Egy kis ideig néma csönd, senki nem ért semmit, ám hamarosan az egyik távolabbi kapszulánál fölkiált valaki.

- Mi a jó élet történt? – Ezzel ki is tör a hangzavar, az eddigi néma, döbbent, értetlenkedõ csendet felváltják a kiáltások. Én csöndben szemlélem a dolgokat, és igyekszem fölmérni a terepet, a kapszulák állapotát, ám nem sokra jutok, hiszen mindent rendben találok így elsõ ránézésre. Mikor már megunom a hangorkánt, odahajolok az egyik szomszédos társamhoz, hogy illene már informálni az anyabolygót, hogy mi történt, mire többen is észbe kapnak, és az illetékesek rohannak is. A kommunikációért felelõsek fölveszik a kapcsolatot a Földdel, hogy mi lehet az ok, ám vizsgálatok nélkül õk sem tudnak mit kezdeni. A kijelölt vezetõink, Mikhail, Hans, és egy madár, akinek nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy kaja szaga volt, egy gyûlést hívnak össze. Elméletileg azért, hogy összeismerkedjünk, ha már hamarabb fölkeltünk, mint kellett volna, és csak egymásra számíthatunk, gyakorlatilag viszont inkább az húzódhat a háttérben, hogy muszáj kiosztani a szerepeket. Ki vezet, ki követ, ki az, akit ha valaki felbõszít, a hajó sorsa veszélybe kerülhet, és ki az, aki könnyedén megmérgezheti bárkinek az ételét, teljesen észrevétlenül.

És persze ki fog élvezettel fölboncolni bárkit, aki szemétkedni vagy ellenkezni mer vele.

Az ismételt hangzavart Mikhail dörmögõ hangja töri meg. Igazán impresszív hangja van, de nem csoda, hiszen medve génjei vannak. Én jobb szeretem csendesen elintézni a dolgokat, és halkan teremteni némaságot, de persze ez már tényleg csak a génektõl függ.

- Na, végre. Elõször is, tisztázzuk a legfontosabb dolgokat. Ha a számítások pontosak, két évre, és 332 napra vagyunk az Új Földtõl. A kérdés, hogy mi, férfiak miért ébredtünk fel idõ elõtt a hibernációból, még tisztázatlan. A visszaalvás veszélyes, szinte lehetetlen vállalkozás lenne, és a nõk felébresztése se biztonságos egyelõre. A problémával az orvosunk és hozzáértõ tudósaink fognak majd foglalkozni, szinkronban a földiekkel. Ebbõl következik, hogy a kapcsolatunk az anyabolygóval tiszta és problémamentes. A saját biztonságunk érdekében, az elkövetkezõ idõszakban mindenki a kiképzésének megfelelõen viselkedjen, és a neki szánt pozíciót foglalja majd el – mondja Hans. Szóval a nõkre nem számíthatunk egy ideig. Két év és 332 nap, 50 férfi, sokan közülük természetes ellensége a másiknak. Ráadásul a legtöbb még alfa példány is, nagyon erõs személyiséggel. Nem lesz könnyû a dolgunk… nagyon nem. Mihamarabb kell egy kis ösztrogén a sok alfa személy ellensúlyozására.

- A földi vezetõség határozata értelmében, az itteni vezetõk mi hárman leszünk – folytatja Mikhail az eligazítást, magára, Hansra, és a kajára mutatva. Egy madár, mint vezetõ… nagyon erõs személyisége, befolyásos szülei, és fontos munkaköre lehet, ha rábízzák, mert a legtöbb állatnak a madár az eleséget jelenti. – A döntéseket mindig demokratikusan hozzuk meg, de a határozatlanságban ragadás elkerülése véget, mi vezényeljük a tanácskozásokat. Emellett, akit vezetõ pozícióra képeztek ki, az teljes felelõsséggel és döntési joggal rendelkezik a területén. Amint a nõket sikerrel felébresztettük, minden szakterületen két felelõs lesz majd. – Na, ja. Majd hagyom, hogy egy nõ megpróbáljon az én kis személyes játszóteremben zavargolódni… esetleg nõvérként, ha hagyom majd tevékenykedni, de abban, hogy orvos lehessen, ne is reménykedjen. Ez az én felelõsségem, az én munkám, az én birodalmam.

- Mivel nem sokan ismerjük egymást, a továbbiakban sorba megnevezünk mindenkit, a pozíciójával együtt – mondja a kaja, akirõl kiderül, hogy Arlainnek hívják. De jó… mint a dedóban. Tudományos tény, hogy hacsak valakinek nem eidetikus a memóriája, a sok név negyven százalékát, az arcoknak pedig a maximum hatvan százalékát jegyzik meg elsõre. Szóval a legtöbb embernek nem hogy a nevére, de még a külsejére sem fogunk emlékezni. Azért mégis mindenkinek fel kell állnia, mikor hallja a nevét, és a munkáját. Már a negyedénél föladom, majd megjegyzem õket akkor, amikor személyes kapcsolatba kerülök velük, addig nem nagyon érdekelnek. Bár az egyik felszólított, Spyro, a fõgépész igencsak szemrevaló teremtmény. A fejünk fölött helyezkedhetett el valamerre, ugyanis egy macska könnyedségével csusszan le a helyérõl, és kecsesen landol az egyik asztalon. Kissé kidugom nyelvemet, amivel jobban érzékelni tudom a szagokat. Kissé megüt a sok különféle hormon íze/illata, ám könnyedén rá tudok hangolódni a keresett személyre. Ahogy gondoltam, a fõ génállománya szerint párduc, ám puma is keveredik benne az emberi génekkel egyetemben.

- Tényleg egy kismacskára lesz bízva az egész ûrhajó gépészeti állapota? – horkant fel valaki. Igazán nem kedvelem az ilyen embereket… tudhatná, hogy erre a hajóra csak a száz legkiválóbb teremtmény jöhetett fel, fajtánk és szakmánk legkiválóbbjai. És mégis megkérdõjelezi ez a varánusz a képességeit?

- Akit te kismacskának nevezel, az két féle párduc, és puma hibrid. Nem biztos, hogy kóstolgatnám a helyedben. Emellett a legjobb gépész, akit a földi vezetõség talált, szóval ne tévesszen meg a kora – védi meg Mikhail. Mondom én…

Hamarosan eljutunk az én nevemhez is. Felállok, körbenézek, leülök.

Vagyis csak ülnék, ha Arlain nem szólítana meg.

- Morpheus, az orvosi tudásodra nagy szükség lesz, hogy a nõk felébresztésének lehetõségét vizsgáljuk. Rád bízhatom annak a pár tagból álló csoportnak a vezetését, akiknek a képesítése valamilyen szempontból hasznos lehet? – Vezetni néhány emberkét, akik próbálják föléleszteni a nõket? Hát, jó… megpróbálkozhatunk vele.

- Természetesen elvállalom. De ha lehet, elõbb megnézném majd az orvosi részleget, amint itt végeztünk – válaszolom. Még elég sok mindent kell elõkészíteni, megvizsgálni, megtervezni, amíg meg lehetne bármivel is próbálkozni. De nincsen semmi akadálya, hogy segítsenek nekem ebben. Arlain bólintására leülhetek, majd miután végig hallgattam a maradék ember bemutatását, indulhatok is a kis birodalmam felfedezésére.

Nem sokáig jutok, kiérve a „tanácsterembõl”, a kis párduc egybõl nekem csapódik, az akadékoskodó varánusz bunkóskodásának hála. Macskaféle természete egybõl kiütközik, máris meggondolatlanul esne neki kieresztett karmokkal a szemétkedõnek, amit nem hagyhatok. Lehet, hogy nem gyenge és végtelen, és biztosan nem úszná meg a varánusz csak pár karcolással, de a végén mégis csak Spyro húzná a rövidebbet. Nem akarnám már az elsõ nap a sebeit ápolni, úgy érzem, az elkövetkezendõ évek során még bõven lesz erre lehetpségem.

- Elég lesz – figyelmeztetem mindkettejüket. A varánusz elhúz pillantásomra, a kis párduc haragjának viszont én válok célpontjává. Nem nagyon tud meghatni a felborzolt szõrû vadmacska, de balhét sem akarok már az elsõ nap. Meg ápolni sem akarok senkit, van más teendõ: például rájönni, hogy mégis hogyan ébredhettünk föl három évvel a tervezett életre kelés elõtt. Vagy az, hogy miért csak mi, a nõk miért nem. – Nem szeretnék máris sérüléseket ellátni – magyarázom tettemet, majd kikerülöm õt, és már tényleg az orvosi felé veszem az irányt. Kíváncsi vagyok, milyen felszereléseket kaptam. Meg hogy még egyben vannak-e, tizenhét év használatnélküliség után.

Az orvosi, ahogyan azt elvártam, teljesen érintetlen, minden teljesen új, használatmentes. Persze, az „új” viszonylagos fogalom, hiszen ezek már tizenhét évesek, a Földön lévõkhöz képest ez bõven elavultnak számíthat. Még jó, hogy a Földdel jó a kapcsolat, a technikusok hamar modernizálni tudják majd a felszereléseket. Mindent alaposan átvizsgálok, mindent jónak találok. Helyes.

- Morpheus, összeszedtünk pár embert, aki segít a korszerûsítésben – jön be hozzám kopogás nélkül Hans. Hideg kígyó szemeimmel némán ránézek. Nem szólok egy ideig, csak nézek rá szótlanul, egészen addig, amíg meg nem rezzen. Halványan, szinte észrevétlenül elhúzom a számat, majd bólintok.

- Mire vártok? – kérdezem, és intek a kint állóknak, hogy jöjjenek csak be. Meglepõ módon Spyro is itt van, biztosan azért, mert bár gépész, ért az ilyen kifinomultabb szerkezetekhez is. Vagy azért, mert át kell néznie az egész hajót, hogy minden rendben mûködik-e.

- A cicussal ne foglalkozz, nem zavar itt sokáig – legyint Hans, mikor látja, hogy kit nézek. Megdöntöm fejemet, és kissé kidugom nyelvem hegyét. Utálat, kívánalom, undor, vágy. Mindez egyetlen emberben, az elõttem álló kutyában. Na, mi van, az õsi ellenségeskedés mellett még az önmagával való békétlenség is a jó munkatársi kapcsolat útjába áll?

- Ki nem zavar sokáig?! – kiált föl fölháborodva a párduc. Haja minden irányba meredezik, fekete fülei meg-megrebbennek. Szemei lángolnak, arca édesen elvörösödik dühében; egészen tetszetõs. Az én arcom alapjáraton nem képes túl sok érzelem kifejezésére, mindig érdekes látni másokon az érzelmeiket. Pláne egy ilyen szép pofin…

- Elég. – Föl sem emelem a hangom, így is elég, hogy egy pillanatra megálljanak. – Ez az én területem, nem tûröm a rendbontást – mondom.

- De nem is én… - kezdené Spyro az ellenkezést, de leintem. Tudom, hogy nem õ kezdte, de ettõl még õ folytatta. Tudja jól, hogy Hans arra megy rá, hogy folytassák a természet rájuk szabta szerepeik szerint a kutya-macska harcot, de ehhez, mint minden vitához, két ember kell. Szóval lehet, hogy nem õ kezdte, de õ folytatná, és az bõven elég.

- Nem érdekel, ki kezdte. Nem gyerekek vagyunk, hanem a fajtánk legjobb tagjai. Van más dolgunk, ahelyett, hogy egymással marakodnátok – feddem meg õket. Nem válaszolnak, de látom rajtuk, hogy nem nagyon örülnek nekem. Egyszer meg kell oldaniuk majd a problémáikat, vagy így, vagy úgy. De az biztos, hogy nem az én birodalmamban! Itt senki nem kezd neki veszekedni, vitatkozni, pláne nem verekedni. Érzékeny mûszerek vannak itt, fontos gyógyszerek. Nem örülnék neki, ha bárki is eltörne itt bármit. Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy bármit is pazaroljunk.

Hans, fajtájától elvárhatóan morogva fogadja szavaimat, és a rendre utasítást, ám Spyro majdhogynem reagálás nélkül fordul vissza munkájához. Azért csak majdhogynem, mert farka láthatóan merev, felborzolt, kezei ökölbe szorítva, és túlságosan is elmélyült az egyik falon található, lényegtelen mûszer bámulásában, hogy össze lehessen téveszteni a nyugalom képével.

- Pár napba beletelik, hogy a legfontosabb fejlesztéseket megoldjuk, még a földiek segítségével is – jön hozzám egy gyík-szalamandra szemüveges hibrid. Bólintok, mert számítottam erre a kis kellemetlenségre, bár örülni nem igazán örülök neki. Nem azért, mert számítanék mostanában sérülésekre, sokkal inkább azért, mert nem kedvelem, ha rajtam kívül más hosszas ideig tartózkodik a területemen. Természetesen én is be fogok segíteni, hiszen hiába vagyok orvos, a tudományom még nem kopott meg, de valószínûleg tényleg nem fog olyan gyorsan haladni a munka. Végül is, a földieknek tizenhét év állt rendelkezésükre mindenféle újdonság kifejlesztésében. Várom már, hogy megtudjam, miket újítottak.

- Tudom, én is így gondoltam. Addig egy másik csapatnak a nõk felélesztésén kellene dolgoznia, többen mégis csak többre jutunk – mondom, leginkább Hans felé fordulva. Hiába nem bírom, már a Földön sem bírtam, mégis vezetõnek lett kikiáltva, szóval õ tud gyorsan összeszedni pár embert a segítségemre. Részemrõl egészen biztonságosnak tûnik a nõk felébresztése, de még mások véleménye is számít. Például Spyroé.

- Mit gondolsz, a hajó elég biztonságos mind a száz, éber ember számára? – kérdezem Spyronak címezve. A kérdezett visszafordul, és mikor látja, hogy rá nézek, tehát hozzá szól a kérdésem, elgondolkozik. Látszik rajta, hogy minden lehetõséget végigpörget fejében, komolyan veszi a kérdésemre a válaszadást.

- Még nem néztem át mindent, de egyelõre mindent rendben találtam. Az eddig látott gépezetek úgy mûködnek, ahogyan kell, de azért még megnéznék mindent, mielõtt bármit is mondanék teljesen biztosra. De az én részemrõl megpróbálhatjátok a nõk fölébresztését – mondja professzionálisan. Helyes. Örülök, hogy kényes kérdésekben nem sértõdött macskaként viselkedik. Nem úgy, mint egyes kutya felmenõkkel rendelkezõ egyed…

- Remek – bólintok. Azt hiszem, a szakáccsal mindenképpen beszélni kell, hogy élelemmel hogy állunk. Lesz-e elég három évre száz embernek, vagy ötven embernek épp, hogy elég, illetve hogy meg kell-e kezdeni a növények termesztését, és a génkezelést.

- Senki ne nyúljon semmi törékenyhez, amíg nem vagyok itt – figyelmeztetem a csapatot, és már lépnék ki az ajtón, de megállok, és inkább visszafordulok. Nem merek természetükbõl adódóan ellenségeket a mûszereim közelében hagyni, felügyelet nélkül. – Spyro, kérlek, ha úgy gondolod, végeztél, akkor nézd át a többi helyet is, hogy biztonságos-e a hely. Hans, te pedig most azonnal menjél el innen, nem engedem, hogy a felügyeletem nélkül valami gondot okozz – utasítom vezetõnket, aki nem igazán szívleli szavaimat, de nem tud érdekelni. Az imént megmutatta, hogy az érzelmei által vezérelve nem érdekli, milyen kényes mûszerek között van, tekintet nélkül bármire, könnyedén verekedést kezdeményezne. Én pedig ezt nem tûröm, és sajnos nem hiszem, hogy Mikhailon és rajtam kívül bárkire is hallgatna. Talán egy farkasra, vagy egy nõre, de jelenleg nincs ilyen opcióm.

- Mit képzelsz magadról?! – kiált föl Hans, és már támadna nekem, de nem tud meghatni.

- Azt képzelem magamról, hogy nélkülem nem érnétek semmit. Én vagyok az egyetlen orvos a fedélzeten, nélkülem akár egy elfertõzõdött sebbe is belehalnátok. Nekem viszont kellenek mûködõ eszközök ehhez a feladathoz. – Ismerem a saját értékemet. Márpedig rettentõ fontos vagyok. Kívül állok mindenféle hatalmi, alfa férfiúi játszmától, én orvos vagyok, szóval, ha nem politikai a téma, akkor az én szavam elég sokat nyom a latba. No meg, mintha a gyûlés során valami olyasmirõl lett volna szó, hogy mindenki, akit fõnöknek tanítottak, a saját területén õ az atyaúristen?! Fõorvos vagyok, nem pedig kis védtelen senki. Az itt levõk megsegítése, életben tartása a feladatom, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lennék képes ártani bárkinek, aki keresztbe tesz a feladatom elvégzésének. Bár nincs saját mérgem, kígyóként igencsak nagy érdeklõdést mutatok a különféle mérgek iránt, és természetesen a specialistájává váltam ezeknek is. Méregbõl pedig van sokféle: halálos, elviselhetetlen kínokat okozó, hallucinációkat okozó, de egyszerû altató is.

- Nem vitatkozni akarok. Egyszerûen csak nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi kár keletkezzen a felszereléseinkben. – Próbálok az ésszerûségére hatni, tényleg nem akarok konfliktust. Nem éppen egyszerû, de szerencsére további vitatkozás helyett inkább dühösen kivágtat a szobából. Azt hiszem, még lesznek súrlódások köztünk, de mindegy, majd megoldódik így, vagy úgy.

Az itt maradt többiek csak bámulnak rám kerek szemekkel, de hogy mit gondolhatnak, azt nem tudom. Még Spyro amúgy eléggé kifejezõ arcáról sem tudok nagyon olvasni, és valahogy most nincsen kedvem megízlelni az érzéseiket. Túl sokan vannak, ha nem koncentrálok, néha elviselhetetlenül túláradó az érzés. Úgyhogy inkább csak fölhúzom egyik szemöldökömet, jelezve, hogy az ácsorgás nem oldja meg a fennálló problémát, jó lenne, ha mindenki a saját feladatával törõdne. Gyorsan mindenki folytatja is a neki kiszabott teendõt, ám egy bizonyos heterochromatikus szempár pillantása követ, ahogyan kilépek az ajtón, egészen addig, amíg a látókörén kívül nem érek.

A Hope névre hallgató, ultra modern, végletekig felszerelt ûrhajó zavartalanul halad úti célja felé, mely nem más, mint az Új Föld. Az emberiség reménye, miután eredeti otthonukat már tönkretették. A probléma az, hogy négy fényévnyire, azaz 37. 842 billió kilométerre található a Földtõl, és eme táv megtétele még a legújabb technikákkal is húsz évet vesz igénybe.
Éppen ezért, számtalan ország részvételével, horribilis összegek feláldozásával, sok év kemény munkájával, kísérletek sorozatával, és egészen pontosan, száz élet kockáztatásával, létrehozták eme expedíciót.
Száz génmanipulált személy, húsz évre lehibernálva, hogy erejük teljében érjék el az új, élhetõ, de ismeretlen bolygót, és felderítsék, biztonságossá tegyék, és elkezdjék benépesíteni azt. A vezetõk reményei szerint, száz éven belül már tömegesen lehet majd szállítani az embereket, még ha nem is lehibernálva, öregedés nélkül, de a Föld pusztulása elõl megmenekülve.

A kísérleti alanyokra azonban nem veszélytelen és kis feladat vár, amint húsz éves álmukból felébredve, egészen más világban találják magukat. Hogy a dolgukat megkönnyítsék, a Hope-ot nem csak szállításra alakították ki, hanem élõhelynek is. Termeiben termeszteni lehet a hajón elhelyezett, számtalan növény magvaiból, a lehibernált állatok életre keltésével a tenyésztés is megoldható, és a felszerelt kórháztól, a saját, személyre szabott lakóhelyekig, minden van. Élelem, modern eszközök, fegyverek, a tudósok világának legújabb csodái, minden a túlélésüket elõsegítve, hogy húsz év utazás után, a lehetõ legtöbb esélyük legyen az új élet megkezdésére.

Na igen, ez szép és jó… De akkor mi az ördögért ücsörgöm a hibernáló kapszulám tetején, vagy három évvel a tervezett érkezésünk elõtt, ébren?!
És nem csak én, de a kiképzésem során látott, többi hím nemû egyed is, a lehetõ legtarkább fajta génmanipulációkkal, egészen pontosan, 49-en, rajtam kívül.
- Mi a jó élet történt? – adok hangot a mindenkiben megfogalmazódott kérdésnek, megtörve a tanácstalan csendet, és nem kis hangzavart indítva el. Hát ez egyáltalán nem ígérkezik szórakoztatónak…

Három órányi ide-oda rohangálásba, a nõi kapszulák bámulásába, és a Földdel való kapcsolatfelvételbe telt, hogy nagyjából képbe legyünk, hogy egészen pontosan mi a helyzet. Persze további vizsgálatokat igényel majd a dolog, de elõtte igyekszünk némi rendet teremteni. Egészen pontosan, az önjelölt vezetõink – oké, talán a földi vezetõség jelölte ki õket, még indulás elõtt – igyekeznek elcsendesíteni a bandát.
Én személy szerint, a tárgyalóterem fölött húzódó, csöveket rejtõ gerendaszerûségek egyikén fekszem, élvezve, hogy a csõben áramló levegõ masszírozza a hasam.
- Csendet! – csattan fel a három kijelölt vezetõ közül az egyik, elveszítve a türelmét. Nem igazán tudom megmondani elsõre, hogy miféle géneket kapott, de méretét tekintve, és barna tincsei közt megbújó füleit látva, medvére szavaznék. Cuki, plüss maci! Bár ezt lehet nem kéne közölni vele, az elõbbi hangkieresztés után… Aminek meg is van a hatása, mert csend ereszkedik a teremre.

- Na végre – sóhajt fel az egyik társa, egy köteg papírt tanulmányozva. Ójee… kutya, farkas, vagy valami hasonló ebszerû képzõdmény, automatikusan feláll a szõröm. Pedig nem vagyok elõítéletes, a kiképzés során egészen összebarátkoztam egy kutyafélével, látom is õt a többiek közt. Ezért is találtam jó helyet, mert teljesen belátom a régi egyetemi hallgató szerûen berendezett termet, és gond nélkül hallom, mikor a nagy valószínûség szerinti farkas hibrid folytatja. – Elõször is, tisztázzuk a legfontosabb dolgokat. Ha a számítások pontosak, két évre, és 332 napra vagyunk az Új Földtõl. A kérdés, hogy mi, férfiak miért ébredtünk fel idõ elõtt a hibernációból, még tisztázatlan. A visszaalvás veszélyes, szinte lehetetlen vállalkozás lenne, és a nõk felébresztése se biztonságos egyelõre. A problémával az orvosunk és hozzáértõ tudósaink fognak majd foglalkozni, szinkronban a földiekkel. Ebbõl következik, hogy a kapcsolatunk az anyabolygóval tiszta és problémamentes. A saját biztonságunk érdekében, az elkövetkezõ idõszakban mindenki a kiképzésének megfelelõen viselkedjen, és a neki szánt pozíciót foglalja majd el.
- A földi vezetõség határozata értelmében, az itteni vezetõk mi hárman leszünk – veszi át a szót a medveszerûség, két társára, majd magára bökve. – A döntéseket mindig demokratikusan hozzuk meg, de a határozatlanságban ragadás elkerülése véget, mi vezényeljük a tanácskozásokat. Emellett, akit vezetõ pozícióra képeztek ki, az teljes felelõsséggel és döntési joggal rendelkezik a területén. Amint a nõket sikerrel felébresztettük, minden szakterületen két felelõs lesz majd.

- Mivel nem sokan ismerjük egymást, a továbbiakban sorba megnevezünk mindenkit, a pozíciójával együtt – szólal meg végre a harmadik vezetõ is, akin annyira sok jelét nem látom származásának, de madárfajtákra tippelnék. Vajon szárnyai is vannak?
Az elkövetkezõ órában, valóban szólítanak mindenkit, és bár kíváncsian figyelek minden névnél, nem tudok hirtelenjében 49-et megjegyezni. Az biztos, hogy a maci Mikhail, a farkasféle Hans, a madárszerû pedig Arlain. A segítõk közül, akik a saját hozzáértésük szerint, a fõfelelõsök mellett helyezkednek majd el, ismerem Kevint, a labrador és németjuhász hibridet, aki mellém kerül, valamint kapásból megjegyeztem a szakácsot, Benoit.

Az összes szólított feláll, jelezvén, hogy kirõl is van szó, és arcot párosíthassunk a név, na meg a pozíció mellé.
- Spyro, fõgépész – hallom meg a saját nevem, mire ülõhelyzetbe lököm magam, és mielõtt hiányzónak könyvelnének el, könnyedén lecsúszom a helyemrõl. Puhán landolok az elsõ asztalok egyikén, hátrahõkölésre késztetve az ott ülõket, majd tovább ugrom a földre. A vezetõk szemöldök felhúzva pillantanak rám, ki rosszallóan, ki meglepetten.
- Spyro? – kérdezi Hans semleges hangon, de valahogy érzem, hogy már elõre nem kedvel. Kölcsönös a dolog, csodás.
- Én vagyok – felelek egyszerûen, mire mocorgás támad mögöttem. Most mi van? Eddig senkire nem reagáltak így.
- Tényleg egy kismacskára lesz bízva az egész ûrhajó gépészeti állapota? – horkan fel valaki, és ahogy sértetten megpördülök, valami féle hüllõ hibridre lövellhetek szúrós pillantásokat. Krokodil és varánusz, ha tippelnem kéne. Ha jól emlékszem, õ maga biológus, de a neve nem rémlik.

- Akit te kismacskának nevezel, az két féle párduc, és puma hibrid. Nem biztos, hogy kóstolgatnám a helyedben – elõz meg a mérges visszavágásban Mikhail, nyugodt, de figyelmeztetõ hangon. Oké, Micimackót máris bírom! – Emellett a legjobb gépész, akit a földi vezetõség talált, szóval ne tévesszen meg a kora.
Hálás pillantást vetek rá, és most az egyszer nem háborgok, hogy meg tudom védeni magam. Szó nélkül huppanok le Kevin mellé, õt legalább már a kiképzésrõl ismerem, velem fog dolgozni, és kutya létére kedvelhetõ.
Legközelebb akkor kapom fel a fejem, mikor az orvosunkat mutatják be. Morpheus névre hallgat, ami az enyémhez hasonlóan, nem csak nem mindennapi, de a származását se nagyon árulja el, úgy mint például Mikhailnak. Jó, neki az orosz akcentusa is egész nagy segítség.
Amit viszont elsõ ránézésre meg tudok állapítani, hogy miféle állatok keveredhetnek benne. Kígyók. Nem tudom milyen fajták, de tuti kígyók. Egyszerûen süt belõle, és bár kifejezetten gyönyörû férfivá teszik, olyan hidegséget kölcsönöznek neki a génjei, hogy megborzongok. Ettõl függetlenül nagy szemekkel bámulom, míg feláll, és totál pokerface-el körbenéz a teremben. Utána egy szó nélkül ülne vissza, de Arlain hangja megállítja.

- Morpheus, az orvosi tudásodra nagy szükség lesz, hogy a nõk felébresztésének lehetõségét vizsgáljuk. Rád bízhatom annak a pár tagból álló csoportnak a vezetését, akiknek a képesítése valamilyen szempontból hasznos lehet? – Valamiért, egészen meglepõdök, hogy letegezte. De aztán rájövök, hogy egyrészt, itt mindenki harmincon aluli, és bár az egyik legfiatalabb vagyok, õ alig lehet pár évvel idõsebb nálam. Bah, csak azért magáztam volna, mert olyan, mint egy jégember. De mennyi lehet? 24? 26? Oké, arany középút, mondjuk, hogy 25!
- Természetesen elvállalom – feleli a kérdezett, megjelenéséhez passzoló, hûvös hangon. – De ha lehet, elõbb megnézném majd az orvosi részleget, amint itt végeztünk.
Arlain bólint, és gyorsan bemutatja az utolsó pár embert, majd mindenkit az útjára bocsájt azzal, hogy fedezze fel a saját részlegét, és a kabinját.

Kevin oldalán, kíváncsian nézelõdve haladok kifelé a tanácsterembõl, alig várva, hogy a gépházba érjek, mikor valaki belém jön. Az erõbõl ítélve, ami kis híján felborít, nem is véletlenül. Csak azért nem kötök ki a földön, mert hûvös mellkasnak csapódok, és erõs kezek álló helyzetben tartanak. Mielõtt azonban megmentõm felé fordulnék, a „támadómra” villantom tekintetem, és szõrömet felborzolva, fújva lendíteném a kezem, hogy megajándékozzam pár karmolással a nem rég ellenem felszólaló hüllõt, ha a mögöttem álló nem kapná el a kezem.
- Elég lesz – érkezik a csendes figyelmeztetés, és mikor hátra kapom a fejem, még éppen látom, ahogy Morpheus egy pillantással eléri, hogy a krokiféle elkotródjon. Majd lepillant rám, és mikor látja, hogy lassan kezdenek felé irányulni felemás tekintetembõl a szikrák, elengedi a kezem. – Nem szeretnék máris sérüléseket ellátni – teszi hozzá, majd kikerülve engem, távozik az orvosi felé.
Morgolódva csatlakozom Kevinhez, aki kiskutyaszemekkel bámulta végig az egészet, és elkezdem húzni a gépház felé. Nem hiszem el, hogy anélkül, hogy bármit tettem volna, szereztem egy ellenséget a kroki személyében. Rá van írva a homlokomra, hogy szekáljanak?! Bár Morpheusnak hálás lehetek, mert valószínûleg én húztam volna a rövidebbet, ha összeverekszem a másik sráccal. Nem csak azért, mert tanúk elõtt én kezdtem volna a bunyót, hanem mert nagyobb is nálam. Nem is olyan kicsit. Oh, és ki nem? 

-         Rendben!Addig követlek amíg nem segítesz!

Tudjátok mi a legrosszabb ebben az egészben?Az unalom.Mérhetetlenül unatkozom.Mintha mindent egy átlátszó,szürkés leplen keresztül látnék.Az emberek,épületek,kukák,tûzcsapok,lámpák,állatok és maga a retkes beton is tökre messze van.Mintha nem is itt lennék.Látom,de nem érzem.Ennél szarabb dolgot meg ritkán tapasztalni.Mindig is szerettem élni.Sokszor tökre kilátástalan volt minden,de még akkor sem fordult meg a ronda tökfejemben,hogy kinyírjam magam.Mostmeg…nem tudom.Azt hiszem halott vagyok.Sétálok,vagyis inkább átslisszanok az ember tömegeken.Sokan vannak,most vettem csak észre mennyi nyüzsgõ lélek vesz körül…és egyik sem lát.

Kezdetben még ordítottam.Próbáltam valaki tudtára adni,hogy még itt vagyok!Nem mentem el!Többen beletapostak a lelkembe és ezt szó szerint kell érteni.Az emberi faj számára nem létezem.Ez…olyan nyomasztó.Pánikot viszont nem igazán érzek.Félnem kéne,hisz itt körözök már vagy hetek óta.A napok összemosódnak.Sokszor csak azt veszem észre,hogy elgondolkodom és eltelik két nap.Újságokkal próbálom szórakoztatni magam,de mintha mindenre érdektelen lennék.Egyre jobban kezdek leszakadni a kurva élettõl.

Vajon a pokol vár rám?Ez beszaratósabb ügy.Ha létezik egyáltalán az a halál utáni élet…mégis mi a fenére vár?Lemaradtam a szerencselistáról?Lemaradtam a túlvilági buszról?

A legfontosabb kérdés viszont mégis ez:Mi történt?Nem emlékszem.Komolyan próbáltam összpontosítani rá,hol és voltam az elmúlt idõben,de pár homályos képen kívül semmi nem jön át.Otthon voltam…fõztem és valamiért odaégettem valamit…hívást kaptam…valakitõl.Ahh ezt jól megszívtam.Annyira reménytelen ez az egész.Nem lát vagy hall senki,pedig itt járkálok már mióta köztük?Próbáltam utcai cigányasszonyokkal,de senki nem észlelt.Fiatal vagyok ész erre az unalmas kárhozatra vagyok ítélve….engem…megöltek.

Vagy nem?

***

-Hé kölyök! – csattan egy rikácsoló hang.Egy pillanatra azt sem tudom eldönteni fiú e vagy lány.Mégis annyira kitûnik a tömeg egyöntetû morajlásából,hogy ráemelem a tekintetem.Biztos nem nekem szólt,de már megint annyira elbambultam,hogy muszáj a jelenre koncentrálnom! -  Menj már arrébb! – szól újra.

Nagy,döbbent szemekkel bámulok rá.Rám néz,határozottan nincs itt senki rajtam kívül,mégis eltart pár másodpercig míg felfogom mi történik.

-Nem  érted, hogy ne értetlenkedj, hanem arrébb  meditálj?! – förmed rám bunkón,de nekem ez is olyan mintha dicsérne.Józan ésszel fel sem fogom,hogy látnak.Megpróbálom más járókelõknél is,de õk átkelnek rajtam.Mikor viszont megfordulok a fiúhoz,az már rég az utca végén jár.Fájón remegek meg,pedig elméletileg nem is kéne éreznem.Utána suhanok.Megmenekülök!Végre kikerülhetek a szarból!

Az otthonáig követem és egész végig nem fordul hátra.Felmegyek utána a lépcsõn is és csak akkor szólalok meg,mikor a  kulccsal bíbellõdik.

-       Fordítva tartod. – mondom mély,unott hangomon.Sikítva ugrik meg és megfordulva támaszkodik az ajtónak.

-       KI A FÉSZKES FENE VAGY?! – remegi kissé rémülten,de ahogy felmér szemmel,kezd megnyugodni. – rám hoztad a frászt te barom!

-       A kulcsot.Fordítva tartottad. – mondom az említett tárgyra bökve.Úgy néz vissza rám mintha szefós lennék.

-       Kopj le faszfej! – azzal gyors kinyitja a zárat és becsapja maga mögött az ajtót.Visszakattan a zár.

Tehát tényleg lát.Ki lehet ez a fiú?Õ is olyan mint én?De meg tudja emelni a tárgyakat…Én párszor próbáltam meg és napokra eltüntem.Kezemet elõre nyújtva megyek át a falon és egy ízléses elõtérbe kerülök.Gazdag.Az egyik szobából hallok szöszmötölést ezért a konyhába lépegetve nézek szét.Szép helyiség,de nincs szinte semmi étele és fûszere.Ez vagy azt jelenti,hogy most költözött be,vagy olyan tehetõs,hogy nincs szüksége fõzésre.Bármelyik legyen is,õszintén leszarom.Van ennél fontosabb dolog is,mondjuk én.

Új,csinos és könnyed ruhában lépeget ki,de mikor meglát a hûtõ mellett ácsorogni,kigúvad a szeme és megnõ a pofája.Érzelemmentes arccal hallgatom végig mondandóját,mikor pedig megunom elé lépek és arcán átnyúlva csöndesítem el.

- Az én nevem Maki.A segítségedre van szükségem!Én azt hiszem…meghaltam.