- Már megint a teázóból dolgozol? - érdeklődik a discord beszélgetés közben a kollégám, akivel közösen dolgozunk a projekten. Csodabogárnak tartanak, de a legjobban távmunkában szeretek programozni, mert gyűlölöm, ha megzavarnak kódolás közben. Az irodában meg állandóan a nyakamra jár valaki a teamből, kizökkentve teljesen a munkából.
- Ihletet ad a hely - felelek tömören. A háttérzaj miatt kár lenne tagadni. Eleinte sokat szenvedtem azzal, hogy bizonyítsak, de szerencsémre ma már a közvetlen főnökömnek elég, ha határidőre megvagyok, illetve ha elérhető vagyok bárki számára online, hogy a sürgős kérdésekre választ kaphassanak odabenn. A team munka csak a tervezés idejére az asztalom, ha megvan hogy mit kellene összedobni, s nekem melyik részét kell prezentálnom, onnantól megszűnök létezni a cégnél, s mivel így még hatékonyabban dolgozom, már senki nem szól érte.
Ezt a teázót pedig különösen szeretem, ha elmélyülten szeretnék dolgozni. A hely nem csendes, sőt, a holtidőben is beszélgetnek páran mindig. Ennek ellenére olyan atmoszférája van, hogy egész transzba ejt. Ráadásul a tulajdonost is kedvelem. akár stresszes vagyok, akár fáradt és nyűgös, akár egyszerűen csak fos napom van, elég a mosolya, a csilingelő hangja, és máris megnyugszom, s újra tudok koncentrálni, és még motivációm is akad, hogy koncentrálni akarjak. Pedig nem vagyunk különösebben jóban, vagy ilyesmi, épp csak annyira beszélgetünk, hogy rendelek, megkérdezi, hogy vagyok, ilyesmi, épp, mint bármely másik vendéggel.
Egyszerűen csak olyan hely ez a teázó, amit az ember otthonosnak hívhat. Én mindenképp, de olykor elfigyelve a vendégeket, nem vagyok vele egyedül.
- Egyszer már kipróbálom én is - kuncog a kollégám, amit elengedek a fülem mellett.
- Miért hívtál? Csak mert ha csak fecsegnél, kinyomlak, mert épp nyakig vagyok a molekularajzolós program fejlesztésében, és nem szívesen engedném el a végre megtalált fonalat valami hülyeséged miatt.
- Jó, jó, ne legyél már ilyen morc, Morgan. Egy bug miatt kereslek - kezd bele végre, majd előadja, hogy az egyik feature-ünk elhasal, de csak az almán. Hah… Nincs bajom az apple-lel, de hogy olykor mennyire össze tud veszni mindennel, ami nem rá íródott. Bár ahogy ránézek a kód azon részére, kezdem azt gondolni, hogy nem is szerencsétlen almácska hibája, hanem valaki megint láma volt. Adok pár tippet, mit próbáljon meg, majd kinyomom, meghagyva, hogy ha nem akarja továbbra se a jót, csak akkor keressen újra.
Kiszedem a fülemből a vezeték nélküli fülhallgatóm fizikálisan is lecsatlakozva egy picit, majd nagyot nyújtózom, hogy megint magam elé görnyedve kortyoljak újabbat a már csak langyos fekete teámból. Hogy a francba is akartam folytatni a hülye kódot? Olyan jól kitaláltam pedig fejben…
Kedve vesztetten pillantok körbe, újabb korty teával húzva az időt. A pultnál két vendég, ha jól látom fizetnének, és távoznának. Siklana is tovább a tekintetem róluk, ha nem csilingelne fel a tulajdonos hangja.
- Jaj, ne, ne csináld ezt velem! - Könyörgőn néz a vadiúj pénztárgépre a hangos kérlelés közepette, szinte szuggerálva.
A jelenetről eszembe jut, amikor múlt héten beszerelték. Rendelet írja elő, hogy már csak ilyen típusokat lehet használni, de azóta Lory - én magamban így becézem - kifejezetten elveszettnek tűnik, ha fizetésre kerül a sor. Most is leginkább egyre kétségbeesettebben nyomogatja a készüléket. Szakmai ártalom, de megrázom a fejem. A lehető legrosszabb, amit tehetünk magunkkal, ha összevissza nyomogatjuk a gépet, amivel nem egyeztünk ki, mert szerencsétlennek esélye sincs feldolgozni azt a mérhetetlen mennyiségű gombnyomással kapott utasítást, amit pánikszerűen képesek vagyunk adni neki. Nem csodálnám, ha hamarosan fogná, és nemes egyszerűséggel lefagyna nullára.
Nem hallom ide tisztán, mit beszélgetnek, de elég bocsánatkérőnek és csalódottnak tűnik az arca. S tekintve, hogy a vendégek készpénzzel fizetnek, és pontosan - legalábbis nem nyitja ki a pénztárgépet, hogy visszaadjon -, arra következtetek, hogy tényleg kinyírta a készüléket. Tördeli is a kezét tanácstalanul a gépet nézve ismét, ahogy a vendégek távoznak.
Nem igazán a szakterületem, mégis késztetést érzek rá, hogy felálljak. A pulthoz lépve hívom fel magamra a figyelmét a legegyszerűbb kérdéssel: - Segíthetek?
- Tessék? - kérdez vissza.
- Ha jól értelmeztem az előző szituációt, a pénztárgép nem akarja az igazságot. Ránézhetek, meg tudom-e javítani. Kis túlzással ilyesmikkel foglalkozom, programozó vagyok. Tudod, a srác a laptoppal a sarokból - magyarázom viccelődve. Nem mintha ne ismerne ennyire, hiszen törzsvendégként már a szokott rendelésemmel üdvözöl szinte, annyira kiszámítható vagyok.
- Ó! Persze, elkelne a segítség. Annyira nem jövünk még ki egymással, hogy az lassan kellemetlen - mosolyog némi szégyenérzettel. Nem kellene, nincs ezzel egyedül.
- Ugyan, ne érezd rosszul magad emiatt. Olyanok, mint az állatok. Azonnal kiszagolják, ha tartasz tőlük, s máris csesznek jól működni.
Hasonlatom talán furcsa, de tényleg így van. Láttam már sok furcsaságot tanulmányaim és eddigi karrierem során nem egyszer a saját szememmel nézhettem végig, ahogy az izguló kliens full ugyanazt csinálja, amit én, neki mégsem működik a program, nekem meg vígan és dalolva. Ezért is vagyok benne biztos, hogy minden kütyünek lelke van, és imádnak trollkodni.
A verbális engedélye birtokában belépek a pult mögé, és ránézek a kijelzőre. Egyértelműen totál lefagyott az egész nullára. Talán egy hét múlva kijózanodik, de lehet, akkor se. Na, nézzük!
- Elvileg kell legyen hozzá egy manual, elkérhetem?
- Manual? - néz rám kissé tanácstalanul, nem igazán értve, mire gondolok. Ó, francba, izé.. hehe, szakmai ártalom.
- Akarom mondani használati útmutató, bocsi, szakmai ártalom - pirulok el kicsit, miközben javítom magam, mert annyira édes, ahogy felderül, hogy már “érthető” nyelven beszélek.
- Tessék, ide tettem magamnak, hogy ha elakadok, de ezzel együtt sem boldogulok, ahogy az ábra is mutatja.
Annyira édesen pozitív. Abszolút nem zavarja, hogy szivatja egy nyomi pénztárgép. Irigylem ezt a hozzáállást.
Elveszem a felém nyújtott kis nyomtatott füzetkét, majd átfutok pár, számomra érdekes információt, mielőtt bátran újraindítom. Nem veszt adatokat, de ha mégis, lehívhatók online, s nem szúrom el neki sem az adózást, sem a napi zárást esetlegesen.
- Míg újraindul, elmondhatnád, hogy mikor szokott elakadni. Abból talán kikövetkeztethetném, hogy mi nem jó - vetem fel, mert gyanítom, hogy inkább ő nem ért hozzá, és amúgy a pénztárgép jól van beállítva.
- Hmmm… így fejből nem is tudom, mit csinálok, ahhoz látnom kell. - Azért erősen gondolkodik, látszik rajta. - Úgy szoktam, hogy kiválasztom, milyen árucikkcsoportban van, amit fizetni akarnak, megpróbálom megkeresni magát az árut, aztán beütni a mennyiséget, közben kiír mindenfélét, és igazából csak visszakattintottam az ablakra, hogy lássam, mit csinálok, mert folyton zavarnak azok a felugró írások, amiknél azt sem tudom igazán, mit akarnak, s egy idő után engedi, hogy fizessenek, vagy azt csinálja, amit most, és nem csinál semmit.
Valószínűleg kiülhetett az elborzadás az arcomra, mert máris szabadkozik. - Tudom, hogy ezzel nem teszek neki jót, de még nem volt igazán annyi időm, hogy rendesen megtanuljam, nekem ez a használati útmutató annyira érthetetlen.
- Ha gondolod, átnézem veled. Biztos vagyok benne, hogy ha látod, akkor könnyedén megjegyzed majd - ajánlom fel, mire gondterheltté válik.
- De nem szeretnélek feltartani a munkádban. Láttam, hogy nagyon dolgoztál a gépeden.
- Annyira nem fontos még a dolog - jövök kicsit zavarba, pedig nincs benne semmi különös, hogy látta, hogy dolgozom. A pultból elég jól rá lehet látni a helyre, ahol ülök, mégis kellemes melegség jár át a tényre, hogy rajtam tartotta a hihetetlen színű szemét. - Szerencsére elég laza a melóm, csak az a lényeg, hogy határidőre meglegyen a projekt, és egyelőre jól állok a saját részemmel. Általában mindig jól állok a saját részemmel, szerencsére nem szokott különösebb gubanc lenni, mert jól átlátom mostanra a programkódot, amiben dolgozunk.
Nem vagyok benne biztos, hogy ezt ennyire bőven ki kellett volna fejtenem. Olyan, mintha rá akarnám dumálni magam… Eh… nem is értem, mi ütött belém hirtelen.
- De nem akarok erőszakosnak tűnni, biztos akad olyan barátod, aki szívesen segít, és te is szívesen töltesz vele időt - heherészek kínosan érezve magam, de szerencsére megment a szituációból a gép, ami végre feléled. Megkapom a kódját, így be tudok neki jelentkezni, átfutom azért gyorsan a beállításokat, és amit lehet, kikapcsolok, hogy leegyszerűsítsem a helyzetét, s ne dobáljon fel annyi ablakot neki a gép. Közben végig süt a tekintete, szinte érzem, ahogy lyukat éget a hátamba, annyira érzékenyen érint a kis szerencsétlenkedésem után.
- Meg is vagyunk - szedem össze magam, hogy rá tudjak nézni anélkül, hogy égne a fejem. -, pár dolgot átállítottam, hogy ne kérdezzen rá megerősítésképp, így kevesebb ablak fog felugrani keresztkérdésekkel, de lehetőleg próbáld meg azokat is kikapcsolni, nem pedig gyűjtögetni őket, mert ha túl sok ilyen ablakot teszel el a háttérbe, teljesen összekavarodik a rendszer. Ha meg itt vagyok épp, és gond van… hát, akkor megint a segítségedre tudok sietni - mosolygok rá.
- Nagyon hálás vagyok érte. Hmm… cserébe meghívhatlak még egyre a kedvenc fekete teádból?
- Igazán nem szükséges, semmi különöset nem csináltam - szabadkozom megint, udvariasan visszautasítva, de látszik az arcán, és hangsúlyozza is, hogy ragaszkodik hozzá.
- De én szeretnélek meghívni. Különösen, mert szeretném igénybe venni a tanító szolgálataidat is - kacsint rám.
Nem akarok, de megint elvörösödök. - É-értem, akkor… szokásosan cukor nélkül kis citrommal - adom be a derekam. Nem mintha szerelmes lennék, de úgy érzem magam per pillanat, mint tizenhét évesen, mikor először hívtam el lányt randizni, és legnagyobb meglepődésemre igent mondott.
Miután a medininek elengednek, tanácstalanul indulok meg, hogy megkeressem Barát. Fogalmam sincs, éppen merre lehet, és akárkit kérdezek, csak rázza a fejét, és inkább elküld a szobájához. Végül vállat vonva indulok meg a mutatott irányba, de mikor odaérve bekopogok, senki nem felel.
Benyitok, de mivel senki nincs ott, fordulnék ki, csakhogy tekintetem megakad a méretes íróasztalon felhalmozott papírokon, és eszembe jut a feladatom. Beóvakodok, és ügyelve rá, hogy semmi ne mozdítsak el, ha nem tudom visszatenni az eredeti helyére, kutakodok kicsit. Találok pár tervezett támadást, és védekezési stratégiát tartalmazó irományt, de mindegyik csak elméleti, semmire nem megyek velük.
Sóhajtva lépek az ablakhoz, és a kilátást kezdem vizsgálni, mikor egyszer csak nyílik mögöttem az ajtó. Megdermedek, de semmi jelét nem mutatom az ijedségemnek, teljesen természetes viselkedéssel magyarázom el a belép anbunak hogy Bara-samát keresem, ő hivatott. Közli velem, hogy ő most a tanácskozáson van, és odakísér, ha szeretném. Megköszönöm neki, és a nyomában elindulok. Szerencsére nem fogott gyanút.
A keresett ajtó elé érve, bátortalanul bekopogok, mire az ajtó mellett álldogáló őr, int, hogy menjünk nyugodtan. Mikor azonban belépünk, úgy érzem, inkább kint kellett volna maradni. Bara nekem háttal, felbőszülten veszekszik a tanácstagjaival.
- Szóval, megint itt tartunk. Nektek, nem a fiúval van a problémátok, hanem velem. Igaz. – Már majdhogynem üvölt, és legszívesebben kihátrálnék, de győz a kíváncsiságom, hogy mégis mi sül ki ebből. Ráadásul fontos infókat tudhatok meg. - Nektek még mindig avval van problémátok, hogy nem lesz utódom, mivel... a férfiak társaságát részesítem előnyben. Nem igaz?
Ez lesokkol, nem is igen követem figyelemmel, ahogy valaki csitítani próbálja. Nos… végülis ez is egy fontos infó, nem igaz? De nem hiszem el, hogy lehet egy ilyen erős vezető meleg. Ráadásul ezt az engem ideküldőknek is tudni kellett, miért nem szóltak. Remek…
- Nem apám. Neked is a vezetőd vagyok, ahogy mindenki másnak, és ha valakinek nem tetszik, próbáljon a helyemre lépni... Már, ha életben hagyom. Felesküdtem a falu vezetésére, és amíg erőből bírom, nem fogom cserbenhagyni. – Hirtelen elakad a mondandójában, és az engem bámuló tanácstagok pillantását követve, hátrafordul.
- Én... mi kopogtunk, és azt mondták szabad – habogom zavartan, de saját szerencsétlenkedésem alaposan feldühít, inkább leszegem a fejem. Most mit vagyok úgy oda ettől az infótól? Ez van, és kész, túl kell tennem magam rajta.
Elém lép, és elkapja a karom. Nem tetszik az erőszakos ingerültsége, húznám el a kezem, de nem enged, erősen szorítva, a tanácstagok elé húz, pár szóval bemutat, közli, hogy a tanítványa leszek, majd kiráncigál a teremből. A folyosón aztán a falnak passzíroz, hiába ügyködök, nem tudok szabadulni. De ezt most miért? Mit tettem? Mit akar?
- Mi baj kölyök? Csak nem remegsz? Félsz tőlem? – kérdezi hidegen, mire összerezzenek.
- Nem. Engedjen el, ne nyúljon hozzám! Hallja eresszen el. – Próbálom ellökni, de nem tudok úgy helyezkedni, hogy bírjak a nálam jóval erősebbel.
- Mert, ha nem? Mi lesz? – sziszegi dühösen. A fenébe is, hülye homo, most miért csinálja ezt, semmit nem tettem ellene. Ha most nem lennék kicsit megszeppenve, tennék arra amit megtudtam róla, fenét se zavarná, de a nekem esésével maga ellen hangol.
- Engedjen már el! Nem hallja. - szajkózóm újra és újra, de egyszer sincs hatással rá.
- Ne félj, ha meg akarnálak szerezni, nem kellene erőszakhoz folyamodnom. Ha ennyire félsz, hogy az ágyamat melegítsd, máris mehetsz. Nem tartoztatlak, te akartál, közénk tartozni.
Döbbenten, elkerekedett szemekkel hallgatom, és mikor elenged, kis híján összecsuklanak a lábaim. Ágyat melegíteni? De hisz semmi ilyenről nem beszéltünk, se most, se máskor. De nem hagyhatom, hogy elküldjön, így mikor távozik, utána futok. S lépcsőnél érem utol
- Bara-sama... kérem szépen...én... – Nem tudom mit mondjak, de kezemmel a vállát érintve, próbálom visszatartani.
- Igen? Te? – Hirtelen fordul meg, kezem a lendülettől a teste mellett hullik le. Felnéz rám, és villámló tekinteté az enyémekbe fúrja. Zavartan sütöm le a pillantásom, fogalmam sincs, most mit kéne mondanom. Azt várja, hogy felajánljam magam? Nem, az lehetetlen!
- Sajnálom. Nem kellet volna, ilyen hevesen reagálnom... erre.... az egészre. Hiszen, megmentett, meg minden... – suttogom alig hallhatóan. Remélem ennyivel is beéri.
- Ha maradni, akarsz, maradhatsz. Holnap kezdjük az edzésed. A további utasításokat, tekercsen, majd később megkapod. Több esélyed nincs. Ez az utolsó.– vei nekem hidegen, majd közönyösen fordul el. Nem tudok rajta kiigazodni, pedig mindig is jó emberismerő voltam.
- Xero te mit csinálsz itt? Neked nincs dolgod? – mordul rá az anbura, mikor észreveszi, hogy még mindig itt van.
- Én csak a fiatalurat kísértem el. A szobádban találtam. Azt állítja eltévedt, téged keresett.
Felfogni sincs időm a dolgokat, Bara hirtelen mozdul, és egyik kezével elkapja a tormok, és a falra ken, míg a másik ökle a fejem mellett üt lyukat az épületbe. Levegő után kapkodva próbálom lefejteni magamról a kezét, de vasmarokkal szorít, nincs esélyem, a levegőm meg sürgetően kezd kevés lenni.
- Csak egyszer kérdezem el. Vigyázz nagyon mit felelsz – kezd bele, hideg, érzelemmentes hangon. Ilyenkor a legijesztőbb.
- Nem... nem tettem semmit – nyöszörgöm, és próbálok némi levegőt szerezni, nem túl sok sikerrel. Még tényleg nem tettem semmit, hisz nem találtam fontos infót, nem adtam tovább semmit.
- MIT KERESTÉL A SZOBÁMBAN???! FELELJ. MÁR, HA NEM AKARSZ MEGDÖGLENI.
Felforr a vérem, és düh csillan a szememben. Hogy a tökömbe feleljek, ha éppen készülök megfulladni? Mindenesetre, gyorsan próbálom rendezni a gondolataim, és kivitelezni valahogy, a szabadulás ötleté.
Felhúzom a térdeim, így egy pillanatra tényleg csak ő szegez a falhoz, de végül lendületesen elrúgom magamtól. Hátrébb tántorodik, és elenged, én pedig köhécselve, levegő után kapkodva érek földet. Rögtön elugrom a közeléből, és tisztes távolságból állom villámló tekintetét.
- Meghalsz, kölyök! – sziszegi, fenyegető ridegséggel. Egy pillanatra még az ütő is megáll bennem, de gyorsan összeszedem magam.
- Igen? És miért? Mert az utasításnak megfelelően, felkerestem, miután ellátták a sebeim? Halálos bűn, parancsot teljesíteni? – hadarom el gunyorosan, fájó torkomat dörzsölgetve. Piszkosul erős, nagyon kell figyelnem, hogy kartávolságon kívül maradjak.
Mintha kissé elbizonytalanodna, és egy pillanatra a dühe is csillapodik. De a gyanakvás nem tűnik el a szeméből, így mikor közelebb lép, ösztönösen hátrálok.
- Ha nem tettél semmi rosszat, most mégis miért tartasz tőlem? – húzza össze ridegen a szemét.
- Ki ne tartana, az előbbiek után? – motyogom őszintén az orrom elé, majd magamra is dühösen, felszegem a fejem. – Ki tudja, talán a barátja, akiről mesélt, ő is egy hirtelenségből koholt vád miatt halt meg. Talán csak túl könnyen kapta fel a vizet, és anélkül ölte meg, hogy meghallgatta volna!
Ahogy kimondom, rögtön tudom, hogy orbitális hibát követtem el. Az anbu felszisszen, Bara tekintete pedig mélyen elsötétül. Követhetetlen gyorsasággal terem előttem, és úgy hasba vág, hogy összegörnyedve, csak csillagokat látok.
A rúgása elől azonban félreugrok, és lihegve vetem hátamat a falnak. Csakhogy ennyivel nem vezette le a dühét, és képtelen vagyok kikerülni, minden záporozó ütést. Hamarosan ismét a földre kerülök, és vért köpve próbálok talpra kecmeregni. Asszem megint felszakadtak a sebeim.
Bara ismét támadna, és nekem már nincs erőm védekezni, de ekkor Xero áll be elém.
- Uram, Bara-sama, kérlek ne csináld, biztos vagyok benne, hogy megbánnád! – emeli fel a kezét csitítóan. Tekintetem továbbra is makacsul ég, de mikor Bara ibolyakékjei belemélyednek, pár pillanat után, bűnbánóan félrefordítom.
Ez tényleg csúnya volt tőlem, ráadásul veszettül meggondolatlan. Ha ezek után kidob, és buktam a küldetést, csak magamat hibáztathatom. Viszont tuti, hogy elfelejtette a szobás ügyet!
- Kapard össze, és vidd a medininekhez – fordul Xero felé, majd leguggol hozzám, és az államat megragadva, maga felé fordít. – Te pedig, tanulj némi tiszteletet, ha nem akarod, hogy én verjem beléd! És ezúttal, tényleg nincs több dobás. Legközelebb előbb cselekszem, és utólag kérdezek!
Feláll, és elindul, de még mielőtt hátat fordít, látom a tekintetében felerősödő fáradságot és fájdalmat. Elvetettem a sulykot.
- Ez szörnyen ostoba és meggondolatlan tett volt – hajol le hozzám az anbu, és hónom alá nyúlva felsegít.
- Sajnálom, csak úgy kicsúszott – nyekkenem halkan, miközben próbálok minél kevésbé rá támaszkodni. Ez elég nehéz úgy, hogy mindenem sajog. – Mi… történt igazából?
Egy ideig némán haladunk, már azt hiszem, a férfi nem is fog felelni, mikor végül sóhajtva belefog.
- Nem csak a legjobb barátja, hanem a szeretője, a legfőbb bizalmasa is volt. A többségünk szerette. Okos volt, előrelátó, és azt hittük, megbízható. Aztán a faluból elkezdtek kiszivárogni a hírek, és Bara csapdát állított a kémnek. Lebukott. A Varugasikoi klán tagja volt, a legjobb kémek egyike. Ez volt az utolsó munkája.
Klánom nevének hallatán összerezzenek, de az anbu, a sebesüléseimnek tulajdonítja a dolgot. Hirtelenjében nem is tudok mit mondani, csak elrebegek egy „sajnálom”-ot. Mintha rémlene, egy tragikus végkimenetelű küldetés, ami ide kapcsolódik… Egy biztos, ha lebukok, nekem végem…
Michiyoshi-san, hamar helyre rak. Mindkét értelemben. Olyan fejmosást is kapok a gyógyítás mellé, hogy komolyan úgy érzem magam, mint egy óvodás, aki tucatszorra horzsolja le a térdét, minden figyelmeztetés ellenére. Oké, tény, hogy mióta itt vagyok, sűrűbben látogatom a medinineket, mint ahogy az egészséges, de hát ez van.
Mikor aztán órákkal később kiengednek, sóhajtva veszem rá magam, hogy Bara után érdeklődjek. Bocsánatot akarok kérni tőle, habár magam se tudom, miért fontos nekem, hogy mit gondol. Próbálok arra saccolni, hogy csak a munkám miatt fontos, hogy közel maradhassak hozzá, de nagyon jól tudom, hogy ez nem egészen ennyiből áll.
Végül a kertjébe küldenek, mondván, hogy ilyenkor ott szokott pihenni.
Kilépek a lemenő nap fényében sütkérező udvarba, és teljesen nesztelen léptekkel indulok meg a növények között. Hamarosan megpillantom, egy padon üldögélve, kezeit a térdeire támasztja, és fejét a kezébe hajtja. Nem vesz észre, tökéletes kiképzésben részesítettek.
Mikor azonban pár lépés távolságba érek, szándékosan lépek rá egy száraz fadarabra.
Rögtön felkapja a fejét, és kezében már ott is van egy kunai, de mikor megpillant, kissé lejjebb ereszti.
- Ne mozogj ilyen hangtalanul a jelenlétemben, ha nem kapsz rá parancsot! – szólal meg hidegen, mire őszinte bűnbánattal hajtom le a fejem, de ő is tudja, hogy nem a csendességem miatt.
- Sajnálom… - motyogom magam elé. – Nagyon durva, és meggondolatlan dolgot mondtam, pedig nem is voltam tisztában vele pontosan.
- Elmondták? – pillant rám távolságtartóan, mire bólintok. – Vagy úgy…
Egy darabig némán ácsorgunk, én nem nézek a szemébe, de érzem, hogy ő elgondolkodva figyel.
- Mond csak, te mit tettél volna? – kérdezi hirtelen, mire meglepetten kapom fel a fejem. Leül a padra, és int a mellette lévő helyre, hogy én is foglaljak helyet. Tétován ülök le mellé, ő pedig várakozóan figyeli a válaszom.
- Mármint ha megtudom, hogy a… szeretőm kém?
Bólint, én pedig előre fordulva, elgondolkodok a válaszon. Mint kém, egy ilyen kérdésre szinte lehetetlen felelnem, de ha a helyébe kéne képzelnem magam…
- Nem tudom – vonom meg a vállam őszinte, halvány mosollyal, és rá pillantok zölden csillogó tekintetemmel. – Nem tudom mit tettem volna, ha a helyében vagyok. De magamból kiindulva, én képtelen lettem volna megölni azt, akit szeretek. – Ezt teljes őszinteséggel jelentem ki, mire fájdalmasan elmosolyodik.
- Nagyon gyerek vagy még.
- Kicsit se! – morranok fel sértődötten. – Többet tudok a világról, mint bárki gondolná. Az, hogy én így gondolom, csak azt bizonyítja, hogy ha valakit szeretek, az tényleg fontos nekem.
- Nekem is az volt! – csattan fel ingerülten. – De elárult! Elárulta a szerelmünket is!
Összerezzenek, a hangjában megbúvó fájdalomtól. Érthetők az érzései, hirtelenjében nem is tudok mit mondani.
- Tényleg sajnálom, hogy felbolygattam a múltat – szólalok meg végül, és felállok, hogy távozzak.
- Ülj vissza! – utasít halkan, de ellentmondást nem tűrően. Alig észrevehetően elhúzom a számat, de visszaereszkedem. – Nem értelek téged. Egyszer olyan vagy, mint egy engedelmes kisangyal, mindent megígérsz, és elfogadsz. De elég egy rossz szó, és máris ugrasz, nem érdekel kivel szemben.
Nagyokat pislogva hallgatom. Miért figyelt meg ennyire? Nem oszlattam el az elején eléggé a gyanúját?
- Én… ilyen vagyok, és nem tudok változni. De ha gond…?
- Nem –rázza meg a fejét halvány mosollyal. – Épp ellenkezőleg, talán te vagy itt az egyetlen, aki ilyen nyíltan ellenem mer szegülni. De vigyázz magadra Doku, mert ha átlépsz bizonyos határt, rosszabbul is járhatsz, mint ma!
Nem felelek, csak lehorgasztom a fejem. Figyelnem kell, mit mondok vagy teszek, mert Bara tényleg nyitva tartja a szemét. Teljesen elmerengek, és fejemet felemelve figyelem a lemenő napot, mikor egyszer csak kezei kétoldalt az arcomra simulnak, és maga felé fordít.
Rögtön eszembe jut, mi történt a tanácsteremben és utána, de mikor húzódnék el, nem enged. Közelebb hajolva figyeli az arcom, főként a szemeim.
- Nem hiszem el… - leheli halkan. – Miért vonz ennyire a pillantásod?
Még inkább leblokkolok, de nem is vár választ, mintha magához beszélne. Már nyitnám a szám, hogy kérdőre vonjam, mikor ezt kihasználva, hirtelen a sajátjával fogja be.
Felnyögök, és húzódnék el, de erősen tart, nyelvével pedig a számba tör. Módszeresen térképezi fel a terepet, majd egyre inkább belelendül, és szenvedélyesen elmélyíti. Ez már nekem is sok, remegni kezdek, és nem tudom megállni, hogy ne viszonozzam.
Egyik keze lejjebb csúszik, és a derekamat átkarolva húz közelebb magához, míg a másikkal továbbra is az arcomat simítja.
Nem tudom meddig tart, nem tudom hogy volt képes rávenni, hogy beszálljak, de mikor végül elválik tőlem, vörösödve csúszok hátrébb. Teljesen a hatása alá kerültem, de ennek nem szabadna így történnie!
- Mi… ezt most miért? – nyekkenem, felháborodottságot erőltetve magamra. Annyira azért nem nehéz…
- Ne mond, hogy nem élvezted – feleli félrebillentett fejjel.
- Ne… nem! És hagyjon békén, én nem… mármint nem akarok… én nem vagyok az egykori barátja! – Teljesen összeszedetlen vagyok, pedig jó lenne hideg fejjel gondolkodni.
Kissé elsötétül a tekintete, látom benne a vadságot és a birtokolni akarást, ettől meg is szeppenek. Felpattanok, és mielőtt elkaphatna, eltűnök a szeme elől. Tudom jól, hogy vissza kell majd mennem, van egy kötelességem.
Ráadásul holnap kezdek mellette, és ennél jobb pozícióm, már csak akkor lenne a kémkedéshez, ha a szeretője is lennék.
Nemnemnemnem! Hevesen megrázom a fejem. Ez nem lehetséges. De akárhogy is próbálom kiverni a gondolatot a fejemből, az ötlet már befészkelte magát.
Mikor látja, hogy állom a pillantását, int a medininnek, aki felállva meghajol, majd az ajtót behúzva maga után, távozik. Egy darabig csend borul a szobára, én azon ügyködöm, hogy hevesen kalapáló szívemet lenyugtassam. Csak magamnak ártok, ha túlságosan izgulok. Nyugi már Doku, nem ez az első küldetésed!
Végül Bara töri meg a csendet, és nem szakítja el tőlem a pillantását.
- Rendben. Tegyük fel, hogy hiszek neked – kezdi halkan, mire kissé felhúzódik a szemöldököm, de némán hallgatom tovább. – Köszönöm, hogy megmentetted az életem. Mihez akarsz kezdeni, ha végre helyre jöttél. Az életed megmentésével, gondolom, törlesztetem feléd az adósságom. Én pedig nem foglak feltartani a tervezett utadban.
- Még nem tudom, - Muszáj nyelnem egyet mert érzem, hogy veszélyes vizekre evezek, most kell meggyőznöm, vagy bukta. Nem sütöm le a tekintetem és nem mutatom, de feszélyez a veséig látó pillantása. -, de szeretnék végre egy olyan helyett találni, ahol letelepedhetnék, és nem kezelnének kívülállóként. Szeretnék megbecsülést szerezni, és fontos feladatokban helytállni.
- Őszinte leszek veled, a tanács nem igazán nézi jó szemmel, hogy itt vagy… én meg…
- Maga a vezető nem. – vágok pimaszul a szavába, alaposan felcsattanva. Ebben semmi tettetett nincs, én mindig ilyen vagyok. Halvány mosolyát azonban nem tudom mire vélni.
- Igen én vagyok, és akkor mi van? Ez miért lenne most érdekes?
- Gondolom, maga dönt az ilyen ügyekben, és…. – megakadok kissé, de aztán gyorsan folytatom. – szeretném az engedélyét kérni, hogy a falujában maradhassak.
- Semmit nem tudsz rólunk – érkezik a válasz, amiben van némi kérdő hangsúly is. Nem bízik bennem, ez egyértelmű, és egyelőre nem is vártam, hogy majd fog. De ha az a célja, hogy kizökkentsen a szerepemből, nem fog sikerrel járni. – miért maradnál velünk? Miért fogadnál hűséget nekem, hisz itt is idegenként kezelnének. Nem gondolod, hogy túl sok a véletlen, ami ellened játszik.
- Én… - már kezdeném a meggyőző mesém előadását, de a szavamba vág.
- Várj, mielőtt bármit is mondanál, jól gondold át szavaidat. Ha meggyőzöl, maradhatsz. A szavamat adom, hogy itt maradhatsz. De tudnod kell valamit rólam, mérhetetlenül gyűlölöm a kémeket, és a besúgókat. Szeretem, ha valaki tiszta lapokkal játszik ellenem, ha most bevallód, még szabadón távozhatsz. Ha viszont tényleg sikerül meggyőznöd, hogy nem vagy kém, és valami oknál fogva én mégis rájövők erre, a kínok kínjaiba fogsz belehalni. Az én kezem által. Nem ismerek könyörületet, és csak hogy komolyan vegyél, a legjobb barátom is így járt. Ő is azt hitte nem teszem meg vele… tévedett. – hangja mélyebbre vált, látom a szemeiben felsejlő fájdalmat. Belül alaposan megszeppenek, szívverésem felgyorsul, és igen, tartok tőle. Mégis tovább állom a pillantását, ennyivel nem fog megtörni. - Így is vállalnád, hogy maradsz?
Befejezi a mondandóját, majd a válaszomat várva, leül az ágyam melletti üres székre. Csak pillanataim vannak átgondolni a dolgot, ha túl sokáig agyalok, az már gyanús. De mit mondhatnék? Való igaz, hogy Bara elég ismert arról, hogy a kémek és árulók sose kerülnek ki élve a kezei közül, de azt nem hitem volna, hogy a legjobb barátjával is képes végezni. Vajon mit követhetett el ellene?
Felsóhajtok, és egy pillanatra leszegem a fejem. Ha nem teljesítem a rám bízott feladatot, én is ugyan úgy áruló leszek, nem? Csak másnak a szemében. Márpedig én nem fogom elárulni a klánom, ha az életembe kerül, akkor se! Csakhogy nem fogok kudarcot vallani!
- Nem tudom mit követett el a barátja, hogy azért meg kellett halnia, de én sose esnék ugyanabba a hibába! – kezdem halkan, és fejemet felemelve, ismét a szemébe nézek. – Nem árulnám el soha azokat, akik fontosak nekem! Ha valahova befogadnak, az otthonomnak tartott helyért, és a klánért, aki elfogad, mindent megtennék!
Nem hazudok, minden szó igaz, amit kimondtam, csak éppen a saját otthonomról és klánomról beszélek feltételes módban. Ezt azonban ő nem tudja, nem is sejtheti, hisz állításom szerint, nekem nincsen klánom.
- Merész szavak kölyök! Biztos vagy benne, hogy tartani tudod majd magad hozzájuk? – Közelebb hajol, és áthatóan fürkészi a vonásaimat, de nem hagyom, hogy bármilyen gyanús megnyilvánulást leolvasson róluk.
- Minden tettemmel azon leszek! Meglátja majd, hogy elégedett lehet velem és, hogy nem fogok csalódást okozni az elvárásokkal szemben! – magabiztosan beszélek, és továbbra se kapom el a pillantásom, hisz minden szavam őszinte, max kicsit kétértelmű, ha valaki tisztában van a helyzetemmel.
- Úgy legyen kölyök! Nem viselem jól a csalódásokat! – Nem kerüli el a figyelmemet a hangjában rejlő figyelmeztetés, némán bólintok. Hátrébb dől, majd feláll és elindul az ajtó felé, de mielőtt kilépne, még visszafordul.
- Majd elfelejtettem! Mi a neved?
- Doku. Csak simán Doku.
- Doku…Azért tudd, hogy rajtad tartom a szemem! Amint jobban leszel, felmérjük mit tudsz, és ha elég jó vagy, harcosként az én irányításom alá kerülsz. Ne feledd! Egyetlen gyanús tett, és magam végzek veled!
Nem várja meg, hogy feleljek, magamra hagy, én pedig fáradtan dőlök vissza az ágyra. Egy halk sóhajjal fújom ki a felgyülemlett feszültséget. Megcsináltam, benn vagyok! Persze innentől se lesz veszélytelen a dolog, vigyáznom kell, hogy az érdeklődésem csupán új helyzet miatti kíváncsiságnak tűnjön, ne szaglászásnak, de azt hiszem a nehezén túl vagyok.
Végül átadom magam a pihentető alvásnak. Még nem kell tartanom senkitől, nincs aki álmomban támadna meg.
***
Beletelik pár napba, de végül talpra állok. Bara párszor még meglátogatott, de általában csak megnézte mikor engednek el, majd rohant tovább a dolgára. De még ezekből a rövid diskurálásokból is jól kivettem, hogy nincs valami fényes kapcsolata a tanács tagjaival. Ez is elég fontos infó, de sokra nem megyek vele.
Mikor végül viszonylag gyógyultnak nyilvánítanak, és figyelmeztetnek, hogy ne erőltessem meg magam, azonnal jelentkezek Baránál, hogy jöhet a felmérés. Naná, hogy nem hallgatok a medininekre!
- Biztos vagy benne, hogy elég jól vagy hozzá? – kérdezi kétkedve, ruhám alól kikandikáló kötésemet fixírozva.
- Persze, ez semmi! – húzom ki magam, és tényleg nem érzem, hogy bárhol fájna. Végül bólint, és pár emberével, meg egykét tanácstaggal kísérve, kimegyünk egy küzdőtérre.
- Főként dobókéseket találtunk nálad, így feltételezem, hogy leginkább ahhoz értesz. – Mikor bólintok, folytatja. – Rendben, akkor először megnézzük, hogy mennyire megy a célba dobás, majd a közelharcot is.
Int az embereinek, és míg az egyik céltáblákat állít fel különböző távolságba, a egy másik előhozza a fegyvereim. Azonnal felcsillannak a szemeim, hiányoltam ám őket rendesen.
Elhelyezkedek a kijelölt távolságban, egy pillanatra teljesen mozdulatlanná dermedek a koncentráláshoz, majd nagyon gyors egymásutánban, eldobok egy halom tőrt. Mindegyik célba talál, még a legmesszebbi céltáblán is középre ment a lövés.
Elégedetten húzom ki magam, jobban már nem is mehetett volna. Bara elgondolkodva vizsgálja meg a teljesítményem, majd elém sétálva, halványan elmosolyodik.
- Figyelemre méltó dobások, gratulálok! – dicsér meg elismerően, és magam se tudom miért, jól esik a dolog. Na de, na, na, naaa… Doku, szedd össze magad, tudd, mi a dolgod!
- Köszönöm, Bara-sama – enyhén meghajtom a fejem, ahogy emberei is teszik a közelében, habár én nem vagyok ehhez hozzászokva. Majd várom a következő feladatot.
- Akkor most közelharc következik – közli halkan, majd megvárja, míg ránézek, és úgy folytatja. – Ráadásul velem fogsz küzdeni! Jól vigyázz Doku, mert nem leszek kíméletes!
Egy kissé eltátom a szám, de eszembe se jut tiltakozni. Minden vágyam az volt, hogy megütközhessek vele, kíváncsi vagyok, mit tudok a híres harcossal szemben.
Megkapom a tőrjeimet, ő pedig karomra emlékeztető fegyvereket húz a kezére, és beállunk egymással szemben.
Ahogy kezdetét veszi a harc, rögtön tudom, hogy nem lesz egyszerű dolgom, és azt is, hogy komolyan gondolta, nem lesz kíméletes…
Fürgén térek ki a csapásai elől, de ahhoz képest, hogy mennyivel magasabb, semmivel se lassabb, erősen kell koncentrálnom, hogy minden támadása elől kitérjek. Kissé hátrébb ugrok, hogy legyen terem, majd lendületet véve, visszatámadok, ám blokkolja a tőröket, és hasba rúg. Felszisszenek, és hátrálok kicsit, majd mögé kerülve, újra próbálkozok, ezúttal is sikertelenül.
Nem telik sok időbe, és ő már számtalan találatot vitt be, így tele vagyok karcolásokkal és lila foltokkal, míg én alig-alig karistoltam, de legalább nem sikerült végleg kiütnie… még.
Végül, mikor már alig állok a lábamon, egy jól irányzott csapással kiüti a kezemből a tőröket, és a karompengék már a torkomnál vannak. Szikrázó szemekkel állom a pillantását, bosszant az eredmény, főleg, mikor feltűnik, hogy alig liheg. Ekkora lenne a különbség? Vagy foghatom az alig felépült állapotomra? Nem, ezt mind biztos, hogy nem!
Összeszorítom a számat, és lesütöm a tekintetem. Ha csak felmérés volt is, gyűlölök veszíteni, számomra nincs bukott helyzet!
- Meglepően jó voltál, kölyök! – szólal meg kis idő után, és visszahúzza a fegyverét. – De túl forrófejűen harcolsz, jobban kéne ügyelned a testi épségedre!
Nem felelek, csak kimerülten lerogyok a földre. Több sebből vérzek, valószínűleg a régi is felszakadt, mert a kötés eléggé át van ázva.
- Akárhogy is, beveszlek a csapatomba. Megérdemled az erőd miatt, és ott rajtad tartom a szemem! – jelenti ki határozottan. – Most pedig menj, had lássák el a sebeid, aztán ha rendben vagy, keress meg! Hivatalosan is bemutatlak a tanácsnak!
Azzal lezártnak tekinti az egészet, és elsétál a tanácstagokhoz. Némán követem pillantásommal, majd kiterülök a földön, és szaggatottan felsóhajtok. Piszkosul fáj mindenem, de legalább egy újabb teszten túl vagyok. Lassan, de biztosan haladok a bizalma elnyerése felé.
Elmerengve figyelem a felszín felé igyekvő buborékokat, és a sejtelmes, tompán ragyogó színekben úszó környezetet. Nem hallok semmit, az érzékeim mégis furcsán élesek, a kistálytiszta vízben semmi nem zavar be a látásomnak, a hideg pedig éberen tart, nem hagyja, hogy eltompuljak.
Maradok a víz alatt, amíg csak a levegőhiány égetővé nem válik, és fel nem űz. Elrugaszkodok a sziklás talajtól, és azzal a lendülettel amivel felbukkanok, ki is ülök a meredek tópart egyik nagyobb kövére. Veszek egy mély levegőt, majd fejemet megrázva, megszabadulok egy nagy adag víztől.
Elég hűvös van a napsütés ellenére, aminek nincs elég ereje ahhoz, hogy a levegőt is felmelegítse. Már készülnék feltápászkodni, hogy magamra húzzam a felsőmet s, a csurom víz gatyám mellé, mikor nesz üti meg a fülem. Azonnal a kezemben terem egyik tőröm, és úgy fordulok a fák felé.
Onnan azonban csak egyik társam, Nobu lép elő, védekezőleg maga elé emelt kezekkel, széles vigyorral az arcán.
-Nyugi, nyugi, Doku! – nevet fel halkan, majd közelebb lép, mikor leeresztem a fegyvert. Beletúr fekete hajába, és rámemeli vidáman csillogó kék szemeit. A legjobb barátom, és többnyire ő a társam a küldetéseken. – Csak azért jöttem, hogy szóljak, szedd össze magad, feladatot kaptál!
Rávigyorgok és kérdőn felhúzom a szemöldököm, ő azonban csak megrázza a fejét, jelezvén, hogy fogalma sincs a részletekről. Felsóhajtok, és cuccaimat felkapkodva indulok el mögötte, út közben húzva magamra felsőmet.
-Nem mondom, hogy bajom van egy újabb feladattal, mert már kezdtem unatkozni, de miért pont akkor kell hiányolniuk, mikor végre eljutok a úszni? – morgom az orrom alá, széles vigyort csalva Nobu arcára.
-Szerintem direkt csinálják. – nevet fel hangosan, én pedig égnek emelem a tekintetem, majd piszkálódva felelek:
-De mivel többnyire te is jössz velem, szerintem jobb ha lamondasz a holnapi lustulásról.
Lehervad a vigyor a képéről, és mikor elégedetten felnevetek, felém legyint a kezével, de fürgén kitérek előle, és nyelvet nyújtva elszaladok a faluvezető irodája felé.
oOo
Pár nappal később, már tisztában vagyok a küldetésemmel, és sajna nem tippeltem jól, Nobu most nem jön velem. Pontosabban, segít, hogy elkezdhessem a feladatom, de miután bekerülök a sűrűjébe, magamra vagyok utalva.
-Maruso, biztos vagy benne, hogy Doku a legalkalmasabb erre a feladatra? – kérdezi Sakato, kábé tizedszerre. Ő nevelt fel szüleim halála után, és szinte minden küldetésem előtt, komoly harcot kell vívnom vele, hogy ne aggódjon folyton.
Pedig a klánunk szinte minden fiatalja kémnek van nevelve, az idősebbek mégis elég nehezen engednek el minket néha.
-Sakato, tudom, hogy félted, de már megtárgyaltuk, számításba vettem mindent, és igen, Doku a legjobb, és az, ha egyedül megy. – érkezik a felelet Marusától, a stratégiai ötletgazdánktól.
Éppen azzal foglalatoskodik, hogy a klánom címerét ábrázoló tetoválást, tökéletesen lefedje. Mikor befejezi, a kezembe nyom egy kis doboznyi fedő festéket, ami gyógykenőcsnek van álcázva.
-Ugyan, Sakato, ez tök egyszerű. Beépülök, kiderítem a csapdák helyét, a vezetőjük gyengéit és erősségeit, a harcosok tudását, azaz mindent a Vörös Felhő klánról. Ha végeztem lelépek, és már otthon is vagyok. – vigyorgok rá nevelőmre bíztatóan, aki végül megadan felsóhajt, és inkább a táskám tartalmát ellenőrzi le. Nem szabad, hogy olyan maradjon benne, ami miatt lebukhatnék.
-Jól van, figyelj ide kölyök! – szólal meg Murasa, miután végez a tetoválással. – Igazinak kell hatnia a támadásnak, nem finomkodunk. Nobu tényleg támadólag fogja dobni a tőrt, így neked kell ügyelned arra, hogy hol találjon el. Megmented a klánvezért, megsérülsz, így erkölcsi okok miatt, mindenbizonnyal magukkal visznek. Ha bejutottál a faluba, onnan a te dolgod, hogyan épülsz be, és...nos, nem ez az első küldetésed, gondolom nem kell részleteznem.
Bólintok, és elpakolom dobókéseimet a testem különböző pontjain elrejtett tokokba, és az övembe tűzöm a tőröket.
-Nem kell ennyire aggódni, ez se külömb, mint az eddigi küldetések. – vigyorgok rá három társamra, az eddig némán álldogáló Nobura is. Félszegen viszonozza, látszik rajta, hogy bántja, hogy nem jöhet velem.
Mikor mindennel elkészülünk, elindulunk a falu felé vezető úthoz. Nem sikerült túl mélyre jutnunk a falut körbeölelő erdőben, mert erre már túl sok a csapda. Viszont kiderítettük, hogy a vezető erre fog visszatérni egy tanácskozásról, így megrendezhetjük a hamis támadást.
Némán várakozunk, én az egyik oldalon, társaim alaposan elrejtőzve, a másikon. Hamarosan meghalljuk a csendes neszeket. Ha messzebb vagyunk a falutól, valószínűleg nem fedeznénk fel őket, hisz ninjaként ők is értenek a rejtőzéshez, de ennyire közel az otthonukhoz, már lazítanak kicsit.
Ahogy megpillantjuk őket, felgyorsulnak az események. Csak pár pillanatom van, hogy kiszúrjam a célszemélyt, de vörös haja miatt, ez nem túl bonyolult.
Két kisérője van, alaposan felfegyverkezve. Veszek egy mély levegőt, és a megbeszéltek alapján, lassan elindulok, mintha egyszerű vándorharcos lennék, és ráérősen lépek ki az útra.
A három ninja azonnal megtorpan, és fegyverüket előkapva körbevesznek. Meglepettséget varázsolok az arcomra, de én is a fegyvereim után nyúlok, ahogy bárki tenné egy ilyen helyzetben.
A többiek ezt a pillanatot választják, hogy támadásba lendüljenek, így a három Vörös Felhő ninja figyelme megoszlik. A vezér továbbra is rámszegezi fegyverét, míg két kisérője megindul a támadók felé.
Ide-oda kapkodom a tekintetem, mintha fogalmam se lenne mi történik körülöttem. Így jelzek Nobunak, aki ekkor eltűnik mindenki szeme elől, hogy aztán nem messze tőlem bukkanjon fel. Ugyanakkor Sakato hátulról támadja meg a klánvezetőt, aki bármennyire is jó harcos, erre nem számított, sőt, úgy hiszi engem is sakkban kell tartania, így Nubo rejtett teknikával eldobott, álcázott tőrét nem veszi észre.
Összeszedem magam, és hirtelen mozdulva, bevetődök az ezüstvillanás elé. Basszus, basszus, basszus! Ez pokolian fáj! Sikerült ugyan úgy ugranom, hogy a bal lapockánál találjon el, de nem tompítottam, mélyebbre ment, mint terveztük.
Térdre rogyok, és szememet összehúzva próbálok eszméletemnél maradni. A terv szerint nem ájulhatok el, de elszúrtam, túl sok vért vesztek. Zihálva prbálom követni az eseményeket. Társaim mozgása kissé szaggatottá válik, de ez csak annak tűnik fel, aki ismeri őket. Aggódnak értem, de látva, hogy még eszméletemnél vagyok, tartják magukat a tervhez.
Egy darabig még támadnak, de végül visszavonulót fújnak, és olyan hirtelen tűnnek el, hogy ellenségeiknek idejük sincs felocsudni. Igen, a bújkálásban, lesből támadásban, és kémkedésben mi vagyunk a legjobbak.
-Bara-sama! – érkezik mellénk az egyik kisérő. – Jól van?
-Jól. – hangzik a bársonyosan mély hang, és mikor ködös tekintetem felemelem, egy ibolyakék szempárral találom szembe magam. – Hála neki.
Nincs lehetőségem felelni, a vérveszteség végleg kiüt, és kidőlök.
oOo
Zihálva ébredek, és úgy ülök fel a puha ágyban, mint akibe darázs csípett, de rögtön össze is görnyedek, iszonyú fájdalom hasít a vállamba.
-Hé, hé, maradj nyugton kölyök, fel fog nyílni a sebed! – hallom meg a fedő hangot magam mellől, és mikor odakapom kótyagos fejem, egy idős, szakállas férfit pillantok meg, borogatással a kezében.
-Ki maga? Hol vagyok? – nyöszörgöm halkan. Még csak megjátszanom se kell, tényleg pocsékul érzem magam.
-A nevem Michiyosi, én vagyok az orvos, a Vörös Felhő faluban, ahol jelenleg tartózkodsz.
A választ hallva, elégedettség árad szét bennem, de nem hagyom, hogy meglátszódjon rajtam, tanácstalan kéet vágok helyette.
-Mi történt?
-Nem emlékszel? – szólal meg valaki az ajtóból, és öszinte meglepettséggel fordulok a vörshajú klánvezér felé.
-Én... – kezdem tétován. – De, csak...az mi volt? És azóta?
-Megtámadtak, és te megmentettél. Idehoztunk, mivel megsérültél. – feleli halkan, és elgondolkodva figyel. Zavart pillantást produkálok, és óvatosan a sebem felé nyúlok, de miután fájdalom nyilal belé, inkább nem erőltetem. Bara azonban folytatja... – Viszont fogalmam sincs, hogy kerültél ilyen közel a faluhoz, pont akkor, mikor a támadók is odajutottak.
-Én nem tartozom közéjük! – kiáltok fel hirtelen, majd csendesebben folytatom, magam elé meredve. – Én nem tartozom egyik klánhoz se, mióta kiskoromban elvesztettem mindenkit... Csak vándorlok, és ott vállalok testőr munkát, ahol szükség van rám.
Bara nem felel, csak elgondolkodva szemlél átható pillantásával. Én azonban nem vagyok már kezdő, ezzel nem félemlít, vagy tör meg, makacsul állom a tekintetét.
A lakásba érve azonnal nekiesek. Csókolom, simogatom. Kell nekem, most és azonnal magamban akarom érezni! Hirtelen az ölébe kap, és nagy nehezen bejutunk a hálómba, majd az ágyra dob. Menten vetkőztetni kezdem. Izgatnom nem kell, tiszta szerencse, hogy most ő is áll, mint a szikla, én meg már eleve kitágultam. Ezt szeretem a párzási időszakban, nem kell feleslegesen időt pazarolni, a testem magától reagál az ilyesmire.
A farkára ülve kezdek azonnal mozogni, gyorsan, erősen. Így kergetve mindkettőnket a gyönyör felé. Ő csak sóhajtozik, gondolom, ez az eszeveszett tempó kicsit meglepte. Nos, engem is, ez tény. Nem akartam ilyen gyorsan, de ha már így alakult, akkor kihasználom az alkalmat. Mikor már közel érzem magam, farkincámat szerszámomra tekerve húzok párat, majd elélvezek, ő pedig azonnal követ. Szuszogva fekszem mellé, de nem engedem, hogy kihúzódjon belőlem.
- Imádom… amikor ilyen vagy… - nyögi, még mindig kicsit kábultan.
- Nyáuuu – nyávogok fel, majd csókolgatni kezdem, ahogy ő is engem..
- Most akkor mi legyen? – Rá pillatok. Kicsit meglepett a kérdés, ez tény.
- Nem tudom, de most semmiképp sem akarlak elereszteni – mosolygok rá, ő pedig rám, és ez megnyugtat.
- Holnap lenne kedved velem vacsizni? Nálam – mondja, mire szívemet valami furcsa érzés járja át. Boldog vagyok, pedig ez csak egy vacsi, nem a kezem kérte meg…
- Igen, igen – válaszolom azonnal, nehogy meggondolja magát.
- Aludhatok nálad? Nem szívesen másznék most el hazáig, és akár még folytathatjuk is ezt a dolgot – mondja, majd lök egyet csípőmmel, én pedig felsóhajtva engedem át magam az egész éjszakás szeretkezésnek.
*
Ő hamarabb ébred reggel. Simogat, és erre kelek fel.
- Amiért nálad alhattam, cserébe ma én kínálom fel az ágyamat? Mit szólsz? – néz rám kedvesen csillogó szemekkel.
- Jól hangzik – felelem, majd dorombolni kezdek. A szokásos, alvás utáni kis purrogás, de rásegít az is, hogy egy ilyen fantasztikus nekoval vagyok, mint amilyen Adrien.
- Most viszont, ha megengeded elrohanok lóhalálában, mert már így is kések a munkahelyemről – jegyzi meg mosolyogva.
- Jesszus – lepődök meg azonnal. Ki tudja, hol dolgozik, és mikorra ér be, ha már most késik…
- Nem gáz, majd este… hm… öhm… hétre érted jövök – mondja, kapok egy csókot, és már pucol is.
Ahogy kilibben az ajtón, mosolyogva sétálok a konyha felé. Csinálok egy pohár teát, aztán eldöntöm, hogy felhívom Christ. Meg is teszem, és hatalmas szerencsémre pár háztömbnyire van, szóval felugrik egy kávéra. Magamra kapok valamit, valamennyire haj-formára kócolom a fejemen elhelyezett madárfészket, és megcsinálom a hálóban az ágyat. Ahogy a párnát rázom fel, még érezni rajta Adrien illatát… Az arcomhoz emelve, mosolyogva szagolgatom. Nekem pár percnek tűnik, de a csengő zaja hív vissza a valóságba. Az ajtóhoz lépek, Chris az.
- Megint szeretkeztetek - jegyzi meg végigpillantva rajtam, mire én is végignézek magamon. Valahol még „cuccos” vagyok?!
- Honnan veszed? - nézek rá hatalmasra nyílt, meglepett tekintettel.
- Nem vagyok hülye, másrészről megint olyan hangosan dorombolsz, hogy a lépcsőnél hallani, és ki van simulva az arcod. - Egyik kezével végigsimít az említett részemen, majd mosolyog. - Biztos, hogy ezt az ajtóban állva kellene megbeszélnünk?
- Ja… persze… öhm… gyere be! - Félreállok, ő pedig besétál és ledobja magát a kanapéra.
- Na, mi volt ilyen sürgős?
- Hát… az a helyzet, hogy mára szabadnap kellene - mondom, ahogy leteszem elé a kávéját.
- És ezt azért nem Samtől kérted, mert…
- Mert ő úgyis azt mondja, hogy ha te tartod a frontot helyettem, akkor nincs baj. - Kortyolok egyet a teámból, és újra Chrisre pillantok. - Ma te igent mondasz, felhívom.
- Hát… oké. De miért is kell a szabi?
- Nála vacsorázom - nyögöm ki pirulva, mire kedves kollégám felnevet.
- Asher… ha így pirulgatsz, azt fogom hinni, hogy belezúgtál.
- Nem - felelem teljesen komolyan. - Akarom őt, és érzem, hogy kell. Ez az első pillanattól így van. De ez még nem szerelem. Csak… csak ragaszkodás.
- Ja, tudom. Meg kell ismernetek egymást, és hasonlók. Oké, én támogatlak cicus, de nehogy pofára ess vele - simogatja meg a fülem tövét, mire az ölébe hajtom a fejem, és dorombolni kezdek.
Így telik el a délelőtt. Csinálunk reggelit. Chris nálam dekkol, megfürdik, aztán olyan kettő körül fogja, és a szekrényem elé áll. Én messziről figyelem, fülecskéim kíváncsian mocorognak.
- Öhm… mit is csinálsz? - kérdezem tőle.
- Ruhát keresek neked. Nem mehetsz a szokásos fekete cuccaidban - jelenti ki.
- Na, miért ne mehetnék?! - kérdezem felnyávogva. Szigorúan pillant hátra.
- Ne hisztizz! Majd én csinálok belőled borzalmasan szexis macskát, csak figyelj - kacsint rám. Én továbbra is állok és figyelem, mire megint rám néz. - Mit állsz ott? Húzás fürdeni! Tedd magad rendbe, mosd ki a farkincádat és vedd le a kötést róla.
- De ha leveszem a kötést, mindig odazárom valahova - nyomon pirulva.
- Akkor most figyelni fogsz rá. Fehér gézes farkincával nem lehet randizni - jelenti ki, és felém dob egy törülközőt. - Sicc! - Fújok rá egyet, majd a fürdőbe tipegek.
Pancsi, haj- és farkincamosás, gézlevétel, hajszárítás és hajvasalás után libbenek ki. Meglep, hogy az órám szerint már öt van.
- Azt hittem, belefulladtál - röhög fel Chris a konyhából. - Nos, a kanapéra tettem a lehetséges ruhákat. - Oda pillantok, és elsápadok. A fél ruhatáram ott van. - Ne izgulj, a nagy részét vagy kölcsönkérem, vagy mosni kell, vagy egyszerűen rossz, és kidobod.
- Már miért dobnám?
- Mert ha randizgatni kezdesz, akkor nem járkálhatsz csak feketeében meg fehérben! Na, szóval - lép elém. - Itt ez a lila ing. Nem buzis, kellemes, férfias, hozzá meg ez a szürkés nadrág.
- De ezek idétlenek együtt…
- Akkor a fehér naci! Igen! Igazad lehet… a lila és a fehér… ráadásul ez a fehér gatyó jól áll a seggeden. - Meglepetten pislogok felé.
- Ezt te honnan veszed?
- Már megfigyeltem, hogy melyik naciban van jó segged - mondja, és a fenekemre csap, mire fújok egyet felé, és hátrébb ugrom, majd elnevetem magam, ahogy ő is. - Na, én lépek. Készülj el, tettem ki egy banánt, azt edd meg, mielőtt elmész, és ott van a pulton egy üveg vörösbor, meg egy dobozos gyümölcslé. Azokat vidd magaddal - mondja, majd az ajtóhoz lép, int és már megy is.
*
Este hét. Én teljes harci díszben állok az ablak előtt. A fehér nadrág tényleg kiemeli a fenekemet, ahogy illegetet magam a tükör előtt, már majdnem elégedett vagyok. A lila ing egy kicsit akkor is kellemetlen, de ha Chris szerint ez jó, akkor ez marad. Kicsit kihúztam a szemem is, így hangsúlyosabb, és egy nagyon pici parfümöt is tettem fel. Ezt régen egy másik nekotól kaptam, állítólag nekünk különösen érzékennyé teszi a szaglásunkat és feléleszti a vágyainkat. Rám nem hat, de már észrevettem, hogy a nekok többsége reagál rá.
Csengetnek. Én azonnal odalibbenek, még egy utolsó piruett a tükörnek, és már nyitom is.
- Szia - köszön rám Adrien, és kapok a számra egy gyors puszit, majd eltávolodik tőlem, végigmér, de nem szól. - mehetünk? - Bólintok, majd felkapom a táskámat, és indulunk. Taktikusan tekerem magam köré a farkincámat, minden olyan ponton, ahol rázáródhat valami. Látom Adrienen, hogy észreveszi, meg is mosolyogja, de nem szól semmit.
Már a kocsiban ülünk, amikor hirtelen sávot vált. Meglep a dolog, mert erre csak egy parkolónak lehet kimenni.
- Hova megyünk? - kérdezem félve, mire rám pillant. A szemeiben olyan csillogás van, mint eddig soha, a fülei az ég felé merednek, farkincája a kezemet simogatja. Pár perc múlva leparkol a kihalt, sötét helyen, hátrahajtja az ülését, és egy határozott mozdulattal kap az ölébe, mire nyávogok egyet.
- Mi ez az illat, Asher? Egyszerűen… hah… megőrülök tőle - suttogja nyakamba, majd megnyalja.
- Parfüm… kaptam… de úgy látom, tetszik - mosolygok rá.
- Ha azt nézzük, hogy eleve tüzelünk mindketten, akkor aljas húzás volt ez az illat - mondja, majd elkezdi kigombolni a nadrágom.
- Mit csinálsz? - kérdezem pirulva.
- Egy másodperccel sem bírom ki tovább. Akarlak, most, azonnal! - Lerántja rólam a nadrágot, majd magát is kiszabadítja. Egyik ujját vezetné belém, de meglepetten tapasztalja, hogy már eléggé kitágultam.
- Nem csak te akarsz engem - nyögök fel, majd feljebb emelkedek, és magamba vezetem merevedését. Felnyögünk mindketten. Én a nyakát ölelem, ő a derekamat. Vadul kezdek mozogni, ő pedig farkamat izgatja.
Nem tudom, meddig lovagolok rajta, mikor hirtelen előkap egy zsepit, és azt teszi a farkam elé, hogy abba élvezek, amit én sóhajtva, sikítva, a nevét nyögve meg is teszek. Pár pillanat múlva ő is követ, belém élvezve. Nyakába szuszogok, majd állam alá nyúl, és megcsókol.
- Hiányoztál - suttogom, mikor elválunk, mire mosolyogni kezd.
- Menjünk, mert kihűl a vacsora - mondja, mire leszállok róla, és visszahelyezkedek az ülésbe, ő pedig indít és megyünk is tovább.
A lakáshoz érve leparkol, és megragadva a kezem, befelé kezd húzni. Ahogy az ajtóhoz érünk, nyitja, és beenged. Én azonnal elámulok, hogy milyen szép a lakás, majd lehúzom a cipőmet. Elém lép, és megölel.
- Hihetetlenül szexi vagy… és ez az illat még mindig megbolondít - súgja fülembe, és összeérinti ágyékunkat.
- Előbb a vacsi… utána a tiéd vagyok, ígérem - válaszolom, mire megcsókol, elenged, és leültet a székre, az étkezőben. Az asztal eleve lélegzetelállítóan jól néz ki, tele finomsággal. Csirke, zöldség.
- Nagyon jól néz ki - dicsérem, aztán szed, és enni kezdünk. - Hm, ez mennyei - mondom, mire mosolyog.
- Köszönöm - válaszolja.
Amikor befejezzük a kajálást, azonnal a kanapéra vetem magam, és elnyúlok rajta, mire kapok egy pohár gyülölcslevet.
- Ja, én is hoztam - mondom, majd felpattanva veszem ki a táskámból a cuccokat, ő pedig mosolyogva néz. - Tessék - nyújtom át neki.
- Köszönöm, ez kedves tőled - mondja, majd leteszi a cuccokat, és az ölébe kap. - Viszont… azt ígérted, hogy vacsora után az enyém vagy - suttogja.
- Igen… - válaszolom, és összeérintem ágyékunkat, mire mindketten felnyögünk.
- Te miről beszélsz? – kérdezi, és lassan tényleg elhiszem, hogy a leghalványabb fogalma sincs semmiről.
- Hát, tegnap… - kezdeném, de a szavamba vág.
- Nem tudom mi volt tegnap, és azok, akikkel múlthéten itt voltam, csak munkatársak nem barátok. – Egyik keze elindul arcom felé, én meg megrettenek. Ám ahogy megérzem bőrömön ujjainak simogatását, már engedelmesen simulok hozzá. – Nem akarlak én bántani téged, semmiért sem – mondja mosolyogva.
- Ne haragudj, azt hittem…
- Sosem bántanálak – jelenti ki, majd a hajamba simít. – Azért egyébként azt elmesélhetnéd, hogy mi volt az az iménti, ami miatt azt hitted, hogy bántanálak.
- Tegnap a munkatársaid… molesztáltak… - mondom neki, arcom pirul, kellemetlen nekem erre emlékezni, hiszen mi lett volna, ha Sam nem ér oda, vagy nem a bárban vagyunk, hanem mondjuk egy sötét sikátorban.
- Jajj te… - Magához ölel, majd körém vezeti farkincáját, amit viszonzok is. Olyan kellemes ez az egész.
- Egyébként azért jöttem, hogy elmondjam… - kezdi, aztán végigmér, megváltozik az illata, és valahogy bennem forr a vér. Ez a szag, amit most áraszt a teste olyan, mint valami ajzószer! – Akarlak…- mondja, majd meglepődik saját magán, de én is így érzek.
- Én is akarlak téged…
- Biztos vagy benne? – kérdezi.
- Aha – nyávogom, majd engedelmesen ülök a bárszékre, aminek nekitolt. Csókolózunk, simogatjuk egymást, én meg már megint túlzottan karmolok, világosan érzem, hogy a húsába mar a körmöm, de nem szól. Farkincája utat talál pulcsim alá, és mellbimbóimat kezdi simogatni. Hah…
Megharaptam… ám nem zavar el, hanem vetkőztetni kezd. Azonnal magam köré tekeredik a farkincám, hiszen azért mégsem kellene… de ő félretolja, és nyelvével kezd simogatni. Kiszabadítja ágyékomat is, és farkamra tapad ajkaival. Azonnal dorombolni kezdek, ez mennyei!
- Ne húzzuk tovább, nem bírom – nyögöm, majd hallom, hogy készül levenni a nadrágját. Azonnal a keze után nyúlok, hogy én szabadítsam ki, és már a látványtól is felnyögök! Milyen nagy, és kemény, és ez most…hah! Csak tegyük már be! Mert mindjárt belebolondulok, annyira akarom!
Csókolózunk, közben magamba vezetem. Nem kell tágítás, ezt a részét a természet lerendezte. Ilyenkor annyira kívánom, hogy képes vagyok olyannyira ellazulni, hogy semmi szükség ne legyen tágításra. Ebből a szempontból fergetegesen jó a párzási időszak! És nekünk még a kiscicák miatt sem kell aggódni, ennél jobb nem is lehetne! Csókolom, karmolom, nyögök és sóhajtok, ahogy mozogni kezd! Mennyeien jó! Imádom, imádom, imádom! Nyakamat harapdálja, amikor ismerős szag csapja meg az orrom kintről. Ez Chris!
- Asher, megjöttem! - kiabálja be, de az ajtó zárva. Huh… Ahogy tudatosul bennem a dolog, felnyávogok. Ő is tudja, hogy ez mit jelent, hiszen másképp nyávogok, ha félek, és másképp, ha épp a párzási időszakom közepén vagyok. És jelenleg ez a helyzet.
- Rendben, de hétre szeretnék bejutni! Sam akkorra itt lesz! - Megint csak nyávogok. Ha most beszélnék, az tömény nyögésbe fulladna, és ennél egyértelműbb célzásokat nem kellene tennem arra, hogy egy neko épp a fenekemben matat, miközben én a hátát karmolászom. Mindenesetre ez az érzés most földöntúli!
Olyan borzalmasan fergeteges érzés, ahogy magamban érzem hatalmas farkát, hogy már ettől el tudnék élvezni, és az én farkam ekkor még szóba sem került! Csak dorombolni tudok, aztán eltalálja a legérzékenyebb pontomat, mire felnyávogok. Nincs ebben semmi keserves, vagy fájdalmas, csupán egy tüzelő macska nyávogása, akit épp egy istenien helyes, másik neko kefélget, egy bár közepén, egy bárszéken, miközben a munkatársa kint toporog és várja, hogy a kis akció végeztével végre ő is bejöhessen.
- Asher… - nyögi a nevem partnerem, mire farkincámat a derekára vezetve húzom magam felé, ezzel is ösztönözve a még gyorsabb tempóra. Most valahogy nem elég semmi. Egyik kezemmel még mindig a hátát gyilkolom, miközben másikkal saját magamat kényeztetem. Fergetegesen jó! Voltam már nekoval, mikor ilyen időszakot éltem, de vele valahogy… az illata, ahogy az orromba kúszik, ahogy a farkincájával simogat, ahogy a testemben dolgozik, ahogy az ajkai hozzám érnek, a mennyekben járok! Ilyen hangosan szerintem életemben nem doromboltam még, és nem lennék meglepve, ha ezeket Chris hamarabb meghallaná, mint a nyögéseket és a sikolyokat.
- Adrienh… én… - mondom, de befejezni már nem tudom, a nyakába hajolok, és inkább kiszívom a bőrét, minthogy sikítozzak. Ahogy végigjárja a testemet a gyönyör, még hangosabban kezdek dorombolni, miközben Adrien is rákezd. Érzem, hogy remeg bennem, majd a fülembe nyögve élvez belém. Hát, ez eszeveszettül jó érzés! Meg tudnám szokni, az tuti!
Csókolózunk, simogatjuk egymást, és most próbálok nem karmolni és harapni. Már nem a vágy hajt egyikünket sem, csak a nyugalom. Olyan kellemes így. Dorombolunk egymásnak, majd Adrien töri meg a csendes idillt.
- Be kellene engedned - suttogja ajkaimra.
- Maradsz? - kérdezem tőle csillogó szemekkel.
- Végülis… nincs más programom. - Örömömben még egyszer megcsókolom, majd összeszedjük magunkat, és kinyitom az ajtót Chrisnek. A fal tövében ücsörög.
- Jézusom, Asher… olyan hangosan dorombolsz, mint egy vidéki traktor - mondja nevetve, majd belép, és meglátja Adrient. - Ti… itt?
- Igen! - mondom örömködve, és a pult mögé sétálok. Farkincám elégedetten, lustán körözve követ, Chris meg csak áll, és néz, aztán összeszedi magát, és hátra megy átöltözni. Én Adrienre nézek, és a füleim azonnal a fejemre lapulnak. Na, igen. - Kérsz valamit? - kérdezem mosolyogva.
- Egy őszilevet, ha adnál… - Ahogy megfordulok, hogy kiveszem a dobozt a hűtőből, farkincámat hirtelen megérinti valaki. Hátrapillantok, és ekkor látom, hogy Adrien ujjai szórakoznak vele. Még mindig pucsítok, nevetek, és játékosak mozgatom farkincámat ujjai körül. Ő végül elkapja és megpuszilja, mire elpirulok és felegyenesedek. Ekkor jön vissza Chris.
- Szóval… ez nálatok, nekoknál akkor azt jelenti, hogy összetartoztok? - kérdezi nyugodt hangon kedves kollégám hol engem, hol Adrien vizslatva. Nekom épp annyira tanácstalan a kérdésben, amennyire én.
- Tudod, ez nálunk nem teljesen úgy működik, mint nálatok, embereknél. Az egy dolog, hogy megtörtént. De ezt nekünk… éreznünk kell. És amíg nem érezzük, nem tartozunk össze - hebegem.
- Ahha, szóval meg kell beszélnetek mindent - jegyzi meg Chris.
- Akár így is fogalmazhatunk - mondja Adrien, majd a pohara után nyúl, és iszik. Nem firtatjuk tovább a dolgot.
Közben persze befut Sam, és elkezdenek szállingózni a vendégek, én meg megint kívánom Adrient. Az este nagy részét természetesen végigdorombolom, hiszen olyan jó, hogy a közelemben van. De azért szeretném, ha ő is legalább annyira kívánna engem, mint én őt, szóval szeretném felizgatni. Ma Chris zár, akkor lépek le, amikor szeretnék éjfél után. Szóval kezdjek is hozzám.
Első lépésként nőket is megszégyenítő, mégsem feltűnő csípőrázással közlekedek a bárban, és egy idő után végig magamon érzem a tekintetét. Ha leejtek valamit, pucsítok, ha elhaladok mellette, észrevétlenül végigsimítok oldalán farkincámmal, vagy épp mellette nyúlok be egy rongyért a pulthoz, és véletlenül pont a fülébe nyögök, vagy a mellette levő pultrész törölgetése közben nyelvemet végigfuttatom tarkóján, esetleg farkincámmal előre nyúlva simítok végig ágyékán. Hajnal kettő lehet, mikor már nem tudok tovább hőzni, mert magához ránt.
- Miért csinálod ezt, Asher? - kérdez vágytól ködös tekintettel.. Füleim a fejemre lapulnak, ahogy szelíden mosolygok, és a farkincámmal kihalászom a zsebemből a lakáskulcsomat, majd felmutatom, és megrázom kicsit. Ő oldalra néz, bólint, és meg azonnal ledobom a kötényt, és magam után húzva, felviszem a lakásomra.
- Ne haragudj, kérhetnék egy rostos őszilevet? - Hallom meg a hangját. Megfordulok, rá nézek, és bár ne tettem volna. Bennakad a levegő, az arcom vörös, a farkam köröz, a fülem lapul. Miért nem pucsítok neki máris? Asher, te barom! - Szívószálat is kérhetnék?- Ne, ne tedd ezt velem! Ne mosolyogj, és ne érj hozzám, mert basszus az egész kocsma előtt erőszakollak meg! Isteni szerencse, hogy meghallom a hátam mögött Sam hangját, így elindulok. Mondom: elindulok! Mozdulj már, Asher!
Na, végre! Apró szépséghiba, hogy lezúzom a hűtőt csinos kis buksimmal, mert képtelen vagyok nem Adrient nézni. Igen, még a neve is milyen édes… Adrien… Ugye nem fogok egy négy órás ismeretség után belezúgni, pláne úgy, hogy az ő haverjait rühellem a legjobban azok közül, akik ide járnak? Nem, nem fogok. Egyszerűen csak biztosan a hold állása miatt van. Igen. Viszket a csinos kis fenekem, és ahogy megéreztem az illatát, előtört belőlem, hogy alapvetően passzív beállítottságú neko vagyok. Életemet és véremet egy méretes farokért! Hah…
Sam elköszön, én meg gondoltam összeszedek pár poharat, de… ez most a farkincája, és magához húzott, vagy ennyire idióta vagyok, és berúgtam egy fél vodkától annyira, hogy ilyeneket hallucináljak? Háttal ül nekem, és csak akkor fordul meg, amikor a farka már teljesen körém tekeredett. Én persze ösztönösen kezdem simogatni, és meg sem lep, hogy mozdulni sem bírok, annyira rabul ejtett a tekintete. Mintha lenne az agyamban egy kapcsoló, és neki lenne hozzá távirányítója, így akkor kapcsolgatja, amikor akarja. Pulcsin keresztül simizi a pocakomat, majd beletúr a hajamba, én meg már ettől túl tudnám dorombolni a zenét, de erős vagyok! Igen, férfi vagyok, akármennyire rácáfol erre jelenlegi viselkedésem.
- Csodaszép vagy - suttogja, és felkapcsolja a doromolás-működtető szenzoraimat. Próbálok nem hangos lenni, ez nem egy melegbár, nem kellene, hogy itt faljuk fel egymást, de nem tudok parancsolni magamnak. Az érintése, az illata, a közelsége, a szőre, a szemei, és az ajkai, amik készülnek felfalni az enyémeket… hah. Hozzám ér. aztán elhajol. Mégis… mégis mi a fenét képzel ez magáról?! Azonnal követelek mindent, ami nekem jár, az ajkait, a testét, a bőrét, a vállait, mindenét! Olyan hévvel csókolom, mint előtte még senkit. És borzalmasan élvezem egészen addig, amíg a számba nem nyávog egy keserveset. Elhajolok, és akkor szembesülök vele, hogy sikeresen véresre martam erős vállait. Basszus, basszus, basszus! Asher, te ökör!
Azonnal elkapok egy vizes rongyot a pultról, megtörlöm körmeimet, és a vállait. amennyire tudom. Ha már témánál vagyunk… mikor kerültem az ölébe? Istenem, ha nem figyelek, a végén még itt fogok ráugrani, Sam egyik magasított székén! Régen mondták, hogy a pornózás jól fizet, és nekem mindenem megvan hozzá, de nem gondoltam, hogy egyszer ingyen műsort produkálok a munkahelyemen…
- Nagyon sajnálom, elnézést kérek, én igazán… - hebegem végül. Bunkó vagyok, ráugrok, és véresre marom.
- Semmi probléma - nyugtat meg, majd felcsillannak a szemeim. Azonnal átpattanok egy másik székre, és akciózni kezdek. Eredetileg csak azt terveztem, hogy felhúzom a pulcsiját, és megtörlöm rendesen a vállait, de most valahogy… itt feszül előttem a háta, harapni- és karmolnivaló. Először csak végigfuttatom egyik ujjamat a hátzán, aztán, mint aki eszét vesztette, az orromba kúszik az illata, és nekem végem. Már azt sem tudom, mit csinálok, csak érzékien nyalogatom a sebeit, csókolgatom és szívom a bőrét, a vállán, a tarkóján, a nyakán, és dorombolok neki. Egyre hangosabbsn. Ő közben átdugja a fejét a pulcsin, így nem kell tartanom. Felszabadul minkét kezem, plusz van egy csinos és fürge nyelvecském, akkor mehet is a buli!
Végigcsókolom a gerincét, a hátát, közben farkammal átkarolom… annyira elvesztettem az eszem, hogy fel sem fogok semmit magam körül, csak csókolgatom. Előre hajolva végigsimítok mellkasán, hasfalán, majd ágyékán. Ő is, mintha elkezdene dorombolni. A füleim teljesen a fejemhez lapulnak, maximálisan behódoltam neki. Érzem a saját illatomat. Hihetetlen. Senki nem váltotta még ezt ki belőlem. A nyakát csókolom, szívom, nadrágon keresztül simogatom ágyékát… annyira jó ez az egész így.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mikor meghallom mögöttünk Christ.
- Asher… hagyd ezt abba - mondja nyugodt, kimért hangon. Én azonnal kijózanodom. Megállnak a mozdulataim, és elhajolok Adrientől. Ő megfordul, és rám néz.
- Figyelj, én… - kezdené, de nem érdekel! Nyakamba kapom a lábam, és meg sem állok a lakásomig. Azonnal kulcsra zárom az ajtót, és a zuhany alá sietek. Sírni kezdek a saját szerencsétlenségemen, hiszen ennyire kívántam valakit. Ez olyan régen volt… és annyira nem akartam, hogy ribancnak nézzen, de minden okot megadtam neki. Remélem, hogy soha többé nem kell látnom.
A saját könnyeim ébresztenek. Na meg az ajtócsengő. Felpattanok, és a kukucskálóhoz lépek. Chris az. Nagyon sóhajtva nyitom ki, majd állom pillantását.
- Barom vagy - jelenti ki.
- Mondj valami újat - kérem sóhajtva, majd beengedem. - Teát? Kávét?
- Kávét. Tejed van?
- Miattad tartok itthon. - A konyhába csoszogok, és megcsinálom a tejes kávéját. Hajnal négy. - Most végeztél? - kérdezem.
- Igen. Jól otthagytál a szarban, mondhatom. A macskád egész éjszaka rajtam csöngött, hogy hol laksz, és hogy hívjalak fel.
- Nem tűnik olyan csöngős fajtának - mondom, felhúzott szemöldökkel.
- Oké, oké, de megkérdezte párszor. Ott gubbasztott a pult előtt, és beszélgetett velem. - Kikerekednek a szemeim. - Rólad.
- Hogy… hogy mi?! - kérdezem.
- A neved, a korod, hol laksz, minden érdekelte.
- És te elmondtad? - kiabálok rá.
- Nem, te idióta. - Megragadja a kezem, leránt maga mellé, majd a fejem a vállára kényszeríti, és a fülem tövét simogatja. Dorombolok neki. Neki szeretek. Tudom, hogy imádja.
- Chris… én… fogalmam sincs, hogy mi történt velem - vallom be neki őszintén.
- Figyelj, Asher. Én nem értek hozzátok. Csak téged ismerlek, aki neko. De azt még én is tudom, hogy bennetek a macska ösztön erősebb, mint az emberi. Észrevettem már, hogy neked is csak a külsőd emberi, és az, hogy tudsz beszélni. Teljesen macska-jellem vagy. Gondolom, hogy valami olyan szagot érezhettél rajta, ami felkavart. Lehet, hogy most lesz az a párzási időszakotok. Tudod, hogy olyankor még engem is meg tudnál erőszakolni - jegyzi meg vigyorogva.
- Legalább ne emlékeztess rá, szépen kérlek - mondom pirulva. - De… de tényleg nem tudom. Soha nem éreztem ilyet. Akkor sem, ha párzási időszak volt. - Felsóhajtok. - Chris. Milyen érzés a szerelem? - kérdezem.
- Most kezdjek el neked közhelyeket mesélni a pillangókról, meg a melegről? Ugyan, Asher… - Megsimogatja a fejem, majd kicsit eltol. - Ha megtalál a dolog, érezni fogod - mondja, majd puszit nyom a homlokomra. - Olyan lesz, mint egy jó, erős fejbebaszás - vigyorodik el, majd fejbe is nyom. Fújok egyet, majd a fejemhez kapok. Milyen gonosz! - Jól van, tudod, hogy imádlak, de leverem rajtad, hogy ott hagytál a szarban - komolyodik el. - Rohadt sokan voltak. Leszakad a lábam.
- Akkor valamelyik nap viszek helyetted egy estét - udvarolok neki kicsit, mire megenyhül, és bólint.
- Jövő pénteken mennem kell egy csajhoz. Ha kisegítenél, kedves macsek - kezdi.
- Rendben, rendben. Jövő pénteken Sammel viszünk mindent - mondom mosolyogva, majd kikísérem az ajtóhoz.
* Jövő péntek *
Sam és én vagyunk csak. Nagy a pörgés, és kicsit sem segít, hogy Adrien barátai most is itt vannak. Már nagyon csúnyán szólogatnak be, Sam kétszer állította le őket. Aztán az egyik a seggemet tapizta, mire belemartam az arcába. Most épp ott tartunk, hogy az asztalra fektetett, és, mivel szétkarmoltam már azt az undorító pofáját, egy másik lefogta a kezeimet. Sam pont hátul van, a rohadt életbe, a többi vendég meg bambán bámul. Szétfeszíti a lábam, és az ágyékomnak nyomja magát. Keservesen nyávogok, borzalmasan félek…
- Engedjétek el, szemétládák - hallom meg Sam hangját, mire elengednek. Én, mivel jó cica vagyok, még egy utolsót karmolok mindkettő arcába, aztán Samhez rohanok, és mögé bújok. Megölelem farkincámmal, mire kedvesen simogatni kezdi. Neki engedem. Ő és Chris hozzáérhet. - Takarodjatok a báromból, amíg nem hívok rendőrt, aljas rohadékok - ordít rájuk Sam, majd szól az egyik régi vendégnek, hogy figyelje a kasszát, és hátrakísér. Bezárja a raktár ajtaját, és hagyja, hogy a nyakába borulva sírjak.
- Sam… én annyira… annyira nagyon féltem - skandálom, ő meg csak nyugtat, és simogatja a hátam. Hosszú percekig sírok, majd, mikor megnyugszom. Sam elmondja, hogy nem engedi be többé őket. Már rég óta zavarta, hogy folyamatosan beszólogattak nekem, de ez más sok volt. Megnyugodva megyek ki, de valahogy nincs gusztusom az emberekhez….
Másnap, délután ötkor nyitok, egyedül. Sam kórházba ment, vizsgálatra, Chris meg hatra jön. Pakolok, sepregetek, felmosok, mosogatok, mikor meghallom az ajtócsengőt. Már szólnék, hogy hatkor jöjjön vissza, akkor tudom kiszolgálni, mikor megpillantom Adrient. Most valahogy más az illata. Idegességet érzek benne, és haragot. Hátrálok, a pult állít meg.
- A… Adrien… én…kérlek, ne bánts! Szólok Samnek, hogy engedje vissza a barátaidat, csak ne bánts - emelem magam elé kezeimet védekezve, és magam köré csavarom a farkincámat.
Újabb nap kezdődik. Álmosan nyújtózom az ágyon, dorombolok még mindig, de még akkor is, mikor a konyhába lépve teát csinálok. Amikor elkészül, az ablakhoz állva szürcsölöm. Lustán körözök farkincámmal, miközben megiszom ezt az eper ízű csodát. A boltban találtam, valami új cucc, de borzalmasan jó. Közben az utcát nézem. Mennyi ember. Mind hogy siet… mennyi az idő?
Az óra szerint délután három. Fergeteges. Megint hajnalig nyitva voltunk, és most is van elhaló két órám, hogy összeszedjem magam nyitásra. Megint Chrissel leszünk. Ő a másik pultos. Ember, de nagyon kedves. Néha ugyan furcsa beszólásai vannak, amit általában egy fújással fogadok, mire megsimogatja a fülem tövét, és már dorombolok is. Kiismerhető vagyok, ez van. De tudom, hogy Chris nem azért szólogat be, mert bunkó. Csak szereti szívni a vérem. Sam, a tulaj pedig örül, hogy ilyen jól megvagyunk. Eleve egy embert és egy nekot szeretett volna alkalmazni, így, mikor munkát kértem, azonnal adott is. A szállásért lekap valamennyit a fizetésemből, de neki elég, ha a számlákat fizetem, és a lakás is rendben van. Ő nem szívesen lakna itt, mert közvetlenül a kocsma fölött van, és hangos. Én viszont úgyis lent vagyok, ha nyitva vagyunk.
Végzek a teámmal, majd ledobálom a ruháimat, és a fürdőbe megyek. Amíg engedek vizet a kádba, kiválasztom, hogy ma miben leszek. Azt hiszem, egy fekete, szűk naci, és egy fekete póló. Igen. Tökéletes. Erre jön a kis csipkés kötényke. Mondjuk a kezdetektől nem értem, hogy mire jó az a csipke. Tiszta lányos… De Sam szerint jól áll nekünk. És, ha ő mondja…
A kád színig meleg vízzel, amiben egy fél tubus kókuszos tusolóolaj. Hahh, már attól dorombolok, hogy belépek, és megérzem. Imádom! Nem is sietek el semmit. Ráérek pancsolni, alaposan kiáztatom magam. Megint hallgathatom, hogy magamra borítottam egy kókuszpálmát… Chris és a humorérzéke szánalmasak együtt. Egyébként helyes ember. De a lányokat szereti, ezt egyszer megbeszéltük. Semmi baja nem volt azzal, hogy én a fiúkat, pedig tartottam tőle, hogy nem fog neki tetszeni egy homoszexuális neko. Úthenger után kamion-feeling, ha valaki nem bírja a macskákat, vagy a melegeket.
Na, végre végeztem, és épp annyi időm van, hogy csináljak valami kaját. De… csinál a tököm. Majd rendelek a bárba valami gyorskaját. Hamburger. Van is a közelben egy isteni kajálda, és szállítanak házhoz. Tökéletes lesz. Na, akkor kezdjek öltözni, mert a hajamnál csak a füleim állnak viccesebben.
Hajvasaló, zselé, picike smink, és már lent is vagyok. Nyitom a bárt, és kicsit szellőztetek. Aztán lassan befut Chris és Sam. Chris persze megjegyzi, hogy megint magamra borítottam egy kókuszgolyót, mire csak fújok egyet, majd nevetünk rajta, és lassan jönnek a vendégek. Péntek este, ma is biztosan teltház lesz. És megint fent leszek hajnalig. Chris háromkor lelép, Sam valamikor tíz körül, én meg maradok, amíg van vendég.
Hét óra, és már is sokan vannak. Beszóltak az előbb telefonon, hogy egy öt fős asztalt foglaljunk le. Meg is tettem, kipakoltam egy foglalt-jelzést az egyik ilyenre. Már csak az a kérdés, hogy mikor érnek ide. Azt mondták, hogy fél óra. Hát, legyen így.
Nyolcra értek ide. Már láttam is itt őket, gyakran járnak erre, hetente. De most van velük egy új arc. Nem figyelem, hogy ki, csak feltűnik, hogy négy helyett öten vannak. Magam köré vezetem a farkincámat, hiszen elég hosszú, szokta zavarni a vendégeket. Kezemben a jegyzettömb, toll és más megyek is, higy felvegyem a rendelést.
- Jó estét, Asher! Milyen szexi vagy ma is - cukkol az egyik, mikor odaérek. Rápillantok, összeszűkítem szemeimet, és fújok egyet. Ekkor egy másik felszólal.
- Adrien, te miért nem csinálsz ilyeneket? - Hogy… hogy mi? Nem nézek fel azonnal, de a farkincám már tekeredik is le rólam, izgatottan körözök vele a levegőben, majd megcsapja az orromat valami fergeteges illat. Hirtelen dorombolni kezdek az érzésre, ami átjárja a testemet.
- Ne beszélj baromságokat, én is szoktam dorombolni meg fújni, csak nem nektek. - Ez a hang… istenem! Felnyávogok, majd eliszkolok. Ez egy másik neko! Fiatal, helyes, és neko! Hah, de rég volt ilyen errefelé! A pult mögül Christ küldöm oda, de nem ér rá, így gyorsan iszok egy kis vodkát, várok pár pillanatot, hogy hasson, majd visszamegyek.
- Mi a baj, Asher? Nyávogni tényleg nem szoktál - szólít meg az egyikük.
- Nem érdekeljen. Mond, mit hozzak, és már itt sem vagyok. - Magamon érzem a pillantását. Ez ő. Biztosan.
- Milyen ez a parfüm? Olyan illatod van, mint valami kókuszos sütinek - nevetnek fel, de a neko megszólal.
- Szerintem nagyon kellemes illata van. - Rá nézek. Csak egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de a füleim így is a fejemre tapadnak, farkincám viszont izgatottan jár a levegőben. Az embereknek ez fel sem tűnik igazán, ő viszont látja. Látom a szemeiben, hogy látja, hogy akaratlanul behódoltam neki. Asher, te ökör!
- Na, rendeltek, vagy mehetek? - kérdezem.
- Kicsi Asher, mi már mondtuk volna, de percek óta Adrient bámulok - oktatnak ki.
- Akkor pláne mond, hogy mi kell, mert mennék. - A neko még mindig néz, én viszont elszakítom a tekintetem. Lediktálják, hogy mi kell, és már ott sem voltam. A pultnál összeszedem, ami kell, és visszamegyek.
Taktikusan nem nézek a neko felé. Nem kellene, hogy megint megtörténjen, ami az előbb. Majdnem merevedésem lett, pedig csak rám pillantott! Milyen már ez?! Pakolom le az italokat, és ekkor valami furcsát érzek. Mellette állok, és szöszölök az egyik koktél szervírozásával, mikor valami a farkincámhoz ér. Nem rántom el, érzem, hogy ez ő, engedelmesen simítok rá. Pedig… pedig ilyet még sosem csináltam! Farkincánk összefonódik, én meg tudtomon kívül tovább szöszölök a koktéllal. Aztán rá pillantok, mire elengedi a farkamat. Én már indulok is a pulthoz, és megbeszélem Chrissel, hogy ő járjon ahhoz az asztalhoz. Bele is megy, nem kérdez semmit.
Messziről figyelem a nekot. Ő is engem. A társai már részegek, de ő nem. Aztán egyszer feláll, és a pulthoz sétál. Leül az egyik magasított székre, és csak néz. Ahogy pakolok, mosogatok, ő néz. Már rég elküldtem volna a fenébe, de neki nem tudok… vele nem tudok bunkó lenni. Mi a fene van már velem?!
Karakter: Lucifer Ramon Hawiier Megjegyzés: (Nejicicának) [Vége]
Bocsi, de vége. Megbeszélném veled, de keveset tudok netközelbe lenni. A játéknak is ezért mondok the endet... gome. Rem következőleg hosszabban játszhatunk! Bye.
Karakter: Lucifer Ramon Hawiier (Kisuke Von Maonak)
Vér, gyönyörű szép piros vér, és emberek, akik már kevésbé azok. Hát nem hiába, Tenbi már megint nem bírt magával. Komolyan mondom, egyszer kicsinálom azt a démont, tudja már, hol a határ!
Na mindegy, ez most nem is érdekel. Most a darabra kell koncentrálnom. Vagyis kellene. Hogy is van…
- Ramon, figyelj már ide! - förmed rám a rendező, mire kelletlenül felé fordulok. - Ez egy fontos jelenet - mondja el már vagy húszadszorra. - Ismételd utánam: „Vessz el Rómeó, ha már a fivéred is ezt tette, kövesd őt, ugyanúgy az én tőröm által!”
Hogy ez mekkora baromság. Rómeó és Júlia modern verzió, és Tybalt szerepe, mint oly sokszor. Már nem is értem, mért vállalom.
- „Vessz el Rómeó, ha már a fivéred…” - Vagy háromszor elmondatja még velem, aztán a következő színészre tér. Halleluja, már azt hittem, soha nem végzünk.
No de várjunk csak… mért érzek én ilyen erős isteni energiát? Mondjuk, mert a közelben egy isten van? Uh, ne… utálom őket. Remélem, nem ide jön (erre kevés az esély), mert ha igen, tuti ideokádok.
De sajna igen, mivel a színpad szélén ekkor meglátok egy piros hajú nagykabátost. Int nekem, hogy menjek oda. Belőle jön a nagy energia. Ááá, ezt nem hiszem el, mindjárt kidobom a rókát… de csak nyugi. Kibírod.
Az isten mellé sétálok, majd az öltözőmbe vezetem, és becsukom magunkra az ajtót.
- Segíthetek valamiben? - pillantok rá várakozón, széles vigyorral az arcomon, amire általában minden fenti bepipul.
- Hagyjuk a bájolgást - pillant rám komolyan. - azért vagyok itt, hogy megöljelek - néz mélyen a szemembe, amitől megint a hányinger kezd el kerülgetni. Mielőtt még elfintorodnék, inkább megint csak vigyorogni kezdek, elvégre ebben vagyok a legjobb.
- Mondj egy okot, hogy miért nem kéne téged megölnöm?
- Miért? - kérdem gúnyosan. - Itt vagy, simán megölhetnél, miért nem teszed meg azonnal? Mit számít egy magadfajtának az én szavam? - És tovább mosolygom. Úgy sem tudna megölni. Pár napra rá visszatérnék.
- Az érvek embere vagyok, ha van megfelelő okod, hogy miért ne öljelek, meg akkor nem fogom megtenni - húzza összehúzza a szemöldökét. Kezdem felidegesíteni, ez jó jel! No de ha ő ennyire „érveket” akar…
- Én nem ölhettek meg, apám nem örülne, és támadást indítana. Ha a jó vagy a rossz bármelyike elvész, az egyensúly felborul - elégedetten nézek rá. Ő is tudja, hogy igazam van.
- Igaz, de ha tovább folytatod a bajkeverést, vállalni fogjuk a kockázatot - a hangja olyan nyers és visszataszító, hogy tudom: komolyan gondolja. - Szemmel tartalak, és velem együtt más istenek is. - Csak bámul, én pedig váll vonva bólintok. Nem félek tőle. Nem is érdemes.
Elteszem Tenbit láb alól, és a dolog meg van oldva. A többit meg úgysem tudja majd rám bizonyítani.
Már éppen nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, mikor az öltözőbe egy fiú ront be. Tenbi az.
- Ram, el sem hiszed mit csi… - beléforr a szó, mikor meglátja a vörös istent, pláne, mikor az rá is néz, így pár pillanat múlva már nyusziként lapul meg a hátam mögött.
Én csak a szememet forgatom, és némileg talán még szégyellem is, hogy ezzel a hülyével kell mutatkoznom, bár már nem sokáig.
- Ne feledd Lucifer, a sarkadban leszünk - figyelmeztet még utoljára az isten, aztán eltűnik. Remek, már nincs hányingerem! Ja, de, méghozzá a mögöttem lévőtől…
- Mégis ki volt ez? - hebegi Tenbi félve, én pedig ellökve magamtól az asztalomhoz megyek.
- Valami isten, de nem fontos - válaszolok foghegyről.
- Isten? Apád ennek nem fog…
- De nem fogja megtudni! - szakítom félbe, és szikrázó szemeim rá emelem, mire rögtön meghátrál. Helyes, engedelmes kis alattvaló. Ennek köszönheti még az életét.
- Ramon, kezdünk! - hallatszik kintről a rendező hangja, mire sóhajtva felállok, és az ajtó felé veszem az irányt.
- Megyek!
~♥~
A darab lezajlott, és bár unalmas volt, de vége.
Időközben megbeszéltem Tenbivel, hogy tartsa magát, különben rosszban leszünk. Azt hiszem, megértette. Ha meg nem…
Amúgy jelen pillanatban egy hídon állok, és az eget nézem. Tiszta, túl tiszta.
Lenézek a vízre. Nyugodt, túlságosan is. Kell ide egy kis káosz!
Kezemet az ég felé emelem, és már éppen készülnék pár savas eső felleget bocsátani rá, mikor a kezem elkapja valaki, és hátracsavarja.
Elkap a hányinger. Az a szemét visszajött!
- No lám, valaki megint nem bír magával - súgja nekem gúnyosan, én meg ellökve magamtól legalább három métert hátrálok tőle.
- Mit keresel te itt? - kérdem a meglepettségtől még mindig levegő után kapkodva, az isten meg csak gúnyosan mosolyog, mintha most olyan nagy dolgot tett volna.
- Jelenleg nincs jobb dolgom, így arra a döntésre jutottam, hogy téged foglak ellenőrizni. - Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Ez most komoly?
- Ugye csak viccelsz? - kérdem elfehéredve, csoda, hogy nem elzöldülve.
- Nem szoktam viccelni. - Most elég komolynak tűnt. Hú, na ez szuper, minden démonok és haramiák atyja, mért teszed ezt velem?!
