Csak hallgatózok, hisz mást nem tehetek. Arra rájöttem, hogy a fiúé vagyok, és hogy félnem kell tőle... csak azt nem értem, mi jó neki abban, ha másokat bánt... és mért pont én? Talán valami rosszat mondtam?
Hosszú órák telnek el, és senki még csak felém sem néz. Ugyan néhányan jártak itt, de csak dobozokat hoztak, letették és már el is mentek... Magamra maradtam, fázom, és olyan kényelmetlen ez a ruha, és ez a kicsi ketrec... a lábaimat sem tudom rendesen kinyújtani itt. Összegömbölyödve fekszem a ketrec legbelső sarkában, hosszú farkamat magam köré fonom, hogy melegen tartsam magam. Már épp elaludnék, mikor ismét nyílik az ajtó. Ez ő...

Rémülten figyelem, ahogy közelebb jön. Félek, hogy megint bántani fog...
- Na, mi van, kis dög? - áll meg a ketrec előtt, egy tányérral a kezében- Jó kisfiú voltál? Hoztam neked enni, de csak akkor kapod meg, ha viselkedsz is, értetted?
- Igen… uram… - rebegem elhaló hangon. Félek, ezúttal mit tesz velem. Ahol eddig voltam a fejembe verték, hogy nincs jogom megvédeni magam. Csak azért létezek, hogy a majdani tulaj örömét lelje bennem, és ha ő abban leli örömét, hogy megkínoz, csendben kell tűrnöm... Természetes számukra, hogy csak egy tárgy vagyunk... hát aként is bánnak velünk... csak remélni tudom, hogy mikor megun, gyors és fájdalommentes halálom lesz...
- Gazdámnak hívj! Megértetted?
- Igen… gazdám – bólintok engedelmesen.
- Helyes, gyorsan tanulsz, okos kis állatka vagy – mondja elégedetten. - Gyere ide! - parancsol rám, én pedig lassan közelebb kúszok. Megcsapja az orromat az étel finom illata...olyan rég ettem már...ahol voltam, nagyon szigorúan figyelték, ki mit és mennyit ehet. Állandóan méricskéltek, és ha valami nem tetszett nekik, nem adtak enni...
Leteszi a tányért a földre, és csak figyel. Félve pillantok rá, majd az ételre. Nem tudom, mi ez, de olyan jó illata van...és én olyan éhes vagyok...
Kinyúlok, mire ő megragadja a hajam. Fájdalmas nyüszítés szabadul belőlem... már megint mi rosszat tettem?
- Ha itt vagyok, rám figyelsz, vagy baj lesz, megértetted, Long? Nem vagy más, mint egy háziállat, egy játékszer! Nehogy azt hidd, hogy egyenlő vagy az emberekkel, te kis korcs! Ha nem viselkedsz jól, nagyon meg fogod járni! Te egy senki vagy!-sziszegi. Elenged, mire össze rogyok. Kinyitja a ketrecet és beteszi a tányért
- Egyél, aztán kussolj! Fáradt vagyok, ha pedig zajongani mersz nekem, úgy megverlek, hogy mozdulni se fogsz tudni, értetted?
Megszeppenve bólintok. Szörnyeteg...
Hozzám vág egy takarót, majd kis állítgatás után magamra hagy. Mikor kellő messze jár már enni kezdek. Gyorsan, minél többet, mielőtt elvenné...

Mikor vissza jön már ismét a sarokban fekszem, összegömbölyödve. Megmozdulni sem merek, pedig nagyon fájnak a lábaim. Fél szemmel figyelem, ahogy elfoglalja az ágyat, majd lassan elalszik. Biztos kényelmes lehet ágyban aludni...

Másnap reggel, vagy inkább már délelőtt ébred. Én szinte semmit sem aludtam, úgyan, hogy aludnék? Rám néz, konstatálja, hogy létezem, de nem szól hozzám, és többet rám sem néz... Azt hiszem nem bánom... legalább nem fáj. A Nap hátra levő része is magányosan telik, csak este néz felém ismét, de ezúttal nem egyedül. Egy nála valamivel idősebb fiú, vagy inkább férfi oldalán jelenik meg, aki szelíd mosollyal méreget. Felkelek és közelebb csúszok, majd leülök és a rácsba kapaszkodok
- Tényleg nagyon szép...- fordul a fiatalabb felé
- Ugye?-kérdi büszkén- el sem tudod képzelni, mennyi tervem van vele- mosolyodik el felém fordulva, de az ő mosolya inkább nyugtalanító...félelmetes! Megszeppenve csúszok hátrébb. Kinyitja a ketrec ajtaját
- Mássz ki, gyerünk!- utasít, én pedig engedelmeskedem. Megremegnek a lábaim, mikor megpróbálok felegyenesedni. Fáj... annyira elgémberedtek, de nem szólok egy szót sem
- Elég ízléstelen ruha- jegyzi meg az idősebbik, mire a másik csak bólint, majd az asztalhoz lépve megragad egy kést. Rémülten rezzenek össze, de nem mozdulok, még akkor sem, mikor a hideg fém a bőrömhöz ér. Végig simít a pikkelyeken, mire azok halk, csilingelés szerű hangot hallatnak. Az alsó ruhánál áll meg, majd egy mozdulattal levágja rólam. Cafatokban hullanak le a rólam a ruhadarabok, addig nem áll le, míg teljesen le nem csupaszít
- Fordulj körbe! Lassan- körbe fordulok előttük
- Pontosan mit a terveid vele?
- Oh, ha tudnád-mosolyodik el ismét
- Jól van- sóhajt fel az idősebbik- magatokra hagylak, nekem dolgom van. Aztán csak ésszel- sandít a másikra, majd távozik. Újra kettesben maradtam vele. Még egyszer végig mér, majd megragadja a láncomat és húzni kezd. Nem tudom, hová visz, de csendben követem. Egy hatalmas, furcsa szerkezethez visz, majd egyszerűen neki lök és hozzá kötöz. Rémülten kapkodom a fejem, mikor egy hatalmas fogóval tér vissza
- Lássuk, mi van a pikkelyeid alatt!- mosolyodik el, majd egy hirtelen mozdulattal letép egyet a combomról. Nyüszítve rándulok össze a fájdalomtól. Nem tart sokáig az érzés, de éles, intenzív és sosem éreztem még ilyet, de szemmel láthatóan neki annál inkább tetszik. Sorra tépkedi le az oldalamról, karomról, aztán az érzékeny területeket sem kíméli- na, lássuk itt mennyire fogsz üvölteni- nyúl a lábaim közé, majd erőből tépi le a pikkelyt. Össze szorítom a fogaim. Hegyes szemfogaim az ajkaimba marnak, a vérem kis patakokban folynak le az államig, majd onnan csöpögnek a mellkasomra. Ujjbegyével törli le, majd elégedett vigyor kíséretével nyalja le az ujjáról- hmm...milyen édes...
- Gazdám... kérlek... -nyöszörgöm- megteszek bármit..csak ne bánts... kérlek...
- Bármit?
- Bármit...- megteszem amit csak akar...de ezt ne...- egy szíj szerű valamit ragad, aminek a közepén egy pecek van, majd a számba tömi és a fejemhez kötözi, így már beszélni sem tudok. Tényleg ennyire élvezi a kínzásom?
Újra pengét ragad, és azzal esik neki a combomon lévő pikkelyeknek... ahogy bele mélyeszti felüvöltök a fájdalomtól... egyesével vágja ki a combomból őket... szerencsére nem kell sok, hogy elveszítsem az eszméletem...

.oOo.

Nem tudom mikor ébredek, de újra a ketrecben találom magam. Ezúttal már meztelenül, össze kötözött kezekkel és lábakkal, de legalább a combomon ejtett sebeket bekötözte. Mikor felemelem a tekintetem látom, hogy a ketrecem előtt ül egy székben, össze font karokkal
- Felébredtél? Helyes!- mordul fel- látom mégsem vagy olyan okos, mint hittem, úgyhogy tisztázzunk pár dolgot! Csak akkor szólalhatsz meg, ha engedélyt adok, világos?!
- Igen, gazdám...
- Helyes! Nem érdekel, hogy mennyire fáj, a tested az én tulajdonom! Ha ahhoz van kedvem, egyesével tépem ki a körmeidet, vagy a fogaidat, ha ahhoz, félholtra duglak, és ha úgy tartja kedvem, levágom mindkét lábadat, és senki sem fog megállítani, mert te csak egy tárgy vagy, semmi több!- erre csak össze rezzenek. Félholtra...dugni? Nem értem ezt a szót...de nyilván nem jelent semmi jót... és a lábaim...ugye nem? Tényleg ennyire értéktelen lennék? De hát az a másik férfi olyan sokat fizetett értem...nem értem ezt...
Felkel a székből és megigazítja a ruháját
- Most elmegyek pár napra. A szolgákra bíztam, hogy néha etessenek meg... ha egyetlen rossz szót is hallok rólad, esküszöm, kiheréllek!- azzal el is megy, én pedig magamra maradok ismét, a sötétben...

Persze az alap dolgokkal tisztában vagyok, értem az utasításaikat, de a miértekről fogalmam sincs, például, miért különböznek egyes emberek annyira a többiektől, és azok mért vannak láncra verve, hozzám hasonlóan. Miért beszélnek rólunk úgy, mint az állatokról...nem értem...

- Ez lenne az?-mér végig egy férfi, miközben a másik a csuklómra kötött táblácskát ellenőrzi
- Igen, uram. MD széria, 26-os példány, ahogy kérte...
- Nagyszerű-biccent kimérten, majd távoznak. Nem értem, mért hagy itt...
Két másik férfi karol fel végül, majd elvisznek. Nem ellenkezem. Az elmúlt egy hét alatt megtanultam, hogy nem jó ellenkezni. Ha teszed amire utasítanak, jól bánnak veled. Ha ellenkezel, megvernek. Ilyen egyszerű...

Egy szobába visznek, ahol levetkőztetnek, még egyszer, utoljára átvizsgálnak, majd megfürdetnek és az előírt utasítások alapján felöltöztetnek. Érdekes ezt az öltözék...nem takar túl sokat, feszes, kissé kényelmetlen...de ha ez kell, én nem bánom...

Másnap átszállítanak egy másik helyre. A gondozó szerint ez lesz az új otthonom. Otthon! Az jó dolog, úgy hallottam, így hát boldogan, visszafogott érdeklődéssel követem a nőt. Ő valahogy nem tűnik olyan lelkesnek, inkább szomorúnak látszik...talán ő is otthonra vágyik...kicsit sajnálom őt. Bízom benne, hogy egyszer majd ő is kap egyet, ha jól viselkedik, biztosan kiérdemli majd!

Hosszú folyosón vezet végig, a lépteink visszhangoznak a hatalmas térben. Olyan szép, olyan tágas! Nem hittem volna, hogy ilyen szép otthonom lesz valaha!
Egy hatalmas szobába érünk, ahol a tegnapi férfi és egy fiatalabb áll egy ketrec mellett. Mikor meglát széles mosolyra kúszik a szája.
- Ez lenne az?-fordul izgatottan a másik felé
- Igen. Megígértem, ha átmész a vizsgákon, kapsz egy saját petet- Pet? Ez lennék én? Pontosan mit jelent az, hogy pet? Eléjük vezetnek, majd a nő a nyakamban lógó lánc végét a fiú kezébe adja. Én csak érdeklődve figyelem az eseményeket, ahogy az idősebb férfival távoznak a szobából, miközben valami árról beszélnek. Kettesben maradok a fiúval. Izgatott mosolya továbbra sem lankad, alaposan végig néz, kezei végig tapogatják minden porcikámat. Vegyes ingerek futnak végig a testemen, van, ahol csiklandós, van, ahol fura, bizsergő, forró érzés önt el. Nem igazán ismerem még a testem, így nem ellenkezem, bárhol is érint meg.
-Térdre!- szólal meg elégedetten. Engedelmesen teljesítem az utasításait. Hírtelen megragadja a nyakam. Ez...fáj...
Mi ez? Nem értem... nem értem, mért teszi ezt...az egyetlen amit tudok, hogy fáj, nem kapok levegőt...

Hírtelen elengedi a nyakam
- Ha kinyírod, nem kapsz másikat-sóhajt fel az idősebb férfi, majd egy pillanattal később már úgy Beszélget a nővel, mintha mi sem történt volna.
- Akkor hát... minden fontos tudni valót elmondtam. Legyen csodás napjuk- fognak kezet, majd távozik. Ismeretlen érzés önt el. Ez lenne a félelem? Mi volt ez az előbb? Nem értem ezt az egészet...
Egy erőteljes taszításra térek magamhoz, majd a rácsok csukódására. Ezt ismerem. Ez egy ketrec! Büntetésből szokás minket ide zárni...talán valami rosszat tettem? Dehát...mit csináltam, amiért ezt érdemlem?!

Rémülten nézek a fiúra, míg ő megvető pillantásokkal még végig
- MD-26... nem tetszik, olyan...semmilyen. Longnak foglak hívni...tudsz beszélni?
- Igen...uram...-hebegem.
- Helyes. Ne okozz csalódást...-azzal távozik, én pedig magamra maradok. Hová kerültem? Miféle emberek ezek?

- Egy jó beosztott megcsinálja amit mondanak neki. Egy még jobb pontosan azt csinálja, amit mondanak neki. És én csak az utóbbi típust tűröm meg, Valentin. - tette még hozzá. Ő a témát lezárta, én meg azzal nyugtattam magam, hogy mindent megtettem amit tehettem.

De egy hét sem telt el, az építkezés problémába ütközött: egy reggelre eltűnt minden létra. Mr. Peterson tajtékzott, a rendőrség semmit nem tudott tenni, én meg őszintén jól szórakoztam.

Aztán, habár a tettes nem, de a létrák előkerültek, és a gyár új szárnya csakhamar megépült. Gyorsan, olcsón, diszkréten. Kisváros lévén, az emberek persze csak a fejlődést látják, azt, hogy történik velük, a városkájukkal valami. Az új unkahelyeknek és néhány újságcikknek sikerült is elfelejttetnie mindenkivel a természetre mért pusztítást, az otthonukat elvesztett állatokat.

-  Mi kis emberek vagyunk. Túl sokat töröd a fejed felesleges dolgokon - mondja Alvin, a legidősebb kőműves, miután felvetettem neki aggályaimat. - Ha munkát ajánlanak, ne kérdezz, csak fogadd el.

Ha mást nem ism azt megtanultam az évek alatt, hogy jobb megfogadni az idősek tanácsát, úgyhogy miután befejeztük beszélgetésünket, felkerestem Mr. Petersont, és elfogadtam munkaajánlatát. Talán jó lesz megint tartozni valahova. Talán jó is kisülhet ebből.

- Jó hallani, hogy meggondoltad magad! - mosolyog ősz bajsza alatt újdonsült főnököm, és visszafordul az ablakhoz. Úgy nézi az előtte elterülő gyárat, mintha a világ legcsodálatosabb dolga lenne. Mintha az egész világ heverne a lábai előtt. Pedig ez csak kő és füst, semmi új, gondolom magamban, de akármennyire is szeretném kimondani, inkább megtartom magamnak a véleményem. Mr. Peterson nem az a fajta ember, aki eltűri, ha más másképp vélekedik, pláne, ha a gyáráról van szó.

Szinte a semmiből tűnt fel egy alak. Egy pillanatig láttam Mr Peterson arcát elvörösödni, majd rögtön jelentkezem is, "majd én elküldöm", mondom, mielőtt bárki mást megkérhetne.

Igyekszem minél gyorsabban kiérni hozzá, majd mikor megközelítem, veszem csak észre mennyire fiatal. Sokszor neveznek engem is kölyöknek, de ha én az vagyok, talán ő még inkább az. Oldalt áll nekem, tekintete a gyárak kéményén, hiába erőlködöm, nem tudom tudok rájönni, milyen érzések tükröződnek arcán.

- Sajnálom, de el kell innen menned - mondom neki, mikor már csak pár méter választ el minket. Rám néz, majd újra vissza a kőmonstrumokra.

Csíkos ruhákban van, talán tébolyodott lenne? Mintha említették volna, hogy van erre egy intézet. Vagy lehet, hogy csak nem hallott? Ha Charles bácsi még élne, biztosan azt mondaná, próbáljam újra.

- Idegeneknek nem szabadna itt lennie - mondom hangosabban.

- Idegeneknek? - kérdez vissza élesen - Itt ti vagytok az idegenek!

Szépen és érthetően mondja a szavakat. Nem lehet elmeháborodott. De mégis mit ért, azon, hogy mi?

- Munkát keresel? - kérdezem - Gyere, biztosan akad neked itt valami - megindulok vissza az épületbe, pár pillanatig még hallom mögöttem lépéseit, majd mire hátrafordulok, már sehol sincs.

Ledöbbenek, persze, hogy ledöbbenek. Meg mernék rá esküdni, hogy az előbb még itt volt, most meg...? Mégis mi történt?

- Mit akart az a féleszű? - ránt ki gondolataimból Mr Peterson.

- Eltévedt, útbaigazítottam - válaszolom szinte reflexből -, nem okozott semmi gondot.

- Helyes - horkant még főnököm, aztán hazaküld.

Csak bólintok, és hiába nem szeretnék foglalkozni az előbbi jelenettel, valami nem hagy nyugodni.

Lehet tényleg túl sokat töröm a fejem felesleges dolgokon. 

- Hogy hagyhattad, hogy Sariel elvigye elõled azt a mocskos papot? – kérdezem sziszegve. Olyan szívesen fognám meg a torkánál fogva, hogy aztán felemeljem, majd szabad kezemmel kivájjam mind a két szemét.

- Erõsebb volt tõlem, nagy uram – jön az ostoba válasz. – Rá jobban hallgatott.

- Persze, mert a vén idióta egy istentisztelõ, mocskos, perverz állat. Naná, hogy rá hallgatott jobban, ha te befogtad a pofádat – guggolok le elé. Érzem az orromban a félelem szagát, ami kicsit feldob, de attól nagyon mérges vagyok. Utálom, mikor jön egy ilyen balfácán és elrontja a mókámat, ami addig olyan jól ment. Mit is kezdhetnék ezzel az ostobával, ha már az alapvetõ feladatát nem tudja betartani?

- Tudod mit? Megbocsátok, ha teljesítesz nekem valamit – erre kérdõen felemeli a fejét, nekem pedig széles mosoly kúszik az arcomra. – Lenne valaki, egy szárnyas kis szörnyeteg, akirõl mindent tudni akarok. Mindent. Légy ügyes értem, hm, jó? – kérdezem, míg fél kezemmel az állánál fogva felemelem rusnya képét. – Különben úgy megcsonkítalak, hogy azért fogsz rimánkodni, bárcsak egy angyal szúrt volna le.

×××

Sokáig nem érzem újra a kis kedvencem jelenlétét odafent, s a hírnök se tudott meg olyan sok mindent róla. Pár éve angyal csak, ugyanis a képességei errõl uralkodnak, de keveset küldték ki lelkekért, ugyanis akkor hamarabb értesültem volna a létezésérõl. Esetleg atyám rejtegetette volna elõlem? Jó döntés volt részérõl, de az már kevésbé, hogy kiküldte a semleges területre. Mit hitt, hogy a bosszúm, a gyûlöletem és az undorom alább hagyott az évezredek alatt? Ostoba vénember.

Utam most egy parki részre vezet, a játszóteres részére. Vagyis sok kis visítozó törpe szörnyeteg szaladgál fel s alá, ami hamar bántja hallásomat. Azonban itt kell lennem, mert Õ is itt van. Látom alakját, ahogy a gyermekek között jár, s széles mosollyal figyeli minden mozdulatukat.

- Dobd ide a labdát! – kiáltja az egyik élõ, mire Qaspiel kikerüli a felé repülõ labdát, mintha az árthatna neki. Ezután egy kis méregdudát kerül ki, én pedig eddig bírok várni. Kész, nem nézem tovább a gyermeki aranyosság mintaköveit, mert hányingerem lesz tõlük. Csendben megközelítem a gyanútlan angyalt, majd mikor szinte mellkasom a hátához simul, megszólalok nyájas hangon.

- Ó, hát nem ennivaló a drága! – Valamiért nem fogad kitörõ lelkesedéssel, majdnem elbotlik menekülés közben, de az én szárnyaimmal sikerül megtalálnia újra az egyensúlyát.

- Miért vagy te itt? – szegezi nekem rögtön a kérdést. Láthatóan felzaklatta a jelenlétem, ami kifejezetten elégedetté tesz.

- Angyal, csak nem fújsz még mindig rám a múltkoriért? – érdeklõdöm, míg felhúzom szemöldökömet. – Mert akkor közlöm, hogy ma békülékeny kedvemben vagyok és még magas árat sem szabok érte. - Talán nem sikerült jó benyomást tennem rá? Oh, vajon hol ronthattam el? Nem voltam elég kedves? Elég csábító? No, egye fene, korrigálom.

- Az angyalok nem táplálnak haragot, még egy olyan gonosz lénnyel szemben sem, mint te – szólal meg egy kis hallgatás után, s próbál semleges maradni. Én azonban átlátok a dolgon, a dühöt ébresztettem fel benne. Kár, hogy nem pont a bujaságot. A buja angyalkákat jobban szeretem. Felnevetek a gyenge próbálkozásán, no meg a saját sikeremen is. Öreg, drága édesapám, komolyan leküldted ezt a szerencsétlen gyermeket, hogy ilyen jól szórakozzak vele, mielõtt megcsonkítva otthagyom egy sötét helyen?

- Nocsak, nocsak Qaspiel! Úgy tudtam, ti angyalok nem hazudtok – kuncogom jóízûen.– De ekkora égbekiáltó hazugságot még az a vén bolond is meggondolna.

- Az Úr mindig igazat szól, ne vedd a szádra Õt! – emeli fel rögvest hangját, ami csak engem támaszt alá. Micsoda móka! Alig tudja visszatartani magát, érzem, hogy legszívesebben nekem támadna mindenért, amit elkövettem ellene. Olyan kár, hogy visszatartja magát, úgy élvezném, ahogy a porban dulakodnánk, egymásnak feszülve… Oh, de jó lenne.

- Eszemben sincs angyalka! Vannak sokkal izgalmasabb témák is a szenteskedõ faszkalapnál. Például… - gondolkozom el, míg ujjaimmal államat ütögetem - … hogy hol bujkáltál idáig, hm?

- Nem bujkáltam és semmi közöd hozzá. – Kis pukkancs, egyem a szívét.

- Dehogy nincs, kedvesem. Fõleg ha miattam voltál távol – kezdek el közeledni felé, s a szélnek hála még drámaiabbnak hat ez, mint ahogy terveztem. - Akarod tudni én mivel ütöttem el az idõt? – kérdezem duruzsolva, majd gondolatban folytatom a dolgot, sokkal bensõségesebben s mocskosabban.

 „Érintsd… Akarod…” „Ne állj ellen neki… Engedd magadhoz… Ez az…”

Mi lenne ha elsõnek megrontanám s csak utána kínoznám meg? Végtére is csinos pofikája van, biztos a teste is gyönyörû, hisz az öreg csak azokat szereti. Az igénye megvan, emellett el kell ismernem, az ízlése mindig is királyi volt. Csábítóak az ajkai az ifjúnak, kíváncsi vagyok érintette e már õket bárki is. Ha nem, az még kielégítõbb lenne.

Azonban mielõtt elérhetném, elkaphatnám, nagy döbbenetemre észhez tér s levegõ után kapkodva kezd el hátrébb lépkedni, hogy messze legyen tõlem. Fogócskázni akarna? No, legyen, ha ennyire szeretné, elkapom én.

- Hagyd abba! Miért teszed ezt velem? – faggat újra, ami már kevésbé fogamra való, de ilyen ez a szárnyas féle, csak a szája jár.

- Mert élvezem? – kérdezek vissza a nyilvánvalóra, majd pár nagyobb lépéssel próbálom beérni. Látom rajta, hogy töri a fejét, miért történik mindez vele. Fent rejtegették és nem mondtak neki semmit se? Kegyetlenebbek, mint ahogy rémlett.

- Nem helyénvaló csupán az élvezet kedvéért bántani másokat. Nem ártottam neked. – Micsoda tévedés, Qaspiel. Már a létezésed árt nekem.

- Helyénvaló? – ismételem meg eme szót gúnyosan, majd felnevetek.– Hát ez nagyon jó! És mond csak, mégis ki dönti el, mi az és mi nem?

- Az Úr.

- A vén bolondnak fogalma sincs róla mit hagy ki – szusszanom, míg kidugom nyelvemet s benedvesítem vele száradt ajkamat.– Vagy talán mégis? Elvégre, csupa szépséggel veszi körbe magát.

- Minden angyal szép, hogy tükrözze belsõ tisztaságunkat – világosít fel, mire én legszívesebben képet röhögném, de ugye ez annyira nem illendõ. Kedvesnek kell lenned Lucifer, ne légy kegyetlen bunkó. Szegény pára annyira burokban van, nem tud semmit se. Ahogy végigmérem, megakad tekintetem szép bõrén, majd a háta mögött összehajtott szárnyakon is. Vajon mit szólna ahhoz, ha tudná, azokat rólam tépték le, majd rá aggatták?

- Te még annál is naivabb és ostobább vagy, mint képzeltem – közlöm vele. – Belsõ tisztaság? Ugyan, kérlek! Ez csak azt jelenti kedvesem, hogy olyan friss husi vagy odafent, amilyennek kinézel. És mégis… - szeretném folytatni, de meggondolom magamat. Az úgy édesebb, ha nem tud semmirõl, mert még az is emészteni fogja.

Ekkor aztán megcsapja orromat a félelem savanyú szaga, ami egyenesen felõle jön. Felemelem fejemet, majd mélyet szippantok eme aromából. Oh, isteni! Menekülne a drága, de én nem hagyom ezt neki. csuklója után kapok, majd erõsen rámarkolok, így rögtön nem tud moccanni.

- Eressz el! Ne érj hozzám!

- Az öreg nem tanított meg arra, hogy tiszteld az erõsebbet? – hajolok közel hozzá, hogy aztán arcába sziszeghessek egy könnyed teadélutáni kérdést.

- A tiszteletet ki kell érdemelni… tettekkel kell rászolgálni – osztja újra az észt, míg kezét rángatja, hátha kiszabadul vasmarkomból. Hiú remény, ostoba gyermek.

- Úgy gondolod, a mentoraid rászolgáltak?  Kíváncsi lennék, miért tiszteled õket annyira? – Õ azonban csak néz engem, próbálja lenyugtatni magát, ez pedig nincs kedvemre. Erõmnek hála érintésem nyomán égni kezd a bõre, a pokol forróságával, mire ajkai közül kiszökik az elsõ fájdalomtól teli kiáltás. Ez pedig zene füleimnek, mosolyomat pedig nem is leplezem. Persze erre rögtön ráharap a nyelvére s nem dalol nekem, ami roppant módon elszomorít.

Ahogy lehunyja a szemeit rossz érzés kerít hatalmába, de próbálok vele nem foglalkozni. Azonban mikor megérzem azt a gusztustalan érzést, ami átjárja testét, legszívesebben nyakát törném. Az elégedett képe pedig, a szelíd kis mosollyal a lélektisztítás után csak még jobban kihozza belõlem az állatot.

- Azért tisztelem õket, mert tudom, hogy sosem hagynának cserben. Biztonságot és szeretetet adnak, függetlenül attól, hogy ismernek-e. Vigyázunk egymásra, az erõsebbek pedig a gyengébbekre, anélkül, hogy bármit is várnának érte cserébe – ad végre választ a kérdésemre, csak sajnos már épp nem érdekel a véleménye.

Mivel nem érhetek hozzá, mert újra az Úrhoz nyekeregne, jobb ötletem támad. Nemes egyszerûséggel rátaposok a szép, csillogó, bõr csizmámmal az õ lábacskájára. Látom ám rajta, hogy erre nem számított, s szemei fájdalomtól csillognak, de újfent nem adja meg nekem ama örömet, hogy halljam fájdalmában jajgatni.

- Ha szavakkal lehetne segget törölni, már megtettem volna azokkal, amik elhagyták a szádat, cukorfalat. Akkor legalább lenne hasznuk – duruzsolom cseppet sem kedvesen. – Azonban nem nézlek le a tudatlanságodért, fiatal vagy még s ostoba. Rájössz majd, hogy amit ennyi idõsen oly lelkesen szajkózol, annyira igaz, mint a teremtés könyve. Semennyire.

Nem felel, csak néz engem, dacos tekintettel, enyhén felemelt fejjel, s szerintem sejtelme sincs, hogy épp az ellenkezõjét éri el ezzel, mint szeretne. Csábító egy dög, de ezzel biztos nincs tisztában, odafent nem közlik ezt úgy veled. Ott sunyiban megy a dolog. Vajon beavassam? Egy csókba még nem halt bele senki se, s így tuti az enyém lesz az elsõ, örök élménnyel.

- M-mit csinálsz? – jön a döbbent kérdés, mikor közel hajolok hozzá, majd széles vigyorral orromat az orrához érintem.

- Minek tûnik? Ja, várj, odafent nem adnak felvilágosítást, na akkor majd én – kacsintok rá, majd érinteném is ajkaimat az övéhez, azonban hirtelen megcsap egy ismerõs illat.

- Engedd el a fiút, ördög. Azonnal. – Szívem zárkájában hevesen verhet, ugyanis eme hanghoz igen sok jó élmény köt. Bizony ám. Rég láttam a dögöt, de attól tartok õ nem örül ennek a találkozásnak úgy, mint én. Milyen kár!

- Ne légy féltékeny – susogom, ahogy elhajolok Qaspieltõl, de lábamat még mindig erõteljesen nyomom az övére -, te is kaphatsz egyet, Gabriel. Ezután, persze.

- Gabriel… - ismételi utánam a vita témája meglepõdve a nevet, míg felé pislog kétségbeesetten. Olyan mulatságosak!

- Ne érj hozzá – mered rám a szõke angyal szigorú arcvonásokkal, amire ajkamra szórakozott mosoly kúszik. Nem szokott õ mérges lenni, õ neki más bûn jutott.

- Az csak a cipõm. Nem én - duruzsolom széttárt kezekkel, mire közelebb lép egyet a tarka szárnyú. – Jól van, de kérd szépen, Gab.

- Ne hívj így – jön az újabb parancs, mire én nagyot sóhajtok, majd felemelem a lábamat, azonban ahelyett, hogy elvenném, erõteljesen rátaposok Qaspiel lábára, aki erre feljajdul. Gabriel megindul felém, centikre van arca az enyémtõl, nekem pedig teljes orgia feelingem van, nem is, ez már gang bang. Nõ nincs, de nincs azzal semmi gond. Tudom ám, hogy Gabrielnek sem.

- Ki lesz a szendvicshús, Gab? Szeretnéd befoglalni ezt az élvezetes pozíciót? – kérdezem kacsintva, de úgy tûnik neki nem jön úgy be ez a dolog.

- Azt akarod, hogy háború legyen, ostoba? Azt? – sziszegi a képembe, nekem pedig egy kígyó ugrik be róla… nos, sokat nem is tévedek. Utálom, mikor ilyen ostobaságokkal jönnek, mintha nem tudnák, hogy a háború már rég tart, s soha nem lesz vége, ha rajtam múlik.

- A háború már azóta tart, mióta ledobtatok, bolond – emlékeztetem megkeményedett arcizmokkal, amire visszább húzódik. No, tudja õ mire vagyok képes, mikor elveszi a jó kedvemet. – S lásd, kivel van dolgod – veszem el lábamat, nyájas mosollyal, majd hogy tetõzzem a dolgot, Qaspielhez fordulok s kedveskedve megpaskolom a jobb orcáját. – Nincs harag, ugye? Nem akartam én, hogy fájjon.

- Hazug… - jön tõle is a dicséret, amin jót mosolygom.

- Persze hogy az vagyok, butus. Különben nem lenne semmi móka.

- Mit keresel itt, Lucifer? – avatkozik közbe Gabriel, mire leengedem a kezemet, s kicsit hátrébb lépek, mielõtt vérszemet kapna. Nincs kedvem vérre menõ harchoz, még a végén soha nem engedik vissza a földre a kis tolvajt, hogy letéphessem róla azt, ami az enyém.

- Sétálok? – kérdezek rá ártatlan pillantásokkal. – Azt csak szabad, nem? Tudjátok, odalent – mutatok a földre- elég kénes minden. Mondanám, hogy ugorjatok be s megtudjátok, de akkor tudjátok… – húzogatom szemöldökömet pajkosan – Kéne hozzá valami bûn. Tudok egyet, amihez hárman kellenénk, s piszok jó lenne. – Erre Qaspiel zavartan és értetlenül pillant az idõsebb fõangyal felé, akinek arcán kivételesen egy érzelem sincs. Milyen rossz lehet mindent visszafogni!

- Jobbat nem tudtál kitalálni? – kérdez rá Gabriel, míg int Qaspielnek, hogy menjen oda hozzá.

- Hé, ha elveszed tõle elõttem, én nagyon szomorú és bosszús leszek, Gab – mutatok az említettre felháborodva. Eközben Qaspiel az idõsebb mellé sántikál, s úgy néz vissza rám, láthatóan megnyugodva immár. Nem is tudja, kinek a jelenléte adott neki erõt. Ha tudná azt, amit én, nem így nézne ám rá.

- Nem tudom mirõl beszélsz, s nem is akarom tudni – zárja le a témát, majd a fiatal angyalra pillant, s kedves mosollyal kezét a vállára simítja, de aztán megkeményedett arcvonásokkal fordul felém. - Többet ez elõ ne forduljon, különben… - kezdene bele, azonban mikor meglátja a széles vigyoromat, tele gonoszsággal és elégedettséggel, bezárja a száját.

- Különben mi lesz?

- Felesleges rád idõt pocsékolni, te már romlott vagy – feleli Gabriel. Látom ám, hogy Qaspiel nem igen tudja követni a fonalat, s biztos az is furcsa neki, hogy ilyen bensõségesen el tudok traccsolni az immár Úr jobb kezével. Azt hiszem eme tudatlanságot ki kell használnom, össze kell zavarnom, aztán pedig kihasználnom.

- És ez kinek a hibája, Gabriel? – kérdezem kíntól eltorzult arccal, szinte feljajdulva, ami mindkettõ angyalt meglep. – Ki miatt kellett így végeznem? Ki volt oly kegyetlen, hogy ez lett a végem? – markolok ingembe, ahol a szívemnek kéne lennem, miközben elõadom kínomat tökéletes alakítással. – Elvettek tõlem mindent! Letaszítottatok, egyedül hagytatok, megcsonkítottatok! Szörnyetegnek hívtok, pedig egykor én is olyan voltam, mint ti!

- Elég a színjátszásból – húzza közelebb magához a döbbent Qaspielt Gabriel. – Menj vissza a pokol bugyrai közé, ördög. Menjünk, Qaspiel – tárja ki szárnyai Gabriel, amit lassan ugyan, de a tanonc is követ. Azonban látom ám, hogy ezernyi kérdés suhan át kobakján, s mikor rám emeli tekintetét, a lehetõ legkivertebb kutya képet erõltetem magamra, ami láthatóan megfogja.

- Hagyjatok csak itt, gyerünk! Ehhez értetek ti, arkangyalok! – kiáltom távozó alakjuk után, majd egy kis kétségbeesett színjáték után széles mosoly kúszik az ajkamra. Már elmentek, s remélem, nagyon remélem, hogy ez majd mély nyomot hagy a hófehérszárnyúban. Nagy bizalmat szavazok a jólelkûségének, csak szerintem õ ennek nem örülne.

×××

Széles mosollyal ülök a kávézó kis teraszán, egyedül, emberi kelmékbe bújva. A buli még nem kezdõdött el, bõven van idõm arra, hogy a dupla krémes krémest elfogyasszam. Kiélvezem minden falatot, ugyanis odalent nem esik olyan jól, mint az emberek között, a tollas barátomra várva. Villámmal a szépen díszített porcelántányéron karistolok, hogy a krém utolsó cseppjeit is a számban tudhassam.

Miután végzek, megtörlöm számat a szalvétával, majd felállok az asztaltól, s gyalog indulok el a közeli lakáshoz. Tudom, hogy õ már ott van, érzem. Ahogy a remegõ lelket is, aki azon gondolkodik, felvágja e kádjában az ereit a borotvapengével, avagy sem. Dúdolva lépkedek felfelé a lépcsõn, majd biccentve köszönök a lefelé haladó idõsebb asszonynak, aki nagyokat pislogva figyeli a felfelé trappoló alakomat. No igen, kevesen találkozhatnak velem még életük során, bár mintha felismernének…

Csettintek egyet, s immár nem lát senki kíváncsi szeme, csak a leendõ angyalé, akinek halk susogását már az ajtón kívülrõl is jól hallom. Átsuhanok hát rajta, ahogy a bejáratin is, majd széles mosollyal állok meg.

- Rég találkoztunk, Qaspiel – dõlök neki belülrõl az ajtónak, mire õ abbahagyja a sutyorgást a kád szélén, s lassan rám emeli a tekintetét. Nem felel, csak megnéz magának, majd újra a leányhoz fordul. – Egészséged hogy szolgál?

- Köszönöm, jól – feleli végül, majd leguggol a kád mellé, s úgy folytatja. – Ne tedd meg, gondolj azokra, akik szeretnek! Kérdések válaszok nélkül, fájdalom, szomorúság, ezeket hagynád magad után bennük. Ugye nem akarod?

- Meg se kérdezed én hogy vagyok? – kérdezek rá lebiggyesztett ajkakkal. – Vagy hogy milyen napom van?

- Nincs most rá idõm, démon – jön a válasz, de hátra se néz rám közben, ami rra utal, hogy próbál figyelmen kívül hagyni. Elbízta magát, nem gondolja, hogy innen hátulról pont tökéletes rálátásom van a szárnyaimra? Azonban ez is azt mutatja, hogy még mindig nem mondták el neki a dolgot.  – Meg kell õt mentenem.

- Meg fogja magát úgyis ölni – sóhajtom, míg a körmeimet nézem. – Amúgy jó napom volt, s jól is vagyok, köszönöm kérdésedet. Nem rég jöttem egy közeli pékségbõl, ha nagyon meg akarod menteni, akkor mondd csak neki, milyen finomat ehetne ott! – hümmögök elégedetten. - Oh, de várj, a kis fizetésébõl nem futná gyakran arra, hogy egy olyan elõkelõen drága helyen élvezkedjen. Szörnyû az élet, vágja csak fel az ereit, nálam majd kap sütikét.

Kitartón állom a démon tekintetét, pedig belül félelem mardos. Újra és újra elvonják a figyelmem a kétségbeesetten sikoltozó emberek, ahogy egyre többen fedezik fel a holttestet.

A démon kárörvendõ képpel fonja össze a karjait, láthatóan remekül szórakozik.

- Lehet, hogy megbocsát neki, de attól az én birodalmamban fog maradni, ahogy a többi szerencsétlen is – veti oda gúnyosan.

- Te lennél...? – suttogom magam elé. Még a szívverésem is kihagy egy ütemet a felismeréstõl.

Ez megmagyarázza miért nem érzékeltem a jelenlétét és miért nem érzem még most sem. Mert nagyobb az ereje, mint bármely pokolbéli teremtménynek, akivel eddig összehozott a sors.

A démon nevetve mér végig, karjait széttárva büszkélkedik önnön jelenlétével, én pedig rögvest hátrálok pár lépést. Minél messzebb tõle annál jobb.

- Ne légy szégyenlõs kedvesem! – kacsint rám, könnyedén. Felugrik a korlátra és onnan néz végig az alant összegyûlt tömegen, mielõtt ismét felém fordulna. Kegyetlen, halványzöld szemeitõl remegés fut végig a testemen. - Csak mond ki a nevemet úgy, ahogy mindig is vágytad. Mocskosan… kéjjel fûszerezve, s gyûlölettel, hisz felébresztettem benned azt, ami mindenkiben megbújik.

- Ez hazugság! Nem ébresztettél te fel bennem semmit se. Én…

Istenem, miért kiabálok? Miért érzek… haragot?

Máris megrontott ez a pokolfajzat?

A démonok ura elszörnyedésemet látva felkacag. A hang szinte csöpög az elégedettségtõl, míg bennem kételyek egész sorozata halmozódik fel, pusztán a jelenlététõl.

Meséltek róla, hogy milyen is Õ. És óva intettek még a nevének kiejtésétõl is, mert abban is hatalom rejlik. Egy elsuttogott név is képes lehet arra, hogy magához hívja a gonoszt, és ha kimondjuk a nevét, Õ – Lucifer - bárhol megtalálhat minket.

Bár nem értem miért van õ itt és miért próbál összezavarni, de semmiképpen sem fogom hagyni, hogy sötét gondolatokat plántáljon belém. Ehelyett máris azon kezdem törni a fejem, hogy mit is kellene most tennem? Az egyesség szerint nem bánthat.

Hirtelen megpördül a korláton. Úgy mozog a keskeny felületen, mintha szilárd talaj lenne a lába alatt.

- Persze, persze! – szusszan fel élveteg mosollyal. Fejét oldalra biccentve néz a szemembe. – Add át az üdvözletemet a fentieknek, s csókold meg helyettem Gabrielt, de csak kevés nyelvmunkával, mert úgy szereti – teszi hozzá.

A szemeim tágra nyílnak, ahogy felfogom, amit mondott, de megszólalni már nincs idõm.

- A legközelebbi viszont látásra, angyal! - egy intés után lelép a korlátról és eltûnik a szemem elõl.

Gyorsan utána nézek, s feszülten figyelem, ahogy az úttest felé közelít, a következõ pillanatban pedig a nõ lelkének kétségbeesett sikolyától kísérve tûnik el a semmibe.

A lábaim eddig bírták. Ott helyben összecsuklom, levegõ után kapkodva próbálom fékezni a testem remegését, még a szárnyaim is belereszketnek a félelemmel vegyes megkönnyebbülésbe. Hála az égnek, elment!

Most hogy sötét lénye már nem próbál egyfolytában befolyásolni, a gondolataim is kezdenek kitisztulni. A jelenléte kavarta zavaró zsongás lassan elcsitul, de csak sokára tudok megmozdulni.

El sem hiszem, hogy maga Lucifer állt alig egy méterre tõlem és épségben megúsztam.

Igaz, a fájdalom emléke még mindig élénken él bennem. Ennél nagyobb kínt még sosem éreztem és már csak ettõl is kedvem lenne egy sarokba kuporodva ringatni magam, de ezt az örömet nem adhatom meg neki. Egy angyalt nem törhet meg ilyen egyszerûen.

Lepillantok az erkélyrõl. Odalent tucatnyi ember gyûlt már össze a holttest körül.

Bûntudatom van, amiért nem tudtam megmenteni szegény nõt. Öngyilkos lett, a lelke elveszett a számunkra még akkor is, ha valóban jószívû teremtés volt.

Végül is… Lucifer igazat beszélt, ismerem be, ökölbe szorított kezekkel. Bár az Úr megbocsáthat a teremtményének, amiért eldobta magától az életét, a Menny kapui már örökre zárva maradnak elõtte.

***

Az arkangyalok templomában térdelve imádkozom az aranyfényben fürdõ oltár elõtt. Nem tudom mennyi idõ telhetett el, mióta idejöttem, de úgy éreztem szükségem van erre, hogy elûzzem magamból annak a démonnak az ártó szellemét.

Megpróbált megfertõzni, ezért éreztem azt a haragot. Szégyellem is magam érte, hogy a szeme láttára angyalhoz méltatlanul viselkedtem. Nekünk nem szabad dühöt éreznünk. A megbocsátás nem a megtorlásról szól, hanem az elfogadásról és egy újabb esély ajándékozásáról.

Most elõször kerültem szembe magával az ördöggel, nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen mértékû befolyással bír majd az érzelmeim fölött. Gonoszabb, mint az mondják róla. Kegyetlen, szívtelen szörnyeteg…

Feleszmélve gyorsan újabb imádságba kezdek, majd elmondok egyet azért a szegény nõért is. Remélem, nem szenved túl soká, bár tudom, hogy ez csak hiú ábránd. Lucifer karmai közül senki sem szabadulhat.

- Már jó ideje itt vagy Qaspiel. - finom érintést érzek a vállamon, és ahogy felpillantok, Michaelt látom magam mögött.

Arca leginkább aggodalmas, de kíváncsi is.

- Nyomasztó érzések gyötörnek. Az imádságban keresek békét, hogy elfelejthessem õket. – válaszolom halkan.

- Mi történt? – ráncolja össze a homlokát, s ahogy közelebb hajol hozzám, tenyerét végighúzza az arcom elõtt. – Gonosz energia… Megtámadott egy démon? – komorul el rögtön.

Ha megtámadott volna egy démon, azok közül, akik a lelkekért jönnek, megszegte volna az egyességet és ezt mindketten tudjuk. A baj csak az, hogy…

- Nem egy démon. - a hangom megremeg, ahogy eszembe jut az a bûnös mosoly, amivel legfrissebb áldozatát szemlélte. – Hanem Õ. A… a Pokol Ura.

A levegõ megdermed körülöttünk, a tekintetünk találkozik és a mindig nyugodt Michael szemében ismeretlen érzéseket vélek felfedezni. Írisze elsötétül, szemöldökét összevonva néz el a távolba, a válla fölött pedig Gabrielt pillantom meg, aki legalább olyan döbbent, mint amilyen Michael. Ajkai elnyílnak, mintha mondani akarna valamit, de végül egy hang sem jön ki a torkán.

 „Add át az üdvözletemet a fentieknek, s csókold meg helyettem Gabrielt, de csak kevés nyelvmunkával, mert úgy szereti.”

A szavak kéretlenül tolakodnak elõ az emlékeimbõl, mire az arcom felforrósodik a haragtól.

Az a gátlástalan démon nem ismer határokat! A feltételezés is, hogy Gabriel ilyesmit tenne… Egy angyal teste épp olyan tiszta és szent, mint a lelke. Mindkettõt az Úrtól kaptuk.

- Megkísértett téged? Bántott? – ragadja meg hirtelen a vállaimat Michael, meg is lepve a hevességével – Mond el mit tett veled az a szörnyeteg!

Lassan elhúzódom, míg el nem enged. Elõször szégyenkeztem amiatt, hogy elültette bennem a harag csíráját, de aztán emlékeztettem magam, hogy sikerült legyõznöm az indulatot és végül nem hódoltam be a gonosznak.

Kihúzom hát magam, nem akarom, hogy Gabriel vagy Michael egy csöppnyi félelmet is lásson rajtam, majd mindent elmesélek nekik tövirõl hegyire.

***

Napokkal késõbb egy szeméttõl bûzlõ sikátorban érek földet. Az utca piszkos köve élesen elüt hófehér köpenyemtõl. Hallom a sarkokban megbúvó rágcsálók hangját, akiket egy könnyed paranccsal küldök el innen, miközben a dulakodó férfiakhoz sétálok.

Egy szerencsétlen drogfüggõ próbálja kirabolni a munkából hazafelé igyekvõ férfit, akit berángatott ide az utcáról. A sorsuk még nincs kõbe vésve, bár mindkettejüké bizonytalan, attól függ, végül milyen utat választanak majd.

Az áldozat lelke valósággal segítségért kiált felém és én nyomban felelek is a hívásra. Melléjük lépve békés, nyugtató szavakat susogok a támadó fülébe, reményt öntök belé, egy jobb élet lehetõségét tárom elé. Szavaim hatására a kezében megremeg a bicska, de az elméjét borító szennyes köd még mindig túl sûrû ahhoz, hogy meglássa a helyes utat. Újra hozzá fordulok, emlékeztetve a saját boldog emlékeire, amiket drog nélkül élt meg, a barátnõje mosolygós arcára…

- Felesleges gyõzködnöd, ki fogja rabolni. Az utóbbi kis apróság pedig, hogy vesén szúrja e vagy sem pedig, nos mellékes.

- Már megint te? – pillantok fel összehúzott szemmel.

Egy másodperccel azután éreztem meg a jelenlétét, hogy felbukkant, de csakis azért, mert már tudom mit keressek. Még mindig olyan különös ez az energia, mintha ott sem lenne, pedig még emlékszem, milyen kínt képes okozni az a hatalmas szunnyadó erõ.

- Miért nem hívsz a nevemen, hm? – mosolyog rám sejtelmesen, majd az emberi páros felé tartva suttogni kezd feléjük – Tedd meg! Vegyél el tõle mindent, a ruháit is. Elcserélheted valamire. Hagyd úgy itt, ahogy Isten teremtette, kiszolgáltatva, meztelenül, vérben tocsogva!

Ezt nem teheti! Nem hagyhatom, hogy megtegye!

- Ne, ne öld meg, családja van, szerettei, ahogy neked is! Ne hozz rájuk szégyent! – Kérlek Uram, adj elég erõt nekem, hogy megmentsem! – Tisztulj meg, gyónd meg valahol bûneidet s légy erõs. Légy erõs, dobd le magadról bûneidet.

- Ne hallgass a négy végtagos galambra, hisz nem tudja elképzelni se mit jelent emberként repülni egy adagtól. A mámor, amit okoz… oh, az valami isteni. – sóhajt fel - Több kell, több! – simítja ujjait a támadó hajára, mire nyomban fellángol bennem a harag.

- Ne érintsd meg, ne befolyásold õt így! – aljas szörnyeteg!

- Ugyan angyal, mit teszel, ha igen? – kérdez vissza, villogó tekintettel. Érzem, hogy provokál. – Talán megtámadsz, letepersz s halálra untatsz a szentbeszédeddel?

- Nem. Megtisztítalak – még ha az utolsó csepp erõt is fel kell használnom ami a testemben van – Én, Qaspiel nem félek tõled. – jelentem ki határozottan.

Az már rejtély, hogy mi ad ekkora bátorságot ebben a percben, mikor még most is érzem a félelmet a szívemben. Vele szemben csakis a hitembe kapaszkodhatok.

- Qaspiel… - ismétli el lassan a nevem. Az õ szájából még ez is másképp hangzik, mint a társaiméból – Milyen különös nevet adott neked. Mintha a tüsszentést utánozná. Qaspiel. Igaz is, a tüsszentés is tisztítóul szolgál. – gondolkodik hangosan.

Ha azt hiszi, ezzel még inkább felbosszanthat, hát nagyon téved. Angyal vagyok és rajtunk nem fog a gúny. Nincs bennünk hiúság vagy becsvágy.

- Nem fog rajtam élcelõdésed, én azért jöttem ide, hogy életeket menthessek.

Elfordulok tõle, bármily botorság is hátat fordítani egy démonnak, most mindkettõnk életénél fontosabb ez a szegény ember itt.

Újra próbálok bizalmat ültetni-e kétségbeesett lélek sötétségébe, hogy lássa meg az utat, amin haladnia kellene. Béke és boldogság várja majd, ha hisz, és nem bánt többé másokat, ha az igazak útját járja… mígnem Lucifer erõtõl duzzadó csábítása elnyomja maga mögött az én hangom.

Elborzadva rántom félre magam az útjából.

- Öld meg, Kevin. Öld meg. Neki megvan mindene, ami neked soha nem lehet, hasíts ki belõle egy jó darabot, aztán vedd el tõle az életén kívül az ingóságait. Aztán… aztán vegyél egy nagy adag heroint, s lõdd be magad. Újra s újra… míg túl nem adagolod, Kevin. Tedd meg, az én kedvemért Kevin, tedd meg! – sziszegi a fülébe, s mielõtt még az ellenkezõjérõl gyõzhetném meg, már késõ lesz.

- Ne! – a drogos elõredöf, a kezét vér szennyezi. A fémes szagtól szinte rosszul leszek, s ahogy Lucifer elégedett ábrázatát veszem szemügye, az undor minden eddigi érzésemet felülmúlja.

Hogyan? Hogyan születhet ilyen lény erre a világra?

A rabló minden mozdíthatót és értékeset összeszed, mielõtt fejvesztve elrohanna, maga mögött hagyva a haldoklót, akiért a szívem szakad meg. Láttam õt az emlékeiben, láttam az életét, a boldogságát.

Leguggolok mellé, a fejét finoman az ölembe fogva simogatom a haját, annyi fájdalmat véve el tõle amennyit csak lehet, a helyébe pedig biztonságos melegséget küldök. - Ne félj, mindjárt vége s egy sokkal jobb helyre fogsz kerülni, ígérem!

- Egy sokkal unalmasabb helyre. – vág közbe, a száját fintorra húzva – Szenteltvíz meg szenteltostya… jaj de száraz.

- Lehet neked igen, de sok léleknek ez a tökéletes megnyugvás. – válaszolom halkan.

Nem felel, s reménykedem benne, hogy most már elmegy innen, ehelyett a haldokló mellé guggolva fél kézzel a sebébe nyúl. Ahogy tudatosul bennem mit is tesz, úgy érzem sikítani tudnék a tehetetlenségtõl. A lélek, amelyet éppen megnyugtattam fájdalomtól vergõdve szakad ki fizikai testébõl, haloványan pislákoló alakként lebegve a föld felett.

- Tudtad, hogy ha kiszakítom a lelkét, akkor olyan fájdalmat él át, mit földi betegség vagy fegyver nem okoz? – néz rám sötéten, az arca semmi érzelmet nem mutat.

Hogyan is mutathatna, hisz egy szívtelen szörnyeteg!

- Gonosz vagy. Hihetetlenül gonosz.

Nem nézek rá többé, és nem veszek róla tudomást. Most már az sem érdekel, ha engem újra bántani próbál.

A lélek még mindig a földön kuporog, sokkosan a halálát okozó fájdalomtól. Kieresztem hát magamból a fényem, azt, ami a legnagyobb kincsem és azzal simogatom, csalom magam felé. Mikor aztán átölel, minden fájdalmát és félelmét eloszlatom, felkészítem az átkelésre.

Érzékelem közben Lucifer távozását, de egy perccel sem vagyok hajlandó több idõd szánni rá. Reménykedem benne, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk, de valahol mélyen érzem, hogy ami most történik az még csak a kezdet. És ez az, ami a legjobban megrémít.

***

Amerre lépek, boldogan visongó gyerekek szaladgálnak körülöttem, önfeledten élvezve a kellemes napsütést. Engem persze nem látnak, de ettõl még éppen úgy élvezem a jelenlétüket, mintha én is része lennék az életüknek. Ezeknél az apróságoknál nincs is csodálatosabb az egész világon. Olyan tiszták és ártatlanok, még semmilyen bûn nem szennyezi õket, nem tudják még milyen az igazi gonoszság.

Szerencsére még van egy kis idõm addig, míg bekövetkezik az a szörnyûség, amiért ide küldtek, de odafenn a mennyben csak fojtogató nyugtalanságban volt részem, így inkább ide jöttem kivárni az idõt, tudva, hogy az élet eme apró formája majd felvidít és közöttük járva gondolkodhatom.

Jó néhány nap eltelt azóta, hogy utoljára az emberek között jártam. A kudarc érzése emésztett a történtek miatt és féltem, hogy egy démonnal való találkozás csak újra összezavarna. Mindenki észrevette rajtam, hogy jobban megviselt az a halál, mint eddig bármelyik és Michael néhány napra felmentett a kötelezettségeim alól.

De most hogy újra erõsnek érzem magam, rájöttem, nem helyezhetem saját érzéseim másoké fölé. Vannak feladataim, amiket az Úrtól kaptam õ pedig bízik bennem, hogy megteszem azokat. Szeretnék egy nap méltó lenni ezekhez a csodálatos szárnyakhoz, amiket nekem ajándékozott és mindent el is fogok követni ennek érdekében.

- Dobd ide a labdát! – kiált fel az egyik apróság, s még éppen idejében lépek félre, hogy ne rajtam keresztül szaladjon át. Az mindig olyan fura, mintha nem is angyal, hanem szellem lennék.

Kuncogva siklom félre az útból egy dühös kislány elõl, aki apró ökleit maga mellett lengetve közelít a labda felé, ami szétrombolta a homokvárát. A fiúk nem köszönik meg, amit ezért kapnak.

- Ó, hát nem ennivaló a drága! – az ismerõs, negédes hang olyan közelrõl érkezik, hogy meleg lehelete a fülemet súrolja.

Olyan gyorsan pördülök meg, hogy kis híján elvesztem az egyensúlyom, de a szárnyaimmal korrigálom magam.

Ez nem lehet igaz! Mit keres itt már megint? A közelben az egyetlen gonosz jelenlétet egy lakmározó szarvasbogár képezi, semmi oka arra, hogy itt legyen.

- Miért vagy te itt? – vonom kérdõre, mert az biztos, hogy nem egy újabb lelket akar elorozni.

Lucifer elégedett arccal mér végig, mintha pontosan azt mondtam volna, amire számított.

- Angyal, csak nem fújsz még mindig rám a múltkoriért? – húzza fel a szemöldökét kaján mosollyal. – Mert akkor közlöm, hogy ma békülékeny kedvemben vagyok és még magas árat sem szabok érte.

Bár kísértést érzek, hogy megfeszítsem az izmaim és vicsorogjak, csak azért sem teszem meg. Ez mind az õ hibája. Õ akar megrontani!

- Az angyalok nem táplálnak haragot, még egy olyan gonosz lénnyel szemben sem, mint te. – felelem közömbösséget tettetve.

Ahogy nevetni kezd, mély hangjától felborzolódnak a tollaim. Olyan baljósan cseng, hogy még a tarkómon égnek állnak tõle a pihék. Ha Lucifer nevet az semmi jót nem jelent.

- Nocsak, nocsak Qaspiel! Úgy tudtam, ti angyalok nem hazudtok – kuncogja – De ekkora égbekiáltó hazugságot még az a vén bolond is meggondolna.

- Az Úr mindig igazat szól, ne vedd a szádra Õt! – emelem fel a hangom, önmagamat is meglepve ezzel.

Már megint ez a furcsa indulat. Õ tehet róla, õ okozza! Akárhányszor megjelenik, elvesztem az önuralmam és természetellenesen viselkedem. A legnagyobb gond viszont az, hogy minden eddiginél nagyobb nehézséget okoz megtartani a nyugalmam, sõt visszanyerni azt miután elvesztettem.

- Eszemben sincs angyalka! Vannak sokkal izgalmasabb témák is a szenteskedõ faszkalapnál. Például… - ütögeti meg ujjaival az állát, mintha gondolkodna - … hogy hol bujkáltál idáig, hm?

- Nem bujkáltam és semmi közöd hozzá. – mondom, nyugalmat erõltetve magamra.

- Dehogy nincs, kedvesem. Fõleg ha miattam voltál távol. – közelít, ezüstös tincseit az arcába fújja a szellõ, de nem igyekszik kisöpörni onnan. Halványzöld szemeit rám függeszti, úgy érzem a lelkemig lát velük, megbabonáz. - Akarod tudni én mivel ütöttem el az idõt? –duruzsolja.

 „Érintsd… Akarod…” „Ne állj ellen neki… Engedd magadhoz… Ez az…”

A hangja tesz valamit velem, tudom. Késõn ismerem csak fel az erejét, ami kígyóként kúszik fel a végtagjaimon, csábító szavakat suttogva egyenesen a fejembe.

Levegõ után kapkodva ugrom hátrébb, kiszakítva magam ezzel a bûvkörébõl.

Muszáj tartanom a távolságot, mert minél közelebb van hozzám, a jelenléte annál felkavaróbb. Az erõm mintha vak lenne az övé felé, alig érzékeli a közeledtét.

Mekkora hatalma van valójában?

A gyerekektõl legalább eltávolodtunk, bár az õ lelküket Lucifer nem szerezheti meg, de ettõl még nem akarom, hogy egy ilyen sátáni teremtmény a közelükben legyen. Épp elég, hogy nekem el kell viselnem, bár fogalmam sincs róla, miért tesz ezt.

- Hagyd abba! Miért teszed ezt velem? – szegezem neki a kérdést, még mindig kissé kábultan.

- Mert élvezem? – indul meg felém újra, míg én hátrálok.

Nem úgy tûnik, hogy egyhamar felhagyna ezzel. Ha nem a lélek vonzotta ide, hanem az, hogy engem gyötörjön… vajon meddig menne el? Megszegné a szent megállapodást?

- Nem helyénvaló csupán az élvezet kedvéért bántani másokat. Nem ártottam neked.

- Helyénvaló? – ejti ki gúnytól csöpögõn a szót, majd önfeledten felnevet. Ideges borzongás fut végig rajtam, ami óvatosságra int – Hát ez nagyon jó! És mond csak, mégis ki dönti el, mi az és mi nem?

- Az Úr. – mondom határozottan.

- A vén bolondnak fogalma sincs róla mit hagy ki. – nyalja meg az ajkait kéjesen – Vagy talán mégis? Elvégre, csupa szépséggel veszi körbe magát.

- Minden angyal szép, hogy tükrözze belsõ tisztaságunkat. – a rágalmait figyelemre sem méltatom. Egyszerûen megalázó a feltételezés is, hogy a Mindenhatónak nem puszta jószívûségbõl teremtette gyönyörûre az angyalait.

Lucifer erre valami furcsa fuldokláshoz hasonló hangot hallat. Fensõbbséges tekintettel néz végig rajtam. Szemei elidõznek a köpenyemen, majd a szárnyaimat veszi szemügyre, amitõl még idegesebb leszek, de próbálom palástolni elõtte. Ha még inkább kimutatom a gyengeségem, ugyanúgy kihasználja, mint az elõbb.

- Te még annál is naivabb és ostobább vagy, mint képzeltem. – közli végül szenvtelenül. A szemei furcsán fénylenek. – Belsõ tisztaság? Ugyan, kérlek! Ez csak azt jelenti kedvesem, hogy olyan friss husi vagy odafent, amilyennek kinézel. És mégis…

Valóban nem vagyok túl rég az angyalok között, az is igaz, hogy sokkal többször vágytam vissza emberi életemhez, mint ahányszor magamnak is bevallanám. De hogy miért gerjeszti ilyen haragra a fiatalságom ténye, ha örökké itt állnánk se tudnám megmondani.

Eluralkodik rajtam a zavar, a szívem vadul dübörög a félelemtõl, s ahogy Lucifer mélyen levegõbe szippantva lassan elmosolyodik, már tudom, hogy õ is megérezte.

Kitárom a szárnyaim, készen arra, hogy visszarepüljek a mennybe és magam mögött hagyjam õt, de hirtelen megragadja a csuklóm és az egész testem mintha kõvé dermedne.

- Eressz el! Ne érj hozzám! – próbálok szabadulni, de semmire sem megyek vele.

- Az öreg nem tanított meg arra, hogy tiszteld az erõsebbet? – sziszegi az arcomba.

- A tiszteletet ki kell érdemelni… tettekkel kell rászolgálni. – nyekergem a karomat rángatva.

Uralkodj magadon! Nem engedhetsz neki!

- Úgy gondolod, a mentoraid rászolgáltak? – fintorog - Kíváncsi lennék, miért tiszteled õket annyira? – mikor nem válaszolok, a keze mintha izzó fadarabbá lenne, úgy égeti a bõröm.

Felkiáltok a fájdalomtól. Kéjes mosolyát látva minden erõmet latba vetve összeszorítom a fogaim és úgy tûröm a kínt. Nem tudom meddig bírom majd, mert az biztos, hogy nem fog elengedni, addig nem, míg nem hall kegyelemért sikoltani. Ezt tisztán látom az arcán, ami olyan kegyetlen kifejezést ölt, amilyet csakis a Sátán képes.

A homlokomon verejtékcseppek jelennek meg az erõlködéstõl, már mindenem pattanásig feszül, de nem adhatom fel!

Lehunyom a szemeim, némán segítségért fohászkodva, a Mindenható fényét hívva.

Az erõ, amely képes megtisztítani a gonosz lelkeket, lassan az egész testemet elárasztja. Érzem, hogy Lucifer elszakítja a csuklómtól a kezét, miközben eláraszt a béke és a nyugalom. A bõrömön izzó égési sebet, mintha hûvös balzsammal kenegetnék, egyre kevésbé fáj már.

Felemelem a fejem, szelíd mosollyal pillantok a vicsorgó démonra, akibõl csak úgy süt a gyûlölet.

- Azért tisztelem õket, - válaszolom meg a kérdését - mert tudom, hogy sosem hagynának cserben. Biztonságot és szeretetet adnak, függetlenül attól, hogy ismernek-e. Vigyázunk egymásra, az erõsebbek pedig a gyengébbekre, anélkül, hogy bármit is várnának érte cserébe.

- Uram, uram! – Szinte villámcsapásként ér az egyik beosztottam lihegése, ami megszakítja oly kellemes idõtöltésemet. – Lucifer uram!

- Hallottalak elsõre is, te ostoba – mordulok rá, mire õ megáll a hatalmas nagy terem közepén ijedten. – Mi bajod van?

- Egy jelentés alapján, amit az egyik nem rég visszatért lélekgyûjtõ démonunk adott le, azt hiszem, hogy… hogy megtaláltuk.

Kezem megáll a tányér felett, s azt hiszem a szívem az üvegében hevesen verhet. Tudom mire céloz, tudom. Hogyne tudnám! Engem is átjár az izgalom, de ez nem olyan, mint mikor új ágyast választok. Ez sokkal sötétebb, s sokkal mélyebb. Mióta vártam erre? Kósza hír se röppent fel már évszázadok óta. S ha eljött az ideje annak, hogy visszavegyem azt, ami az enyém, hát akkor ne kíméljen se angyal se démon. Ki kell eresztenem az évezredes keserûséget, mely megcsonkításom okozott.

- Remek, remek! Kérem az aktát. Sõt, kérem a leendõ halálozási arányokat is, mindet!

- Uram, csak nem maga akar menni a lelkekért? – kérdez vissza döbbenten a szolga, míg én széles vigyorral markáns arcomon ülök fel rendesen a trónusomon.

- Nem, én vadászni megyek.

×××

Telnek a napok, én pedig egyre türelmetlenebb leszek. A jelentés alapján minden stimmel, azonban egyik halottnál se találom magam szembe azzal a lénnyel, ki a szárnyaimat örökölte.  Nem érdekel mi vehette rá az öreget, hogy a vitrinébõl kiemelve ráaggassa valakire. Meg fogja még õ ezt bánni, csak nem tudja, ahogy azt se, milyen hajtóvadászatot indítok ellene. Tudom, mit jelent számára a gyönyörû, hófehér tollak összesimulásából létrejött selymes, óriási szárny, Azt, amit nekem is annak idején: a tisztaságot. Bemocskoltam a számára oly rétékes mûkincset, így letépte rólam s letaszított. Most azonban visszatérek s ugyan ezt teszem a hordozójával. Az a szárny átkozott.

 A következõ név a listámon egy öngyilkosé, aki a tizenkét emeletes ház tetejérõl szeretne könnyíteni lelkén. S ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam? Halkan suttogok neki, miszerint ez lesz a legjobb s legbölcsebb döntése egész életében, tegye hát meg, repüljön velem egyet. Csakis egyetlen egyet, ami után a pokolban köthet ki, de ezt természetesen nem teszem hozzá. Valahogy ettõl mindig úgy megijednek.

Már egész szépen haladok az ember fejének teljes kiürítésével, mikor megcsap ama orrfacsaróan túl édes szag, amit minden szárnyas ártatlan bestia áraszt magából. Jól tudom, hogy egy angyalt is magához csalt a haldokló lelke, ezért hátrébb lépek s átadom a kis ostobának a porondot. Ha addig nem érezte meg ki rejtõzik a másik oldalán, akkor megérdemli az eljövendõket. Mégis, mikor megpillantom az öreg teremtményét, olyan düh s irigység járja át testemet, melyet igen rég éreztem utoljára.

Hófehér bõrén egy seb se anyajegy sem éktelenkedik, felsõtestét alig takarja leple, haja oly ezüstösen csillog akár csak az enyém, s válláig ér. Mégis, ami teljessé teszi gyûlöletemet, az a hatalmas s gyönyörû hófehér szárny, mely kétségkívül az enyém. Arkangyali mivoltom ott pompázik ama kis féreg hátán, aki még arra sem volt képes, hogy körbenézzen érkezte után. Ezt az öreg idióta sem gondolta komolyan, ugye? Tomboló dühömet elfojtva lépdelek hozzá közelebb, majd mikor már teljesen a háta mögött vagyok, elfog egyfajta vágyakozás, hogy a szárnyaihoz érjek. Azonban a bosszú nem lenne oly édes, ha azonnal beteljesíteném. Azt akarom, hogy szenvedjen õ is, az istennek hívott alak is, no meg az egész birodalma.

- Minden hiába angyal. Nem tudod már megmenteni a haláltól – szólalok meg egy kis hallgatás után.

Abbahagyja a magyarázást, egészen csendes lesz. Lassan fogja csak fel, hogy mi történik körülötte, s mikor hátrapillant rám ezüstös tekintetével, döbbenet s enyhe félelem csillan bennük meg. Rögvest hátrálni kezd, egészen addig, míg a korlát nem jelzi az útja végét.

- Mi vagy te? Hogy lehet, hogy látsz, de én nem érzem a jelenléted? – szegezi nekem a kérdéseket, mintha õ dirigálna nekem.  Persze az érezni szó rögtön megfogja a fantáziámat, de nem oly kellemes értelemben, mint máskor.

- Érezni akarsz engem? – kérdezek vissza, míg ezernyi ötlet ugrik be nekem erre. – Hát érezz, angyal. – Meg se mozdulok, a szemem se rebben, õ mégis megmerevedik, majd fájdalmasan feljajdul. Szenved, kínozza az erõm, mi belülrõl bomlasztja minden apró kis sejtjét. Nem bírja,a  térdeire rogyik én pedig abbahagyom a szeretgetését. Úgy szeretek szeretkezni, ha elõtte alapos elõjáték volt.

- Csak nem fájt? – érdeklõdöm mosolyogva, mikor végre rám emeli tekintetét. pedig ha tudná az hogy fáj, mikor két kézzel tépem le szárnyait… talán nem mesélték neki a társai, mikre vagyok képes? Esetleg tabu ott fent a szárnyszegett madárkákról cseverészni egy szenteltostya mellett? Elképzelhetõ. Nem felel semmit se, csak óvón maga köré húzza szárnyait, s erõt merít belõlük. Ettõl csak még jobban megvetem a pondrót.

- Mit tettél azzal a nõvel? Ha beleavatkozol, megsérted az egyezséget – hirtelen vált témát, míg remegõ lábait, akár csak a frissen született õzikék, arra kényszeríti, hogy megtartsák testét.

- Ó persze, az egyesség. Hogy is felejthettem el! – Legszívesebben képen égetném, de igyekszem minden pillanatát kiélvezni a lassú s fájdalmas bosszúmnak. – Õ már az enyém angyal, ne is próbálkozz, kár lenne.

- Még nem halt meg. – Fél tõlem, menekülne, de az a nyavalyás korlát nem engedi. Valahogy mindig feltüzelt a látványa annak, ahogy rettegve menekültek elõlem, így még közelebb lépek hozzá. Érezni akarom az édes illatát, amibe immár a félelem szaga is belekeveredett. Mégis, mikor már elkönyvelem sikeremet megérzem azt a gyomorforgató szagot is, amit követ a szédítõ érzés. Úgy utálom, mikor a nyamvadt kapaszkodójukkal kihozzák belõlem az undorodást. Nincs ima, nincs fény, csak halál és keserûség.

- Mindjárt meghal, percek kérdése az egész – fejemmel intek a nõ felé, ki szavaimat igazolván kétségbeesett zokogásba kezd. Jobban tenné. ha a lábait szedné már s ugrana, ugyanis ha továbbra is kéreti magát, az angyal szárnytalan testével érhet földet.

- Nem befolyásolhatod! – Gondolataimból az említett, még épp angyal zökkent ki, aki kõkemény haraggal kiált rám. Nocsak, nocsak! Szabad ilyet egy tiszta lénynek? A jó isten mit fog szólni a kirohanásához, hm?  Nevethetnékem lesz ettõl, olyan mulatságos ez a helyzet. Én is ilyen naiv idióta lettem volna? Ki tudja. Annak idején még a gonosz fogalmát sem ismertük… aztán megteremtettem, egy kis ráhatásra.

- Csak egy kicsikét – susogom beismerve aprócska bûnömet. – Még egy kis kétségbeesést, édesem? – pillantok az emberre, miközben ezernyi gondolatot s érzelmet küldök felé. Õ pedig nem bírja, csuklik s csak még jobban zokog, könnyeit nyeldesve.

- Ezt nem teheted! – Szinte rám kiált újra, annyira nem helyesli azt, amit épp teszek. Egyáltalán nem tetszik ez nekem, fõleg hogy ez már nem olyan vicces. Érzem magamon, hogy mennyire elveszi ez a jókedvemet. Emellett az egyességbõl is csak azt a részt hozta fel, ami rá nézve elõnyös. Persze, aztán meg mindig a démonok a mocskos állatok.

- Ahogy te megnyugtathatod, úgy én a kétségbeesés legmélyére taszíthatom, amíg nem marad más belõle csak egy szétroncsolódott véres hulla az út közepén – közlöm vele hûvösen.

- Nem fog öngyilkos lenni. A szíve tiszta, csak túlságosan retteg. - Ha nem akar játszadozni, s rögtön szenvedni akar, nyugodtan mondogasson még csak ilyeneket.

- Nem mindegy angyal, miért teszi amit tesz? – kérdezek vissza.

- Semmit sem érzel? Nem szánod õt?

- Ostoba vagy, ha szánalomra vársz tõlem. – Csupa ostobaság hagyja el a száját, ez hihetetlen! Enyhén oldalra billentem fejemet, míg egyetlen egy dolog jár a fejemben: miért? Miért van ezen az ostobán az én szárnyam? Eddig nem érdekelt, azonban a sok ostobaság után, amivel meg akart fertõzni…

Mozgásra leszek figyelmes a háttérben, a nõ elszánta magát s végre valahára lelépett a tetõrõl. Izgatottan szusszanok fel, sõt, még közelebb lépek a korláthoz, hogy láthassam zuhanórepülését. A jellegzetes hang, ahogy a teste a betonhoz csapódik, az egyszerûen hihetetlenül bizsergetõ.

- Na, végre. Éppen ideje volt, hogy eldöntse – susogom, amit az angyalka egy dühös tekintettel viszonoz. – Öngyilkos lett. Milyen kár… ugye tudod mit jelent ez? – érdeklõdöm felvont szemöldökkel. Ha ebbe is bele fog kötni, én tuti megölöm.

- Az Úr megbocsát majd neki – jelenti ki határozottan. - Nem számít, hogy öngyilkos lett, mert õ minden gyermekét ugyanúgy szereti.

Nem igen tetszik nekem ez a szentbeszéd, fiatalabb éveimben hallgattam s prédikáltam én is eleget, hogy tudjam, mekkora hazugság. Õ még ezt nem tudhatja, túlságosan is beszûkült látókörû, pont úgy, ahogy az öreg szereti. Az ilyenekre hatnak csak szent szavai,  

- Lehet, hogy megbocsát neki, de attól az én birodalmamban fog maradni, ahogy a többi szerencsétlen is – gúnyolódom vele, mire õ nagy szemeket mereszt rám. Azt hiszem leesett neki kivel is állt addig szemben.

- Te lennél...? – suttogja halkan, mire én elnevetem magamat döbbent orcáján.

- Ne légy szégyenlõs kedvesem! – kacsintok rá, míg felugrok a korlátra s onnan nézek le a gyûlõ tömegre a holttest körül. – Csak mond ki a nevemet úgy, ahogy mindig is vágytad. Mocskosan… kéjjel fûszerezve – fordulok felé, míg ajkaimon a vigyor egyre szélesebb – s gyûlölettel, hisz felébresztettem benned azt, ami mindenkiben megbújik.

- Ez hazugság! Nem ébresztettél te fel bennem semmit se. Én… - elhalkul, ahogy elégedetten felkacagok. Annyira erõteljesen bizonygatta volna igazát, hogy már megint felemelte ellenem a hangját.

Teljesen biztos vagyok abban, hogy undorodik tõlem s ki nem állhat. Persze, szíve joga, azonban a szentbeszédhez az is hozzátartozik, hogy a hozzám hasonló szemétládákkal is tisztelettel kell bánni, mert ilyen egy angyal. Mocskosul kétszínû. Õ azonban fittyet hány erre, s õszintén a képembe vágja újra s újra mennyire nem ért velem egyet. Azt hiszem ez még tetszik is valamilyen módon,  azonban a vadászatom itt befejezõdik. Ismerem már az energiáját, innentõl ha felbukkanna a választórétegen, az embereknél, ott leszek én is.

- Persze, persze – szusszanok, majd egy fél mosollyal, oldalra döntött fejjel nézem meg magamnak alaposan. – Add át az üdvözletemet a fentieknek, s csókold meg helyettem Gabrielt, de csak kevés nyelvmunkával, mert úgy szereti – teszem hozzá elégedett képpel, hisz láthatóan a döbbenete megint elvitte a hangját. – A legközelebbi viszont látásra, angyal – intek neki búcsút fél kézzel, majd nemes egyszerûséggel lelépek én is korlátról, ahogy nemrégiben a nõ tette. Zuhanok a mély felé, háttal, így láthatom, ahogy az újonc a korláthoz sietve néz le rám. Innentõl még álmában is kísérteni fogom, biztos vagyok benne.

Azonban ahelyett, hogy én magam is a földhöz csapódnék, mintha vízbe csapódnék, elmerülök, pontosan a holttest mellett. Azonban elõtte még a lélekért nyúlok, s karmaimat belemélyesztve húzom magam után, amit az fülsüketítõ, fájdalmas sikollyal fûszerez meg. Ezt még biztos a háztetõn pityergõ szárnyas lény is hallotta. 

×××

Úgy imádom, ahogy minden sejtelmes vörös fényben úszik idelent. Persze, ez változhat a hangulatomtól s a helyzettõl is, most azonban a vér színe fest be mindent. Az erõ, a tûz, a hatalom, az érzékiség… s ez csak egy szín, mégis olyan tökéletesen össze tud foglalni annyi mindent. Csoda hát, hogy imádom?

A hasonló színben pompázó selyem köntösömben lépdelek végig a hosszú folyosón a fürdõtõl a szobámig. Úgy képzelem a napomat, hogy a lazító fürdõ után lustálkodom s bujálkodom, míg el nem nyom az álom, valamikor. Azonban mielõtt kinyithatnám az ajtót, ismerõs érzés fut végig a gerincemen. Jó pár napja nem hallottam már a kis angyalka felõl, olybá tûnt, hogy otthon elújságolta milyen jóképû barátot szerzett az embereknél.

- Most meg vagy – susogom, míg határozott mozdulattal lenyomom a kilincset s kitárom a szobám ajtaját. Ideje díszruhát vennem, mielõtt én is elindulok a randevú helyszínére. Az se baj, ha kicsit kések, hisz fontos a megjelenés. Emellett az én suttogásomnak, nem tud senki se ellenállni, ezért se teljesen fair, ha mindenhova én megyek. Nem mintha ez foglalkoztatna, azonban a lélekgyûjtés mellett nem lenne idõm mérgelõdni, szeretkezni, hatalmasakat enni s inni, irigykedni s lustálkodni.

Miután elkészülök, elég egy csettintés s máris a helyszínen találom magamat. Egy sikátor, ahol egy drogos szorít kést egy utcáról berángatott férfi torkának. Nem nehéz kitalálni a helyzetet, ahogy a végkifejlettett se. Az angyal már itt is van, nyugtató suttogásával próbálja a lezüllött, drogfüggõ férfit rávenni arra, hogy engedje el a másikat, ne ölje meg. Elnézem õket egy darabig,  majd mikor már eleget szórakoztam, közelebb lépek.

- Felesleges gyõzködnöd, ki fogja rabolni – sóhajtom unottan. – Az utóbbi kis apróság pedig, hogy vesén szúrja e vagy sem pedig, nos mellékes.

- Már megint te? – néz rám szikrázó tekintettel.

- Miért nem hívsz a nevemen, hm? – incselkedem, míg az emberi páros másik oldalára suhanok, s a drogos füléhez hajolok. – Tedd meg! Vegyél el tõle mindent, a ruháit is. Elcserélheted valamire. Hagyd úgy itt, ahogy Isten teremtette, kiszolgáltatva, meztelenül, vérben tocsogva!

- Ne, ne öld meg, családja van, szerettei, ahogy neked is! Ne hozz rájuk szégyent – próbálja az ellenkezõjérõl meggyõzni minden erejével. – Tisztulj meg, gyónd meg valahol bûneidet s légy erõs. Légy erõs, s dobd le magadról bûneidet.

- Ne hallgass a négy végtagos galambra, hisz nem tudja elképzelni se mit jelent emberként repülni egy adagtól. A mámor, amit okoz… oh, az valami isteni. Több kell, több! – simítok a koszos hajára fél kézzel.

- Ne érintsd meg, ne befolyásold õt így!

- Ugyan angyal, mit teszel, ha igen? – kérdezek vissza szikrázó tekintettel. – Talán megtámadsz, letepersz s halálra untatsz a szentbeszédeddel?

- Nem. Megtisztítalak – feleli elszántan. – Én, Qaspiel nem félek tõled.

- Qaspiel… - ismételem a nevét, ízlelgetve, ismerkedve. – Milyen különös nevet adott neked. Mintha a tüsszentést utánozná. Qaspiel. Igaz is,a  tüsszentés is tisztítóul szolgál.

- Nem fog rajtam élcelõdésed, én azért jöttem ide, hogy életeket menthessek – feleli, majd újra susogni kezd a férfi másik fülébe, kedves, megnyugtató hangon. Hallgatom a sok ostobaságot, amit összehord, amiket egyszer én is oly komolyan elhittem. Hihetetlen, mikor is találkoztam utoljára egy angyallal? Nem igen jártam az emberek között már több száz éve, az alkalmankénti apró kis csábítás pedig nem hozott össze egy szentfazékkal se.

- Öld meg, Kevin. Öld meg. Neki megvan mindene, ami neked soha nem lehet, hasíts ki belõle egy jó darabot, aztán vedd el tõle az életén kívül az ingóságait. Aztán… aztán vegyél egy nagy adag heroint, s lõdd be magad. Újra s újra… míg túl nem adagolod, Kevin. Tedd meg, az én kedvemért Kevin, tedd meg! – sziszegem a másik fülébe, mire a férfi megvonaglik majd a másik férfinak esik. Megszúrja has tájékon újra s újra, vér fröccsen, ruha szakad.

Elégedetten figyelem, ahogy kizsebeli a haldoklót, pénztárca, karóra, telefon, sõt, még a cipõjét is leveszi róla. Az angyal mellettem rögvest a haldoklóhoz siet, leguggol mellé s fejét az ölébe hajtja, majd haját simogatja csitítóan.

- Ne félj, mindjárt vége s egy sokkal jobb helyre fogsz kerülni, ígérem!

- Egy sokkal unalmasabb helyre – javítom ki, míg a drogos távolodó alakját figyelem. – Szenteltvíz meg szenteltostya… jaj de száraz.

- Lehet neked igen, de sok léleknek ez a tökéletes megnyugvás.

Nem felelik semmit se, csak a haldoklóhoz lépek, leguggolok, majd fél kézzel a sebébe nyúlok. Feljajdul, vergõdik a csontjáig hatoló fájdalomtól, Qaspiel pedig nem tehet semmit. Dühös tekintettel figyeli, ahogy megsürgetem a férfi halálát azzal, hogy kitépem a lelkét. Persze ez nem fog velem tartani, ellenben a drogosét, aki nemsokára túladagolja magát. Ezt csakis az angyalkáért teszem, hogy lássa, milyen mókákra vagyok képes a szórakoztatásáért.

- Tudtad, hogy ha kiszakítom a lelkét, akkor olyan fájdalmat él át, mit földi betegség vagy fegyver nem okoz? – érdeklõdöm közömbös arccal.

- Gonosz vagy. Hihetetlenül gonosz – szól hozzám halkan, láthatóan lenéz engem azért, aki vagyok. Inkább simogatja a szenvedõt, s hûvös ujjaival próbálja fájdalmát csillapítani.

Mikor végzem a lélek az ifjúhoz száll, aki nagy sóhajjal magához öleli. Én továbbra is a test mellett guggolok, s figyelem a kezemet, mely emberi vérben tocsog. Oly jól esik, ahogy az ujjaim között lecsordulnak a vércseppek. Csak figyelem a vörös csíkokat, melyek fürgén változtatnak irányt, ahogy kezemet mozgatom ide s oda. Oh, az éltetõ vére a mihaszna embereknek. Azt hiszem ez is egy a kedvenc foglalkozásaim közül, de nem tudnám biztosra mondani hányadik a sorban. Egyszerûen imádom nézni, ahogy szenvednek, de egy angyal haláltánca még jobban lefoglalna. Különösen azé a kis dögé, amelyikre a szárnyaimat aggatta az a dagadt balfácán. Nem tudja mit indított el. Nem tud õ semmit se, de majd én megtanítom mindenre, vérrel s fájdalommal.

Még vetek egy utolsó pillantást Qaspielre, majd egy széles vigyorral ajkamon tûnök el lassan a szemei elõl, egy újabb lélekkel a zsebemben. Addig fogom kísérteni, míg bele nem õrül, aztán pedig kegyelmesen megszabadítom szent s ártatlan lényétõl.