- Gyere vissza, te büdös dög, mert agyonütlek! – hallom meg valaki ordítozását. Majd ezután csörömpölés, és futás zaja is keveredik a szitkokhoz...
Mi az Isten folyik itt?!
- Azonnal állj meg! – álmosan tápászkodok feljebb az ágyamból, és nagyot pislogok annak érdekében, hogy rálássak órámra. Majd miután ledöbbenek az azon látottakon, vissza is hanyatlok.
Délután 3. Még csak délután 3 óra van. Vagyis... Valakit meg kell ölnöm. Ugyanis ismerem már magamat, és addig nem fogok tudni újra mély álomba merülni, amíg nem veszek elégtételt a korai ébresztőért.
Nem is értem, honnan veszi bárki is a személyzetem tagjai közül a bátorságot ahhoz, hogy ennyire kiabáljon, amikor én még alszok. És... Pont akkor, amikor az ilyen cirkuszok nélkül is elég nyűgös vagyok.
Hiszen... Az nekem bőven elég, vagyis mostanában inkább sok is, hogy apám minden éjszaka magához hivat, mert napközben olyan embereket szedet össze talpnyalóival, akiket alkalmasnak ítél arra, hogy én tanítsam ki őket vámpírnak.
Nem unja még, hogy eddig minden jelöltjét széttéptem? Vagy abban reménykedik, hogy megunva játékát választok valakit kínálatából? Mert akkor fogdoshat nekem áldozatokat még jó pár ezer évig, amíg talál is valakit.
Hiszen ráérni nagyon ráérek. Én úgyis tovább bírom az öldöklést, mint ő a gondolattörlést.
Felülök, és egy nagy ásítás után tudatom át is küldöm kis fehér rókám testébe. Hamar túl akarok esni ezen a délutáni szétszedéses dolgon, hogy legyen még időm aludni.
Kis segédem testébe, akit az új szolgáim egyike pont most ért utol, és rúgott hátsón, csak egy pillanatig vagyok jelen.
Hogy az a... Grr... Immáron az ébresztése kedves kis Roger „haveromnak” teljes lett. Hogy meri megrúgni az én kis kedvenc állatom?!
Nagy levegőt veszek, hogy megnyugodjak, de mivel ez nem sikerül, erőmmel az egész házban elhúzom az összes függönyt.
Ezután szellemként suhanok le a balfasz kis senkiházihoz, és mivel ő még mindig nem vette észre, - többi szolgálómmal ellentétben - hogy gond van, mögé lépek.
- Elkaptalak, te nyomorult! – mondja rókámnak, miközben a szerencsétlen állatot a nyakánál fogva emeli fel. Nem szólok, csak én meg az ő nyakát szorítom meg, ugyanolyan erővel.
A közelből hallom pár másik emberem izgatott, félelemmel teli suttogását, amiben azt ecsetelik, hogy ők bizony figyelmeztették, a bajt magának köszönheti.
Meg mintha olyasféléről is beszélnének, hogy hozzák a takarítószereket. Hmm... Ők viszont már tapasztaltabbak.
Majd este, ha kitakarították a helyet, akkor meg is dicsérem őket.
- Én is téged, idióta. Mi az utolsó kívánságod?! – fülelek, de krákogáson kívül semmilyen hangot nem ad ki magából. Bár az egy fél siker, hogy legalább rókám már elengedte.
Aki... Legnagyobb megdöbbenésemre... Tovább folytatja a szobában heverő magazinok egyikének szabdalását...
Szóval akkor ő is sáros volt... Csalódottan engedem el vekkerem nyakát, aki némi köhögés után néha-néha elcsukló hanggal kér azért bocsánatot, mert kis állatom meg akarta fegyelmezni.
Az említett pedig... Behúzott farokkal kullog hozzám, - miután ránézek - hogy nyüszögve adjon a kezembe egy épen maradt lapot. Vagyis fényképdarabot.
Amiről... Meglepetésemre egy egész helyes fiúcska mosolyog rám. Hmmm... Elgondolkodva veszem el szájából, majd akkorát rúgok belé, hogy vinnyogva köt ki a falon.
- Góóól! – kiáltom is kegyetlenül, és ő véve a lapot, a lehető legmesszebbre menekül közelemből. Azért egy kicsit sajnálom, hiszen érdekes képet mutatott, de lehet, hogy ezt is csak azért tette, mert tudta, hogy főkolompossága ébresztésemben neki is az életébe került volna.
Ez az állat... Ha nem fegyelmezném, akkor már a fejemre nőtt volna. Ugyanis eddigi kis kedvenceimhez képest elég szemtelen.
Apropó... Ez a hátam mögül jövő motoszkálás eszembe juttat valakit. Visszafordulok, és kapásból páros lábbal ugrok az éppen kifelé araszoló Roger hátára. Még szép, hogy ezután addig ütlegelem, amíg bele nem hal sérüléseibe. Meg próbált meglógni. Pont előlem...
Elfelejtette, hogy rá már emlékezettörléseim miatt nem emlékszik a külvilág, ezért a rendőrség még csak meg se büntet haláláért.
Ezért még szép, hogy mivel okot adott rá, meggyilkoltam.Elvégre... Én már akkor, amikor belépett, tisztáztam vele, hogy miért is jár nálam halálbüntetés. Igaz, hogy hosszú a lista, de mások is meg bírták jegyezni.
Hamar visszamegyek szobámba, és újra elhúzom a függönyöket a ház többi részén. Had takarítsák el Roger földi maradványait normálisan.
És mivel most már megnyugodtam, én addig is alszok egyet. Lefekszek, de azt a képet, amit állatkám adott, újra elő kell húznom.
Ember létére tényleg mesésen szép a fiú, aki rajta van. Hófehér bőr, gyönyörű arc, amit különleges, ciklámen színű, néhol ezüst beütéses haj keretez, és amit a smaragdzöld szemei tesznek még tökéletesebbé.
Ráadásul az a tetoválás...
A cikk épen maradt része szerint Jasper Serranonak hívják, ezt a különösen jó falatnak tűnő srácot, de a többi adatot nem tudom elolvasni. Túlságosan is meg van ahhoz szabdalva és csócsálva a papír.
Pedig... Olyan kíváncsi lennék erre a gyerekre... És... Ha őt megfogná apám... Vagy én megfognám... Akkor őt talán... Ismétlem, hogy csak talán, de ha a kezeim között lenne, akkor egy ideig föladnám legfőbb elvem, vagyis a lustaságot, csak azért, hogy őt a szex mellett egy ideig vámpírosdira is tanítsam...
Hmm... Ezt meg is kell említenem apámnak, amikor nála járok.
***
Épp most avattam be édesapám a tervembe, de őszinte bosszúságomra nem tetszik neki az ötlet. Vagyis nem tudom. Gondolati úton csak annyit mondott, hogy kövessem, megmutatja milyen áldozatokat fogott ma, majd somolyogva megindul előttem.
Nem tudom, hogy mit talált ki, de ha anyám nem fogná a kezemet, valamint nem lenne itt vele másik két haverja, már biztos kettétéptem volna. Tudja, hogy nem vagyok nyugodt. Akkor meg miért idegesít tovább?! Ráadásul segédemet miért nem hozhattam már megint?! Így, nélküle nem nézhetek ugyanolyan szabadon körül.
- Itt is volnánk! – áll meg az egyik vendégszoba előtt hatalmas vigyorral, én pedig még mindig duzzogva szorítom magam elé kezeim.
- Hű, de jó! – kezdem gúnyosan, majd leemelve a „vendégmarasztaló” vasrácsot, belépek a helyiségbe, de úgy, hogy még mindig nem előre, hanem apám felé fordulok. – Mindjárt jövök is, csak egy kicsit tépelődök a menün! – megint nem szól, hanem csak vigyorog, ezért dühösen vágom be az ajtót, és nézek körül az eközben a szoba másik oldalára összegyűlt gyerekek között.
- Sziasztok! Engem Isomura Nakatának hívnak. Mesélték nektek dráága szüleim, hogy miért is hurcoltak ide titeket? – síri csönd... Vagyis zümmög egy légy, meg valamelyikük elkezdte a sírást.
- Senki? – még mindig egy válasz se.
Színpadiasan sóhajtok egyet, még a fejem is megfogom, miközben megrázom.
- Akkor muszáj lesz nekem beavatnom titeket – mosolygok rájuk, amitől még messzebb mennek. – Nyugi, gyors leszek, mert rövid az éjszaka. Vagyis... Inkább nem is kéne ilyennel vesztegetnem az időt, megmutatom. – kurjantom vidáman, és elindulok feléjük.
Nem is értem, miért akartam nekik szándékom elmondani. Hiszen úgyis mindjárt meghalnak...
Lépkedek a megzavarodott gyerekek között már egy ideje, hátha van köztük valami érdekes, de nagyon nehéz az én ízlésemnek eleget tenni. Ők pedig... Hát nem az a kategória, már selejtezhetek is.
- Ez a kölyök nem kell...
- Ez se kell...
- És ez szintén nem... – léptem nyomán csak úgy hullanak a „jelöltek”, de ha egyszer most apámnak ez kell.
- Hopp! – ragadom meg a következő karját, és épp tépném is le, amikor kicsavarja kezemből, és szájba rúg.
Viaskodni kezdek a kölyökkel. Hiszen rúgása után üt is, én meg ugye az ilyet nem hagyhatom tétlenül. És... Ugye hála vámpírságomnak, a küzdelemből azért még szép, hogy én kerülök ki győztesként.
Viszont a földre szorított fiú hajszíne... És arca nagyon ismerős...
Csak nem?!
Elképedve szorítom fejét oldalra, de kétség sem férhet hozzá. Ez ő, vagyis a kis modellke... Itt, a kezeim között... Akkor apám ezért somolyoghatott?!?
- Válassz, Jasper Serranon! – keményítem vissza vonásaim. – Vagy megöllek most rögtön, a többiekkel együtt, vagy vámpírt faragok belőled. A döntés a tied. De siess, mert még hajnal előtt haza szeretnék érni.
- Hát izé... Én... – kezd el motyogni, de válaszát a még mindig sikongató életben maradottaktól nem hallom.
- Csönd legyen, vagy most megöllek titeket is! – kiáltok rájuk, amire végre megint elhallgatnak.
- Na, most mondd, hogy döntöttél! - fordulok vissza immáron halálsápadt kis jelöltemhez. És magam sem értem, hogy miért, de azt kívánom, hogy akarjon annyira élni, hogy inkább vámpír lenne az oldalamon.
