Ma egy édesség kiállításra megyek. Évente kétszer rendezik itt meg a városba. Alapból édesszájú vagyok és fõleg a marcipánt szeretem és itt mindig nagyon különlegeseket tudok begyûjteni. Mindennap eszek marcipánt és mindig is van nálam. Elvonási tüneteim lennének, ha nem ennék lemerem fogadni és kockáztatni meg nem kéne még a végén nagyon nagy bajok lennének és én meg azokat nagyon nem szeretem.

Sajnálatomra egyedül baktatok az épület felé. Na nem mintha azért, mert nem lennének barátaim csak hát egyiket se érdekli fõleg nem a legjobb barátom név szerint Akashit . Megint próbálkoztam nála, ahogyan máskor pedig tudtam, hogy nemet kapok, de hát mondani szoktak, hogy a remény hal meg utoljára. Legközelebb is fogok akkor is próbálkozni, mert kitudja.

Odaérve kint szerencsére nincsen tömeg meg, azért bent is el lehet férni kényelmesen. Viszonylag nagy a hely meg azért ez nem egy olyan kiállítás amire olyan sokan mennének, de azért vannak elegen. Némi kis beugrót, azért fizetni kell, mert hiszen ez nem egy bolt és vannak itt olyan remekmûvek, ami bõven megéri a fizetséget fõleg nekem. Beérve rögtön megcsap az édességek jellegzetes finom illata. Olyasmi, amit még lehet érezni olyan boltokba, ahol többnyire csak finomságokat árulnak. Beleszimatolok a levegõbe hosszasan. Egyszerûen isteni és nem csak ez, hanem az egész látvány, mintha a mennyországba lennék.

Sok furcsa és döbbent pillantást kapok. Igaz ezt már megszoktam, hiszen nem mindennapi a kinézetem és itt meg fõleg kitûnök. Inkább gyerekek és családosok vannak vagy lányok, de ez engem nem feszélyez. Szeretem az édességet és szeretek így kinézni és akinek ez nem tetszik hát ez van.

El is indulok, vagyis szinte repülök mondhatni annyira jól érzem magam. A kosaram, amit a bejáratnál lehet már tele van mindenféle finomsággal, amikor már bejárom a helyszín felét és a legjobb a marcipánok még csak most jönnek. Dúdolva sétálgatok és nézelõdök, amíg meg nem akad a szemem egy cukorfalaton, ami nem is lenne meglepõ, de ez a cukorka egy ember. Megállok és jobban szemügyre kell vennem, mert elsõre nem tudom azt se megállapítani, hogy nõ vagy férfi, bár mindkettõt elõnyben részesítem, de egyre inkább a pasikat. Közelebb kezdek el felé sétálni és akkor megállapítom, hogy a kicsike pasi. Még csajon se láttam ennyi rózsaszínt nem, hogy pasim. Tény én is egyedi és feltûnõ na meg színes vagyok, de szerintem õ még inkább és ez tetszik és jobban megfigyelve tényleg nagyon édes. Hmm kedvem támadt megkóstolni. Végigmérem jobban és tényleg az esetem. Formás és tényleg nagyon édes és lemerem fogadni nem csak kinézetre. Édesszájú vagyok, de fõleg ilyen téren vagy a legjobb egy ilyen kis fincsiség leöntve valamivel.

Végül mellé érek, de õ még nem szúr ki, mert igen csak nézi a nagy színes nyalókát szinte megbabonázva. Több se kell nekem megfogom a legnagyobbat és elveszem, erre rögtön rám pillant.

- Mit szólnál, ha meghívnálak egy nyalóka? – vigyorgok rá szélesen. Na még nyalókára se hívtam meg senkit, de egyszer ezt is el kell kezdeni meg olyan viccesen hangzik. Kissé döbbenten nézz majd felnevet.

- Nyalókára? Ez elég kétértelmûen hangzik, nem de? – vigyorodik el kajánul. Ohh nocsak még perverz is drága ez egyre jobb és a gyanúm, hogy meleg vagy bisex még erõsebb bár szinte biztos voltam eddig is benne a kinézete alapján, de azért nem szabad így ítélni.

- Jogos, de most erre a szép színes csodára gondolok. – pillantok a nyalókára. – Ryu vagyok. – mutatkozok be kezet nyújtva.

- Igen tudom, de nem bírtam kihagyni. – nevet édesen. – Én pedig Yuuto. – fog velem kezet. Gyengéd mégis határozott kézfogása van. – Amúgy meg elfogadom. – pillant édesen a nyalókára.

- Örvendek Yuuto. – mosolygok még jobban. - Nagyon helyes viszont mi lenne, ha beülnénk egy sütire és egy kávéra is? Tudok egyet itt a közelbe. – remélem igent mond. Megakarom ismerni és ha én akarok valakit megszerzem magamnak és õ igen csak felkeltette az érdeklõdésem ilyet még senki nem ért el elsõre.

- Nem vagy te kicsit telhetetlen? – vonja fel a szemöldökét, de mellette mosolyog is.

- Sose tudtam ellenállni az édes dolgoknak. Õszinte leszek igen csak felkelltetted az érdeklõdésem és szívesen megismernélek jobban. – simítok az arcára. – Mit mondasz Yuuto?- kérdezem tõle igen érzékien.

- Igen. Pontosan milyen kiállítás ez?

- Édesség kiállítás.

- Hogy mi van? Ugye nem mondja komolyan, hogy arra kellek, mint biztonságis?

- Nézze, bajban vagyunk, mert valaki visszamondta és megadta az ön számát, hogy maga biztos elválallja. Mert ha nem, akkor elmarad a kiállítás.

- Rendben. Mikor kezdek? - kérdem hajamba túrva.

- Holnaptól, két hétig kellene.

- Rendben van. Akkor holnap reggel 6-ra itt vagyok. Ugy jó? - kérdem, mire bólintás a válasz. Elbúcsúzunk és kimegyek. Elmegyek egy fiatal szõke hajú srác mellett, aki rám néz és elmosolyodik. Én kimegyek, míg õ bejön.

" Istenem! Ki az a barom, aki ilyen hülyeséget talál ki? Nem baj kibirom, kell a pénz. Úgy is fel akarom újítani a kocsimat. Nah meg a motromat is fel kellene már. "

~*~

Másnap, pontos vagyok, mint mindig. Beállok a helyemr, miután elvégeztem a kellõ elékészületeket. Délig semmi különös nem történik. Aztán bejön az a fiú, akivel tegnap találkoztam. Rám köszön.

- Szia. - én csak bólintok. - Mért vagy szótlan? - kérdi kedvesen.

- Ez a munkám. Taki, kimegyek cigizni. - mondom és kilépek az ajtón választ sem várva. Õ követ. Mikor rágyújtok, megszólal.

- Mióta dohányzol?

- Úgy 15 éve. - mondom és megkínálom. - Kérsz?

- Nem, nem dohányzom. Csak kérdeztem. Am mi a neved?

- Majd pont egy idegennek fogom elmondani?

- Blaine Hartford. Már nem vagyok idegen. - mondja mosolyogva és kezet nyújt.

- Shiba Yoshida. Mért kérded? - érdeklõdöm.

- Csak úgy. - mondja mire elnyomom a cigit és visszamegyek a helyemre. - Van kedved beszélgetni? 

- Nem beszélhetek munka közben. De ha annyira beszélgetni akarsz, gyere el a Black Rose-ba, ma 10 óra fele.

- Rendben. Akkor ott. Szia. - mondja és kimegy. 

~*~

- Héééé Shiba. - hallom nevem, mire a hang irányába nézek. Fõnököm jön ki az irodájából. - Van itt egy újonc, a tiéd.

- Vettem, fõnök. Hol van?

- Ott mögötted. - bök a fejemmel a hátam mögé. Arra nézek és látom, hogy Blaine az.

- Te mit keresel itt? - kérdem és elneveti magát.

- Dolgozni jöttem. A fõnök azt mondta, te vagy a legjobb. Meg azt is, hogy most még csak gyakornok vagyok és neked kell tanítanod.

- Elnézést. Nem azért jöttem, hogy a fecsegésedet hallgassam, hanem inni jöttem. - mondja az egyik emberke és elkapja Blaine ingjének a szélét. - Adj egy erõs italt. Vagy....

- Nincs vagy. Te most szépen haza mész és lefekszel.

- Mert ha nem? Mi lesz akkor? - kérdi és keménykedik. Blaine-t elengedi ugyan, de most engem kap el. Egy egyszerû mozdulattal átugrom a pult fölött és elé lépek. Kb két fejjel alacsonyabb, mint én.

- Megbánod. - mondom neki halkan. Meg akar ütni, de hátra csavarom a kezét és kivezetem a bárból. Mire visszamegyek, látom, hogy Blaine próbálja tartani a frontot. Megyek segítek neki. - Rendben van. Egyszerû italt fel tudsz már szolgálni, nem?

- De.

- Akkor mutasd, hogy kell. - mondja és szép lassan megcsinálja. - Így senki sem fogja megvárni, míg ki töltöd. Gyorsan kell. - mondom és megmutatom. - Így próbáld. Ott vannak a gyakorló üvegek. Azok nem törnek. - mondom és a fejemmel a sarok felé mutatok. Egész ügyesen és gyorsan tanul. Én csak éjfélig vagyok, most. - Meddig maradsz? - kérdem.

- Amíg te. - mondja egyszerûen.

- Akkor mára végeztünk. Gyere megmutatom az öltözõt. - mondom és elindulok. Üdvözlöm a váltót és pár szót váltunk, utána megyek az öltözõ felé. Beérve, rágyújtok. 

Átöleli a hátamat és úgy gyorsít a tempón, közben érzem, hogy egyre jobban közeledek a csúcshoz, amit 1-2 lökés után el is érek. Fejemet hátravetem és hangosan felnyögök Shunnal egy idõben. Hangosan zihálok a rajtam fekvõvel együtt. Amint légzésünk újra a normális, õ eloldozza a bilincsemet és én, mint egy kiscica reflexszerûen bújok a mellettem fekvõhöz.
- „De mégis én mi a fenét csinálok? Miért bújok én, pont hozzá, miután így megalázott?”*Kezdek el gondolkodni, közben õ átölel az izmos karjával. Ellenkezni sem tudok, mert szemem egyre jobban kezd leragadni és én végül álomba merülök.

---oOOo---

Reggel hangos zajra ébredek, amire kénytelen vagyok kinyitni a szemem. –„Mi ez? Annyira ismerõs.”*Fut át az agyamon, majd felismerem a zenét. Az én telefonom szólt. Gyorsan felülök, és lehajolok az ágyról és elkezdem keresni a telefonom a nadrágom zsebében. Kis szerencsétlenkedés után, meg is találom, majd felveszem.
- Igen tessék.*Szólok bele, és szemeimet kezdem, dörzsölni a fáradtságtól mire fel fogom, hogy hol is vagyok. Apró képfoszlányok ugranak be a tegnap estével kapcsolatban, amire a víz is kiver.
- „A francba is…”*Lassan megfordulok és meglátom azt a személyt, aki idehozott. Békésen aludt és szerencsére nem ébredt fel a telefonom hangos csörgésére, vagy legalább is remélem.
- Szia Ichi, merre vagy? Mindenki rád vár.*Szólal meg egy kedves hang a vonal túlsófelébõl, amire feleszmélek.
- Oh… Szia, Leo. *Suttogom a szavakat, amilyen halkan csak tudom.
- Bocsi, de van egy kis, vagy nem is, egy irtó nagy probléma….*Pánikolok be teljesen és az ablakhoz sétálok, majd szõke hajamba túrok.
- Probléma? Miféle probléma?*Érdeklõdik a másik férfi a vonal túlsófelében. –Ugye nem megint a rendõrségen kötöttél ki? Ajhh, Ichi… Anyádnak elég sok gondot okozol, nem fogja ezt bírni anyagila…
- Mi? Nem dehogy. Nem a rendõrségen vagyok, csak… - nézek hátra az alvó fiúra.
- Mindegy is, csak kérlek, gyere értem, mert ez…. * Fordulok vissza az ablakhoz.
- Nem tudom mit mûveltél, de rendben van, érted megyek. Nem igaz, mintha egy taknyos óvodásra kéne vigyáznom. *Kezd el dünnyögni, amire én elhúzom a számat.
- Jól van, fogd be, és inkább gyere… *Mordulok rá kicsit hangosabban, amire Shun mocorogni kezd. – „A fenébe…” *Nézek rá nagy szemekkel.
- Rendben, de hova menjek?
- Tudod, merre vannak a milliomosok ugye?
- Igen miért?
- Na szóval… itt ahol én vagyok, azzal szemben van egy naaagy fehér épület, aminek a homlokzatán dombormûvek vannak és…. * Mondom el a szomszédos ház kinézetét, amire Leo megígéri, hogy értem jön.
- De kérlek, siess…* Suttogom a telefonba, amire, egy kezet érzek a mellkasomra fonódni, hátulról.
- Hova ilyen sietõsen? Tedd le azt a telefont… * Duruzsolja a fülembe mély bársonyos hangján, amire a hideg is kiráz.
- Jó ott leszek…*Szól bele Leo a telefonba, azzal le is teszi.
- Ki volt az? Valami rokon, remélem. *Szegezi nekem a kérdést, amikor végig nyalja a nyakamat.
Grimasszal az arcomon, arrébb lököm magamtól.
- Semmi közöd hozzá, hogy ki volt az!*Mordulok rá mogorván, amin a másik csak vigyorog. Mit ne mondjak, rohadtul ingerelt, amikor csak vigyorog. Ilyenkor legszívesebben, nekiesnék.
- Meg különben is, nekem otthon a helyem, és nem egy perverz, homokos házában!* megyek arrébb tõle, egyenesen a ruháimhoz, amiket felveszek a földrõl, hogy felöltözhessek.

Egy sötét helyen vagyok, ahol semmit sem látok. Körülnézek, és próbálok valamit kivenni a sötétbõl, de nem igazán sikerül. Kezem azonban megakad valamin, ami hosszú volt és fém anyagú. Megpróbálom kitapogatni, hogy mi lehet az. Nem kell sokáig gondolkodnom, amire felismerem a tárgyat ami a kezemben van. - A kedvenc basszus gitárom. – gondolom egy szelíd mosoly kíséretében. Nem sokáig elmélkedhetek, mert a sötétségben egy erõs fény jelenik meg. Hunyorítani kezdek, mivel a sötétség után, a fény már nagyon szokatlan a szememnek. – Hm? Egy reflektor? – motyogom magam elé, erre több fény is feltûnik és megvilágítja a teret. Egy hatalmas színpadon álltam, és a nézõtéren, több ezren, vagy több tízezren álltak és sikítottak, õrjöngtek. Oldalra nézek és meglátom a bandám tagjait. Szemeim elkerekedtek, aztán vissza pillantottam a közönségre. – Ezt nem hiszem el…mennyi ember…- maradt tátva a szám is, majd a bandára néztem, akik bólintottak, hogy elkezdhetjük a számot. Erre én is bólintottam, majd belecsaptunk. Hatalmasat zúztunk, a közönség szinte tombolt. Több fangirl is sikította, vagy az én nevem, vagy a bandám többi tagjának. Mennyei volt ez az érzés, ami átjárta a testemet. Teljesen felszabadultam, aztán egy ötlettõl vezérelve a közönség közé vetettem magam, akik el is kaptak. Azonban az egyik pillanatra elejtettek és egy ember hajolt felém aki hasonlított valakire. – Ichi…Ichi…Ichi ébredj! – szólt hozzám, amire kinyitom a szememet és ez az édes álom szertefoszlik. Anya…? – kérdezem nyomott hangon, és a szemeimet kezdem el dörzsölni, közben ásítok egy hatalmasat. – Miért…keltettél fel?Szombat van… – motyogom és felülök az ágyban. Szõke hajam kócosan ide-oda állt. – Tudom, hogy szombat van, de nem hagyhatom, hogy ennyire ellustulj. – oktat ki anyám, amire én morcosan megfogom a takarót és visszafekszem, majd a takarót is a fejemre húzom. – Ichi…- mordult rám és lehúzta rólam a takarót, amire én felültem és morcosan néztem rá. –Kérlek anya…ne most…- mondom, amire õ csak sóhajt egyet. Végül kimászok az ágyból és nyújtózok egy nagyot. A szekrényemhez lépek és tiszta ruhákat veszek ki. Gyorsan felöltözök és a piros fejkendõmet, meg a szürke Basketball sapkámat is a fejemre teszem, ami elmaradhatatlan kelléke a ruházatomnak. A tükörbe nézek és egy elégedett mosoly ül ki az arcomra. A bejárati ajtóhoz sétálok, és felhúzom a cipõmet. – Akkor elmentem…majd jövök valamikor…- köszönök el anyámtól és meg sem várva a válaszát el is tûnök az ajtóban. Kiérve az utcára, orromat azonnal megcsapta a büdös benzin és a szmog kellemetlen kissé fojtó szaga. Egy grimasz ült ki az arcomra. – Ezt a bûzt sosem fogom megszokni…- morgom halkan és utamat a belvárosba vettem.

---oOOo---

Az órámra nézek és négy órát mutat. Szerencsére jól eltudtam ütni az idõt, a banda tagokkal, így megunva a társaságukat hazafele vettem az utat, tekintetem azonban megakadt valamin. – Édesség kiállítás? Mi a fene? – fut át az agyamon, majd elindulok az épület felé, a kíváncsiságomat helyezve elõnybe. Amint belépek emberek tömegei zsibongnak a mûterembe. –Heh…ez jó lesz…- ül ki egy gonosz mosoly az arcomra, és direkt nekimentem a velem szembejövõ embereknek. – Oh…micsoda dudák. Gondolom nem volt valami olcsó. Bár a melled helyett az arcodat kellett volna helyrerakni, mert nem hinném, hogy bármelyik pasi járna egy olyan csajjal aki ha oldalra fordítja a fejét, olyan a képe mint egy plazma TV.- mondom gúnyosan egy látszólag elkényeztetett csitrinek, aki úgy verte magát, mintha õ lenne a világ közepe. A lány mérgesen nézett rám, majd egy jókorát lekevert nekem. – Heh…és most ettõl nagy lány lettél? – vigyorgok, azzal arrább is megyek. Tekintetem megakad a furcsábbnál furcsább cukor szobrokon. – Ch…ki volt ez az idióta, aki ezt kitalálta? – dünnyögöm zsebredugott kézzel és unott arccal nézelõdöm, közben mindenkinek beszólok aki csak az utamba kerül. Megállok a terem közepén és látványosan kerülnek engem. Végül, megpillantok egy fiút, aki a falnak támaszkodva figyel engem. Erre egy kegyetlen vigyor ül ki az arcomra. – Nah igen…ezt az egyént még én sem láttam…biztos olyan fiúcska akinek, ha beszólok, sírva fut az anyukájához. – gondolkodom el, amire a másik ellöki magát a faltól és felém veszi az irányt. Nyugodtan állok egyhelyben és várom, hogy ideérjen, közben elkezdek gondolkodni, hogy mégis mit szólhassak be neki.