- Nem mondasz erre semmit? Ezek szerint te is egyetértesz velem? Kíváncsi vagyok, hogy a szüleid mit gondolnak a munkádról. - látom rajta, hogy telibe találtam, lesz ez még fájdalmasabb is. Rendesen viszket a tenyerem, legszívesebben pofán csapnám, csak van egy kis bibi. Pont a pofozós karomba kaptam a golyót, így maradnak a szavak. És szerintem az én drága ápolom is csak doki szeretett volna lenni, de nem sikerült neki. Szívás!!

- Ha a helyükben lennék, én biztosan szégyellném a kicsi fiukat, amiért…- ilyen idióta, de ezt már nem tudom kimondani. Greg olyan gyorsan terem elõttem, hogy még pislogni sincs idõm, és még reagálni sem mikor a pólóm nyakánál fogva felránt, mi a faszom? Kajakra rám hozta a frászt, de csak egy pillanatra, ugyan úgy nézek rá mint õ én rám, ha már elkezdtem akkor be is fejezem.

- Lehet, hogy nem nekem van a világon a legjobb munkám, de egy lezüllött, önmagát vagdosó, drogos ribancnál még én is többet érek. - kiabálja a képembe majd vissza dob az ágyra, de ezt mind honnan tudja. Egyedül anyu, és Dean meg Sam tud róla. Fogalma sincs, mit éltem át és mit szenvedtem. Észre sem veszem mikor kezdett el folyni a könnyeim, csak azt veszem észre, hogy Sam ölébe vagyok és próbál nyugtatni,

- Dylan, nyugodj meg. Nem ér ennyit ez a pasi. Vagy már ér annyit, hogy így sírj miatta?

- Igen ér, és tudom. De te legalább megérted.

- Mit értek? Mert most per pillanat nem értek semmi. Mi történt köztetek, hogy így kibutultál? - és én szépen mindent elmesélek neki. Az elejétõl kezdve mindent, azt is mi történt a fürdõben, és hogy miket mondott rólam. Legszívesebben az orrát törné be, de vissza fogom. Nem akarok neki bajt, van így is elég neki. Zsaru létére utálja a többi zsarut, és szentül hiszi, hogy mindegyik korrupt.

Este van már mikor végre magamra hagy, nagyon nem kart el menni, de megnyugtattam, hogy nem csinálok semmi örültségét. Pedig úgy szeretnék, nem akarok már létezni. Fáj minden egyes légvétel,fájnak Greg szavai is. Sosem értheti meg csak aki benne volt, Az esti viziten kérek egy kis altatót, a leggyengébbet kérem, ennyi még talán nem lök át a határon. A kis nõvérke adja is nekem egy pohár vízzel együtt.

- Kicsi Dylan, - David keze, mindig tudja, hol kell érintenie, hogy kezes bárány legyek a számára. - Kéne az adagod, ugye? - csak bólintok, tegnap óta nem kaptam semmit, Andy azt mondta ez a büntetésem, mert nem tõle kérem az anyagot. - Akkor tedd a dolgod. - remegõ kézzel bontom az övét, a gombok és a cipzár már egy kicsit nehezebben megy. Mikor végre le tudom hámozni róla a naciját és az alsóját, akkor azonnal elkezdek játszani a lankadt farkával. Tudom, addig nem kapok semmit míg egyszer el nem megy, ha ügyes vagyok akkor egy kicsivel többet is ad, mint egy adag. Rendesen dolgozok rajta, tudom mikor kell mit csinálnom. Nem ez az elsõ, és remélem nem is az utolsó alkalom. Az adagom nélkül nem is vagyok normális, csak nézek ki a fejembõl. Andy egyre hangosabban kapkodja a levegõt, ami annak a jele, hogy hamarosan elmegy. Nem is kell sok neki, nem szereti ha más csinálja neki, de én sem szeretném ha valaki mást látnék meg az ölében.

- Ma nagyon ügyes voltál Dylan, és lásd milyen jó szívû vagyok, kapsz egy igazán fantasztikus anyagot. Gyere csak ide. - int nekem, én meg készségesen ölük az ölébe, füttyent egyet majd az egyik kis hülye gyerek jön be, át nyújtja neki azt a zacskót amibe a tuti anyag van. Már elõre be van készítve, kiveszi belõle majd a nyakamtól eltolja a hajamat, mindig ide szúrja. Már megszoktam de akkor is felszisszenek a tû szúrására, lassan adja be nekem. Mikor már megkaptam az egészet, egy elégé furcsa érzés önt el. Egyszerre hideg, és meleg, lebegek de mégis olyan mint ha a földhöz lennék szögezve.

- Milyen kicsi Dylan?

- Fantasztikus, ennél nincs is jobb. Köszönöm David. - csókolok a nyakába, majd a sötétség édes homályába merülök.

Zihálva kelek fel, az egész testem és az ágy is csupa veríték. Ennek is most kellett elõ jönnie, nem is csodálom. Hat éve mélyen magamba zárom, erre elég volt Greg egyetlen egy mondata, hogy megint ezekre gondoljak. Óvatosan felülök, már nem fáj annyira ez sem és a menés sem, elvánszorgok a fürdõbe, ahol arcot mosok.

- Kicsi Dylan, mikor tanulod meg, hogy tõlem nincs menekvés?- ez nem lehet õ, felnézek a tükörre és ott látom David, megfordulok de ott nincs. Csak a tükörbe látom.

- Tûnj el innen, te már nem létezel. Heghaltála karjaimba.

- Mindig is naiv voltál, ha nem léteznék akkor éreznéd ezt? - megsimogatja a nyakamat, a hideg futkos a hátamon, tudom, hogy nem igazi akkor mégis mi?

- Hagyjál, te nem létezel. Csak én talállak ki.

- Tudod, hogy nem lehet. Megesküdtem neked, hogy pokol lesz az életed. Az a kis ápoló is csak kihasznált.

- Greg nem olyan mint te! - kiabálom és össze töröm a tükröt, mikor darabokra esik akkor is hallom David gúnyos nevetését.

- Így nem szabadulsz meg tõlem, tudod nagyon jól, hogy tudsz megszabadulni tõlem! Velem együtt kell, hogy halj. Ameddig élsz, addig élek én is benned. Vedd fel szépen azt a darab tükröt és öld meg magad. Akkor békén hagylak örökre, ígérem. - tudom, hogy hazugság, de mégis igaza van, akkor azon az estén, mikor a zsaruk le lõttek megfogadta nekem, hogy tönkre tesz. Rengetegszer megtettem amire most készülök, csak addig fáj míg át vágom a bõrt és az eret, azután már nincs semmi. Se bánat, se fájdalom és még csak szégyen érzet sincs, ott nincs semmi.

Felveszem az egyik darabot, leülök a vécére majd a csuklómhoz szorítom és megteszem. Nem keresztbe vágom meg magam hanem hosszába, úgy gyorsabb sokkal, de én nem akarom, szenvedni akarok. Mégis olyan gyorsan törtinek minden, egyre sûrûbben kezd kiesni a fürdõ, egyre inkább a sötétség játszik fõszerepet.

- Dylan fiam, Úr isten, mit csinálsz? - anya, drága anyám. Most is képes vagy a hitvány fiadért sírni, aki még az életét sem érdemli meg.

- Sajnálom anya, ne sírj, jobb lesz ez így mindenkinek. - még arra van energiám, hogy le töröljem az arcáról a könnyeit. Most jött el én idõm, a sötétség egyre inkább magába fogad. Ezt akartam.

*

- Dylan, kérlek kelj fel. - anya hangja, mennyországba biztos nem kerültem, de még csak meg sem haltam. Pokolba sem kellek senkinek, milyen már ez? Megszorítom a kezét, de ezzel csak magamnak okoztam bajt,

- Óvatosan, alig bírtak össze varrni, még egy ilyen és én tekerem ki a nyakad! Érted?

- Igen értem, nagyon szeretlek. - bújok hozzá, istenem mit tettem!

- Elmondod, mi történt? - muszáj lesz.

- David. - itt megfeszül. - És Greg. - detto ugyan azt mint Davidnél. - Daviddel újra megtörtént az az este és utána felébredtem , mikor ki mentem a fürdõbe ott a tükörbe benne volt. Fogalmam sincs mit kereset ott, de ott volt. Aztán meg már tudod. Greggel meg nagyon csúnyán össze vesztünk, nem akartam megsérteni de úgy néz ki a szüleivel és a munkájával nagyon felidegesítettem. Azt mondta, hogy egy kis önmagát vagdosó, drogos kis ribancnál még õ is jobb. És tudod anya, igaza van. - fakadok sírva, nálam mindenki jobb. Anya be mászik mellém az ágyba ott vigasztal. Simogatja a hátam és fülembe súgja, hogy minden rendben lesz. Bár igazad lenne, az ajtó is nyitódik de senki sem jön be rajta, jobb is. Most senkit sem akarok látni.

- Fiam, te vagy a legjobb dolog ami velem történhetett, és ha ezt nem tudja értékelni Greg akkor az az õ hibája. Szedd össze magad, mert hamarosan itt lesznek a rendõrök, csak pár napra tudtam vissza fogni õket.

Anyának lett igaza, megsérültem, nem csak lelkileg, de testileg is. A könnyeimet letörlöm, eszek egy kis csokit és megnézünk együtt egy filmet. Pont be fejezõdik mikor megjönnek a rendõrök. Kikérdeznek az egész napomról, mit csináltam, nem láttam valami furcsát és a többi, mindenre válaszolok és megnyugtatom õket, ha valami eszembe jut akkor értesítem õket.

- Szívem, mindjárt jövök. Láttam valakit és szeretnék vele beszélni. - valami nem stimmel, nagyon mérges és ez nem csak a szemébe nézve látom, az egész testtartása is feszült. Bólintok, megvárom míg ki megy majd utána megyek. Az ajtóban állva látom meg, hogy Gregnek akkora pofont kever le, hogy az egész folyosón hallani. Az a pofon nekem is járna, a szívem belesajdul amikor meglátom az arcát. Oda kell menjek, nem hagyhatom, szükségem van rá és talán neki is rám.

- Hogy tehetted ezt, Greg? Azt hittem te nem ilyen vagy, de ezek szerint tévedtem. - jaj anya, hát nem látod, õ is szenved.

- Én… nem… én. - na most lett elég, oda megyek hozzájuk és anya vállára teszem a kezem, már szólalna meg de nemet intek neki. Greg le hajtott fejjel áll elõtte, oda megyek hozzá. A pólója alját egy kicsit megrántom, hogy rám figyeljen. Amint a szemembe néz, akkor meglátom az igazi Greget. Most semmi álarc nincs rajta, szomorúság és bûntudat fényei csillannak meg a szemeiben. Nem bírom ki, azonnal átölelem, õ is át ölel. A szívem majd ki akar ugrani a helyérõl, még mindig fontos nekem, akármit mond.

- Bocsáss meg nekem, kérlek. - megint pityergek, hat éve nem sírtam. Úgy néz ki most mindent be pótolok.

- Te is nekem. - válaszolni nem tudok, egyre jobban potyognak a könnyeim.

Pár percig míg így állunk, valaki elköhenti magát, erre elengedjük egymást de nem megyek el mellõle. Anya néz ránk elég furcsán, van egy olyan érzésem ennyivel nem úsztuk meg.

- Esküszöm, mint a Rómeó és Júlia. Legszívesebben mind a kettõtöket felpofoznám, Greg végül is megkapta. És sajnálom, nem kellett volna ennyire elragadtatnom magam. De ez akkor sem változtat azon ami történt, Dylan hat éve nem sírt, és nem kellett felszednem a fürdõbõl csupa véresen. - köszi anyu, Greg mérgesen néz rám. Ajaj, azt hiszem lesz mit meg magyaráznom. Fülemet, farkamat be húzva állok mellette, majd megfogom a kezét és be megyünk a szobába, de elõtte még hallhatom Greg ingerlõ hangját. Miszerint mér bámul mindenki minket, menjenek csak dolgozni.

- Szerintem kezdjünk tiszta lappal. - nyújtom felé kezem.

- A nevem Dylan McHale, huszonhat éves vagyok, egy takarító cégnél dolgozom. Anyám Cathalin McHale, apámról semmit sem tudok. Megerõszakolta mikor jegyben járt a barátjával, tízen hat voltam mikor megtudtam, akkor egy világ omlott bennem össze. - a könnyeim megint elerednek, csak most jön a fekete leves. - onnantól kezdve kezdtem süllyedni, elõször csak gyógyszerek anya szekrényébõl, ha nem tõle akkor a nagyitól csentem. Mikor ezek sem voltak elegek, akkor jött a pia, keverve a gyógyszerekkel. Utána jöttek a drogok, fû, ecstasy, és végül a kokain.

- Davidnek köszönhetem a vágásaimat is, ha nem csináltam azt amit akart akkor, így büntettet. De egy idõ után már õ sem kelet, mikor tiszta volt a tudatom, akkor én csináltam. Már nem tudom hányadig össze kaparásom után döntöttem, el akartam dobni az életemet, már nem bírtam elviselni saját magamat, és azt, hogy én vagyok annak a napnak a végeredménye. - sosem hittem, hogy lesz még valaki akinek elmondom, most már õ is tudja, hogy ki vagyok és milyen voltam.

- Ugye milyen undorító vagyok? 

- A zuhanyzó fejet ne magad felé irányítsd, ha felázik a sebed, akkor újra össze kell, hogy varrják – suttogom a nyakába, direkt úgy, hogy a leheletemmel ingereljem a bõrét.

- Valld be, hogy direkt csinálod! – mondja megremegve, a teste tiszta libabõr lett.

- Nem, de nem tehetek arról, hogy alacsonyabb vagy. – Tagadom a nyilvánvalót, de mindketten tudjuk, hogy mi az igazság.

Visszafordítom a zuhanyt, és óvatosan bevizezem a testét, ügyelve arra, hogy a varratokra ne nagyon menjen víz, különben leszedik a dokik a fejemet. A teste valami isteni, alig várom, hogy megkóstolhassam végre. Épp a tusfürdõje felé nyúlnék, de ekkor rájövök, hogy azt odakint felejtettük.

- Mindjárt jövök, a tusfürdõd kint maradt – azzal át is megyek a szobába, hogy megkereshessem.

Nincs az éjjeliszekrényén, se a másik szekrényen, hova a fenébe tehette? Kutakodok még egy kicsit, utána eszembe jut, hogy biztosan az anyja egyik szatyrában lesz. Az édességeset szépen félreteszem, utána átnézem a másik kettõt is. Hát persze, hogy az utolsó legalján van, de mindegy. Ezalatt a pár perc alatt csak nem szerencsétlenkedett annyit odabent, hogy kitörje a nyakát.

Ahogy belépek, megdermedek.

- Te mit csinálsz? – kérdem döbbentem. Felesleges a kérdés, hiszen tisztán látom, ahogy a farkán húzogatja a kezét, de ez a látvány még engem is meglepett, és túlságosan is felizgatott. Tuti, hogy hiányzik már neki a szex, és most azt szeretné, ha jól megdugnám. Ha ennyire vágyik rá, hát ki vagyok én, hogy nemet mondjak neki?

- Szerinted mit csinál egy férfi, ha áll a farka, és nincs senki a közelében? Hát könnyít magán – válaszolja, de nem fordul erre, nem is kell, megyek én magamtól is.

Halkan, de gyorsan dobálom le magamról a ruháimat, majd belépek mögé a zuhanykabinba.

- Mért nem szóltál hamarabb, segítettem volna – suttogom a fülébe, miközben hátulról hozzásimulok. Nagy a kényszer, hogy a már majdnem álló farkamat a fenekéhez nyomjam, de egyelõre nem teszek semmit.

Ahogy megérzi, hogy meztelen vagyok, döbbenten fordul felém.

- Rajtad mért nincs ruha? – kérdezi, majd alaposan végigmér, a testem egy részét sem kihagyva. Akkora szemekkel bámul, mintha még életében nem látott volna meztelen pasit, de tudom, hogy ez nincs így. Minden tettével flörtölt velem, ha pár napos ismeretség után így viselkedik valakivel, el tudom képzelni, milyen könnyûvérû lehet. Nem szeretem az ilyen embereket, de neki nem tudok ellenállni, túlságosan is csábító, az én kis démonom. Az arca teljesen kipirult, szóval bejövök neki, nagyon is. Nem tudom, miért, de ez boldogsággal tölt el, legalább tudom, hogy nem csak õ õrjít meg engem, hanem én is õt.

- Tetszik a látvány? – kérdezem meg tõle, de a hangomban most semmilyen hûvösség sincs. Komolyan érdekel, mit válaszol, habár elég ránéznem, hogy tudjam, nem vagyok neki közömbös.

- Fixíroznám a farkadat, ha nem tetszene?

Magamban jót mulatok ezen a válaszon. Hol úgy viselkedik, mint egy szende szûz, hol pedig, mint egy vadmacska, aki csak arra vár, hogy kielégítsék. A szemében tisztán látszódik a vágy, ezért néma könyörgésének eleget téve a falhoz szorítom és közel hajolok az ajkaihoz, de nem teszem meg az utolsó lépést. Neki kell kezdeményeznie, tudnom kell, hogy tényleg akarja. Nem akarok ebbõl késõbb gondot, végre levezethetem a feszültséget, ami napok óta gyûlik bennem, csakis miatta. Sosem tettem még ilyet egyetlen betegemmel sem, de õ valamiért más, nem tudok neki ellenállni.

Csak néhány másodperc telik el, és máris az ajkaimon érezhetem édes, vad csókját. Úgy húz magához, mintha én lennék a mentsvára. Közelebb simulok hozzá, és a combjai közé teszem a lábamat, hogy ezzel is az õrületbe kergethessem. Az édes nyöszörgés, ami kiszökik az ajkai közül, még inkább feltüzel. Kicsit sem finomkodva markolok a hajába, és a tarkójánál megtartva még jobban elmélyítem a csókunkat. Egyik kezemmel végigsimítok az oldalán, majd a farkára vezetem a kezemet, és elkezdek lassan, ingerlõen játszadozni vele.

- Könyörgöm... csináld… egy kicsivel... gyorsha… ban… - nyöszörgi a csókunkba, és én eleget téve a kérésnek gyorsítok a tempón. Nem kell neki sok, hogy elélvezzen. Jó rég lehetett valakivel, ha ilyen gyorsan elment a kis démonom. A kipirult arca, ahogy csukott szemekkel, hátradöntött fejjel piheg, engem is a csúcs felé sodor. Még sohasem tudták elérni a partnereim azt, hogy a szimpla látványuktól majd’ elmenjek, de neki ez is sikerült. Alig várom, hogy viszonozza ezt a kis kedveskedést, ahogy elképzelem, hogy az ujjai vagy az az édes kis szája a farkamra talál, rögtön perverz vigyor terül szét az arcomon. A kis vöröske pedig pont ekkor nyitja ki a szemeit.

- Én úgy gondolom, ha már én segítettem a te problémádon, akkor neked is kéne segíteni az én problémámon – vigyorgok rá.

Félénken nyúl hozzám, hogy kezelésbe vegye a férfiasságomat. Félénken? Beijedtél, cicám? Remélem, nem csak a szád volt nagy. Kissé esetlenül kezdi el mozgatni a csuklóját rajtam, de a tény, hogy õ teszi ezt velem, megtriplázza az élvezetet. Nyögve hajtom nyakához a fejemet és kezdem harapdálni a finom bõrét, hogy tompítsam a hangomat. Néhol csókokkal borítom, néhány helyen pedig jó erõsen megszívom a bõrét, hogy rajta hagyjam a nyomomat. Õ már az enyém, és nem menekül ez alól. Legalábbis erre az éjszakára nem. Hogy késõbb mi lesz, az csak rajta áll, nem zavarnám ki az ágyamból, ha többszöri szexet szeretne.

Tekintve, hogy ebben a pár napban az õrületbe kergetett, én is gyorsan elmegyek. De hát ezt nem is csodálom, a legutóbbi kissrác megdugása nem volt túl kielégítõ. Na, de akkor térjünk is rá a lényegre. Apró csókokkal kezdem el halmozni a nyakát, már épp lentebb indulnék, amikor a hangja megállít.

- Ha nem fejezed be, tökön rúglak – pislog fel rám. Mi a fene? Az elõbb még õ is benne volt a dologban, most akar visszakozni?

- Az elõbb készségesebb voltál – mondom kissé mérgesen, miközben végigsimítok a gerincén, majd a bejárata körül kezdek el körözni. Komolyan itt kell abbahagynunk? Azt hittem, végre megkaphatom, nem értem, mi a baja. Hiszen kíván engem, biztosan csak szórakozni akart egy kicsit, kis ribanc.

 - Az meglehet – fogja meg a kezemet és húzza el kerek fenekétõl. – De én nem vagyok olyan, mint akiket felszedsz egy bárban. Ha csinálnám is veled, az biztosan nem egy kórházi fürdõben lenne. – Finnyásak vagyunk? Hm, de ha nem, hát nem, kényszeríteni nem szokásom senkit, habár eléggé felidegesített. Végre meg akartam kapni, de ezek szerint õ nem gondolta ennyire komolyan a helyzetet. Biztosan várja otthon valaki, és ezt csak azért tette az elõbbit, mert õ is kielégületlen volt.

- Pedig azt hittem, hogy az olyan kis ribancok, mint te, bárkinek szétteszik a lábukat, ha mutatnak egy kis érdeklõdést irántuk. – A szavaim keményen visszhangzanak a fürdõben, azt hiszem, kicsit elvetettem a sulykot, de a fenébe is… Utálom, hogy alig bírok ellenállni neki, erre õ úgy tesz, mintha csak egy kis pettingre vágyott volna szórakozásból. Én szoktam a partnereimmel így viselkedni, ha velem akarnak így bánni, azt nem tûröm.

- Értem, akkor ezek szerint én nem vagyok más a szemedben, mint azok, akiket felszedsz – a hangja kemény, mintha megbántottam volna, pedig õ állított le engem, õ utasított el.

- Igen, nem vagy más. Miért mit hittél? Azt hitted, majd a lábaid elé vetem magam, mert húzzuk egymás agyát? Na, ne nevettess, egy kis feszültség levezetés voltál és nem több – mondom gúnyosan. Részben így gondolom, nem szokásom hosszú távra tervezni senkivel, és ezt a szokást nem is akarom megváltoztatni. A megbántottságtól csillogó szemei valahogy mégis azt éreztetik velem, hogy én vagyok a szar szemét, pedig tudom, hogy õ sem gondolta komolyan a dolgot. Minek kell akkor ezen most hisztiznie?

- Nem, nem hittem többet. És ha lehet, most törölj meg és öltöztess fel. – Már parancsolgat is? Igazán dühítõ, de lenyugtatom magam, elvégre õ az egyik betegem. Csak most jövök rá, hogy mit is tettünk az imént. Fenébe, ennek nem szabadott volna megtörténnie, megfogadtam, hogy addig nem nyúlok hozzá, míg az én osztályomhoz tartozik, de nem bírtam ki… Túlságosan is csábító volt.

Gyorsan magamra kapkodom a ruháimat, majd megtörlöm a testét, de csak az alsóját adom rá. A többit majd az után, hogy újrakötöztem a sebeit. Kivezetem az ágyhoz, elõkészítem a dolgokat, és amikor elkezdem feltenni a kötéseket, nyílik az ajtó.

- Mi van veled haver? Látom még egyben vagy! – szólal meg egy vidám férfihang mögöttem. Õ lenne a barátja? Mázli, hogy nem pár perccel ezelõtt érkezett, különben elég érdekes látványban részesülhetett volna. – Hallod, még a csapból is te folysz, csodálkozom, hogy még a zsaruk nem jelentek meg nálad.

Szóval tényleg valami drogügyletbe keveredett… Ilyenekkel nem szokásom kikezdeni, rühellem azokat, akik olyan gyengék, hogy nem tudnak ellenállni a drogoknak vagy az italnak. Hiába mondta azt, hogy leszokott, biztosan hazudott, hiszen az anyja is jelen volt.

- Ami késik, az nem múlik baszki, egyébként megvagyok. Ja és jól vagyok, hol van az a dili öcséd? – Úgy beszél, mintha kicsit sem félne a rendõröktõl, az anyja majd úgyis kihozza a börtönbõl, elvégre ügyvéd. Rám nem is figyel, így gyorsan haladok a sebeinek újrakötözésével.

- Dean? Az egyik bigét dugja, gondolom, tegnap felszedett valami tüzes csajszit, és azóta nem láttam. De amint látom, te neked is kijutott a jóból – mondja, miközben rám mutat. Hm, talán mégsem õ a barátja? Vagy esetleg nyitott kapcsolatban élnek? Próbálok nem foglalkozni velük, éppen végzek az utolsó simításokkal is, amikor Dylan gúnyos hangja üti meg a fülemet.

- Milyen jóból? Õ csak egy ápoló, ugye Greg? – Oda akar szúrni, ahol szerinte a legjobban fáj, és habár igaza van, tényleg szívesebben lennék orvos, de ezt a munkát is szeretem, és valamibõl meg kell élni. Õ ezt nem értheti, gondolom anyuci nyakán él és nem dolgozik.

Nem fûzök semmilyen megjegyzést a beszólásához, próbálom lenyugtatni magam, elvégre õ az egyik betegem, nem ordítozhatok vele. Bármi is történt a fürdõben, ápolóként kell viselkednem. Legutóbb kicsúszott a kezembõl az irányítás, most nem veszíthetem el az önuralmam. Hidegen pillantok rá, de csak odamegyek a kartonjához és megnézem, hogy mindent rendben megcsináltam-e. Akármit is gondolok az emberekrõl, akik hozzám vannak beosztva, azokra mindig odafigyelek, bármilyen viszonyban is legyünk.

Úgy tûnik, Dylannek nem volt ennyi elég, feltett szándéka, hogy igazán felbosszantson.

- Nem mondasz erre semmit? Ezek szerint te is egyetértesz velem… Kíváncsi vagyok, hogy a szüleid mit gondolhatnak a munkádról… - Ezért most megölöm, esküszöm, hogy nem állok jót magamért, ha még egyszer a szájára veszi a szüleimet. Úgy szorítom a kórlapját, hogy csodálkozom, hogy nem törik ketté. Nyugi, Greg, nyugi. Idegesen szívom be a levegõt, de még türtõztetem magam. Visszaakasztom a kartont a helyére, és épp elindulnék kifelé, amikor ismét megszólal.

- Ha a helyükben lennék, én biztosan szégyellném a kicsi fiukat, amiért… – Nem hagyom, hogy befejezze, itt lett elegem. Dühösen villogó szemekkel lépek mellé, és a már felvett pólójánál fogva húzom magamhoz közelebb. Csak pár centi választja el tõlem, a szemeiben egy pillanatra az ijedtség tükrözõdik, de azt hamar felváltja a harag. Legszívesebben megütném, alig bírom megállni, hogy ne húzzak be neki egyet.

 - Lehet, hogy nem nekem van a világon a legjobb munkám, de egy lezüllött, önmagát vagdosó, drogos ribancnál még én is többet érek – fröcsögöm keményen az arcába, majd hátralököm az ágyra. Dylan szemei kistányér méretûre kerekednek, majd könnyektõl kezdenek csillogni. Fenébe…

- Meg vagy te húzatva, öreg? – kérdezi a barátja, miközben szinte fellök, ahogy a vörös mellé siet. El is felejtettem, hogy õ is itt van. Óvatosan átöleli Dylant, aki szipogva bújik hozzá, majd elkezdi vigasztalni. Fenébe…

Dühtõl remegve fordulok ki a szobából, és az öltözõbe megyek, hogy lenyugodjak egy kicsit. Szerencsére nincs itt senki. Lerogyok az egyik padra, majd a kezeimbe hajtom a fejemet. Mit tettem? Ez nem én vagyok… Sosem bántottam egyetlen betegemet sem, de ahogy felidézem Dylan könnytõl csillogó arcát, most már legszívesebben magamnak húznék be. Bármennyire is feldühített, õ nem tudta, hogy a szüleim milyen fájó pontot jelentenek az életemben, én viszont teljes mértékig tisztában voltam azzal, hogy mennyire megbántom õt a szavaimmal. Ha tehetném, visszapörgetném az idõt, de erre sajnos nem vagyok képes.

Még pár percig bent maradok, hogy teljesen visszanyerjem az önuralmam, utána elindulok, hogy néhány papírmunkát elintézzek. Mázli, hogy mindjárt véget ér a mûszakom, holnap ráadásul szabadnapos vagyok, így nem kell azonnal Dyannel találkoznom, és át tudok néhány dolgot gondolni.

***

Ma reggel ismét munka, kicsit tartok a démonommal való találkozástól. Tegnap egész nap rágtam magam a történteken, alig aludtam, csak forgolódtam. Tudom, hogy bocsánatot kellene kérnem tõle, de akkor rájönne, hogy nem is vagyok annyira jégszívû, mint amilyennek a többség gondol.

Sóhajtva öltözök át az ápolói ruhámba, majd óvatosan megigazítom a kötést a kezemen. Tegnap elmentem a haverokkal gördeszkázni, de aközben is Dylanen járt az eszem, úgyhogy meg is lett az eredménye. Taknyoltam egy nagyot, a lábamat szépen felhorzsoltam, de az nem is volt olyan vészes. A kezemrõl egy az egyben leszedte a beton a bõrt, fájt is rendesen, szerencse, hogy nem kell ilyenek miatt a dokihoz futnom. Az esés után beláttam, hogy használhatatlan vagyok aznap, úgyhogy szépen hazamentem, és õrlõdtem magamban.

Elõször körbejárom a betegeimet, a kis vöröskéhez csak belesek az ajtón, de attól, amit látok, ismét elfog a bûntudat. Az anyja ott ül az ágyán, és a zokogó fiút próbálja megnyugtatni. Óvatosan visszacsukom az ajtót, majd nekidöntöm a hátamat. Szeretném azt hinni, hogy nem miattam sír Dylan, de nem akarom álltatni magam. Sóhajtok egy nagyot, és inkább elindulok a dolgomra.

Ebéd után tudom, hogy elkerülhetetlen már a találkozás, ezért a kórterem felé veszem az irányt. Majdnem elérek az ajtóig, amikor az nyitódik, és Catlin lép ki rajta. Amint megpillant, szemei haragosan tekintenek rám. Úgy érzem magam, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tûzre, és most az anyja jól megszidja.

Elindulok felé, de nem várja meg, míg odaérek. Õ is elindul, és ahogy ideér hozzám, egy akkora pofont kever le nekem, hogy a csattanástól csak úgy visszhangzik a folyosó. A bûntudattól nem tudok a szemébe nézni, csak lehajtom a fejemet, és várok az ítéletemre. Tudom, hogy megérdemeltem a pofont, a nyoma biztosan meg fog látszódni egy ideig.

- Hogy tehetted ezt, Greg? – susogja megbántottan. – Azt hittem, te nem ilyen vagy, de ezek szerint tévedtem…

- Én… nem… én… - Fenébe. Nem tudom, mit mondhatnék, csak anya tudta elérni nálam azt, hogy ilyen bûntudatot érezzek. Távoli, de mégis ismerõs érzések kerítenek a hatalmukba, és én nem tudok megszólalni.

- Megy egyedül is. - morgom az orrom alatt, de mért is lenne nekem könnyû. Hiába akarok minél távolabb lenni a testem és a hormonjaim teljesen mást mondanak. Szavaimat meghazudtolva, közelebb húzódok hozzá, sõt az egyik kezemet a csípõjére teszem. Ha neki lehet akkor nekem is, pedig ezzel a tettemmel csak magamat sanyargatom, nem tudom, hogy melyik térfélén játszik mégis incselkedek vele. De kit érdekel, ha nem meleg akkor azt már rég a szemembe mondta volna. Nagy elmélkedésembõl felriadva azt veszem észre, hogy Greg vetkõztet, de de várjunk csak.

- Hé! Mit csinálsz? - kérdem, de utána rájövök. Igaz, most pacsizunk.

- Szerinted? Általában meztelenül szoktak fürdeni, te ruhában szeretnél? Csak mert az is megoldható. - gúnyolódjál csak, nem te vagy a helyembe. Ki vagyok szolgáltatva neked és még fantáziálok is rólad. Csak te tehetsz róla, teljesen nem vagyok magamnál. Szótlanul hagyom neki, hogy levegye a felsõmet, látom amint végig mér, csak a két kötés ront az összhangon. A kezemrõl és a mellkasomról is le tekeri a kötszert, jé ezek nem is olyan vészesek. Azt hittem, hogy komolyabb. Apólói szaktudásával nézi végig a sebeket, majd végig simít a varratok mellet ami egy picit fáj, fel is szisszenek de nem vészes. Hé, hol nyúlkálunk? A legérzékenyebb helyen simít végig, én meg mit csinálok? Hát nyögök, szép mondhatom.

- Elég szépen gyógyulnak, alig fognak meglátszódni a helyeik.

- Pedig azt hittem, már nem fogok több feltûnõ heget szerezni. - motyogom magam elé, de nem eléggé halkan. Greg biztos, hogy meg hallotta mert azonnal a csuklóim felé néz, sejtettem, hogy már látta de akkor aludtam. Most csak a szégyen az amit érzek, nem szeretem ha megnézik. Hátam mögé rakom a kezeimet. Értékelem benne, hogy nem kérdez, lehet nem is válaszolnék neki. Ha azt szeretném, hogy bízzon bennem akkor el kell mondanom neki, de nem most, majd.

Már megint elbambultam, most már a nacim is le került rólam, éppen a nadrág szárától szabadít meg amikor fel néz rám. Ó, HOGY AZ A SZENT SZAR! Kiáltok fel magamban, a kis drága feje pont ott van ahova képzelem, mondom nem lesz ez így jó, legszívesebben megkérném rá, ha már ott van akkor játszódjon el a kis admirálissal, de szerintem nem tenné meg. Elkezdi letekerni a lábamról is a kötést, de itt sem nyugszik. Akárhányszor teker egyet, hozzá ér a bõrömhöz, nem hiszem el, ezt direkt csinálja. És még élvezi is, mondjuk én is de akkor sem kéne ezt csinálnia, a másik meg nem vagyok betonból és a vérnyomásom is jó. Pont úgy reagálok, ahogyan kell, kis admirális már észak felé kandikál és szeretne egy kis figyelmet. Ez nagyon ciki, az ápolómra izgultam fel, gyorsan oda teszem a kezem és magamba imádkozom azért, hogy ne lássa meg. A combomnál sem marad el az alapos vizsgálás miután le került a a kötés. Gyorsan kezdjek el valamit képzelni mert ha feláll akkor észre veszi, hogy merevedésem van, azt meg nem szeretném. A szomszéd nénikét képzelem el meztelenül, amitõl szinte hányok még ruhában is, de hatásosnak bizonyul. Kezd lankadni, de nem olyan gyorsan amilyen gyorsan szeretném.

- Innen már tényleg menni fog egyedül is. Köszi az eddigi segítséget. - hebegem mert már az alsó gatyámtól akar megszabadítani. Szerintetek hatott? Nem, még mindig ott áll ahol eddig.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy nem szabadulsz meg tõlem addig, míg meg nem fürdettelek. - szinte gondoltam, na de nézzük te mit csinálsz ha téged izgatnak. Nagy levegõt veszek, majd elkezdem lassan le húzni a gatyámat, végig a szemébe nézek, csábosan és ugyan az a mosoly jelenik meg arcomon, ami akkor volt amikor elõször érintettem. Most jött el az én idõm, most õ lesz a zsákmány és én leszek a vad.

Hirtelen megfordulok, mit sem törõdve a lábammal, és folytatom az elõbbi mozdulataimat. Lassan hajolok le, élvezd csak ki míg lehet, mikor lent van a gatyám ki lépek belõle és közelebb lépek a zuhanyzóhoz, de még mielõtt be lépnék hátra pillantok a vállam felet.

- Akkor nem jössz? - kérdem vigyorogva majd be lépek a zuhanyzóba, majd eltekerem a csapokat. Hirtelen egy kéz kerül be a látó terembe, mivel a saját gondolataimba vagyok elmerülve megijedek, de mielõtt elesnék egy kéz fonódik a derekamra és magához szorít. Tudom nagyon jól, hogy ki az de így is váratlanul ér, szerencse, hogy nem vagyok csupa víz.

- A zuhanyzó fejet ne magad felé irányítsd, ha fel ázik a sebed akkor újra össze kell varrják. - leheletét nyakamnál érzem, minden egyes szónál a hideg futkosott a hátamon és forrt vérem.

- Valld de, hogy direkt csinálod?

- Nem, de nem tehetek arról, hogy alacsonyabb vagy. - persze, én meg a Szûz Mária vagyok férfi kiadásban. Válaszra sem méltatom, nem mindenki születik langalétának. Vissza fordítja a zuhanyzó fejét, csak annyira, hogy bevizezzen. Amint megvan ezzel ismét a falhoz fordítja, de a tusfürdõm kint maradt.

- Mindjárt jövök, a tusfürdõd kint maradt. - hál istennek, most van egy kis idõm, de gyorsnak kell lennem. Ritkán nyúlók magamhoz, de most szükség törvényt bont, a jobbik kezemet merevedésemre teszem és elkezdem húzogatni rajta a bõrt. Fogalmam sincs menni idõ telik el, csak arra leszek figyelmes, hogy nyílik az ajtó.

- Te mit csinálsz? - szerinted?

- Szerinted mit csinál egy férfi ha áll a farka, és nincs senki a közelében. Hát könnyít magán. - tiszta vörös a fejem, még szerencse, hogy hátal állok neki.

- Mért nem szóltál hamarabb, segítettem volna. - suttogja a fülembe, mért van ilyen hatással rám? Voltam már szerelmes, de eddig csak neki sikerült az, hogy néhány szavától össze akarjak esni. Egy meztelen mellkas simul a hátamhoz, vává várjunk csak!

- Rajtad mért nincs ruha? - kérdezem tõle és megfordulok, amit nem kellet volna. Anyám, ruhában is kibaszot jól néz ki, de ruha nélkül még jobb. Olvadok, valaki kanalazzon fel. Pofátlanul végig mérem, szélles vállát, izmos felsõtestét az elmaradhatatlan izmos hasát a lábát, mindene hosszabb mint az enyém. Azt hiszem húsz centivel magasabb mint én. Vissza térve a teste felfedéséhez, a legfinomabb falatott a legvégére hagytam, és ott sem csalódok. Még nem teljesen merev, de így is nagyobb mint az enyém.

- Tetszik a látvány? - hangjában semmi hûvösség, inkább boldogság. Ami egy kicsit fura.

- Fixíroznám a farkadat ha nem tetszene? - anyám, nekem végem. Ha most nem tesz valamit, meghalok. Meghallhatta néma könyörgésemet, mert a fal és közé szorulok, ajka csak pár milliméterre van az enyémtõl, vár valamire. Tudom mire vár, így inkább én szüntetem meg azt a pár millimétert, vadul csapok le ajkaira, idõt sem hagyva neki. Semmi finomkodás, csak az ösztönök hajtanak mind a kettõnket, lábával, lábam közé furakodik és hozzám dörgöli combját. Halknak nem mondható hangon nyögök fel, égek kívül és belül. Kezeivel sem tétlenkedik, egyik kezével tarkómat fogja a másikkal a farkamat kezdi el kényeztetni, lassan.

- Könyörgöm….csináld….egy kicsivel...gyorsha..ban…- lihegve kérem, gyorsít a kezén és nekem nem kell sok, hogy elmenjek. Mikor utol ér a beteljesülés teljesen elvesztem a külvilággal a kapcsolatomat. Pár perc kell mire magamhoz térek, mikor ki nyitom a szemem Greg perverz vigyorával nézek „farkas” szemet.

- Én úgy gondolom, ha már én segítettem a te problémádon, akkor neked is kéne segíteni az én problémámon. - milyen problémáról beszél? Két másod perc múlva értem mirõl beszél. Áll mint a zászló rúd, félénken nyúlok hozzá. Tudom nem harap, de a szám mindig is nagyobb volt a tetteimnél, eddig csak a sajátomon kívül, egy valakinek fogtam meg, de arra nem is nagyon emlékszem. Mindegy, lesz ami lesz. Lassan elkezdem mozgatni a csuklómat farkán, remélem nem csalódik. Miközben serényem dolgozok rajta, fejét nyakamhoz teszi és elkezd harapdálni a nyakam, nem csak õ nyög már hanem én is. Greg vagy nagyon rég volt valakivel vagy én vagyok jó, de nem neki sok idõ, õ is elmegy.

Apró puszikkal halmozza el nyakamat, mondom én, direkt csinálja. Tudja a kis dög, hogy nem közömbös nekem és azt is jól tudja, hogy beteg vagyok. De akkor sem kéne megint felizgatnia.

- Ha nem fejezed be, tökön rúglak. - pillázok rá.

- Az elõbb készségesebb voltál. - simít végig a gerincemen egészem a fenekemig, ahol elkezd körözni a bejáratomnál.

- Az meglehet. - fogom meg a kezét és elveszem onnan. - De én nem vagyok olyan, kint akiket felszedsz egy bárban. Ha csinálnám is veled, az biztosan nem egy kórházi fürdõ lenne. - lehet nyugodtan nevetni, de én még nem voltam senkivel, és egyébként megfogattam, csak azzal leszek együtt akit szeretek. Egy kis petting még nem meríti ki a szex fogalmát.

- Pedig azt hittem, hogy az olyan kis ribancok mint te, bárkinek szét teszik a lábukat, ha mutatnak egy kis érdeklõdést irántuk. - tessék? Jól hallottam? Le ribancozott, pedig én nem is vagyok az. Csak egy bûnöm van, az is õ hozzá tartózik. Igaza volt anyámnak, valamelyikünk megsérülhet és az most én voltam.

- Értem, akkor ezek szerint én nem vagyok más a szemedben, mint azok akiket felszedsz. - én, azt hittem, hogy õ más. De nem, õ is olyan mint David, csak kihasználják a másikat. Már kezdtem örülni neki, de megint csak hazudtak.

- Igen,nem vagy más. Mért mit hittél? Azt hitted majd a lábaid elé vetem magam, mert húzzuk egymás agyát? Na ne nevettess. Egy kis feszültség levezetés voltás és nem több.

- Nem, nem hittem többet. És ha lehet most törölj meg és öltöztess fel. - parancsolom neki, nálam is van egy kibaszott határ amit jobb nem át lépni. De ez a kis geci megtette, majd megmutatom neki. A mosolygós énemet a büdös életben nem fogja látni, azért már tennie kell. Megtöröl de nem öltöztet fel, azt mondja majd akkor, ha újra bekötözi a sebeket. Visszakísér az ágyamba és elõkészíti a dolgokat, amint elkezdi a karomra rá tenni amit kell nyílik az ajtó.

- Mi van veled haver? Látom még egyben vagy! - szeretlek én is Sam. - Hallod, még a csapból is te folysz, csodálkozom, hogy még a zsaruk nem jelentek meg nálad.

- Ami késik az nem múlik baszki, egyébként megvagyok. Ja és jól vagyok, hol van az a dili öcséd?

- Dean? Az egyik bigét dugja gondolom, a tegnap felszedett valami tüzes csajszit, és azóta nem láttam. De amint látom te neked is ki jutott a jóból. - mutat Gregre.

- Milyen jóból? Õ csak egy ápoló, ugye Greg? -szar mikor a fagyi vissza nyal, nekem is van hûvös oldalam.

Miután végre bátorkodik rám nézni, egy halk „bocsánat”-ot is megejt, de tudom, hogy ezt nem gondolja komolyan. Hiába próbál ilyen kiskutya szemekkel rám nézni, ismerem már a fajtáját. Kár, hogy belsõleg egyáltalán nem hasonlít az édesanyjára, ha Cathlin férfi lenne, biztosan kikezdenék vele.

- Tudtommal te beteg vagy és a kórház nem kocsma, hogy itt szedjél fel nõket. Gyógyulj meg, utána mehetsz. Most pedig irány vissza az ágy, te pedig végezd a dogod – mondom nekik hûvösen. Még szerencse, hogy ezek az idióták tolókocsiba tették, így remélhetõleg nem lettek rosszabbak a sérülései, és a varratai sem szakadtak fel. Idióta banda… egytõl egyig, Dylant is beleértve.

A visszaúton nem szólok hozzá, úgy tûnik, ezt õ sem bánja, csak gurul itt mellettem. Most legszívesebben jól felképelném, egyrészt mert kiszökött az ágyból, másrészt mert olyanba ütötte az orrát, amihez semmi köze. Remélem a nõvérek nem meséltek rólam neki túl sokat, az kellene még, hogy mindenre rájöjjön.

Amint ismét a szobájában vagyunk, próbálom az ágyba terelni, de eléggé megmakacsolta magát. Ha mindig ilyen engedetlen leszel, babám, még ki talállak kötözni az ágyhoz. Hmm… nem is rossz ötlet, szívesen élvezkednék rajta, miközben csak nyögni lenne képes alattam, de az még nem most lesz. Mindenesetre büntetést érdemel, ez talán elveszi majd a kedvét a szökdöséstõl.

- Ha még egyszer eltûnsz a szobából, kikötözlek! Értve? – szólalok meg végül hidegen nézve rá, hátha megijeszthetem, de nem azt a reakciót kapom, amit vártam.

Lassan feláll a kocsiból, elém sétál, és egy csábító mosolyt villantva felém, odateszi ép karját a szívem fölé. Mi az isten… Eléggé meglepõdöm, de ezt próbálom leplezni. Csak nem õ is játszadozni akar? Ne félj, te kis szexi dög, ebben én legyõzhetetlen vagyok. Nem dõlök be a szép pofidnak, ha játszani akarsz, én nem leszek az adósod. De nehogy azt hidd, hogy ennyitõl elfelejtettem az elõbbi tettedet.

- Ne haragudj, tudom semmi közöm hozzá, hogy mért hívnak így. Legfõképpen nekem nem lett volna szabad így hívjalak, viszont a kikötözést komolyan gondoltad? – Ez a kamu bocsánatkérés nem hat meg, viszont attól, amit utána mond, a szívem hevesebben kezd verni. Rögtön elkezdett lejátszódni a fejemben, hogy miket is tennék én vele, ha ki lenne kötözve. Fenébe, remélem, nem vette észre, hogy milyen hatással volt rám.

Gyorsan megfogom a kezét és eltolom magamtól, majd bevezetem az ágyba. A kérdést válasz nélkül hagyom, elvégre mit mondhatnék? Hogy minden vágyam az, hogy jól megrakjam? Vajon õ meddig menne el ebben a kis játékban? Merthogy nem gondolja komolyan, az biztos, csak próbálja elterelni a figyelmemet, de ez most nem jött össze neki. Na, várj csak, nemsokára jövök, hogy megfürdesselek, akkor kiderül, hogy mennyire is vagy kitartó a kis játékunkban.

- Neked itt a helyed, egy fél óra múlva itt vagyok. A vizit után meg kicserélem a kötéseket és megfürdetlek. Addig viszont ne csavarogj! – teszem hozzá, és már megyek is a dolgomra. Most nem itt van a helyem, de mindennek eljön az ideje. Alig várom a közös kis fürdõzésünket, hmmm… végre megnézhetem majd, hogy tényleg olyan csábos-e a teste, amilyennek ruhában tûnik.

Elintéztem néhány papírmunkát, és benéztem néhány betegemhez még a vizit elõtt, pont egy kávéért indulnék, amikor a folyosón összefutok Cathlinnel.

- Szervusz, Gregory – köszönt kedvesen mosolyogva. Furcsa, senkivel sem szoktam ilyen jól kijönne néhány napos ismeretség után. Ahogy végignézek rajta, látom, hogy jó sok cuccot cipel, a kis vöröske biztosan leadta a rendelést neki, talán segítenem kellene elvinni a táskákat, most úgysincs épp semmi dolgom.

- Szia, Cathlin. Csak nem Dylannek hozod ezt a rengeteg dolgot? Hagy segítsek – mondom neki, és már el is veszek két táskát, hogy megszabadítsam a teher egy részétõl. Valahogy vele nem tudok olyan ridegen bánni, mint általában az emberekkel, kihozza belõlem a régi énemet, amit anyának is mindig sikerült.

- Ó, milyen figyelmes vagy, köszönöm szépen. Dylan mindig mindenhova rengeteg cuccal jár, ezek nélkül nem tud meglenni, és a csoki hiányát is pótolnom kell – meséli nevetve, pont, amikor belépünk a kórterem ajtaján.

- Abbahagynátok a kibaszott enyelgést? A szobámban vagytok, nem zavar? Ja, nem – mondja felháborodva Dylan, ahogy ránk pillant. Mi az isten baja van, csak nem féltékeny? Pont az anyjára? Magamban jót nevetek rajta, de amúgy nem kommentálom a szavait, ez igazán érdekes helyzet, vajon Cathlin mit fog szólni ehhez a feltételezéshez?

- Ide figyelj, kicsi fiam. Én nem szoktam enyelegni, nem vagyok kurva. Másik meg, nem kezdenék ki egy fiammal egy idõs gyerekkel – teremti le az anyja, mire rögtön meg is bánja a kis démon az elõbbi kitörését. Lehet, hogy rájött, mekkora hülyeséget mondott az elõbb.

- Nem, tényleg nem vagy kurva. Ne haragudj, nagyon szeretlek – mondja bocsánatkérõen, és már bújik is az anyjához. Õ tényleg olyan, mint egy nagy gyerek, még mindig alig akarom elhinni, hogy egy évvel idõsebb nálam… Közben lepakolom az ágy mellé a szatyrokat, amiket átvettem Cathlintõl.

- Mikor így beszélsz, akkor kezd a csoki szinted vészesen csökkenni - mosolyog rá. - Tessék, hoztam mindegyikbõl legalább két táblával. Pár napra elegendõ lesz, azt hiszem.

Dylan kezébe nyomja az egyik táskát. Ez hihetetlen, az tényleg csokival van tele? Ha ennyi édességet eszik, hogy-hogy nem hízott még el? Igazán szerencsés géneket örökölhetett, nekem mindig oda kell figyelnem arra, hogy lemozogjam a kalóriákat, habár ez nem okoz nekem gondot, szeretek boxolni, deszkázni, és ha idõm engedi, néha még szörfözni is eljárok, de abban még nem vagyok olyan profi.

- Imádlak anya, te vagy a legjobb anya a világon – kiált fel gyermeki örömmel a hangjában, jó szorosan megöleli Cathlint, ad egy cuppanóst az arcára, és már el is kezdi falni az egyik csokit, közben pedig nyögdécsel is. Hihetetlen ez a kölyök… Úgy változik a hangulata, mint egy terhes nõnek.

- Dylan, ne nyögdécselj, még a végén félre értik. Kínáld meg Greget is, ne legyél irigy.

A vöröske ekkor abbahagyja a nyammogást, elõvesz egy másik tábla csokit, és felém nyújtja.

- Na, Greg, kérsz egy kis boldogság hormont? És nem fogadok el nemleges választ. – Kiskutya szemekkel néz rám, és nem csak õ, Cathlin is mosolyogva bólint, de most nem figyel rá a kis démon. Nagyot sóhajtok, majd közelebb lépve letörök egy kis kockát a csokiból. Ennyi talán még belefér.

Ahogy a számhoz emelem és beleharapok, Dylan hangosan felnyög. Rögtön rápillantok, tiszta vörös lett az arca, látszik, hogy mennyire zavarba jött. Csak nem tetszik neki a látvány? Ha egyszer megtapasztalod, hogy miket tudok még a számmal, ennél jóval hangosabb leszel. Próbálom leplezni a kaján vigyoromat, máris beindult a fantáziám. Úgy tûnik, nem vettek észre, Cathlint most a kis vörös köti le.

- Dylan, jól vagy? – kérdezi aggódva.

- Ö… hát… azt hiszem, igen – feleli akadozva, de nem néz rám. Ha nem lenne itt Cathlin, biztosan fûznék egy kis megjegyzést a dologhoz, de az anyja jelenlétében nem szeretnék semmit sem tenni, amúgy is mennem kell.

- Köszönöm a csokit, a vizit tíz perc múlva ideér. Utána jövök vissza és megfürdetlek. – Már alig várom, jön a bünti a reggeli tettéért. Nem is lesz nehéz dolgom, szerintem könnyen be fog hódolni nekem, kíváncsi vagyok, meddig engedi, hogy elmenjek. Az elõbb is úgy viselkedett, mint egy kis ribanc. Majd megtanulja, hogy velem nem éri meg játszadozni.

Csatlakozom az orvoscsapathoz, gyorsan haladunk a vizittel, eddig minden rendben van. Robinson próbál néha hülyét csinálni belõlem, de ez ma sem jön össze neki. Williams az egyetlen, akivel valamilyen szinten beszélõ viszonyban vagyok, már elég öreg ugyan, de még most is remekül dolgozik. Az igazgatót leszámítva õ az egyetlen, aki teljesen tisztában van a múltammal, õ volt a szüleim orvosa, talán ezért is próbál segíteni nekem néha, de én nem szorulok rá. Mindig biztatott, hogy próbálkozzak az orvosival, de egy ideje már õ sem tud rávenni, hogy elmenjek a vizsgára. Jó ez így, ahogy van, szeretem az ápolói munkát is, szeretek az embereknek segíteni, bármennyire kõszívûnek is tartanak.

Végre elérünk az utolsó állomásunkhoz, az én kis Vörös Démonomhoz, mivel szerinte is jégszívû vagyok, így is viselkedem. Szépen elmesélem az orvosoknak a kis kirándulását, mire õk is jól leteremtik, de elvileg nem fáj semmije, és fájdalomcsillapítót sem kér. Csak most jut eszembe, hogy még mindig nem tudom, mi történt valójában, miért kapta a lövéseket. Ha ennyire félt, hogy visszaszokna a drogokra, akkor lehet, hogy nem a régi életéhez volt köze a lövöldözésnek. De ha nem ez áll a háttérben, akkor mi?

Williams közli vele, hogy ha minden ilyen ütemben megy tovább, akkor egy héten belül ki is engedik, de szüksége lesz egy ápolóra. Vajon kit fog megkapni? Kíváncsi vagyok, ki lesz az a szerencsétlen, akinek el kell majd viselnie egész álló nap, biztos, hogy mellette nem lesz pihenésre ideje senkinek.

- Azt hittem, sosem mennek ki – mondja felsóhajtva, miután rajtam kívül mindenki elhagyta a termet.

- Legalább kaptál egy jó hírt is, nem kell sokáig nézned a képemet – gúnyolódok, de a válasza megint megdöbbent.

- Pedig elnézegetném – válaszolja, mire elég furán nézek rá. Ezt most komolyan gondolta? Ezek szerint tényleg bejövök neki? – Semmi, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. De megkérhetnélek, hogy meg szabadítasz ettõl a plusz zacsitól?- mutat a katéteres zacskóra. -  Van már egy nekem és köszönöm, nem kérek többet.

- Mivel elég virgonc vagy, már tényleg nincs rá szükséged – mondom, majd leültetem az ágyra, és szakszerûen megszabadítom a zacskótól, amitõl annyira ódzkodott. Mázli, hogy az anyja ügyvéd, így magánszobát kapott, amihez természetesen saját fürdõszoba is dukál, így nem kell attól tartanom, hogy bárki ránk nyithat.

Miután végeztem, felállítom az ágyról, majd a derekánál fogva magamhoz húzom, és elkezdem irányítani a fürdõ felé. Lehet, hogy már jól érzi magát, de a varratok nem gyógyulnak be egy nap alatt, és most nincs itt a tolószék, amibe beleülhetne.

- Megy egyedül is – morogja, de a szavaival ellentétben még inkább hozzám simul, és megérzem az egyik kezét a csípõmön. Bátor… nagyon bátor, meglátjuk, hogy fürdetés közben is ilyen lesz-e. Azt hittem, megint bevet egy csábító mosolyt vagy valamit, de ehelyett olyan, mintha teljesen a gondolataiba merült volna. Csak akkor riad fel, amikor már beértünk a fürdõbe, és a felsõjét húzom le épp róla.

- Hé! Mit csinálsz? – kérdezi meglepetten, majd amint rájön, mekkora baromságot mondott, lesüti a szemeit.

- Szerinted? Általában meztelenül szoktak fürdeni, te ruhában szeretnél? Csak mert az is megoldható – mondom gúnyosan, de nem hagyom abba a testének kicsomagolását, és most már õ sem ellenkezik.

Lehúzom róla a pólóját, és a szemem elé tárul egy igazán csábos felsõtest. A kockái jól láthatóak, biztosan sportol valamit, habár most két kötés is elcsúfítja a testét. A kezérõl és a mellkasáról is letekerem a kötszereket, hogy alaposabban megvizsgálhassam a varratokat. Végigsimítok a varratok mellett, mire a kis démon halkan felszisszen. Ahogy elhúzom a kezemet, még egyszer végigcirógatom az izmos hasát. Ó, csak nem egy apró nyögést hallottam? Magamban gonoszan elvigyorodok, érzékenyek vagyunk, mi?

- Elég szépen gyógyulnak, alig fognak meglátszódni a helyeik – szólalok meg, hogy úgy tûnjön, nem vettem észre a reakcióját.

- Pedig azt hittem, már nem fogok több feltûnõ heget szerezni – motyogja halkan, szinte csak maga elé, nekem pedig rögtön eszembe jutnak a vágások a csuklóján. Akaratlanul is odapillantok, de nem vagyok elég körültekintõ, mert ezt õ is észreveszi. A szemében szégyen villan, miközben a háta mögé rejti a kezeit. Nem mond semmit, és habár legszívesebben rákérdeznék a múltjára, tudom, hogy úgysem válaszolna nekem õszintén. És igaza is lenne, alig ismerjük egymást, én sem szívesen beszélnék egy idegennel arról, hogy mi történt a múltamban.

Talán van némi közös bennünk, ha nem is túl sok, na de térjünk vissza arra, amiért jöttem, a büntire.

Úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, odanyúlok a piszamaalsójához, és miközben húzom le róla, az ujjaim végigcirógatják a hosszú lábait. Hm, fincsi, legszívesebben itt és most a magamévá tenném, de azt nem tehetem, viszont egy kis játszadozás senkinek sem fog ártani.

Kiszabadítom a lábait a nadrág szárából, és guggolva is maradok elõtte. Ahogy felnézek rá, látom, hogy teljesen elvörösödött. Ebben a pozícióban pont a farkával egymagasságban van az arcom, piszkos gondolataid vannak, ugye, cicám? Mindkét kezemmel végigsimítok a lábán lévõ kötésen, majd letekerem azt is róla, minden fordulatnál megcirógatva a combjait.

Halkan felnyög, és a szemem sarkából látom, ahogy az egyik kezét a farka elé teszi. Máris kezdene felizgulni? Nem gondoltam volna, hogy ennyitõl feláll majd a farka. Miután lekerült róla a kötés, itt is megvizsgálom a varratokat, elvégre nem akarom, hogy komoly baja legyen, de minden rendben van, nem szakadt fel és nem is lazult meg, tökéletes.

Eddig mindig nagyon beszédes volt, de most mintha megkukult volna. Felállok, arrébb söpröm a kezét, és elkezdem lehúzni róla az utolsó ruhadarabot, ami még a testét takarja. Erre viszont már felocsúdik.

- Innen már tényleg menni fog egyedül is. Köszi az eddigi segítséget – mondja, mintha nem tudná, hogy bizony itt leszek, míg pancsizik. Sõt, én fogom megfürdetni, tekintve, hogy nem lenne túl jó, ha víz menne most a varratokba, tényleg nagyon óvatosnak kell lennem.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy nem szabadulsz meg tõlem addig, míg meg nem fürdettelek – mondom neki, magamban jót derülve, de próbálom nem mutatni, hogy mennyire is élvezem a mostani helyzetet.

Vesz néhány mély levegõt, majd õ maga kezdi el lehúzni az alsóját. Megint visszatért az a pajkosság a szemébe, ami akkor is ott volt, amikor a mellkasomra tette a kezét. Csábosan néz a szemembe, és huncut mosoly villan az ajkain. Épp szemrevételezni szeretném a testét, amikor hirtelen megfordul a zuhany irányába, és lassan lehajol, miközben teljesen lesimítja magáról az alsóját.

Atyám… micsoda fenék, direkt pucsít nekem a kis démon, na nem mintha bánnám, de meglesz még ennek a böjtje, ne félj…

Lassan kilép a ruhadarabból, odamegy a zuhanyhoz, majd a válla felett hátrafordul hozzám.

- Akkor nem jössz? – kérdezi vigyorogva. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit tesz velem, nem véletlenül nevezem magamban Vörös Démonnak. Ha nem lenne olyan jó az önkontrollom, már rég rávetettem volna magam, így is kezdek felizgulni. Ha még sokáig játszadozik velem, nem lesz számára menekvés, abban biztos lehet.

- Jó reggelt Mr, McHale. Látom felébredt. Hogy érzi magát? - és még a hangja is kellemes, na akkor kezdjük is az információ gyûjtést.

- Már sokkal jobban érzem magam, hogy láthatom önt. - kis édes pirul azonnal. - Tudom, nem szabadna, de megérhetném önt, hogy kimenekít a szobából addig míg anyámat felhívom. Nem tudom merre van a telefonom és hát kéne pár apróság ide bentre, még sem lehet egész nap ebben a háló ingben. - szépen rá mosolygok, a hatás magáért beszél, megint pironkodik. Ügyes vagy Dylan.

- Mr. Mchale sajnos nem hagyhatja el a szobát, igaz nincs súlyos sérülése de akkor sem szabad, ágyban kell feküdnie. - nem lesz ez így jó.

- Kérem szólítson csak Dylannek, és szerintem ha kint vagyok önöknél csak jó kezekben lehetek. Bármi baj történik azonnal tudnának segíteni, nem? - nagyot sóhajt és helyeslõen bólint. Nyert ügyem van.

- Jól van, de hozok egy toló kocsit és ha esetleg rosszul érzi magát azonnal szól rendben?

- Azonnal szólok, nem szeretném ha aggódnia kéne miattam.

- Akkor egy kis türelmet kérek. - nagyszerû, azt hittem nehezebb lesz, de már mondtam, egy kis mosoly és már olvadnak is. Ha már olvadás, õt is fel fogom olvasztani. Egy perc sem telik el megjelenik a nõvérke a kis kocsimmal, óvatosan felülök bár majd szét szakad a mellkasom, de nem érdekel. Nagyon lassan állok fel amit nagyon is jól teszek mert a bal lában is fáj, de nem vészesebb mint a mellkasom. Amint le csüccsennek már robogunk is a nõvér szobához. Bent még két nõvérke is van, amint meglátnak rám mosolyognak és én is rájuk. Camill, mert úgy hívják a kis barnát, már adja is ide a fonalas telefont. Be ütöm anyu számát, miközben várom, hogy vegye fel addig a nõvérkék beszélgetését hallgatom, valami jégszívrõl beszélgetnek. Már meg kérdezném, kit is rejt eme cseppet sem szép név, addigra anya felveszi.

- Jó reggelt, itt Cathlin McHale beszél.

- Itt meg a fiad, és neked is jó reggelt. Figyi anya, gyors leszek. Hozd be létszi a laptopomat, néhány ruhát és ha esetleg tudod merre van a telom azt is, ja és a fülesemet se felesd el. Minden bent van a szobába, ruhát nem kell pakolnod azt tegnap be raktam, a füles a polcon.

- Még valamit Dylan? - a legfontosabbat majd nem elfelejtettem.

- Hozzál még csokit, sokat és mindegyikbõl. - imádom a csokit.

- Rendben egy óra múlva ott vagyok, addig ne csinálj semmi hülyeséget, És ne készítsd ki létszíves Gregoryt ha ma õ van be osztva hozzád! - he? Ezek mióta lettek jóban?

- Te anya, mióta vagy te jóban Greggel? Mi történt amikor ki voltam ütve? Ugye nem akarsz vele össze jönni? - na azt már nem engedem, õ az enyém. Jó csak képletesen de akkor is.

- Na ide figyelj Dylan McHale. - bakker, a teljes nevemen szólít, semmi jót nem jelent. - Nem tartozok neked beszámolóval, hogy kivel jövök össze. A többit meg megtudod ha be értem.

- Bocsi anya, igazad van. Szeretlek és siess, rohamosan csökken a csoki szintem. - nevetve tesszük le a mind a ketten a kagylót. Imádom az anyám.

Nagyon aranyosak a nõvérkék, azt megtudtam, hogy Greg ma is bent lesz egészen délutánig. Azt is megtudtam ,hogy õ az egyetlen egy nõvér aki annyi mûszakot el vállal amennyit csak tud, de kérdem én akkor mikor él. A családjáról nem beszéltek, de láttam rajtuk, hogy kényes témára eveztem, így inkább abba is hagytam a kérdezõsködést. Aztán engem kérdeztek, milyen volt a gyerek korom és hasonló. Pont az egyik vicces történetemet meséltem amikor az egyik nõvér azt mondta, hogy a jégszív sosem lesz ilyen ember mint én vagyok. Érhetetlenül nézhettem rájuk mert elmondták ki is a jégszív. Gregek nevezik így a háta mögött, mondjuk érthetõ.

-….jégszív? Ez igazán találó név. - nevetem el magam ismét, mindenki velem nevet. Mondtam én, hogy ragadós a nevetésem. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Camill arcáról le fagy a mosoly, és el néz a vállam felet. Basszus.

- Most.. õ… itt áll mögöttem, ugye? - basszus, ilyen az én formám. Nagyon lassan fordulok meg, nem merek rá nézni, tegnap is és most is csak meg sértem. Pedig nem ezt akartam, óvatosan fel lesek a hajam mögül. Ahogy rám néz, istenem, mindjárt megöl a puszta szemével. Szégyenemben elfordítom a fejem és egy nagyon halk „ bocsánatot „ is megeresztek. De szerintem nem hallotta meg, mert olyan szinten hûvösen válaszol, hogy tényleg az Antarktiszon képzelem magam.

- Tudtommal te beteg vagy és a kórház nem kocsma, hogy itt szedjél fel nõket. Gyógyulj meg utána mehetsz. Most pedig irány vissza az ágy, te pedig végezd a dogod. - anyám segíts, az még oké, hogy engem le teremt de szegény Cammilt minek. Én kértem meg, akkor meg minek. A vissza vezetõ úton nem szólunk egymáshoz, most nagyon mérges rám. Nem is kell rám néznie így is tudom, most nagyon el toltam. Vissza érve már dugna is bele az ágyba, de én makacskodom.

- Ha még egyszer eltûnsz a szobából kikötözlek! Értve? - fáj, ahogy beszél velem, nagyon is. Megérdemlem, nem is tudom miért ilyen, mégis úgy hívtam, várjunk csak, most esik le mit is mondott. Kikötöz ha megint el szökök? Határozottan tetszik az ötlete. Lassan felállok a kocsiból és még lassabban oda megyek elé, csak két lépés. Amit szemben vagyok vele, elõ veszem a csábítós mosolyomat, majd a jó kezemet a szívére teszem. Látom meglepte de semmilyen más reakciót nem vált ki belõle.

- Ne haragudj, tudom semmi közöm hozzá, hogy mért hívnak így. Legfõképpen nekem nem lett volna szabad így hívjalak, viszont a kikötözést komolyan gondoltad? - az arcán semmilyen reakció, viszont a szív verése egy kicsit felgyorsult. Még sincs jégbõl. Megfogja a csuklómat és elveszi onnan ahol volt, majd be tessékel az ágyba.

- Neked itt a helyed, egy fél óra múlva itt vagyok. A vízit után meg kicserélem a kötéseket és megfürdetlek. Addig viszont nem csavarogj. - és ágyõ, már el is ment. Én meg itt szenvedek, igaz nem közvetlen a bõréhez értem hozzá, de így is éreztem, hogy meleg. Hívogató, arra készteti az embert, hogy minél többet és többet kérjen belõle. Bajban leszek, ha ilyen hatással lesz rám. Nagy bajban.

Fél óra múlva õ és anya lépnek be az ajtón, és nagyon jól elbeszélgetnek egymással. Nem tetszik, határozottan nem. Homlok ráncolva nézem a párost, nem szabadna többet bele gondoljak mint kellene, de az agyam már kombinál. Rendesen rém képeket vetít a szemem elé, ahogy Greg van anyával és még sorolhatnám.

- Abba hagynátok a kibaszott enyelgést? A szobámba vagytok, nem zavar? Ja, nem. - mért is hittem abban, hogy talán lehetne valami. Milyen hülye vagyok, kinek kellene egy ilyen, idióta mint én.

- Ide figyelj kicsi fiam. Én nem szoktam enyelegni, nem vagyok kurva. Másik meg nem kezdenék ki egy fiammal egy idõs gyerekkel.

- Nem, tényleg nem vagy kurva. Ne haragudj, nagyon szeretlek. - bújok oda hozzá, vannak pillanatok amikor a fejem felett is megjelennek a borús felhõk, és olyankor azt bántom akit nem akarok.

- Mikor így beszélsz akkor, kezd a csoki szinted vészesen csökkenni. - mosolyog rám. - Tessék, hoztam mindegyikbõl legalább két táblával. Pár napra elegendõ lesz, azt hiszem.

- Imádlak anya, te vagy a legjobb anya a világon. - jó szorosan megölelem és egy hatalmas cuppanóst is adok az arcára. Gyorsan ki veszem az elsõ számú kedvencemet, mogyorós karamellás. Hmm imádom.

- Dylan, ne nyögdécselj, még a végén félre értik. Kínáld meg Greget is, ne legyél irigy. - tényleg, hupsz. Elõ veszem a másik táblát is, még sem kínálhatom meg abból amibe bele harapok.

- Na Greg, kérsz egy kis boldogság hormont? És nem fogadok el nemleges választ. - kis kutya szemeket meresztek rá, általában be válik, de Gregnél nem tudom mi lesz. Nagyot sóhajtva közelebb jön és le tör egy kis kockát magának. Ahogy a szája felé közelit a csoki engem elönt a forróság, és amikor be kapja azt a kis falatott, megint nyögök de most sokkal hangosabban, amibe bele vörösödök.

- Dylan, jól vagy? - kérdi anyu.

- Ö.. hát.. azt hiszem, igen. - nyögöm ki nagy nehezen. Még mindig az elõbb át élt pillanatnak vagyok a hatása alatt.

- Köszönöm a csokit, a vízit tíz perc múlva ide ér. Utána jövök vissza és megfürdetlek. - be le sem merek gondolni, mi lesz akkor. Ha csak egy kis csoki ilyen nagy hatással van rám, mi lesz akkor mikor megfürdet? Hatalmas gondom lesz, na nem úgy hatalmas, hanem amúgy. Értitek?!

- Mesélj csak nekem. Mi volt ez a nyögés, és ne mond nekem, hogy rosszul hallottam. - anya elõl semmit nem tudok el titkolni, mikor elmondtam neki, mi a helyzet velem, akkor nagyon megértõ volt.

- Nem tudom mért, de úgy érzem vele kapcsolatban, hogy valami történt vele ami ilyen rideggé tette. Szerintem fél kimutatni a valódi érzései, de majd én megmutatom neki, és megtanítom újra nevetni. Valami megfogott benne, és nem a feneke, mondjuk nem rossz. Azt hiszem, hogy tetszik.

- Biztos? Nem csak azért mondod mert õ egyedül nem mosolyog a környezetedben? - megrázom a fejem.

- Nem, nem azért. Valamit megmozgatott benne, de tudod a legjobban, hogy nem szoktam csak úgy valaki iránt érdeklõdni.

- Ez igaz, de kérlek légy óvatos. Ha valami nem úgy jön össze, nem csak te sérülsz hanem õ is, ezt ne feled.

- Oké értettem, de most már add ide a többi cuccomat, nem néztem tegnap óta semmilyen animét sem. - szeretem õket, hiába vagyok már majd nem harcim. Bent az elvonón szoktam rájuk, úgy legalább nem gondoltam a gyógyszerekre és a piára, na meg a vagdosásra. Piszkosul nehéz idõszak volt az mind kettõknek.

- Te nagy gyerek. - kaptam egy puszit is. - Itt vannak, de én most megyek. Délután még benézek, ja a fiuk azt mondták, hogy be néznek, lehet Suzen is be jön. Szegény halálra izgulta magát.

- Rendben, akkor majd délután. - megölel, add még egy homlok puszit és itt hagy a laptopommal együtt. Végre, na akkor kapcsoljuk be. Szerencsére elég jó kis gépem van, így hamar fel áll, amint kész van nyitom is meg a film mappát, ki keresem a Hotel Transzilváníát és elindítom. Alig, hogy elindítom itt van a vízit, Dr. Robinson és valamilyen Wiliams az orvosom, és még egy halom doki és nõvérke, de engem csak egy érdekel. Most is rideg és kimért, nagyon precíz a munkájában és nem ismer határokat, pedig jó lenne. Elmondja a dokinak a reggeli szökésemet, jól le is tol az orvos. Köszi, ez ügyes volt. Kérdezik nem-e fáj valahol és ha igen akkor adnak fájdalomcsillapítót, de mindent vissza utasítok. Azt is elmondja a doki, hogy ha minden jól megy és nem lesz lázam akkor egy hét múlva haza is mehetek. Csak egy ápólot is kell szereznem magamnak, már tudom is kit fogok kérni magam mellé. Anyát rá beszélem, beszéljen a fõ muftival, hogy Greg legyen az az ápoló.

- Azt hittem sosem mennek ki. - sóhajtom amikor végre elmennek, csak van egy kis bibi. Greg itt marad a szobába és valahogy nem akarom, hogy megfürdessen.

- Legalább kaptál egy jó hírt is, nem kell sokáig nézned a képemet.

- Pedig elnézegetném. - ezt ki is mondtam hangosan, Greg eléggé furán néz rám. - Semmi, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. De megkérhetnélek, hogy meg szabadítasz ettõl a plusz zacsitól?- mutatok a katéteres zacsira. -  Van már egy nekem és köszönöm nem kérek többet.

Este tízkor kezdõdik a mûszakom, de elõtte még kimentem a családom sírjához a temetõbe. Holnap lenne a bátyám szülinapja, most lenne kereken harminc éves. Bárcsak megélhette volna ezt a kort, emlékszem, amikor kisebb voltam, mindig arról mesélt, hogy mire harmincéves lesz, a feleségével és két gyermekével egy kertes házban fog élni, közel a szüleinkhez, hiszen az olyan nyugodt környék. A gondolataim a bátyám körül forognak, miközben átveszem a világoskék ápolói ruhámat. Legszívesebben sírnék és õrjöngenék, amiért elhagyott a családom, de megtanultam palástolni az érzelmeimet, mert így nem érhet akkora veszteség, mint közel tíz évvel ezelõtt. A munkatársaim nagy része különcnek tart, ami talán a piercingemnek is köszönhetõ, de leginkább a személyiségemnek, amit feléjük mutatok. Tudom, hogy néha rólam szoktak beszélgetni, egyszer elcsíptem egy mondatot, ahol jégszívként emlegettek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt egy kicsit sem ez az elnevezés, de jobb ez így, inkább gondoljanak így rám, minthogy elkezdjenek kérdezõsködni a múltam felõl.

A mûszakom eleje eseménytelenül telt, csendben leellenõriztem minden beteget, aki most rám van bízva, a legtöbbjük már aludt, egy idõs úr kért egy pohár vizet, amit hálásan meg is köszönt, miután odavittem neki. Ez nekem nem volt fáradtság, de tudom, hogy sok nõvér nem hajlandó ilyen apró kéréseket sem teljesíteni, mert szerintük ez nem az õ dolguk. Ha nem az övék, akkor mégis kié? Sosem értettem, hogy ilyenekbõl miért lesz ápoló…

Az éjszakázást sikeresen átvészelem, habár nem vagyok a legjobb passzban, csak egy-két órát aludtam, és még jó ideig itt leszek. Az események akkor gyorsulnak fel, amikor dél körül behoznak egy vörös hajú férfit, három lõtt sebbel. Mi az istent csinálhatott, hogy ennyire szétszabdalták? Talán valamilyen drogügyletbe vagy rablásba keveredett? A mentõsök pont mellettem tolják be a hordágyat, amin fekszik, és ahogy rápillantok, rögtön megragadja a tekintetemet.

Természetes vörös haj, szépen ívelt szemöldök, gyönyörû arc, néhány szeplõ a nyakon, amit általában imádok kóstolgatni, pont az ideálom. Remélem, nem hozzám kerül, mert ha mégis, nem tudom, hogy fogom visszafogni magam attól, hogy ott helyben megdugjam. Azt hiszem, egy kicsit ki vagyok éhezve, nem szoktam ilyeneket gondolni egyik betegemrõl sem… Este el kellene már látogatnom a bárba egy gyors numerára, hogy levezessem a feszültséget.

Épp a kórlapokat rendezgetem, amikor egy aggódó nõ lép a pulthoz.

- Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre találom a fiamat? Elvileg ide hozták be, Dylan McHale-nek hívják. – Látszik az asszonyon, hogy nagyon ideges, de a recepciós zsémbes hölgyet ez nem igazán hatja meg.

- Kérem, várja ki a sorát, most nincs idõm ezzel foglalkozni. – A nõ ledöbben, majd ismét szólásra nyitná a száját, de úgy döntök, inkább a segítségére sietek, hiszen tudom, hogy Ruth úgysem fog engedni neki.

- Jó napot, asszonyom, segíthetek? – A hölgy megkönnyebbülten fordul felém, majd kedvesen rám mosolyog.

- Üdvözlöm, Catlin McHale vagyok, a fiamat nem rég meglõtték az irodában, ahol azt mondták, hogy ide szállították a mentõsök. Tud esetleg róla valamit? Maga orvos?

Ruth az utolsó szóra kuncogni kezd, mire én sötéten pillantok rá, na erre már abbahagyja a nevetést, és inkább a dolgával kezd foglalkozni. Megvan annak is az elõnye, hogy jégszívûnek tartanak.

- Gregory Reynolds vagyok, ápoló, és talán tudok önnek segíteni. Le tudná írni, hogyan néz ki a fia? Tudja, a zsémbes recepciósunk nem hiszem, hogy odaengedne a számítógéphez, hogy belenézhessek. – A nõ erre halkan kuncogni kezd, azt hiszem, legalább egy kicsit alábbhagyott az aggódása, és megnyugodott annyira, hogy higgadtan tudja kezelni a helyzetet.

- Köszönöm, hogy ilyen kedvesen bánik velem, pedig most kész idegroncs vagyok – sóhajtott fel szomorúan. – Dylannek pont olyan vörös haja van, mint nekem, zöld szemei, markáns arca, az átlagnál kicsit izmosabb testalkata, tudja, imád úszni.

Ó, szóval ahhoz a vadító vörös hajkoronához csodaszép zöld szemek tartoznak, és a teste is igen finom lehet. Ez nem lesz jó így, nagyon nem, jobb lesz még most abbahagynom a fantáziálást.

- A kettes mûtõbe vitték, de szerintem nemsokára kihozzák, úgy hallottam, nem komolyak a sérülései, nem ért egyik golyó sem fontos szervet – mondom el neki is azt, amit az orvostól hallottam, amikor elsétáltam mellettük. – Szívesen elkísérem odáig, ha szeretné – ajánlom fel kedvesen.

- Azt nagyon megköszönném – szólal meg egy mosollyal az arcán. Vajon a fia is örökölte ezt a csodaszép mosolyt? Hagyd ezt abba, Greg, miért nem bírod kiverni a Vörös Démont a fejedbõl? Már elõre látom, hogy ez a srác lesz a halálom, csak ne hozzám osszák be, csak ne hozzám…

- Jöjjön, erre kell menni. – Elirányítom a nõt a mûtõhöz, majd én is elindulok a dolgomra, hiszen van mit csinálnom, fõleg ebédidõben, ilyenkor nincs idõ lazsálásra.

Már három óra is elmúlt, mire végeztem minden rám szabott feladattal, még pár óra, és végre mehetek haza pihenni. Fortuna azonban nem az én oldalamon állt, a Vörös Démont hozzám osztották be, így amint letudtam a korábban rám osztott teendõket, el is mentem a kórterembe, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele.

Az édesanyja ott ült az ágya mellett, és a kezét szorongatta, de a fiú még nem ébredt fel. Amikor meglátott, csak biccentett felém, amit én is hasonlóképpen viszonoztam.

- Minden rendben? Szüksége van valamire? – kérdeztem, mire csak megrázta a fejét.

- Remélem, hamarosan felébred – sóhajtott fel a nõ, miközben én a fiú kórlapját kezdtem el tanulmányozni. Lassan ideje lesz kicserélni az infúzióját, és be is kell neki adnom a morfiumos fájdalomcsillapítót.

- Már bármelyik pillanatban felkelhet, nagyjából most kell elmúlnia az altató hatásának a szervezetébõl – válaszolom, miközben az infúziót és a fájdalomcsillapítót kezdem elõkészíteni. Már majdnem kész vagyok, amikor meghallom a nõ örömtelei hangját.

- Kicsikém, már azt hittem sosem fogsz felébredni.

- Nem tudsz olyan könnyem megszabadulni tõlem – jön a rekedtes válasz. – Kaphatok egy kis vizet? – teszi még hozzá, valószínûleg eléggé ki lehet száradva a torka, az altató és az egyéb gyógyszerek hatása, amit beadtak neki.

- Máris adok, szívem, de csak egy kis kortyot, jó? – Igen, úgy tûnik, az anyja is tudja, hogy nem szabad ilyenkor rögtön vízzel és étellel tömni, mert gyorsan visszajöhetnek a dolgok.

- Oké – törõdik bele, majd hallom is, ahogy lenyeli a kevés vizet, amit kapott. Habár nem néztem a fiúra, sikerült elvonnia a figyelmem, így lelöktem az egyik ampullát, ami ki volt készítve. Szerencse, hogy nem tört el. Pont lehajolok érte, amikor meghallom a Vörös Démon hangját.

- Ha tudom, hogy ilyen jó élményben lesz részem, mikor felébredek, hamarabb lelövetem magam. – Ezt most jól hallottam? Komolyan nõnek néz hátulról? Hát, kíváncsi leszek a reakciójára, amikor rájön, hogy férfi vagyok. És ezt a beszólást még megkeserüli a kis démon, általában kedves szoktam lenni a betegeimmel, de azt hiszem, ennek a nagyszájúnak nem fog ártani, ha megleckéztetik egy kicsit.

- Dylan! – kiált rá az anyja, miközben hallom, hogy egy sallert ad neki. Magamban jót nevetek rajta, meg is érdemli, ha ennyire elemében van, akkor legalább tényleg nincs komoly baja.

- Most mi van? Ami szép, az szép és ennyi. – Szóval tetszik a fenekem, mi? Hát, te a közelébe nem fogsz jutni, de én a tiédet szívesen felfedezném, szivi.

Ahogy megfordulok, jegesen pillantok rá, hogy tudja hol a helye, de nem azt a reakciót kapom, amire számítottam. A szemei döbbenten kerekednek el, még a száját is eltátja, miközben feltûnõen végigmér. Hm, csak nem játszunk mindkét térfélen, babám? Hagyok neki egy kis idõt, hogy felfogja a látottakat, majd bosszúsan szólalok meg. Valahogy elment a kedvem a játszadozástól, hihetetlen, hogy ennyire nem zavartatja magát, miközben végigmustrál a szemeivel.

- Mr. McHale, ha kibámészkodta magát, akkor szeretnék adni egy kis fájdalomcsillapítót, és infúziót is cserélnék – szólalok meg kimérten, mire végre a szemembe néz.

- Mondja már el nekem, ha lehet, magának az éjszaka egy jégcsapot dugtak fel a seggébe, hogy ilyen rideg? – Hogy mi van? Az anyja egy jó nagy pofont kever le neki, de nem hatja meg túlzottan. Te kis dög, ezért most legszívesebben bemutatnám rajtad, milyen jól is tudok boxolni, de próbálok higgadt maradni. Nyugalom… nyugalom… Õ csak egy beteg, aki ápolásra szorul, nem verhetem meg, amiért ilyen bunkó módon viselkedik. Veszek egy mély levegõt, majd most már valóban ridegen pillantok rá.

- Mr. McHale, egy: az éjszaka folyamán, ha jól tudom, semmit sem dugtak fel a seggembe, ahogy maga fogalmazott, kettõ: most szépen kicserélem az infúziót és adok magának egy kis morfiumos fájdalomcsillapítót, ha megengedi. – Ez az, Greg, jól csinálod, fõ a higgadtság, ez a kis mitugrász nem hozhat ki a sodromból.

A tekintetébe mintha egy kis ijedtség is vegyülne, amikor elindulok felé az infúzióval és a tûvel. Talán fél a tûtõl?

- Az infúzió jöhet, de a morfium ki van zárva. És mielõtt megkérdezi, miért, azért mert hat éve tiszta vagyok, és nincs kedvem visszaesni – szólal meg komoly hangon, ami eléggé meglep. Szóval tényleg valami drogügyletbe keveredett, amiért a lövéseket kapta? De most mondta, hogy tiszta, vajon hazudik vagy igazat mond? Ahogy rápillantok, és látom az elszántságot a szemeiben, tudom, hogy õszinte volt. De akkor is, ettõl nem valószínû, hogy visszaesik, muszáj beadnom neki, orvosi utasítás.

- Sajnos az engem nem érdekel, én csak azt teszem, amire utasítanak. – Fenébe, kicsit udvariasabb is lehettem volna, de õ sem vitte túlzásba a tiszteletet, hát én sem fogom, viszont arra nem számítok, ami ezután jön. Teljesen kiborulva kezd ordibálni.

- Mit nem ért meg, maga idióta seggfej? NEM. KELL. MORFIUM. Most pedig takarodjon ki a szobámból! – Ugye nem hiszi, hogy ezzel meghat? Rosszabb betegnek is adtam már be injekciót. – MONDOM MOST! Tûnjön innen, kifele! – ordítja mérgesen bámulva rám. Ennyitõl kiakadt? Ezt nem értem. Viszont ahogy hallom a gépek egyre gyorsuló csipogását, rájövök, hogy ez már nem tréfa. Ez a férfi közel került egy pánikrohamhoz, mindenképpen le kell nyugodnia, most azonnal.

- Azt… mondtam…, hogy… ki… fele… - mondja egyre halkuló hangon, egyre gyorsabban szedve a levegõt, de mielõtt megszólalhatnék, az anyja ugrik oda hozzá, hogy lenyugtassa.

- Dylan, nyugodj meg kicsikém, anya itt van. – Próbálja a nõ lecsitítani, de neki sem megy. A gépek riasztották az orvosokat, akik ahogy belépnek, rögtön adják az utasítást, hogy melyik nyugtatóból és mennyit adjak be neki. Gyorsan végzem a feladatomat, odalépek a fiúhoz, majd beadom neki a nyugtatót, amitõl szépen álomba merül. Közben észreveszek néhány vágást a csuklóján, vajon vagdossa magát? A sebek már szépen elhalványultak, talán csak fiatalabb korában volt hajlama rá. Ahogy a gépek hangja visszaáll, az orvosok mérgesen fordulnak felém.

- Gregory, mégis mit tett, hogy így felizgatta ezt a szerencsétlen beteget? Tudom, hogy maga nem egy kedves ember, de igazán odafigyelhetne, amikor a betegeivel beszél – szólal meg Mr. Robinson, az egyik orvos, aki azóta rühell, hogy idejöttem. Hogy merészel nekem ilyeneket mondani, ráadásul a többiek elõtt, ezért most legszívesebben beverném a képét. Éppen próbálnék a védelmemre kelni, amikor váratlan segítséget kapok.

- Nem az õ hibája volt, doktor úr – szólal meg Mrs. McHale, amivel nemcsak engem, hanem a többi orvost is sikerül meglepnie. – Igazából õ volt az egyetlen személy ebben a kórházban, aki kedvesen bánt velem, nem érdemli meg a szidást. A fiamnak van néhány problémája, ami most elõjött, de ez semmiképpen sem Mr. Reynolds hibája.

Az orvosok furcsán pillantanak az asszonyra, majd Mr. Robinson ridegen megszólal.

- Többé ne forduljon elõ – azzal ki is mentek mindannyian a szobából. Halkan kifújtam a levegõt, hiszen nem hiányzik most egy fegyelmi vagy egy szidás az igazgatótól. Hálásan fordulok a nõ felé, aki már ismét a fia ágyánál ül.

- Köszönöm, hogy kiállt értem, de ön is tudja, hogy ez az én hibám volt. Nem kellett volna ragaszkodnom a morfiumos fájdalomcsillapítóhoz, ha idehívom az orvost, talán mást is fel tudott volna írni. – Jó érzés, hogy valaki ismeretlenül is segített nekem, de azt hiszem, nem érdemeltem meg. Nem viselkedtem igazi ápolóhoz méltón, hagytam, hogy felidegesítsen egy beteg, majd még én is feldühítettem õt. Egy orvos nem tenne ilyet, valószínûleg a modorom az oka, hogy még az ég is azt akarja, hogy elbukjam a vizsgáimon.

- Ugyan, szóra sem érdemes – fordul felém, de még mindig a fia kezét szorongatja. – Higgye el nem csak a maga hibája volt, hogy Dylan kiborult. Általában nem így szokott viselkedni, elnézését kérem, ha megbántotta önt a szavaival.

- Nem bántott meg, csak kicsit meglepett a dolog. Mondja… a fia… úgy értem, a múltja… - Áh, mit csinálok, nincs jogom a kis démon múltjáról kérdezõsködni. – Elnézést, vegye úgy, mintha meg sem szólaltam volna – mondtam kedvesen a nõnek, majd elindultam kifelé, hiszen nem csak ezzel az egy beteggel kell foglalkoznom.

- Tudom, hogy maga nem orvos, de ápolóként is köteles a titoktartásra, igaz? – kérdezi a nõ szomorúan maga elé nézve. – Tudom, hogy mit gondolhat most a fiamról, de higgye el, õ igazából nem ilyen. Nem szeretném, ha rossz véleménnyel lenne róla – néz most rám furcsa tekintettel. Vajon mire gondolhat épp?

- Asszonyom… - kezdeném, de a szavamba vág.

- Szólíts nyugodtan Catlinnek, olyan öreg azért még nem vagyok – szólal meg mosolyogva. Valamiért emlékeztet a mosolya az édesanyámra, bárcsak még õ is így nevethetne rám.

- Catlin… - ízlelgetem, de valahogy kicsit helytelennek tûnik, hogy tegezzem. – Természetesen minden köztünk marad, ami elhangzik, de nem szükséges bármit is mondania. Nincs jogom, hogy kérdéseket tegyek fel a fiáról.

- De érdekel a múltja, nem igaz? – tegez le, és megint olyan furcsa pillantásokat intéz hozzám. Nem tudom, mit mondhatnék, azzal mégsem állhatok elõ, hogy szívesen megdugnám a fiát, mert szerintem a szívbajt hoznám rá, de akkor mégis hogy adjam elõ, hogy kíváncsi vagyok a kis démonra?

 - Nem is kell semmit mondanod, a tekinteted mindent elárul – mosolyogja. A tekintetem? Általában jól tudom leplezni az érzelmeimet, mit olvashatott ki belõle?

- Részletekbe nem szeretnék belemenni, de volt egy idõszak a fiam életében, amikor nagyon nehéz volt mindkettõnknek. Ivott, drogozott, végül elkezdte vagdosni is magát. Biztosan észrevetted a hegeket a csuklóján…

- Igen – szólaltam meg halkan. Ezt mondjuk eddig is tudtam, úgy tûnik, a miértekre most nem fogok választ kapni.

- Egy nap majdnem belehalt a vérveszteségbe, kórházba szállították, akkor nagyon megijedtem, könyörögtem neki, hogy hagyja abba, amit csinál. Ekkor döntötte el, hogy leáll az anyagról, kemény évek jöttek, de végül tiszta lett. Azóta próbálja az élet napos oldalát keresni, szinte mindig mosolyog, amivel engem és a körülöttem lévõket is felvidítja. De egy kicsit fél attól, hogy visszaesik, ha bármi esély van arra, hogy újra rászokjon a drogokra, kiborul, mint ahogy azt most is láthattad. Hidd el, õ nem rossz ember, néha kicsit indulatos, de ha megismered, szerintem te is megkedveled majd – meséli, majd mosolyogva felnéz rám.

- Köszönöm, hogy ezt elmondta, úgy értem elmondtad nekem. Nem gondolom azt, hogy õ rossz ember lenne, de nem hiszem, hogy mi valaha is barátok lehetnénk.

- Miért nem? – kérdezi meglepetten.

- Nem szokásom barátkozni, sajnálom. Nem akarlak megbántani, de bármit is gondolsz rólam, az orvosoknak igaza volt, nem vagyok egy kedves ember, és ezen senki sem tud változtatni, még a fiad sem. Köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem, nem fogok visszaélni velük, viszont most mennem kell, még van pár óra a mûszakomból.

- Igen, persze, ne haragudj, hogy feltartottalak. További jó munkát, és kérlek, még nézz majd be a fiamhoz, mert lassan nekem is el kell mennem – kéri kedvesen, úgy tûnik, nem bántottam meg, legalább õ nem utált meg.

- Természetesen – bólintottam, majd elsiettem a dolgomra.

Túlóráznom kellett, tuti, hogy annak a szemét Robinsonnak köszönhetem, már megint kicseszett velem… Nyolc óra is elmúlik, mire újra az öltözõben lehetek, tusolás után épp a farmeremet próbálom magamra kapni, miközben azon morfondírozok, hogy elmenjek-e még bulizni. Egy gyors numera még talán belefér, majdnem két hete, hogy lefeküdtem valakivel, ez nálam már rekord. Mielõtt elindulnék a kedvenc báromba, még benézek a Vörös démon szobájába. Az anyja már nincs itt, így leülök az otthagyott székre, és végigpillantok a betegen.

Még így, sápadtan is gyönyörû, kijár neki a démon elnevezés. Nem tudom, miért, de késztetést érzek arra, hogy megérintsem, ezért lágyan végigsimítok az arcélén, majd az orrán is, ami tökéletesen illik az arcához. Azt hiszem túl messzire mentem, mert látom, hogy elkezd mozgolódni, majd kinyílnak azok a smaragdzöld szemek is. Kicsit hunyorog, de amikor hozzászokik a sötétséghez, rám pillant, majd legnagyobb meglepetésemre bocsánatot kér.

- Ne haragudjon a délelõtti viselkedésemért, nem tudom, mi ütött belém. Talán, hogy nem értette meg, mit szeretnék, de ez akkor sem jogosít fel engem, hogy így beszéljek magával. – Talán az anyjának igaza van, mégsem olyan, mint amilyennek elsõre gondoltam.

- Bocsánat elfogadva, és ha lehet, tegezõdjünk, megnéztem a kórlapját és majdnem egy idõsek vagyunk. A nevem Gregory, de csak szólíts Gregnek – válaszolok, mire halványan elmosolyodik. Igen, pont olyan csodás a mosolya, mint az édesanyjának. Kár, hogy nem kezdhetek ki vele, mert a betegem.

- Az én nevem Dylan, de ezt már úgyis tudod, de ha nem bánod, akkor én alszok még, a gyógyszer nagyon ütõs. – Semmi gúny, semmi célozgatás, pont olyan, mint egy nagy kölyök, pedig egy évvel idõsebb nálam.

- Akkor jó éjt – szólalok meg, hirtelen nem tudom, mi mást mondhatnék. Nem szokásom jópofizni senkivel, de ettõl még próbálok mindenkinek segíteni. Vajon míg bent lesz a kórházban, ilyen kedves lesz, vagy ez csak az altató és a nyugtató hatása? Valahogy úgy érzem, fog õ még gondot okozni nekem, nem is egyszer.

***

A buli nem volt a legjobb, de sikerült összeszednem egy tüzes kis vöröst, akit a mosdóban jól meg is dugtam. Volt már jobb numerám is, de most ez is megtette, ki kellett adnom a feszültséget, mert érzem, hogy Dylanhez szükségem lesz a nyugalmamra Ha szexuálisan frusztrált lennék, még félõ, hogy letámadom a kórházi ágyon a kis démont.

Nem aludtam túl sokat, de már hozzászoktam a dologhoz, így nem nagyon látszik meg rajtam, hogy álmos vagyok. Minden betegemnél voltam már, csak a kis vörösnél nem, viszont ahogy benyitok, meg is torpanok az ajtóban. Nincs az ágyában…

Hol a fenében lehet? Fel sem kelhetne az az idióta… Három lövést kapott, felszakadhatnak a sebei, hogy lehet valaki ennyire nem törõdöm? Ekkor a folyosó végérõl nevetgélést hallok, majd susmusolást, egyértelmûen felismerem benne az õ hangját, ezért mérgesen indulok el a hangok irányába. Épp hallótávolságba érek, amikor elcsípem Dylan egyik mondatát.

- … jégszív? Ez igazán találó név – neveti, mire még idegesebb leszek. Hogy merészelnek rólam beszélni?! Mindketten meg fogják még ezt bánni, azt garantálom…

Rideg pillantással fordulok be a sarkon, és ahogy a nõvérke észrevesz, rögtön le is fagy az arcáról a mosoly. Ijedt tekintettel néz rám, mire Dylan is abbahagyja a nevetést.

- Most… õ… itt áll mögöttem, ugye? – kérdezi idegesen, majd lassan megfordul.

- Persze anya, mondjad. - imádom anyámat, még így is szeret. Ha én lennék a helyében én biztosan megöltem volna magam. Nagyon hálás vagyok neki, mert megmentett nem is egyszer.

- El kéne vinned ezeket a papírokat a bíróságra, Suzennek már szóltam, hogy te viszed be.

- Mikor kell menni, tudod, hogy mindjárt mennem kell. - ma szabad napom van és a haverokkal megbeszéltük, hogy le, megyünk a partra szörfözni.

- Ha most azonnal indulsz akkora vissza érsz mire Dean és Sam megjönnek.

- Iké, akkor megyek. A kocsit elvittem. - kapom fel a kulcsokat, anya egy ici-pici mini Cooper boldog tulajdonosa. Õ jól mutat benne, na de én.

Fél óra múlva már csak azon idegeskedek, hogy nincs szabad hely a parkolóban és akkor ott vannak a riporterek is. Anya ezt valahogy el felejtette említeni, most már mindegy. Végül is csak találtam helyet, le állítottam a motort és már zúgtam is be az épületbe. A portás nem szolt semmit már ismernek annyira, hogy csak biccentenem kell nekik.

- Szia Dylan, anyukád jól van?

- Szia Roy, minden bizonnyal jobban mint én, neki kellett volna be jönnie nem nekem. - intettem neki , gyorsan akarok végezni mert a fiuk is hamarosan nálunk lesznek. Megkeresem Suzen irodáját, még szerencse, hogy anyué mellett van. Be kopogok és egy szabad után már bent is termek.

- Szia Dylan, - már ugrik is a nyakamba. - Cat mondta, hogy majd te hozod be a Mela noche ügy papírjait de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ide érsz.

- Muszáj volt, a fiukkal még elmegyünk a partra, szörfözünk meg napozunk. Mondjuk ahogy Deant ismerem õ inkább csajozni fog.

- Bárcsak egy tíz évvel lennék fiatal, elkapnám azt a Dean nevû srácot. - ha nem lennék meleg esküsöm én meg õt kapnám el. Nem látszik rajta, hogy anyával egyidõs.

- Hát Suzen szerintem semmi baj nincs a koroddal, szerintem még most is dögöd nõ vagy és hidd el nekem, ha nem lennék inkább fiú párti biza be próbálkoznék nálad. - úgy néz ki sikerült egy kis pírt is megjelentetnie. Sosem fogom megérteni a volt férjét mért hagyta el egy nálánál fiatalabb nõre. Suzen a maga megtestesült elegancia, sosem beszél feleslegesen és a humort is szereti. Egy szóval a tökéletes nõ, nekem anyám az.

- Dylan, még a végén önként ajánlom fel neked magam. De a viccet vére téve, jobb lenne ha most indulnál, hamarosan megkezdõdik a tárgyalás és nem szeretném ha velem látnálak. Még a végén azt hiszik, hogy valami közünk van egymáshoz.

- Jól van megyek de azért el kísérlek egy darabig, abból nem lesz semmi baj.

- Oké, de utána sipirc haza.

- Értettem asszonyom. - és még szalutálok is . Meg várom míg össze szedi a papírokat és indulunk. Az ajtót ki nyitva Suzen le cövekel ott ahol van, nem értem miért. Amikor vissza fordulok az ajtóhoz már értem. Egy pisztollyal nézek farkas szemet. A csávó meg sem rezzem azonnal lõ, Suzen a célpont és még idejében tudom félre lökni õt, csak abba nem gondoltam bele, hogy így én kapom azokat a golyókat amit neki szántak. Szerencsére a csávó sem ússza meg jobban mint én, fejbe lõtte Roy. Amint meglátja, hogy mi történt az irodában sürgõsen mentõt hív.

- Te buta gyerek, anyád megöl ha valami bajod lesz. - tudom, szegény Suzen már zokog. Pár perc elteltével már meg is jelennek a mentõsök. Gyorsan megvizsgálnak, kaptam egy golyót a vállamba, egyet a combomba és a mellkasomba is sikerült be találnia. A doki szerint nem élet veszélyesek mert nem talált egyik sem artériát, de azért nem hõsködjek legközelebb ha lehet. Csak bólogatok neki, aztán már a mentõben is találom magam. Már intúbáltak és helyre is raktak már amennyire ilyenkor lehet, de ki baszottul fáj a mellkasom, iszonyt eskü és alig kapok levegõt is. Csóri mentõs meg kapkodja a fejét ide meg oda és már tentikézek is.

*

Amikor megint magamhoz térek iszonyat fejfájást is kapok, majd szét durran. Ja és akkor ott van még a vállam és a lában, hát nem megyünk így szörfözni.

- Kicsikém, már azt hittem sosem fogsz felébredni. - anya, istenem de örülök neki.

- Nem tudsz olyan könnyem megszabadulni tõlem. - aprót mosolygok rá, még ez is nagyon fáj.

- Kaphatok egy kis vizet? - tiszta Szahara van a torkomba.

- Máris adok szívem, de csak egy kis kortyot, jó?

- Oké. - tényleg csak egy kis kortyot kaptam, egy kis neszre leszek figyelmes, elfordulok arra és mit lát szemem? Egy igazán szép kerek feneket, csak szeretnem engem oda fent. Mindegy, hogy ez a fenék egy nõhöz tartozik, de legalább már eggyel több indokom van élni. Anyámon kívül más nõre nem is tudok úgy nézni de akkor is kellemes élményem volt.

- Ha tudom, hogy ilyen jó élménybe lesz részem mikor felébredek hamarabb le lövetem magam.- kapok is egy sallert anyámtól meg egy csúnya nézést is.

- Dylan!! - kiált rám.

- Most mi van? Ami szép az szép és ennyi. - a kedves kis nõvérke már hajlandóságot mutat mi felénk is nézni, amikor meglátom hát az állam az valahol a földszinten van. Anyád, ez egy pasi, nem is kicsi. Basszus, ha nem elég, hogy csávó akkor ott az a tény, hogy kibaszottul jól néz ki még ebben a nõvérke ruhában is. A világos kék felsõ ami jól kihangsúlyozza napbarnított, izmos felsõ testét, amit rútul ebbe a ruhába csomagol. Szépen lassan haladok felfelé, az ajkainál egy kicsivel több idõt töltök, de ki tudna elszakadni ilyen ajkaktól? Szép húsos és egy ajak piercing is van benne, anyám nekem végem és akkor ott vannak azok a smaragd zöld szemek mint nekem, csak annyi a különbség, hogy az én szemeim boldogok mindig, sõt most igazán addig az övé jeges.

- Mr. McHale, ha kibámészkodtak magát akkor szeretnék adni egy kis fájdalom csillapított és infúziót is cserélnék. - jobb lett volna meg sem szólaljon, én érzem úgy vagy tényleg egy pár fokkal hidegebb lent bent? Az összes szõr szálam a plafonra merednek. Mint egy jéghûtõ esküszöm.

- Mondja már el nekem ha lehet, magának az éjszaka egy jégcsapot dugtak fel a seggébe, hogy ilyen rideg? - azt hiszem elvettem a sulykot, anyámtól olyat kaptam, hogy mindenkibõl kettõt látok.

- Mr. McHale, egy: az éjszaka folyamán ha jól tudom semmit sem dugtak fel a seggembe ahogy maga fogalmazott, kettõ: most szépen ki cserélem az infúziót és adok magának egy kis morfiumos fájdalom csillapított, ha megengedi. - arról szó sem lehet.

- Az infúzió jöhet de a morfium ki van zárva. És mielõtt meg kérdezi miért, azért mert hat éve tiszta vagyok és nincs kedvem vissza esni.

- Sajnos az engem nem érdekel, én csak azt teszem amire utasítanak.

- Mit nem ért meg maga idióta segg fej? NEM. KELL. MORFIUM. Most pedig takarodjon ki a szobámból. - nem mozdul, istenem miért ilyen hülye? - MONDOM MOST!! Tûnjön innen, ki fele. - ordítok, nem elég a fájdalom még ez a hülye is itt áll még mindig. Bassza meg, ezt akartam el kerülni, ritkán vagyok mérges de most sikerült le köröznöm magam is. Nagyon gyorsan szedem a levegõt, a vérnyomásom is felment, mert a gép mellemet nagyon sipákol.

- Azt… mondtam…, hogy… ki.. fele…

- Dylan, nyugodj meg kicsikém, anya itt van. - értem én, de akkor sem megy. A gépek hangos pityegése ide csõdíti az orvosokat, amint meglátnak azonnal szolnak a seggfejnek, hogy egy kis adag valamit nyomjon be nekem. Lassan kezdek megnyugodni sõt mi több szépen elalszok.

*

Mikor felkelek legközelebb este van, anya nincs sehol, de valaki van az ágyamnál. Amint megszokja a szemem a délelõtti nõvérkét látom, már nem az a ruha van rajta mint akkor. Most egy farmer és egy ujjatlan póló.

- Ne haragudjon a délelõtti viselkedésemért, nem tudom mi ütött belém. Talán, hogy nem értette meg mit szeretnék, de ez akkor sem jogosít fel engem, hogy így beszéljek magával. - na ezt sem sûrûn lehet hallani tõlem.

- Bocsánat elfogadva, és ha lehet tegezõdjünk, megnéztem a kórlapját és majd nem egy idõsek vagyunk. A nevem Gredory de csak szólíts Gregnek. - így már sokkal jobb.

- Az én nevem Dylan de ezt már úgy is tudod. - egy halvány mosolyt is megeresztek felé. - de ha nem bánod akkor én alszok még, a gyógyszer nagyon ütõs.

- Akkor jó éjt. - még mindig hûvös, majd felmelegítem, de ezt majd máskor. Most alszok.