Kavarognak a gondolataim, zsibbad a fejem tőlük, de próbálok meg sem moccanni, hogy azt higgye már alszom. Végül sok kínlódás után végre tényleg elnyom az álom...

 

Ismerős helyszín... minden fa, minden szikla és bokor ismerősként üdvözöl. Talpam alatt érzem a patak hűs vizét, majd a meleg köveket, végül a selymes fűszálakat. Ezer közül is megismerem ezt a helyet... ez a mi helyünk, az öreg Golia fa...

- Tényleg szép hely- ijedten fodulok hátra. Li Hong áll mögöttem, térdig a patakban mártózva, hagyományos Ardeni ruhában. Egész jól áll neki- ez volt az a fa? A titkos hely?

- Igen. Az egyik kedvenc helyünk. Helyi szokás... valamennyi párnák van legalább egy relytekhelye...

- Szép hagyomány- kiérve a vízből leheveredik a fa alá. Felvonom a szemöldököm, de nem szólok, inkább mellé fekszem- nekünk is lehetne közös helyünk...

- Nekünk?!- mordulok felé- Nincs MI... nem is lesz...

- Pedig lehetne... hányszor akarod még összetörni a szívem?- erre felé fordulok. Fejét térdeire hajtva ül mellettem, mint egy elárvult, szárnya szegett madár

- Tessék?-pislogok értetlenül- Nem tartozom neked semmivel. Főleg nem szerelemmel!- vágom a fejéhez 

- Nekem lehet, hogy nem... na és magadnak? Őszinte vagy magadhoz?- pillant fel rám. A szemei a csontjaimig hatolnak, éles késként vájnak a szívembe- tetszett, mikor megcsókoltalak... lehetne ennél több is...- közelebb mászik hozzám, de eltolom őt 

- Nem akarom, hogy több legyen!- felelem, de a hangom bizonytalan. Bizonytalan vagyok... vágyom a szeretetre, a kötődésre, de mért pont ő?! Nem akarom, hogy közöm legyen hozzá...

- Még mindig hazudsz magadnak...- közelebb csúszik, majd újra megcsókol. Ezúttal nem hagyom magam lenyomni. A hajába túrok és viszonzom, olyan hévvel, minha Edan lenne a karjaimban. Kiéhezve tapadok az ajkaira, ő pedig a ruháimat kezdi lefejteni rólam. Már épp bele lendülnénk, mikor egy alakot pillantok  meg a szemem sarkából 

- Edan...- szakadok el Li Hongtól. Nem szól semmit, csak mosolyogva figyel minket, de mielőtt megszólalhatnék felébredek...

 

 - Eressz már el!- hallom Li Hong haragos hangját, miközben próbál lerúgni magáról 

- Mi… mi van? - kérdem még félálomban, próbálok magamhoz térni, de azt sem tudom, hol vagyok - Mi történt?

- Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor ne ölelgess, te hülye! - vágja rá.

- Én nem is… - mentegetőzök, de csak a csókja lebeg a szemem előtt, és ahogy a ruháimmal bajlódik, de nem tudom, mi álom és mi valóság - Mit műveltél?! - kérdem rémültem. Próbálok szabadulni, de észre sem véve, hogy a farkam a dereka köré tekeredett, végül magammal rántom és vele együtt én is a földön kötök ki. Pontosabban ő a földön, én pedig rajta. Elkerekedett szemekkel bámuljuk egymást. Most vajon kezdődik minden elölről?

Mielőtt bármi történhetne nyílik az ajtó 

- Hé, ha már úgyis fenn vagytok, szólnék hogy… Upsz, csak nem megzavartam valamit? - hallatszik házigazdánk hangja

- Ez nem az… - kezdene bele, de ő csak elvigyorodik 

- Akkor én megyek is – kuncog fel és magunkra hagy minket.

- EZ NEM AZ, AMINEK LÁTSZIK! - üvölt fel Li Hong, majd lelök magáról - Lennél szíves lemászni rólam? - húzódik arrébb, de én még mindig sokkos állapotban vagyok. Mostanra nagyjából elkülönült, hogy mi volt álom és mi valós, de egyáltalán mért álmodtam ilyenekről? Tett valamit, ami miatt piszkos gondolataim támadtak?!

Csak figyelem, ahogy öltözködni kezd, majd mielőtt elhúzhatna felpattanok

- Megígérted, hogy nem próbálkozol! -  vágom a fejéhez. Mi másért álmodtam volna ilyeneket?

- Én NEM próbálkoztam. Te ölelgettél, mint valami plüssmackót és még engem vonsz felelősségre?! Nem tehetek róla, ha a volt pasidnak nézel!

- Miért hinnék neked? Eddig is… - megtorpanok. Talán részegen is ezért csókoltam meg... nem mondom, hogy egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, de ahhoz nem eléggé, hogy össze keverjem őket... elvégre két külön faj... Li Hong pedig hiába félvér, egyáltalán nem hasonlít ránk... a másik két alkalommal pedig ő kezdeményezett, úgyhogy nem értem,  mi alapján van felháborodva, hacsak... féltékeny lenne?

- Szarok rá, hiszel-e nekem, vagy sem – morogja. - De kapd össze magad és húzzunk vissza a faluba, mielőtt Nylian aggódni kezd érted.- nem várja meg, hogy válaszoljak, igaz, nincs is mit mondanom neki. Nylian nem fog aggódni, maximum ha hónapokig nem térek vissza. Össze szedem magam, felöltözök, majd végül utána megyek. A konyhában találom őket. A kölyök az asztalnál, a házigazdánk kicsit távolabb, de fél szemmel minket figyel. Helyet foglalok Li Hong mellett, majd hozzá látok a reggelihez. Nem mondanám, hogy haragszom rá... jelenleg nem tudok kiigazodni az érzéseimen. Túlságosan felkavart az álom, és ami a legszomorúbb, hogy élveztem, ami történt...

 

Reggeli után már indulunk is, úgy tűnik minél hamarabb távozni akar. Inkább nem mondok semmit

- Kösz a vendéglátást! Majd valamikor viszonzom.

- Majd észben tartom.Vigyázz erre az idiótára, még eltéved hazafelé – egyértelműen rám gondol. Megrándul a szemöldököm, de nem szólok egy szót sem. Mért gondol mindenki egy ostoba gyereknek?!

- Az ő baja, ha eltéved... Menjünk! Még a következő havazás előtt vissza akarok érni.

 

Végül elbúcsúzunk és elindulunk vissza a faluba. Mindent hó borít. Gyönyörű, fehér takaró, mi pedig lábnyomainkkal rondítunk bele a tájba. Sokáig nem szólunk egymáshoz, de csak nem hagy nyugodni a dolog. Az álom... miért álmodtam ilyeneket? 

- Li Hong… - töröm meg végül a csendet. 

- Hm? - fordul félig hátra.

- Nézd… tudom, hogy hazudni nem szoktál, de… megértheted, hogy nem bízom benned túlságosan – erre csak morog az orra alatt - De tudnom kell! Tényleg én öleltelek át éjjel?

- Én erre ébredtem – von vállat. - A te dolgod, elhiszed-e, vagy sem.

- Dühös vagy? - faggatom tovább. 

- Nem. Csak rosszul esik, hogy még ezt is megkérdőjelezed. Mondtam, hogy nem fogok rád mászni és nem is tettem. Hagyjuk ennyiben, mielőtt újból egymásnak esünk. Nekem is vannak érzéseim, ha nem tudnád.

- Rendben – zárom le én is a témát. Ezek szerint én voltam a bűnös... egy kicsit sem lettem nyugodtabb...

Haza érve szinte azonnal az istálló felé veszi az irányt. Nem megyek utána, inkább megpróbalom elterelni a gondolataimat. El akarom felejteni mindazt, ami ma történt...

 

.oOo.

 

A következő napok csendben telnek. Csak akkor szólunk egymáshoz, ha feltétlenül muszáj, akkor sem többet a kelleténél. Nylian ismét messze jár, kettesben vagyunk a házban, már amikor itthon vagyunk. Ilyen időben nem megyek már az erdőbe, de a széléig még elmerészkedek, mikor elég jó idő van hozzá. Télen is akad pár hasznos alapanyag, nyilván sokkal kevesebb, mint nyáron, de nem is az a lényeg. El kell foglalom magam valamivel, ami hasznos. Sosem gondoltam volna, hogy hasznát veszem annak  amit a nővérem tanított. Régen nem érdekeltek a füvek. Lányos dolognak tartottam, anyám mindig csak a húgomat és a nővéremet vitte magával, mi, a fivéreimmel vadászni jártunk. Hiányoznak a közös időtöltések...

Hazatérve leteszem a kosaramat, majd beljebb lépve Li Hongon akad még a szemem. Valamit nagyon ügyködik..

- Mit csinálsz? - kérdem kíváncsian

- Faragok és ne ijessz meg, mert magamba vágom a kést

- Kalder tanított meg rá? - kérdem, ő pedig bólint - Ő mennyit tud rólad?

- Eleget ahhoz, hogy ne faggasson – von vállat. Már megint mi baja van? - Hasonlít hozzám, őt is utálják.

- Miért? - valami nyomós ok kell hozzá, talán tett, vagy mondott valamit? Mi más lehet még? - A lába miatt, igaz? Mi történt vele?

- Nem mondta, én meg nem faggattam – fordul felém, én pedig elfoglalom a mellette lévő helyet - Ha nem akarja elmondani, akkor nem kérdezem. Az ő dolga, az ő múltja.

Csak bólintok, valószínűleg többet úgysem fogok tőle megtudni. A kezére pillantva észre veszem a fadarabot... valami állat lenne? Nincs még kész, de nem hasonlít semmire, amit ismerek, márpedig elég jól ismerem az állatokat, de nem tudok rájönni, mit ábrázol...

- Milyen állat ez? - kérdem végül. 

- Vörös róka. Földi ragadozó, kis méretű és általában kisebb állatokra vadászik. Ja, és nagyon okos, ravasz jószág volt, amit egyes országokban háziállatnak tartottak. Az Adrenen legfeljebb állatkertben láthatsz ilyet. Egyébként főleg éjszakai állat.

- Szép lehet – biccentek. Próbálom elképzelni élőben

- Tudod… azt hiszem… Nem, ez így nem igaz! Tudom, hogy féltékeny vagyok

- Mégis mire? - kérdem értetlenül.

- Edanra – mondja ki a nevét. Akaratlanul is felszisszenek- Féltékeny vagyok Edanra. És tudom, hogy röhejes, mert ő már meghalt. Mégis… tisztában vagyok vele, hogy nem versenyezhetek vele, mert ő előbb ismert téged. És előbb szeretett téged, mint én.

- Féltékeny?...

- Azt ne mond, hogy nem tudod, mit jelent?!- csattan fel

- Tudom, hogy mit jelent... - azt hiszem, volt benne részem nekem is, de nem gondoltam volna, hogy ő így érez. Nem tudom, mit kellene mondanom... hogy mit vár, mit akar hallani tőlem. Vagy hogy választ vár e egyáltalán- én is éreztem már hasonlót, azt hiszem... nagyon nem kellemes érzés 

- Egyáltalán nem az- látom, hogy a kezei remegnek. Újra a kezébe veszi a kést és a fát, de elveszem tőle, mielőtt megvágná magát

- Múltkor... Kaldernél...

- Ne kezdd megint!- mordul fel

- Hallgass végig!- csitítom- Az a csók... jó volt, de eléggé felzaklatott. Álmomban ott voltál te is, aztán újra megtörtént, és... megjelent Edan is. Nem volt féltékeny, inkább örült, azt hiszem...

- És utána?- faggat, mintha valóban érdekelné 

- Felébredtem... nem értettem, mért álmodok ilyeneket... nem tudtam, mi valós, és mi nem az... nem tudtam, hogy azért álmodok e ilyet, mert te tettél valamit, míg aludtam... vagy a tudat alattim üzent, hogy baj van...

- Mért lenne baj? Mért baj az, hogy nem vagy kőből? Mért baj az, hogy vannak vágyaid? Ez nem rossz dolog... 

- Nem akarom, hogy legyenek... csak fájdalmat okoznak 

- Csak akkor, ha megpróbálod elnyomni őket- közelebb hajol, de én csak hátrálok. Az arcom lángol, és az ő feje is vérvörös. Nem kellene... nem jó ötlet... felpattanok a székről, ahol eddig ültem. Próbálom rendezni a szívverésem és a légzésem

- Ideje neki látni a vacsora készítsnek- indulok a konyha felé, de mindenem remeg. Szerencsére nem jön utánam. Nem tudom, haragszik e rám... nem igazán érdekel most, csak próbálok magamhoz térni. Mért vagyok ennyire ideges?

 

A vacsora csendben telik. Egymással szemben ülünk, de még csak egymásra sem nézünk. Nem harag ez,  de nem találjuk a szavakat. Evés után fürdeni megy, én addig az ágyon ülök, olvasással próbálom elterelni a gondolataimat. Mikor végez az ágy szélére ül, háttal nekem. 

- Néha nem tudom eldönteni, hogy ennyire nem akarsz senkit... vagy csak engem nem akarsz...

- Nem tudom...- leteszem a könyvet 

- Ha tudtam volna, hogy beléd fogok szeretni jobban bántam volna veled...- hallom, hogy remeg a hangja, de nem tudom, mit kellene mondanom. Sosem voltam a szavak bajnoka. Közelebb csúszok hozzá, úgy, hogy félig meddig a háta mögé kerüljek, majd kiveszem a kezéből a fésűt, amit szorongat és finoman a vizes haját kezdem el kifésülni. Edan szerette, ha a hajával babráltam... össze rezzen, de nem tiltakozik. Óvatosan fésülöm, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Látom, hogy behunyja a szemét, lassan alábbhagy a remegése is. A nyakára sikítva hajtom hátra a fejét, majd elkezdem befonni a haját, úgy, ahogy Edan is viselte. 

Mire végzek teljesen ellazul. Elengedem és vissza fekszem. Nem mond semmit, csak mellém fekszik. A homlokát a vállamnak dönti. Igazából, egész kellemes így...

 

Másnap reggel korán kelek. Ő még békésen szuszog, mikor kimászok mellőle, majd fürdeni megyek. Sokáig elvagyok, de a falon függő tükörbe igyekszem minél kevesebbszer bele nézni. Nem akarom látni, hogy mit tettek velem, és a hegeket sem akarom látni... csak a rossz dolgokra emlékeztetnének...

Mire végzek Li Hong már ébredezik. Hagyom, had térjen magához, addig inkább kimegyek a konyhába reggelit készíteni. A tegnap este jár a fejemben. Talán igaza lehet abban, hogy az érzelmek elnyomása hosszú távon nem megoldás... de az sem, ha bele kényszerítem magam valamibe... nem szeretem őt. Főleg nem úgy, ahogy szeretné. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a csók... vagy hogy nem mozdított meg bennem valamit. Egyértelműen nem szerelem, valami más...

 

- Jó reggelt- hátra pillantok a vállam fölött. A haja úgy maradt, ahogy tegnap elkészítettem, az arca nyúzott,  nincs túl jó állapotban 

- Jó reggelt. Mindjárt kész a reggeli- intek a fejemmel az asztal felé. Ő helyet foglal, én pedig pár perc múlva csatlakozok hozzá

- Mi ez?- fintorodik el az egyhén lilás színű kásás étel láttán 

- Reggeli... azt hiszem a ti konyhátokban a zadkása áll hozzá a legközelebb. Legalább kóstold meg. A gyümölcstől ilyen a színe- végül beadja a derekát. Ha nem is lesz a kedvence, legalább nem mindig földi ételeket eszünk, és kicsit megismeri a helyi étrendet 

- Az íze jobb, mint a színe- ingatja a fejét 

- Ne aggódj, nem kell minden nap ilyet enned, látom, hogy nem ízlik. 

- Köszönöm... és a tegnap estét is...- nem kérdezgetek, hogy pontosan mire gondol, csak biccentek. Reggeli után mindenki megy a dolga után. Én kitakarítom a házat, ő az istállók felé veszi az irányt...

 

Ebédre ragut főzök, anyám receptje alapján, már amennyire emlékszem belőle. Persze közel sem olyan finom, mint az övé volt, de hát nem vagyok szakács. Ez van... de legalább meleg és tápláló, sok zöldséggel, hússal. Kell az energia. Épp terítek, mikor Li Hong is elő kerül. Az asztal felé biccentek, ő pedig helyet foglal 

- Ez határozottan jobban néz ki, mint a reggeli- szaglássza az asztalon gőzölgő fazekat

- Várd ki a végét- teszem elé a tányért. Magunkhoz képest jó hangulatban telik az ebéd, és a ragu is jobban ízlik neki, mint a kása... 

 

.oOo.

 

Hiába rövidek itt a telek, egyre kevésbé bírom a bezártságot. Vadászni nem mehetek, erdőt járni sem, csak a ház körüli munkák maradnak, mintha valami házi szolga lennék! Kell valami, hogy kiszellőztessem a fejem. Nem is olyan messze van pár meleg vizű forrás, remélhetőleg nem apadtak ki azóta. Elcsalom Li Hongot is, persze nem avatom be, hogy hová viszem. Rá is ráfér a környezetváltozás 

 - Pontosan hová is megyünk?- faggat, mikor már fél úton járhatunk

- Mondtam már, meglepetés- a fintorát látva elmosolyodok- vissza nyal a fagyi! Nem tetszik, mi?- erre már nem mond semmit, csak az orra alatt dünnyög. Hamarosan megérzem a vízi virágok illatát. Normális körülmények között ilyenkor nem hoznak virágot, de a meleg víz és sok tápanyag miatt itt egész évben nyílnak. Fél szemmel figyelem az ő reakcióit is. Nem szól egy szót sem, csak tágra nyílt szemekkel lesi a lassan elénk táruló tavat és patakot-Megjötünk- pakolok le a hátizsákot 

- Újabb titkos hely?- fordul felém sandítva

- Nem egészen. Ez egy gyógyhatású fürdő, a környező klánok mind ismerik- elkezdem ledobálni a vastag ruhákat, míg csak az alsó, vékony, szinte áttetsző nadrág marad rajtam- telente szokás ide, vagy a többi tóhoz ellátogatni, így úgy gondoltam, beavatlak egy újabb helyi szokásba- elindulok a víz felé, majd térdig gázolva a meleg vízben vissza fordulok- Nem jössz? Kihül a víz, mire rászánod magad!- húzom az agyát. Csak egy kelletlen fintor a válasz, majd végül hozzá lát a vetkőzéshez. A vízbe lépve felszisszen, talán melegebb, mint amire számított. Beljebb menve elfoglalom az egyik ülőhelynek szánt lapos követ, majd mellkasig merülve a vízben kényelemben helyezem magam. Példámat követve ő is elfoglal egy helyet 

- Tényleg kellemes...- sóhajtja - hasonlók nálunk is voltak... főleg az öregek és betegek használták. Gondolom itt is...- bólintok 

- Mint mondtam, főleg a gyógyászatban használják...- behunyom a szemem, próbálom kiüríteni az elmém. Nem akarok most gondolkodni, csak feltöltődni. 

- Köszönöm, hogy elhoztál ide...

- Szívesen...

- Ha nem éreztem volna, szerinted leállok? - kérdi halkan, kezét az enyémre téve. Legszívesebben elhúznám a kezem, nem akarom, hogy hozzám érjen, semmilyen szinten, de azt sem akarom, hogy megint bele kezdjen a hisztibe. - Egyetlen ember alapján ítélsz, aki én vagyok. Nem ismersz másokat, így azt hiszed, mindannyian olyanok vagyunk, mint én, nem igaz? - bólintok. Akárhány emberrel találkoztam, szinte mind kegyetlen volt és csak bajt hozott a fejemre. Régen persze más volt, mikor a két faj még idegen volt egymás számára, de hamar elő jött a fölényeskedő természetük. Minden áron le kell igázni a másikat...- Olyan vagy, amilyen én voltam annak idején. Szemellenzős, elfogult, mert elfogadtam azt, amit tanítottak nekem. Nem volt összehasonlítási alapom.

- És… most már van? - húzódok el tőle. Persze mondani bármit lehet, de hol voltak ezek a jó lelkűek, mikor szükség volt rájuk? A fajom haldoklik... és ha az embereken múlik, az otthonomra is ez vár...- Úgy értem… tényleg vannak emberek, akik képesek őszintén szeretni másokat?- kérdem, bár nem nagyon számítok igenlő válaszra 

- Az emberek többsége igen. De ez neveléstől függ. Én úgy nőttem fel, hogy a külsőségek fontosabbak, mint az érzelmek. Bárkit és bármit megkaphattam, akit és amit csak megkívántam. Nekem ez volt a természetes és még csak most kezdem megtanulni, milyen tényleg szeretni valakit és megbízni valakiben. Én… a gazdag rétegből kerültem ki és mivel azt láttam otthon, hogy az az ember és a „barátaim”, meg az ő szüleik is pont így viselkednek, miért hittem volna, hogy nem ez a normális?

Valóban. Nagyon sok, talán túl sok is múlik a nevelésen. Ez bármilyen fajra igaz lehet, de ez nem mentesít minden alól. Mért kellene elhinnem, hogy ténylegesen, érdemben képes és hajlandó megváltozni? Úgy értem belül, a lelke mélyén. Sokat tanult, mióta itt vagyunk, ez elismerendő, de mennyi része lehet ennek a kényszer, és mennyi lehet valódi jó szándék? Lehet belőle még valaha tiszta lélek? Nem tudom... azt sem tudom igazán, hogy érdekel-e. Csak azt tudom, hogy belefáradtam. 

- Igazad van, csak az alapján tudom megítélni az embereket, amiket én is láttam. - adom be a derekam. Nem mindha számítana, hogy valójában mit gondolok. Ha azt mondom amit hallani akar talán végre sikerül leráznom- És te… nem voltál éppen kedves velem az elején. Nem szép dolog, hogy emiatt minden embert elítélek, ha te is változtattál a véleményeden... De én nem érzek irántad semmit! Én még mindig…

- Edant szereted, tudom- vág közbe - Ezt tiszteletben is tartom, ezért fogom vissza magam. Talán egyszer megváltoznak az érzéseid irántam – kétlem, hogy így lenne, de ezt már inkább megtartom magamnak. Ha a fejéhez vágnám sosem lenne vége a beszélgetésnek. Ő csak engem bámul, de én nem bírom sokáig elviselni a tekintetét. Csak menjen már a dolgára!

Végül egy örökkévalóságnak tűnő perc után felkel és odébb áll. 

- Dühös vagyok rá – bukik ki belőlem, mielőtt becsukhatná maga mögött az ajtót- Edanra.

- Mert meghalt? - kérdi visszafordulva. Csak bólinok. -Megszegte az ígéretét... azt ígérte sosem hagy magamra...

- Az teljesen rendben van. Semmi baj, ha haragszol rá, amiért itt hagyott. Állítólag, ez a gyász egyik lépcsőfoka.

- Lépcsőfoka? - kérdem értetlenül. Ez is valami emberi faszság?

- Mi úgy tanultuk, hogy a gyásznak öt lépcsőfoka van. Az első a tagadás, aztán a második a harag, amiben te most vagy. Aztán jön az alkudozás, a depresszió, majd az elfogadás. Mondom, semmi baj, ha haragszol rá, add ki magadból nyugodtan akármilyen formában.

- Igazából… nemcsak rá vagyok dühös, hanem… magamra is – vallom be. Bár ő volt az idősebb, még ha csak egy kicsivel is, én voltam kettőnk közül az erősebb. Engem vadásznak, harcosnak neveltek, őt nem... meg kellett volna védelem, de elbuktam...- Meg az egész helyzetre, amibe belekeveredtünk. Mindenre és mindenkire dühös vagyok.

- Megértem. De egy valamit ígérj meg! Hogy nem fogsz magadnak ártani azért, mert ő már nincs itt. Szerintem Edan sem akarná, hogy bántsd magad, vagy másokat, akik fontosak voltak neki. -Mintha csak őt hallanam. Rohadtul idegesítő...

Mért ne mehetnék utána? Mi joga van pont neki eldönteni, hogy meghalhatok-e vagy sem? Valószínűleg úgysem hagyna, mint az előző aklalommal, annak ellenére, hogy pont ő mondta, hogy hagynia kellett volna meghalni... de úgy tűnik csak a szája volt nagy...

 

Végül csak bólintok. Nyugtázva a sikerét, és hogy megint az történik mint amit ő akar össze szedi a holmiját és már itt sincs... és megint én érzem magam pocsékul...

 

A nap további részében magam vagyok. Jobb így, nem lenne most hozzá idegzetem. Megpróbálkozok egy szeánsszal, se senki sem felel a hívásomra, és a harmadik kísérlet után elengedem a dolgot... pedig most tényleg szükségem lenne rájuk. Főleg Edanra, de ő múltkor sem mutatkozott. Félek, hogy talán végleg elment... amikor meghaltam, talán az volt az utolsó alkalom, hogy láthattam őt...

Ahogy a kristályokat kezdem el összepakolni megakad a szemem az oltárkésen. Anyám tőrje... a kezembe veszem, hosszú percekig meredve a halvány kéken derengő pengére. Olyan egyszerű lenne... ha szíven szúrnám magam... most nincs itt senki, hogy gyógyítóért kiáltson... és mi van, ha odaát nem várna rám senki?...

 

Végül elteszem a kést. Nem lenne sok értelme megint megpróbálni... már rég nem én döntök az életem fölött úgy tűnik... valószínűleg megint vissza hoznának, és utána egy percre sem hagynának egyedül...

Egy könyvet veszek magamhoz, hogy eltereljem a figyelmem. Már épp bele feledkezek, mikor hallom, hogy valaki haza jött. Kilesek a lapok mögül 

- Jó soká jöttél – jegyzem meg, mikor konstatálom, hogy a kölyök az- Az mi?- kérdem a kezében szorongatott csomagra pillantva 

- A tiéd – bátortalan léptekkel közeledik felém, majd nyújtja át a csomagot. Bizalmatlanul veszem át. Mire készül? Óvatosan nyitom ki, majd mikor ruhákat találok benne értetlenül nézek rá 

- Ezt miért kapom? - kérdem értetlenül. Nem igazán vagyok benne biztos, hogy náluk az ajándékozás ugyanazt jelenti, mint nálunk...ráadásul... eddig bármi "ajándékot ",vagy "meglepetést" kaptam tőle, az fájdalommal járt - Ezúttal ezzel akarsz megvesztegetni? Ti emberek aztán…

- Hetekig tartott, mire Kalder segítségével megcsináltam ezeket neked, hogy ne fagyj meg télen! Mert tudom, hogy hidegvérű lévén nem bírod jól a hideget - vág a szavaiban - Semmiféle hátsó szándékom nem volt, csak örömet akartam szerezni. De tudod mit? Ha nem kell, felőlem el is égetheted, nem érdekel! Azt csinálsz vele, amit akarsz!

 

Kiviharzik, meg sem várja a válaszomat. Csak a szemeim forgatom. Komolyan számon kéri rajtam a bizalmatlanságot? Holott tudja, hogy van rá okom...

Végül annyiban hagyom, és inkább a ruhákat kezdem szemügyre venni. Szép, igényes munka ahhoz képest, hogy ő készítette, valószínűleg minimális eszközökkel. Egy mérettel nagyobb, mint kellene, de annyi baj legyen. Felpróbálom a kabátot. Kényelmes, meleg darab...

Annyiban igaza van, hogy hamarosan itt a tél. Nem túl hosszú, nem vészesen hideg, de hidegvérűként ez lesz az első telem... vajon képes vagyok a hibernációra? Fogalmam sincs, mi vár rám...

 

Már vagy egy órája elment... még mindig hisztizik?

Kilesek a ház elé, de semmi, viszont az istálló ajtó nyitva... talán oda ment hisztizni...

 

Az egyik széna kupac tetején találom meg 

- Köszönöm. Igazán kényelmesek lettek- szólalok meg halkan. Megrándul, de nem reagál- sajnos eddig bármikor "ajándékkal "vagy " meglepetéssel" ijesztgettél elég fájdalmas volt, így nem értem mért lepődsz meg, ha némi fenntartással fogadom a hasonlókat... viszont ezeknek jó hasznát fogom venni, szóval tényleg köszi!- sarkon fordulok és már épp csuknám be az ajtót, mikor felém fordul 

- Szívesen...

 

A következő hetek nyugodtan telnek. Li Hong eljár halászni a haverjával, én gombákat, gyümölcsöket és füveket gyűjtök télire. Épp egy ilyen utamon járok, mikor havazik kezd. Elmosolyodok, és pár percig csak állok, az égre emelt arccal, behunyt szemekkel és élvezem az idei év első hóesését. A ruhák jó melegek, így nem idegeskedek, csak haladok tovább. Eszembe jutnak a régi telek, hócsaták a testvereimmel, ahogy apám engem és a fivéreimet tanít vadászni... kellemes emlékek.

 

Jó messze járok már, a hóesés pedig szinte egyik pillanatról a másikra csap át hóviharba. Nem aggódok, hisz úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet. Keresek valami szélvédett helyet, ott várom ki a vihar véget. Egy hatalmas, odvas fa tövében tákolok ideiglenes vackot magamnak, oda húzódok be, de a vihar csak nem akar elállni... lassan a nap is lemegy, tüzet rakni nincs értelme, a viharban nem maradna meg, és útnak indulni sem jó ötlet... úgy tűnik, itt kell töltenem az éjszakát...

 

Éjfél lehet talán... még mindig nem akar alább hagyni, és kezdek áthülni... álmosság önt el, érzem, hogy a szívverésem kezd lelassulni...meg kell próbálnom nem elaludni...

 

Arra ébredek, hogy valaki bökdös. Lassan nyitom ki a szemem, napsütés...elállt a vihar...

- Rey, nem tévedek?- hallok egy hangot, és lassan a hozzá tartozó test is elő kerül... egy ardeni, de az arcát nem látom a háta mögül a szemembe sütő nap miatt- az ember gyerek már mindenütt keresett téged..- biztos Li Hongra gondol.

- Mit? Mióta?...-próbálom össze szedni magam 

- Nem tudom...- von vállat, majd felsegít. A lábaim remegnek, de próbálok megállni rajtuk. Végig pillatok rajta. Az idegen ardeni, akivel a kölyök haverkodik... említette a nevét, de nem jut eszembe- gyere, a házam itt van nem messze. Melegedj meg, egyél egy kicsit, aztán ha erőre kapsz vissza tudsz térni a faluba...

- köszönöm...- biccentek. Elveszi tőlem a kosarat, majd elindulunk. A házikó valóban nincs messze. Apró, egyszerű, de rendezett és ami a legfontosabb, meleg. Bent helyet foglalok, míg ő a konyhában ügyködik, majd egy nagy kancsó teával és két bögrével tér vissza

- szerencsétlen fiú hetekig dolgozott a ruhákon, de úgy tűnik mégsem volt elég meleg- biccent a kabát felé 

- Nem tudom... a saját testemben egész biztosan melegem lett volna benne, de így... nem ismerem igazán ezt a testet- vallom be - talán hagynom kellene, hogy hibernálódjon, de akkor a maradék kevés időm felét átaludnám...

- Hiányolnának téged... különösen az ember fiú 

- Ki tudja... elvileg bejövök neki...de nyilván ezt neked is említette már... vagy hogy mit tett...- erre csak mindent tudón biccent

- Igen, sokat mesélt... rólad, hogy mi történt, és hogy milyen kegyetlen vagy vele- erre felhorkantok

- Épp elég okot adott rá 

- Szóval részedről ez valami bosszú hadjárat?

- Nem. Csak nem akarom, hogy bármi köze legyen hozzám!- fakad ki belőlem. Engem is meglepnek kissé a szavaim. De vajon mi dühít benne ennyire? Az, amit tett? Az talán csak az egyik fele a dolognak... hogy át akarja venni Edan helyét? Vagy még inkább az, hogy úgy érzem, még mindig a tulajdonának tekint, mint egy gyenge kisállatok... hogy azt hiszi, kedve szerint rángathat, de hogy én mit gondolok, vagy mit érzek kicsit sem számít...

- És ezt elmondtad neki is? - teszi fel a következő kérdést. Erre megtorpanok. Szóról szóra, pont így nem mondtam meg neki, de szerintem érthetően a tudtára adtam, hogy nem kell nekem.

- Megmondtam neki, hogy nem érzek iránta semmit... de nem hiszem, hogy ténylegesen felfogta...

- Szerintem felfogta. Ha nem tette volna, nem próbálna távolságot tartani... de az érzéseknek nehéz parancsolni... ezt tudhatnád...

 

Órákig beszélgetünk. Leginkább Li Hongról, de szóba kerül a háború és a petek is. Azt, hogy a központban mit műveltek velem nem hozom szóba, és azt sem részletezem, amit a kölyök tett, valószínűleg van elképzelése a dologról. 

 

Már lassan elfogy a tea, mikor kopogást hallok. A fiú felkel és elbiceg az ajtóig, majd hamarosan, meglepetésemre Li Hong társaságában tér vissza 

- Rey!- kiált fel, mikor észre vesz a takaró halom alatt. Kis híján a nyakamba ugrik 

- Jól vagyok... most már- tudom le ennyivel 

- Mi történt? Napok óta haza sem jöttél...- kezd faggatni

- elkapott a hóvihar... ástam magamnak búvóhelyet, de a jól ismert praktikák ebben a testben kevesek...

- eszméletlenül, de sértetlenül találtam rá... nem lesz baja. Helyre jön - nyugtatgatja. Megkönnyebbülten rogy le a székre. Nem szólok egy szót sem, csak a szemem sarkából figyelem őt. Vajon ténylegesen aggódott értem, vagy megint kontrollálni akar? Minden jogom meglenne, hogy lelépjek, őt pedig itt hagyjam. Nem vagyok a tulajdona...- elég későre jár már... szerintem az éjszakát töltsétek itt, majd reggel haza mentek...

- Köszönjük- biccentek hálásan. Rá nincs okom haragudni, főleg, mert megmentette az életemet...

Meglepően hamar kettesben hagy minket. Elrendezzük a fekhelyünket, majd nyugovóra térünk. Li Hong meglepően szótlan. Ennyire aggódott volna? 

Egymás mellé fekszünk, mivel kicsi a hely, elég közel. Nem ellenkezek, míg nem próbálkozik be ismét 

- Aggódtam érted...- töri meg végül a csendet- azt hittem, elmentél... vagy meghaltál...

- Nincs akkora szerencséd... bár... megfordult a fejemben, hogy világgá megyek...

- Ne tedd...

- Pedig minden jogom meglenne hozzá- pillantok rá. Teljes sötétség van, de én így is látom őt... könnyesek a szemei...- nem vagyok a kisállatod- emlékeztetem- nem vagyok a tulajdonod sem...

 - Tudom...- nem kínzom tovább, bár szívesen a fejéhez vágnék pár dolgot - egyébként... te csókoltál meg először...

- Mi van?!- mordulok rá 

- A sátorban... részegen... Edannak szólítottál...- percekig meg sem tudok szólalni. Mért akarnék tőle bármit is... mért csókoltam volna meg? Bár ha valóban igazat mond, elég félre érthető lehetett számára. Talán azt hitte, akarok tőle valamit...

 - Ha valóban így történt... valószínűleg nem neked szántam azt a csókot...- sóhajtom- bocsánatot kérek érte... nem állt szándékomban...

- Pedig jó érzés volt... ahogy a másik is... - felém fordul, szorosan hozzám simulva. Jól esik most a meleg, amit áraszt magából, így nem tolom el, de figyelem minden mozdulatát. A kezeit a derekamra kulcsolja, én viszont kettőnk közé húzom az enyémeket. Úgy tűnik ért belőle, mert nem próbálkozik tovább 

- Nem tudom, a haragon kívül éreztem‐e mást... 

- Mi lenne, ha megpróbálnánk újra? Edan nincs már többé. Szabad vagy...

- Ez nem olyan egyszerű... ha nincs is már itt... akkor is a párom...

- Te is meghaltál... kétszer. Ez sem elég a feloldozáshoz?! Vonulj zardába, ha ennyire vakon ragaszkodsz az elveidhez!- csattan fel és elenged. Felkel és a lehető legmesszebb húzódik tőlem az ágyban 

- Mi az a zárda?- nézek rá értetlenül 

- Nálatok nincs ilyen?

- Nem tudom...- vonok vállat 

- Vallási épület, ahol az emberek elvonulnak, szüzességet fogadva, az adott istenségnek szentelve magukat...

- Ha lenne, sem mehetnék oda. Nem vagyok már szűz, nem emlékszel?- erre látom, hogy fülig elvörösödik 

- Hogy ne emlékeznék? - Csak nem bűntudata van? Képes rá egyáltalán?- Ezért nem engedsz közel magadhoz? A rossz tapasztalat miatt?- ismét közelebb csúszik, egészen közel.

- És ha igen?- mordulok rá, eltolva magamtól

- Sosem fogod megtudni, ha bezárkózol!

- És ha nem is akarom megtudni?- lököm arrébb, majd felkelek- veled ellentétben én nem vagyok állandóan kanos!

- Pedig működik...teszteltem- mosolyodik el kaján vigyorral- igazán aranyos hangokat adtál ki, mikor vele játszottam... ne mond, hogy nem emlékszel... vagy hogy nem volt jó érzés...- egy pillanat alatt megy fel a vérnyomásom. Lehet, hogy a testem reagált az ingerekre, de távol állt a jó érzéstől! Csak arra emlékszem, hogy minden porcikám szörnyen fájt...

- Veled ellentétben én nem élvezem a fájdalmat!

- Akkor talán majd ezt..- elém lépve magához húz és megcsókol. Meglepetten pislogok. Már megint?! A vállaira teszem a kezem, de nem engedi, hogy eltoljam. A derekam köré fonja a karjait. Most sokkal másabb. Puhán, gyengeden kóstolgat... nem akarom, de jó érzés... mintha Edan lenne itt. Nem viszonzom, de engedem neki, hogy kóstolgasson. Pocsékul érzem magam, de ez annyira hiányzott már...

Végül elereszt és hátrébb lép 

- Na? Ez annyira nem is volt rossz...

- Nem... de ne próbálj meg álmomban megdugni!- figyelmeztetem, majd vissza fekszem. Magamra húzom a takarót és a fal felé fordulok. Mellém fekszik, de nem próbál közeledni, szerencsére. Úgy teszek, mint aki alszik, de nem jön álom a szememre...

- Hogyhogy ma itthon alszol? - kérdem egy fél mosollyal a szám szélén. Talán meglátta a másik arcát, és mégsem kér belőle?- Csak nem megorrolt rád a pasid?

- Kaldernek hívják – válaszoloja fáradtan - Nem a pasim, csak egy barát, akivel pár hete találkoztam horgászás közben. Aznap, amikor a márványhalakat fogtam. Majdnem leszúrtam egy dárdával, de kiderült, hogy nem akart bántani – fordul felém. Én csak figyelek- Beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy a falusiak itt valamiért utálják és kiközösítik. Nem tudom az okát, nem kérdeztem, de ő tanít ardeniül. Meg sok más dologra is. De nincs köztünk romantikus kapcsolat. Emberi években nagyjából velem egyidős lehet és a jobb lábára sántít. De… ő az egyetlen, aki nem ítél el azért, ami vagyok és amiket tettem. Még… tanulom ezt a barátkozás dolgot, de ő egész jó fej. Azt hiszem… kezdek bízni benne.

- Értem – bólintok. Előbb-utóbb ezt is elcseszi...

- Nos, legalább nem akartad megerőszakolni. Ez is valami.

- Rey! Nem ejthetnénk végre ezt a témát? Fáradt vagyok és sok mindent kell megemésztenem abból, amit Nylian mondott.

- Jutottatok valamire? - talán lemaradtak valamiről? 

- Van egy… erős tippje az apámat illetően. Azt mondta, pár hét múlva magával visz, hogy megbizonyosodjunk róla

- Mit fogsz tenni, ha kiderül, ki az apád? - faggatom tovább. Itt marad? Kalderhez csatlakozik, vagy lelép megkeresni a rokonait? Nem tudom, melyiknek örülnék jobban...

- Az igazat megvallva… Nos… halvány fogalmam sincs róla. Sokáig csak meg akartam tudni ki az, beverni a képét, amiért anyámmal kamatyolt és elhúzni a nagy büdös semmibe. De most jobban belegondolva, nem tudom, mit fogok tenni. Akkor dühös voltam, de most csak tudni akarom az igazat. Hogy anyám miért lépett le a születésem előtt. Hogy ki az apám és mégis mi a fene történt kettőjük között. Hogy anyám miért ment vissza ahhoz az emberhez. Ezeket akarom tudni, aztán majd eldöntöm, mihez kezdek.

- Kezdesz felnőni – állapítom meg - De még mindig nem bízom benned, jobb, ha tudod!

- Tisztában vagyok vele – von vállat, majd ásítozni kezd - Jó éjt, Rey! - mormogja, ismét az anyanyelvemen.

Inkább nem reagálok, csak megpróbálok elaludni...

 

 

Másnap a kölyök még a szokottnál is furább. Kerül engem, ha mégis találkozunk, akkor sem néz rám, és mintha görcsösen próbálna leplezni valamit. Mit művelt már megint? De jobb, ha nem ártom bele magam, különben megint én húznám a rövidebbet. Ma is az istállók felé veszi az irányt, én viszont itthon maradok. Annyira vágytam vissza ide, de ez már nem az otthonom. A hely nem változott annyit, hogy ne ismerjek rá, de a családom, a népem nincs többé. Épp a konyhából lépek ki, hogy elpakoljak pár dolgot a nappaliban, mikor Li Hong kis híján átesik rajtam

- Hé! Nézz az orrod elé! - mordulok rá 

- Ne haragudj csak… - sóhajtja- Elgondolkodtam.

- A szüleidről? - kérdem kíváncsian. Ma nem önmaga, mintha nem itt járna lélekben - Tegnap óta nem vagy túlságosan önmagad.

- Van egy elméletem – a konyha felé indul, én pedig utána - A bátyám, Li Feng szerint, mielőtt anyám eltűnt volna, teljesen normális volt és nem az a hárpia, akinek te is megismerted. Valami történt vele az apámmal való kapcsolata és a születésem között. Vagy a születésem után, ha rám sem bírt nézni.

- Talán apádra emlékeztetted – vetem fel, mint ötlet. Ha tényleg ardeni párja volt, talán őt látja benne, annak ellenére, hogy egyáltalán nem hasonlít ránk...

- Hát, anyám és a férje házassága elrendezett volt, nem ők választották egymást – telepszik le a konyhaasztalhoz. Én inkább állva maradok- A kapcsolatuk harmonikusnak volt mondható, de nem szerelemből kötettett. Talán… anyám tényleg beszeretett az apámba? De akkor miért mondta volna, hogy elrabolták és megerőszakolták?

- Talán apádat akarta védeni és vele téged – találgatok. Nem épp úgy ismertem meg, mint minta anya, de a fejébenem láthatok bele- Abban az időben kevesen nézték jó szemmel a vegyes kapcsolatokat.

- Ebben lehet valami. Ha hazudott, azzal elérte, hogy egyrészt visszafogadják, másrészt megvédett engem is. Talán ezért bánt velem is olyan… szívtelenül. De erre csak akkor tudnék fényt deríteni, ha találkoznék anyámmal és egyedül tudnék beszélni vele szem- és fültanúk nélkül. Ami elég nehéz, tekintve, visszamenni a városba életveszélyes. Ő pedig nem fogja megkockáztatni, hogy utánam jöjjön. Azzal a bátyámat is veszélynek tenné ki. Abban a háznak a falnak is füle van, anyám sehová sem ment anélkül, hogy tudtak volna róla. Fogadok, hogy a férje figyeltette és a telefonját is lehallgatta. Ahogy velem is tette és fogadok, a bátyám sem kivétel.

 

Ezen elgondolkodok. Nem fogok oda vissza menni, az ő kedvéért sem. Ha ő menni akar, nem tartom vissza, bár kérdés, egyedül mennyi esélye lenne túlélni az akciót...

- Nem megyek vissza- jelentem ki, mikor szóra nyitja a száját

- Nem is kértem volna tőled... 

- Viszont van egy elképzelésem- erre felcsillan a szeme- téged is és engem is keresnek ott, de mi van, ha csak egy üzenetet küldünk anyádnak? Egy apró, szöveges üzenetet. Szerinted érsz neki annyit, hogy utánad jöjjön?

- Nem hiszem. Nem tudom... most már nem tudom, mit gondoljak róla...

- Ha igaz az elmélet, és mindent azért tett, hogy téged védjen van benne logika. Talán az apádat látja benned, és ezért nem mert közeledni feléd, mert félt, hogy téged is elveszíthet...

- valószínűleg nem is tudja, hogy apám talán nincs is életben már...

- Ez lehetne az üzenet tárgya. Vagy hogy bajban vagy...

 

Egyelőre jegeljük a tervezést, de nem is baj. Nagyon úgy érzem, nincs abban az állapotban, hogy ilyen helyzetben döntést hozzon. A következő pár napban nem igazán hozzuk fel a témát. Igazából nem is nagyon szólunk egymáshoz. Ő az állatokkal van elfoglalva, én pedig új hobbit próbálok találni magamnak, vagy éppen a ház körül tevékenykedek. Lassan kezdem megszokni az új helyzetet, és ahogy látom, a többiek is megbékéltek már a jelenlétünkkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy befogadás volna... attól félek, sosem fogadnak vissza, nem tekintenek már ardeninek. Idegen vagyok számukra, amitől a szívem majd' meghasad...

 

Hogy eltereljem a gondolataimat újra elkezdem kitakarítani a házat. A felénél járok, mikor úgy döntök, tartok egy kis szünetet, pihenésképp pedig magamhoz veszek valami jó könyvet.

Ahogy a könyvespolcon válogatok valami olvasnivaló után a kezembe akad egy album...fotó album. A borítón Nylian és az idősebbik bátyám, még jóval a születésem előtt. Letelepedek az ágyra és elkezdem végig lapozni. Egy része Nylian családját ábrázolja, a legtőbbön viszont ők ketten, vagy a családom látszódik. Hosszasan meredek a képekre, felidézve az emlékeket. Szép emlékek... megmelengetik a szívem 

- Mi olyan érdekes?- telepedik mellém Li Hong- meg sem hallod, ha hozzád szólok- mormogja, majd érdeklődve figyeli, mit szorongatok a kezemben 

- Nylian és az egyik bátyám, legjobb barátok voltak... ez itt anyám, a nővérem, Kalik és a húgom Mei... ez itt...- össze szorul a torkom- ez én vagyok Edan társaságában

- Szóval...így néztél ki, mielőtt... ironikus... szintén hófehér...

- Igen... ti azt hiszem albínónak nevezték ezt...ezért kaptam a Rey nevet. Azt jelenti...

- Fény. Tudom... Kalder tanította..- csak biccentek. Kiveszi a kezemből a kettőnket ábrázoló képet- Szóval... ő a... ő volt Edan. Jó végre arcot társítani a névhez... Kedves a mosolya. Biztos jó partner lehetett- vissza kapom a képet- ha nem túl fájdalmas kérés... meséltél kicsit róla?- erre csak felvonom a szemöldököm, de nem mondok semmit, csak sóhajtok egyet

- Szerettem őt. Nem, nem ez a jó szó... még mindig szeretem- mosolyodok el halványan- együtt nőttünk fel, kicsi gyerek korunk óta. Az ő családja kereskedelemmel foglalkozott, az enyém vadászattal, anyám pedig a klán főpapnője volt. Úgy volt, hogy a nővérem veszi az a helyét...Edan és én rengeteget játszottunk a patakban, úsztunk, horgásztunk, aztán szép lassan... a patak melletti hatalmas Golia fa alatt csókolt meg először. Az volt a törzshelyünk... mivel csonka családból jött, rengeteg időt töltött velünk. Egyke volt, mivel az anyja belehalt a szülésbe, így a távolabbi rokonokon kívül csak az apja volt neki... sokszor heccelt azzal, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért ennyi testvérem van, párat adhatnék neki is! Mindig is szeretett volna testvért, de sosem adatott meg neki sajnos...- behunyom a szemem és elterülök az ágyon- imádott énekelni, annak ellenére, hogy nem tudott, én mégis szívesen hallgattam őt. Végletekig hűséges és védelmező természet volt... azt mesélték, a legelső összetűzésnél, amikor az emberek ránk támadtak a testével védelmezett egy ember nőt, aki félvér gyermeket várt... akkor is voltak, akik a békét választották, de a hangjuk eltörpült a fegyverek zaja mellett... aztán nemsokra rá megölték őt, az apját, a fivéreimet és megannyi ártatlant... sokáig magamat okoltam. Ha ott lettem volna, vajon megvédhettem volna? Sajnos messze voltam, így mire haza értem már nem tehettem semmit...- érzem, hogy remeg a hangom, pedig jópár éve már ennek...

- Köszönöm...- suttogja Li Hong. Hosszú percekig csendben gubbasztunk egymás mellett 

- Tudom, hogy túl sokat agyalok még mindig a múlton, de úgy érzem, az emlékeimen kívül semmim sem maradt. Körülöttük forgott az életem, ők voltak a mindenem... és már semmim sincs...

- Ez nem igaz... itt vagyok én...- tiltakozik. Erre csak keserűen felnevetek 

- Mondj egy dolgot, amiért megérte megismernem téged!

- Megmentetted az életemet. Nem is egyszer. Én is a tiédet... bár tudom, ez nem érv, mert én sodortalak bajba... miattad lettem olyan, amilyen most vagyok...

- Nem tudom, őrüljek-e ennek...

- Mért utálsz ennyire?

- Nem utállak. Haragszom rád. A kettő nem ugyanaz. 

- Mért haragszol rám?

- Azt hiszem csalódottság a fő ok- felülök és egyenesen a szemeibe nézek- amiket Longként tettél velem, sosem fogom megbocsátani, de kész voltam lezárni és új esélyt adni. Egészen addig, míg kishíján újra rám nem vetetted magad. 

- Ez a bajod?!

- Igen, ez! Képes lettél volna visszaélni, mikor gyenge és sebezhető voltam! Megtennéd, ha nem vennének minket körbe tucatnyian? - szegezem neki a kérdést. Nem emelem fel a hangom, nincs most erőm veszekedni, csak tudni akarom, hányadán állunk.- Bárkit képes lennél csak úgy simán megdugni, vagy ténylegesen nekem szólt?

- Neked szólt... de csak ha te is akarod... ezért mentem el akkor, mielőtt még rád vetettem volna magam...

- Milyen nagylelkű!- nevetek fel újra- azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy ti emberek mért kezelitek ezt ennyire tárgyiasan... képesek vagytok egyáltalán tényleg szeretni? Éreztél bármit, mikor megcsókoltál?- érzem, hogy lángol az arcom. Mért vagyok zavarban?

Na ez meglepett. Nem is kicsit... vagy inkább dühít? Nem is tudom. Rám mászik, meg akar dugni, lesmárol, aztán egy válrándítással tovább lép, mikor kikosarazom. Nem is én kellek neki, csak valaki, akit megdughat és birtokolhat... köszönöm, ebből nem kérek...

 

Mikor utána megyek ő már az ágyba fekszik. Semmi kedvem egy ágyban aludni vele, de nem akarok mostantól örökre a földön aludni sem. Hideg és kemény...

 

- Nem harap az ágy, nyugi – vigyorog, mikor megállok az ágy mellett. Az ágy nem, de én igen!- Nyugi, nem foglak molesztálni éjszaka.

- Nem mintha melléd akarnék feküdni – közlöm harciasan, miközben hátrébb lépek

- Szerintem okosabban tennéd, ha bebújnál az ágyba. Két dolog miatt is. Egy, mert a padló kemény és hideg és a végén megfázol nekem. Ne feledd, hogy hüllőtestben van.

- És mi a másik dolog? - förmedek rá. Nem kell állandóan emlékeztetni rá, hogy szörnyeteget csináltak belőlem...

- Nylian. - erre csak elfintorodok. Mi köze van ennek hozzá?!- Nem mondtam el neki, hogy leköltöztél a padlóra és elég furán venné ki magát, ha meglátná. Hacsak nem akarsz magyarázkodni. Nagy levegőt veszem, majd bebújok az ágyba, de a lehető legmesszebb tőle. Nem bízom benne... szívesebben töltenem az éjszakát a földön, vagy egyedül...de úgy tűnik, már ebbe sincs beleszólásom.

- Tudod, olyan képet vágtál, mint aki citromba harapott – kuncog- Nagyon vicces látvány.

- Kapd be, Li Hong! - förmedek rá. Nem igazán értem, hogy mire gondolhatott, de biztos nem valami kedves dicséretre.

- Vedd elő, szépségem! - mosolyodik el újra. Eszemben sincs! Hozzám ne merj érni!- Ha emberi sértéseket akarsz hozzám vágni, akkor gyakorolnod kell még egy kicsit, Rey. Tudod, iszonyatosan jól lehet húzni az agyad ilyesmikkel.

- Te ezt élvezed te… te… szégyentelen! - sziszegem. Legszívesebben megfojtanám ezért, de minimum megtépném. A problémák fele abból ered, hogy nem tudja a vágyait kontrollálni. Az, hogy Longként miket tett velem, nem jelenti azt, hogy Reyként hagyom, hogy akár csak hozzám érjen!

Egy ideig nem is szólunk egymáshoz. A szavai dübörögnek a fejemben...

- Mi az a citrom? - kérdem végül. Talán valami földi dolog...

- Egy sárga színű, nagyon savanyú gyümölcs. Fán nő és itt is megterem az Ardenen. Süteményekbe és teába használjuk.

- Értem - suttogom

- Jó éjt, Rey! - hallom meg a hangját. Mi van?!

- Mit mondtál?- kapom fel a fejem, de nem válaszol...

 

A ház már üres, mikor felébredek. Li Hong elment, nem különösebben érdekel hová. Világgá úgysem megy és tud vigyázni magamra. Remélem. Többször nem fogom miatta kockáztatni az életem. Ha újra bajba sodorja magát, oldja meg egyedül!

Kimegyek mosakodni, majd miután végzek észre veszem a nekem kikészített reggelit. Egész jó lett...

Nagyban falatozok, mikor betoppan

- Neked is jó reggelt, napsugaram! - köszön rám, félig az anyanyelvemen, mire kis híján kiköpöm az ételt. Mi van?! Ezek szerint a tegnapi sem álmodtam... de honnan?...- Látom, friss és üde vagy, mint mindig.

- Honnan tudsz ardeniül? - kérdem gyanakodva. A legésszerűbb válasz Nylian, de mikor? Egy este alatt?

- Tudod, ha egy ideig egy másik kultúrában élsz, akaratlanul is megtanulsz pár kifejezést – nincs kizárva... de nem is valószínű. A legtöbben nem beszélik az emberi nyelvet, ha még is értenek belőle valamit, nem hajlandóak megszólalni rajta. Régen más volt persze... de a bizalom elveszett.

- Az ardeni nyelv nem olyan nehéz, hasonlít az anyanyelvemre, hasonlóan dallamos.

- Az anyanyelvedre? - kérdem kíváncsian. - Azt hittem, ti emberek mind egy nyelvet beszéltek. Mint ahogy mi is.

- Sok különféle nyelv van, de van egy közös nyelv, amit mindenki használ – válaszolja, de felem sem fordul, csak a kosarak közt válogat. Minek az neki? - A Földön rengeteg ország volt sokféle nemzettel, a többségnek saját nyelve volt, de mindig volt egy közös, amin megértettük egymást. De a saját anyanyelvemet ritkán használtam még… otthon is. Viszont kiválóan beszélem.

 

Csak bólintok. Nem értem, és nem is akarom megérteni az embereket... annyira mások, mint mi...

- Hol van Nylian? - kérdem, hogy témát váltsak. Beszélnem kell vele, ő pedig kintről jött, így akár láthatta is, merre ment. - Amúgy hová készülsz?

- Nylian már elment, mire reggel felkeltem. Gondolom, megvan a maga dolga, amihez semmi közünk. És hogy hová készülök, az nem rád tartozik. Te sem szoktál beszámolni nekem a kalandozásaidról. Nyugi, estére megjövök, vagy talán előbb is. De nekem is lehetnek titkaim, nem?

- Nem mintha érdekelne – fonom össze a karjaimat magam előtt. - Csak Nylian miatt kérdem, mert hajlamos vagy bajba keverni magad.

- Köszönöm az aggodalmad, de megleszek – meglepetten pislogok - Tudok vigyázni magamra, nem vagyok már olyan elesett, mint annak idején.

Csak felhorkantok. Úgy legyen. Ha bajba kerül, nem megyek utána!

 

 

Miután elmegy a fürdő felé indulok. Lehámozom magamról a régi kötszereket, hogy újakat tegyek fel helyettük, majd vissza fekszem az ágyba. Így hogy csak én fekszem benne elég kényelmes. Kiélvezem az egyedül létét, próbálom össze szedni a gondolataimat. Talán tényleg ideje lenne belátnom, hogy számomra itt már nincs hely. Nekem már nincs otthonom. Az a hely, amiért az életemet adtam volna, azok a személyek, akiket a családommal együtt az utolsó leheletünkig védelmeztünk nincsenek már többé...akik hátra maradtak már idegenként kezelnek, nem kívánatos személyként. Behunyom a szemem, próbálom bent tartani a könnyeket. Elárulva érzem magam. Az istenek elfordultak tőlem, mikor meghaltam... vagy talán azért haltam meg? Ki tudja...

 

Hosszú ideig rágódok hasonlókon. Li Hong már jó pár órája elment, mire eljutok oda, hogy felkeljek. Már nem érzek haragot, csak keserűséget és fájdalmat. Talán előző létezésemben tehettem valami megbocsáthatatlant, és ez a büntetésem. Végül össze szedem magam és elindulok az erdő felé. A Mindenség sziklái több napi járásra vannak innen, de közelebb akad egy kisebb szentély. Gyerekként sok időt töltöttünk ott... talán egy kis meditáció jót tenne. A gondolataimba mélyedve haladok előre, mikor meglátom magam előtt Li Hongot, és még egy alakot. Kell pár pillanat, hogy felfogjam, amit látok. A kölyöknek van valakije. Jó hamar túltette magát rajtam! Mielőtt megszólalhatna egyszerűen sarkon fordulok és elindulok vissza a faluba. Ezer gondolat cikázik az agyamban... de mért is zaklatott fel ennyire? Talán az, hogy így egyértelművé vált, hogy sosem én kellettem neki? Ezt eddig is tudtam. Hogy így majd nem próbálkozik többet? Annál jobb! Talán mindössze annyi, hogy neki mért lehet, mikor nekem nem? Neki mért lehet párja, mikor tőlem mindent elvettek?...

 

Otthon a Nylian szobájában lévő házi szentélyhez megyek. Gyertyát és füstölőt gyújtok. Ha a nagyhoz nem tudok eljutni, jó lesz ez is. Letelepszek a szentély elé és szemeimet behunyva próbálok kapcsolatba lépni a családommal. Ahogy a varázsigét ismételgetem újra és újra érzem, hogy lassan kezd lehűlni a szoba. A háttérből mintha neszek hallatszanának... itt vannak!

 

A szeánszot a bejárati ajtó csapódása szakítja félbe. Kell egy kis idő, hogy teljesen vissza térhessek a jelenbe

- Rey?... mi történt?- kérdi rémülten Li Hong, mikor belépve a földön ülve talál, miközben még mindig kábán egy hatalmas koponyát szorongatok a kezeimben

- Csak... a családommal akartam lenni egy kicsit- kelek fel, hogy elpakoljak, de a mozgásom még mindig esetlen kicsit. Nem lép közbe, csak figyeli, ahogy pakolászok, majd otthagyva őt elindulok a fürdő felé. Az idézés mindig kimerítő, kell egy kis idő, mire az energiák és a növények füstje kitisztul a szervezetemből. Megmosom az arcom, majd a hálóba megyek, ahol lerogyok az ágyra. Li Hong az ajtóban állva néz rám, de egy szót sem szól, így én folytatom

- Ki az új pasid?- kérdem, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg érdekel. Ha engem ezentúl békén hagy, nekem megfelel a dolog

- Pasim?- förmed rám- Miből gondolod, hogy a pasim?

- Igaz is, neked az a fontos, hogy megdughasd- bólogatok- őt megdugtad már? Vagy előbb megkínzod, ahogy velem tetted, és majd utána?- erre egy szót sem szól, csak elém lépve egyszerűen pofon vág.

- Szörnyeteg vagy!- sziszegi

- Akkor legalább ennyi közös van bennünk!- nevetek fel. Erre nem mond semmit, csak ott hagy. Erőm sincs utána menni, és okom sem lenne. Nincs több mondandóm a számára...

 

Másnap reggel ébredek, szörnyű fejfájással és az egész testem remeg. Kell egy kis idő, mire erőt veszek magamon, hogy felkeljek. Most veszem csak észre, hogy Li Hong nincs itt... próbálok vissza emlékezni, de nem emlékszem, hogy itt töltötte egyáltalán az éjszakát... a szeánszra még emlékszem, és arra, hogy haza jött... talán beszéltünk... de hogy miről... fogalmam sincs. Kibotorkálok a konyhába. Nem készített reggelit. Nem baj, akkor kiszolgálom magam. Rágás közben érzem, hogy fáj az állkapcsom... mintha pofon vágtak volna...hmmm...

Éppen a fejemet tömöm, mikor hirtelen betoppan. Csak egy biccentéssel köszönök, mire ő egy grimasz kíséretében hátat fordít nekem. Felvonom a szemöldököm, de végül egy vállrándítással elintézem a dolgot. Bal lábbal kelt fel biztos...

 

A következő pár napban teljesen ignorál. Nem mondom, hogy zavar. Nap közben általában itthon sincs, valószínűleg azzal a másik férfival lóg. Egészségére! Én is igyekszem elfoglalni magam, vagy Nylian könyveit bújom, vagy az erdőt járom. Kezdem megszokni a magányt. Sokat gondolok a családomra, Edanra, mintha itt lennének a közelemben. A szívemben lévő keserűség helyét lassan átveszi a magány és a fásultság. Szép lassan majd ezt is megszokom.

 

Este Nylian össze hív minket. Lehetséges hírei vannak a kölyök apjának kilétét illetően. A karosszékében ül, és minket is arra kér, hogy üljünk le. Nem tűnik túl lelkesnek

- Nos...- sóhajt fel. Ez rosszat sejtet- találtam pár nevet, aki potenciális apajelölt lehet. Van, ahol nagyobb, van, ahol kisebb a valószínűség...

- Mit értesz több alatt?- kérdi idegesen Li Hong

- Több olyan páros is van, vagy volt, ahol a nő ember, de három olyan van, ahol a páros felbomlott, és a leírás illik anyádra. Kettő itt, egy pedig egy szomszédos, sajnos kiirtott klánban. A szóbeszédek nem túl megbízhatóak persze, de a semminél többet...

- És az itteniek?-faggatózik tovább. Én csak csendben figyelek

- Az egyikük életben van, de kicsi az esély, tekintve, hogy alig pár napot töltöttek együtt, és senki sem beszélt gyerekről. A másik, amelyikre a legnagyobb esély van...nos, ott az ardeni meghalt, mielőtt a gyerek valószínűleg megszülethetett

- tehát, ha ki is derül a név, nagy eséllyel már nincs az élők közt- összegzem. Nem erre az eredményre számítottam. És egész biztos, hogy a kölyök sem. Kár... Megérdemelte volna, hogy megismerhesse az apját...- azért reméltem, hogy sikeres lesz a keresés- kelek fel. Azt hiszem jobb, ha elteszem magam holnapra...

Nylian és a kölyök még tovább beszélget, de én inkább aludni térek. Kérdés, ezek után még itt marad-e, vagy tovább áll... majd holnap kiderül...

 

Már az ágyban fekszem, mikor Li Hong betoppan. Rám néz, de nem szól egy szót sem. Fura arckifejezés, nem tudom hová tenni... az egész arca falfehér

- Tán szellemet láttál?- vonom fel a szemöldököm

- Nem... - nyögi ki nagy nehezen. Rákérdezhetnék... de kétlem, hogy elmondaná, így csak vissza fekszem... 

 

Hajnal tájban sikerül végre elaludnom, de a megnyugtató semmi helyett rémálmok kísértenek. Újra a házban vagyunk, Li Hong olyan, mint régen... olyan élethű... melyik a valóság? Újra maga alá ránt és újra magáévá tesz... vér mindenütt... annyira fáj...

 

 

Mire felébredek már üres a szoba. Kell pár pillanat, hogy vissza találjak a  jelenbe. Hogy az emlékek újra elöntsék az agyamat, a fájdalom és harag pedig újra szétáradjon a testemben.

Gyűlölöm ezt, amit most érzek. A harag semmire sem jó, de képtelen vagyok úrrá lenni rajta. Marja a torkom, az egész testem görcsbe rándul tőle. Nylian nincs itt... mindig akkor maradok magamra, mikor a legnagyobb szükségem lenne egy támaszra... na és mi van Li Hongal? Hogy lelhetnék mellette nyugalomra, mikor ő ennek az egésznek az egyik a  kiváltója?

 

Az asztalon egy tányér, rajta reggeli... biztos az ő műve... én is tudom, hogy ennem kell, ha fel akarok épülni, de nem tudom, akarok e... ő is azt mondta, jobb lett volna hagyni, hogy elvérezzek. De akkor mért nem engedte, mikor átvágtam a torkom? Vagy úgy gondolja, egyedül neki áll jogában eldönteni, élek vagy halok e? 

 

- Nyugi, nem mérgezett – hallom meg Li Hong hangját, miközben a tányér felett állva merülök a gondolataimba. Felé pillantok. Egy vödörrel a kezében áll az ajtóban. Talán fürödni akar? - Mivel annyira elmerültél az önsajnálatban, meg az irántam való gyűlöletben, gondoltam, a fölös energiáidat másra is használhatnád – mutat körbe a házban.

- Te azt akarod, hogy takarítsak?! - mordulok fel. Komolyan azt hiszi, hogy dirigálhat? 

- Vagy ez, vagy mehetsz horgászni, hogy legyen valami ebédre és vacsorára is valónk – tárja szét a karjait- De mivel jelenleg a falusiak téged jobban meg akarnak lincselni, mint engem és úgysem nagyon akarod kidugni az orrodat a négy fal közül, szerintem tudod, melyik az okosabb választás. Bár nekem mindegy. Nem én ülök idebenn naphosszat a sebeimet és a régi sérelmeimet nyalogatva és gyűlölködve valaki iránt, aki próbál megváltozni. Nekem vannak fontosabb dolgaim is ennél.

Nem válaszolok, de legszívesebben megfojtanám ezért a beszólásért. Ő és a fajtája tehet mindenről, és még van képe kioktatni?! Ha nem tolták volna ide a képüket minden rendben lenne! Elfoglalták az otthonom, megölték a családom és a szerelmem, aztán engem is. A túlélők jó része bele őrült az állandó rettegésbe és egymás ellen fordultak... itt béke volt előttük, virágzó gazdaságok és harmonikus családok... most fájdalom és félelem szülte indulatok. 

Fél szemmel figyelem, hogy horgász botot ragad és pakolászni kezd. Vízbe kellene fojtani...

- Meglepne, ha képes lennél fogni valamit. - vágom a fejéhez, mielőtt távozna

- Tudok horgászni – jelenti ki, de felém sem fordul - Én legalább próbálok beilleszkedni, még ha utálnak is. Azon kívül, meg akarom várni, míg Nylian visszatér, ő talán ismer valakit, aki ismerte az apámat. Vagy tud valakiről, akinek ember párja volt.

- Pedig azt mondtad, hogy a pokolba kívánsz minden ardenit és el akarsz menni – sziszegem. Azt sem tudja, mit akar!

- Ez nem változott, de ahogy a mondás tartja, ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak – nem sokat értek belőle, biztos valami emberi cucc, nem is érdekel igazán - Megpróbálom kihozni a helyzetből, amit ki lehet és ha nem is fogadnak be, azt nem mondhatják, hogy nem csinálok semmit, csak fekszem naphosszat egy helyben. Na, csá! - int, majd faképnél hagy. Tény, hogy a semmittevésnél ez is jobb, de mért hiszi azt, hogy ezzel mindent helyre lehet hozni? A nagy francokat lehet helyre hozni!

 

 Legszívesebben örjöngenék, de ez Nylian háza. Ő mindig jó volt hozzám, az a minimum, hogy nem verem szét az otthonát. Veszek pár mély lélegzetet, majd neki állok a takarításnak. Bele telik pár órába, mire végzek. Még nem vagyok a toppon, főleg a tegnapi után. De mért is akartam megmenteni azt a kölyköt? Ha nem avatkozik közbe, valószínűleg tényleg agyon verték volna... nem hiányozna, de vajon képes lettem volna utána tükörbe nézni? 

Mire végzek nagyjából lenyugszom. Azt nem mondanám, hogy jobban érzem magam, de egy kicsit mintha könnyebb lenne...

Épp a vizet öntöm ki, mikor a nagyságos úr hazatér.

- Jót mulattál? - kérdem epésen. A folyóparton üldögélni végül is sokkal egyszerűbb, mint kivakarni egy egész házat. A vödörre pillantok, akkor veszem észre, hogy jócskán tele van halakkal - Ezeket te fogtad?

- Nem, a tavi tündér adta ajándékba – vág vissza- Mégis, mit gondolsz, hogy maguktól ugrottak a vödörbe? - meg sem várja a válaszom, inkább bemegy  a házba. Én is vissza megyek.- Köszönöm, hogy kitakarítottál, Rey – fordul felém, miután körbe néz. Én csak elfintorodok

- Nylian miatt csináltam, nem azért, mert te mondtad- sóhajtom- A cipőt vedd le! Így is behoztad már a sarat 

- Oh... bocsánat- leteszi a vödröt, majd leveszi a cipőket. A konyha felé indul. Nem megyek utána. Inkább elterülök az ágyon. Mindenem fáj...

Fél szemmel néha őt figyelem. Tényleg nem gondoltam volna, hogy akár egyetlen halat is sikerül majd kifognia, nem hogy rögtön hatot, ráadásul szép nagyokat. Egy elkényeztetett ficsúrból nem néznék ki sokat.

Mikor kissé magamhoz térek kimegyek a konyhába. A tűzhely mellett találom. Ez sokkal puritánabb, mint az övéké, bár kétlem, hogy azt olyan sokszor látta volna belülről...

Hosszú percekig feszült csend telepedik ránk, mielőtt megtörném a csendet 

- finom volt a reggeli... bár kicsit sótlan... - erre megtorpan egy pillanatra, majd folytatja a halak pucolását. Elég suták a mozdulatai, remélem nem az lesz ennek is a vége, hogy nekem kell ellátott a sebei, vagy rosszabb esetben az ujját is levágja

- Jól szórakozol rajtam?- fordul végül felém 

- Ki ne találd, hogy már a konyhába sem tehetem be a lábam!- mordulok fel

- Nem ezt mondtam, de bosszantó, hogy csak itt állsz, és bámulsz!

- Pusztán meglep, hogy konyítasz egy keveset a főzéshez- erre felszisszen, majd amikor felemeli a kezét látom, hogy elvágta az ujját. Na mit mondtam?- úgy tűnik tényleg csak egy keveset... ennek a halnak elég éles pikkelyei vannak... érdemes lett volna előbb megtisztítani, és utána a fejjel bajlódni...- kiveszem a kezéből a kést és a halat, majd megmutatom, hogyan a legegyszerűbb megtisztítani. Eszembe jutnak apám szavai. A kellemes emlékre elmosolyodok, de hamar eltűnik a mosoly, mikor Li Hong felé nyújtom a kést. - mosd ki és kötözd be a sebet. A márványhal nem mérgező, de elfertőződhet ha nem vigyázol- megragadok egy tiszta kést és neki látok felaprítani a zöldségeket. Közben tüzet rakok, hogy mire minden kész, feltehessük az ételt sülni. Nem nagyon szólunk egymáshoz, csak akkor szólok közbe, ha valamiből túl sokat, vagy túl keveset akar bele tenni, de talán jó is így. Ha beszélgetni próbálnánk, valószínűleg megint egymásnak esnénk. Az elkészült ételt is csendben fogyasztjuk el. Ebéd után elpakol, én addig fürdeni megyek. Rám fér, a takarítástól magam is retkes lettem, és a sebeket is át kell kötnöm. Megint. A hajamat is megmosom, ez mondjuk nem különbözik annyira az eredetitől. Akkor mért is ne horhatnám úgy, mint anno tettem? El szöszölök vele egy jó darabig, Li Hong türelmetlenül toporog az ajtóban. 

- Mi van?- nyitok ajtót. Ő csak szótlanul pislog- ne aggódj, nem itt leszek öngyilkos- mosolyodok el gúnyosan

- Nagyon vicces!- fújtat. Csak egy lenge nadrág van rajtam, úgy megyek el mellette

- Ha fürdeni akarsz, hagytam neked meleg vizet

- Köszönöm...- fél szemmel figyelem, ahogy törölközőt ragad és magára zárja a fürdő ajtaját 

 

- A ma estét is a földön töltöd?- kérdi, mikor már elhelyezkedtünk

- Kényelmesebb, mint állva aludni- erre nem mond semmit, csak magára húzza a takarót. Én sem próbálok beszélgetni vele. Amúgy is hulla fáradt vagyok...

 

A következő pár nap így telik. Nem nagyon szólunk egymáshoz. Pár nap múlva haza térnek a vadászok, élükön Nyliannal. Szóvá is teszem neki, hogy legközelebb engem is vigyenek magukkal. Nem ellenkezik, de egyértelműen nem tetszik neki az ötlet. A közösségi házban osztják szét a zsákmányt, de mi inkább a házban maradunk, szerencsére Nylian nekünk is hoz egy szép adagot. Vacsora közben Li Hong beavatja az elmúlt napok eseményeibe, legalábbis abba, ami rá tartozik...

- Ostoba kölykök!- mordul fel Nylian- kezelhetetlen két idióta! De talán érthető... az első háború alatt nőttek fel, nem nagyon ismerhették az az előtti békés időket. Számukra az ember egyet jelent a pusztulással. A te fajtád pedig- pillant rám- az árulás két lábon járó definíciója 

- És ez mért mentség arra, amit tettek?!- csattan fel Li Hong 

- Egy szóval sem mondtam, hogy az lenne- pillant rá szúrós szemekkel- Pusztán egy valószínű magyarázat a tetteikre. Ettől függetlenül beszélni fogok a fejükkel...

 

Vacsora után kiülök kicsit a kertbe, míg Li Hong és Nylian tovább beszélgetnek. Nem tudom mi a téma, és őszintén nem is érdekel. Talán keresnem kellene valami új hobbit... vagy vissza térhetnék a régiekhez... de Edan nélkül nem az igazi, és nincs, akit bevonhatnék. Li Hong napközben általában nincs itthon, amikor meg igen, akkor is kerüljük egymást. Nem is akarnék nagyon vele lenni... nem az, akinek hittem... vagy hinni akartam. Ő nem Edan... nagyon nem az... valószínűleg már ő sem akar tőlem semmit, szerencsére... nem is illenénk össze...

Kis idő múlva vissza megyek. Kezd lehülni a levegő. Hamarosan jön az esős, hideg évszak... itt nem olyan hidegek a telek, mint északon, de hidegvérű hüllőként nem tudom, hogy fogom ezt átvészelni. Főleg, ha mennünk kell... félek, hogy kint nem élném túl...

 

A nagy szobában, a kandalló előtt találom őket. Furcsa látvány, ahogy karnyújtásnyira ülnek egymástól és beszélgetnek... most valahogy Li Hong is felszabadultabb...

- Nem csatlakozol hozzánk?- mosolyodik el Nylian 

- Nem hiszem, hogy jó vége lenne...

- Sosem tudhatod, ha nem próbálod- von vállat. Csak a szemem forgalom, majd letelepszek az egyik szabad fotelba. Előre félek, Li Hong miket mondott rólam...

- Szóval... az ardeni férfi- ember nő pároknál tartottunk...- Köszörüli a torkát a kölyök 

- Igen... hmm... volt pár, itt és más törzseknél is. Szétnézhetek a mieink közt, de nem ígérek semmit...

- Köszönöm... nagyra értékelem a segítséged...

- Azt is tudni kellene, hogy milyen időtávlatban kell keresgélni- szólok közbe- a két bolygó időszámítása eltér egymaséról. Az emberek 2-3 generáció óta vannak itt, nem igazán álltak még át az új keringési időre...

- Igaz- helyesel Nylian- ti a helyi, vagy a saját bolygótok keringése alapján számoljátok az időt?

- Öhm... azt hiszem Földi idő szerint- vakargatja a fejét. Föld... érdekes hangzása van...kíváncsi lennék, milyen lehetett az a hely az emberek előtt 

- Értem... hány éves vagy?

- 20 múltam...- gyors felszámolás után meg is van az eredmény, és hogy az anyja mikor járhatott itt

- Ez nem sokkal több, mint 15 helyi év. Ez a bolygó jóval kisebb, mint amilyen a Föld volt, és lassabb is a keringési ideje

- 15 éve? Az egy szörnyű év volt... nagyon sokan meghaltak...- húzom össze magam

- Történt akkor valami?

- Elég sok minden. Körülbelül akkortájt terjedt el a pet készítés, sokunknak levadászták már az első körben is...

- Te is akkor?...- pillant rám megszeppenve 

- Nem. Engem csak évekkel később öltek meg - rázom a fejem - van esetleg ötleted, hogy anyád mennyi időt tölthetett köztünk? És hogy merre mehetett? Itt, a közvetlen közelében akkor négy törzs élt, velünk együtt, és talán ugyanennyi nomád horda járhatott erre akkoriban...

- Ha jól emlékszem, heteket töltött távol, de hogy merre... fogalmam sincs- erre csak felsóhajtok. Hát ez nem valami nagy segítség! Abban az időben minden gond nélkül átjártunk egymáshoz, még jó viszonyt ápolt a két faj, így nálunk is vendégeskedett jó pár ember

- Azt hiszem, puszta elmélkedéssel nem jutunk előrébb- kel fel végül Nylian- azt mondom, tegyük el magunkat holnapra. Ennek a témának komolyabban utána kell nézni, ha ki akarunk deríteni valamit, de ne ma. Jó éjt, fiúk!- nyújtózik egyet, majd vissza vonul. Magunkra maradunk

- Szerinted van rá esély...- kezd bele, de lerázom

- Fogalmam sincs - sóhajtom- sok emberrel, sok párral találkoztam akkoriban. De semmi sem garantálja, hogy anyád köztük volt. Ti emberek gyorsabban öregedtek, gyorsabban változtak mint mi... - felkelek és nyújtózkodok egyet. Már épp vissza vonulnél, mikor elkapja a karom 

- Rey... sajnálom, amit tettem...- értetlenül nézek rá- azt, hogy megcsókoltalak- erre érzem, hogy elvörösödik a fejem. Egyszerre vagyok dühös, és zavarban- Nylian beavatott, hogy nálatok ez mit jelent... én nem tudtam... mi sok esetben csak azért tesszük, mert jó érzés...vagy mert vonzódunk a másikhoz...

- Én semmit sem érzek irántad- fordulok el tőle. A hangomban nincs már harag, így utólag belátom, ostoba és bunkó voltam. Engem felzaklatott a dolog, de honnan is várhattam volna el, hogy megértse mindezt? Nem tudhatta, nekünk mit jelentenek az ilyen gesztusok- mi egy életre választunk párt... nem tudom, képes vagyok e még egyáltalán bármit is érezni...- vissza indulok a szobánkba. Most biztos sziven üti, hogy valaki nemet mond neki, de talán így lesz a legjobb mindkettőnknek..