Az álmok mindig is a békét szimbolizálták számomra. A nyugalmat, a feltöltődést, a békét. Mióta meghaltam az álmok csak fájdalmat hoznak, mást nem nagyon. Fájdalmas emlékeket a családomról, a kivégzésem pillanatáról, vagy az előtte fojtogató, csontig hatoló rettegésről. Újra és újra végig fut az agyamon, vajon mit árthattam én az embereknek? Mint árthatott nekik ez a világ? Azt hiszem semmit. Ezeknek nem kell ok, hogy pusztítsanak. Élvezik a kínzást, élvezik, hogy a tudatlanság képzelt függönye mögött terpeszkedve önhatalmúlag felmenthetik magukat tetteik következményei alól. Intelligensnek tartják magukat, és közben mégis annyira ostobák... mért mindig az ostobák kezében van a hatalom?

Az ébredés pillanatában mintha a családomat látnám, de mikor a lelkem mellett a tudatom is vissza tér a testbe realizálom, hogy Li Hongal nézek épp farkasszemet. Mozdulatlanul figyelem, ahogy hátra hőköl, és mintha menekülni akarna.

- Felébredtél – jegyzi meg, szinte csak magának, miközben arcvonásait rendezve felül az apró sátorban - Jól aludtál?
- Fogjuk rá – válaszolom, végignézve rajta. Látszik, hogy nem szokta a földön alvást, elég ramatyul fest szerencsétlen... hiába, az erdő elég messze áll attól az aranykalitkától, ahogy eddig őt tartották - Hová indulsz?
- Kifelé. Mindenem elzsibbadt az éjjel, járok egy kicsit, hátha sikerül életet lehelnem a tagjaimba.- nem tartom túl jó ötletnek. Nem ismeri a terepet, kérdéses, hogy vissza talál-e, ha túlságosan eltávolodik a táborhelytől. Végül csak biccentek, nem mondok semmit, ennek ellenére egy mérges fújtatás a válasza. Csak a szemem forgatom, de ekkor már nekem háttal igyekszik kiszabadulni a sátorból. Én is össze szedem magam és elő bújok. Nyújtózok egyet, majd mikor sikerül elcsípnem pár meleg napsugarat behunyom a szemem és csak élvezem a meleget. Nem igazán sikerült megszoknom még a hidegvérűséget... itt nem élnek ilyen fajok, nyilván ez a Föld bolygó sajátossága volt... vagy defektje. Ki tudja... már kezdem kellemesen felmelegedni, mikor észre veszem, hogy engem bámul
- Mi az?
- Se… semmi… Inkább együnk, és induljunk tovább. Az élelmünk még jó pár napig elég, de vizet muszáj lesz ma találnunk.- csak bólintással felelek. Nem rendezünk nagy lakomát, csak annyit eszünk, hogy kellő mennyiségű energiához jussunk, majd elindulunk. Nem igazán beszélgetünk most sem, csak csendben lépkedünk egymás mellett. Régen úgy ismertem ezeket az erőket, mint a tenyeremet. De mióta itt vannak az emberek már semmi sem olyan, mint régen. A legtöbb forrás elapadt, vagy legalábbis ellehetetlenítették a használatát, az erdőket, hegyeket átszabták...

Ismerős hang csapja meg mindkettőnk fülét. Gépek zaja ez, de elsőre nem tudom behatárolni az forrását
- Követnek minket?
- A hangok előttünk vannak, talán meg kéne nézni. Hátha végre találunk egy kaput – nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a közelükbe menni
- És ha őrzik? - sőt, valószínűleg őrzik. Nem hiszem, hogy ezek a gépek maguktól működnének...
- Valahol be kell juttatniuk a szállítmányt a benti őrségnek. Valószínűleg nem véletlenül építették ilyen messze a kaput a fő átjárótól. Nézzük meg, aztán kitaláljuk, mi legyen. Hacsak nincs jobb ötleted.
Ha lenne, már odaát lennénk. Itt nincsenek olyan nagy fák, amiken átmászhatnánk, nyilván nem véletlenül...
Nem tetszik, és egyértelműen látszik rajta, hogy neki sem. De nincs jobb ötlete egyikünknek sem...nincs más választásunk
Kihúzza a zsebéből a telefont, vagy mit, majd egyszerűen eldobja, majd a fegyverét húzza elő. Hátra ugrok ijedtemben
- Ez még nálad van?! - kérdem fintorogva.
- Gondoltad, hogy eldobom? - néz rám mosolyogva. - Az egyetemen tanultam lövészetet, valamint önvédelmet is, és jelenleg nem vagy harcképes állapotban. Bár egy pisztoly nem sokat ér, de a semminél több.
- Az emberek mindent fegyverrel oldanak meg – morgom mérgesen.
- Nem mindent. Sok mindent tárgyalással oldunk meg. Ha nem így lenne, már régen kihaltunk volna. Ami a népedet illeti, igazat mondasz, de nem ismersz minden egyes embert. Engem sem ismersz eléggé, Rey és ez kölcsönös.- erre már nem felelek. Tudom, hogy nem minden ember olyan, mint ő, vagy az akit apjának hitt. Vannak tiszta lelkű emberek, de egyértelműen látszik, hogy számuk igen csekély, erejük elenyésző.
Végül mégis csak közelebb megyünk. Egyre hangosabbak, egyre félelmetesebbek. Mire odaérünk, már az emberek hangját is halljuk. Hatalmas sorban vesztegelnek a monstrumok, köztük fegyveres katonák masíroznak
- Ha ki tudnánk nyitni az egyiket, besurranhatnánk – jegyzi meg halkan- Ha jól láttam, a katonák nem mennek be a kamionokba, csak fellépnek.
- Veszélyes – jegyzem meg, de tudom, hogy már nincs visszaút
- Az, de van jobb ötleted? -a fejem rázom. - Akkor gyerünk. Valamelyik hátsóbb autót kell megcélozni, amelyik élelmiszert, vagy más, ártalmatlan dolgot szállít. Azokat ritkán nézik át tüzetesen, mert nincs rá szükség.
- Honnan tudsz ilyeneket?
- Annak idején kötelezően kaptam némi katonai alapkiképzést. A tanterv része volt, hogy szükség esetén megvédhessük magunkat. Akkor sok érdekes dologról volt szó, és úgy tűnik, valami csak megragadt a fejemben. A népem, mármint amelyiktől származom, fontosnak tartja a katonáskodást. Bár azt hiszem, ez a Föld legtöbb helyén így volt.
- Az emberek nem egy nemzet? - kérdem meglepetten. Azzal tisztában vagyok, hogy a Föld jóval nagyobb volt, mint a mi bolygónk, de még így is hihetetlen
- Rengeteg nemzetünk, és számtalan országunk volt a Földön, amik nagy része mind más és más nyelven beszélt – magyarázza, miközben a fák között surranunk. - Később lett egy egyetemes nyelv, amivel megértettük egymást. Ezt beszéljük ma is, bár a legtöbb nemzet megtartott a saját nyelvét is. Mint az enyém is. A petekbe a közös nyelvet kódolják, így gondolom könnyebb. Te is ezért érted meg, amit mondok. Bár talán, mivel ardeni vagy, egyszerűen annak idején megtanultad a közös nyelvet.
- Elképzelhető – bólintok rá. Vissza tértek az emlékeim, de nem mind, és ettől függetlenül sem emlékezhetek mindenre - Melyik legyen?
- Az! - mutat az egyik távolabbira. Gyümölcsök és zöldségek vannak rá festve- Gyümölcs- és zöldségszállítmány. Biztonságos, mert aki lopni akar, inkább pénzt és fegyvert keres, nem almát és narancsot.
- Kivéve, ha éhes tolvajról van szó – mosolyodok el. Látszik, hogy két külön faj vagyunk... az étel érték, mért ne akarhatná valaki pont azt ellopni?
- Nicsak, valakinek van humora is
Csak fejem csóválom. Nem viccnek szántam.
Nincs most idő szórakozásra, ha elszalasztjuk, nem biztos, hogy egyhamar újra lehetőségünk lesz meglépni. Halk léptekkel osonunk a monstrum felé, szerencsére a sofőrje ügyet sem vet a külvilágra, csak a kis masináját bámulja. Egy pillanat alatt kinyílik a hátsó ajtó, mi pedig bemászunk és elrejtőzünk a ládák között. Tömény gyümölcs illat terjeng itt, hamar megfájdul tőle a fejem, de igyekszem nem foglalkozni vele
- Útközben kell kiugranunk, mielőtt még elérnénk az állomást. Ha katonák vesznek körül, nehezen fogom kimagyarázni, mit keresünk egy kamion belsejében. Főleg egy pet társaságában. Még azt hinnék, elloptalak, akkor pedig engem letartóztatnak, téged meg visznek, hogy átmossák az agyad. Egyik sem lenne kellemes megoldás.
- Nos, lássuk, hogy mi lesz – dünnyögöm az orrom alatt
- Ha nem lennél sérült, nem lenne okom aggódni sem. És megint csak magamat okolhatom érte.
- Ami megtörtént, megtörtént, kár most már siránkozni – sóhajtom. Mért kattog még ezen?- És köszönöm!
- Mégis mit?
- Hogy megpróbálsz hazajuttatni. Kevesen tennék meg értünk ezt – az már más kérdés, hogy sikerrel jár-e, de legalább megpróbálja... - Megtehetted volna, hogy otthagysz, amikor rám lőttek. Senki sem hibáztatott volna. De megmentetted az életemet.
- Hagyd abba! - vágja rá fülig vörös fejjel. No lám csak! Zavarban van? - Nem szoktam meg, hogy valaki hálás legyen nekem. Előbb jussunk ki innen épségben, utána beszélgethetünk arról, hogy ki kinek miért hálás.

Nem firtatom, csak biccentek. Végül is, ahogy bántak vele, nem csoda, hogy ennyire romokban van az önértékelése. Nyilván nem volt hozzá túl sok kedves szavuk, így hát a hálát és a köszönetet sem ismeri túlságosan...
Lassan elindulunk, de alig pár méter után újra megáll a jármű. Így megy ez újra és újra, míg ránk nem kerül a sor. Hallom, ahogy a sofőrrel beszélnek, majd kinyitják az ajtót és valaki, nyilván egy katona, felmászik és egy lámpással körbe világít
- Oké, itt minden rendben- hamarosan újra sötétbe borul a raktér és újra elindulunk. Első lépés pipa! Most jussunk ki. Résnyire nyitjuk a raktér ajtaját, hogy kilássunk. Túl sok a katona... áthaladunk a kapun, de nem akar fogyni a létszámuk
- Várj még!- kapja el a karom, ahogy idegesen fészkelődök mellette- Most!- Kiugrunk, majd egyenesen a parkoló járművek alá gurulunk. Pár pillanatig megpihenünk, majd hátul kimászva a gépek mögött lassan kereket oldunk. Itt már jóval kevesebb a katona... gondolom a többségük vagy a lerakodással van elfoglalva, vagy egyéb munkája köti le a figyelmét. A bentiekhez képest szerény házak mögött osonunk el, mind egyforma, csak néha töri meg a sort egy-egy tőlük különbözőbb szerkezet. Itt már nem látnak minket, de igazán akkor könnyebbülünk meg, mikor már messze elhagytuk a katonák telepét. Itt már egészen hasonlít az erdő eredeti alakjára, de tudom, ugyanolyan már sosem lesz.
- Felismered ezt a helyet? -kérdi Li Hong, hangjában bátortalansággal, mikor megtorpanok egy festett kövekkel tarkított tisztás közepén. Bár ne ismerném fel...
- Szörnyű dolgok történtek itt...én...- érzem, hogy könnycseppek folynak végig az arcomon, a hangom elcsuklik, nem tudom befejezni a mondatot sem, de talán nem is kell. Hátulról a vállamra teszi a kezét, majd vígasztalóan simogatni kezd.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod... majd egyszer...-csak bólintok, szemeimet le nem véve a kövekről. Itt ölték meg a kedvesemet, a családját, és az én családom egy részét, és később, mikor visszatértem, hogy az égi lelkekhez imádkozzak értük, itt fogtak el engem és a húgomat is. Szent hely, de nekem csak fájdalmat adott, semmi mást. Belémkarol, úgy húz magával. A lábaim nem akarnak engedelmeskedni, csak földbe gyökerezve állnának, míg össze nem esnék a kimerültségtől. Kell egy kis idő, hogy vissza találjak a jelenbe. Órákkal később, mikor megállunk pihenni végül mégis mesélni kezdek
- Az a hely... a mindenség sziklái. Szent hely, szertartásokat tartottunk ott. Nekem... volt egy kedvesem...mindennél jobban szerettem őt... az életemet adtam volna, de mire rá találtam, már nem tehettem semmit. Az emberek megölték, a családjával és a testvéreimmel együtt...
- Sajnálom... nem kellett volna...
- Semmi gond. Nem te ölted meg, ekkor még valószínűleg meg sem születtél... -törölgetem a szemeimet. - ráadásul... félig ardeni vagy... talán még az is lehet, hogy rokonok vagyunk- nevetek fel kínomban, az ő arcára viszont egészen más érzések ülnek ki. Félelem, vagy talán undor?- jól vagy?
- Nem... ezek után hogy lennék jól? Nem én öltem meg őket, mégis úgy érzem, mintha az én kezem lenne mocskos a vérüktől. Ez emberek szörnyetegek...
- Azok. De te nem tartozol közéjük. Már nem. Nem vedd magadra a bűneiket. Inkább menjünk tovább... kicsivel beljebb van egy patak, és pár gyümölcs fa- segítem fel a földről. Össze szedjük a csomagunkat majd tovább állunk.
Út közben találok pár gyógynövényt is, ezek jók lesznek a sebekre, ezekből pedig nyugtató teákat szoktunk főzni. Épp zsebre rakom a szerzeményeket, mikor észre veszem, hogy engem méreget
- Ganga gyökér... fájdalom csillapító és gyorsítja a gyógyulást. Ez pedig teába való. Szerintem ízleni fog neked is. Ne parázz, nem áll szándékomban megmérgezni téged
- Reménykedtem benne...- biccent megkönnyebbülten- pedig minden okod meglenne rá...
- Nem léphetnénk már túl ezen?- fordulok felé- becsülendő dolog a bűntudat, de ezen kívül mást nem tudsz kezdeni velük!- erre össze rezzen- én megbocsátok neked. Szerintem te is tedd meg ez magadért.

Erre már nem mond semmit. Tovább indulunk. Hamarosan elérjük a patakot és a gyümölcsöst, hála a lelkeknek, hogy idáig nem ért még el az emberek keze. Lepakolunk, feltöltjük a készleteinket, majd úgy döntök, felfrissülés gyanánt megmártózok benne. A vize kellemesen langyos, így miután ledobáltam a ruháim elmerülök benne
- Nem jössz? - pillantok a parton gubbasztó kölyök felé
- Nem tartom túl jó ötletnek
- Pedig rád férne- ahogy felállok elkapja a tekintetét. Igaz is, az emberek szemérmesebbek mint mi- ha ennyire szégyellős vagy majd becsukom a szemem- hátat fordítok neki. Végül is, ő már látott engem ruha nélkül, nem is egyszer, én viszont mindig csak ruhában láttam őt... hmm... ki gondolta volna...
végül meghallom, hogy bizonytalan léptekkel elindul felém. Halványan elmosolyodok, de csak csukott szemmel fordulok felé, elvégre megígértem, hogy nem lesek
- Tényleg kellemes...- sóhajtja végül. Én csak biccentek. A legmélyebb ponton is csak a derekamig ér, nincs erős sodrása, így nem félek, hogy bajunk esik. Kár, hogy nem maradhatok sokáig, különben hamar kihűlnék...

Hallatszik egy mély, férfi hang. Valami ellenőrzés lenne? Valószínűleg, és talán nem minket keresnek. Ez nem a kölyök kocsija, nem hiszem, hogy rögtön arra gondolnának, hogy lecseréltük, és ha mégis, pont egy ilyenre... semmi értelme nem lenne...

- A Déli kapu felé tartok – hallatszik a válasz, de mintha nem is az ő hangja lenne... olyan más...
- Akkor jól eltévedt, fiatal barátom, ez az út a nyugati kapu felé visz
- Nem mondja! Akkor az az átkozott GPS már megint tévútra vitt. Nem először fordul elő. A múltkor is úttalan utakon vitt haza. Bár ez megmagyarázza, miért nem látok egyetlen járművet sem az úton.
- Ha jót akar, visszafordul, fiatalúr. Tudja, lezárták a környéket. Az a hír járja, hogy azok a vadak már megint túl közel merészkedtek a határhoz. - VADAK?! Ez is egy tudatlan seggfej lehet, aki mindent elhisz, amit mondanak neki... ha valakit itt vadaknak kellene nevezni, azok biztosan nem mi vagyunk!
- A vadak? Azt mondja, elképzelhető, hogy betörnek?
- A fene se tudja, de én bizony sokért nem adnám, ha végre kiirtanák ezeket a korcsokat. Csak a baj van velük. Van elég probléma azokkal a kisállatokkal is. Hallottam, hogy múltkor is elszabadult egy és megtámadta a saját gazdáját. Én mondom, nem szabad a természettel játszani és istennek hinni magunkat.
- Ahogy mondja -válaszol a kölyök. Remélem, nem gondolja komolyan - Az emberek így is háborúznak egymással, a fenének hiányzik egy konfliktus az őslakosokkal. De ha már itt tartunk, visszairányítana dél felé? Tudja, egy sürgős kompjáratom lenne. A bátyám holnap esküszik, és a családom elevenen fog megnyúzni, ha lekésem a szertartást.
- Menjen vissza vagy tíz kilométert, aztán forduljon be a huszonkettes útra. Onnan már csak egyenesen előre, a táblák is mutatni fogják az irányt. Aztán jó mulatást az esküvőn!
- Köszönöm a segítségét! - újra elindul a gép, és érzem, hogy megfordulunk. Nem mondom, jól kivágta magát a helyzetből, bár kinézem belőle, hogy nem most hazudott először--- sőt mi több, a nyakamat tenném rá!
Nem megyünk sokat, hamar félre állunk. Fortyogva rúgom le magamról a takarót, de a hirtelen mozdulatra csak újra belém hasít a fájdalom.
- Tudom, mit érzel, de ha ugrálsz, felszakadnak a sebeid – próbál nyugtatgatni, de épp az ellenkezőjét éri el vele - Nem vagy olyan állapotban, hogy…
- Köpök rá! - ordítom - Te is hallottad, hogy neveztek minket! Vadnak, meg korcsnak! Ki akarnak irtani minket, Li Hong, ez pedig… - egyre jobban fáj mindenem, levegőt is alig kapok - Nem… nem a te hibád… Sajnálom, csak… Nem is tudom… 
- Semmi baj, ha gondolod, töltsd ki rajtam nyugodtan a dühödet – von vállat. - Már megszoktam az ilyesmit attól a „drága jó” embertől, aki az apámnak meri nevezni magát. Most azonban sokkal fontosabb, hogy eljussunk a kerítéshez. Nem lesz könnyű, csak kerülőúton tudunk menni, mivel a főútra nem mehetünk vissza. Újra nem tudom őket becsapni, és szerintem már elsőre is gyanút fogtak.
- Akkor most mi lesz? - nagyon remélem, hogy van másik terve, ami nem a páros öngyilkosság...
- A GPS szerint ez a mellékutca elég sokáig folytatódik a vadont elválasztó fal felé, de aztán elfordul vissza a városba. Bevihetem a kocsit a fák közé, elég közel a falhoz. Aztán már csak az a gond, hogy jussunk át egy közel négy méter magas falon, aminek a tetején szögesdrót van, amibe 2000 voltos áramot vezettek
- Az sok? - mintha tudnom kellene, hogy az mennyi...
- Elég ahhoz, hogy ropogósra süssön minket. Ráadásul nem lennék meglepve, ha őröket állítottak volna bizonyos távolságokra is. Ha valóban annyira komoly a helyzet, a hadsereg nem fog kockáztatni.
- Ez magyarázat lehet arra is, hogy miért olyan néptelenek az utak
- Nyugat felé egyébként is kevesen utaznak. A vadon nem éppen egy ideális kirándulóhely. Sokan tartanak az ardeniektől a múltbeli konfliktusok miatt. Bár azokat is magunknak köszönhetjük, de az emberi elme már csak olyan, hogy hamar felejt. Ráadásul a propagandának hála sokan veszélyes fenevadakként tekintenek rátok. A lakosság nagy része nem látott még élő ardenit, de a kormányzat elhitette mindenkivel, hogy szörnyetegek vagytok.
- Sokáig te is azt hitted – emlékeztetem. Épp olyan volt mint a többi, most mégis, mint egy kívülálló beszél róluk. Igaz, mondhatni, nem tartozik már közéjük... és az ardeniek közé sem. Korcs, mint amivé engem is tettek...
- Igen, nekem is ezt tanították. Ezt hívják meghamisított történelemnek. Ebben az emberi faj igazi mester. Egy biztos, ha valaki kettőnk közül szörnyeteg, az inkább én vagyok. Minden szempontból.
- Li Hong… - meglep, hogy beismeri, de a hangjában valahogy mégis, az önsajnáltatást hallom
- Menjünk, erre később is ráérünk. Ha a rendőrök rájönnek, hogy átvertem őket, nagyon nagy bajban leszünk –indítja be újra a kocsit. Jó ideig meg sem szólal, csak a gép monoton zúgását hallani, ami szinte teljesen elnyomja a madarak hangját. Épp csak annyira húzom le a takarót, hogy a szemeim ne legyenek takarásban, így valamennyire láthatom az elsuhanó fákat. Már bőven a fák közt járunk, mikor megállunk. Pár per hezitálás után kiszáll, majd engem is felsegít. A belén hasító fájdalomra újra csak gyógyszert nyom a kezembe. Nem tetszik a dolog, de nem ellenkezek
- Sajnálom, hogy nem volt több időd pihenni – mondja halkan, miközben a kocsiban kotorászik- Majd én cipekedek, neked nem kéne. Ha felszakad a sebed és vért vesztesz, az nyomra vezethet minket.- áll meg végül előttem, hátán a méretes zsákkal
- Ahogy az autó is...
- Itt nem fognak rátalálni – válaszolja, bár nem túl meggyőzőn. Nem úgy tűnik, mint aki tudja, mit csinál - Ha átjuttattalak a falon, és elég közel vagyunk a tieidhez, a többi a te dolgod.
- És veled mi lesz? - kérdem meglepetten. Annyira csak nem hülye, hogy vissza menjen
- Eltűnök. Felszívódom, mintha sosem léteztem volna. Elhúzok egy másik kolonizált bolygóra, letelepszem, nevet változtatok és hasonlók. Előbb-utóbb feladják a kutatást utánunk. Annak az alaknak fontos a látszat, és mindenki tudja, hogy szabályszegő vagyok. Majd elkönyvelik, hogy leléptem valahová és kész. Egy idő után az emberek el fognak felejteni.

Hosszú percekig csak méregetem őt. Valahogy nem tudom elhinni róla, hogy egyedül képes lenne, nem hogy túlélni, de egyáltalán elérni az uticélt. Ellentmondásosan, de az én szememben még mindig egy elkényeztetett gyerek, aki azt hiszi, a pénz mindenre megoldás, és aki enélkül egy napot nem élne túl... ráadásul... ahogy látom, meg sem fordult a fejében, hogy akár csatlakozhatna is hozzánk. Befogadnánk, hisz félig közülünk való... talán túl lealacsonyító lenne köztünk élnie. Mindegy, hosszú az út még odáig...
- Hát... ismételten csak annyit tudok mondani, hogy kérhettél volna nekem szárnyakat is...- sóhajtom, a fal felé fordulva. Hatalmas és hátborzongató...
- Való igaz...csak tudod... attól tartottam, hogy egy nap egyszerűen elrepülsz akkor, és sosem látlak többé
- Elhiheted, meg is tettem volna!- mosolyodok el gúnyosan- valószínűleg amint visszakaptam a tudatomat, az első adandó alkalommal elrepültem volna
- Tudom. Meg is érdemeltem volna...de mond, mikor...
- A hideg vizes dolog után...- sóhajtom- megmaradtak az új emlékek, de vissza kaptam a régi énemet is...
- Értem... sajnálom, hogy olyan... szörnyeteg voltam veled. Nincs rá mentségem... különösen AZT sajnálom...
-Én is... elég pocsék első benyomás volt- találomra elindulok a fal mentén az egyik irányba, ő pedig hamarosan már mögöttem egy lépéssel követ. Nem kérdez vissza, de ha tenné sem válaszolnék neki. Volt ugyan kedvesem azelőtt, de megölték, mielőtt alkalmunk nyílt volna rá. Összeszorítom a fogaim és az ökleim, ahogy leperegnek előttem a képek. Őt is, és az egész családját lemészárolták, csak mert a bátyja és az apja szembe szállt velük... én már csak a megcsonkított holttestekre értem oda...semmit sem tehettem értük...

Vagy egy órája már, hogy gyalogolunk a fal mentén. Már mindenem fáj, de nem panaszkodok, a járásom viszont egyre instabilabb. Nem bírok tovább menni
- Álljunk meg...pihennem kell- kapaszkodok meg egy fában
- tessék... igyál egy kicsit- nyújtja felém a kulacsot, mikor leroskadok a fa tövébe. Elveszem és egy húzóra megiszom majdnem a felét
- Takarékoskodni kellene a vízzel... nem tudom, mikor tudjuk újra megtölteni a kulacsokat, ha kiürülnek...- jegyzi meg aggódó hangon, de én csak szúrós tekintettel meredek rá. Való igaz, hogy nem kellene az emberiség összes bűnéért őt okolnom, de ő sem különb tőlük.

Megpihenünk egy kicsit, aztán tovább indulunk. A liget egyre inkább hasonlít erdőre, ahogy távolodunk a házaktól és az autótól. Itt már nem nagyon járnak emberek, és állatok nyomait látom mindenfelé... bár újra köztük lehetnék...
- Szerinted lenne értelme megpróbálni alagutat ásni?- kérdem, bár azt hiszem tudom a válaszát
- Nem hiszem. Valószínűleg nem te vagy az első, akinek eszébe jutott már, nyilván erre is fel vannak készülve
- Akkor gondolom áttörni sem tudnánk...- sóhajtom. Sérülést kell keresni rajta, ahol egyszer már megrongálták, vagy pedig egy felügyelet nélkül hagyott kaput... egyikre sincs túl sok esélyünk azt hiszem...- és van elképzelés, hogy merre mész majd?- váltok témát
- Pontos úti cél nincs még... csak el, jó messze innét
- Maradhatnál velünk is- vetem fel
- Nem hiszem, hogy befogadnának... vagy hogy én képes lennék köztük élni... csak jóvá akarom tenni a bűneimet, aztán „megszűnni létezni”. Ne tégy úgy kérlek, mintha hiányoznék neked... tudom, mit gondolsz rólam...
- Éppenséggel még én magam sem tudom, hogy pontosan mit gondoljak rólad. Szörnyen bántál velem mikor tudatlan és védtelen voltam, de részben ennek hála kaptam vissza az emlékeimet. Szörnyű dolgokra kényszerítettél, de megmentetted az életem, mikor bajban voltam...
- Ahogyan te is az enyémet... ráadásul még az öreget is jól megverted, amiért külön köszönet- erre csak elmosolyodok
- Honnan gondolod, hogy én voltam?
- Ki más lett volna? Az ajtók zárva voltak...

Lassan beesteledik, de még közelében sem járunk egyik kapunak sem. Régen nem okozott gondot az egész napos gyaloglás, de ez az új test gyenge és sérült
- Felállítom a sátrat.... - dobja le a hátáról a zsákot. Ő is kimerült.. Míg a sátorral bajlódik tüzet rakok. Anno megtanultam, hogy rakjak tüzet úgy, hogy azt ne lássák. A lángokat elrejtem, de a hő szabadon áramolhat, így el tudjuk készíteni a vacsoránkat
- Szép...- áll meg mellettem, mikor elkészülök
- Apám tanította...vadász volt, és engem is annak képzett ki...- felteszem a vizet forrni
- Jó apa lehetett. Irigyellek érte- telepszik mellém
- Az volt... hiányzik is... ahogy a többiek is. Hiányzik a családom- sóhajtom keserűen
- Bár az enyémek is hiányoznának... de ha úgy vesszük, nekem sincsenek már szüleim. Nem is voltak- ebben tényleg szerencsésebb vagyok nála. Az én elmém emlékekkel van tele, az övé csak álmokkal meg vágyakkal. Lassan felmelegszik a víz, elkészítjük a szerény vacsoránkat, majd csendben elfogyasztjuk. Mikor kialszik a tűz bebújok a sátorba. Ő nem fázik, de én, hidegvérűként majd megfagyok.
Egy vékony pokrócon fekszem összegömbölyödve, mikor ő is nyugovóra tér
- Ennyire fázol?- kérdi a vacogásomat hallgatva
- Szerinted?- erre mögém csúszik és átkarol. A felsőteste a hátamnak simul, az arcát pedig a hajamba temeti- Mit csinálsz?
- Felmelegítelek- a keze lassan az ingem alá csúszik, egészen a lőtt sebig. Más körülmények közt lelökném magamról, de olyan jó meleg a tenyere... lassan kezdek felengedni
- Köszönöm...-suttogom, mielőtt elaludnék. Most először kellemes az érintése...

Rémülten kapaszkodik belém, ahogy először a fa egyik ágán, majd a földön landolok. Tanácstalanul forgolódok körbe, ezt a terepet egyáltalán nem ismerem...
- Tegyél le! - mocorog - Long, tegyél le! Ha sokat ugrálsz, a sebed is felszakad.

- Gyorsan túltetted magad az előbbieken – máris az én sérülésem érdekli? Mégis ki miatt vagyok tele állandóan sérülésekkel? Még ha ezúttal csak közvetve felelős is érte...

- A származásom most nem szerepel az első helyen. A fontossági sorrend első pontja, hogy elhúzzunk innen, lehetőleg egyben és élve. Nincs kedvem kísérleti nyúlnak lenni az „apám” játékában. - fintorodik el. Igaz ami igaz, én sem örülnék egy ilyen felmenőnek - Én jól kiismerem itt magam, ha a fák között maradunk, eljuthatunk a garázsig. Onnan már könnyű lesz kocsit szerezni.

- Nem akarok abba a dobozba ülni – fintorodok el. Guruló balszerencse... eddig csak rossz emlékem van az ilyen masinákról, és kétlem, hogy ez pont most változna

- Sebesült vagy – ja, mintha én nem tudnám... magával rángat, persze amúgy sem szándékozom itt maradni. Egyszer épp elég volt átélni egy kivégzést, köszönöm!
- Nem tudsz túl gyorsan futni, ha pedig felszakad a sebed, az még jobban lelassít minket. Te sem vagy sebezhetetlen, még ebben a testben sem.

- Az eredeti is elég ellenálló volt – vetem oda válaszul. - Míg meg nem öltek.
Nem válaszol, tudja, hogy igazam volt. Megszámlálhatatlan generáció óta élünk itt, harmóniában a bolygóval és a többi lakóval. Mindenki jóllétben élt, míg meg nem jelentek a magukat civilizáltnak nevező emberek...

Akármennyire neheztelek rá, a kölyöknek igaza van. Lassú vagyok, gyenge, és az ugrás és erőlködés miatt máris elkezdett felszakadni a varrat. A kötés kezd teljesen átázni, de nem panaszkodok. Arra most nem érünk rá. Valószínűleg ő is érzi, hogy lassulok, mert megáll és az öléve kap. Hiába ellenkezek, nem ereszt. Egy szót sem szól, csak szorosan tartva újra elindul. Az egyik épülethez érünk, ahogy a járművek állnak. Épp hogy letesz, valami, vagy valaki mintha megmozdulna a sötétben. Ő is reagál, azonnal fegyvert ránt. Egy idő férfi...ránk várt volna? Csapda lenne?!

- Han úr! - mondja meglepetten, elkapva, mielőtt rá vethetném magam. - Maga meg mit keres itt?

- Nincs sok időnk, Li Hong úrfi. Az apja már keresteti magukat. Li Feng úrfi nem fogja tudni sokáig lefoglalni, de már hetek óta készül arra, hogy kijuttassa magát innen. A maga autója nem biztonságos, jöjjenek, ebben utazzanak!

- Ezzel menjünk?

- Adja ide a telefonját és a bankkártyáját! - mondja a férfi, majd kicseréli őket egy másikra, és azokat adja vissza neki- A bátyja már mindenről gondoskodott. Ezeket nem tudják lenyomozni. A csomagtartóban van néhány váltás ruha mindkettőjüknek, és kötszerek a… szóval neki – int felém. Gyors felvilágosítást kapunk a helyzetről, ezek szerint egy ideje már dolgozott a szökés kérdésén, és még szállást is ad pár napra. Nem hittem volna, hogy tényleg a mi oldalunkon áll...

- Három nap múlva induljanak el a nyugati kapu felé – magyaráz tovább, miközben a kölyök engem próbál betuszkolni a dobozba. Rám terít egy takarót, hogy még a farkam hegye se látszódjon ki - Az apja arra nem fogja keresni. Gondoskodunk róla, hogy mindenki azt higgye, dél felé távoztak.

- Ez logikusnak tűnne... Mindenki dél felé szokott távozni, nyugatnak inkább soha. Túl veszélyes.

- Most menjenek! Sok szerencsét!- hallom az ajtó csattanását, majd elindulunk

- Maguknak is!- nem dugom elő a fejem, csak próbálok kapaszkodni.

- Mikor érünk oda? - kérdem egy idő után, mikor már teljesen elmúlik a gyógyszer hatása és vissza tér a fájdalom

- Nagyjából fél óra ilyen forgalom mellett. Nagyon fáj?

- Volt már… rosszabb is… - sóhok fel - Nem… nem szeretem… ezeket a… dobozokat.

- Autónak hívják őket. És ebben a helyzetben ez a legbiztonságosabb jármű. Gyalog hamar elkaptak volna minket, és nem vagy harcképes állapotban. A bátyám szállodájában majd pihensz.

- Mi az a szálloda? - faggatom tovább. Addig sem a fájdalomra figyelek legalább

- Egy olyan hely, ahol a máshonnan jött emberek megpihenhetnek. Például, akik egy mesterséges holdról, vagy űrállomásról látogatnak ide az O-3-ra – válaszolja. O-3...tehát ti így hívjátok az otthonunkat... - Rövid, néhány hetes tartózkodásra tervezték ezeket a helyeket. A miénk egy egész szállodalánc, vagyis nekünk van belőlük vagy… ötven, talán hatvan is. Sosem számoltam. Mármint apámnak van ennyi, a bátyám kapott kettőt. Én meg… nos, nekem… egy sincs. De nem is kell.

- Sokan vagytok… ti emberek… - jegyzem meg fáradtan

- Többen, mint hinnéd. Pihenj, nemsokára ott vagyunk. Tartalékold az erődet!

Felszusszanok, de inkább nem válaszolok. Nem tudom, mit gondoljak erről a kölyökről...
már épp kezdek elszundítani, mikor érzem, hogy megállunk. A doboz teljesen elcsendesül, tehát vagy megérkeztünk, vagy nagy a baj. A kölyök kiszáll, majd egy női hangot hallok, de nem értem tisztán, hogy mit mond. Kidugom a fejem a takaró alól, aztán hirtelen kinyílik az ajtó is. A kölyök az. Óvatosan kihúz a kocsiból, magamtól talán nem is tudnék lábra állni
- Long, itt vagyunk. Mindjárt pihenhetsz, jó? Készítek neked fürdőt, jól fog esni.

Erőtlenül elmosolyodok el, amennyiben nem megint jeges vízben akar megfürdetni, valóban jól fog esni...
Erőtlenül, leszegett fejjel lépkedek a kölyök mellett, valahogy egyáltalán nem tud most érdekelni a hely szépsége, így mikor az ágyra ültet csak eldőlök rajta

- Adok gyógyszert –pár pillanatnyi szöszölés után felültet és a kezembe nyom egy poharat, valami zavaros löttyel
- Idd meg! Biztosan borzalmas íze lesz, de muszáj.- megiszom, vár legszívesebben inkább az egészet kiköpném. Borzalmas az íze. Mikor elfogy vissza fektet, majd az arcomat kezdi simogatni. Szívesebben aludnék inkább, nem szólok neki

- Készítek neked fürdőt... Megfürdesz, átkötöm a sebeidet, eszel és aztán alszol egyet. Rád fér. Az orvos is azt mondta, hogy pihenned kell.

- És ha… megtalálnak?

- Akkor megvédelek Nem vagyok olyan védtelen, mint amilyennek tűnök. Ha meg van belőlem a népedből, szerintem annak hasznát vehetem.
Kérdés, hogy van e benne bármi, vagy kiölték belőle. Egyáltalán nem hasonlít ránk, de még a félvérekre sem... kérdés, hogy tényleg közülünk való e egyáltalán...
Hosszú percek óta elment már, de nem hallom a víz hangját... csak nem most omlott össze? Nagy nehezen állásba tornázom magam és utána megyek. A kád mellett ácsorog, meggörnyedt háttal, fejét a kezeibe temetve. Ne most omolj nekem össze te szerencsétlen! Mögé lépek és átkulcsolom a karjaim a derekán, ha össze esne, meg tudjam tartani

- Ne emészd magad, Li Hong – próbálom bíztatni, mert ha most feladja, mindkettőnknek vége

- Long, pihenned kéne – sóhajt fel, de nem próbál szabadulni - De úgy tűnik, hatott a fájdalomcsillapító. Jobban nézel ki.

- Rey. A valódi nevem, Rey- elegem van a Longból. Nem vagyok kisállat...

- Rey... Gyönyörű neved van, bár időbe fog telni, mire megszokom...
elzárja a vizet, én pedig elenged őt. Nem tiltakozik, de egyértelmű, hogy rengeteg dolog jár a fejében

- Össze vagyok zavarodva. Az egész világom egy pillanat alatt darabokra hullott. Most pedig… fogalmam sincs, hová tartozom.

- Majd megtalálod a helyed – bíztatom. Hatalmas a világ, mindenkinek jut benne hely. Neki is, és nekem is

- Fürödj meg! - vált hirtelen témát- Szükséged van rá. Meg pihenésre, már mondtam. Csak pár napig maradhatunk itt. Ha az az alak utánunk is küld valakit, nem itt fognak először keresni minket.

- Miért nem? -faggatom, miközben vetkőzni kezdek

- Mert túl nyilvánvaló hely. A bátyám biztos ezért választotta. Az az alak pedig szeret engem alábecsülni. Biztos azt hiszi, valamelyik haveromnál húzom meg magam, vagy az egyik puccos családi hotelben. Esetleg az egyik kedvenc szórakozóhelyemen. Itt fog utoljára keresni. De addigra már nem leszünk itt.
Lehet, hogy az apja alábecsüli őt, de talán ugyanez elmondható róla is. Nem tudhatjuk, mi jár a fejében...van egy olyan érzésem, hogy nem lesz túl sok időm lábadozni... és igazából azt sem tudom, hová akar eljutni? Van valami biztos búvóhelye? Vagy csak neki indult a nagyvilágnak? Nekem ez az otthonom, ismerem az összes erdejét, de neki idegen ez a bolygó... nem maradna életben a vadonban.
Levágja a kötéseket, majd magamra hagy. Felsóhajtok, majd nagy nehezen bemászok a kádba. Forró, gőzölgő víz... határozottan kellemesebb, mint a hideg víz. Elidőzök benne, alaposan megmosakszom, majd kimászok, ekkor veszem észre, hogy nincs mibe megtörölközzek...nagyszerű...
megszárítkozok amennyire csak tudok, kicsavarom a hajamból a vizet, majd vissza megyek hozzá. Mikor észre vesz csak meredten bámul rám
- Min gondolkodsz? - kérdem az arcát pásztázva

- Gyere, bekötözlek – nem is válaszol, inkább témát vált - Mellesleg, van egy azonosító chip a jobb alkarodban a csuklódtól öt centire. Ki kéne szedni, mert a jeladó alapján esetleg megtalálhatnak minket.
- És ezt most mondod? - förmedek rá. Mégis mi olyan van még, amit elfelejtett megemlíteni eddig?
- Eléggé... sok minden történt és... kiment a fejemből..Hozok egy kést, mert... fel kell vágni.. Fájni fog....
Mikor vissza ér kiveszem a kezéből

- Végül is, más nem igen jut nekem a fájdalmon kívül- sziszegem, majd mindenféle hezitálás nélkül beleszúrom a karomba. Felmordulok a fájdalomtól. Eldobom a kést és a karmaimmal kezdek kotorászni a sebben, míg meg nem találom az apró masinát. A földre dobom. A kölyök nem szól egy szót sem, csak kötszert hoz és bekötözi a karom. - még valami, amit esetleg ki kéne vágni belőlem?!- mordulok fel, miután elállította a vérzést
- Nincs...legalábbis, nem tudok róla- rázza a fejét, de nem néz rám. Úgy tűnik, kellően ráhoztam a frászt. Lerogyok az ágyra és hanyatt dőlök. Nem vagyok egy szégyellős fajta, nálunk nem szokás, ő pedig amúgy is látott már ruha nélkül... ha eszembe jut, hogy mit művelt velem, görcsbe rándul a gyomrom...
A csendet végül ő töri meg
- Holnap indulunk tovább... nem kockáztathatunk, hogy itt találjanak minket
- Nem azt mondtad, hogy biztonságos hely?
- De. De nem kockáztathatunk...
- Csodás...-sóhajtom bosszúsan. Behunyom a szemem és igyekszem valahová máshová képzelni magam. Messze innen. Gondolatban otthon járok, a családom és a barátaim vesznek körül, aztán megjelenik a kölyök is. Barátságosan közeledik felénk, de a szüleim, a testvéreim alakjai elmosódnak, szörnyetegekként, éles karmokkal és agyarakkal vetik rá magukat, aztán azon kapom magam, hogy az élettelen teteme felett állok, kezemben a szívével, míg a családom a testet marcangolja...

Az éjszaka közepén riadok fel. Mért álmodok ilyen szörnyű dolgokról?
Körül nézek, most látom, hogy a kölyök itt fekszik közvetlen mellettem. Az egyik keze a mellkasomon pihen, ő pedig szorosan hozzám simulva szuszog. Elfintorodok, de nem lököm arrébb, csak próbálok vissza aludni. Csak legyünk túl ezen az egészen... akkor majd ráérek eldönteni, mit kezdjek ezzel a gyerekkel...

Másnap reggel a keltegetésére ébredek
- Long...öhm...Rey...ideje felkelni... hamarosan indulunk- nem mondok semmit, csak morogva az oldalamra fordulok, de élesen nyilall belém a fájdalom... lényegében mindenhol
- jól van...kelek már...- dünnyögöm, miközben próbálom össze szedni magam.
- Tessék...ezeket vedd fel-nyom a kezembe pár ruhadarabot. Feltápászkodok és öltözni kezdek
- Van konkrét úti célunk, vagy csak megyünk valamerre?
- Nyugatra. Vissza akarlak vinni a családodhoz- mondja a térképbe temetkezve. Vissza vinni? Ez meglep. Nem hittem volna, hogy hajlandó lenne szabadon engedni...
- A Családomat legyilkoltátok...vagyis...az ikertestvérem nagy eséllyel életben van, de belőle is kiskedvenc lett. Kétlem, hogy valaha rátalálnánk, vagy hogy emlékezne rám...
- Sajnálom...
- Tudom...- sóhajtom. Ezt a gyereket épp annyira kihasználták és átverték, mint engem...-együnk valamit, aztán induljunk- nem szól semmit, csak bólint. Feltöltekezünk, aztán irány a doboz...kezdem megszokni, de nagy eséllyel sosem lesz a kedvencem...
A hátsó ülésen elterülve meredek magam elé. Fogalmam sincs mit hozhatnék fel beszédtémának, és ahogy látom, neki sem nagyon van ötlete, így hogy elüssem az időt, azokat a dalokat kezdem el dúdolgatni, amikkel még anyám altatgatott minket
- Ez... nagyon szép volt...- szólal meg végül, miután abba hagyom
- Kösz... Ardeni népdalok...
- Mesélj kérlek a családodról...
- Minek?
- Mert érdekel... semmit sem tudok róluk... vagyis, amit eddig tudni hittem, az mind hazugság volt...
- Nos... elég népes családom volt. Szülők, nagyszülők...egy ikertestvér...Mei...két báty és egy nővér. Rengeteg nagynéni, nagybácsi, unokatestvér. Békességben éltünk a faluban, mindenki ismert mindenkit... aztán megjelentetek ti...
- De hisz az...van már vagy 50 éve, hogy megérkeztek az emberek...
- Veletek ellentétben hosszú életű faj vagyunk... Voltunk- sóhajtom
- Te hány éves vagy?
- 198 voltam, mielőtt meghaltam....- nevetek fel keserűen- volt aki megérte 500 évet is
erre nem mond semmit, csak hosszú percekig mered az útra

- Az emberek nem élnek ilyen sokáig. Aki nálunk eléri a 100-at, az már aggastyán...
- Félvér vagy. Talán örökölted a hosszú életet-vonok vállat
- És mi van veled?
- Nem tudom. Hallottam pletykákat, miszerint a kiskedvencek jó ha 5-10 évig élnek...
- Remélem ez tényleg csak pletyka!- vágja rá szinte azonnal. Ennyire féltene? Vagy ezek szerint tud valamit, és tényleg így van
- Majd 5 év múlva vissza térünk a kérdésre- legyintek. Erre már nem mond semmit, csak mélyen maga elé mered...
- Mesélj inkább te az emberekről-váltok témát
- Minek. Így se vagy túl jó véleménnyel róluk... és attól tartok, ha mesélni kezdenék, ez csak romlana. Nem véletlenül vagyunk itt, és nem a Föld bolygón. Az emberiség elpusztította az otthonát, és talán ezzel a planétával is épp ezt fogja tenni. Soha semmi sem elég, mindig csak több és több kell...- hallom a gyűlöletet a hangjában. Megveti azt, aminek pár napja még ő maga is a része volt... most viszont nem tartozik sehová sem. Nem ember, és nem is Ardeni. Kívülálló. Egy korcs, mint amivé engem is tettek
- Nyilván volt az emberek közt is jó és tiszta lelkű...
- Volt. Nem is egy. De mégis sokkal kevesebben voltak, mint ami ahhoz kellett volna, hogy megmentsék a bolygót
- Sajnálom. Biztos szép hely lehetett
- Az volt. Állítólag. Én már itt születtem...
- Akkor épp annyira a te otthonod is, mint az enyém...
- Lehet. Én mégsem érzem magaménak- hirtelen megállunk. Felkapom a fejem. 2-3 órája utazhatunk, nem hiszem, hogy máris megérkeztünk volna
- Jó napot, fiatal úr. Mi járatban errefelé?- hallatszik az idegen hang. Azonnal magamra húzom a takarót. Remélem, nem szúrt még ki...most nem lenne erőm harcolni...

Végül is nem is értem, mért lep meg ennyire. Csak azért nem lőttek le, mert ezt a gyereket védtem, nem pedig magamat. Ha csak rólam lenne szó, már rég végeztek volna velem. Fél szemmel figyelem a kölyköt, ahogy a férfival beszél, majd miután megkapta amit akar, újra kettesben maradunk.
Csendben gubbaszt mellettem, mintha attól meggyógyulnék, vagy legalábbis hamarabb szabadulnánk innen... bár egyértelmű, hogy őt is megviselték a történtek. Talán csak nem tud mit kezdeni magával
- Lelőttem valakit – kezd bele. Na... ezt nem gondoltam volna róla - Ránk támadt... megütöttem egy bottal, elvettem a pisztolyát és... fejbe lőttem... Pont a... két szeme közé... Még… sosem lőttem élőlényre… Ijesztő volt… látni ahogy… a vér spriccel belőle. Meg… meg kellett, hogy… védjelek…
Jól esnek a szavai. Még akkor is, ha csak a játékát félti, nem engem. Nem ismer, nem tud rólam... de talán.. lassan alkalmam nyílik rá, hogy bemutatkozzak...
- Vérzik… gazdám… - suttogom halkan.
- Nem az én vérem... Nem sérültem meg. Megvédtél, Long.
- Maga is… engem…
- Szomjas vagy? - kérdi, csak hogy terelje a szót.

Igaz is... teljesen ki vagyok száradva. Hamarosan vissza tér, majd segít felemelkedni annyira, hogy meg tudjon itatni. Hatalmas kortyokban iszom a vizet, szinte érzem, hogy feltöltődnek a sejtjeim. Nem tudom nem észre venni a fintorát, de inkább nem reagálok rá. Nem érzek iránta haragot a támadás miatt, de ettől függetlenül az emberek tehetnek minderről. Ha nem jöttek volna ide, nem lenne semmi baj.
- Pihensz, amíg az orvos ideér, aztán ha jobban vagy, hazamegyünk – motyogja miután leteszi a poharat - A doki azt mondta, túléled. A sárkány széria szívós, de úgy tűnik vad és erőszakos.
- Megbánta? - sandítok rá. Vajon most fog megszabadulni tőlem? Hallottam pletykákat, mit tesznek azokkal a szolgákkal, akikre ráunnak... - Hogy… sárkányt kért…
- Nem – rázza a fejét, majd az arcomat kezdi simogatni - Egyetlen pillanatra sem. Csak… azt bánom… ahogy bántam veled. Azt sosem tudom meg nem történtté tenni. Ha… kedvesebb vagyok hozzád, akkor… akkor… a mai nap sosem történik meg.
Őszintének tűnik. Tényleg bánja a történteket... na nem mintha ez számítana mostmár

A lelkizős pillanatokat egy orvos szakítja félbe. Felmordulok, utálom az orvosokat... ijesztő lehetek számára, mert hátrál egy lépést. Helyes!

- Még két órát várjon, aztán hazaviheti a sárkányát – mondja a férfi. - Majd felírok némi fájdalomcsillapítót, és a kötéseit rendszeresen cserélni kell. Néhány héten belül meggyógyul, de pár napig jobb, ha nem mozog, különben felszakadhatnak a sebei.
- Értem. Köszönöm, doktor.
Két hosszú óra...csak menjünk már...

Végre leszedik a bilincseket, a kölyök pedig segít felkelni. Átültet egy kerekes székbe, úgy visz a kijárat felé, de a látvány, ami fogad, lesokkol. Vagy egy tucatnyi pet, tucatnyi fivérem és nővérem, mégsem ismerem fel őket. Állati-emberi bőrbe kényszerített Ardeniek... Szörnyű látvány, mégsem tudom levenni róluk a szemem. Hirtelen megindulunk kifelé. Egy idegen gépbe szállunk be. Ez nem tetszik... megint ránk fognak támadni...
Végül sikerül rávennie, hogy beszálljak, bár nem akarok... inkább mennék gyalog, mint egy ilyen dobozban...
A házban már ölbe visz be. Hozzá tudnék szokni... bár az meglep, hogy sehol egy lélek, senki nem jött elénk.

Ahogy elhaladunk az egyik szoba mellett a kölyök hirtelen megtorpan
- Nem is értem, miért engedted, hogy hazahozzam! Csak a baj van vele.
- Mert azt hittem, hogy felnevelhetjük emberként – hallatszik egy férfi hang...az apa... - Reménykedtem benne, hogy mivel félig ember, talán azoknak a vadaknak a vére nem ütközik ki rajta. De egyre kezelhetetlenebb, te is tudod. Gyerekként még vissza tudtuk fogni, de aztán… Még engem is megtámadott, és egyre szemtelenebb. Már a verés sem használ.
- Akkor szabaduljunk meg tőle. Vagy zárjuk be, mert ha előtör a valódi énje, nehezen fékezzük meg.
- De Li Hong mégiscsak az öcsém – erre az én szemem is elkerekedik. Ez a kölyök félvér lenne? Nem tudom sírjak, vagy nevessek a hír hallatán. Kicsit sem hasonlít ránk, bár nyilván tettek vele valamit, hogy elrejtsék a nyomokat. Az ezüstös bőr, a koromfekete szemek, mint hiányoznak, arról nem is beszélve, hogy jóval kisebb termet, mint kellene, hogy legyen ennyi idősen... - Anya, tudom, mit kellett elszenvedned, de ne Li Hongot büntesd azért, amit veled tettek. Nem tehet róla, hogy félig az őslakosok vére folyik az ereiben. Ráadásul semmiről sem tud, sem a származásáról, sem a…
- Elég! Ne folytasd! - sikít a nő. - Rosszul vagyok, ha ránézek, mert folyton csak annak az ocsmány bennszülöttnek az elégedett vigyorát látom magam előtt!

- Ki vagyok én? - hallom a kölyök hangját, miközben könnytől üveges szemekkel mered rám - Vagy inkább… mi?

- Menjünk vissza a szobába- sóhajtom. Most nekem kell észnél lennem, mielőtt össze omlik. Egy közülünk, még ha csak félig is...
Addig fészkelődök, míg le nem rak. Felnyögök a fájdalomtól, de most nem ez a lényeg. Megragadom a vállát és a szoba felé kezdem noszogatni. Nagy nehezen, de sikerül elrángatnom az ajtó elől, és vissza vinnem a szobába. Leültetem az ágyra, de ő még mindig csak maga elé mered
- olyan vagyok, mint azok a barbárok...ostoba őslények...
~ Francokat!~ csattanok fel, persze ebből egy szót sem ért meg~ ha itt valakit ostoba őslénynek kellene nevezni, azok ti, emberek vagytok!~ mordulok rá a saját nyelvemen, de hamar elmúlik a haragom. Képzelem, mennyi minden zajlik most az elméjében
- Long?- mered rám rémülten. - mit mondtál... az előbb?
- Nem számít...-vakargatom a fejem. Ezt nem így terveztem...
- Long... mi ez a nyelv?- faggat tovább
- Nem számít...csak az, hogy remélhetőleg nem tudják, hogy hallottuk őket- sóhajtom, majd az ajtóhoz bicegek és rá tapasztom a fülemet. Lépteket hallok, de ezek csak a szolgálók apró, csendes léptei. Nem hallottak meg minket ezek szerint. Vissza fordulok a fiú felé. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom neki. Az is lehet, hogy rokonok vagyunk... vagy ismertem azt a férfit, ami elvileg megerőszakolta az anyját... bár sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy a szeretője volt, és az erőszak amolyan álca a férj előtt, amiért teherbe esett tőle. Ezt még ki kell derítenem...
Vissza bicegek és leülök mellé az ágyra
- Nem lesz semmi baj-simogatom a vállát. Az egész teste remeg, szinte hallom, ahogy a gondolatai kavarognak. Szerencsétlen kölyök
- Már hogy ne lenne? Szörnyeteg vagyok! De így már legalább minden értelmet nyert végre. Gyűlölnek, mert nem tartozom közéjük. Gyűlölnek, mert más vagyok...tényleg más... egy idegen
- Nem különbözik annyira a két faj, mint hinnéd...- már nem próbálom játszani a kisállatot. Nincs értelme...
- Long? Miről beszélsz?!- kerekednek el a szemei
- Kérdezd a testvéred- pillantok az ajtó felé, ami alig egy pillanat múlva már nyílik is. A testvére lép be, majd csendben becsukja maga mögött az ajtót
- mennyit hallottál?- tér rögtön a lényegre
- Eleget. Mi vagyok én?!
- Félig ember, félig őslakos. De ennek ellenére a testvérem...
- azt hiszem jobb, ha te avatod be- sóhajtom, majd felkelek és az ajtóhoz megyek. Csak ő jött, a szülők hangját nem hallom. A kölyök csak értetlenül néz hol rám, hol a testvérére, aki közben helyet foglal mellette
- Anyánk napokra eltűnt. Apánk kerestette, azt hitte elveszítette, de végül egy kunyhóban találtak rá az emberei. Látszólag semmi baja nem volt, de miután haza hozták napokig nem szólalt meg, mintha sokkos állapotban lett volna. Emlékszem, még velem sem volt hajlandó szóba állni. Végül az orvosnak sikerült kiszednie belőle, hogy mi is történt vele valójában. Megerőszakolták, de állítása szerint szinte semmire sem emlékszik... egy őslakos férfi műve az egész...
- hogyne... vagy inkább szeretője volt, és valahogy ki kellett magyaráznia magát. Annyi éve él ebben a hazugságban, hogy mostanra teljesen el is hitte- lépek eléjük
- Long? Miket beszélsz?!
- nos, nem tudjuk, hogy valóban így volt-e, de van rá esély... én sem hittel el soha ezt a történetet, de mégsem vághattam a fejéhez- ingatja a fejét. Esküszöm, ő az egyetlen a családban, akinek esze is van
- Mondjátok már el, mi folyik itt!- csattan fel a kölyök
- mit tudsz az őslakosokról és a petekről?- fordul végre az öccse felé
- Barbár népség, akik szinte teljesen kihaltak, mikor az emberek megérkeztek. Akik meg életben maradtam elkorcsosult szörnyekként élnek a vadonban... a petek pedig... élő, lélegző játékok... de mi köze van ennek mindehhez?
- Az, kedves gazdám, hogy amit az előbb mondtál, egy hatalmas nagy hazugság!- mordulok fel
- Majd én...- csitítgat- az őslakosok nem haltak ki, de mára alig vannak pár tucatnyian. Az emberek, az első telepesek, még békében éltek velük, de mikor egyre többen lettünk, egyre többen érkeztünk elfajult a helyzet. A konfliktusok eredménye az lett, hogy az emberek elkezdték leigázni a helyieket, rabszolga sorba taszították őket, de az őslakosok nem viselték jól a fogságot. Sorra haltak meg, ezért pár nagyokos tusdós, hogy megmentse a fajt, és nem mellesleg erősebbé tegye őket, kitalálta, hogy újra alkotják őket...testeket alkottak, de lelkeket nem. Üres elméjű bábok születtek, így újra ki kellett találni valamit. Újra vadászni kezdtek rájuk, ám ezúttal ez mindenképp az ő halálukkal végződött. Megölték őket, csak hogy új testbe zárhassák az elméjüket... aztán szép lassan már nem csak szolgákká tették őket, hanem kisállatokká, vagy bármivé, amit ki tudtak találni...
- Long?- pillant rám elszörnyülködve- te is...
- Mindannyian. Van, aki vissza kapja a tudatát, van, aki nem... én tudom ki voltam, mielőtt megöltek, és emlékszem a halálomra is...
- Az egész életem, mindenem hazugság...
- azt hiszem nem ez a legnagyobb gondunk jelenleg...- kapja fel a fejét. Én is hallom a hangos, csattanó lépteket. Ők azok, a kölyökért jönnek. Nincs időnk gondolkodni, a kölyök mellé lépek és egyszerűen az ölembe kapom. Felnyögök a fájdalomtól, de nem hagyhatom itt- vigyázz rá...- ragadja meg a karom, ahogy elmegyek mellette
- Úgy tűnik, épp annyira az én öcsém is, mit a tiéd- biccentek, majd az erkély felé veszem az irányt. Magasan vagyunk, de szerencsére fák vesznek közül- igazán kérhettél volna nekem szárnyakat is!- sóhajtom, mielőtt a kölyökkel a karjaimban a lombok közé vetem magam...

- Gazdám? - a kezére teszem a magamét, próbálom nyugtatni- Mi a baj?
- Minden... És semmi. Nem tudom. Nem vártam, hogy elhiggyék, semmi közöm az egészhez, csak… nem értem, miért gyűlölnek születésem óta. Tudod, néha azt kívánom… bár meg se születtem volna. Vagy bárcsak adtak volna örökbe, vagy akármi. Hagytak volna ott a kórházban, még az is jobb lett volna, mint… mint itt felnőni.
- Miért nem szökik meg? - kérdem kíváncsian. Annyira nem hülye, hogy ne gondolna erre- Nem kéne itt maradnia.
- És mégis hová mehetnék innen? - kérdi keserűen, majd megrázza a fejét.- Menjünk ki a kertbe, hátha az éjszakai virágok már kinyíltak. Amúgy is kellemes az idő, én meg megfulladok a négy fal között.
Mintha csak a számból venné ki a szót! Kitolom a kertbe, ettől talán megnyugszik. Csendben nézegetjük a virágokat, a holdakat és csillagokat. Első úti célunk a szökő kút. Érdekes szobor díszeleg rajta, talán valami földi faj lehetett...
- Ilyen lények éltek a Földön?
- Ez egy mitológiai lény. Mint a sárkány. Egy sellő, félig ember, félig hal. A valóságban sosem létezett ilyen lény, csak az emberi képzelet hozta létre és sok mese főszereplője lett. A mítosz szerint a sellők a tengerek mélyén éltek, és dalukkal elcsábították a halászokat, akiket aztán a tenger mélyére vittek. A valóságban azonban inkább vihar és hajótörés végzett az emberekkel. De volt egy mese, a Kis hableány, amit egy Hans Christian Andersen nevű földi ember írt pár száz éve. Bár a történet vége nem éppen boldog.
- Miről szól? - faggatom tovább. Talán ez eltereli a gondolatait. Int, hogy üljek le mellé, így helyet foglalok a kút peremén, ő pedig mesélni kezd. Aranyos, bár kissé bugyuta gyerekmese, de láthatóan jobb lett a kedve. Addig se gondol a fájdalomra
- Mi a baj? Nem tetszett? - kérdi aggódva.
- De, gyönyörű volt. Csak… nem értem, miért változott a hableány tengeri habbá.
- Mert a mese szerint a hableányoknak nincs lelkük. Így nem szállhatnak fel az égbe, mint a lélekkel rendelkező lények. Bár szerintem… volt lelke, de ha Andersen így írta meg, akkor így írta meg. Nem minden mesének van boldog vége, és Andersen meséi közül sok végződik szomorúan.
- Akkor is gyönyörű történet, gazdám...

• .oOo.

   

Az elkövetkezendő napokat javarészt kettesben töltjük. Ápolgatom, vagy épp hallgatom a történeteit. Napról napra egyre jobb színben van, mind testileg, mind lelkileg. Mintha nem is az a fiú lenne, akit az elején megismertem... azt hiszem, bátran kijelenthetem, ezt az arcát valószínűleg nem sokan láthatták, rajtam kívül...

Lassan végül teljesen felépül, szerencsére, épp időben, az én műtétem is lassan esedékessé válik.
Feszülten toporgok, indulásra készen. Már csak pár apróság hiányzik, köztük az az átkozott nyakörv...
- Sajnálom – mondja, miközben a rám adja a pórázt. - Ha hazaértünk leveszem, de enélkül nem engednek be.
- Megértem – bólintok, és hagyom, hogy rám adja. Gyűlölöm ezt a szart. Csak a szörnyűséget és a szenvedést juttatja eszembe, olyan, mintha levegőt se kapnék benne...
- Félsz? - simogatja az arcom. Most valahogy tényleg jól esik az érintése. Bólintok. Nem a fájdalomtól félek, inkább attól, hogy nem tudom, hová visz. Ezt a helyet már egész jól kiismertem, de ott, bárhová is visz, minden idegen lesz majd...- Semmi baj, rutinműtét lesz. És biztosan kapsz érzéstelenítést a farkadba. Nem fogod érezni, én meg ott leszek veled. Minden rendben lesz, Long

Inkább nem mondok semmit, csak kiélvezem a helyzetet, de sajnos mennünk kell. Egy méretes gépszörnybe ülünk be, ami aztán elindul. Már kezdem megszokni, mikor hangos robbanás ráz meg bennünket.
- Mi a fene ez? - a hangja alapján ő is megrémült... belé kapaszkodok, ő pedig nyugtatgatni próbál, de nem igazán jár sikerrel - Minden rendben lesz.- hát persze...
Sorra érkeznek az újabb és újabb robbanások, egyre közelebb, egyre gyorsabban ugye nem mi vagyunk a célpontok?! Nem...nem egészen...mások hangját is hallom. Rémült sikolyokat, kiabálást... mint amikor... amikor elfogtak minket...
Rémülten kapaszkodunk egymásba, majd próbálunk elbújni, de úgy érzem, sehol nincs most biztonságos hely számunkra
- HALÁL A PETEKRE! HALÁL AZ ÖSSZES KORCSRA ÉS A GAZDÁIKRA! VESSETEK VÉGET A KÍSÉRLETEKNEK! NE AKARJATOK ISTENT JÁTSZANI, VAGY MEGJÁRJÁTOK!

Ezek... tényleg minket akarnak!
Hamar elérnek a kocsiig. Először csak dörömbölnek, majd az ablakot kezdik püfölni. Ököllel, majd az egyik megjelenik egy vasrúddal. Ezt már az üveg sem bírja sokáig. A sofőr rémülten kezd kotorászni,.. gondolom fegyvert keres, amivel magát, vagy minket védhet, de pechére mielőtt lőhetne őt ajándékozzák meg egy tölténnyel. Sikítani sem merünk, csak a szánkat befogva lapulunk a hátsó, elkerített utastérben
- Nézd meg, van e ott hátul valaki- hangzik az utasítás. A vezérlőpulton kezd kotorászni. Kibújok a karjai közül, hogy ha kinyílik az ajtó, azonnal tudjak támadni. A kölyök még nincs olyan állapotban, hogy futni tudjon, és különben is... fegyverük van. Csak reménykedni tudok, hogy ez a test elég fürge ahhoz, hogy legalább eggyel elbánjak, mielőtt lelőnének...
Egy pillanatra ledermedek. Tényleg képes lennék az életem árán is védelmezni őt?
Hangos kattanással vágódik ki az ajtó, én pedig, mintha kilőnének, úgy vetem rá magam az egyikre. Jóval nagyobb, mint én, de épp ezért lassabb is. Mielőtt reagálhatna, a karmaim már a torkába mélyednek, majd egy rántással tépem ki a légcsövét. Rá vetem magam a következőre és egy mozdulattal töröm ketté a gerincét. Megnyekkenni sincs ideje. Durranás, majd éles fájdalom a lábamban, majd egy másik, ami az oldalamba nyilall bele. Hallom a kölyök üvöltését, de nem igazán fogom fel, mi történik. El kell tűnnünk innen! Felkapom a kölyköt és futni kezdek. A lábaim erősek, de a fájdalomtól a teljes sebességem közelében sem vagyok. Egyre többen jönnek... erőteljes farokcsapásokkal próbálok utat csinálni magunknak, ott ütöm őket ahol érem
- Long... te vérzel...- hallom a hangját, de nem foglalkozok vele. Fel kell másznom...minél magasabbra... amíg el nem ájulok a vérveszteségtől...

.oOo.

Nem emlékszem, hogy jutottunk el arra a helyre, ahol most vagyunk... fogalmam sincs, hol vagyunk. Hol elvesztem az eszméletem, hol vissza nyerem, de csak pár percre. Az anyanyelvemen szitkozódok, azzal sem törődve, hogy a kölyök mit szól... leginkább semmit. A ruháim cafataival próbálja elállítani, vagy legalábbis csillapítani a vérzést. Fél szemmel rá nézek. Potyognak a könnyei... így aggódik miattam? Miattam, vagy a játékszere miatt? Éles fájdalom nyilall az oldalamba, mire felüvöltök. Engem is meglep a hangom, mintha valami bestia lenne... vagy egy igazi sárkány? Bár teljesen az lennék... kiégethetném a sebeket...
Próbálok ébren maradni... nem alhatok el... ha elalszom, végem... félek, ő nem tudna védekezni, ha megint ránk találnak...

Csilingelő hang, koppanás, majd újabb fájdalom, ezúttal a lábamba. A golyók... rá mordulok fájdalmamban, de vissza esek a földre. Elsötétül minden... kérlek... ne hagyj egyedül meghalni...

.oOo.

Újabb idegen helyen térek magamhoz. A kölyök mellettem kuporog, majd mikor mocorogni kezdek felkapja a fejét
- Long!- erőtlenül nyöszörgök. - nincs semmi baj, kórházban vagy... megtaláltak minket, most már minden rendben lesz- mozdítanám a karom, de valamiben megakad... a másik is... láncok?!- Long... az őrjöngésed után jobbnak látták, ha kikötnek, nehogy kárt tegyél másban, miután felébredsz
- Őrjöngés?- morgom. Megfogja a kezem
- Nincs semmi baj, nyilvánvalóan a gazdáját védelmezte- áll meg az ágyunk előtt egy férfi. Sötét egyenruha és fejfedő van rajta- a sárkány széria jóval harciasabb, mint a többi, több odafigyelést igényel, mint egy nimfa, vagy egy macska. Jegyzőkönyvet írunk, felírjuk az azonosító- és sorszámát, aztán ha rendbe jön, szabadon távozhatnak. Legközelebb jobban vigyázzon a kedvencére
- Igen. Köszönöm- sóhajtja. Én ezt nem értem. Itt mi vagyunk az áldozatok... mégis, mintha szívességet tenne nekünk...