egy szalaggal összeköti a hajamat, majd nesztelenül feláll, a tûzhelyhez siet és néhány fát dob az éhes lángokra.

- Hol van most az úrnõd?

Megrázza a fejét.

- Nem tudom, írtam neki levelet és elküldtem oda ahol elszakadtunk egymástól, de nem érkezett válasz.

Az ablakon túl fényesen ragyog a nap, hó fehérlik a fák csupasz lombjain. Vissza fordulok Shimi felé, tekintetem találkozik az övével.

- Hálás vagyok neked. Hanzo elmondta, mennyi mindent tettél értem, és a katonákért. Bõségesen megjutalmazlak, amint visszatérünk a palotába.

- A palotába? De én...

- Vár még rám néhány ütközet, talán tavaszra befejezzük, akkor a fõvárosba utazunk és megkapod a jutalmad. Az úrnõdet ráérsz utána megkeresni.

Alázatosan meghajtja a fejét.

- Köszönöm, uram. Most hogy jól vagy, visszatérhetek a...?

- Nem.

Csend ereszkedik ránk, pihegve, lehajtott fejjel, erõsen kapaszkodik saját ruhájába, ujjai elfehérednek az erõlködéstõl. Reszket egész testében, pedig nem akarom õt ilyennek látni.

- Gyere közelebb, Shimi.

- Uram, kérem ne! – kérlel halkan, tétován megrázza a fejét is. Néhány hosszú másodperc múltán óvatosan közelebb csúszik hozzám, végül térde az én térdemhez ér a tatamin. Lesütött szemekkel, levegõért kapkodva reszket elõttem. Gyönyörû, kívánatos és szebb mint valaha. Lángol az egész testem, hogy érezhesse õt, csakis õt és semmi mást. Sóváran érintem meg szép arcát.

- Mellettem vagy a legnagyobb biztonságban – mormolom. Ujjaim hajfonatára csúsznak, felemelem és megszagolom. Édes gyümölcsös illata van. Shimi illata... - Fogadd el az ajánlatom. Shimi.

- Mit ajánlasz nekem, Mori-sama? – leheli, hangjától beleborzongok a vágyba. Felemelem a fejem és elveszek szemeinek sötét mélységeiben.

- Ugyanazt. Légy az ágyasom és elsõszámú szolgám, cserébe mindent megadok neked, amire csak vágysz.

Könnybe lábadnak a szemei.

- Nem. Nem bírnám elviselni... Kérlek... Nem kérek tõled semmi mást, csak engedj el engem. Legyen ez a hálaajándékod, Mori-sama... kérlek!

- Engedjelek el? – súgom a szájára, félig lehunyt szemhéjjal nézem hosszú sötét szempilláit. Haját markolom kezemmel, fújtatok a sóvár láztól, amely testemet égeti. - Képtelen vagyok, Shimi. Csak miattad tértem vissza a városba, téged akartalak megmenteni és amikor azt hittem meghaltál, a fájdalomtól õrjöngve üldöztem az ellenséget egészen idáig. Elviselhetetlen a gondolat, hogy ezúttal végleg elveszíthetlek. Elviselhetetlen...

- Mori-sama...

Puha szája az enyémhez ér, bódító érzés. Mintha forró és mézédes tea csordulna le torkomon, lángra gyújtva az egész bensõmet.

Valami nedvesre és hidegre ébredek fel, kezeim az arcomra simulnak, ahogy megpróbálom az arcomról a hûvös cseppeket elsöpörni. Kinyitva szemeimet látom meg Yuét, aki már lendíti a következõ adag forrásvizet, én pedig késõn mozdulok és a víz hangosan loccsan az arcomon.

- Jól van, jól van… - prüszkölöm, elvéve kezébõl a kancsót és biztonságosabb helyre teszem. Fáradtan hallgatom végig lecsillapodott pánikjának utolsó visszhangjait, miszerint félt, hogy a fellocsolás sem fog segíteni alvó testemen.

- Semmi baj, csak nagyon mélyen aludtam.

- Shimi-kun, ennek fele sem tréfa… Kérd meg a… - kezdi, de gyorsan félbeszakítom, mielõtt befejezné mondatát. Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy felkelve megpróbálom megnyugtatni:

- Yue-chan, megtennéd, hogy segítesz felöltözni?

***

A nap további részében szobámat igyekszem elviselhetõ formába varázsolni, kitakarítani. Jól esik ez a kis testmozgás, s holott kellemetlenül feszül a bõröm és ez által húzódnak a sebek, mégis könnyedén rázom ki a takarót, majd teszem ki a napra. Talán… kezdek hozzáedzõdni. Az igazság az, hogy sosem az fájt, ahogy milyen erõsen harapott vagy csapott. Azt sínylette meg legjobban testem és lelkem, hogy egy férfi képes ilyet tenni egy másik társával, egy másik emberrel. Képtelen vagyok felfogni a gondolatát is, hogyan viselkedhet a beosztottjaival, a friss szamuráj tanoncokkal…

Kiráz a hideg, így fentebb húzom testemen a köntöst, amit meztelen testemen viselek. Könnyed és puha, nem súrolja és szorítja a bõröm, így az most nyugodtan beszívhatja a krémet, amivel bekentem a pirosabb részeket.

Momata-sama, ahogy megtudta, hogy felébredtem, rögtön odajött hozzám és elsõ, tehetetlen felindulásában felpofozott. Arcán olyan mértékû harag és kétségbeesés honolt, hogy elsõ döbbenetemben nem igazán tudtam erre az egész szituációra reagálni semmi mást, minthogy alázatosan leborultam elõtte. Erre a mozdulatomra leguggolt hozzám, s pirosló arcom hófehér, illatos kezei közé vette:

- Ó, hogy üthettelek meg még én is, ezek után… - hangja szomorú volt és elkeseredett, tekintetében elmélyült minden, amit eddig valaha láttatni engedett. Büszke vagyok rá, hogy Õt szolgálom, erõs, határozott és magabiztos, szilárd kézzel tartja a gyeplõt, csak sajnos Tanaka-samát nem tudta befogni a hintaját húzó vad, domináns lovak közé.

- Shimi, ha elmúlik a vész, ígérem, megajándékozlak – egyenesedett fel, s otthagyva saját gondolataimmal és szavainak utolsó csendülésével elsietett a folyosó végén, saját szobája felé.

S most, ahogy a szél könnyedén fújja a lepedõt, észreveszem a hegyek felõl vészjóslóan közelgõ nagy, fekete felhõt, melyben a fehér csillanó foltok jelzik, hogy havat várhatunk… Hamarosan elkezdõdik a tél, egy olyan korszak, mikor korlátozottabbá válik mindenfajta élet és mozgás.

Bárcsak én is téli álmot aludhatnék…

Az éjjel, mikor már éppen pihenni készülnék, Horut látom meg a folyosó végén, kezében azzal a tálcával, melyrõl a vendégeket szoktuk kínálni. Szótlanul, csendesen lép elém és nyújtja felém, én pedig némán veszem át, tudva, hogy újból hozzám jött. Eljött hát… megint. Biccentek és elindulok a vendégszoba felé, de meglepetésemre Horu hátulról kapkodva átölel:

- Irigyellek és mégsem, Shimi-kun… Hogy ekkora kegyben részesülsz, az elmondhatatlan, de az, ahogy bánik veled… Istenem, hogy bírod? Hogy van ennyi tartásod? Sosem mondasz semmit… – sírva fakad, halk sóhajjal fordulok meg, s egy kézzel megtartva a tálcát szabad kezemmel átkarolom és kipillantok az ablakon. Késõ van, de nála ez jellemzõ. Soha nem lehet tudni, mikor toppan be, nekem pedig, mindig Rá kell várnom.

- Menj, készítsd elõ a többi vendégszobát is.

- Egyedül jött – hüppögi ruhámba, így finoman eltolom magamtól, hogy ne kenjen össze. Kegyetlenül hangzik ez, s az még nagyobb önzõségre vall, hogy azt gondolom, hogy én vagyok az egyetlen, aki vigasztalásra szorul és nem õ. Finoman simítok végig a hátán, halvány mosollyal pöckölöm meg az orrát.

Egyedül jött, hát persze…

- Kérdezd meg Rin-sant, hogy kell e valamiben segítened.

- Igen, Shimi-kun – szipogva siet el, felsóhajtva nézek megtört testének irányába. Õt is sanyargatta, de csak egyetlen egyszer. Különös, valamiért úgy érzem, hogy emiatt talán bánhattam volna vele kedvesebben, hiszen én vagyok az egyetlen, aki átélte azt, amit õ.

***

Eljárom a szokásos „táncot” körülötte, de mikor elsõre megpillantottam, sejtettem, hogy nem azért jött, hogy sanyargasson. Valami érezhetõen leng a levegõben, s ez minden, csak nem vágy. Legalábbis nem érzem, hogy idejövetelének célja ismételten az örömszerzés lenne.

- Vetkõzz, Shimi.

Engedelmesen fogadok szót, levéve magamról könnyed ruhámat, óvatosan de könnyeden hullámzó mozdulatokkal telepszek le a futonra úgy, hogy jól lásson. Izzadt tenyerem alá szorul a selymes szövet, ujjaim finoman süppednek belé, hogy megkapaszkodhassam.

- Mire vágysz, Mori-sama? Minden kívánságod teljesítem, ez életem értelme – duruzsolom puhán, hátamon végigsikló érdes tenyerébe simítom hátam, tudom, hogy szereti ezt a mozdulatot. De most valahogy az érintése sem olyan, arcáról semmit nem tudok leolvasni, s felcsendülõ mély hangja ad igazat gyanúmnak:

- Bárcsak komolyan gondolnád szavaid, Shimi. Nem csak szép vagy, de még okos is. Mindig azt mondod, amit hallani kívánok, hízelgéseid megmérgezték a szívemet.

Elképedve pillantok fel rá, arcomra kiül a döbbenet, a hallott szavak úgy visszhangoznak a fejemben, mint a hegyek között megkondított vészharang. Soha nem beszélt még hozzám így, fõleg ilyeneket… Szívem félrever, valami hideg tép a gyomromba, kezeim erõsebben mélyülnek el a puha futonban.

Bárcsak komolyan gondolnám? Megmérgeztem a szívét?

Miért fáj már az is, ahogy beszél?

- Bocsáss meg nekem, Mori-sama.

- Ne kérd, hogy bocsássak meg azért, mert azt tetted, amit kellett. Az elmúlt hónapok számodra nagyon nehezek lehettek. Sokat szenvedtél miattam?

Végtelen döbbenetemben azt sem tudom, mit felelhetnék vagy tehetnék, hogy siessek a válasszal, hogy ne várakoztassam meg? Hát persze, hogy szenvedtem miatta, Õ volt minden rémálmom fõszereplõje, hacsak nem kínzott meg annyira, hogy aléltan kerüljek álomtalan álomba… Hogyan mondhatnám egy magas rangú, számomra felfoghatatlan erõvel rendelkezõ hadúrnak és szamurájnak azt, hogy… igen?

Felkelek, tenyere lesiklik hátamról, könnyedén térdelek fel a futonon, s leplezetlenül a szemébe, majd inkább egyenesen Rá nézek. Testtartása merev, pedig tegnap járt nálam, ez arra utalhat, hogy valami nagy gond érhette. Viszont ezt a nagy gondot nem a társaival, harcostársaival osztja meg, hanem némán idehozta, elém.

Beszélget velem, holott erre egyetlen egyszer sem volt példa. Mindig tombolni jött be ide, a testének szerzett örömet, tombolni jött, kiadni magából a feszültséget és a dühöt, sosem a lelkét tárta fel ápolásra…

Megtisztelve érezhetném magam, hogy beszél velem, hogy arra méltat, hogy megszólít, sõt: beszélgetést kezdeményez velem, ami bizarr bár, de beszéd.

- Igen. Mindennap kértem az isteneket, hogy ne jöjj el hozzám.

Ahogy kiszalad ez a kijelentés a számon, felfogom, mit mondtam. Elkap a remegés, kezemen lúdbõrzik a félelem, pánikhullámok kapnak el, jég harapódzik el bennem.

Megsértettem! Megsértettem egy hadurat! Nem is akármilyet, Õt!

- Folytasd – kimért hangja olaj a tûzre, rosszabb, mintha nekem esne és verni kezdene. Ne, ez a vihar elõtti csend… Ne… Azonnal visszább veszek a közvetlenebb hozzáállásból, nyomban meghajolok elõtte:

- Bocsáss meg nekem, ó kérlek!

- Folytasd.

Megremegnek ujjaim, szinte zavar, hogy hajam a hátamon pereg le, ahogy levegõvételeimmel emelkedik testem. Folytassam? Lehet, hogy már eldöntötte, hogy kikérdez, utána pedig megöl. De akkor nem lenne ennyire feszült és nem járt volna ide hónapokig szinte megszállott módjára…

Eldöntve, hogy ezentúl õszinte leszek hozzá, felegyenesedem.

- Gyûlölöm a fájdalmat, Mori-sama. Félelmetes vagy, erõs és vonzó. Amikor elõször megláttalak, ezt gondoltam – vallom be csöndesen, hangom halkan remeg, ahogy kimondom mindazokat a tényeket, melyekrõl senkinek nem beszélgettem. Amiket senkinek nem mondhattam el. – Az elsõ éjszaka után azonban már csak félelmet tudok érezni. Mindig… visszatérsz hozzám, és mindig, amikor belépsz azon az ajtón, tudom, hogy az éjszakám telve lesz fájdalommal és a sikolyaimmal.

Keze tûnik fel a látóteremben, arcomhoz érve söpri el tincseimet onnan. Percekig csend honol, odakint rémes lármával vannak a bogarak, vagy csak… a csend nyúlt túl hosszúra?

- Gyûlölsz engem, Shimi? – kérdése élesebb, mint a kardja, amit mindig ölébe tesz, akárcsak egy gyermeket.

- Nem, nem gyûlöllek, Mori-sama.

- Miért?

- Mert… nem vagy gonosz – kezdem el lassan, az éles kérdésre válaszolva. Különös, mintha nem hinné el, hogy nem gyûlölöm. - Tudod, hogy rosszat teszel, amikor bántasz engem, ezt bizonyítja a rengeteg kedveskedõ ajándék, amit nekem küldesz. Kárpótolni próbálsz, pedig tudod, hogy szükségtelen.

- Ezért? Csupán azért nem gyûlölsz, mert ajándékokat kapsz tõlem? – megrázom a fejem, s miután eltûnik így keze arcomról felnézek rá. Ennyire kétszínûnek vélsz? Hogy ennyire anyagias lennék? Hogy kárpótol a sok szép ajándék, minden fájdalmas este után?

- Látom, hogyan nézel rám. Amióta megláttál, csak hozzám jössz vissza. Hallottam szavaid, amelyeket suttogtál, még akkor is, mikor úgy vélted, hogy alszom. Tudom, hogy belém szerettél.

Az utolsó egy mondat szinte érezhetõen végigvágott rajta, s így kimondva engem is hevesen megráz a felismerés. De mégis, testem mintha erõsebben tartaná magát, mint azelõtt. Mintha csak egy tea mellett ülnénk. Erõt érzek magamban egy pillanatra, így folytatom tovább rendületlenül:

- Szükséged van rám, mert csak én tudom csillapítani a benned pusztító démont. Bármilyen fájdalmas és nehéz feladat is – zihálása és égõ pillantása elárulja Õt, ahogy engem figyel, s hallgat, beletörõdve. Ha ez nem lenne igaz, már rég a büntetésem idejét tölteném, amiért megsértettem és alaptalanul vádoltam meg ezzel. Õ egy hadúr. Úgy meggyilkolhatna, hogy senki nem tudná meg.

- Holnap megszabadulsz ettõl, Shimi. Reggel elutazom, és többé nem jövök ide vissza.

Sejtéseim beigazolódtak.

- Tudom. Kiolvastam az arcodból, és a gesztusaidból ma este. Harcolni mész, uram?

- Nem. A fõvárosba rendelt sógununk – visszatartom a reszketeg sóhajt. Az milyen messze van! De megkönnyebbülés még nem tölt el. Nem, itt még a beszélgetésnek és ennek az egésznek nincs vége.

- Legyen kellemes utad.

- Ha azt mondanám, kifizetem a tartozásod és magammal hívnálak? Ha házamba fogadnálak, és magas rangot kapnál háznépemnél, mit válaszolnál? Ha... elsõszámú szolgám, vagy... ágyasom  lennél? Nincs feleségem és ágyasom sem, te lehetnél az elsõ és az egyetlen. Bõkezû lennék veled, mindent megkaphatnál, támogathatnád a családod is. Ha ezt mondanám, mit válaszolnál?

Kapkodó és néhol megtorpanó hangja teljesen megváltoztatja az eddigiekben róla felállított képem. Elképedve, szinte már szörnyülködve meredek rá, majd csak nagy rutinom segítségével tudok valamelyest nyugalmat erõltetni az arcomra.

Hogy én… vele?

Istenem, adj erõt, hogy ki tudjam magyarázni magam és ne öljön meg…

- De nem mondanád ezt, Mori-sama. Uram, elhamarkodottan kérsz most erre, szenvedély fût és vágy - szólalok meg nagy sokára, kilábalva hatalmas döbbenetembõl, melyet nem tudok elrejteni elõle. Szám elé helyezett kezem lassan visszahull ölembe, figyelem az égõ pillantást, reakcióit válaszomra.

- Nem - elsápadok.

- Uram... - próbálok a lelkére beszélni, ami talán erõsködésre makacsságra utal, de muszáj megértetnem vele válaszomat. Még tartok tõle, így nem merem kertelés nélkül kimondani gondolataimat. - A háború hív, kötelességed szolgálni a sógunt, s míg az utolsó marék hamu el nem reppen a felégetett falvakról, te uram, folyton úton leszel.

Csend.

Kezem lágyan, simító mozdulatokkal ível végig az obin, mely most a térdeimen pihen. Képtelen lennék rá… Mindennap jönne és jönne… Amíg háború van, addig könnyedén átvészelhetném ezt az idõszakot, de ahogy lecsillapodnának a harcok, úgy egyre többet lenne velem, amit nem bírnák ki. Egyszerûen… nem…

- Engem minden ideköt... a szolgálói mivoltom, a családom a külsõ részen él, s tudom, közeledik a veszély, mely miatt ide lettél rendelve. Esküm és szerzõdésem gésámnak kötelez, õt kell megvédenem akkor is, ha az életembe is kerül.

- Elutasítasz?

- Soha nem merném, uram - válaszolok gyorsan, az elsötétülõ szemeket látva. - Amíg te itt vagy velem, mindenem a tiéd, de ha nem vagy itt…? Addig azt kell tennem, amit mások mondanak. Ez mindig is így volt, s így is lesz.

Ökölbeszorult ujjai elfehérednek az utolsó két mondatom hallatán, érzem, ahogy a belõle áradó fojtogató érzelmek lassan párolognak kifelé, meg-megcsapva bõröm. Kezeimmel gesztikulálva próbálok csendesen magyarázni, különösmód úgy érzem, mintha…

- Rengetegen megbecsülnek, tisztelnek és félnek tõled. Éld az életed és… - mondanám, hogy „felejts el engem”, de az túlontúl drámai lenne. Tudom, hogy belém szeretett és ragaszkodik.

De ha úgy határoz, egy éjjel megkötöz és elraboltat, elhurcol magával, nekem pedig magas méltósága és rangja miatt tûrnöm kell, egy szavam nem lehet. És mégis… megkérdezte tõlem, nem pedig követelt, s elvett.

- Ez esetben… - felegyenesedik, én pedig visszasüllyedek arra a pontra, mikor vártam. Félelem kerít hatalmába, újfent remegni kezd a testem, ahogy látom mozdulni markos alakját.

***

A kivonuló csapatokat a tömeg szomorkásan búcsúztatja, a házak tetejérõl fiatal lányok szórnak virágszirmokat, lampionokat emelnek díszesen faragott botokkal a légbe, ahogy a Sógun negyedik szakasza, a Kígyó szakasz elhagyja városunkat.

Úrnõm teljes háznépével kivonult teaházunk elé, kecses mozdulatokkal üdvözli a harcosokat, s szór rájuk bölcs pillantásokat, mintegy útravaló gyanánt. Csöndesen állok Momata-sama mellett, érezni minden porcikájából, hogy örvend a kivonulásnak, bár ez számára anyagilag nagy veszteség. Eddig dúskáltunk a katonákban és a szamuráj kuncsaftokban, de… nagy és szép a városunk, az idõ mindent kárpótolni tud újakkal.

Ujjaim megfeszülnek szolgáló ruhám rejtekében, örülök annak, hogy ismét magasan összekötött hajjal és kevésbé drága ruhában álldogálhatok úrnõm mellett, úgy, mint azelõtt. Nincs meg az az érzés, hogy többet érek nála, csak azért, mert egy rangosabb engem választott helyette. Ahogy látom, ez az õ arcára is finomabb, megkönnyebbült vonásokat varázsol.

A lovak patáinak dobogása erõt, büszkeséget sugároz, a rajtuk ülõ lovasok kegyesen fogadnak el pár szál virágot, s nem söprik le a szirmokat vértjükrõl, félve a balszerencsétõl. Momata-sama visszafogott és csábos eleganciával áll getáiban, gyönyörû szénfekete haja úgy csillog, mintha hihetetlenül puha lenne már csak nézni is.

Nem merek felnézni. Egész végig nem merek felnézni.

Folyton az kattog a fejemben, hogy egy pillantás… Egy pillantás akármilyen hatással lehet rá, és tudom, ó, de még mennyire hogy tudom, mire képes, milyen szeszélyes és miképpen tud indulatból cselekedni. Ezért mindvégig,  bölcsen és elõrelátóan úrnõm ruhájának szegélyét bámulom.

Horkantás.

Közvetlen közelrõl csap meg, forró lehelet és prüszkölés, majd fémes csikorgás és eltûnik közelembõl a ló… s rajta lovasa.

***

Napok, hetek teltek el.

Kezdem visszanyerni régi nyugalmam és biztonságom, vendégeim csupán arra vágynak, hogy kellõ szeretetet és törõdést kapjanak. Sehol egy pofon, bár nem mintha eddig nagyon vertek volna. Sebeim és állandó atrocitásoknak kitett bõröm kivirult, ûrnõm pedig –miután a szakasz kivonult városunkból- elvitt fürdõjébe, ahol az onsen forró, olajos vize csodát tett velem.

Újból szolgálója vagyok, ritkán kell jujoként megjelennem mások elõtt, úgy, mint rég. Vannak, akik kifejezetten engem kérnének, de úrnõm megtartotta a Mori-sama által felállított „értékrendet”.

A vész a hegyek felõl lassan és csöndesen hömpölyög felénk, s hiába õrségünk vagy tökéletes városfalunk jól képzett katonákkal… lassú víz partot mos. Elõször csupán átutazókként férkõztek be a városba, majd szép lassan, hetente egyszer megjelent pár ember. Nem volt támadás, hangtalanul és csendesen mérgezték meg jelenlétükkel a várost, olyannyira, hogy csak mi -akik munkájuk miatt mindenrõl tudnak-, viseljük a tudás nehéz terhét.

Az õrség ugyanúgy õrt áll, éjszakánként párban járnak a lovasok a fal mentén, semmi sem változott, még a zászlót sem vonták be.

És hogy én honnan tudok róla?

Elõszeretettel látogatják a teaházat, s nem feltétlenül úrnõm bájaira fektetik a hangsúlyt vagy más szolgálókra. Beszélgetni jönnek, shogizni vagy csak egyszerûen szamizent hallgatva táncot néznek és közben fojtott hangon beszélgetnek. A szám nem járhat el, vagyok annyira elõrelátó és tapasztalt, hogy ezzel tisztában legyek.

Egyetlen egy rossz szó sem hagyta még el a szájukat, sosem tettek semmit indok nélkül, csöndesen és rendkívül ravaszan vették be úgy a városunkat, s ették be magukat az itt lakók szívébe, mint a jó szomszédok. Stratégiai szempontból több mint tökéletes, híre sem ment annak, hogy megszállás alá kerültünk.

Egyik éjjel Momata-samát várom hálószobája elõtt, hogy megkérdezzem, mire van szüksége holnap a piacon. Meg is jelenik az egyik fordulóban, arca nem árul el semmit sem, én pedig mélyen meghajolva üdvözlöm õt. A kialakult helyzet ismét busásan jövedelmezõvé tette a teaházat, de Õ még mindig sokszor gondterhelt és szomorkás. Mintha tudna valamit, amirõl mi, szolgálók nem.

- Shimi? Mit szeretnél?

- Meg szeretném kérdezni úrnõmet, hogy holnap mit kíván a piacról – felelem engedelmesen és lényegre törõen, látva, hogy fáradt. Azonban az álom apró cseppjei úgy rebbennek fel szempillájáról, mint akit vihar tépett meg.

- Ne! – hangja olyan erõvel csattan, s arca úgy megfeszül, amilyennek még soha nem láttam. Alázatosan a földnek nyomom homlokom, látom, hogy remeg a térde. – Ne… Nem kell semmi.

Ajtajához lép, a fusuma halkan súrlódik, ahogy behúzza maga mögött, s csak akkor merek felnézni, miután megbizonyosodtam a felõl, hogy tényleg bevonult szobájába.

- Shimi… holnap ne menj ki a piactérre – hangja halk, figyelmeztetõ, árnyéka a rizspapíron át körvonalazódik elõttem, ahogy megfordulva neki szentelem minden figyelmem. – Inkább... menj el Umo-senseihez, kérd, hogy tanítson.

- Momata-sama…? – meghökkenve figyelem, ahogy teste csendesen hullámzik, miközben átöltözik hálóruhájába. Megtorpan, hirtelen mozdulatot tesz kezével a fusuma felé, de útközben megáll a keze a levegõben, s inkább maga mellé húzza újra.

- Ettõl még szolgálóm maradsz Shimi.

- Igen, úrnõm…

***

Fázósan terítem magamra a vastag, hosszú köpenyt, ami megvéd a tél hideg szelétõl. Mostanában az idõjárás egyszerûen elviselhetetlenné vált, pillanatok alatt csapott át egyik végletbõl a másikba. Mintha a tél nem akarná, hogy az õsz teljesen kibontakozhasson. Sietve teszem meg az utat a város egyik felébõl a másikban, fejemben egész végig úrnõm kifakadása cseng.

Vajon miért nem akarhatta, hogy kimenjek a piacra? Sosem tartott vissza eddig. És miért kell Umo-senseihez mennem? Az idõs mester már nem fogad tanítványokat, én pedig nem igazán tudom elképzelni, miért kellene pont most megtanulnom a gyógynövények mesterségét.

Kezeim az arcom elé emelem, hogy leheletemmel megmelengessem azokat, majd óvatosan kopogtatok párat az ajtón. Hamarosan egy idõsebb szolgáló arca bukkan fel az ajtóban, meghajlással üdvözlöm sorstársam:

- A nevem Shimi, Momata-sama küldött engem Umo-senseihez.

- Momata-sama? – hangja merengõ és kérdõ, mintha dilemmázna azon, milyen céllal jöhettem, legfõképpen ilyenkor.

- Igen, a teaház gésa úrnõje.

- Fáradj beljebb, de ne sok jóra számíts! – int, majd figyelmeztetõ pillantással illet, ahogy elhaladok mellette. Nem kerüli el a figyelmem, hogy az ajtót a kelleténél több deszkával zárja le. - Umo-sama nem fogad fel tanítványokat, révén, hogy a legkedveltebb cselédje rútul a földbe tiporta becsületét. Csoda, hogy egyáltalán téged meghallgat. Erre gyere!

Csöndesen követem a szolgálót, aki szintén némán igazít el a labirintusszerû házban, ahol több apró udvar mellett is elhaladunk. Miért nem bontják egybe? Csodálatosan nagy, tágas udvart kapnának belõle.

Az idõs mester némán fogad, elõtte egy tálca szakéval és csészékkel, de érintetlenül. Oldalt egy hatalmas polcon különféle mozsarak és kiszárított füvek lógnak, illetve fekszenek. Köpenyem a szolgáló elveszi, majd meghajolva kihátrál a szobából.

- Úgy. Szóval te lennél Shimi – hangja karcos, s rögtön köhög is, majd hakamájába nyúlva elõvesz egy kisebb porcelán üveget és valamit magához vesz belõle. – Bocsáss meg, nem vagyok túl jó állapotban.

Pillantása elidõzik rajtam, éjfekete szemeiben nem látni azok bogarát. Olyan érzésem támad, mintha mindent tudna, értene és hallana, ami körülöttünk folyik.

- Szóval tanulni jöttél ide hozzám, fiam.

Csend, bölcs szemeivel engem vizslat, választ vár kijelentésére, holott nem kérdezett. Csöndesen hallgatom a tûz ropogását, s felemelve a fejem õszintén megmondom a valót:

- Sensei, nem tudom az okát, hogy miért vagyok itt.

- Ó! – érdeklõdve hümmög, majd összecsapja a kezeit, mire a szolgáló belép egy teás tálcával. Automatikusan veszem át a remegõ kezekbõl a tálcát, s öntök mindannyiunknak, látván, hogy a tálcán három csésze van.

- Mozdulataid finomak és lágyak – állapítja meg. – Tökéletes alapanyag.

Pipát vesz elõ, szolgája elõzékenyen gyújtja meg neki, mire felháborodottan elhessegeti:

- Menj már innen! Nem vagyok annyira vén, hogy egy pipát ne tudjak meggyújtani! – halkan pöfékel és várnám a szúrós illatot felém hömpölyögni, de nem érkezik. Érdeklõdve fordítom arcom a szobában szétterjedõ füstbe és ahogy megérzem az eukaliptusz jellegzetes illatát, döbbenetem az arcomra is kiülhetett:

- Mondtam fiam, hogy nem vagyok túl jó állapotban.

- Eukaliptuszt szív, uram?

- Helyes megállapítás – lendül meg a szájában a pipa, hófehér bajusza és szakálla szinte szívja magába a hasonlóan tömött, dús füstöt.

- A tea pedig mentás citromfû és… sisakvirág? – emelem számhoz csészémet, de nem iszom bele. Illetlenség, a házigazdának kell elõször emelnie poharát fogyasztásra, s aztán jöhetek csak én.

- A nyugodt, köhögésmentes álmomért – biccent, majd elõrébb dõl. – Felveszlek, Shimi.

- Parancsol, uram? – kérdezem meghökkenten.

- Ujjaid hosszúak és fürgék, a szíved a helyén van, ráadásul van orrod a dologhoz – kacsint rám, én pedig még mindig nem értem. - És nem utolsósorban szép is vagy. Az én öreg szemeim legalább a hosszú pislogás elõtt valami örömtelit láthatnak.

***

Pár hétig nála tanultam minden éjjel, kitanultam, hogy melyik gyógynövény mire jó, hogyan használhatom saját- illetve mások egészségére. Segített pár olyan kábító fûszerrel, amivel könnyedebben kezelhetem azokat a kuncsaftokat, akik…

Megáll a kezem a mozsár fölött, az idõs mester és szolgája a szoba másik sarkában elmélyülten teáznak. Már nem is szolga-gazda felosztásban, hanem régi jó barátokként üldögélnek egymás mellett és mesélnek.

- Mi a baj, fiam? Elfáradt a kezed?

- Nem, uram. Dehogy… - kapok észbe és elkezdem újra õrölni a szárított leveleket. Miért jutott az eszembe? Olyan sokáig nem gondoltam rá, most mégis beférkõzött az elmémbe. Mori-sama tartozott a „kezelhetetlen” vendégek listájára, ráadásul nagyon hamar, már az elsõ éjjel az élére került. Bizonyára jól érzi magát a fõvárosban vagy harcol valahol.

Mosoly kúszik a számra.

Ó, persze. Biztos harcol és kitombolja magát ahol éppen tudja.

***

Egyik éjjel hatalmas kiabálásra szaladok ki a teaház udvarán és elképedve látom, hogy a fõkapu lángol. Egybõl rohannék oda, de mikor meglátom, hogy mi okozta a tüzet, rögtön rohanok úrnõmhöz.

- Momata-sama! Momata-sama! Megtámadták a teaházat! – kiabálom már hálója elõtt, legnagyobb meglepetésemre smink nélkül, köznapi ruhában siet ki, kezében egy ládikával. Karon fog és rángatni kezd magával:

- Tudom, az egész város ég! Gyere Shimi, elmegyünk!

- De Momata-sama! Mi lesz a teaházzal?

- Mindegy! Mindegy! Minden aranyhajódat tedd el! Semmi se maradjon itt nekik! – kanyarodik be a konyhába vezetõ úton, de testtartása mérhetetlen büszkeséggel és méltósággal veszi be a fordulót, úgy rohan, mint valami hadvezér.

- És a királyi õrség?

- Shimi, hetek óta itt vannak ezek a barbárok, megszerezték a bizalmukat! – olyan hangon mondja ezt, hogy szinte elképedek. Negédesen elmosolyodik, futva végigsimít ujjaival arcomon. – Shimi, a barát olyan ellenség, aki még nem támadott meg. Sose felejtsd el ezt!

Az ablakon mászunk ki, segítem úrnõmet, hogy könnyedén kiléphessen a párkányon, de szinte már rohan is a hóval borított utcán arra, amerre nem lehet hallani a csatározást. Mikor a városfalhoz érünk, nyomban átveszem a vezetést, mikor oldalt megpillantok egy csoport idegen vérttel rendelkezõ férfit. Megragadom Momata-sama karját, magam elé penderítem, hogy rohanjon. Ha ránk lõnek, inkább engem találjanak el, mint õt…

- Megállni!

Ha nem mondja, hogy „A Sógun és a Császár nevében!” akkor nincs az az Isten, ami rávehetne, hogy megálljak.

***

Két napja egy kisebb táborban lakunk, messze a várostól, de sosem felejtem el azt a látványt, ahogy a város égett. Talán a hatalmas hónak és megfagyott víznek köszönhetõ, hogy nem égett porig, úgy érzem, mintha összefacsarnák a szívemet. Mindenem odalett…

Ki tudja, mi lett a családommal, a barátaimmal, az idõs mesterrel és a szolgájával, akinek a nevét mái napig nem ismerem… Yue és Horu? Rin-san? Vajon túlélték? Az obijaim mind porrá lettek, nincs semmim, csak a titokban félretett kék öv, ami aranyos hímzésû… amibe belecsomagoltam az aranyakat, amiket Õ adott… Semmim nincs, ezen és Momata-samán kívül.

Hogy viselheti ennyire könnyedén azt, hogy talán az egész háznépét meggyilkolták? Hogy leégett minden meseszép ruhája, hogy mindent elveszített, amit ott felépített?

Hamarosan császári katonaság jelent meg, felkaroltak minket, menekülteket, úrnõm hamar kinézett magának egy kicsit vagyonosabb szamurájt, s teljes díszében járult elé, hogy megnyerhesse magának.

A nélkülözést ki nem állhatja, ládikájában, amit aznap éjjel elhozott magával, minden ékszere és sminkje benne volt. Segítettem neki, holott soha nem engedte, hogy a hajához érjek.

- Siess, Shimi! – fedd meg, mikor egy mosakodásra használt tálat teszek sietve elé. Kellemesen langyos, nem pirulhat bele a bõre. - Nem szalaszthatjuk el ezt az alkalmat. Hátha beajánl a városba, így újra úgy élhetünk, mint régen.

- Most pedig nézd meg a sebesült katonákat! Hátha van közöttük olyan, aki a segítségedre szorul – unszol, én pedig egy mély meghajlással engedelmeskedem parancsának és az ideiglenesen felállított sátorban igyekszem menteni a menthetõt.

Ezek a katonák könnyedebben sérültek, így el tudom látni õket azokkal a növényekkel, melyeket tegnap éjjel tehetetlen kínomban és kétségbeesésemben nyomban felkerestem. Mindvégig mandragórás párlatot szagoltattam velük, enyhíti a fájdalmat, fûzfát tetettem a tûzre, ha találtam. Épp az egyik férfi lõtt sebét kötözöm újra, mikor a sátorba egy teljes, díszes felszerelésû szamuráj ront be, én pedig a legnagyobb alázattal vetõdöm a hideg földre, a tûz mellé.

- Hol az orvos?

Nem érkezik válasz, én pedig úgy értelmezem a feldúlt kérdést, miszerint azt hiszi, orvos vagyok. De nem szólhatok, ameddig nem szólít meg.

- Mit keres itt egy jujo?! – felháborodottan mennydörög, megremegek arra gondolatra, hogy itt és most kardélre hány.

- Uram, õ az orvos.

- Korbácsot akarsz tán? Miféle felelet ez?

- Igazat szólt – kerül be még egy férfi csizmája a látóterembe, ráadásul nem is akárkié. Úrnõm újonnan megszerzett hódolójának csizmája. Halovány megkönnyebbülés önt el, hogy valaki pártfogol.

- Kimaru-sama, ez a férfi itt tényleg jujo, de elegendõ tudással rendelkezik a gyógynövényekrõl ahhoz, hogy ellásson minket – tisztelettel beszél, így az érintett megnyugszik. – A neve Shimi, Momata-san szolgálója.

- Úgy? – a hanghordozása hitetlenkedõ. – Figyelmeztetlek, ha csak át akarsz verni, keservesen megbánod, az utóját még a háznéped is sírni fogja!

- Ez az igazság, Kimaru-sama.

- Akkor elviszem – döndülnek meg a lábak elõttem, kitágulnak a szemeim, ahogy felránt és már vonszol is magával. A következõ pillanatban már lóra tesz, azonnal mögém ül. Úrnõm kisiet sátrából a nagy hajcihõre, a félig bekötözött katona és társai méltatlankodni kezdenek, csakúgy, mint az odakint állók.

- Elhallgassatok!

- Uram! Uram… - siet oda hozzánk úrnõm, esdekelve hullik térdre.

- Mit akarsz? – úgy dörren rá Momata-samára, hogy félelmem csak fokozódik, amit a ló megérez, és fújtatva toporzékolni kezd. Sosem ültem még lovon… soha… Katonának szántak, de egyetlen egyszer sem ültem lovon… Nem, nem vihetnek el! Mégis hová mehetnék, úrnõm nélkül?

- Jóuram, a sebesült katonáknak szükségük van Shimire! Hová vinnéd el õt tõlem? - érkezik a kettõs kérdés egyik fele úrnõmtõl és a másik udvarlójától.

- Engem az se érdekelne, ha a fiad lenne, asszony.

Elképedek, még azt is elfelejtem, mire gondoltam éppen. Ekkora sértést meg mert engedni magának egy gésa jelenlétében? Hogy merészeli… Úgy mozdulok, hogy a férfi csak akkor ocsúdik fel, mikor már félúton lefelé vagyok a lóról.

A hátamon úgy csattan tenyere, hogy arccal elõreesek a hóba, a hideg és nedves hó azonnal megolvad arcomon.

- Szerzõdése hozzám kötelez, Kimaru-sama…

– Úrnõm, ne alázkodjon meg ennyire értem… – suttogom a hóból, köpenyem Momata-samára terítem, mikor látom, hogy vacog, de nem kel fel.

- Azt hiszitek, van beleszólásotok? Nem magamnak akarlak, te öntelt… - hirtelen nem is talál szavakat felháborodásában, lova a hakamám szélére tapos, jeges félelem szorít meg. – Legszívesebben azonnal felnégyelnélek, de a szakaszom hatalmas bajba került és nincs sehol egy javasasszony! Fel a lóra, különben…

Fémes villanás, Momata-samára szegezõdik a penge, ellentmondást nem tûrõen.

- Ha megöli úrnõm, úgy nem segítek.

Mélységes csend, úgy érzem, sikerült sakkot adnom neki. Ha megöl engem, vagy Momata-samát, nem fog a közelben találni olyat, aki meg tudja gyógyítani a szakaszát. Ideje a kezembe vennem a Sorsom. Úrnõm életének árnyékában élek hosszú évek óta, itt az ideje, hogy ezt az óvó, sötét leplet most Momata-samára terítsem.

***

Mikor megérkezünk, lelök a lóról, az pedig odébb táncol. Nem csodálom, az utóbbi fél napban egyszerûen kivert a veríték tõle, bizton állíthatom, hogy nem szeretem a lovakat. Könnyeim ráfagytak az arcomra, ez a marcona férfi pedig azt sem engedte, hogy sokáig élvezhessem a hó hûvös érintését, azonnal felrántott és bevonszolt egy sátorba. Vérszag és büdösség.

- Itt a szakaszom erõsen sérült része – már egy kicsit kedvesebben bánik velem, nem mutatja ki nyíltan, de tart attól, hogy valami bajt okozok, vagy nem segítek neki. De látva a sok sebesültet, egy percet sem habozok azon, hogy ápoljam-e õket. – Bármit kérsz, megkapod.

- Fûzfával tüzeljenek, a kérgét pedig hozzák el nekem. Valamint szükségem lesz nadragulyára, de ez nagyon ritka növény, errefelé nem terem meg – egy biccentés kíséretében nyalábolom fel a kötszeres edényt, az egyik bõszen jajgató katona mellé telepedve még megszólalok. – Szakét is hozzon, ha kérhetem.

Kimérten biccent és eltûnik a sátorlap mögött. A férfi homlokára helyezem kezem, megérzem, hogy láza van. Alaposabban megvizsgálva látok a lábán egy csúnya vágást, amit a frissen szerzett szakéval öblítek ki. Mesterem szerint az alkohol tökéletes fertõtlenítésre, s bár ezzel sosem értettem egyet, nincs más választásom. Forró teát fõzök a fûzfa kérgébõl, a hidegrázásos betegeknek pedig igyekszem a leggyorsabb gyógymódot megtalálni. Akik lázban szenvednek és nem annyira súlyos a sérülésük, kivezetem õket a hóba, hogy egy kis idõre feküdjenek bele.

Fáradtan bóbiskolok el az egyik medve méretû férfi mellett, kezemben a fáslival próbálok kényelmetlen pózt találni, nehogy véletlenül elaludjak. Körülpillantok a tágas sátorban, amit nemrég vehettek körbe deszkákkal, hogy a szél ne hûtse le a levegõt. Mindenkit elláttam, akit tudtam, most minden azon múlik, mennyi növény maradt meg holnapra és hogy van e akaratuk arra, hogy felépüljenek.

- Shimi-san! Oyun-san láza szerintem lentebb ment – felállok és kimegyek a katona után, aki úgy lesi minden mozdulatomat, mintha valami csodát mûvelhetnék minden pillanatban.

- Segíts, kérlek, felemelni – kérem csendesen, hajam megigazítva és ruhám ujját feltûrve. Órák óta folyamatosan esik a hó, elviselhetetlenül álmos vagyok, két napja nem sikerült aludnom egy percet sem.

Miután a férfit bevittük és vizes kendõt kötöttem csuklóira, elindulok a sátor túlsó szélére, ahol nekem hagytak egy apró helyet, hogy pihenhessek.

***

Arra ébredek fel, hogy valaki istenesen megráz, rémülten kapaszkodom a kezekbe, amik megrántották vállam. Kimaru-sama teljes kétségbeesésével és pánikjával nézhetek tökéletes farkasszemet, így egybõl tudom, hogy valaki rosszul lett. Sietve tápászkodom fel, felvéve a kötszeres dobozkát a futtában összeszedett gyógynövényekkel és már mennék is, mikor rám mordul:

- Várj! Erre gyere! – legnagyobb döbbenetemre kivezet a sátorból, látom, hogy új lovasok és katonák érkeztek, akik érdeklõdõ pillantásokkal figyelik furcsa párosunkat. Egy újonnan felállított sátrat veszek észre, aminek közelében meleg lószagot és valami megmagyarázhatatlan illatot érzek.

Két õr ragad meg és emel be a sátorba, Kimaru-sama szorosan mögöttem lohol, arcán még inkább látszódik a rémület és riadalom keveréke. Odabent suttognak, fájdalmas ordítás és fuldoklás jellegzetes hangja, majd egy torkát markolászó öregembert vezetnek ki a válaszfal mögül.

Nyelek egyet.

- Sok szerencsét fiam – köhögi gúnyosan és elvezetik.

- Tényleg orvos? – érkezik a kérdés, én pedig nem tudom levenni a tekintetem a válaszfal mögött fekvõrõl. Fájdalmai lehetnek, látom, ahogyan ráng a karja.

- Igen, a szakaszom sérültjei kezdenek lassacskán felépülni a kezei alatt.

- Mindent hozass ide, amire szüksége lehet, ezt te tudhatod a legjobban, ha a kezed alatt dolgozott.

- Máris! – Kimaru-sama már el is viharzott, odakint felnyerítenek a lovak, rossz érzéssel a belsõmben lépek egy kicsit oldalra, hogy ne legyek az állatok közelében sem.

- Nagyon figyelj, amit most mondani fogok – kelti fel a figyelmem az egyik úr, így mélyen meghajolva hallgatom meg, amit mond. – Felkarjába nyíl szorult, sehogy sem tudjuk kivenni, láza van, ráadásul sokszor homályos a látása.

Ha harcos, akkor izmos lehet a karja, azok az izmok pedig erõsen feszülnek és tartanak, nehéz lesz kivenni onnan a nyilat. A lázát könnyedén le tudom venni és a rossz látás talán a füsttõl van, de a nyíl…

- Az életeddel játszol, ha valami balul üt ki.

Bólintok, mire elégedetten összenéznek. Csöndesen lépek be a beteghez, aki az oldalára van fordítva, ruhája még mindig rajta van, szemlátomást nem szabadították meg még a csizmájától sem. Elkezdem hát vetkõztetni, óvatosan és finoman, mert nagyon úgy tûnik, hogy alszik. A csizmáját hangtalanul teszem el, alkarjáról lecsatolom a fémlapokat, úgy tûnik, hogy a seb friss, pár órás lehet talán. A nyíl környékét körbebugyolálták, nyilván ezt nem tolerálhatta annyira az imént.

Ahogy a nyíl tollait meglátom, elszörnyedek. Ilyen nyilakat láttam a teaház tetején! Hirtelen önt el a tehetetlen düh, így a táskámhoz fordulva elhatározom, hogyha belebetegedem is, segítek ennek a férfinak, aki talán a városom felszabadítására érkezett, még ha késõn is.

Óvatosan fejtem le róla a haorit, a kis kés zizegve siklik, de mielõtt még leszedhetném a nyíl körül, a csuklóm erõs szorításba kerül, érdes tenyér és ujjak markolják meg kezem, mely rögtön remegni kezd.

- Ki vagy? – dörren rám, olyan erõvel, hogy bensõm reszketve omlik össze. A haori szétnyílik, egy ismerõs tetoválás villan fel elõttem és az arc… Ujjaim elernyednek, kitágult szemekkel figyelem a metszõ tekintetet, akinek szemében pillanatnyilag ellenség, idegen vagyok.

Hogy… hogy került ide?

- Válaszolj, vagy eltöröm a kezed – a baljóslatú fenyegetés és a szorítás visszareppent a másfél hónappal ezelõtti állapotokba, mikor hetente kétszer látogatott meg… Minden átsuhan a fejemen, izzadni kezdek és remegni, mint a nyárfalevél. Erõsödik a szorítás, türelmének végén jár.

- Uram… engedd meg, hogy segítsek.

Szavaim hallatán elhallgat, látom, hogy kikerekednek a szemei, majd dühösen összerántja szemöldökeit és olyan erõvel csavar egyet a csuklómon, hogy egy hosszú, elkeseredett, fájdalmas nyögés szakad fel ajkaim közül.

- Shimi?

Tartós, mély csend telepszik ránk, szívem olyan hevesen dobog, mintha ki akarna szakadni mellkasomból. Félelem, pánik és kétségbeesés… rémület, mert nem futhatok el világgá, mert közvetlenül pár pillanattal ezelõtt megígértem magamnak, hogy segítek, és mert sebesültet nem hagyhatok itt… mert az életem függ attól, hogy az övé mennyire javul, odakint az a három férfi szemrebbenés nélkül szabdalna szét apró darabokra…

- Uram… - könnyek ülnek ki szemem párkányára, de megrázom a fejem, s húzni kezdem karom az övébõl, de hasonló erõvel teszi ezt õ is, saját maga irányába.

- Mit keresel itt?

- Téged gyógyítalak – válaszolom remegõ hangon, mire elengedi a kezem, visszafordul oldalára egy fájdalmas grimasz közepette.

- Lázálom…

Hangos szuszogása és halkuló beszéde biztosít arról, hogy alszik. Hátrálok egészen a válaszfalig, hullámzó térdeim a földre kényszerítenek, kezeim belemarnak a lapokba, amiket letettek a földre, ajkamba harapok és úgy küzdök némán, rendületlenül magammal.

Az egy percig sem kétséges, hogy segítenem kell rajta, nem az zavar, hogy a seb milyen mély és hogy mennyire kevés tudással rendelkezem az ilyen sebekrõl… Hanem az, hogyha felépül, nem tudom hogy fog viselkedni velem. Mit fog csinálni… Nem tudom miként változhatott meg ezalatt a másfél, két hónap alatt, de a legrosszabb sejtéseim azt súgják, hogy semennyit.

Felnézek hátára, ami az ágyon hullámzik, s néha fájón összerándul.

Csodálom, hogy valaki képes volt megsebezni.

Lassan és némán mosdatom meg az alvadt vérrõl, ruháit oldalt egy halomba gyûjtöttem, nem tudom, kívánja e megjavíttatni õket, vagy a szemétbe szánja. Izmának minden önkéntelen rándulása megrémiszt, mintha bármelyik pillanatban mozdulhatna. De nem mozdul õ sehová… Mindent, amivel fájdalmat szoktam csillapítani, igyekeztem beadni neki, hogy még véletlenül se ébredjen fel, vagy tisztuljon ki a látása.

A nedves ronggyal óvatosan törlöm meg szemeit és arcát a portól, koromtól. Teste lángol, de addig nem szabad kivitetnem, míg a nyilat el nem távolítom a testébõl. Tehetetlenül toporgok körülötte, egyszerûen fogalmam sincs, mit kellene tennem. Rántsam ki?

Vigyázva emelem meg a karját, de látom, hogy a nyílhegy kikandikál a túloldalt, kezem a szám elé kapom, nehogy véletlenül utat engedjek a hányingernek. El kéne törnöm?

A válaszfalként szolgáló nehéz anyagot félrevonom, hátha találok valakit a túloldalon, se senkit nem látok, így nagyot nyelve lépek ki a sátorból és mellettem terem rögtön az egyik férfi.

- Mi az? Hogy van?

- Segítséget szeretnék kérni – felelem meghajlásom közepette, meghökkenve pillant rám és sápadt arcomra. Bejön velem, de akárhogy próbáljuk, sehogy sem jó, ráadásul egyikõnk sem mer hozzáérni a nyílhoz. Újabb férfit hív be, akivel ketten nagy nehezen leszedik a nyíl végét, utána lefogják a mélyen alvó hadurat, várakozva, feszülten nézve rám.

Nincs más választásom…

Ezt innen ki kell húzni.

Összeszorítom a szemeimet és a számat, majd megragadva a végét sokáig csak hezitálok. Nem merem… erre biztos fel fog ébredni és elsõ felindulásában széttép…

- Húzd már ki!

Hatalmas elhatározással szorítok rá és rántom ki teljes erõbõl, mire Õ olyan hangon felordít, hogy egészen a sátor másik sarkáig hátrálok, míg két társa megpróbálja lefogni a dühöngõ fenevadat. Szám elé kapom a kezem, a két férfi türelmetlenül kiált rám, így más választásom nem révén –látva a bõszen vérzõ sebet-, odasietek.

Szorosan összekötözöm, de mivel folyamatosan megfeszíti a testét, majd elernyeszti, kínok és hosszú percek múlva tudom csak teljesen átkötözni és a sebet kiöblíteni. Teát erõltetek belé, ami többször sikertelennek mondható, de annyira megugrott a félelemtõl a bátorságom, hogy a tarkójánál fogva, erõsen a szájához nyomtam a csészét.

Meg kell innia… Meg kell gyógyulnia!

Mert megígértem magamnak és mert látszólag mindenkinek szüksége van rá. Ha Õ elveszik, minden odalesz.

Lassan lenyugszik, lángoló testét a két szamuráj nagy nehezen felemeli és kitámogatják a sátor mellé, oldalra, ahová eddig is a többi lázas beteget fektettem. Szégyellem magam a nyíl miatt, és remélem, nem fog emlékezni rá… Abban pedig végképp reménykedem, hogy nem ismert fel, s elkönyvelt lázálomként…

Két kézzel támaszkodom mellette a hóban, vizsgálom arcát és óvatosan fogom meg csuklóját, de váratlanul megmozdul és kinyitja szemeit. Tanácstalanul és kétségbeesve nézek körbe, de itt hagytak minket… mit is gondoltak? Maradjanak! Ne hagyjanak itt! Hogy fogom visszavinni?

Köpenyem körülölel minket, szénfekete haja szétterül a havon, erõsen fog ép, jobb kezével és egy örökkévalóságig néz. Nem tudom, hogy rendesen lát már e, vagy csupán próbálkozik és erõlködik, hogy lásson.

Megfogja a selyemostor nyelét, és én elakadó lélegzettel nézek le rá. Olyan szép, olyan alázatos, olyan készséges. Lassan csábítóan feltérdel, nyakam köré tekeri és úgy húz le magához. Úgy húz le magára, mintha égne a láztól, hogy velem lehessen, és ez egyszerûen... megõrjít. Eltol magától, kicsusszan karjaimból és lassú, izgató vonaglással a térdein s kezein támaszkodva kúszik az ablakhoz. Ahogy felemelkedik, a holdfényben fürdeti sápadt, selymes bõrét. Olyan szép... szinte rabul ejt a látványa.

Elpattan bennem valami. Magam sem tudom hogyan, de már mögötte állok, puha bõrén harapásaim és az ostor rózsaszín csíkjai.

Shimi elhaló sóhaja.

- Gyere, várlak...

Vad hördüléssel hatolok belé, olajozott bejárata könnyedén fogad magába, szorítása maga az édes gyönyör.

Tombolok rajta, benne, miatta.

- Shimi... – hörgöm a gyönyör édes mámorában, s az aléltan fekvõ puha testre omlik izzadt testem. Hosszú perceken át csak zihálva fekszem rajta, remegek és fázom. Nem tudom elhinni, hogy ennyire jó legyen valakivel. Teljesen megbolondított ez a kis jujo...

Felemelkedem róla, és talán most elõször veszem õt a karjaimba, és a futonhoz sétálok vele. Leteszem rá.

Fizetek és távozom.

***

Holnap reggel elhagyom a várost. Nem akartam ma éjjel már eljönni hozzá, de képtelen voltam rá. Késõn érkezem, mégis azonnal a vendégszobába vezetnek.

Shimi egy áttetszõ sötétkék fátyolból varrt kimonóban fogad, derekán ezüst övvel, amelyet tõlem kapott. Kedves mosollyal üdvözöl, mintha örülne nekem, szakét tölt, megmasszíroz és vár.

- Vetkõzz, Shimi.

A futonon mellé térdelek, szépségében gyönyörködöm. A tegnapi tombolásom nyomait még viseli.

- Mire vágysz, Mori-sama? Minden kívánságod teljesítem, ez életem értelme – búgja lágyan, hátán végigsikló tenyeremhez domborít, akár egy kényeztetésre éhezõ macska. Keserû mosoly kúszik számra.

- Bárcsak komolyan gondolnád szavaid, Shimi. Nem csak szép vagy, de még okos is. Mindig azt mondod amit hallani kívánok, hízelgéseid megmérgezték a szívemet.

Felemeli a fejét, szép arcán csodálkozás dereng. Kiesett szerepébõl, amelyen nem is csodálom. Hónapok óta járok hozzá, de most elõször beszélgetek vele.

- Bocsáss meg nekem, Mori-sama.

- Ne kérd hogy bocsássak meg azért, mert azt tetted amit kellett. Az elmúlt hónapok számodra nagyon nehezek lehettek. Sokat szenvedtél miattam?

Feltérdel, hosszú sötét haja, mint selyemköpönyeg, úgy öleli körül sápadt testét. Illedelmesen ölébe ejti kezét, meztelenségét olyan elegánsan viseli, amire csak a gésák képesek. Sötét szemei drágakövekként csillognak fel rám, így leülök vele szemben, lábaimat törökülésbe hajlítom. Meztelen felsõtestemet cirógatja a szoba langyos levegõje, s tetoválásom szinte életre kell a papírlámpások halovány fényeiben. Shimi arca zavart tükröz. Egyértelmû, hogy nem mondhatja az igazat nekem, hazudni fog ahogy kell.

- Igen. Minden nap kértem az isteneket, hogy ne jöjj el hozzám.

Õszinte szavai keresztülszelik a szoba levegõjét, és döbbent csendet hoznak magukkal. Arcom sem rezdül, õt figyelem. Látom mennyire megrémült, megremegõ ajkai elé kapja karcsú ujjait.

- Folytasd.

Megrázza a fejét, szemeit lesüti alázatosan, és már mélyen meg is hajol elõttem. Sötét hajtincsei fekete folyóként áramlanak szét körülötte a tatamin.

- Bocsáss meg nekem, ó kérlek!

- Folytasd.

Hosszabb szünet után felemelkedik, kezeivel még mindig a földön támaszkodik, fejét lehajtja. Odakint a kabócák zsongnak, akár a fejemben õszinte szavai, melyeket néhány perce mondott.

- Gyûlölöm a fájdalmat, Mori-sama. Félelmetes vagy, erõs és vonzó. Amikor elõször megláttalak, ezt gondoltam. Az elsõ éjszaka után azonban már csak félelmet tudok érezni. Mindig... visszatérsz hozzám, és mindig, amikor belépsz azon az ajtón, tudom hogy az éjszakám telve lesz fájdalommal és a sikolyaimmal.

Kezemmel áthidalom a köztünk lévõ távolságot, és haját félresimítom az arcából. Megrezzen, de tûri, hogy állánál fogva felemeljem az arcát. Szemeit lesüti, nem ajándékoz meg szépséges tekintetével.

- Gyûlölsz engem, Shimi?

Felpillant rám végre, sötét szemei szinte örvénylenek, magukba rántanak. Hosszú szempillái ámulatba ejtenek, még most is.

- Nem, nem gyûlöllek, Mori-sama.

- Miért?

- Mert... nem vagy gonosz. Tudod hogy rosszat teszel, amikor bántasz engem, ezt bizonyítja a rengeteg kedveskedõ ajándék, amit nekem küldesz. Kárpótolni próbálsz, pedig tudod hogy szükségtelen.

- Ezért? Csupán azért nem gyûlölsz, mert ajándékokat kapsz tõlem?

Megrázza a fejét, kezem lecsúszik arcáról. Felegyenesedik, már félelem nélkül ül velem szemben.

- Látom hogyan nézel rám. Amióta megláttál, csak hozzám jössz vissza. Hallottam szavaid, amelyeket suttogtál, még akkor is amikor úgy vélted hogy alszom. Tudom, hogy belém szerettél.

Fájdalmasan hideg görcs rántja össze a mellkasom. Arcom megrándul, kezeim ökölbe szorulnak. Zihálva nézem õt. Nem! Ez lehetetlen!

- Szükséged van rám, mert csak én tudom csillapítani a benned pusztító démont – folytatja halkan. – Bármilyen fájdalmas és nehéz feladat is.

- Holnap megszabadulsz ettõl, Shimi. Reggel elutazom, és többé nem jövök ide vissza.

Nem csodálkozik.

- Tudom. Kiolvastam az arcodból, és a gesztusaidból ma este. Harcolni mész, uram?

- Nem. A fõvárosba rendelt sógununk.

- Legyen kellemes utad – biccent udvariasan.

- Ha azt mondanám, kifizetem a tartozásod és magammal hívnálak? Ha házamba fogadnálak, és magas rangot kapnál háznépemnél, mit válaszolnál? Ha... elsõszámú szolgám, vagy... ágyasom  lennél? Nincs feleségem és ágyasom sem, te lehetnél az elsõ és az egyetlen. Bõkezû lennék veled, mindent megkaphatnál, támogathatnád a családod is. Ha ezt mondanám, mit válaszolnál?

Alázatosan leborulok elõtte, mélyebben is, mint ahogy az elvárt, tudom, hogy most mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne legyen elégedetlen, s ne történjék semmi olyan, mely úrnõm számára kínos lehetne. Az Õ érdekeit kell szem elõtt tartanom, még ha oly keserves is ez a Sors…

- Üdvözlöm, Takana-sama, kérem bocsássa meg késlekedésemet! – térdemnél érzem a meleg homok érintését, ami pár pillanatra észhez térít, így sikeresen el tudom vonni a figyelmem a lehetséges következményekrõl.

- Állj fel, Shimi – hangja erõs és zord, mint mindig, sebtében reagálok rá, s megteszem, amit kér. Felegyenesedve lesöpröm térdemrõl a makacs homokszemeket, s egy pillanatra áthasít a fejemen egy kép, hogy bárcsak Õt is ennyire könnyedén…

- Hívd ide a ma esti vendégedet – kijelentése megriaszt, azonban arckifejezése komor, majdhogynem semleges. Olyan, mint amilyennek a hadurakat mindig is lefestették. Ledöbbenek utasításán, hisz… végül is nem meglepõ, sejtettem, hogy vendégem nem olyan körökben foroghat, mint amilyen…

- Micsoda barátságtalan üdvözlés – fejemen éles villám hasít át, fájdalmasan megrebbenõ szemem szerencsére senki sem látja, mindenki az érkezõ felé fordul. Aggódva figyelem a szimpatikus férfi alakját, mely lassan rajzolódik ki a falak mögül, háta mögött négy katonával, akik állig fel vannak fegyverkezve.

Elképedek, de igyekszem nem feltûnõen véleményt nyilvánítani, hiszen én itt most csupán egy kiegészítõ karakter vagyok, nem szabad és nem is szeretnék belefolyni az ehhez hasonló konfliktusokba. Viszont lépnem kell, ha a teaház forogna kockán.

- Hogana – hallom reszelõs baritonját, s sejtésem beigazolódott, a vendégem nevével kapcsolatban. Túlságosan is sok álnévvel rendelkezõ férfival volt szerencsém idõt tölteni, így már tudom, mikor mondanak igazat és mikor nem. De nem kerüli el a figyelmem a szinte pattogó, szikrázó légkör. – Miért vársz meleg fogatatást, amikor úgy osonsz be a városomba, mint egy aljas patkány? Szaglászol utánam? Kifaggattad rólam a jujómat is?

Megfagy bennem a vér szavai nyomán, fõleg egyetlen egy szó visszhangzik a fejemben mindenegyes másodpercben: „jujomat”. Szédülés kap el, ahogy arra gondolok, hogy pártfogómmá válna…

- Shimi, meséld el neki, mit csináltunk mostanáig – lágy, simogató hang, mely reszketõ lelkemre melegséget hint. De annyira nem melegít fel, hogy a félelem fagyos viharában kiolvadjak.

- Shogit játszottunk és beszélgettünk.

Szemlátomást nem érdekli a véleményem, legfõképp a jelenlétem, de nem szabad csak úgy távoznom innen. Belekeveredtem, ez látható, csak éppen azt nem értem, hogy miért. Semmit nem tudok róla, így nem tudok semmiféle információval szolgálni bárki emberfiának.

- Hogana-san. A te és a kíséreted holmiját átszállítattam a fõhadiszállásunkra. A katonáim elkísérnek, hogy megmutassák. Késõre jár, holnap megbeszélünk mindent, és a visszautazásodat is megszervezzük – szavai tántoríthatatlanok, mindenki érzi rajtam kívül: ez bizony úgy is lesz.

Épp ezért félek tõle…

- Nos rendben – bólint Sawao-sama, illetve Hogana-sama, de rögtön utána egy apró szemvillanással folytatja is, én pedig elkapom a tekintetem róla, s inkább a földet nézem -, de arról ne is álmodj, hogy visszaküldesz, Tanaka-san. Amíg nem végeztem, addig maradok, és hiába vagy befolyásos hadúr, engem véd a császári parancs, nem rendelkezhetsz felettem. Induljunk!

A hatásos visszavágó hallatán megdermed a levegõ, a közhangulat jelentõs döbbenetet tükröz, még én is abbahagyom a képtelen gondolatok folyamatos záporoztatását. A sok harcos végre elhagyja a teaház udvarát, megkönnyebbülnék, de tudom, hogy ez nem olyan szituáció, amibõl könnyedén ki fogok kerülni. Tanaka-sama emberei fogják magukat, és ahogy a lábaikat elnézem a hajam alól, mindannyian kísérik Hogana-samát.

Õ miért nem megy?

Miért nem indul?

- Te nem tartasz velünk, Tanaka-san? – hatásszünet, görcsösen és feszülten állok a helyemen, ujjaim reszketve szorulnak ökölbe. – Ó értem. Viszlát Shimi-chan, a játékot legközelebb folytatjuk.

- Viszontlátásra, uram – hajolok meg a hang irányába, még mindig nem merek felnézni. Igyekszem arcvonásaimat rendezni, nem tûnhetek riadtnak, tartanom kell a tökéletes álcámat.

De olyan nehéz, mikor tudom, mi fog várni rám… Azzal, hogy az udvarban maradt, számomra félreérthetetlenül jelezte, hogy nem fog távozni anélkül, hogy látogatást ne tett volna nálam.

- Sajnálom, hogy Shimi-kun belekeveredett az ügyeibe, Tanaka-sama. Kérem bocsásson meg nekünk, majd én keményen megbüntetem õt – Mama-san hangja magabiztos, bennem pedig halvány remény kél. Hátha elfogadja ezt az opciót, és távozik!

- Erre semmi szükség. Ma éjjel itt maradok, és õt kérem magam mellé.

Az arcomból minden szín kifut, szinte émelygek. Tartanom kell magam, mert ha nem figyelek oda, megint csúnyán eljátszik velem… El kell bûvölnöm, muszáj végletekig felébresztenem benne a vágyat, hátha megfeledkezik róla…

- Természetesen, Tanaka-sama! – az egyik ajtó mögött álldogáló lányok tapsára idesereglenek, s máris sietnék a szobám felé, hogy felkészüljön, de kemény, érdes tenyere a csuklómra markol.

- Kísérj, Shimi!

Hatalmasat nyelve kísérem végig a folyosón, itt-ott megreccsen a fa lépteink után, az udvarban csend honol, holott a bogarak mindig lármázni szoktak… Vagy csak én reagálom túl ezt az egészet, és szenvedek ennyit… Ki kell bírnom, és el kell terelnem a figyelmét.

- Engedelmével átöltözöm egy… - kezdeném, de letorkoll:

- Nem kell.

Fejemben kétségbeesve pörögnek a gondolatok, egyik a másik után, s elkapva egyet mondom:

- Hozassak Önnek egy szakét? – kérdezem, hátha sikerül leitatnom… de mi van akkor, hogyha akkor még jobban megvadul? Nem kockáztathatok, a külsõmbõl élek, és ha valamiféle olyan sérülést okoz, ami maradandó, akkor…

- Nem – kardjához nyúl, s egy villanásig azt hiszem, hogy végigvág vele rajtam. Elteszi, majd felém lépve a hajamhoz nyúl, ijedten rezzenek össze, hangosan zihálva kapkodom a levegõt. Rángatni fog!

- Haragszol rám, Mori-sama? – arcomat kéz kezével közrefogja, ujjaival megcirógatja a számat, apró idegek táncolnak a szemem alatt érintésére.

- Nem.

- De akkor is megbüntetsz, igaz? – hangom elnyeli a saját félelmem okozta gát, alsó ajkamra harapok, de közben rájövök, hogy ujjai még mindig ott vannak, így megakadályozom a pótcselekvést.

- Shimi, ha dühös lennék rád, már nem élnél – fokokkal elfehéredik az arcom ezt hallva. – Azért maradok itt éjszakára, mert megláttalak és felébresztetted bennem a vágyat.

Meglepetten kerekednek ki a szemeim, keze a nyakamra siklik, így rögvest kioldom a ruhám obiját, hogy jobban megnézhessen magának. Szaporán dobogó szívvel tûröm, hogy végigsimítson rajtam, nadrágomon erõset ránt, s rögvest meg is szabadulok tõle.

- Én is kívánlak, Mori-sama – suttogom, nincs más választásom, mint teljesen elterelni a figyelmét. És ahogy ezt már többször is megtapasztaltam, úgy veszem észre, hogy látogatásainak ez a fõbb célja. Nekem is érdekem, hogy teljesen elvarázsoljam, így motiváltabb vagyok, mint egy átlagos esetnél, vagy bárki másnál.

- Tégy magadévá, kérlek…

A kemény tatami szinte végigsimít a hátamon, ahogy egy pillanatra a levegõ bennem reked, majd megfordul a világ, s térdelve, négykézláb érzem meg merevedését. Rémülten rezzenek össze, de tudom mi a dolgom.

- Legszívesebben minden éjjel veled hálnék – zendül mély hangja a fülemben, hajam feltekeri kezére, érzem a feszítõ, húzó érzést a fejbõrömben. Felemelem a fejem, fájdalmasan nyöszörgök:

- Mori-sama – enyhébb lazítás következik szavaim nyomán, így megpróbálom még egy pillantással befolyásolni a tetteit. Elterelni a figyelmét a nem messze levõ tálca tartalmáról, s minden másról. – Tégy magadévá… ah…

Durva harapás a válasz, erõs remegés rohan végig testemen, könyörögni kezdek:

- Kérlek… kérlek! – kezeim hátraszaladnak, igyekszem megszabadítani a ruháitól, meztelenül kevésbé tudja magát visszafogni…

- Nem vagy beolajozva – elégedetlen hangja akkor ér el, mikor ujjai megérintenek bejáratomnál.

- Mert nem számítottam rád, Mori-sama – fentebb emelem a fenekem, igyekszem teljesen kitolni, hogy tökéletes rálátása legyen, és minél kevesebb önuralma. Vágyam halványan felparázslik, mikor megérint…

- Ezek szerint Hogana nem azért jött, hogy veled háljon?

- Shogiztunk… csak ennyi, ahogy mindig… De esküszöm, hogy rólad egy szót sem meséltem neki! – félkemény valómhoz ér érdes tenyere, reszketve élvezem a gyengéd érintést.

- Tudom, hogy nem. Különben sem bírnál mirõl, hisz semmit sem tudsz rólam… - hangja élveteg hörgésbe fúl, mikor megelõzve és lezárva a beszélgetést, merevedését kezdem el kényeztetni, igyekszem minden figyelmét rám összpontosítani.

- Mori-sama, úgy kívánlak! Kérlek ne várass tovább, add meg amire vágyom… - hangom aprón megremeg és rekedt, de mégis sikerül úgy kiejtenem a szavakat, hogy megvadul. Durva fogainak érintésére sikoly hagyja el ajkaimat, fájdalmat fájdalomra halmoz, apró csillagok lebegnek a szemem elõtt, de nem a gyönyörtõl.

A közelgõ veszélytõl és újabb kínzó hullámtól…

- Mori-sama… - elcsuklik a hangom, rettegve várom, hogy megtegye. Minden izmom égetõ görcsbe rándul, felkészülök a behatolására… váratlanul érzem meg magamban Õt, fülemben dübörög a vérem, úgy érzem magam, mint akit eltiport egy ló…

- Ez fáj… ez fáj… - sikolyom éles és visszhangzó, minden erõm elszáll, minden porcikám hasogat, nyilallik és szúr, elterülök a földön, fejem erõsen koppan a padlón, révén hogy nem tudom megtartani magam. Teljes súlyával rám nehezedik, megvonva tõlem a szabadon lélegzés lehetõségét, szinte fuldokolva tartom Õt fájdalmammal együtt… - Mori-sama! Mori-sama!

- Shimi – mély baritonja zendül, s érzem, hogy vége van. De az érzés, a fájdalmas, szenvedõ érzés, a kín… Nem tudok moccanni, nem merek moccani. Minden erõm elszívta, a folyamatosan lüktetõ fájdalom az alfelemben további fekvésre ítél.

- Elmehetsz, Shimi. Ma éjjel nem alszom itt – tápászkodik fel rólam, s villámként csapdosó nyilallásokkal a testemben óvatosan és lassan próbálok meg felvenni magamra valamit, majd az ajtó felé veszem az irányt, ahol már várnak rám, s mikor megérzem, hogy átölel, biztonságban érzem magam. Ámde mikor a sarokig elérünk, neki is meg kell kapaszkodnia, nehogy a földre rántsam…

***

A hetek peregnek, de a látogatásai kínzóan lassúak és nehezen vánszorognak tovább, ámde mikor épp nem tartózkodik a vendégszobámban, úgy illannak el az órák, mintha valaki direkt próbálkozna azzal, hogy megrövidítse azokat az örömteli pillanatokat, amelyeket Tanaka-sama nélkül élvezhetek.

Mostanra megpróbáltam már kezelni Õt, de még mindig nem tudom sosem, mikor érkezik meg. Szeszélyes, éppen ezért kihívás, de sosem gondoltam volna, hogy meghátrálni kényszerülök, és szégyenszemre minden látogatása végére teljesen kimerülök. Többet nem tudok neki mutatni magamból, s még eleinte szerettem volna egy kicsit jobban megismerni…

Csak saját magamnak hazudok.

Mikor elõször megpillantottam, éreztem, hogy veszély a lépte, figyelme pedig túl súlyos ahhoz, hogy egy magamfajta szolgáló el tudná viselni. Csak részvétet tudok azok iránt érezni, akiket már a teaházból a „kegyeiben” részesített.

A piacot szokásos rendszerességgel járom, a zsivaj kellemesen eltereli a figyelmemet a sötét fellegekként csoportosuló gondokról. Élvezem barátaim társaságát, de már nem tudom örömömet lelni ruháim díszítésében.

Most, hogy mindent megkapok tõle, úgy érzem, elvett tõlem egy lehetõséget arra, hogy szórakozzak. Mindig szerettem volna a drága obikhoz hasonló öveket, ezért direkt megvettem olcsóbb anyagból, s saját magam meghímeztem, vagy festettem, hogy hasonlítson az eredetire, melyre akkor sem lenne pénzem, ha naponta tíz olyan kuncsaftot fogadnék, mint Tanaka-sama.

Úrnõm mindig átadja az aranyakat, én pedig titkon elrejtegettem õket. Az egész teaház úgy gondolja, hogy biztos elköltöttem már a piacon. Nem, valami különleges alkalomra szeretném tartogatni… s az egyetlen ilyen esemény, amit el tudok képzelni, az Tanaka-sama távozása lenne.

***

Újra meglátogatja a teaházat, így sebtében elkészülök, hogy méltón fogadhassam. Illedelmesen megvárom, míg úrnõm távozik a többi szolgálóval, s csak azután szólítom meg:

- Köszönöm, hogy újra eljöttél, Mori-sama.

- Shimi – feje kimért mozdulatával üdvözöl, s magához hív, én pedig alázatosan öntök neki egy kevés szakét, megajándékozva csuklóm kivillanó fehérségével. Azonnal el kell kezdenem a csábítását, nála nem szabad elvesztegetni egyetlen percet sem. Ezúttal ismét úgy döntök, hogy vállait kezdem el masszírozni, s az izmait lazítani.

- Shimi – nevem olyan hangsúllyal ejti ki, hogy lefagyok a mozdulatban, amit épp csinálok. Nem tetszik ez a hanghordozása…

- Igen?

- Feküdj a futonra – utasítását azonmód teljesítem is, közben pedig igyekszem a legerotikusabb módon levetni magamról a ruhadarabokat, amik számát megritkítottam azért, hogy ne sokáig legyen vele macera, mert még feldühödik. A szokásos pozitúrát alkalmazom, hajam elõrevonom, hogy láthasson teljes valómban, tudom, hogy szeret nézni, fõleg azokat a sebeket és karcolásokat, amiket rajtam szokott hagyni.

Lassan a futonhoz lépek, és kényelmesen, kitárulkozóan elfekszem rajta, pillantásommal egyszerre szemmel tartom és rabul is ejtem egyben. Feláll, hullámzó mellkasa hasonlít a tenger vad hullámaihoz, mikor egy szirtet ostromolnak. Mint valamiféle ragadozó, elõször csak figyel, végigfuttatja rajtam a tekintetét, mintha… nem is tudom.

A csendet megtöröm egy apró harangszóval, praktikus ékszer, tõle kaptam, és már rájöttem, hogyan tudom az ajándékaival a vizet a saját malmomra hajtani. Látom rajta, hogy feleszmél gondolataiból, így nyújtózkodva, mint egy macska, fordulok a hasamra.

- Mori-sama… - keze végigzongorázik a hátamon, halkan felsóhajtok az érzésre.

- Shimi készülj fel, ma nagyon rossz a kedvem.

Egy pillanatra megrebbennek a szempilláim, így inkább fejemet elõre fordítom, hogy az arcomra kiülhessenek érzelmeim. Erre nem számítottam, de már a hangja is furcsán szólt, mintha lett volna benne valamiféle pattogó, lappangó szikra, feszültség…

Óvatosan megfordulok a hátamra, és egyik lábam kéjelegve emelem fel, hogy lábfejemmel végigsimíthassak testén, közben lágy hangon ejtek ki mindenegyes szót:

- Segítek megfeledkezni róla… engedd meg, hogy teljesítsem kívánságaidat – lábam élesen apró, csengetõ hangokkal végigbarangolja testét, finoman megnyomkodom a kényes részeket, nagylábujjammal megcirógatom merevedését a nadrágja alatt.

Iszonyatos mennyiségû önuralmamba került, hogy ezeket a szavakat egymás után tegyem, mikor jól tudom, hogy ezzel saját magam alatt ásom a vermet. Imád engem kínozni, élvezetét leli a szenvedésemben. De ma éjjel talán alkalmam nyílik arra, hogy újfajta praktikáim egyikét kipróbálhassam rajta. A dolog kockázatos és veszélyes, tekintve szeszélyes természetét és jelenlegi feszült hangulatát, de…

Jobb lehetõségem sosem lesz.

Arca megfeszül, két keze keményen puffan a fejem mellett a futonon, próbálok továbbra is ártatlan arckifejezést vágni, s ahogy az állkapcsánál táncoló izmot látom, sikerült is.

– Tégy velem, amit akarsz – simítok végig magamon, és az oldalt levõ tálcára téved jobb kezem, hogy onnan felvegyem az általa annyira kedvelt ostort, s lassan körbetekerjem a nyaka körül, majd annál fogva próbálom meg közelebb húzni magamhoz. Mindvégig tartom a szemkontaktust, néha szemérmesen lesütöm pilláimat, néha konkrétan a szemébe nézek.

Két kezem közé fogom arcát, puhán nyomom ajkaimat homlokára, ez pusztán csak érintés, semmi csók vagy puszi, az nekem tiltott, ameddig nem kéri. Végigsimítok orrának ívén, lábammal alattomosan az övé közé nyúlok, térdemmel súrolom merevedését, majd lassan simítom kezeimet a mellkasára, és elkezdem eltolni magamtól. Elõször direkt ellennyom, de végül csak sikerül elkapnom a kíváncsiságát, és hagyja, hogy felültessem.

Négykézlábra fordulok, majd lassan és erotikusan elkezdek mászni az ablak felé, vállam felett folyamatosan figyelem reakcióit, az apró harangok csengése kíséri utam. Neki háttal leülök az ablak elé, ujjaim felsiklanak a falon, mintha simogatnám, majd a párkányban megkapaszkodva felhúzom magam egyenes helyzetbe, megtámaszkodom rajta, s hajam elõre vonva hívom magamhoz, sokat sejtetõ pillantásokkal. A Hold fénye átvilágítja az egész szobát, árnyékom lustán elnyúlik köztünk.

Feláll, két lépéssel átszeli a szobát, és mögöttem terem. Arcom az udvar felé fordítom, fenekem kintebb tolom, tálcán kínálva fel magam. A jobb kezemben levõ ostort enyhe remegéssel bár, de átnyújtom neki, amit el is vesz. Nekitaszít a párkánynak, gyomromban érezve kemény felületet fájdalmasan felnyögök, eközben érdes és nyirkos tenyereit a csípõmre tapasztja, hátrább rántva. Lábaimat széles és mély terpeszbe teszem, lágyan ringatom a csípõmet, néha egy leplezetlen pillantást vetek rá, s látom az arcán táncoló vágyat.

Hangos szisszenés a szoba csendjében, hátamba hasító érzés nyilall, kiáltásom elnyeli a sötét éjszaka, miközben újra és újra átélem a fájdalmas suhanást, az elõtte hallható surranást… Összeszorítom a szemeimet, hogy legalább a látványtól megkímélhessem magam, de mikor megharap, kiszakad belõlem az indulat…

A kínzó érzésektõl hamarosan teljesen eltávolodom, úgy érzem, hogy képes lennék menten elájulni, és összerogyni a fájdalomtól… A csillagos égen cikázik a pillantásom, mely onnan, távlatokból is egy sûrûn pislákoló fénypont lehet.

Majdnem elértem, amit akartam, majdnem…

De elfelejtettem, hogy rossz hangulatban van, így a praktikáim nem fognak rajta, visszafelé sült el az, ami terveztem… Váltakozva buggyannak ki belõlem kiáltások és szenvedõ nyögések, mikor végre megszûnnek az ostorcsapások, a harapások és a karmolászások, s nyöszörögve, zsibbadó és szinte sistergõ testtel várom, hogy mi fog most következni.

Nem, nem lankadhatok el éppen most…

- Gyere, várlak… - sóhajtom, fátyolos szemeimen át foltokban látom alakját. Visszafordulok a párkány felé, és erõtlenül kapaszkodom belé, mint fuldokló a vízen lebegõ farönkbe. Megérzem magamban, feszít, szinte széthasít, hangom elrohan a házak, fák között, a kint levõ apró tó felszíne azonban meg sem rebben.

Erõszakosan és durván tombol bennem, keményen magához szorít, vállamat harapdálja, hol hozzám dõl, hol eltávolodik, és mélyebben húz magára, sikolyaim erõsek, zihálásom elnyom minden kívülrõl érkezõ zajt, csak a saját zakatoló szívemet hallom. Ellentétesen lendítek a csípõmmel, hallom fújtatását, egyik keze oldalamon barangol, majd a mellkasomra siklik, és kegyetlen módon megkarmolja a mellbimbómat, elképesztõ fájdalmat okozva ezzel…

 Ívbe feszítem a hátam, összeszorítom farpofáimat, mire mély nyögést hallok felõle, s még keményebben diktálja a ritmust, csapongva és kapkodón tajtékzik, kezében sistereg az ostor, ahogy végigvág rajtam. Elgyengülve csúsznak le kezeim a párkányról, megtámaszkodom a földön, de végül képtelen vagyok megtartani saját magam, elterülök a földön, de Õ erõsen fentebb húzza a csípõmet, amit aléltan bár, de tartok.

- Shimi… - hallom mély hangjának kemény döndülését a fájdalom éles viharában. Igazából csak az fáj, hogy fájt, már nem is bánt… Már csak vadul õrjöng, kezébõl az ostor tompa koppanással esett ki nem rég. A kábultság lerántott a tataminál is mélyebben, úgy érzem, hogy nem tudnék megmozdulni.

Nesztelenek a lépteim. Nem hallok mást, csak az elõttem lépkedõ Shimi kimonójának lágy suhogását. Csodásan áll rajta a sötétkék szövet, bõrének természetes fehérsége szinte tündököl tõle. Egy szóval sem említi az ajándékomat, de viseli és ez éppen elég.

Amikor végre kettesben maradunk, leülök az asztal mellé, és elkortyolom a szaké egy részét, miközben õt figyelem. Nehéz napom volt, nincs kedves semmihez, beszélgetni pedig végképp nincs, õ pedig tudja ezt. Nem szólal meg, csak halkan mögém ül, a szemeimet képtelen vagyok levenni róla. Finom virágos illata száll felém a mozdulattól, ahogy felemeli kezeit. Amikor megérinti a vállaimat és végigsimít, már értem mit akar tenni, és beleegyezõen hagyom hogy lesimogassa rólam a haorimat. Ujjai finom melegek, és olyan puhán cirógatják a bõrömet, mintha nyári fuvallat volna csupán. Beleborzongok, lehajtom fejemet és behunyt szemekkel élvezem a lazító, fokozatosan erõsödõ masszázst, és a néha-néha szándékos de mégis véletlennek tûnõ simogatásokat. Élvezem hogy kényeztet, a fejembõl pedig lassan kiürülnek a zavaró gondolatok, testembõl pedig az izmaimat feszítõ idegesség.

Amikor véget ér az egész, egyszerûen feláll és ellép tõlem, de egy gyors és határozott mozdulattal megragadom vékony bokáját és lerántom magam elé, és a hátára fekszem, de nem nehezedek rá teljesen. Nem azért mert agyonnyomnám, tudom hogy bírná, hiszen nem egy gyenge nõ. Nyakának egyik oldaláról félresimítom a haját, és puha bõrére szorítom a számat. Meleg... és milyen finom az illata... Annyira kívánom már, hogy képtelen vagyok várni. El akarok veszni testének forróságában, nyögni és hörögni akarok az élvezettõl, az õ izzadt testét akarom harapni és belemarkolni a húsába... széttépni õt...

- Shimi – szólítom a nevén, amelyet az elmúlt napokban sokszor ismételtem magamban éjszakánként. – Vetkõztess le.

Feltérdelek, és õ azonnal fellebben, mintha semmi súlya sem lenne, kecses gésáktól tanult mozdulatokkal sétál körül, és miközben lángoló bõrrel, zihálva figyelem minden rezdülését akár egy zsákmányra lesõ vadállat, õ lesimogatja rólam a derekamnál lógó haorit. Megérinti a bõrömet, a kígyót simítja végig, lélegzetem felgyorsul, felállok és hagyom hogy az alsóruházatomtól is megszabadítson.

Elsétál mellõlem, válla felett egy csábító, hívogató tekintetet vet felém, és ezzel végletekig felkorbácsolja bennem a vágyat. Rávetõdöm, és magammal sodrom õt a puha futonra. Legyûröm magam alá, és zihálva, fújtatva rángatom le róla a kimonóját. Fájdalmas kiáltásai égetik, perzselik ágyékomat. Amikor végre meztelenül fekszik elõttem a hasán, hátának lágy íve alatt a kemény és formás fenekén játszadozik a bíbor papírlámpás lágy fénye.

- Ez az... – szûröm a fogaim között, és tenyeremet betölti puha húsa, ahogy belemarkolok. Valahonnan a kezembe csusszan a selyemostor, és sziszegve szeli keresztül a levegõt, bõrébe belemar és sötétrózsaszín csíkokkal díszíti hófehér hibátlanságát. Kemény merevedésem hátsójára nehezedik, a két part közötti hasadékba illeszkedik. Minden egyes csapástól összerándul alattam, és ez annyira... de annyira izgató, már nem bírom elviselni. Az ostort nyaka köré tekerem, pórázként rántom feljebb a fejét, miközben hátát végigkarmolom szabad kezemmel. Istenem ez a sikoly...

Hagyom neki, hogy a hátamra döntsön, és combjaimra üljön, de még mindig pórázon tartom, akár egy állatot. Izgató táncot lejt szinte rajtam, csípõje megállás nélkül köröz, és tudom hogyha most benne lennék, azonnal elélveznék a látványtól és az érzéstõl. Milyen tehetséges! Minden aranyat megér... Kemény hímtagomon csúszik puha herezacskója, és ahogy elõrehajol és vállamra dönti fejét, mélyen a szemembe néz. Nem bírom tovább... Ez a szûzies, mégis forrón csábító tekintet... Mintha csak nekem szólna a világon.

Oldalra hajítom, a hasára érkezik és már felette vagyok, csapdába ejtem a testemmel, õ pedig izgatóan tekereg alattam, hozzám simul, érzem bõrömön a bõrét, leheletét az arcomon, lihegését fülemben, illatát orromban. Vadul belemélyesztem fogaimat a fehér vállába, és marokra fogom hímtagomat, egy erõteljes mozdulattal belényomom. Elõre beolajozta magát, mondhatni könnyen siklik belé, de nagyon szûk még, és így úgy szorongat, akár ha kézzel markolnám erõsen.

Tudja mi kell nekem. Sikolt, kiabál, nyöszörög, ahogy benne és rajta õrjöngök, tombolok...

Feltérdelek, a pórázával rántom fel õt is, derekát fogom és együtt hullámzunk tovább. Haja a heves lökésektõl fekete vízként hullámzik körülöttünk, illata keveredik az izzadtságom erõs aromájával.

Egyre jobban elveszítem a ritmust, már csak kapkodóan csapongok benne, egyre hevesebb és vadabb lökésekkel, és amikor egy óvatlan pillanatban hirtelen hátralendül és minden eddiginél mélyebben belécsusszanok, ordítva szakad ki belõlem a gyönyör. Vadul meg-megrándulva, hörögve ontom magomat az õ meggyötört testébe...

Zihálva hanyatlom vele együtt a párnára, még egy utolsó erõtlen mozdulattal letekerem nyakáról az ostort, és félrehajítom, és még mindig rajta, benne... elalszom.

*

A madarak reggeli énekére ébredek. Végtelen elégedettség és fáradt nyugalom zsibong a testemben. Még mindig az õ puha testén heverek, haját markolják ujjaim. Elengedem, lassan kihúzom hímvesszõmet belõle, amely a reggeli merevedéstõl kemény. Nem riad fel erre sem, amikor pedig felállok és megmosakszom a szoba sarkában lévõ tálban, megtörülközöm és felöltözöm, még mindig csak fekszik és alszik. Hosszú percekig térdelek mellette, nyugodt pihenésének látványa ellazít. Kócosan terül szét a fekete hajtömeg, bõrén vörös csíkok, nyaka körül és a hátán fõleg.

Felállok, övembe tûzöm kardjaimat és távozom. Odakint ismét bõségesen fizetek a gésának, Shimi is kap egy újabb aranyat. Talán odaadják neki, talán nem.

- Köszönjük a látogatását, Tanaka-sama – hajol meg udvariasan a gésa.

- Úgy döntöttem, Shimit ezentúl gyakrabban látogatom.

- Megtisztelsz bennünket a nagylelkûségeddel – hajol meg ismét. Arcán egy rezdülés sem árulja el gondolatait, de nem is érdekelne. Ezekkel a szavakkal a tudtára adtam, hogy mától ki és mi is vagyok annak a kis jujonak. Persze a gésa nyilván jobban örülne, ha õt vagy egy másik gésát tüntetném ki ezzel, de nem szokatlan dolog ez sem.

***

Komoran olvasom a tekercsen szereplõ utasításokat. A császár a szokásos jelentések mellett mást is kért. Utánunk küldött egy udvari tanácsost, akinek a harci stratégiák és a költségek felügyelete a fõ feladata. Egy újabb kolonc a nyakamon. Nagyszerû.

- És hol van Hogana Soumi-san? – kérdezem a futárt.

- Néhány napja már a városban van, uram. Elõbb érkezett, hogy megismerkedjen a körülményekkel.

- Vagyis kémkedett utánunk.

A mögöttem ülõ két helyettesem halkan morgolódni kezdenek, de intek a kezemmel, hogy hallgassanak. Térdeimre simítom kezeimet, dühömet kifejezéstelen maszkom mögé rejtem.

- Hol szállt meg?

Egy órával késõbb már a jól ismert teaház udvarán állunk, a mama-san - a gésák vezetõje - személyesen áll elõttem.

- Miért jöttek ilyen sokan? – kérdezi nagyon udvarias meghajlással.

- Nem vendégségbe jöttünk ma éjjel, hanem a császári tanácsosért. A szállásául szolgáló házban azt mondták, ide jött az embereivel ma este.

- Igen, uram. Épp elfoglalt, nem tudom hogy...

- Nem érdekel.

- Épp Shimivel van, Tanaka-sama – hajol meg ismét. Ujjaim megfeszülnek a kardom markolatán. Nem kéne ezt éreznem, hiszen õ egy jujo. Bárkinek széttárja a lábait ha kell, ha a gésája erre utasítja, de akkor is harag szorítja össze a torkomat. Nem szabad botrányt rendeznünk, íratlan törvények óvják a gésákat, és nem tenne jót ha az udvarban megtudnák hogy a csapatom botrányokba keveredik.

- Hívd ide Shimit!

- Máris, uram!

Néhány perc csupán, és lélekszakadva siet elém Shimi. Csodaszép, mint mindig. Egy világosszürke haoriban és hakamában van, amelyet apró kis türkizkék virágok díszítenek. Haja kibontva, csak néhány hajtincset tûzött hátra az arcából. Bõre sápadtan világít a hold és a sárga papírlámpások tompa fényében. Térdre borul elõttem a puha és még naptól meleg homokos földön.

- Üdvözlöm, Tanaka-sama, kérem bocsássa meg késlekedésemet!

- Állj fel, Shimi. – Szót fogad, és közben apró, szinte észrevehetetlen mozdulatokkal leporolja ruháját. – Hívd ide a ma esti vendégedet.

- Micsoda barátságtalan üdvözlés – hallom a mély férfihangot, és egyszerre kapjuk oldalra a tekintetünket. Középkorú szakállas férfi áll elõttünk, mögötte négy katonával, akik a császári jelképet viselik egyenruhájukon.

- Hogana – sziszegem, és épp csak biccentek felé, õ sem tesz másképp. – Miért vársz meleg fogadtatást, amikor úgy osonsz be a városomba, mint egy aljas patkány? Szaglászol utánam? Kifaggattad rólam a jujómat is?

Hogana csak mosolyog, és Shimire pillant.

- Shimi meséld el neki, mit csináltunk mostanáig – mondja neki kedvesen, és ettõl ökölbe szorulnak a kezeim.

- Shogit játszottunk – válaszolja halkan – és beszélgettünk.

Elengedem jelentéktelen szavait a fülem mellett, hideg szemeimet Hogana arcára szegezem. Mögöttem a harcosaim türelmesen várnak.

- Hogana-san – szólítom meg kifejezéstelen hangon. – A te és a kíséreted holmiját átszállítattam a fõhadiszállásunkra. A katonáim elkísérnek, hogy megmutassák. Késõre jár, holnap megbeszélünk mindent, és a visszautazásodat is megszervezzük.

- Nos rendben, de arról ne is álmodj hogy visszaküldesz, Tanaka-san. Amíg nem végeztem, addig maradok, és hiába vagy befolyásos hadúr, engem véd a császári parancs, nem rendelkezhetsz felettem. Induljunk!

Komoran figyelem ahogy kivonul embereivel, köréjük sereglik az én kis hat fõs egységem, akiket magammal hoztam a csapatból. Én csak állok, és amikor Hogana eléri a kertbe vezetõ kaput, megtorpan.

- Te nem tartasz velünk, Tanaka-san? – Válasz nélkül figyelem õt, ahogy a mellettem álló Shimire pillant. – Ó értem. Viszlát Shimi-chan, a játékot legközelebb folytatjuk.

- Viszontlátásra, uram – jön azonnal az alázatos válasz, és már csak õt figyelem. Amikor meghajol, vállai felett elõrefolyik fekete hajzuhataga. Mama-san, a fõgésa lép elém.

- Sajnálom, hogy Shimi-kun belekeveredett az ügyeibe, Tanaka-sama. Kérem bocsásson meg nekünk, majd én keményen megbüntetem õt.

- Erre semmi szükség. Ma éjjel itt maradok, és õt kérem magam mellé.

- Természetesen, Tanaka-sama! – ragyog fel az idõs gésa arca a mosolytól. Máris összeüti a kezeit, és szolgálólányok sietnek hozzánk, Shimi pedig visszavonulna, hogy késõbb csatlakozhasson, de elkapom csuklóját és visszatartom.

- Kísérj, Shimi!

Engedelmesen lép vissza felém, elengedem õt és követem ahová vezet. Hajának hullámzását figyelem, s amikor bevezet egy szobába, felém fordul és meghajol.

- Engedelmével átöltözöm egy...

- Nem kell.

- Hozassak önnek egy szakét?

- Nem.

Kardjaimat kihúzom övembõl, és a fal mellett lévõ fából faragott tartóra teszem, majd ismét felé fordulok. Csendben áll a szoba közepén, alázatosan lehajtott fejjel vár. Amikor elé lépek, és félresimítom arcából a haját, megrándul, levegõért kap. Sápadt és remeg. Retteg tõlem.

- Haragszol rám, Mori-sama? – kérdezi nagyon halkan, szinte suttogva. Már tegezõdik velem, hiszen kettesben vagyunk. Kezeim közé veszem szép arcát, hüvelykujjammal végigsimítom puha ajkát.

- Nem.

- De akkor is megbüntetsz, igaz?

Meglep, hogy mennyire bátor. Kérdezni mer, sõt... beszélni mer az engedélyem nélkül.

- Shimi, ha dühös lennék rád, már nem élnél. Azért maradok itt éjszakára, mert megláttalak és felébresztetted bennem a vágyat.

Felemelkednek a hosszú szempillák, barna szemei az arcomat tükrözik vissza. Ujjaim nyakára csúsznak, a hófehér bõrén egy kis hiba sincs, már teljesen felépült azóta hogy legutóbb itt jártam. Mondanom sem kell, kioldja az övét, és hagyja hogy széttárjam rajta a haorit. Megfeszül a teste, minden szépséges porcikája szemem elé tárul. Apró kis mellbimbói rózsaszínek és kemények. Végigsimítom ujjaimmal mellkasát és hasát, köldöke alatt belemarkolok nadrágjába és megrántom. Tudja mi a dolga, azonnal megszabadul tõle, és amikor teljesen meztelenül megáll elõttem, oldalra fordítja arcát, félig lehunyt szemei alól csábítóan néz rám. Olyan szép!

- Én is kívánlak, Mori-sama – búgja, hanga akár az édes méz. Hazudik, hiszen tudom hogy retteg tõlem, mégsem vedli le magáról a profi álarcot, azt mondja amit hallani akarok, és csak ez számít. – Tégy magadévá, kérlek...

Beleborzongok a vad vágyba, a testemben lángoló vad érzelmek túlcsordulnak, és már nem vagyok ura önmagamnak. Leteperem a tatamira, a futonig már el sem jutunk, csak a hasára fordítom és a hátára nehezedve dörgölöm fenekéhez nadrágomon keresztül a merevedésemet.

- Legszívesebben minden éjjel veled hálnék – súgom a fülébe, miközben öklömre csavarom szép hosszú haját.

- Mori-sama – nyögi fájdalmasan. Amennyire engedem, oldalra fordítja a fejét, hogy lássam szép arcának minden rezdülését. – Tégy magadévá... ahh...

Vállába mélyesztem fogaimat, felsikkant és összerándul a fájdalomtól.

- Kérlek... kérlek!

Hátranyúl, kezeivel kioldja övemet, és együttes erõvel megszabadulunk a ruháimtól. Amikor meztelen testünk összeér, felszisszenek. Milyen meleg a bõre... milyen puha és az izmai ahogy alattam tekeregnek... nh... Hátrarántom fejét a hajánál fogva, és belenyalok a fülébe, miközben ujjaim feneke partjai közzé csúsznak.

- Nem vagy beolajozva – morgom. Ha nem elég síkos, akkor nem tudok beléhatolni.

- Mert nem számítottam rád, Mori-sama – nyöszörgi izgatóan, és fenekét feljebb emeli, hogy jobban elérjem. Lejjebb csúszik a kezem, kemény kis herezacskóját markomba veszem és lágyan, gyengéden megszorítom. Megremeg és kéjesen felnyög.

- Ezek szerint Hogana nem azért jött, hogy veled háljon?

- Shogiztunk... csak ennyi, ahogy mindig... De esküszöm, hogy rólad egy szót sem meséltem neki!

Éledezõ hímtagját lassan simogatni kezdem, miközben keménységemet fenekéhez dörgölöm. Valahogy örömmel tölt el, hogy nem nyúlt hozzá az a mocsok az én jujómhoz. Az én jujóm. Mikor kezdtem el így gondolni rá? Nem számít.

- Tudom, hogy nem. Különben sem bírnál mirõl, hisz semmit sem tudsz rólam. Mmrrr... – morgásba fullad a mondatom, amikor hirtelen megérzem ujjait a hímtagomon, ahogy hihetetlenül csodás módon kezdi masszírozni. Sokkal ügyesebb, mint eddig bárki, engem is beleszámítva.

- Mori-sama... úgy kívánlak! – suttogja. – Kérlek ne várass tovább, add meg amire vágyom... – hallom a betanult, ismerõs szavakat. Minden jujo ezeket használja, kisebb eltérésekkel, tõle azonban jólesik.

Végigharapdálom a hátát, majd amikor fenekének egyik partján hagyom erõteljesen a fognyomaimat, felsikolt. Hosszan és szépségesen, pont ahogy szeretem. Széthúzom fenekét kezeimmel, és rózsaszín kis nyílását nézem. Olyan mint egy szûzlányé, talán valamiféle kenõcsöt vagy gyógynövényt használ, hogy ilyen jó állapotban tartsa.

- Mori-sama... – nyüszíti, és felmorranok. Beleköpök tenyerembe, hogy megnedvesítsem markommal hímtagomat, majd egy határozott nyomással beléhatolok. Fájdalmas sikolya maga a kéjes gyönyör, szinte csillagok ugrálnak szemeim elõtt. Szûk, forró, és nagyon nehéz beljebb hatolnom, de ettõl olyan csodálatos...

- Ez fáj... ez fáj... – sikoltja alattam, és erõtlenül hanyatlik a földre, és én teljes súlyommal ránehezedem, úgy vonaglok rajta teljesen önkívületben. – Mori-sama! Mori-sama!

- Shimi – hördülök fel a gyönyör pillanatában, és vadul rángatózva ontom magomat belé. Megöntözöm fájdalmát... és hosszú-hosszú percekig csak fürdök a csodában. Fejemet hátán pihentetem, sokáig csak mozdulatlanul fekszünk.

Minden olyan távoli. Hogana, a királyi udvar, a háború... Csak bõrének melegsége és szuszogása létezik.

Ügyesen kijátszott, annyira felizgatott, hogy nem játszadoztam el vele. Ebbõl is látható, hogy nem buta. Kezd kiismerni, és pontosan azt nyújtja nekem, amire szükségem van. A felejtést. Eltereli figyelmem a problémáimról, és eléri hogy betöltse a gondolataimat, érzékeimet a jelenléte.

Felemelkedem róla, és látom hogy egy kissé véres a hímtagom.

- Elmehetsz, Shimi. Ma éjjel nem alszom itt.

Halkan nyögdécselve feltápászkodik, lassú, esetlen mozdulatokkal ölti magára ruháit. Sápadt és megviselt, és... már majdnem meggondolom magam, majdnem visszahívom õt, amikor az ajtó hirtelen feltárul, és egy szolgáló azonnal magához öleli õt és eltámogatja.

Fizetek és távozom.

*

Sok idõ, talán egy vagy két hónap telik el.

Hetente kétszer meglátogatom a jujómat.

Néha fényes nappal megyek, csupán egy vagy két órát maradok és eljövök, néha pedig egész éjszakákat töltök ott. A gésák társasága nem érdekel már, egyenesen a vendégszobába sietek, ahol már Shimi vár engem. Örökös készenlétben van, mert soha nem tudja mikor érkezem, egyszer csak ott vagyok és kész. Tanult abból az esetbõl, már nincs olyan nap, nincs olyan pillanat, amelyben azon kaphatnám õt, hogy felkészületlenül vár engem, mindig beolajozva fogad. Sok ajándékot küldök neki, akár hetente többször is. Ruhákat, obikat, ékszereket, édességeket. Minden alkalommal amikor megyek, hálásan mosolyogva fogad, a frissen kapott kimonójában, vagy obijában. Egyszer egy nagyon értékes, áttetszõ selyemkendõt küldtem neki, és amikor másnap este elmentem hozzá, egyenesen a vendégszobában fogadott, és semmi más nem volt rajta, csak a skarlátvörös áttetszõ kendõ a dereka körül, és egy kitárulkozó, végtelenül erotikus pózban hevert a futonon. Hörögve vetõdtem rá, egész éjjel le sem fordultam róla. Azóta minden nap eszembe jut az a jelenet, és amikor felelevenedik szemeim elõtt az emlékkép, erõs merevedést vált ki belõlem.

A harcok folytatódnak, taktikázások, elõrenyomulások és visszavonulások. Erõsítés is érkezik, az udvari tanácsos is aktívan részt vesz minden tanácskozáson, és bosszantóan beleszól a stratégiámba, de csak a száját járatja, hiszen hatalma és befolyása nincs.

- Uram, egy levél érkezett az udvarból! – jelenti egyik szamurájom, és máris belép mögötte a császári futár. Díszes páncélruháján a jól felismerhetõ szimbólummal. Letérdel elém, és átnyújtja a tekercset, amelyen a nagy pecsét jelzi, hogy egyenesen a császártól kaptam. Homlokomat ráncolva veszem el tõle.

- Mit írt? – kérdezik türelmetlenül a többiek, amikor befejezem az olvasást. Türelmetlen mozdulattal az asztalon heverõ térkép tetejére hajítom.

- Olvassátok el magatok.

Rávetõdnek, és még szájuk is mozog miközben a szavakat falják. Egyszerre háborodnak fel, arcukon pontosan az a düh tükrözõdik, ami bennem is fortyog.

- Mi? De hát ez hogyan lehetséges? És akkor most...?

Karjaimat összefonom mellkasom elõtt, és kibámulok a belsõ udvarra. A nádrúd lassan, komótosan ütõdik a sziklának, ahogy újra és újra feltöltõdik a csobogó vízzel, majd kiüríti magából. Kabócák zizegnek, a nyár a végéhez közeledik.

- Adjátok ki a parancsomat, kezdjenek készülõdni. Két nap múlva elindulunk vissza a fõvárosba.

***

- Üdvözöljük nálunk ismét, Tanaka-sama.

Biccentek a gésának, és hagyom hogy elkísérjen a vendégszobáig.

- Shimi-chan nemsokára csatlakozik önhöz.

Egy szolgálólány siet be egy szakés tálcával. A gésa szorgalmasan töltöget nekem. Rám sem mer nézni, s amikor a csészém koppan az asztalon, rémülten rándul össze. Megvetõen húzom el a számat.

Futó léptek tompa puffanásait hallom, majd félresiklik végre az ajtó, és belibben rajta õ. Hosszú haja lazán összefogva pihen a hátán, abban a sötétzöld kimonóban van, amit nemrég vettem neki. Az aranyhímzéseken szikrázik a lámpások tompa fénye, ahogy térdre vetõdik elém, és meghajol. Addig fel sem emelkedik, amíg a gésa ki nem siet. Amikor felemeli a fejét, kedvesen mosolyog rám, arcán pír terül szét, és még kapkodja a levegõt a sietség miatt.

- Köszönöm, hogy újra eljöttél, Mori-sama – mondja lágy hangján.

- Shimi – biccentek neki, és magamhoz intem. Azonnal közelebb csúszik hozzám, és tölt egy újabb csésze szakét. Finom édes illat áramlik felém, és ahogy felvillan fehér csuklója, vágy hullámzik végig gerincemen, majd ágyékomban összpontosul. Amíg kortyolgatom a meleg italt, mögém térdel és a vállaimat kezdi gyúrni. Nem szólal meg, tudja hogy szeretem a csendet. Szex elõtt. Szex közben pedig olyan hangos, amennyire csak kell, és már minden rezdülésemet megérti, kérnem sem kell tõle semmit. Ujjaival ügyesen dolgozik vállizmaimon, de az óriási feszültséget most nem tudja eltûntetni. Nem... most nem erre van szükségem, és bárhogy is fog mesterkedni hogy elcsábítson, ezúttal nem fog menni. Túl sok sötét felleg ül a homlokomon.

- Shimi.

Megdermednek ujjai a vállamon.

- Igen?

- Feküdj a futonra.

Feláll, lassú és izgatóan ringó léptekkel sétál a színes párnákkal és takaróval díszített fekvõhely mellé. Felém fordul, kioldja obiját. Lecsúszik vállairól a kimonó, miközben egy tánclépéssel megfordul, s a selyem halk suhogással a földre hull, meztelen hátán szétterülõ sötét haja formás fenekét és hosszú combjait simítják végig. Levegõért kapva szorítom ökölbe a térdeimen pihenõ kezeimet. Kezeivel a hajába túr, felemeli a hajkoronát, és válla felett elõre simítja, ezzel felfedi elõttem nyakát, és hátának finom ívét. Szép arcélét is bámulom, testének sziluettje beleég a szemembe. Még látni lehet a combjainak hátsó felén a két éjszakával ezelõtti harapásnyomokat, amelyeket tõlem kapott. Elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy az én jelemet viseli. Megjelöltem, igen.

Lefekszik a futonra, egyik lábát felhúzza, majd egy karját a feje alá teszi, és egy erotikus pózban vár engem. Hangosan dübörgõ szívvel, fújtatva állok fel, és sétálok hozzá. Körbesétálom õt, lépteim nesztelenek, csak ruhám halk suhogása töri meg a kabócák zsibbasztó hangáradatát. Csak bámulom õt, minden szögbõl. Miközben szívom, iszom magamba a képet, és raktározom el a fejemben, rádöbbenek az igazságra. Megtorpanok és letérdelek mellé, tenyerem végigsimítja az ágyon szétterülõ fekete hajtincseket. Nem volt soha, és nincs senki más, aki képes ennyire hatni rám, mint õ. Egy éjszaka vele, és minden feszültségem, sötét gondolatom és kellemetlen rettegésem a kudarctól elszáll. Kezdettõl fogva jó hatással volt rám, és amióta megtanulta hogyan tehet mégjobban a kedvemre, csak tovább nõtt ez az érzés bennem.

Nem, nem állítom hogy nélkülözhetetlen. Õ csak egy jujo, semmi több.

De nagyon sokáig hiányozni fog majd.

Bal térdét felhúzza, bokáján megcsendül a kövekkel és apró harangokkal díszített ezüst bokalánc. Ezt is tõlem kapta, és amikor táncol, lépteire finoman csendül. Nagyon izgató... és mindig felveszi ha jövök hozzá.

Lehunyja szemeit, és pillái alól, izgatóan néz fel rám. Lassan fordul a hasára, bokáján a kis csengõ halkan megszólal. Hátsóját izgatóan feltolja, csábít engem, izgat minden mozdulatával, pillantásával, illatával. Tudja hogyan õrjítsen meg...

Érdes tenyerem végigsimít a hátán, és õ halkan felsóhajt.

- Mori-sama...

- Shimi készülj fel, ma nagyon rossz a kedvem.

Szorítása enyhül, levegõért kapkodva, köhögve omlok a padlóra, reszketés rázza testem, apró és izzó foltok lüktetnek a hátamon. Nyirkos kezeivel a csípõmre fog, erõszakosan felrántja, megérzem kemény merevedését, elmémben megpattan egy fájdalmas gondolat… Felnyöszörgök, a jeges félelem helyett parázsló rettegést érzek, arcom felé fordítom, hogy láthasson, hiszen ez a dolgom… Egy jujonak akkor is tisztán kell látnia, mikor a vendégét elragadta a hév, de nem merek ránézni…

Durván megperdít, sötétlõ alakja úgy magasodik fölém, mint egy hatalmas árny, mely bekebelezni készül. Lenyelve ijedt hangjaimat teszem a kötelességem, s lentebb csúszva teszem szét lábaimat, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen közöttük, majd erre válaszul simogatás kapok.

Összerándulok a finom érintéstõl, tudom már, hogy ez után kegyetlen mozdulatok fognak következni…

- Olyan puha a bõröd – dörmögésétõl libabõrös leszek, izzadt bõröm fázni kezd, de nem sokáig hagy didergésben, mert körmeivel végigszánt rajtam. – Nézz rám, Shimi!

Utasítása keményen dörren, szófogadón teszem azt, amire utasít, legszívesebben felsikoltanék, ahogy a pillantását látom. Elsötétültek szemei, testtartása pattanásig feszült, támadásra kész.

- Tetszem neked? – jut el zavarodott elmémig kérdése.

- Igen, Tanaka-sama. Nagyon szép férfi vagy… - válaszolom szelíd hangnemben, arcán átsuhan egy érzelem. – Olyan erõs vagy és vonzó. Minden szívet megdobogtatsz.

Selymes érintés, ahogy elveszi az övet a nyakamról, kezeim felemelem, hogy megköthesse csuklóimon, de erõsen ráránt, a bõr húzó és szinte sistergetõ érzésétõl felnyögök, megrebbennek pilláim, egy pillanatra homályossá válik hatalmas alakja. Megragadja a gyönyörû obit, és annál fogva vonszol a futonig, ahol a párnák között kötök ki, hajam áldásosan fedi a szemem, ahogy rá pillantok. Félek, hogy valami számára nem tetszõt teszek, így hallgatva saját zihálásomat figyelem, ahogy vetkõzik.

A tálca felé nyúl, kezében erõsen, durvára sodrott kötelet pillantok meg, s tudva a dolgom ellazítom testemet, hogy majd mikor késõbb megfeszülni kénytelen, ne fájjon annyira… annyira… Végigvezeti rajtam, minden lehetséges ponton, szinte karcol a kötél, ahogy húzza. Mikor látom, hogy az olajos üveget veszi magához, széttárom lábaim, megfeledkezve a kötelekrõl, fájdalmas hang száll fel belõlem, ahogy szinte nyúzza a bõrömet.

Nehéz teste mellém dõl, meglepetésemre kényeztetni kezdi férfiasságom. Érzem, hogy a vér az arcomba szökik, szívverésem az egekben szárnyal, minden dobbanással egyre többet hallok a világból…

- Nhh… nh… ahnn…

Ívbe feszül a testem, a folyamatos forrósághullámok elviselhetetlenek, mintha láva folyna végig bennem, rajtam, mindenhol… Lihegve vetem hátra a fejem, összekötött kezeimet az arcom elé emelem, szédülve érzem a lüktetõ kínt tetõzni… Fájdalmas szorítást érzek meg pulzáló tagomon, szakadozott nyögések és csalódott szuszogások siklanak ki kiszáradt ajkaim mögül…

Érzem, hogy lassan a golyókkal tömi meg lüktetõ, fájdalmasan izzó testem, görcsösen szorítom össze minden porcikámat, az élvezet úgy tombol bennem, mint egy mindent elsöprõ vihar… Valamit mond, képtelen vagyok felfogni belõle bármit is, szívem és vérem olyan erõsen száguld, hogy a dobbanások elnyomják a külvilágból érkezõ hangokat…

Megszívja a mellbimbómat, hangja elszáll mellettem, keményen harap, sikolyom éles vibrálással tölti be a szobát…

- Folytasd! – vérem a fülemben dobol, de hallom szólítását. Sistergõ, égetõ érzés, újra és újra, szenvedve próbálom összébbhúzni magam, de a golyók megmozdulnak bennem, merevedésem keményen lüktet és fáj…

- Könyörgöm… kérlek… Tanaka-sama…! – hangom kipattan belõlem, ahogy majdnem kiáltom. Minden porcikám kielégülésre vár, ujjaim tépik a lepedõt, a levegõ forró, amit kapkodva szedek…

- Mori.

- Mori-sama… könyörgöm… kérlek… - válaszul rám vág, visításom és sikolyom keveredik, ahogy bennem dúló fájdalom és gyönyör is. Fáj… fáj mindenem…

- Ahh… Mori-sama… - préselem ki magamból nagy nehezen a szavakat, felét nem is hallom a saját zihálásomtól, csupán gondolataimban visszhangzik minden szó. – Mori-sama… kérlek hagyj elélvezni… Kérlek!

- Milyen mocskos és kéjsóvár lettél… pedig alig vettelek még kezelésbe.

- Könyörgöm…

A sírás határán, nyüszögve vonaglok alatta, remegésem kezd teljesen elvadulni, ahogy masszírozni kezd, a kötél lekerül rólam, áldásos könnyedség simul végig bõrömön, de a parázsló izzás nem múlik…

Nem bírom tovább ezt a tortúrát, nem… ahh… nem…

- Mori-sama… Mori-sama! – kiáltozom a nevét, a fájdalom a tetõfokára hág, és mikor úgy érzem, hogy mindent elnyel a sötétség, elenged. Fehér térben lebegek, megkönnyebbülés szánt végig rajtam keményen és durván, végigvág testemen a kéj, elkábulva, szinte repülve terülök el teljesen kimerülve a futonon…

***

Napokig lábadozom az átért sokkból, bõröm kivörösödött és fájdalmasan lüktetett, mintha leégtem volna a napon. Finom tejes krémet kaptam rá, mely hûsítette ugyan fájdalmaimat, de az elviselhetetlen gondolatokat nem tudta eléggé lehûteni, befagyasztani. Azok az izzó, erõszakos pillanatok nem hagynak nyugodni, álmaimban mindig Õt látom, és menekülni próbálok, de az ostorral mindig elkapja a lábam, elesek, és úgy húz maga után, miközben sikoltva marok a fûbe, a fûcsomók siralmas kiáltozással maradnak a kezemben…

Természetesen a teaház élete nem áll meg, mindennap egy újabb vendég kiszolgálásának öröme, s én, hogy elfelejthessem a megrázkódtatásokat, bekéredzkedem egy-egy tánc, vagy szamizen elõadásba, olykor-olykor még fel is szolgálhatok. Úrnõm véd, megtilt és parancsol, minden a helyén van, de tudom, hogy nem sokáig fog ez tartani…

Taps.

Felemelkedem a helyemrõl, és a szobába lépek. Keserûséggel tölt el a tudat, ahogy rám pillant a mellettem tálcával besietõ Yua, s mindent úrnõm keze alá tesz. Egyetlen egy férfi beszélget Momata-samával, megjelenése kedvesnek tûnõ és meleg, akárcsak ruházata, s teste, mellyel isten megáldotta. Mogyoróbarna szemei áthatóan méregetnek, arcán jóízû mosoly, s felém int, így felegyenesedve hajolok meg elõtte, tisztelettel.

- Mi a neved?

- Shimi.

- Shimi-chan… Tudsz shogit játszani? – kérdése meglep, de halvány mosollyal biccentek, hogy igen. Megörül, arca valósággal kivirul, sietve felkel, meghajol Momata-sama elõtt, aki a fürge férfi után gyorsan kel fel, némi fáziskéséssel. – Pompás! Vezess!

Elmondhatatlanul jól érzem magam vele, boldog, vidám és mindenen derûsen nevet, kiváló beszédpartner, szinte faggat, így nem kell némaságba burkolóznom. Szerényen válaszolom meg a kérdéseket, melyek úgy záporoznak férfias mellébõl, szakálla miatt mindig úgy tûnik, hogy derül valamin.

- Sakk-matt! – hallom diadalittas hangját, miután már lassan hajnalodik. Kipillantok az ablakon egy szemvillanás erejéig, meglepve konstatálom, hogy végigjátszottuk az egész estét, és nekem fel sem tûnt, mennyire elrohant az idõ…

Mosolyával eléri, hogy azt higgyem, én nyertem, kellemesen megmelengeti belsõmet minden mozdulata. Nem félek tõle, sõt, képes lennék megbízni benne, ha úgy alakulnak a dolgok. Édesapámra emlékeztet, de Õ valamiben más…

Kezeimet kéri, finoman végigsimít rajtuk, majdnem elpirulok az érintés melegségétõl, így felemelem karjaimat, hogy láthasson valamennyit csuklómból, fehér bõrömbõl.

Feláll, segítek neki megigazítani a ruháját, s közben feltûnés nélkül egy saját magam készítette origamit rejtek a zsebébe. Remélem, emlékezni fog rám, és gyakrabban jön majd… Végigsimít az arcomon, keze érdes és kemény, mint aki sokat dolgozik, de tekintete mérhetetlen tudásról árulkodik.

Mikor elmegy, úgy érzem magam, mint akit beavatottak egy szent titokba, és elvarázsoltak. Sosem volt még ilyen csodálatos estém, amióta jujo vagyok. Párszor érintett csak meg, sosem ment túl semmilyen bizonyos ponton sem, lágy volt és gyengéd, modorával megnyert magának.

- Jöjjön máskor is – hajolok meg mélyen az ajtóban, a hajnal vöröses fényében úgy fest, mint egy róka.

Pár óra múlva, a kezemben levõ hatalmas tekerccsel szinte leesem a lépcsõn, ahogy a piacra indulok. Izgatottan toporogtam eddig egy helyben, örömmel tölt el és boldogsággal, hogy megint kimehetek a forgatagba, nézelõdni.

Meg persze vásárolni.

Gyógyír mindenre az emberek népes vonulása, az árusok által árult ételek fûszeres illata, édes parfümök a levegõben… A lelkem izgatottan tombol testem börtönében, olyan régen voltam kint…

- Finom púdert és új füstölõt is hozz, Shimi-chan! – szól utánam az egyik szolgálólány, majd végül felkap egy lábbelit, és utánam jön, a biztonság kedvéért. Szép, fekete haját most csak feltûzte, kora reggel nem kell kinek tetszelegnie. Intek, hogy értettem, mire eltûnik a fusuma mögött, árnyékát elnyeli a reggel fénye. A fejemre felhúzom a köpenyem csuklyáját, úrnõm megtiltotta, hogy fedetlen fõvel mászkáljak a nép között. Fõleg mostanság.

A piacon meg kell küzdenem a mindennapi bevásárlók tömegével, akik a reggelire valót igyekszenek lázasan beszerezni. Mire elérem a szokásos árust, szinte teljesen összetaposták a lábam, de megérte, hisz az ékszerek csillogása már a reggeli teám felszínén is ragyogott. Letolom fejemrõl a kámzsát, levéve köpenyem a karomra terítem, hogy megismerjen a legkedvesebb árusom.

- Ohayou, Shimi-chan! – köszönt mosolyogva az idõs férfi, kezével még integet is, én pedig meghajolok elõtte, de közben közelebbrõl megfigyelem a választékot. – Mi járatban? Úrnõd küldött?

- Hát… - akad meg a szemem egy szép darabon.

- Megint nézelõdés? – nevet fel, és teljesen felém fordulva megdönti testét, hogy áthajoljon a gyönyörû csecsebecsék fölött. Bizalmasan int, így lelkesen pipiskedve pislogok a kezében tartott díszre. Felemelem, megcsillan a reggeli nap fényében.

Nem veszem meg, hanem csak eltetetem vele, és még csak elõleget sem kér. Mélyen meghajolok elõtte, mire felkacag, és már a következõ kuncsaftnak mutogat egy kevésbé szebbet, de megfizethetõbb darabot.

A szövetesnél elbûvölve válogatok az övek között, s egy lélegzetelállítóan szépet felemelve megkérdem annak árát:

- Mennyibe kerül ez az obi?

A válasz elkeserít, annyi pénzem még akkor sem lesz, ha mindig kapnák egy aranyat minden éjszaka után egy héten. Bánatosan teszem vissza a sötétkék szövetet, s ekkor tûnik fel, hogy egy piachoz képest milyen csend uralkodik. Érdeklõdve nézek körbe, s meglátok egy nagyobb lovas csapatot. Szamurájok.

Automatikusan keresem tekintetemmel a vezért, de mikor meglátom, minden letörlõdik az arcomról, és inkább gyorsan, mélyen meghajolok, addig, míg el nem halad a lovasság, s a paták dobogása el nem hal. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor megláttam, rettegve sütöm le tekintetem addig, mígnem végleg el nem tûnnek.

Mikor visszaérünk a teaházba, elvégzem a szokásos napi, délelõtti teendõimet, még ebédelni is van idõm. A pálcikák lelkesen csattognak, ahogy hármasban esszük az ebédet, lassan forgatom a számban a megrágott falatokat, igyekszem fesztelenül beszélgetni társaimmal. Horu és Yue pletykálnak, mint mindig, én pedig tanulva belõlük, sejtelmesen hallgatok.

Kopogtatás, sürgetõ kérés, felállok, félkész ebédem otthagyva a többieknek, és az elõtérbe sietek. Egy méltóságteljes szamuráj áll az ajtóban, kezében egy barna papír csomag pihen, úrnõm lopva szúrós pillantásokat lövell a férfira, aki elé lép, hogy hozzám forduljon.

Megköszönöm az ajándékot, de mikor azonnal tovább adnám Momata-samának, a férfi hangja szinte dörren. Megilletõdve bontom ki, és meglátva a sötétkék övet, összerántom a csomagolást, és engedelmet kérve eltûnök az egyik ajtó mögött.

Fájdalmasan dobogó szívemre szorítom kezeimet, szinte lihegve borulok az egyik falhoz, hogy támaszt leljek.

Megvette?

Nekem?

Ilyen drága holmit, egy egyszerû jujonak? Momata-samát szokták ilyesmivel meglepni a szerelmes és elvarázsolt férfiak, nem egy egyszerû mezei jujot…! Az obi végigsiklik csuklóimon, ahogy körbetekerem vele õket, elkápráztat a csodálatos szín és a hímzés, mely szemmel láthatóan arannyal van készítve.

Elakad a lélegzetem, ahogy simogatom. Milyen selymes...

***

Még aznap este megjelent a teaházban, én pedig a kötelezõen viselt ruhában mutatkozom meg elõtte. Megint kizavarja a felesleges embereket a szobából, újfent végigvezetem a folyosón, kényelmetlen és kellemetlen érzéssel a gyomromban. Megvárom, míg magas alakja eltûnik a fusuma mögött, pillantását kerülve ülnék le vele szemben, de egy pillanatra megtorpanok.

Akármennyire is viszolygok az érintésétõl, egy ilyen drága ajándékot illik viszonozni… nagyon drága lehetett, lelkiismeretfurdalásom van, hogy egyáltalán elfogadtam. De ha nem fogadtam volna el, minden bizonnyal ide jött volna, és…

És…

Odalibbenek mellé, kimonóm suhogása felerõsödve szuszog a csendben, hisz késõre jár már, egy lélek sincs ébren ilyenkor. Mögé sétálok, feje oldalra fordul, a válla fölül pillant rám, figyelve minden mozdulatom. Könnyedén felemelem két kezem, csuklóim kivillannak, majd ujjaim lágyan simítják vállait, s miután nem szól rám, tudva dolgom folytatom tovább elbûvölését.

Ezalatt a pár nap alatt megérlelõdött bennem a gondolat, hogy le kell némileg nyugtatnom a benne háborgó érzelmeket, mielõtt közel engedem magamhoz.

Gyengéden simítom le haoriját vállairól, nyakának ívén végigsöpörnek ujjaim, aprón megérintve fülcimpáját, érzem, ahogy megborzong az érintéseimre. Nehezére esik, de elõre fordítja arcát, hogy jobban elérhessem a nyakát, ajkaimra halvány, diadalittas mosoly kerül. Puhán nyomkodom nyakát és vállainak kemény, görcsös izmait, majd idõvel intenzívebben masszírozom feszült testét, lassan lazul csak el, nagyon lassan. Néha csábítón húzom végig kezem széttárt ujjakkal arcának élén, a sarokban frissen meggyújtott füstölõ édes illata mámorító és édes.

Pontosan tudom, meddig feszegethetem a határokat egy átlag férfinál, de nála lehetetlen meghatározni, mikor pattan el az az apró, józan szál… A kemény masszírozást enyhítem, felkészítem testét és elméjét arra, hogy most érintésem megszûnik. Alázatosan meghajtott fejjel igyekszem vissza a helyemre, de váratlanul és hihetetlenül erõsen a bokámra markol a kimonón keresztül, és sikerül elesnem, kezeim gyorsan csattannak a tatamin, ahogy reflexbõl rántom õket magam elé. Zihálva és szinte megálló szívvel nézek farkasszemet a padlóval, testemre nehéz súly kerül, forró leheletét megérzem nyakamnál, ahogy ajkaival végigsimít rajta, megremegek.

- Shimi – hangja hosszan, keményen szól, teljesen rám fekszik, szorosan a tatamira simulok, megint úgy érzem, hogy nincs menekvés a kezei közül. Harapás a nyakamnál, a kimonót durván rántja meg a nyakamnál, hörgéshez hasonló hang szakad fel belõlem. Súlya lekerül rólam, fellélegzek. – Vetkõztess le.

Felkelek a földrõl, erotikus és kecses mozdulatokkal járom Õt egyszer körbe, majd eljárom ezt az utat mégegyszer, visszafelé. Ez arra szolgál, hogy mindvégig engem figyeljen, és én megláthassam ruhájának gyengébb pontjait, ahol szétnyithatom a drága szövetet. Félig lesimogatott haoriját fuvallatnyi, hívogató érintésekkel, arcomra igyekszem vonzó kifejezést ölteni -ami tekintetét és pillantását látva-, sikerült is. Tetoválását megcirógatom, körbefuttatva kezeimet testén, s mikor a kígyó lebukik alakján, úgy bontom ki hakamájának övét, majd ruházata utolsó darabja is a földre siklik, lágy suhogással.

Hullámzó hátát látva nagyot nyelek, és kihasználva azt, hogy nem látja az arcom, megrázom a fejem, kiûzve a gondolataimat arra vonatkozóan, hogy ma… ma mennyire fog meggyötörni…

Nem lépek elé, hanem közömbösen elsétálok mellette, mintha ott sem lenne, majd félúton a vállam felett vetek rá egy csábító pillantást, mire úgy mozdul, hogy pillanatok múlva a futonon találom magam, letépi rólam a kimonót, fájdalmasan felkiáltok, ahogy az anyaggal együtt néha a bõrömet is megrántja.

- Ez az… - erõszakosan markol mindkét kezével a fenekembe, érzem, ahogy körme belesüpped. Matatását hallom a tálcán, az ostor parázsló érintésére kiáltok éleset, váratlanul a nyakamra csapja, és feltekeredik a torkomra, reszketve emelem fentebb a csípõmet, újra végigmar körmeivel a hátamon, sikoly szakad fel belõlem.

Muszáj… csinálnom valamit…

Kihasználva, hogy kezeim szabadok, és az ostor felé lazább, hátrább mászom, s egy pillanat alatt ringó csípõvel combjaira ülök, hajam elõresöpröm kétoldalt, hogy láthasson. Finoman mocorgok rajta, merev férfiasságához dörgölöm fenekem, visítva fogadom karmolászását mellkasomon, hátam hátravetem, s egy jól begyakorolt mozdulattal vállához döntöm fejem, ártatlanul, de mégis kéjesen pillantva rá.

Elõrelendül, kezeinek csattanását elnyeli a futon puhasága, lábainak és karjainak börtönében kidomborítom a hátam, hogy törleszkedhessek, akárcsak egy macska. A vállamba harap, kezeimet elroppantani készül durva ujjaival. Nem gyõzök sikoltani, kiáltani, nyöszörögni, kábán érzek minden fájó érintést, mozdulatot, simítást, de mikor minden elõzmény nélkül belém vágja magát…

Kitisztul az elmém a kín egyre erõsödõ hullámaira, sikolyom nem nyelik el a párnák, mindent szétdobált, mint egy vadállat… Feszít, tép, marcangol, mozdulatai mögött parázsló szenvedély lobog, de mikor rám zúdítja azt, nyers erejének brutalitását érzem csak… a nyakamra tekeredett ostor megfeszül, nem érzem már mellkasát hátamon, felegyenesedhetett.

Úgy ránt magához, hogy alig bírom felvenni a léptéket, így szédülten ringatom a csípõmet, a sötétség jótékony leple kezd leragadni pilláim végén, bódult állapotban hallgatom a saját sikolyaimat, melyek végül nyögésekbe fulladnak, ahogy elkezd engem is kényeztetni.

A lampionok körül repdesõ bogarak nagy árnyékokat vetítenek elém, a fekete, sötét foltokat figyelve zihálva és lihegve emelem fel a fejem, hajam csatakosan ragad a hátamra, sípolva veszem a levegõt, mikor meg-megrántja a rám tekeredett ostor végét.

Elhomályosul minden, fáradtan próbálok még egy utolsó kósza gondolatot követve véget vetni ennek az egésznek, s amennyire csak tudom, egy megfelelõ pillanatban ellentétesen lendülök, teljesen magamba fogadom Õt, s megkönnyebbülten hallom még élvezetének hangját a fülledt levegõben…

***

Reggel, mikor felébredek, nincs mellettem senki sem, elsápadok az elsõ gondolatomat megértve: itt maradtam vele! Hitetlenkedve emelem fel nehéz fejem az egyik gyûrött és megcibált párnáról, hangosan szedve a levegõt nézek körül, de Õ nincs itt.

Nem lett volna szabad!

Hogy lehettem ennyire gyenge, hogy?

Istenem…

Az egyik legfontosabb szabály az, hogy sosem maradhatunk reggelre a vendéggel, sosem! Kifut az arcomból minden szín, ahogy eszembe jutnak a bölcs tanítások, amikkel úrnõm megismertetett. Gyorsan szeretnék felkelni, de testem minden porcikája zsibbadt, izomlázam van ismét, fájdalmasan fordulok a hasamra, elviselhetetlen, lüktetõ nyilallás pulzál az alfelemben.

Nem… nem…

Remegni kezdenek ujjaim, görcsösen markolom meg az egyik ráncosra taposott és feküdt ágynemût, pihegve nyúlok a tálcán levõ csengõért, és még utolsó erõmmel megrázom.

Besietnek hozzám, felnyalábolnak, és rögtön megfürdetnek, megtisztítva mindentõl, több réteg krémet és olajat kapok. Mindenki körülöttem sürög-forog, mint egy alázatos hangyaboly. Fáradtnak érzem magam. Rettentõen fáradtnak. De legalább nem játszott velem olyan kínzóan, mint a legutóbbi alkalomkor… most mondhatnám azt is, hogy elviselhetõen viselkedett, és nem nyújtotta meg a szenvedésem…

Máshogy kell legközelebb megközelítenem, ki kell puhatolnom, mi hat rá megnyugtató hatással…

 Yue sietve halad felém, kezembe teszi a kimonót, rajta a méregdrága obit. Elõször düh fog el, mikor meglátom, de végül elveszem a szépen összehajtogatott ruhakupacot, és a szobámba viszem.

Nem rakom fel az általam annyira szeretett övek közé, hanem csak egyszerûen leteszem a szövetet az egyik sámlira. Ökölbeszorulnak a kezeim, bõrömbe hasogató érzés költözik, de nem törõdöm vele, majd végül mégis megnézem csuklóimat, és észreveszem, hogy csak az alkaromat karistolta végig durva körmeivel, a csuklóm érintetlen.

Remek, legalább nem fognak teljesen kisajátítani, nem fognak a tulajdonának tekinteni. Ez már késõ bánat… Mindenki azt suttogja, még a piacon is, hogy drága holmikat vesz nekem egy vagyonos úr. Összepréselem az ajkaimat, apró asztalkámhoz ülök, felteszem a festékes tálkákat, és az egyik hófehér obit kisimítom az asztallapon.

Felemelem ecsetemet, és a vérvörös festékbe mártva festeni kezdek. Elõször lassan kanyarog, majd a színt felismerve idegesen kapkodó kezekkel suhannak a vonalak, össze-vissza haladnak az ismeretlen minták. Mikor befejezem, a csuklóm már sajog, fáj, görcsösen markolom az szõrpamacs végét.

Egy kígyó veszélyesen villogó szemei néznek vissza rám az öv gyönyörûen rikító fehérségérõl, szinte látom magam felé kúszni az állatot. Felsóhajtok, az ecset hangosan koppanva esik a tatamira, ahogy arcom a kezeimbe temetem.

Nem akarom többet látni, de újra jönni fog…

Meddig?

Meg kell tudnom, hogy meddig állomásoznak itt. Sokkal egyszerûbb elviselnem, ha tudom, hogy hány alkalmat kell még kibírnom vele. Mezítelen lábaim nesztelenül suhannak a folyosón, úrnõm szobájának ajtaján határozottan kopogtatok, beinvitál. Épp készülõdik, ma is férfiak érkeznek, szamurájok, a hadtestbõl.

Szerencsére Õ nem lesz közöttük.

- Shimi-chan! Micsoda meglepetés, pont érted akartam küldetni. Foglalj helyet – szól arcán elsimítva a krémet, én pedig a küszöböt átlépve letérdelek a tatamira. Beljebb már nem mehetek, az Momata-sama intim szférája. Nincs jogom felzavarni.

- Ma négy harcos fog érkezni, a lányok táncolni fognak a szórakoztatásukra, azonban… az egyik férfi kifejezetten téged kért. Ha jól sejtem, Õ volt itt két nappal ezelõtt – mondja tárgyilagos hangon, nekem pedig eszembejut a férfi, akivel shogi játszmát folytattam, szinte egész éjjel.

Kedves volt, kicsit idõsebb, haja barna volt, s meleg színû ruháival maga volt a megtestesült jóság. Fõleg Tanaka-sama után. Alázatosan fejet hajtok a dolog elõtt, kedvelem azt a férfit, kellemesen el lehet vele beszélgetni, és szinte mindenrõl tud. Tipikusan a szavak embere.

- Értettem, Momata-sama.

- Nem bánod? – emeli fentebb tükrét, megnézve mesterien elkészített, csodálatos haját. Senkit nem enged a közelébe, mikor elõkészül az estére, tabu minden, ami Õt saját magát képezi. Egy árva lélek sem nem érhet a hajához, sem az arcához.

- Nem, úrnõm, a legkevésbé sem – válaszomra megáll a sminkelésben, dús, vörös ajkaira halvány mosoly kerül, de szinte azonnal tovaszáll.

- Készíts elõ mindent a férfi kellõ fogadására. Keresd elõ azt a táblát, Horuval beszéld meg a részleteket.

- Hai, Momata-sama.

- És Shimi-chan! – hangja a küszöbön túl ér, mikor már ujjaim a fusuma szélére kulcsolódtak. Pillantása tükrébõl erõs, szigorú és kemény. Összerezzenek az ismerõs nézésre, mire lágyul a pillantása. – Kerüld a testi érintkezést és csendben tedd a dolgodat.

Meghökkenek, de nem mondok rá semmit, helyette illedelmesen meghajolok, és kimegyek a szobából, arcomon furcsálkodó kifejezéssel.

Nem értem…

 ***

Leszáll az éj, bûvös leplével nehezen terül el a földön, végigsimítva mindent, sötét fátyolba csavarva azt. Felöltözöm, ruhám díszesebb és mégis átlagosabb, mint a többi, amiben fel szoktam lépni. Az ablakon keresztül nézem a tájat, alakok mozognak benne, a szemközti épületben szamizen szól. Lehunyom szemeimet, hálát adok annak, hogy ma éjjel csupán szórakoztatás lesz a dolgom.

Szeretek shogit játszani, még édesapám tanított meg rá. A testet nem erõlteti meg annyira, hanem inkább az elmét részesíti kellõ tornában, hogy mindig megfelelõ kondícióban maradjon. Tanaka-sama a testem veszi teljesen igénybe, míg ez a férfi csupán az eszem.

Megérkeznek az urak, alkalmi partnerem már vezetem is a folyosón egy kisebb szoba felé, ami kifejezetten arra való, hogy egyéni zenét, táncot mutassunk be, illetve kényelmesen elférünk, ha a vendég másfajta kedvtelési módot kíván. Jelen esetben egy shogi játszmát jelent a dolog.

Megvárom, míg a szobába lép és helyet foglal, utána követem én is, letelepedve elé. Egy frissebb, üdébb illatú füstölõt gyújtottam meg, nem az édesebb, bódítóbb fajtából.

Mogyorószín szemei végigvillannak rajtam, elmosolyodik, és lép az egyik gyaloggal, miközben megszólít:

- Megtaláltam az ajándékod, Shimi-chan – a bábú halkan kattan a táblán, igyekszem megállni nagyobb mosolygás nélkül, s én is lépek egyet, mielõtt még levenné ujját a sajátjáról. – Csodaszép.

- Köszönöm…

- Sawao-sama – biccent, s végre én is megtudhatom a nevét. Bár az is lehet, hogy álnév, sokan járnak errefelé átutazóban, és az ilyen háborús idõkben nem túl szerencsés vándorolni.

A játszma alatt egész végig kérdezget és vidáman beszélget, sokszor felnevet, mély, öblös hangja van, olyan dallamosan cseng, mint édesapámé hajdanán. Sok a közös vonásuk, de ez a férfi… Hihetetlenül taktikus.

Remekül építi fel a stratégiát, sõt, még látszatot is húz rá, majd elém löki a bábut. Sokszor nem is a táblát figyeli, hanem az arckifejezésem, mosolya mindig kiszélesedik ha lépek, könnyeden reagál mindenre. Nem tudom hová tenni, legszívesebben megkérdezném, hogy harcolt e már valaha magasabb rangban, hogy ennyire ért a szervezéshez, de nem szabad, tiszteletlenség.

- Ote – hallom határozott és lágy hangját, de bábuja keményen koppan, ahogy sakkot ad. Elmerengve nézem a táblát, több elõléptetetett bábuja is van, ami némileg bosszant. Megint sikerült elterelnie a figyelmem, holott az az én tisztem lenne.

Megragadom az egyik megmaradt aranytábornokom, és végiggondolok minden lehetséges lépést és formációt, amivel megszüntethetném a sakkot. Kimonóm ujja felcsúszik, ahogy megemelem a tábornokot, csuklóm kivillan, lassan teszem le a bábut a megfelelõ helyre, elvéve a sajátját, majd felteszem a saját részemre.

Elismerõen biccent.

- Shimi-chan, említetted, hogy édesapád tanított meg játszani – megvakargatja az állát szeme a táblán suhan, kimérten, ráérõsen. Elmosolyodom, ahogy észreveszem igazi célját. – Katona volt?

- Nem, egy egyszerû falusi – válaszolom kedvesen.

- Akkor valóban érdekes… - emeli meg sárkánylovasát, és éppen lépne, mikor odakintrõl szapora lábdobogást hallok meg. Egy pillanatra az ajtó felé pillantok, de inkább Sawao-sama felé fordulok, nem lehetek vele szemben tiszteletlen.

- Nocsak, mi ez a káosz odakint? – fordul teljes testével oda, hogy láthassa az udvaron szaladgáló szolgálókat.

- Kérem, ne törõdjön vele – emelem fel kezem, és vízszintesen a tábla felé intek, mire elnézõen rám néz.

- És ha megtámadták a házat, vagy ég valami?

- A támadást nem hinném, kegyes uram – mosolyodom el halványan, megemelve és letéve az egyik bábut, tudván, hogy nem én jövök, de figyelemfelhívásnak tökéletes. - A kígyó szakasz itt állomásozik a városban, tûz pedig már nagyon régen nem keletkezett.

- Valóban?

Gyönyörû hajára téved  a pillantásom, szemei átható melegére, és visszafogott, de drága ruházatára. Magas rangú, és mivel katonákkal érkezett, megesküdnék rá, hogy Õ is az. Ez megmagyarázná a különösen jó taktikai megmozdulásokat a shogiban, az viszont felettébb érdekes, hogy nem tudja milyen szakasz állomásozik itt. Következésképpen nem a kígyó szakasz tagja.

Megemelkedik a szemöldököm feltételezéseim záporára, de a tolóajtón valaki kopogtat, és egy test borul le a földre, közvetlenül a küszöb elõtt.

- Mélyen tisztelt uram, bocsásson meg engedetlenségemért és a zavarásért… – meglepett ábrázatom kishíján lepattintja az arcomra kent szolid festéket. Sawao-sama egy pillantásával jelzi, hogy menjek megnézni, mit akarhatnak. Felemelkedem a párnáról, megjegyezve a bábuk sorrendjét, és a fusumát elhúzva kinézek a folyosóra.

- Horu? – döbbenetem végleg a tetõfokára hág, mikor több szolgáló megkönnyebbülten felsóhajt, ahogy meglátnak. Leguggolok a fiúhoz, és kezeit megfogva segítek neki felállni. – Mi baj? Mi történt?

- Shimi-chan… azonnal az elõtérbe kell menned! – hangja kétségbeesett, remegõ, izzadtságcseppek gyöngyöznek homlokán. Egy zsebkendõt adok kezébe, melyet hálálkodva elfogad.

- Tessék? Nem lehet, Horu, jelenleg foglalt vagyok. Kérd meg esetleg Jakit – biccentek, és éppen húznám vissza a tolóajtót, mikor leveti magát a földre, és könyörögni kezd.

- Ne hozd magad megalázó helyzetbe, Horu – simítom meg haját és arcát, tekintetében rettegés kavarog. Nem tudom megérteni, mi lehet a probléma… Ami akkora nagy probléma, hogy képes megzavarni, mikor egy vendéggel vagyok…

- Itt van! Sietned kell, téged kért!

- Majd az úrnõ elintézi, mesteri fokon ûzi a vita tudományát – segítenék neki megint felkelni, de átöleli a lábaimat. Kezd kínossá válni a szituáció és nem értem, hogyan segíthetnék.

- NEM! Nem… Itt van… - megrángatja a ruhám szegélyét, lehajolok hozzá, hogy hallhassam mit mond. Egyetlen egy szót mond, az ereimben megfagy a vér, szemeim kitágulnak, még levegõt is elfelejtek venni. A folyosó elején általános zûrzavar kerekedik, nehéz, döngõ lépteket hallok meg a sarkon túl, az udvarról.

- Sawao-sama – fordulok felé, visszaerõltetve szerepemet mosolygok rá. Egy pillanatra viszonozza, majd felkel az asztal mellõl. Odasietek hozzá, megigazítom ruháját, de remegõ ujjaim alig engedik kisimítani a gyûrõdéseket.

Hogy… hogy…?

Úgy volt, hogy a héten már nem jön!

- Kérem, ne haragudjon, nem tudom mi lehet a…

- Semmi baj, Shimi-chan – megfogja a kezeimet, megsimogatja ujjaimat, megilletõdök a kedves, megnyugtatni szándékozó gesztustól. – Elmegyek. Nagyon rangos úr lehet, ha csak így…

Mindent tudóan elhallgat, de arcának apró rezdüléseibõl észreveszem, hogy Õ is meglepett, sõt… mintha frusztrált lenne egy kicsit. A hátsó ajtót veszi igénybe, alig van idõm elbúcsúzkodni tõle:

- Viszlát! – köszönök el, megkapaszkodva a fusumában, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg. – Látom még?

- Õszintén remélem, hogy még igen – hajol meg, én pedig mélyen megdöntve testemet viszonzom gesztusát, majd felpillantva látom, hogy a hátsókert elnyeli alakját.

- Shimi-chan! – Horu hangja visítássá csapott át, gyorsan feledkezem meg a pár perces harmonikus pillanatról, és kiszaladok a folyosóra, onnan ki az udvarba, melyet körbevesznek az épületek.

És ott áll.

Fekete ruházata, haja és pillantása szinte teljesen láthatatlanná teszi az éjszaka sötétjében, és mégis… ezer közül is felismerném látványát, még csukott szemmel is. Kardja oldalán fémesen, vakítóan csillogón villan meg a Hold fényében, arcom egy szemvillanásig láthatom is benne. Megremegnek ajkaim, vállaim reszketnek a visszafojtott érzelmektõl, de megpróbálom magamra ölteni a szerepet, azt a szerepet, melyet oly sokan elvárnak.

Közöttük Õ is.

Két napja várok. Miközben testemrõl patakokban folyik a verejték, és fakardommal mérek erõs csapásokat a körülöttem körözõ, engem támadókra. Kemény edzést tartunk, mint mindig.

Órákkal késõbb, amikor már menni sem képesek a fáradtságtól és a fájdalomtól, elhajítom az ütött-kopott kendó kardot, és visszavonulok mosakodni.

Délután a leveleimet olvasom, amelyeket a császári futár hozott. Bejelölöm a jelentésben szereplõ helyeket az asztalon szétterített térképen. Két társam mellettem figyeli, majd együtt törjük a fejünket.

- Matsumot nyilvánvalóan a nagy oromnál akar a csapataival behatolni Natovába.

Bólintok.

- Mi legyen? Bevárjuk õt ott?

Homlokomat ráncolva nézem a térképet.

- Egyenlõre egy háromfõs megfigyelõ csapat menjen elõre, és jelezzék ha irányt változtatott. A legjobb megoldás most az, ha várunk. Nem tudhatjuk mi jár a vén róka fejében. Ne becsüljétek alá, nem fog olyan egyértelmû harci stratégiát alkalmazni, olvastam az általa vezetett hadjáratokról. Két alkalommal látszatlépéseket tett, hogy megtévessze az ellenfeleit. Nem fogunk besétálni a csapdájába, ezért egyenlõre csak figyeljünk. A csapataink felét ide és ide – mutatok a térképen – küldjétek, a maradék továbbra is a városfalakat õrizze.

- Hai, Tanaka-dono!

Beesteledik.

Meleg szél borzolja az utca földjén a homokot, lábaim nyomát hamar elmossa. Sötét van, csak a házak oldaláról és az oszlopokról lógó papírlámpások adnak némi fényt, még a hold sem világít. Felhõs az ég, csupán halványan derengõ gomolygás jelzi a hold állását. Étel édes illata keveredik a levegõben az egyéb szagokkal. A távolból szamizen zenét és halk nõi éneket fúj felém a szél, pont abból az irányból, amely felé tartok. Ezúttal egyedül vagyok.

Amikor belépek a teaházba, a rám váró szolgák mélyen meghajolva köszöntenek, élükön a gésámmal. Egy szakét az illendõség kedvéért elfogyasztok vele, de már alig bírom féken tartani magam, annyira látni akarom már Shimit. Végigszenvedem három kezdõ gésatanonc legyezõtáncát is, de aztán lefordítom a csészémet, és Shimit követelem tekintetemmel. Momata azonnal veszi a lapot, és tapsol. Félresiklik a tolóajtó, végre bejön õ. Letérdel, a földre borul, majd engedelmesen mellém telepszik és lesütött szemekkel, türelmesen vár. Kezei ölében pihennek, hosszú ujjai ruháját markolják, csak ebbõl látom rajta hogy fél. Profizmusa elképeszt. Elküldöm a gésát, viszi a szolgálólányokat is.

Felállok, körülsétálom, hosszú hajából egy tincset felemelek, megszagolom. Selymes és illatos, ez a bíborvörös kimonó elképesztõen jól áll neki. Már nagyon kívánom õt. Füléhez hajolok, hajához simítom arcomat.

- Kísérj, Shimi.

Ugyanazt a vendégszobát kapom, a kétszemélyes futonon díszes párnák és takaró. A kisasztalon a meleg szaké, ezért letelepedem oda, és õ máris tölt nekem, ahogy felemelem a csészét. Végigmarja torkomat az ital, borzongató forrósággal tölt fel, de a tudat is, hogy ismét vele vagyok. Sokat gondoltam rá, de nem mondom neki. Valójában nagyon keveset beszélek, nem vagyok a szavak embere, soha nem is voltam. Inkább rajta legeltetem a szemem, és hallgatom hogy odakint a kabócák zizegnek, és a távolban valaki szamizent penget. Átjár a béke. Valahogy megnyugszik háborgó lelkem, és már csak a testi vágyat érzem, és a késztetést, hogy bántsam õt. Minél jobban felizgat, annál jobban... Márpedig már csak azzal is megõrjít, amikor tölt nekem, és kivillan fehér csuklója, haja meglebben, és illata felém száll.

- Állj fel. –Azonnal, szó nélkül engedelmeskedik. – Add ide az obid.

Letekeri derekáról a selyemövet, és felém nyújtja. Ez is bíborszínû, mint a ruhája, és nagyon szép fekete hímzés díszíti. Hüvelykujjammal megsimítom a sárkány fejét.

- Különleges, ritka darab – morgom halkan. Illik hozzá, õ is más mint a többi. A kezem felett ránézek, õ pedig bólint, és csábítóan hunyorít egyet. Azonnal felizgat ezzel, ujjaim összeszorulnak a selyemanyagon. – Térdelj le.

Amikor elém térdel, lerántom vállairól a kimonót, és felbukkannak gömbölyû vállai, majd ahogy teljesen széttárom, megfeszül a teste. Gyönyörû. Olyan hihetetlenül izgató ezzel a hibátlan bõrével és formás testével! Sehol egy forradás, vagy erõteljesen duzzadó izom. Teljesen más, mint azok a férfiak, akikhez hozzászoktam. Nem nõies, egyáltalán nem, de nem is férfias. Erõs testfelépítésû, de nem izmos. Pont jó, pont nekem való, mintha az istenek a fejembe láttak volna, és fehér kõbõl kifaragták volna vágyálmaim férfiját. A vágytól nehezebben veszem a levegõt, így jól hallhatja õ is, milyen hatással van rám.

Hajába markolok, a csuklómra tekerem a szép hajzuhatagot, és a földre lököm. A fejét leszorítom, hátához simulok, füléhez hajolok, miközben nyakára tekerem az övét. Fehér bõrén csodásan mutat. Nyakörvét megfeszítve hajolok füléhez. Megõrjít a nyöszörgésével!

- Többet szeretnék hallani... belõled – morgom sóváran. A kihûlt szakét az üvegbõl a hátára csurgatom. Olyan szép gerincének az íve, akár a kardomé, amely mellettünk hever a földön, ahová épp lehajítottam. A színtelen ital cseppekben gyöngyözõdik sápadt bõrén, amely finomabb és selymesebb mint bármelyik férfié akivel eddig háltam. Lassan lenyalom róla a cseppeket, majd erõsen beleharapok kívánatos húsába. Sikolya akár egy gyönyörû madár éneke, beleborzongok a kéjbe. Újra és újra sápadt bõrén hagyom fogaim nyomát, sikolyai és nyögései elbûvölnek. Mintha tudná, értené hogy erre vágyom, azt akarom hallani...

Lüktetõ ágyékomhoz simul a hátsója, és az érzéstõl végigvág testemen a forróság. Elengedem az övet, és õ köhögve, zihálva hanyatlik a tatamira, reszket egész testében, bõrén csillog a szaké és a verejték, fogaim és szívásaim nyomai tarkítják. Vágytól vicsorogva markolom meg csípõjét, felrántom és hozzádörgölõzöm a ruhámon keresztül. Érzi mennyire kemény vagyok, és nyögve fordítja oldalra a fejét, hogy láthassam az arcát, mozdulatától haja szétterül. Behunyt szemek, reszketõ ajkak. Egy durva mozdulattal a hátára fordítom, és õ engedelmesen elhelyezkedik alattam, lábait széttárja, testét izgatóan megfeszíti amikor végigsimítom mellkasát és lapos hasát.

- Olyan puha a bõröd – morgom halkan, lassan vörös csíkokat húzok bõrén a körmeimmel. Nyöszörög, de nem elég hangosan. – Nézz rám, Shimi!

Felrebbennek a hosszú szempillák, feketén ragyogó drágakõként csillog tekintete. Ahogy a földön hever a saját kimonóján, még a nyakán tekereg a vörös öv is... kápráztató látványt nyújt.

- Tetszem neked? – kérdezem tõle.

- Igen, Tanaka-sama – válaszolja halkan, lágy hangja simogató mézcsepp. – Nagyon szép férfi vagy... – Látja hogy tetszik amit mond, így folytatja. – Olyan erõs vagy és vonzó. Minden szívet megdobogtatsz.

Jól betanult szavak, oda sem figyelek igazán. A hangját hallgatom, miközben lehúzom az obit a nyakáról, és lassan a csuklói köré tekerem. Engedelmesen tartja nekem, erõsebben megrántom, felnyög a fájdalomtól. Lemászom róla, és csuklója körül az anyagot megfogom, majd magam után húzom õt, végig a földön, egészen a futonig. A puha párnákra lököm, s ahogy esetlenül szétterül, lesodorja a színes takarókat. Hajának sötét függönye alól néz fel rám. Kioldom övemet, ledobom magamról ruháimat, teljesen meztelenül állok elõtte. Szemeivel a tetoválásomat követi a nyakamtól végig a mellkasomig, a vállamig és a karomon át a csuklómig.

Fölé térdelek, keményen meredõ hímtagom billen a mozdulatomtól, majd újra hasamhoz simul. Kötelek tekeregnek a tálcán a korbács és egyéb eszközök mellett. Engedelmesen emeli kezeit a feje fölé, és ellazulva hagyja hogy köré tekerjem, karjaira, nyakára, mellkasán keresztül, le egészen az ágyékáig, combjai köré Csodásan mutat, ahogy kiszolgáltatottan hever elõttem, testén a kötél tekereg, bõre halványrózsaszín ahol a durva anyag horzsolja. Herezacskóját is körbetekertem az ágyékánál, hímvesszõje ernyedten lóg. Végigsimítom mellkasát, hasát és combjait, harctól érdes tenyerem alatt váltakozik puha bõrének és a kötél durva anyagának érzete. Hasra gördítem, és gömbölyû fenekének hasadékában végigvezetem a kötelet, fel egészen a nyakáig, és újra megtekerem. Gyönyörû. Hátára fordítom, és amikor az olajos üvegért nyúlok, széttárja lábait, halkan nyöszörög ahogy a durva kötél bõrébe vájódik mozdulatától. Ujjaimra csurgatok egy kevés olajat, és mellé heverek, oldalamra fordulok, és halvány mosollyal gyönyörködöm benne, miközben lassan masszírozni kezdem ernyedt péniszét.

- Nhh... nh... ahnn...

Néhány perc múlva keményen ágaskodik, majdnem elélvez, de egy kis fekete selyemszalagot tekerek köré.

- Nem akarom, hogy idõ elõtt elélvezz.

- Ah... nh...

A tálcáról elveszem az egymáshoz erõsített kis kéjgolyókat, és lassan, egyenként feltolom neki. Nyöszörögve hagyja.

- Minél jobban tekeregsz és mozogsz, annál jobban érzed magadban – mosolygok le rá. Megremeg a teste, megfeszül de nem tud elélvezni. Arca kipirult teljesen, bõre fénylik az izzadtságtól. Eltûnik az utolsó golyó is benne, már csak a kis madzag lóg ki belõle. Mellkasa fölé hajolok, megszívom mellbimbóját.

- Halljam azt a gyönyörû hangodat – morgom, erõsebben ráharapok, és õ már sikolt is nekem. Szépségesen és hosszan. – Folytasd!

Az ostorért nyúlok, és mellkasán, combján rajzolok lángvörös csíkokat bõrére minden csapásommal. Ahogy tekereg és vonaglik, testén feszül a kötél, merevedése reszketve nedvedzik, patakokban csurog a verejték róla, haja arcába tapad... és sikolt és sikolt... Istenem de szépséges!

- Igen! Halljam még!

Sziszeg a korbács, sikolyai és nyögései váltakoznak.

- Könyörgöm... kérlek... Tanaka-sama...!

Végre! Megdermed kezemben a korbács, és mohón figyelem szépséges arcán a fájdalom és a kéj rezdüléseit. Könnyesek a szemei, nyála csorog, vízben úszik az egész remegõ teste.

- Mori.

Azonnal megérti mit akarok hallani.

- Mori-sama... könyörgöm... kérlek...

Szisszen a korbács, újra lesújtok egyik combjára, és õ felsikolt, ahogy megfeszül, dolgoznak benne a golyók, gyönyört ajándékoznak neki, de egész teste sajog a kötél és a korbács miatt.

- Ahh... Mori-sama... Mori-sama... kérlek hagyj elélvezni... Kérlek!

Letérdelek mellé, a korbácsot eldobom és végigsimítok testén. Fájdalmasan nyög az érintésemtõl.

- Milyen mocskos és kéjsóvár lettél... pedig alig vettelek még kezelésbe.

- Könyörgöm...

Megmarkolom kemény péniszét és masszírozni kezdem. Remeg és tekereg. Letekerem róla lassan a kötelet, bõrén a sok vörös lenyomatot nyelvemmel cirógatom végig.

- Teljesen megõrjítesz ezzel a nyöszörgéssel... – súgom nyakába, és a kötél horzsolásait megnyalogatom. Bõre sós ízû a verejtéktõl, alatta a futon teljesen átnedvesedett. Kioldom a hímtagján feszülõ fekete selyemszalagot is, de erõsen rámarkolok, õ pedig megfeszül, csípõje ritmusosan ringani kezd, benne a golyók jól dolgoznak, mert már sikongat a kéjtõl.

- Mori-sama... Mori-sama! – sikoltja, s amikor lassan elkezdem kihúzni belõle a golyókat, elengedem végre. Hosszan, rekedtségig sikolt, a gyönyör vadul rázza egész testét, teljesen önkívületben élvez, spermája szétspriccel hasán és mellkasán.

- Gyönyörû vagy – suttogom csodálattal, s amikor aléltan, kábán elterül, sokáig bámulom. Teljesen bemocskoltam, saját izzadtságában és nedveiben tocsogva hever, zihálva harapja a levegõt. Haja nedvesen terül szét, édes virágos illata az izzadtság és a sperma nyers szagával keveredik, teljesen felizgat. Nedves és puha, amikor magába fogad, nincs is magánál, miközben vadállat módjára durván teszem magamévá. Hamar elélvezek, mert már teljesen elkábított szépségével és mocskos kéjes arcával.

Hangos nyögéssel hanyatlom mellé, és azonnal álomba merülök.

***

Napokig tart az áldott nyugalom. Minden erõmmel képes vagyok a feladataimra összpontosítani. Az éjszakáim nyugodtan telnek, álmaimban egy sápadt testet sanyargatok kéjes élvezettel, és reggelente erõs merevedéssel ébredek. Az energiáimat az edzésekben vezetem el, s mire újra felgyûlik bennem a vállaimat nyomó teher miatti agresszív feszültség, közeleg az a bizonyos nap, amikor a barátaimmal elmegyünk a teaházba.

Izgatott lennék? Az vagyok.

Vajon felgyógyult teljesen? Nem hagytam rajta sebeket, a harapásaim sem véreztek. Holnap... Már alig bírok magammal!

Délelõtt a városban sétálunk néhány szamurájjal, az õrséget ellátókat ellenõrizzük. Én ritkán teszem ezt, de most épp nincs más dolgom, így én is velük tartok. Lovainkkal lassan haladunk az utcákon keresztül, szemünk a tömeget fürkészi. Egy kirakodóvásár mellett haladunk el, és amikor ismerõs arc villan az embertömegben, megrántom a lovam zabláját. Ez õ! Egyszerû sötétbarna haoriban és hakamában van, haja befonva. Csinos arcán kedves mosollyal beszélget egy nõvel, és együtt turkálnak a portékák között. Felemel valamit, megcsillan rajta a napfény. Hajdísz? Leteszi és keresgél tovább. Embereim mögöttem állnak, lovaik horkanásaira sem figyelek, csak Shimit nézem. Tovább sétál a következõ pulthoz, selyemanyagokat nézeget, meg-megfogdos ezt-azt, egy szép sötétkék obit is. Kérdez valamit az eladótól, az válaszol és õ elszontyolodva teszi vissza. Nagyon drága, arannyal hímzett darab, nyilván nincs neki pénze rá. Már mindenki minket figyel, és feltûnik neki is, hogy elcsendesült a zsivaj. Felemeli a fejét, és ahogy felismer, azonnal eltûnik a kedves mosoly az arcáról. Elkapja rólam tekintetét, lesüti a földre és mélyen meghajol.

- Induljunk – vetem hátra a vállamon, a lovam oldalát megbököm sarkammal és folytatjuk az utat. Holnap... Holnap!

Az õrjáratozók ellenõrzése után visszafelé haladunk, és megveszem azt az értékes és drága obit, egy hozzá illõ kimonóval, és egy szamurájommal elküldöm neki. Shimi örülni fog az ajándékomnak, jóindulatom jelének. Holnap este ezt akarom látni rajta...

- Hozz még egy kis púdert, Shimi-chan! – hallom a reppenõ kérést, szinte felbukok a kimonóban, hogy teljesítsem azt. Az egyik faragott kisasztalkáról felkapom a fehér púdert, meggyújtom a rajta levõ füstölõt, és visszasietek. Nagy a sürgés-forgás, három neves szamuráj marad itt éjszakára, így egyikünk minden bizonnyal szórakoztatni fogja valamelyiket. Leteszem Yua elé a tégelyt, sietve keni szét az arcán, látom, hogy ajkai remegnek, amiket az elõbb festettem ki.

Sorban leültek, elõl három szolgálólány, mögöttük két szolgáló, akik frusztrált arckifejezésüket próbálják kifejezéstelen és alázatos formába önteni. Látom, hogy remeg a kezük, így inkább elrejtik õket, közben én is letérdelek a két fiú mellé, akik meglepetten néznek rám.

- Te is? – hallom a hitetlenkedõ kérdést.

- Hárman vannak, nem? – kérdezek vissza. Nem hagyhatom, hogy úrnõm szégyenben maradjon, muszáj, hogy három-három felosztásban jelenjünk meg. Még azt hinnék, hogy Momata-sama nem engedheti meg magának azt, hogy több szolgálót tartson.

Elrendezem a ruhámat, és a sarkaimon ülve várom, hogy odakintrõl a taps felcsendüljön.

- Shimi-chan! – éles csattanás, és mégis halkan száll az ideges csendben. Valaki a könyökömnél fogva ránt fel a padlóról, és elhúz a többiek mellõl. Összezavarodva állok félre, míg Rin-san mindenki sminkjét és haját ellenõrzi. Pofont most kivételesen nem osztogat, nem szabad. A falhoz vetem a hátam, és felsóhajtok, mikor látom, hogy felém csörtet, átvágva a kimonók között.

- Megbolondultál tán? – a legyezõ keményen pattan a vállamon, az alsó ajkamra harapok. Még egyet kapok, hogy fejezzem be. - Az úrnõ világosan megmondta, hogy maradj a szobádban! Mit keresel itt?

- Úgy gondoltam, hogy szükség van rám.

- Dehogy van! Azonnal menj vissza a helyedre, különben…! – kintrõl taps hallatszik, látom, ahogy Yua fehér sminkje alatt kipirosodik a bõr. Szóval Õ ismeri a három férfit? Voltak már itt?

Úrnõm mostanában nem igazán enged szerepelni, nem igazán tudom miért. Mindig mást küld saját maga helyett, de hogy lassan már helyettem is mást ugrasszon ki a vendégek elé, az már nagyon szokatlan.

Rin-san arrább ránt, hogy még véletlenül se lássanak meg, a lányok kimennek, a fusuma visszahúzódik a helyére, amit egy másik szolgáló csuk be. A legyezõvel megint kapok egy figyelmeztetõ ütést, hogy hordjam el magam sürgõsen, és elsiet, hogy megtegye a megfelelõ elõkészületeket.

Hármasban maradok a fiúkkal, és mikor végleg elhalnak Rin-san getáinak kopogása. Nem szólalunk meg, csöndben kell lennünk, míg odakint lezajlik a szokásos kiválasztás, és elvonulnak a vendégszobákba. Újfent megigazítom a ruhámat, enyhe izgatottság fog el, ahogy arra gondolok, hogy megláthatom a rejtélyes idegeneket, akik kísértetiesen akörül az idõpont körül érkeztek, amióta én nem szerepelhetek.

Ujjaim elrejtem a kimonóm ujjában, a mellettem levõ két fiú lélegzetvisszafojtva ülnek a helyükön, ijedten rebbennek meg a szempilláik, s összenéznek, mikor odakintrõl taps szól.

A jelre felemelkedünk, és kisietünk a vendég elé. Lesütöm a tekintetem, és bár nagyon szívesen megnézném, kit kell ma éjjel kiszolgálnunk, nem illõ. Csak a neszezést hallom, halk csendülést és surrogást, mint mikor a ruha szinte szalad az ember testén.

- Bocsáss meg, Tanaka-sama… félreértés történt! – közelrõl csilingel fel úrnõm hangja, felé fordulva feszülten fedd meg.

- Mit képzelsz?! Azonnal eredj vissza a szobádba!

Elszégyellem magam, de az utasítás az utasítás. Felállok, és kifelé veszem az irányt, látom, hogy a két szolgáló hajába tûzött díszek remegnek.

- Elnézést, õ még nem alkalmas jujonak, a pimasz fiú csak kíváncsi volt, majd késõbb alaposan megbüntetem – mentegetõzik Momata-sama, gyöngyözõ kacaja sokak figyelmét terelte már el ennél kínosabb témákról is. Halkan, csalódottan fújom ki a levegõm, de mikor a kezem a fusuma széléhez ér, a vendég tengermély hangján rám dörren:

- Állj! – hangjára a félelem úgy hasít belém, mint valami villámcsapás. Ledermedek, de pillanatok múlva megfordulok, letérdelek és alázatosan a földre hajtom a fejem. Nem merek felnézni, de ahogy megreppen a tatami alattam, úrnõm is a földre borulhatott.

- Bocsáss meg, bocsáss meg Tanaka-sama! Kérlek! – sosem hallottam még Momata-sama hangját ilyennek. Mindig határozott volt, és erõs, egyetlen egy pillanatra sem ingott meg még soha. Ujjaim a tenyerembe süppesztem, hogy megakadályozzam remegésüket.

Ki lehet ez a vendég?

- Gyûlölöm a hazugságot és a képmutatást – megválogatja a szavait, és ahogy kiejti õket, elfog az a kényszer, miszerint azonnal megígérjem neki, hogy ilyet nem fogok életemben mûvelni. Még egy pillantást sem vethettem rá, de mégis, úgy érzem, hogy õ lehet az a fajta férfi, akivel nem érdemes újat húzni. – Felelj õszintén. Félted õt tõlem?

Nehéz nyomást érzek meg a hátamon, szorosabban lapulok a földhöz, megrettenve kapkodom a tekintetem hajam rejtekében, hogy láthassam, hogy melyik oldalamon áll.

Ezért… ezért nem engedett ide oly sokáig?

- Õ nagyon kedves nekem, és féltem… igen, féltem õt Tanaka-sama! – a vallomást hallva kikerekednek a szemeim, gyomrom görcsbe rándul, nyakamnál ugrálni kezd egy izom.

- Nem hagyok rajta sebeket, épségben visszakapod - közvetlenül fentrõl hallom hangját, mintha mennydörgés szólna.

- Kö-köszönöm… köszönöm szépen!

- Elmehetsz.

Kettesben maradunk, igyekszem rendezni az arcvonásaimat, mielõtt még jobban szemügyre venne. Ahogy számítottam rá, a férfi levette lábát a hátamról, a tatami lágyan rezeg, jelezve, hogy sétálgat. Mikor meglátom két térdét hajam függönyén át, a levegõ is bennem reked. Ujjai elkapják államat, és felemeli a fejem, hogy jobban megnézhessen magának, gyorsan inkább a lábait kezdem el nézni.

Hosszú és izmos combjai vannak, a fekete hakama szinte egy hatalmas sziklaként hat, ahogy elõttem térdel. Keze a hajamban siklik, ujjait belemártja a tincsek közé, aprón meghúzva a fejbõrömet.

- Neved?

- Shimi vagyok – felelem szinte azonnal, de nem lehetett megelégedve vele, mert váratlanul a hajamba tép, mintha mindet egyszerre akarná kiszakítani… Felnyögök a fájdalomtól, kiáltani nem merek, csendesen tûröm. Most nekem Õ a ház ura, a parancsolóm és az ellátóm.

- Vezess a vendégszobámba, Shimi.

- Köszönöm, Tanaka-sama – mélyen megdöntöm elõtte a testem, igyekszem hamar felállni, s elhúzva a fusumát kalauzolom a folyosón. Igyekszem mindenben elfogadható és kielégítõ lenni, viszont már kezdem érteni, hogy miért nem lett volna szabad megjelennem elõtte…

Megérkezünk a szoba elé, letelepedek az ajtó elé, tisztelettudón megvárva, míg saját maga lép be elsõként, s csak aztán követem. Az ajtó a megszokott hangon siklik vissza a helyére. Kényelembe helyezi magát, és végre van alkalmam jól megnézni magamnak.

Egy szamuráj.

Magas és markos alkat, haja úgy száll utána, mintha az lenne hõsi köpenye, s megpillantok nyakán és jobb kezén egy tetoválást, de mivel gyorsan mozog és könnyedén, esélyem sincs jobban megfigyelni. Ruházata sötét és rideg, mint valami halotti lepel, de teste dagad az erõtõl.

Horu jön be az ajtón, a földhöz érintve homlokát helyezi be a szokásos tálcát, majd elsiet. Felveszem, és az asztalra helyezem, hátha kíván belõle fogyasztani.

- Vetkõzz – cáfolja meg kimondatlan gondolataimat, engedelmesen állok elé, majd megfordulva a bal vállamra simítom hajam, az elõl megkötött obi halkan surrogva landol a padlón. Egy pillanatra elfog a kényszer, hogy a drága holmit felvegyem, de most kötelezettségeim vannak.

A vendég az elsõ, és legfontosabb.

Akármennyire félelmetes is…

Vállamról fokozatosan bukik le a csodás anyag, végül a földön landolva érzem meg az éjszaka hûvös érintését a bõrömön. Oldalra fordítom fejem, hogy az arcomat is láthassa, megtanultam, hogyan kell tenni a szépet.

- Fordulj meg – utasít, s szófogadón fordulok felé. – Mutasd meg magad teljesen…

A futonhoz igyekszem, elfekszek rajta és széttárom lábaim, aprón felemelve a fejem figyelem reakcióit. Arca szinte pattanásig megfeszül, tekintete fájdalmas és mégis forrón tapogat, ujjai keményen gyûrõdnek hatalmas tenyerébe. Kezem végigszalad a mellkasomon és a hasamon, hogy fent tartsam érdeklõdését, de továbbra is a helyén marad. Ezt látva oldalamra fordulok, az izgalomtól és az ijedtségtõl úgy remegnek pilláim, mint a viharban vergõdõ bambusz. Végigsimítok magamon, a jól tanult módon, majd ezt követõen a hasamra fordulok, fenekem kitolom, hogy teljes rálátása legyen a dolgokra, felnyögök a kínzó csendtõl és mozdulatlanságtól…

Szép férfi, erõs és hatalmas, kit ne ejtene rabul?

Végre feláll a párnáról, nesztelen lépésekkel jön a futonhoz, reszketni kezd minden porcikám, ahogy várom, levegõvételem szapora lesz, mikor megérzek egy kellemes, finom érintést a hátamon végigsiklani, izgatottan nyögök fel. Egy ilyen kemény, vért ontott kéz hogy lehet ilyen gyengéd?

Égetõ, sistergõ érzés csattan a fenekemen, összerándulva kapom fel a fejem, hangom kiszakad ajkaim mögül, de elrettenve pillantok rá, ahogy a gyér fényben a selyem megcsillan…

Tekintetében égõ tüzet látok, lehajtva fejem készülök fel a legrosszabbra, ami ma éjjel megtörténhet…

A kedvére kell tennem...

Folyamatosan, szinte megállás nélkül, ugyanarra a fájdalmas ütemre csattan minden meghatározott, kegyetlen pillanatban, nem tudom magamban tartani a hangokat, szabadjára eresztem õket a susogó csendben.

- Igen ez az! Nyögj nekem! – karcos hangja szinte hasítja a levegõt, akárcsak a kezében tartott ostor, ujjaim szinte bõröm részévé teszik az ágynemût, olyan erõsen szorítom… Csíp, éget, fáj, kínzóan lüktet mindenem, ahová lesújtott, karjaim nem bírják a terhelést, a futonon puffanok halkan, kikerekedett szemekkel kortyolom a levegõt, mikor befejezi.

Lehunyom a szemeimet, minden érzékem a fájó pontokra koncentrál, megpróbálok nem figyelni a tûszúrás szerû, lassan kiszélesedõ fájdalomfoltokra, de egyszerûen nem tudok moccanni és tenni ellene. Kétoldalt megsüpped a futon, tudatosul bennem, hogy feltérdelt mögém, megfordít, a fenekembe hasító szúró érzéstõl úgy érzem, hogy képtelen vagyok bármire is, úgy fáj. Keze végigível a mellkasomon, ismét lágyan érint, majd újra durván szétdobja a lábaim, hálásan emelem fel a csípõmet, hogy az érzékenyen lüktetõ testrészeimhez ne érjen az ágynemû…

Hideget érzek meg magamon, bizonyára az olajat vette el a tálcáról. Megfeszülnek ujjaim az ágynemûn, kábán veszem észre a két villanó szempárt, férfiassága a bejáratomnál moccan, felnyögök az érzésre, olyan hevesen dobog a szívem… annak ellenére, hogy bántott…

Kemény, feszítõ érzés, ahogy belém hatol, testem ívben megfeszül, csípõm feljebb emelkedik, arcomban az izmok elemi erõvel húzódnak össze a durvaságra, zihálva kapaszkodok a lepedõbe, összeszorítom a szemeimet, bõröm egyszerûen meggyulladni készül…

- Nagyon szép vagy… - hallom morgós hangját, rám nehezedik, mintha egy hegyomlás takarna maga alá… A levegõm felforrósodik, lélegzetvételeink félúton találkoznak és keverednek a másikéval, kezeit az arcomra simítja, összerezzenek, ahogy mozogni kezd.

Féktelenül és vadul tesz a magáévá, nem elég a levegõm, minden feszül, lüktet és pulzál, csillagokat látok az imént átélt élményektõl, a tempó sebes és heves… Szinte érzem magamban minden mozdulatát, megránduló izmait a testemen… Felnyílnak a szemeim, homályosan látom gyönyörû haját táncolni, arcát megfeszülni…

Hamarosan megtorpan, forróságát átadja nekem, teste hullámzik, mellébõl mély és hangos nyögés szakad fel, rám borul, fuldokolva fekszem alatta, képtelen vagyok arra, hogy megmozdítsam. Percekig nem térek magamhoz, halkan nyögdécselve próbálom leszedni magamról, de olyan nehéz…

 Zavarodottan tûröm el fel és le emelkedõ mellkasának nyomását, súlyos testét. Megérzem a szaké félreismerhetetlen illatát, forró bõrének kesernyés illata szinte minden érzékemet betelíti. Kényelmetlenül érzem magam, sajgó és lüktetõ hátam és fenekem szinte éget, szeretnék minél hamarabb kiszabadulni alóla.

Némi küzdés árán sikerül letolnom magamról, s meglepetten nyögök fel, mikor érzem, ahogy kicsúszik belõlem. Betakargatom hatalmas testét, mely most nyugodtan pihen a párnák között. Zihálva támaszkodom meg a futon szélén, kóválygó fejjel próbálok meg felállni, de összecsuklanak a lábaim, s keményen landolok a padlón.

- Shimi-chan…? – tétova hangot hallok meg kintrõl, örömmel hallom, hogy Yue az.

- Bejöhetsz – suttogom, és lopva az ágyon fekvõ, mozdulatlan testre pillantok. – Segíts nekem, kérlek.

A fusuma elhúzódik, elvörösödve kapja szeme elé apró kezeit, de végül megállja nyikkanás nélkül, és odasiet hozzám. Rám teríti a kimonó egy felsõbb rétegét, és segít felállnom, majd kifelé támogat, minél csendesebben, nehogy vendégünk felébredjen.

Megmosdatnak, izzó bõrömet bekenegetik valamilyen hûsítõ krémmel, összeszorított ajkakkal fogadom a csípõ érzést. Kapok egy yukatát, úrnõm pedig szinte repül a folyosón, mikor meglát. Megtapogatja az arcomat, a nyakamat is megnézi, felemeli ruhám szegélyét, hogy láthassa testemet. A vörös foltokat látva felszisszen, akárcsak az ostor…

- Jól vagy, Shimi-chan?

- Hai – suttogom halkan, lágyan rámosolyogva, mire megkönnyebbülten felsóhajt, és egy éles, dühös pillantást vet a folyosó távolabbi régióiba, amerre vendégünk alszik.

- Pihenj kedvesem… Ma nem kell elmenned a piacra – hangja lágy, kevésbé erõteljes, mint szokott.

- De, én…! – kapom fel a fejem, de mutató ujját a számra nyomja, így hallgattatva el. Ellentmondást nem tûr meg, csöndesen sütöm le pilláimat, míg el nem hal lépteinek nesze. Nyugovóra tért, talán nekem is így kellene tennem…

Térdeim kivillannak az aprócska yukata alól, lábaim alatt meleg a padló, ahogy szobám felé sétálok. Kiráz a hideg, ahogy a futonomra pillantok, és a sok színes obira, amiket egy vízszintesen fellógatott bambuszon tartok.

***
(zene)

Még aznap reggel felébredek, nem tudtam aludni. Egész végig hason feküdtem, a párnám magam alá gyûrve, hogy enyhítsem feszülõ bõröm fájdalmát. Ha odakint a szél fújt, mintha az ostort hallottam volna suhogni… Riadtan pattannak ki szemeim, meggyújtok egy gyertyát az aprócska asztalomon, fásultan figyelve melegen lobogó fényét.

Elõször durva volt, majd újra lágy…

Minden mozdulat fáj, és mindig Õ jut az eszembe róla. Arcom a párnába fúrom, félve gondolok arra, hogy vissza fog jönni… Ha igazak a pletykák, akkor eddig minden héten meglátogatott minket, és mindig férfit kért… Hátha már nem kíván engem látni… De az úrnõmnek lenne gyalázat, híre menne, hogy egy neves szamuráj otthagyta Momata-samát. Elhagynának minket pártfogóink, nem jönne több vendég…

Nagyot szusszantva szívom be a párna levendulás illatát.

- Shimi-chan? Bejöhetek?

- Persze Horu, persze… - tápászkodom fel az ágyról, szemem alatt megrándul egy izom, a húzó érzéstõl. Megfordulok, és a futon elõtt térdeplõ fiú mozdulatait követve meghajlok én is. Sok mindent mesél, fõleg a vendégemrõl… Tanaka-sama. El is felejtettem nevét, annyi minden történt az éjjel…

Neves és õsi szamuráj család leszármazottja, a Sógun negyedik szakaszának, a Kígyó szakasz vezetõje, mely jelenleg itt állomásozik a városban. Rengeteg pénze van, vagyonos, hírhedt arról, hogy elõszeretettel bántalmaz másokat, akár a csatatéren kívül is, egy nyugodtabb helyen: a futonon. Elsápadok, ahogy ezeket a tényeket közli velem Horu.

Tehát vissza fog jönni…

- És… nem fogod elhinni, mi történt! – kezdi lassan, félénken pislogva rám

Még levegõt is elfelejtek venni, szavai hallatán. Nem érezte jól magát itt? Drága Kamik, most mi lesz… az úrnõ megbüntet, még talán el is küld!

- Majd az úrnõ elmondja… Gyere velem, már hivatott!

Még az éjjel rám adott yukatában követem a folyosón, több szobából érdeklõdõ pillantást kapok, mosolyogva üdvözlöm õket egy kisebb meghajlással, mire felragyog több arc.

- Momata-sama – hajolok meg alázatosan úrnõm elõtt, aki abban a szobában ülve vár, ahol tegnap Tanaka-samát fogadtuk. A nevét is borzongató kiejteni gondolatban…

- Shimi-chan. Ülj le – mutat a párnára, óvatosan ülök le rá, ami látom, hogy bántja, de nem szól semmit sem. Örülök, hogy nem lett nagyobb bajom, és annak pedig végképp, hogy úrnõm hírét nem mocskolták be, és nem esett csorba rajta.

Benyúl az obija alá, és egy aranyat tesz le az asztalra, a teáscsészéink közé. Meglepetten nézek hol rá, hol az aranyló darabra, mely sejtelmesen csillog a reggel fényében.

- Tanaka-sama… - olyan hanggal ejti ki a férfi nevét, hogy csodálkozásom csak tetõzik. Nem kedveli, ez látszott rajta tegnap – vagy ma volt talán?- az arcán. –Megkért, hogy ezt adjam át neked.

- Nem fogadhatom el, Momata-sama. Ez a pénz Önt illeti – hajolok meg újra elõtte, mire kezét a fejemre helyezi. A bizalmas gesztustól kikerekednek a szemeim.

- A tiéd. Vehetsz belõle szép obikat, talán még egy hajtûre is futja, melyeket a napokban nézegettél a piacon – mindenttudó mosolya mögött lapul valami, amire nem tudok rájönni. Tétován nyúlok az arany felé, szemügyre véve azt. Nem hiszek a szememnek és a fülemnek.

Még meg is jutalmazott?

- Azonban… két nap múlva újra eljön – hangos koppanással esik a földre a drágaság, minden szín kifut az arcomból. Tudom mi fog következni ezután…

- Téged kért. Téged akart. Nem tehetek semmit sem, Shimi-chan. Ha az éjjel hallgattál volna rám, és Rinre… - megcsóválja a fejét, fülbevalói kecsesen és sajnálkozón ringatóznak fülében.

***

Eltelt egy nap, nem engedtek semmit sem, egész nap néztem, ahogy a többiek szorgoskodnak és takarítanak, egyedül a szolgálók sminkelését hagyták meg nekem, melyet kivételesen mindig én végeztem. Szomorúan simítottam fel Yua sminkjét estére, remegõ gyomorral. Már csak egy nap. Egy nap múlva eljön…

Értem.

Amióta elment, az alvás sem olyan pihentetõ, fáradtan kelek fel a futonról mindig, pedig még napközben is alhatok. Akárhányszor próbáltam, nem sikerült. Bõröm kezdi kiheverni a megrázkódtatást, a hûsítõ kenõcs szinte csodákat tett velem. Úrnõm visszatért a szokásos hidegségéhez, egy napig láthattam gyengének, de többet nem engedett meg sem nekem, sem magának.

- Hozz még egy kis krémet, Shimi-chan! – szól Horu, aki szintén asszisztál felöltöztetni a többieket az apró szobában. Lehajolok a tégelyért, odaviszem hozzá, s látom, hogy a tegnapi két fiút kenegeti teljes lelkesedéssel, de annyira, hogy már a fülük is olyan. Elmosolyodok, leülve mellé segíteni. Mélységes csend támad közöttünk, pedig régebben sokat beszélgettünk.

- Valami baj van? – kérdezem, mire elvörösödnek, és lesütik a szemüket, ezt kihasználva festem be a szemhéjukat is. Lágyan szalad az ecset a kezemben, bõrük libabõrös, és láthatóan feszengnek.

- Shimi-chan! Segíts, a hajam megint szétjött! – kétségbeesett kiáltás a szoba másik felébõl, így felállok, kezemben a tégellyel és az ecsettel.

- Tanaka-sama… bántott? – hallom meg az egyik fiú hangját, Jaki hangját. Ahogy kimondja a nevét, engem kiráz a hideg, az Õ arcából kifut a szín, mire rájövök. Velük is hált… Hiszen egy hónapja itt állomásoznak!

Másnap, reggeltõl szinte estig készítenek fel. Illatosabbnál illatosabb olajokat kennek rám, füstölõket gyújtanak Tanaka-sama vendégszobájában, kiszellõztetnek többször is, új, szebb ágynemût húznak fel. Ott folyik a legnagyobb takarítás és sürgés-forgás, míg nekem Yua segít ruhát választani.

- Yua-chan – szólítom meg kedvesen, mire megperdül a tengelye körül, idegesen kapkodva a szemeit a berendezésen és az obikon. Odapattan, mire én is odasietek, kezére simítom az enyémet, megállítva a válogatásban. – Ezekbõl nem.

- Ne? De hiszen annyira szereted õket! – veszi elõ az egyik cseresznyebarna övet, melyre én magam hímeztem fekete fonállal egy sárkányt. Ritka ilyen rikító színû obit találni, sokat saját magam áztatok festékbe, hogy különleges színû legyen. – Olyan csodaszépek!

Sokáig gyõzköd, míg végül beadom a derekam. Felöltöztet, az alsó ruharéteg arany színû, míg a külsõ karmazsin színû. Az obit figyelmesen tekeri körbe rajtam, s elõl köti meg, ahogy egy jujonál kell. Kezünk ügyében kell lennie, ha ki kell oldani, hiszen a mi tisztünk az, hogy kielégítsük a vendég igényeit. Úrnõm csupán szórakoztat, zenél és táncol.

A készülõdés olyan sokáig tart, hogy a nap lassan a horizont alá süllyed, narancsvörös színnel befestve a tájat. Az apró koi-tó elõtt álldogálva várok, amíg hívatnak. Hallgatom a bambusznád halk kattogását, ahogy újra és újra felcsapódik, hajam hátulról fel lett tûzve, a szél meglebbenti szabadon levõ tincseimet, s eljátszva a földön szaladgáló falevelekkel a magasba röpíti azokat.

Taps szól bentrõl, a lányok bemennek.

Órák óta görcsben áll mindenem, fõleg a gyomromban érzek jeges tüskéket, torkomban gombóc, melyet ma már próbáltam mindennel leöblíteni, hasztalan. Sosem volt még ilyen férfival dolgom. Vajon ma mit talált ki, hogy…

Taps.

Megfordulok, és alázatos testtartásba görnyedve sétálok be lassan a szobába, mint aki a hóhérhoz megy kölcsönért. Leülök a sarkaimra a szoba küszöbénél, mélyen meghajolok, nem szóltak, hogy közelebb mehetek e, vagy sem. Lehajtva maradt fejjel várom, mi fog most történni, igyekszem megfeledkezni testem fokozatos remegéshullámaitól, melyek a folyamatos visszafojtástól ki-kitörnek belõlem.

- Távozz – mély hangja hasítja a csendet, megmoccanok, de rájövök, hogy nem nekem szól. Ujjaimmal idegesen babrálok a kimonó áldásos takarásában, míg árnyék vetül rám. Körbejár, itt-ott megemeli a hajam, nyakamba simít, felnyögök, mikor belekap a bõrömbe.

Nem merek ránézni, a padlót fixírozom, ameddig az ki nem fog lyukadni. Tisztelettudóan maradok a helyemen, a félelem szinte pattanásig feszültté tesz, a vendég járása pedig szinte elviselhetetlenül ruganyos, akárcsak egy párducnak.

Megint feketében van…

- Kísérj, Shimi – súg hirtelen a fülembe közvetlen közelrõl, forró lehelete befurakszik a kimonó alá, kiráz a hideg, de engedelmesen felállok, és elindulok az ismert folyosón. Ahogy lép, kardja csendül, ez pedig engem sebesebb lépések megtételére ösztökél. Érzem, hogy néz, szinte éget a pillantása, meghajolva várom, hogy a saroknál beelõzzön, s a szobába lépjen, ami elõtt rituálisan letelepszem.

Ismét követem, elhúzom magunk után az ajtót, s megfordulva farkasszemet nézek vele. Ijedten rebbennek meg a pilláim, de uralkodva az érzelmeimen egy lágy mosollyal az asztalhoz vezetem, amit hagy is. Leül, a szaké már az asztalon várja, s csészéjéért nyúl, mire én automatikusan felemelem az üveget, és öntök, egyik kezemmel a kimonó ujját tartva, úgy, hogy engedem láttatni a csuklómat.

Szájához emeli a poharat, végig követem mozdulatait, ahogy iszik, majd újra megtöltöm kiürült poharát.

- Állj fel – utasít, amit rögvest meg is teszek. – Add ide az obid.

Arcomon átsuhan egy féltõ kifejezés, de inkább elõzékenyen nyújtom át neki az egyik legkedvesebb övem, kezeimmel fogva magamon a kimonót. Ujjai között forgatja, s a sötét ruházata, valamint haja mellett tûzpirosnak hat az anyag.

- Különleges, ritka darab – állapítja meg, majd felnéz rám. Pillantása maró és égetõ, közben jeges, mint a téli hó. Szerepemet megtartva bevetek egy csábító pillantást, s egy óvatos biccentést, igenlõ válaszként, mivel nem adott engedélyt arra, hogy szóljak, s ez nem is volt kérdés.

- Térdelj le – habozás nélkül teszem térdeimet a földre, hajam elsöpröm az útból, kicsit lentebb engedve az egyik vállamon a kimonóm, s testem takarásában remegõ ujjaimat fehérre szorítom. Leszedi rólam a ruhát, megfeszítem a testem, hogy az anyag takarása után szemének lenyûgözõ látványt nyújtsak.

Halk fújtatás a válasz, a többit elviszi az éjszaka hangos zenéje.

Váratlanul meglebben elõttem a karmazsin szín obi, rajta fenyegetõen száll a fekete sárkány, és megérzem, ahogy hajam a csuklója köré csavarja, majd a következõ pillanatban…

A nyakamon feszülõ obitól hangosan kapkodom a levegõt, szemmel láthatóan élvezi, ha ezt csinálom, könnyek szöknek a szemembe, de nem engedem õket kibuggyanni. Megmakacsolva magam hajtanám le a fejem, de felrántja, a csuklójára csavart vörös obi szinte rikít ujjain, nyüszögés hagyja el számat.

- Többet szeretnék hallani… belõled – suttogja, hangja rekedt és vágyakozó, hátamra hideg folyadékot önt, összerándulok, de lábaival ismét széthúzza lábaimat, hogy négykézláb, terpeszben legyek. Megérzem szaké jellegzetes, erõs illatát, majd keményet érzek a hátamon, körülötte puhával…

Felsikoltok, saját magamnak is élesen, fájón.

Harap!

Szívogat és harap, itt-ott meg is karmol, sokszor lenyalja rólam a szeszt, ami izgató is, de fájdalmas körítéssel teszi mindezt. Forróság gyûlik bennem, ahogy a hátamon futó nyelvet érzem, de utána a fogak megállítanak az élvezetben.

Vergõdök alatta, de mint jó jujo, értenem kell ahhoz is, hogy saját magamnak is jót tegyek, így felemelem a csípõm, s amennyire az obi engedi, lentebb viszem a felsõ testem, lágyan ringatva fenekemet, hisz minden bizonnyal mögöttem állhat. Meg is érzem fenekemnél a hasát, következõképp kintebb tolva magam dörgölõdzöm ágyékához, mire ránt egyet az obin és harap is, sikoltásom elfúl, ahogy az öv szorít.

- Óhajt még egy keveset? – kérdezi kedvesen Momata-chan, a város legnevesebb teaházának elsõszámú gésája. Sápadt arcán kedves mosoly, sötét szemei úgy csillognak, mint két fekete drágakõ. Felemelem az üres szakés tálkát, és már csurgatja is bele egy kecses mozdulattal. Minden mozdulata mûvészi, és ahogy önti nekem, gondoskodik róla, hogy nyakának kecses, fehér ívét láthassam. A gésák a csábítás mesterei, és gyönyörûek. Ez itt kifejezetten szép. Az asztal körül ülõ két barátom és harcostársam megbûvölve nézik. Felhajtom a sakét, forrón karcolja a torkomat, jólesik.

- Momata-chan – hallom Yuki barátom hangját. – Táncoljon nekünk.

Pár perc múlva már peng a szamizen, és a gésa két legyezõvel táncol elõttünk. Gyönyörûen csinálja, ámulatba ejtenek a kecses mozdulatok, felizgat engem is az idõnként elõvillanó fehér csukló és karcsú boka. Nem elõször látom, már egy hónapja állomásozunk csapatainkkal ebben a városban, és további parancsig itt is kell maradnunk, ezért minden héten egyszer eljövünk ide, amikor a sok edzés és gyakorlatozás után le akarjuk vezetni a férfiúi feszültséget. Hosszú hajam meglebben a mozdulattól, amikor oldalra kapom a fejem. Valami mozgott a szemem sarkában, és meg is látom, ahogy egy fiatal szolgálólány behoz egy tálca újabb szakét. Csak az idegeim szórakoznak velem. Pattanásig feszült vagyok, a sok idegeskedés kezd kikészíteni. Jó is hogy eljöttünk ide, egy kicsit kiengedhetem magamból a felgyölemlett érzéseket. A szolgálólány letérdel mellénk, és hasonlóan kecses, szép mozdulatokkal tölti újra a csészéinket ahogy úrnõje. Közben pirulva nézeget minket, gyakran rajtafelejti szemeit Yuki barátom arcán. A vonzalom kölcsönös, már többször is együtt töltötték az éjszakát. Yuki sajnos nem vagyonos szamuráj, nem fogja õt kivásárolni, otthon amúgyis feleség és egy ágyas várja.

Késõ éjjel végül lefordítom a csészémet az asztalra egy halk koppanással. Hadúr vagyok, a legmagasabb rangú az asztalnál, így én zárom le ezzel a mai estét. A gésa azonnal mellettünk terem, letérdel és kecsesen meghajol.

- Megvendégelhetem a szamuráj urakat? – kérdezi lágy hangján édes csengéssel.

- Köszönjük – válaszol helyettem Yuki. – Mindhárman maradunk.

A gésa nem örül. Látni ahogy megrándul a szája, és vet rám egy pillantást. Nem kedvel. Hát persze, hiszen már ismernek, eddig három éjszakát töltöttem itt.

Kettõt tapsol, és besiet az ajtón három szolgálólány. Mind nagyon szépek, és ahogy meghajolnak elõttünk, Natsori, a másik harcostársam már választ is egyet.

- Tanaka-sama – fordul felém a gésa kifejezéstelen arccal.

- Férfit – mordulom a kimondatlan kérdésre a választ. Két társam fejet hajt és elmegy, magunka hagynak minket. Sosem kedvelték ahogy a hálótársaimmal bánok, és inkább nem is akarják látni kit választok. Néha viccelõdnek, hogy mennyire sajnálják szegény fiúkat. Én nem. Már alig bírok magammal. A gésa hármat tapsol, nyílik az ajtó. Három fiatal férfi siet be. Mind csinos és ápolt. A harmadikat még nem láttam, mert az biztos, hogy akkor õt választottam volna. Hû, de még mennyire! Átlagos férfimagasságú, sápadt és erõs, de nem túl izmos testalkatú. Hosszú ápolt haja kifésülve, elrendezve csillog a vállain. Nagyon csinos arca van.

- Bocsáss meg, Tanaka-sama... félreértés történt! – hadarja a gésa, és a jobbszélsõ fiú felé fordul, suttogva lehordja és kiküldi. Mosolyogva fordul felém. – Elnézést, õ még nem alkalmas jujonak, a pimasz fiú csak kíváncsi volt, majd késõbb alaposan megbüntetem – kacag finoman, akár egy ezüstcsengõ.

- Állj! – mordulok, szép arcom megfeszül, és hideg szemeimmel szinte a küszöbhöz fagyasztom a kifelé sietõ férfit. Azonnal felém fordul, és térdre esve hajtja le a fejét, a földre borul a legalázatosabb helyzetbe. Magasrangú szamuráj vagyok, nem bõszíthet fel, hiszen következményen nélkül lemészárolhatnám az egész háznépet. Tisztában vagyok benne, hogy õ egy jujo. Azért zavarta el a gésa, mert félti tõlem, valószínûleg a kedvence, talán a saját szolgája, azonban engem nem verhetnek át. Õt akarom és kész. Hideg szemeimet a gésára szegezem, aki sápadtan borul a földre, mélyen megalázkodva.

- Bocsáss meg, bocsáss meg Tanaka-sama! Kérlek!

- Gyûlölöm a hazugságot és a képmutatást – válaszolom mély hangomon lassan. – Felelj õszintén. Félted õt tõlem?

Lábammal a fiú hátára lépek, hogy maradjon meghajolva.

- Õ nagyon kedves nekem, és féltem... igen, féltem õt Tanaka-sama!

- Nem hagyok rajta sebeket, épségben visszakapod.

- Kö-köszönöm... köszönöm szépen!

- Elmehetsz.

Sûrû meghajlásokkal végre távozik, és leveszem lábamat a fiú hátáról. Letérdelek elé, állát megfogva emelem fel az arcát hogy közelebbrõl is láthassam. Nem mer a szemembe nézni, okosan lesüti. Kellõen alázatos, jó nevelést kapott. Hosszú selymes fekete haja kezemre folyik, lágy és cirógató érzés, ezért belefúrom ujjaimat, ápolt és illatos.

- Neved?

- Shimi vagyok – válaszolja alázatosan. Kellemes, lágy hangja van, és amikor hirtelen rántok egyet a haján, szép nyögés szakad fel a torkán. Elégedett vagyok.

- Vezess a vendégszobámba, Shimi.

- Köszönöm, Tanaka-sama – meghajol, ahogy kell, feláll és kinyitja az ajtót. Hajlongva, udvariasan vezet végig a folyosón. Meztelen talpam alatt meleg a padló. Ujjaimat kardom markolatára fonom, sóvárogva szorongatom, már alig bírok magammal. A kertre szép a kilátás, a csillagos fekete égbolt visszatükrözõdik a kis halastó felszínén, és a papírlámpások körül kis bogarak repkednek. Elhúz egy ajtót, és letérdel, alázatosan megvárja amíg besétálok a szobába, majd követ.

Kioldom az övemet, és a kardokkal együtt leteszem a nekem odakészített kis állványra, majd letelepszem egy kényelmes párnára. A mozdulattól szétnyílik mellkasomon a fekete selyem haori. Egy szolgáló nyit be, egy kis tálcát tesz be az ajtón és eltûnik, Shimi elveszi és mellém siet, az asztalra teszi a szakés üveget és a kis tálkát. Nem nyúlok érte, így nem tölt.

- Vetkõzz le – utasítom. Alázatosan bólint, elém libben, mozdulatától a kimonója érzékien suhog. Kioldja az obit, és hátat fordít nekem, haját félresöpri, lassan lecsúsztatja magáról a selyemszövetet. Felszisszenek, amikor hirtelen teljesen meztelenül áll elõttem. Gyönyörû teste van, hibátlan és hófehér a bõre, a hátsója pedig gömbölyû mint a hold. Oldalra fordított fejjel áll, hogy láthassam szép arcát. Jól képzett jujo. Tudja mi a dolga, és nem beszél, ha én nem utasítom rá.

- Fordulj meg. – Szép mellkas, lapos has és hosszú combok. Teljesen szõrtelen a teste, még az ernyedten lógó hímtagja körül sincs semmi. Elmélyül a hangom. – Mutasd meg magad teljesen...

Nem tétovázik, a néhány lépésnyire heverõ futonhoz siet, lefekszik és széttárja lábait. Apró kis rózsaszín nyílása van, egyszerûen több mint izgató. Látja hogy ökölbe szorulnak kezeim, látja a nyers vágyat arcomra kiülni, mert végigsimítja mellkasát és hasát, izgatóan megfeszíti a testét, ahogy kell. Még nem mozdulok, ezért lassan oldalára fordul, hímtagjára simítja kezeit széttárt ujjakkal, s mint egy mûvészi rajz, olyan szépséges ebben a pillanatban. Sötét haja a fehér ágyon szétterül, bõre csillog a rákent olajaktól. Édes, virágos illata is hívogat, csalogat. Halk, epekedõ nyöszörgéssel fordul a hasára, gömbölyû hátsóját feltolja vágyakozóan, finom csípõkörzésekkel, hogy kivillanjon herezacskójának kis gömbje. Megnyalom a kiszáradt számat. Hihetetlenül profi, már teljesen kemény vagyok tõle.

Felállok, és a futon mellé készített tálcáról elveszem a selyemkorbácsot. Lassan végigsimítom vele a hátát. A kertben ordítanak a kabócák, szinte alig hallom édes kis hangját. Látom hogy remeg, lúdbõrös a teste, de nem esik ki a szerepébõl, egészen addig a pillanatig, amíg elõször le nem sújtok gömbölyû hátsójára. Megrándul, felkapja a fejét, és fekete haja csillogó felhõként úszik a levegõben. Gyönyörûen nyög, de a rémület ott az arcán, a szemei egy pillanatra rám villannak, de azonnal lehajtja a fejét. Fél. Imádom hogy ezt teszi.

Szisszen az ostor, csattan a bõrén, és õ nyög és sikolt, gyönyörûen és csábítóan.

Nem bírom abbahagyni... olyan gyönyörû! Még eddig senkivel nem élveztem ennyire!

- Igen ez az! Nyögj nekem! – suttogom rekedten.

Szép. Szép... Szép!

Amikor már a fáradtságtól kiesik kezembõl és koppan a padlón az ostor, végigpillantok mûvemen. A futonon hever, piheg akár egy kisállat, háta, feneke és combjai vörösek, de nem sebesek. Bõre csillog az izzadtságtól, láthatóan nincs már magánál, de ujjai még görcsösen szorítják az ágynemût.

Kioldom a hakamát, és a haorival együtt a földre dobom, a fehér ágyékkötõmmel együtt. Merevedésem szinte elõugrik. Shimi fölé térdelek, a hátára fordítom. Félig nyitottak a szemei, de még nincs magánál. Végigsimítom mellkasának fehér, puha bõrét, egészen a hasáig. Egy nyers mozdulattal szétrántom a combjait, és õ engedelmesen felemeli a csípõjét.

A tálca felé nyúlok, elveszem az egyik kis üvegcsét, lassan csurgatom az aranyszínû olajat ágyékára és a herezacskó alatt kezdõdõ hasadékra. Hideg szemeimet mélyen az övébe fúrom, s ahogy lassan belécsúsztatom magam, õ újra gyönyörûen nyög. Megfeszül, arca eltorzul, és a látvány teljesen lenyûgöz.

- Nagyon szép vagy... – suttogom csodálattal. Fölé borulok, arcát kezeim közé veszem, és miközben egyre vadabb csípõlökésekkel meghágom, arcának rezdüléseit figyelem. Ajkai elnyílnak, puha szája sarkából egy kis nyál kicsordul, csillog a papírlámpások halovány, vörös fényében. Hosszú szempillái megrebbennek, ahogy lehunyja majd újra kinyitja szemeit. Szép. Nagyon szép.

Utolér a forrón izzó gyönyör, összerándulok, végigfut testemen a hideg borzongás, és hangos nyögéssel szakad fel belõlem a hatalmas feszültség. Hosszan, csodálatosan élvezettel engedem ki magamból, s amikor kimerülten az alattam heverõre hanyatlik testem, szinte azonnal álomba zuhanok.

*

Hajnalodik. Az álom hullongó sötétje elszáll.

Egyedül ébredek, csalódottan ülök fel, és megdörzsölöm arcom. Az ablakon lassan bekúszik a sápadt napfény, a szoba falait díszítõ festett madarak ócska mázolmánynak tûnnek, minden kiábrándító. A múlt éjjeli események mintha távoli emlékek lennének csupán.

Amikor a szolgálólány kinyitja az ajtót és egy gõzölgõ teával teli csészét és némi ételt hoz a tálcáján, én már felöltözve állok, és a kardjaimat rendezem övemben. Hajam felkötve tarkómon.

Odakint már vár a gésa, szolid nappali viseletben, kevesebb arcfestékkel. Megremegnek ajkai amikor meglát, és mélyen meghajol.

- Jól érezted magad nálunk, Tanaka-sama?

- Igen. – Leülök elé az asztalhoz, erszényemet kiborítom és elé tolok két aranyhajócskát. Bõséges fizetség, látom csodálattal elnyíló ajkait. Egy aranyat még elé tolok, de rajta hagyom az ujjam, nem engedem hogy elvegye, ahogy az elõzõ kettõt. – Ezt Shiminek.

- Nagyon szépen köszönjük, és az õ nevében is hálásan köszönöm!

- Két nap múlva újra eljövök, és õt akarom majd. Megértetted?

- Igen, Tanaka-sama – hajol meg tisztelettel.