Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Andro2022. 06. 17. 18:42:15#36190
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


- Menjünk vissza a szobába – mondja halkan Long, de alig tudok rá figyelni. Zakatol az agyam, nem tudom felfogni, amit az előbb hallottam. Félvér… vagyok? 
Fészkelődik a karomban, mire lerakom. Megfogja a vállam, és érzem, hogy tolni kezd a szobám felé. Feladom, és hagyom magam. Az ágyamra ültet, de csak bámulok magam elé. Ez túl sok, túl nagy sokk így hirtelen. 
- Olyan vagyok, mint azok a barbárok… ostoba őslények… - suttogom megsemmisülten.
Long valamit mond, de nem ismerem a nyelvet. Viszont megrémiszt, mert dühösnek tűnik. Még sosem láttam Longot dühösnek, de ijesztő.
- Long? - nézek rá rémülten. - Mit mondtál... az előbb?
- Nem számít...- vakargatja a fejét, mintha ő sem tudná, mi a helyzet. Pedig ő aztán tényleg nem tehet semmiről. 
- Long... mi ez a nyelv? - faggatom tovább. Már hallottam akkor, amikor az altatódalt énekelte nekem. Ardeni nyelv lenne? De honnan ismeri az őslakosok nyelvét? Talán beleprogramozták, de nem értem, miért. Semmit sem értek.
- Nem számít… csak az, hogy remélhetőleg nem tudják, hogy hallottuk őket – sóhajt fel, majd az ajtóhoz biceg és hallgatózni kezd. Nem kéne járkálnia, felszakadnak a varratai, de nincs erőm ezt megmondani neki. Annyira fáradtnak érzem magam. Végül viszajön és leül mellém.
- Nem lesz semmi baj – simogatja a vállam. Még sosem tett ilyet. Egész testemben remegek, émg mindig nem hiszem el, hogy anyám megtartott, az a férfi meg hagyta. Mire kellettem nekik? 
- Már hogy ne lenne? Szörnyeteg vagyok! De így már legalább minden értelmet nyert végre. Gyűlölnek, mert nem tartozom közéjük. Gyűlölnek, mert más vagyok...tényleg más... egy idegen – suttogom halkan, akadozva, miközben a sírás fojtogatja a torkom. 
- Nem különbözik annyira a két faj, mint hinnéd… - A szavaira felkapom a fejem. Long sosem tegezett le, ezt egy pet sem tenné. Beléjük van kódolva az engedelmesség, és az alázat. 
- Long? Miről beszélsz?! - kerekednek el a szemeim. Olyan fura, semmit sem értek, és ő is csak összezavar.
- Kérdezd a testvéred – pillant az ajtó felé. 
Pillanatokkal később belép a bátyám, majd csendesen becsukja maga mögött az ajtót. Mindentudó tekintettel néz rám, nekem meg újra összeszorul a szívem. Ő is benne van, ő is tudja, hogy egy korcs vagyok, egy torzszülött. Ő is hazudott nekem, egész életemben hazudott és titkolózott előttem. Pedig ő volt az egyetlen, akiben megbíztam. 
- Mennyit hallottál? - tér rögtön a lényegre.
- Eleget. Mi vagyok én?! - kérdem. Hátha végre válaszol.
- Félig ember, félig őslakos. De ennek ellenére a testvérem – válaszolja röviden. Az ajkam megremeg. Félvér… szörnyeteg… torzszülött… félember… Ez vagyok én. 
- Azt hiszem jobb, ha te avatod be – sóhajt fel Long, majd feláll és az ajtóhoz megy.
Értetlenül nézek hol rá, hol a bátyámra. Már tényleg nem értek semmit. Ha az apám nem az apám, akkor mégis ki az? Li Feng leül mellém, majd mesélni kezd, de amiket mond, mélyen felkavar. Nem mintha számítana. 
- Anyánk napokra eltűnt. Apánk kerestette, azt hitte elveszítette, de végül egy kunyhóban találtak rá az emberei. Látszólag semmi baja nem volt, de miután haza hozták napokig nem szólalt meg, mintha sokkos állapotban lett volna. Emlékszem, még velem sem volt hajlandó szóba állni. Végül az orvosnak sikerült kiszednie belőle, hogy mi is történt vele valójában. Megerőszakolták, de állítása szerint szinte semmire sem emlékszik... egy őslakos férfi műve az egész...
- Hogyne... vagy inkább szeretője volt, és valahogy ki kellett magyaráznia magát. Annyi éve él ebben a hazugságban, hogy mostanra teljesen el is hitte – lép elénk Long. Zavartan nézek rá. 
- Long? Miket beszélsz?!
- Nos, nem tudjuk, hogy valóban így volt-e, de van rá esély... én sem hittem el soha ezt a történetet, de mégsem vághattam a fejéhez – ingatja a bátyám a fejét. 
- Mondjátok már el, mi folyik itt! - csattanok fel dühösen. Elegem van a titkokból, az elhallgatásokból, meg ebből az egész szarságból! 
- Mit tudsz az őslakosokról és a petekről? - fordul felém a bátyám.
- Barbár népség, akik szinte teljesen kihaltak, mikor az emberek megérkeztek. Akik meg életben maradtam elkorcsosult szörnyekként élnek a vadonban... a petek pedig... élő, lélegző játékok... de mi köze van ennek mindehhez? - kérdem értetlenül.
- Az, kedves gazdám, hogy amit az előbb mondtál, egy hatalmas nagy hazugság! - mordul fel Long.
- Majd én… - csitítgatja a bátyám. - Az őslakosok nem haltak ki, de mára alig vannak pár tucatnyian. Az emberek, az első telepesek, még békében éltek velük, de mikor egyre többen lettünk, egyre többen érkeztünk elfajult a helyzet. A konfliktusok eredménye az lett, hogy az emberek elkezdték leigázni a helyieket, rabszolga sorba taszították őket, de az őslakosok nem viselték jól a fogságot. Sorra haltak meg, ezért pár nagyokos tusdós, hogy megmentse a fajt, és nem mellesleg erősebbé tegye őket, kitalálta, hogy újra alkotják őket… testeket alkottak, de lelkeket nem. Üres elméjű bábok születtek, így újra ki kellett találni valamit. Újra vadászni kezdtek rájuk, ám ezúttal ez mindenképp az ő halálukkal végződött. Megölték őket, csak hogy új testbe zárhassák az elméjüket... aztán szép lassan már nem csak szolgákká tették őket, hanem kisállatokká, vagy bármivé, amit ki tudtak találni...
- Long? - pillantok rá elszörnyedve. Minden, amit eddig mondtak nekem, amit az iskolában tanítottak a O-3-ról, a bennszülöttekről, a petekről, mint hazugság volt. Minden. És én nem tudtam. Ugyanúgy tudatlan voltam, mint a többiek, de nem is törődtem vele, mert azt mondták, ez az igazság. Én meg elfogadtam, mert nem volt más alternatíva. Soha nem is gondolkodtam, mert nem volt értelme. - Te is...
- Mindannyian. Van, aki vissza kapja a tudatát, van, aki nem... én tudom ki voltam, mielőtt megöltek, és emlékszem a halálomra is...
- Az egész életem, mindenem hazugság… - motyogom halkan, ahogy lassan felfogom a hallottakat.
- Azt hiszem nem ez a legnagyobb gondunk jelenleg - kapja fel a bátyám a fejét. Long is hallgatózik, majd egyszerűen a karjába kap. Hallom, hogy felnyüszít a fájdalomtól, de nem tesz le. - Vigyázz rá… - mondja a bátyám, én meg jószerivel alig fogom fel, mi történik.
- Úgy tűnik, épp annyira az én öcsém is, mit a tiéd – biccent, majd kilép velem az erkélyre. A második emeleten vagyunk, jó magasan, de alattunk terebélyes lombú fák vannak. - Igazán kérhettél volna nekem szárnyakat is! - sóhajt fel Long, mielőtt a mélybe vetné magát velem a karjaiban.
Rémülten kapaszkodom belé, ahogy zuhanunk és először jut eszembe, hogy tényleg kellett volna kérnem neki szárnyakat. De mindig attól rettegtem, hogy akkor egy nap egyszerűen kirepülne az ablakon és még csak vissza sem nézne. Meg is érdemeltem volna, hogy faképnél hagyjon, ahogy bántam vele. Az egyik ágra érkezünk, majd onnan le a földre. Long puhán landol, majd tanácstalanul néz körbe. A hátsókert ezen része neki ismeretlen terep, de én rengeteget játszottam itt gyerekkoromban. Nem messze van az a nagy, terebélyes, öreg tölgyfa, ahová folyton felmásztam, ha el akartam bújni. A bátyám persze mindig megtalált, aztán épített nekem egy faházat. Kedves volt tőle. 
- Tegyél le! - szólalok meg. Most muszáj sorba venni a dolgokat. - Long, tegyél le! Ha sokat ugrálsz, a sebed is felszakad.
- Gyorsan túltetted magad az előbbieken – közli, mikor lerak a földre.
- A származásom most nem szerepel az első helyen – közlöm. - A fontossági sorrend első pontja, hogy elhúzzunk innen, lehetőleg egyben és élve. Nincs kedvem kísérleti nyúlnak lenni az „apám” játékában. - Gúnyosan nyomom meg az „apám” szót, hiszen ez a seggfej nem az apám. Mondjuk sosem viselkedett úgy. - Én jól kiismerem itt magam, ha a fák között maradunk, eljuthatunk a garázsig. Onnan már könnyű lesz kocsit szerezni.
- Nem akarok abba a dobozba ülni – fintorodik el Long, de ő is tudja, hogy nincs nagyon más választásunk.
- Sebesült vagy – közlöm egyszerűen, miközben elindulunk a fák takarásában. Nincs sok időnk, a bátyám nem tudja túl hosszú ideig feltartóztatni őket. - Nem tudsz túl gyorsan futni, ha pedig felszakad a sebed, az még jobban lelassít minket. Te sem vagy sebezhetetlen, még ebben a testben sem.
- Az eredeti is elég ellenálló volt – morogja. - Míg meg nem öltek.
Erre nem mondok semmit, nem is tudnék, hiszen igaza van. Lassan, óvatosan haladunk, de hallom magam mögött, hogy Long nehezen tartja a lépést. Végül megtorpanok, és minden ellenkezése ellenére ölbe kapom. Ha lemarad, még a végén elkapják. Nem tudom, hogy a bátyám meddig tudja feltartóztatni anyámat, meg a férjét. Bár ha nem tévedek, apám már elküldte az embereit, hogy fésüljék át a házat, valamint az egész birtokot. Az eltart egy ideig, de szerintem sejti, hogy ki akarunk jutni innen. A táskám, benne az irataimmal, meg a Long gyógyszereivel és a kötszerekkel nálam van. A tárcám, telefonom a zsebemben, bár jól tudom, hogy mindkettőt le fogják tudni nyomozni. Ami meg Longot illeti, a beleültetett azonosító chipben jeladó is működik, aminek a segítségével bemérhető a helyzete. Mérgesen fújok egyet, mert valahogy ki kell szedni belőle. De nem vagyok sebész.


Elérjük a garázst, és már éppen tenném le Longot a kocsim mellett, amikor mozgásra leszek figyelmes. Egyetlen mozdulattal húzom elő a pisztolyt a ruhám alól és célzok, amikor felismerem a középkorú férfit. Han úr az, a bátyám személyi titkára és egyben inasa. Long morogni kezd, látom, hogy támadna, de lefogom.
- Han úr! - mondom meglepetten. - Maga meg mit keres itt?
- Nincs sok időnk, Li Hong úrfi – mondja Han úr. Alacsony férfi, kissé már kopaszodik, az ötvenes éveiben jár. - Az apja már keresteti magukat. Li Feng úrfi nem fogja tudni sokáig lefoglalni, de már hetek óta készül arra, hogy kijuttassa magát innen. - A dolog meglep, a szemeim elkerekednek. A bátyám el akart innen vinni? - A maga autója nem biztonságos, jöjjenek, ebben utazzanak! - mutat egy jelentéktelen külsejű, fehér autóra. Ilyet a szegényebb réteg használ.
- Ezzel menjünk? - kérdem gyanakodva.
- Adja ide a telefonját és a bankkártyáját! - mondja Han úr, miközben átnyújt nekem egy másik telefont és kártyát. - A bátyja már mindenről gondoskodott. Ezeket nem tudják lenyomozni. A csomagtartóban van néhány váltás ruha mindkettőjüknek, és kötszerek a… szóval neki – int Long felé.
Átadom a telefonom, a kártyám, majd Han úr tovább magyaráz. Mint megtudom, a bátyám elintézte, hogy pár napra elbújhassunk az egyik általa vezetett kisebb hotelben. Éppen renoválják, ismerem is a helyet, elég messze van mindentől és kétséges, hogy ott keresnének minket. Ráadásul Longnak pihennie kell, csak ma operálták, ha túl sokat mozog, az végzetes lehet számára. Long gyanakodva méregeti a férfit, de lassan ő is megérti, hogy segíteni akar nekünk. 
- Három nap múlva induljanak el a nyugati kapu felé – mondja Han úr, mikor végre sikerül elérnem, hogy Long beszálljon a hátsó ülésre. Egy pléd alatt fekszik, de tudom, hogy retteg. Legszívesebben megölelném, de nem tehetem. - Az apja arra nem fogja keresni. Gondoskodunk róla, hogy mindenki azt higgye, dél felé távoztak.
- Ez logikusnak tűnne – bólintok. - Mindenki dél felé szokott távozni, nyugatnak inkább soha. Túl veszélyes.
- Most menjenek! - int minket Han úr, mire beugrom a vezetőülésbe. - Sok szerencsét!
- Maguknak is! - biccentek, majd beindítom a kocsit.
Pillanatokkal később már az utcai forgalomban süvítünk, miközben igyekszem kitalálni, hogy ha átjutunk majd a nyugati kapun, hogyan tovább. Azt nem igen őrzik, pont azért, mert nyugat felé veszélyes a terep. Nem a őslakosok miatt, de senki sem olyan idióta, hogy az ingoványokkal és sűrű erdőkkel teli terep felé autózzon. 


Ideges vagyok, félek és tudom, hogy Long is. De nem ül fel, valószínűleg tudja, hogy kiszúrnák. A ruhám még mindig véres, fura, hogy senkinek sem tűnt fel. Át kéne öltöznöm, de előbb jussunk el a szállodáig. Ha tatarozzák is, a bátyám bizonyára gondoskodott nekünk szobáról. Vajon hány ember lehet beavatva? Biztosan nem sok, az veszélyes lenne.
- Mikor érünk oda? - kérdi Long, a hangjából pedig kihallom, hogy fájdalmai vannak.
- Nagyjából fél óra ilyen forgalom mellett – szólok hátra. - Nagyon fáj?
- Volt már… rosszabb is… - sóhajt fel. - Nem… nem szeretem… ezeket a… dobozokat.
- Autónak hívják őket – magyarázom. - És ebben a helyzetben ez a legbiztonságosabb jármű. Gyalog hamar elkaptak volna minket, és nem vagy harcképes állapotban. A bátyám szállodájában majd pihensz.
- Mi az a szálloda? - kérdi Long. Valószínűleg kíváncsi, de szerintem részben szóval akar is tartani.
- Egy olyan hely, ahol a máshonnan jött emberek megpihenhetnek. Például, akik egy mesterséges holdról, vagy űrállomásról látogatnak ide az O-3-ra – válaszolom türelmesen. - Rövid, néhány hetes tartózkodásra tervezték ezeket a helyeket. A miénk egy egész szállodalánc, vagyis nekünk van belőlük vagy… ötven, talán hatvan is. Sosem számoltam. Mármint apámnak van ennyi, a bátyám kapott kettőt. Én meg… nos, nekem… egy sincs. De nem is kell.
- Sokan vagytok… ti emberek… - jegyzi meg fáradtan Long.
- Többen, mint hinnéd – sóhajtom. - Pihenj, nemsokára ott vagyunk. Tartalékold az erődet!
Long felszusszan, de nem szól semmit. Nekem is koncentrálnom kell, túl sok minden történt a mai nap. A lövöldözés, a kórház, aztán… Megrázom a fejem. Nincs most itt az ideje ezen agyalni. Majd ha már biztonságban leszünk, ráérek számba venni, mi mindenről hazudtak nekem. De előbb koncentráljunk a túlélésre. Ha elkapnak minket, Longot biztosan megölik, vagy egy másik testbe helyezik. Engem pedig… Nos, az én sorsom valószínűleg ugyanaz lesz. 


Végül megérkezünk a hotelhez. Szép, három szintes épület, összesen hatvan szoba van benne. Hátul parkolok le, majd alig szállok ki, mikor egy fiatal nő siet ki az épületből. Önkéntelenül nyúlok a pisztolyért, de nincs nála fegyver. Megáll tőlem úgy egy méterre, pedig tudja, hogy simán lelőhetném.
- Song Li Hong úrfi? - kérdi, mire biccentek. - Suzy vagyok, a bátyja értesített a jöveteléről. Jöjjenek, előkészítettünk egy szobát mindkettőjüknek. A csomagokat hagyja, majd felvisszük.
- Köszönöm! - biccentek, majd óvatosan kiemelem Longot a kocsiból. A teste enyhén remeg, és kissé nehezen veszi a levegőt. - Long, itt vagyunk. Mindjárt pihenhetsz, jó? Készítek neked fürdőt, jól fog esni.
Erőtlenül elmosolyodik, miközben sietős léptekkel követem Suzyt. A szobánk az első emeleten van, hátul, hogy ne legyünk szem előtt. Mint kiderül, a renoválás már lassan kész, csak a festés és az új bútorok berakodása van hátra. De mindet robotok végzik, azok meg nem figyelnek fel ránk. A szoba, ahová beérünk, ízlésesen van berendezve. A padlót tengerkék, puha szőnyeg fedi, a falak hófehérek, a sötétítő tengermintás, a padló, ahol kilátszik, világosbarna parketta. A bútorok sötét színű fából készültek. Az ágyakon hófehér lepedő, halvány bézsszínű párna és takaró. A bátyám ízlése, de nekem is tetszik. Az ágy fölött, a falon egy erdei tavat ábrázoló festmény található. Óvatosan az ágyra teszem Longot, miközben két robot már hozza is a holminkat. Két táska, mint kiderül, az egyikben ruhák vannak, a másikban kötszerek és egyéb, a sebfertőtlenítéshez szükséges anyagok. A gyógyszerek nálam vannak. 
Óvatosan megérintem Long homlokát, de nincs láza, bár fájdalmai valószínűleg vannak. Erősen zihál, de rám néz azokkal a gyönyörű szemeivel. A kötései hála égnek nem véreztek át.
- Adok gyógyszert – mondom, majd egy pohár vizet töltök és kihámozom a táskámból a gyógyszereit tartalmazó csomagot.
Mint kiderül, por, fel kell oldani, úgy kell megitatni vele. Biztos nem lesz jó íze, de melyik gyógyszernek van? Elkeverem a port a vízben, majd felültetem Longot. Az arca eltorzul a fájdalomtól.
- Idd meg! - emelem a szájához a poharat. - Biztosan borzalmas íze lesz, de muszáj.
Megissza, de látom, hogy inkább kiköpné. De ő is tudja, hogy szüksége van rá. Mikor kész vagyunk, visszafektetem és végigsimítok az arcán. Hagyja, úgy tűnik, jólesik neki. Én meg elfoglalom magam.
- Készítek neked fürdőt – mondom. - Megfürdesz, átkötöm a sebeidet, eszel és aztán alszol egyet. Rád fér. Az orvos is azt mondta, hogy pihenned kell.
- És ha… megtalálnak? - kérdi erőlködve.
- Akkor megvédelek – mondom egyszerűen. - Nem vagyok olyan védtelen, mint amilyennek tűnök. Ha meg van belőlem a népedből, szerintem annak hasznát vehetem.
Nem mond semmit, csak fáradtan lehunyja a szemét. Neki is sok volt ez egy napra. A fürdőbe sietek, hogy meleg fürdőt készítsek neki. De elég az is, hogy pár percre egyedül maradjak, máris pörögni kezd az agyam. Vajon anyámat tényleg megerőszakolták? Vagy az egész hazugság? Vajon az az őslakos a szeretője volt? Miért nem vetetett el? A férje miért hagyta, hogy megtartson? Miért nem ölt meg? Miért nem adott örökbe? Olyan sok kérdés, olyan kevés válasz. Üvölteni tudnék a kétségbeeséstől, a félelemtől. Az egész világom a feje tetejére állt, semmi sem az, aminek eddig hittem. A bátyám tudott mindenről, de sosem mondta el. Talán engem akart vele védeni? De akkor miért hagyta, hogy az a férfi állandóan bántson engem? Miért nem tett semmit? Két kezem közé fogom a fejem, mert nem tudok mit tenni. Az egész zavaros, kusza. Ki a fene vagyok én? Mi vagyok? Hová tartozom?! 
Hirtelen valaki hátulról megölel. Megremegek, de aztán megismerem Longot. Nem pihennie kéne?
- Ne emészd magad, Li Hong – mondja. Először hív a nevemen, de az ő szájából annyira máshogy hangzik. Mintha nála biztonságban lenne a nevem.
- Long, pihenned kéne – mondom halkan, de nem teszek kísérletet arra, hogy szabaduljak. - De úgy tűnik, hatott a fájdalomcsillapító. Jobban nézel ki.
- Rey – közli egyszerűen. - A valódi nevem, Rey.
- Rey – ismétlem. - Gyönyörű neved van, bár időbe fog telni, mire megszokom – fordulok hátra, miközben fél kézzel elzárom a csapot.
Nem szól semmit, csak néz engem, ami nagyon összezavar. Mindig szerettem ha megbámulnak, de ez most annyira más. Nem tudom, mit gondoljak. Életemben először zavarban vagyok, de valahogy, ez nem is érdekel. A szívem, és a fejem zakatol a sok érzéstől, gondolattól, kérdéstől, ami bennem van. 
- Össze vagyok zavarodva – vallom be. - Az egész világom egy pillanat alatt darabokra hullott. Most pedig… fogalmam sincs, hová tartozom.
- Majd megtalálod a helyed – mondja halkan Rey.
- Fürödj meg! - terelem el a beszélgetés fonalát, és finoman kibontakozom a karjaiból. - Szükséged van rá. Meg pihenésre, már mondtam. Csak pár napig maradhatunk itt. Ha az az alak utánunk is küld valakit, nem itt fognak először keresni minket.
- Miért nem? - kérdi Rey, miközben nekilát vetkőzni. Segítek neki, egyedül nem boldogul.
- Mert túl nyilvánvaló hely – válaszolom. - A bátyám biztos ezért választotta. Az az alak pedig szeret engem alábecsülni. Biztos azt hiszi, valamelyik haveromnál húzom meg magam, vagy az egyik puccos családi hotelben. Esetleg az egyik kedvenc szórakozóhelyemen. Itt fog utoljára keresni. De addigra már nem leszünk itt.
Rey rám néz, és tudom, mit gondol. Igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a nyomunkra akadhatnak. Már holnap el kell innen tűnnünk, de ma Reynek pihennie kell. Ha kell, magam fogom agyonlőni azokat, akiket utánunk küldenek. De nem várhatunk három napot. Ha muszáj, akkor egyedül vágunk neki az útnak, de hazajuttatom Reyt az övéihez. Nem is tudom, miért fogalmazódott meg bennem a gondolat, de olyan természetesnek tűnik. Levágom a kötéseket, majd elhagyom a fürdőt. Egy pár perc magányra van szükségem. Meg valami piára, hogy oldja a feszültséget, ami bennem van. Az ágyra ülök, a kezemben egy pohár borral és a hajamba túrok. Ha Rey nem lépett volna be az életembe most minden normális lenne. Aztán rájövök, hogy egy nagy szart lenne normális. De kevésbé lenne bonyolult. De rá kell döbbennem, hogy igazából, Rey nélkül sivárabb lenne az életem. Ő a legjobb dolog, ami velem történt, de félek bevallani. Aztán rájövök, igaz, amit a kórházban mondtam. Egyáltalán nem bántam meg, hogy őt kértem. Szükségem van rá, csak szar érzés bevallani, még magamnak is. Lépéseket hallok magam mögött, és mikor megfordulok, Longot... Reyt pillantom meg. A haja még vizes, a cseppek végig csorognak a mellkasán, a hátán, az oldalán. Olyan gyönyörű, olyan sebezhetőnek tűnik, pedig közel sem veszélytelen. 
 
 
- Min gondolkodsz? - kérdi kíváncsian, miközben az arcomat pásztázza. Megrázom a fejem.
- Gyere, bekötözlek – hárítom a témát. Túl sok minden van, ami a fejemben jár, nem tudnék egy dolgot kiválasztani. - Mellesleg, van egy azonosító chip a jobb alkarodban a csuklódtól öt centire. Ki kéne szedni, mert a jeladó alapján esetleg megtalálhatnak minket. 
- És ezt most mondod? - fortyan fel Rey, de aztán megenyhül a tekintete. 
- Eléggé... sok minden történt és... kiment a fejemből - mondom bűnbánó hangon. - Hozok egy kést, mert... fel kell vágni - nézek rá komolyan. - Fájni fog.


Szerkesztve Andro által @ 2022. 06. 17. 20:27:43


Sado-chan2022. 06. 15. 11:09:07#36188
Karakter: MD-26



Végül is nem is értem, mért lep meg ennyire. Csak azért nem lőttek le, mert ezt a gyereket védtem, nem pedig magamat. Ha csak rólam lenne szó, már rég végeztek volna velem. Fél szemmel figyelem a kölyköt, ahogy a férfival beszél, majd miután megkapta amit akar, újra kettesben maradunk.
Csendben gubbaszt mellettem, mintha attól meggyógyulnék, vagy legalábbis hamarabb szabadulnánk innen... bár egyértelmű, hogy őt is megviselték a történtek. Talán csak nem tud mit kezdeni magával
- Lelőttem valakit – kezd bele. Na... ezt nem gondoltam volna róla - Ránk támadt... megütöttem egy bottal, elvettem a pisztolyát és... fejbe lőttem... Pont a... két szeme közé... Még… sosem lőttem élőlényre… Ijesztő volt… látni ahogy… a vér spriccel belőle. Meg… meg kellett, hogy… védjelek…
Jól esnek a szavai. Még akkor is, ha csak a játékát félti, nem engem. Nem ismer, nem tud rólam... de talán.. lassan alkalmam nyílik rá, hogy bemutatkozzak...
- Vérzik… gazdám… - suttogom halkan.
- Nem az én vérem... Nem sérültem meg. Megvédtél, Long.
- Maga is… engem…
- Szomjas vagy? - kérdi, csak hogy terelje a szót.

Igaz is... teljesen ki vagyok száradva. Hamarosan vissza tér, majd segít felemelkedni annyira, hogy meg tudjon itatni. Hatalmas kortyokban iszom a vizet, szinte érzem, hogy feltöltődnek a sejtjeim. Nem tudom nem észre venni a fintorát, de inkább nem reagálok rá. Nem érzek iránta haragot a támadás miatt, de ettől függetlenül az emberek tehetnek minderről. Ha nem jöttek volna ide, nem lenne semmi baj.
- Pihensz, amíg az orvos ideér, aztán ha jobban vagy, hazamegyünk – motyogja miután leteszi a poharat - A doki azt mondta, túléled. A sárkány széria szívós, de úgy tűnik vad és erőszakos.
- Megbánta? - sandítok rá. Vajon most fog megszabadulni tőlem? Hallottam pletykákat, mit tesznek azokkal a szolgákkal, akikre ráunnak... - Hogy… sárkányt kért…
- Nem – rázza a fejét, majd az arcomat kezdi simogatni - Egyetlen pillanatra sem. Csak… azt bánom… ahogy bántam veled. Azt sosem tudom meg nem történtté tenni. Ha… kedvesebb vagyok hozzád, akkor… akkor… a mai nap sosem történik meg.
Őszintének tűnik. Tényleg bánja a történteket... na nem mintha ez számítana mostmár

A lelkizős pillanatokat egy orvos szakítja félbe. Felmordulok, utálom az orvosokat... ijesztő lehetek számára, mert hátrál egy lépést. Helyes!

- Még két órát várjon, aztán hazaviheti a sárkányát – mondja a férfi. - Majd felírok némi fájdalomcsillapítót, és a kötéseit rendszeresen cserélni kell. Néhány héten belül meggyógyul, de pár napig jobb, ha nem mozog, különben felszakadhatnak a sebei.
- Értem. Köszönöm, doktor.
Két hosszú óra...csak menjünk már...

Végre leszedik a bilincseket, a kölyök pedig segít felkelni. Átültet egy kerekes székbe, úgy visz a kijárat felé, de a látvány, ami fogad, lesokkol. Vagy egy tucatnyi pet, tucatnyi fivérem és nővérem, mégsem ismerem fel őket. Állati-emberi bőrbe kényszerített Ardeniek... Szörnyű látvány, mégsem tudom levenni róluk a szemem. Hirtelen megindulunk kifelé. Egy idegen gépbe szállunk be. Ez nem tetszik... megint ránk fognak támadni...
Végül sikerül rávennie, hogy beszálljak, bár nem akarok... inkább mennék gyalog, mint egy ilyen dobozban...
A házban már ölbe visz be. Hozzá tudnék szokni... bár az meglep, hogy sehol egy lélek, senki nem jött elénk.

Ahogy elhaladunk az egyik szoba mellett a kölyök hirtelen megtorpan
- Nem is értem, miért engedted, hogy hazahozzam! Csak a baj van vele.
- Mert azt hittem, hogy felnevelhetjük emberként – hallatszik egy férfi hang...az apa... - Reménykedtem benne, hogy mivel félig ember, talán azoknak a vadaknak a vére nem ütközik ki rajta. De egyre kezelhetetlenebb, te is tudod. Gyerekként még vissza tudtuk fogni, de aztán… Még engem is megtámadott, és egyre szemtelenebb. Már a verés sem használ.
- Akkor szabaduljunk meg tőle. Vagy zárjuk be, mert ha előtör a valódi énje, nehezen fékezzük meg.
- De Li Hong mégiscsak az öcsém – erre az én szemem is elkerekedik. Ez a kölyök félvér lenne? Nem tudom sírjak, vagy nevessek a hír hallatán. Kicsit sem hasonlít ránk, bár nyilván tettek vele valamit, hogy elrejtsék a nyomokat. Az ezüstös bőr, a koromfekete szemek, mint hiányoznak, arról nem is beszélve, hogy jóval kisebb termet, mint kellene, hogy legyen ennyi idősen... - Anya, tudom, mit kellett elszenvedned, de ne Li Hongot büntesd azért, amit veled tettek. Nem tehet róla, hogy félig az őslakosok vére folyik az ereiben. Ráadásul semmiről sem tud, sem a származásáról, sem a…
- Elég! Ne folytasd! - sikít a nő. - Rosszul vagyok, ha ránézek, mert folyton csak annak az ocsmány bennszülöttnek az elégedett vigyorát látom magam előtt!

- Ki vagyok én? - hallom a kölyök hangját, miközben könnytől üveges szemekkel mered rám - Vagy inkább… mi?

- Menjünk vissza a szobába- sóhajtom. Most nekem kell észnél lennem, mielőtt össze omlik. Egy közülünk, még ha csak félig is...
Addig fészkelődök, míg le nem rak. Felnyögök a fájdalomtól, de most nem ez a lényeg. Megragadom a vállát és a szoba felé kezdem noszogatni. Nagy nehezen, de sikerül elrángatnom az ajtó elől, és vissza vinnem a szobába. Leültetem az ágyra, de ő még mindig csak maga elé mered
- olyan vagyok, mint azok a barbárok...ostoba őslények...
~ Francokat!~ csattanok fel, persze ebből egy szót sem ért meg~ ha itt valakit ostoba őslénynek kellene nevezni, azok ti, emberek vagytok!~ mordulok rá a saját nyelvemen, de hamar elmúlik a haragom. Képzelem, mennyi minden zajlik most az elméjében
- Long?- mered rám rémülten. - mit mondtál... az előbb?
- Nem számít...-vakargatom a fejem. Ezt nem így terveztem...
- Long... mi ez a nyelv?- faggat tovább
- Nem számít...csak az, hogy remélhetőleg nem tudják, hogy hallottuk őket- sóhajtom, majd az ajtóhoz bicegek és rá tapasztom a fülemet. Lépteket hallok, de ezek csak a szolgálók apró, csendes léptei. Nem hallottak meg minket ezek szerint. Vissza fordulok a fiú felé. Fogalmam sincs, mit kellene mondanom neki. Az is lehet, hogy rokonok vagyunk... vagy ismertem azt a férfit, ami elvileg megerőszakolta az anyját... bár sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy a szeretője volt, és az erőszak amolyan álca a férj előtt, amiért teherbe esett tőle. Ezt még ki kell derítenem...
Vissza bicegek és leülök mellé az ágyra
- Nem lesz semmi baj-simogatom a vállát. Az egész teste remeg, szinte hallom, ahogy a gondolatai kavarognak. Szerencsétlen kölyök
- Már hogy ne lenne? Szörnyeteg vagyok! De így már legalább minden értelmet nyert végre. Gyűlölnek, mert nem tartozom közéjük. Gyűlölnek, mert más vagyok...tényleg más... egy idegen
- Nem különbözik annyira a két faj, mint hinnéd...- már nem próbálom játszani a kisállatot. Nincs értelme...
- Long? Miről beszélsz?!- kerekednek el a szemei
- Kérdezd a testvéred- pillantok az ajtó felé, ami alig egy pillanat múlva már nyílik is. A testvére lép be, majd csendben becsukja maga mögött az ajtót
- mennyit hallottál?- tér rögtön a lényegre
- Eleget. Mi vagyok én?!
- Félig ember, félig őslakos. De ennek ellenére a testvérem...
- azt hiszem jobb, ha te avatod be- sóhajtom, majd felkelek és az ajtóhoz megyek. Csak ő jött, a szülők hangját nem hallom. A kölyök csak értetlenül néz hol rám, hol a testvérére, aki közben helyet foglal mellette
- Anyánk napokra eltűnt. Apánk kerestette, azt hitte elveszítette, de végül egy kunyhóban találtak rá az emberei. Látszólag semmi baja nem volt, de miután haza hozták napokig nem szólalt meg, mintha sokkos állapotban lett volna. Emlékszem, még velem sem volt hajlandó szóba állni. Végül az orvosnak sikerült kiszednie belőle, hogy mi is történt vele valójában. Megerőszakolták, de állítása szerint szinte semmire sem emlékszik... egy őslakos férfi műve az egész...
- hogyne... vagy inkább szeretője volt, és valahogy ki kellett magyaráznia magát. Annyi éve él ebben a hazugságban, hogy mostanra teljesen el is hitte- lépek eléjük
- Long? Miket beszélsz?!
- nos, nem tudjuk, hogy valóban így volt-e, de van rá esély... én sem hittel el soha ezt a történetet, de mégsem vághattam a fejéhez- ingatja a fejét. Esküszöm, ő az egyetlen a családban, akinek esze is van
- Mondjátok már el, mi folyik itt!- csattan fel a kölyök
- mit tudsz az őslakosokról és a petekről?- fordul végre az öccse felé
- Barbár népség, akik szinte teljesen kihaltak, mikor az emberek megérkeztek. Akik meg életben maradtam elkorcsosult szörnyekként élnek a vadonban... a petek pedig... élő, lélegző játékok... de mi köze van ennek mindehhez?
- Az, kedves gazdám, hogy amit az előbb mondtál, egy hatalmas nagy hazugság!- mordulok fel
- Majd én...- csitítgat- az őslakosok nem haltak ki, de mára alig vannak pár tucatnyian. Az emberek, az első telepesek, még békében éltek velük, de mikor egyre többen lettünk, egyre többen érkeztünk elfajult a helyzet. A konfliktusok eredménye az lett, hogy az emberek elkezdték leigázni a helyieket, rabszolga sorba taszították őket, de az őslakosok nem viselték jól a fogságot. Sorra haltak meg, ezért pár nagyokos tusdós, hogy megmentse a fajt, és nem mellesleg erősebbé tegye őket, kitalálta, hogy újra alkotják őket...testeket alkottak, de lelkeket nem. Üres elméjű bábok születtek, így újra ki kellett találni valamit. Újra vadászni kezdtek rájuk, ám ezúttal ez mindenképp az ő halálukkal végződött. Megölték őket, csak hogy új testbe zárhassák az elméjüket... aztán szép lassan már nem csak szolgákká tették őket, hanem kisállatokká, vagy bármivé, amit ki tudtak találni...
- Long?- pillant rám elszörnyülködve- te is...
- Mindannyian. Van, aki vissza kapja a tudatát, van, aki nem... én tudom ki voltam, mielőtt megöltek, és emlékszem a halálomra is...
- Az egész életem, mindenem hazugság...
- azt hiszem nem ez a legnagyobb gondunk jelenleg...- kapja fel a fejét. Én is hallom a hangos, csattanó lépteket. Ők azok, a kölyökért jönnek. Nincs időnk gondolkodni, a kölyök mellé lépek és egyszerűen az ölembe kapom. Felnyögök a fájdalomtól, de nem hagyhatom itt- vigyázz rá...- ragadja meg a karom, ahogy elmegyek mellette
- Úgy tűnik, épp annyira az én öcsém is, mit a tiéd- biccentek, majd az erkély felé veszem az irányt. Magasan vagyunk, de szerencsére fák vesznek közül- igazán kérhettél volna nekem szárnyakat is!- sóhajtom, mielőtt a kölyökkel a karjaimban a lombok közé vetem magam...


Andro2021. 12. 01. 20:30:24#36079
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


Hamar elérik a kocsit. Csizmás lábakat hallok. A kocsit püfölik, az ablakot, majd hallom a csattanást, ahogy az üveg enged. A sofőr rémülten keresgél, de durranást hallok, majd vér szagát érzem meg. Lelőtték. Rémülten lapulunk, a sikítás is bennem szakad, csak a számat fogom be. Ahogy látom, Long is így tesz. Meg fognak találni, és akkor megölnek minket. Értem nem kár, de Long… Longnak nem eshet baja, ő teljesen ártatlan, csak áldozat, egy mesterséges lény, amit laboratóriumban hoztak létre. 
- Nézd meg, van e ott hátul valaki – hangzik egy utasítás, miközben a férfi elől kotorászik. Még nem látott meg minket.
Nem tudom, meg tudnám-e védeni Longot. Nem tudom, képes-e harcolni. Egymásra nézünk, de tudom, hogy nincs elég erőm. Még nem vagyok jól, bár a fegyvert tudom kezelni. Pisztollyal már lőttem, amikor az egyetemen felvettem az önvédelmi tárgyat. Valamit kötelező volt, és ezt találtam a legjobbnak. És egészen jól lövök célba, legalábbis a tanárom szerint. Apám viszont közölte, hogy úgyis ehhez is biztosan béna vagyok, így sosem avatom be, mennyit fejlődtem a lőgyakorlatok alatt.
Hangos kattanással vágódik ki az ajtó, mire Long kitör, majd megragadja a legközelebbi embert. Döbbenten nézem, ahogy kitépi a légcsövét, majd egy másiknak elroppantja a gerincét. Sosem gondoltam, hogy képes harcolni, azt hittem, egyszerű háziállat. Majd felkiált, ahogy belé lőnek, de felkap és rohanni kezd velem. Átvágunk a tömegen, de érzem, hogy Long szenved. Vért veszít, sok vért, ha pedig ez megtörténik, meg fog halni. Bár ami benne van, nem igazi vér, mégis úgy néz ki. 
- Long... te vérzel… - mondom, de nem foglalkozik vele. 
Egyre lassabb, ahogy haladunk, és még mindig követnek minket. Meg kell őt védenem. Sikerül feljutnunk egy hídra, ahol Long összeesik és hiába szólongatom, nem válaszol. Megérintem a pulzusát. Nem olyan erős, de még él, csak elájult. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, de ekkor egy férfit pillantok meg magam mellett. Pisztoly van nála, és egyenesen ránk céloz.
- Mocskos vadállatok! - üvölti, de ekkor észreveszek egy botot a kezem ügyében.
Megragadom, majd feltápászkodom. Meg kell védenem Longot, bármi áron. Ordítok egyet, meglendítem a botot, ami elvonja a férfi figyelmét. Pont gyomortájon találom el. Felnyög és összeesik, a pisztoly kiesik a kezéből, amit elkapok. Rám néz, én pedig célzok és lövök. Egyenesen a két szeme közé. Vér spiccel, ahogy az alak elesik, én pedig érzem, hogy a kezem remeg. Még sosem lőttem emberre, maximum céltáblára és agyaggalambra. De élőlényre még sosem fogtam fegyvert. Körbenézek, de nem jönnek utánunk. Megragadom Longot, a pisztolyt azonban a nadrágomba tűzöm. Long erősen vérzik, így széttépkedem a ruháját és megpróbálom azzal elállítani a vérzést, de nem nagyon megy. Long kezd magához térni, de aztán újra elájul. 
- Minden rendben lesz – húzom magamhoz remegő kezekkel a sárkányt. - Minden… rendben lesz… csak… ne halj meg… jó?
Reszketek, majd hirtelen egy mentőautó fékez előttünk, mire előkapom a pisztolyt. A fene tudja, nem akarnak-e bántani minket. Négy mentős száll ki hordággyal együtt. Mikor meglátnak, lerakják a hordágyat és felemelik a kezüket.
- Segíteni jöttünk – mondja az egyik. - Megsérült, uram?
- Én nem – mondom –, de ő… ő súlyos eset – mutatok Longra.
- Bevisszük a petkórházba, hátha tudnak vele valamit kezdeni – mondja a férfi. A negyvenes éveiben járhat, és úgy tűnik, van tapasztalata az ilyesmiben. - Milyen széria?
- Sárkány – mondom, mire a mentősök ledöbbennek. - Segítsenek rajta, megmentette az életemet. Meg kell menteniük!
Elég kétségbeesettnek tűnhetek, mert sietve hordágyra rakják Longot és engedik, hogy én is velük menjek. Útközben kikérdeznek, és egészen hamar megérkezünk.


~*~


Az út során Long hol magához tér, hol eszméletlen. Rengeteg vért veszített, a ruhái cafatokban vannak, őrjöng, ide-oda dobálja magát, fel akar ugrani, mire lebilincselik és benyugtatózzák. Könnyes szemekkel nézek rá, ha meghal, sosem bocsátom meg magamnak. Az én hibám, nem lett volna szabad olyan kegyetlenül bánnom vele. Akkor nem kellett volna kihoznom a házból, nem támadtak volna meg minket, ő pedig most nem lebegne élet-halál között. A kórházba érve egyből a műtőbe cipelik, hogy megoperálják. Nem mehetek be vele, csak kinn várhatom meg, míg vége lesz az egésznek. Hallom, hogy üvölt, szitkozódik, majd csend lesz. A nyelv, amin kiabált, idegen, nem ismerem. Jó egy óra után nyílik az ajtó, és kitolják.
- Túléli – mondja az idős orvos. - Erős szervezete van a maga sárkányának, nem mondom. De le kellett nyugtatózni és muszáj volt lebilincselni, mert különben kárt tett volna magában és bennünk is. De rendbe fog jönni.


~*~


Egy kórterembe viszik, ahol rajta kívül most nincs senki. Az ágya mellett kuporgok, míg lassan magához nem tér. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Long! - mondom, mire erőtlenül nyöszörögni kezd. - Nincs semmi baj, kórházban vagy... megtaláltak minket, most már minden rendben lesz. - Megmozdítja a karját, de a láncot csilingelni kezdenek. Látom a félelmet, és a dühöt a szemében. - Long... az őrjöngésed után jobbnak látták, ha kikötnek, nehogy kárt tegyél másban, miután felébredsz
- Őrjöngés? - morogja, mire megfogom a kezét. Már minden rendben lesz.
- Nincs semmi baj, nyilvánvalóan a gazdáját védelmezte – áll meg az ágyunk előtt egy férfi. Amolyan irodakukac, sötét egyenruha és fejfedő van rajta. - A sárkány széria jóval harciasabb, mint a többi, több odafigyelést igényel, mint egy nimfa, vagy egy macska. Jegyzőkönyvet írunk, felírjuk az azonosító- és sorszámát, aztán ha rendbe jön, szabadon távozhatnak. Legközelebb jobban vigyázzon a kedvencére.
- Igen. Köszönöm – sóhajtom, majd bediktálom Long adatait, miközben ő összehúzott szemekkel méregeti a férfit. Nem tetszik neki, ahogy nekem sem, de ezt muszáj.
A férfi távozik, én pedig csendesen ülök Long mellett, a kezét simogatva. Nem engedték még el, várnunk kell, míg az orvos bejön és megvizsgálja majd. Ez lehet egy óra, de lehet akár holnap is. Ahogy láttam, rengeteg a sérült pet, de sárkány csak Long van köztük. Jobbára nyulak, madarak, macskák és egy kutya. A kutya széria szintén gazdavédő, és hűséges, de sosem akartam kutyát. Long pontosan megfelel nekem. 
- Lelőttem valakit – mondom csendesen, mire Long meglepetten néz rám. - Ránk támadt... megütöttem egy bottal, elvettem a pisztolyát és... fejbe lőttem... Pont a... két szeme közé... Még… sosem lőttem élőlényre… Ijesztő volt… látni ahogy… a vér spriccel belőle. Meg… meg kellett, hogy… védjelek…
Nem nézek rá, képtelen vagyok ránézni, magam sem tudom, miért. Holott csak megvédtem azt, aki fontos nekem. Mégis… mocskosnak érzem magam. A ruháim véresek, de nem az én vérem, hanem Longé. Ő is észreveszi, mert megszorítja a kezem.
- Vérzik… gazdám… - suttogja halkan.
- Nem az én vérem – mondom csendesen. - Nem sérültem meg. Megvédtél, Long.
- Maga is… engem… - nyögi.
- Szomjas vagy? - kérdem, csak hogy másra tereljem a szót.
Bólint, mire körbenézek. Az ágya mellett van egy szekrény, azon kancsó és vizespohár. Mint egy emberkórházban. Töltök neki egy kis vizet, majd óvatosan megemelem, amennyire a lánc engedi és megitatom. Mohón iszik, ki lehet szomjazva. Nem csoda, komoly műtéten van túl, de legalább bekötötték a sebeit és adtak rá valami ruhát is. Ahogy nézem, a farkincáját is rendbe hozták. Borzalmasan érzem magam. Ha nem töröm el a farkát, sosem esik baja. Beharapom az alsó ajkam, miközben óvatosan visszafektetem Longot.
- Pihensz, amíg az orvos ideér, aztán ha jobban vagy, hazamegyünk – mondom halkan. - A doki azt mondta, túléled. A sárkány széria szívós, de úgy tűnik vad és erőszakos.
- Megbánta? - kérdi kíváncsian Long, mire értetlenül meredek rá. - Hogy… sárkányt kért…
- Nem – rázom a fejem, finoman végigsimítva Long arcán. - Egyetlen pillanatra sem. Csak… azt bánom… ahogy bántam veled. Azt sosem tudom meg nem történtté tenni. Ha… kedvesebb vagyok hozzád, akkor… akkor… a mai nap sosem történik meg.
Figyelmesen néz engem, mintha tanulmányozna. A fenébe is, mintha belém akarna látni, de bennem úgysincs semmi. Üres vagyok belül, mint műanyag baba. Lépéseket hallok, és mikor felnézek, egy orvos áll az ágynál. Long felmordul, de nyugtatóan megsimogatom. Az orvos hátrál egy lépést, mint aki tudja, hogy veszélyes lénnyel van dolga. 
- Még két órát várjon, aztán hazaviheti a sárkányát – mondja a férfi. Olyan jó ötvenes, és szemmel láthatóan szívesebben lenne a szobán kívül, mint belül. - Majd felírok némi fájdalomcsillapítót, és a kötéseit rendszeresen cserélni kell. Néhány héten belül meggyógyul, de pár napig jobb, ha nem mozog, különben felszakadhatnak a sebei.
- Értem – bólintok. - Köszönöm, doktor.
Az orvos távozik, mi pedig kivárjuk a két órát. Akkor végre leszedik Long bilincseit is, én pedig segítek neki felülni. Még egy kerekesszéket is kapunk, amiben kitolhatom Longot. Odakinn még mindig káosz van, az orvosok, nővérek ide-oda rohangálnak, rengeteg a pet. Long ide-oda tekintget, valószínűleg most lát életében először más peteket, mióta hozzám került. Az egyik széken egy fekete fülű nyúllány üldögél bekötözött lábbal és keservesen sírdogál. A gazdája, vagy valakije, egy középkorú úr próbálja nyugtatgatni. De vannak itt kutyák, majmok, egy papagáj, két macska és az egyik padon megpillantok egy pandát is. Kész állatsereglet. Az állatiasabb külsejű petek kelendőbbek, mint a teljesen embernek kinézők. 
Kiváltom Long gyógyszereit, amit a doki felírt, meg veszek egy jó adag kötszert is, hiszen szükség lesz rá. Taxit hívok, hiszen a kocsiért nem akarok visszamenni, majd hazaindulunk. A sofőrt meglehetősen feszélyezi Long jelenléte, de egy nagyobb összeg feloldja a gátlásait. Az jut eszembe, vajon a bátyám és anyámék tudnak-e a mai incidensről. Valószínűleg már megy a hírekben, de anyámékat biztos nem érdekli az egész. Annak örülnének, ha meghalnék. Boldogok lennének, ha nem léteznék. 


~*~


Nagyjából fél óra alatt érünk haza, mivel direkt nem a főutakon megyünk, ahol még mindig áll a bál. Long hozzám simul, szemmel láthatóan nem szereti az autókat, de a közelségem megnyugtatja. Mikor beérünk a házba, fura mód senki sem fogad. Bár ez nem is fura, rám úgysem figyel senki. A szobám felé viszem Longot, már nem kell a kerekesszék, tudom a karomban is tartani. Hozzám bújik, a fejét a vállamra hajtja. Óvatosan fogom, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Hirtelen hangokat hallok apám szobája felől, mire megtorpanok.
- Nem is értem, miért engedted, hogy hazahozzam! - mondja anyám. - Csak a baj van vele. - Naná, hogy rólam beszélnek. Mennék tovább, de apám hangja megállít.
- Mert azt hittem, hogy felnevelhetjük emberként – mondja apám. - Reménykedtem benne, hogy mivel félig ember, talán azoknak a vadaknak a vére nem ütközik ki rajta. De egyre kezelhetetlenebb, te is tudod. Gyerekként még vissza tudtuk fogni, de aztán… Még engem is megtámadott, és egyre szemtelenebb. Már a verés sem használ.
- Akkor szabaduljunk meg tőle – mondja anyám kimérten. - Vagy zárjuk be, mert ha előtör a valódi énje, nehezen fékezzük meg.
- De Li Hong mégiscsak az öcsém – hallom a bátyám hangját. Az ütő is megáll bennem. Mi a fene ez? - Anya, tudom, mit kellett elszenvedned, de ne Li Hongot büntesd azért, amit veled tettek. Nem tehet róla, hogy félig az őslakosok vére folyik az ereiben. Ráadásul semmiről sem tud, sem a származásáról, sem a…
- Elég! Ne folytasd! - sikít anyám. - Rosszul vagyok, ha ránézek, mert…
A többit nem hallom, képtelen vagyok odafigyelni. Félvér lennék?! Félig… annak a barbár, vad fajnak a tagja, amely ránk támadt annak idején? A kezeim remegnek, nem értek semmit. A bátyám mindenről tudott. Mindenről, mégis néma maradt. De miért? Nem értem. 
- Ki vagyok én? - suttogom csak úgy magamnak, miközben Longra nézek. - Vagy inkább… mi?


Sado-chan2021. 11. 21. 19:40:32#36068
Karakter: MD-26
Megjegyzés: gazdámnak


 Végül erőt veszek magamon és leguggolok elé

- Gazdám? - a kezére teszem a magamét, próbálom nyugtatni- Mi a baj?
- Minden... És semmi. Nem tudom. Nem vártam, hogy elhiggyék, semmi közöm az egészhez, csak… nem értem, miért gyűlölnek születésem óta. Tudod, néha azt kívánom… bár meg se születtem volna. Vagy bárcsak adtak volna örökbe, vagy akármi. Hagytak volna ott a kórházban, még az is jobb lett volna, mint… mint itt felnőni.
- Miért nem szökik meg? - kérdem kíváncsian. Annyira nem hülye, hogy ne gondolna erre- Nem kéne itt maradnia.
- És mégis hová mehetnék innen? - kérdi keserűen, majd megrázza a fejét.- Menjünk ki a kertbe, hátha az éjszakai virágok már kinyíltak. Amúgy is kellemes az idő, én meg megfulladok a négy fal között.
Mintha csak a számból venné ki a szót! Kitolom a kertbe, ettől talán megnyugszik. Csendben nézegetjük a virágokat, a holdakat és csillagokat. Első úti célunk a szökő kút. Érdekes szobor díszeleg rajta, talán valami földi faj lehetett...
- Ilyen lények éltek a Földön?
- Ez egy mitológiai lény. Mint a sárkány. Egy sellő, félig ember, félig hal. A valóságban sosem létezett ilyen lény, csak az emberi képzelet hozta létre és sok mese főszereplője lett. A mítosz szerint a sellők a tengerek mélyén éltek, és dalukkal elcsábították a halászokat, akiket aztán a tenger mélyére vittek. A valóságban azonban inkább vihar és hajótörés végzett az emberekkel. De volt egy mese, a Kis hableány, amit egy Hans Christian Andersen nevű földi ember írt pár száz éve. Bár a történet vége nem éppen boldog.
- Miről szól? - faggatom tovább. Talán ez eltereli a gondolatait. Int, hogy üljek le mellé, így helyet foglalok a kút peremén, ő pedig mesélni kezd. Aranyos, bár kissé bugyuta gyerekmese, de láthatóan jobb lett a kedve. Addig se gondol a fájdalomra
- Mi a baj? Nem tetszett? - kérdi aggódva.
- De, gyönyörű volt. Csak… nem értem, miért változott a hableány tengeri habbá.
- Mert a mese szerint a hableányoknak nincs lelkük. Így nem szállhatnak fel az égbe, mint a lélekkel rendelkező lények. Bár szerintem… volt lelke, de ha Andersen így írta meg, akkor így írta meg. Nem minden mesének van boldog vége, és Andersen meséi közül sok végződik szomorúan.
- Akkor is gyönyörű történet, gazdám...

  • .oOo.

     

Az elkövetkezendő napokat javarészt kettesben töltjük. Ápolgatom, vagy épp hallgatom a történeteit. Napról napra egyre jobb színben van, mind testileg, mind lelkileg. Mintha nem is az a fiú lenne, akit az elején megismertem... azt hiszem, bátran kijelenthetem, ezt az arcát valószínűleg nem sokan láthatták, rajtam kívül...

Lassan végül teljesen felépül, szerencsére, épp időben, az én műtétem is lassan esedékessé válik.
Feszülten toporgok, indulásra készen. Már csak pár apróság hiányzik, köztük az az átkozott nyakörv...
- Sajnálom – mondja, miközben a rám adja a pórázt. - Ha hazaértünk leveszem, de enélkül nem engednek be.
- Megértem – bólintok, és hagyom, hogy rám adja. Gyűlölöm ezt a szart. Csak a szörnyűséget és a szenvedést juttatja eszembe, olyan, mintha levegőt se kapnék benne...
- Félsz? - simogatja az arcom. Most valahogy tényleg jól esik az érintése. Bólintok. Nem a fájdalomtól félek, inkább attól, hogy nem tudom, hová visz. Ezt a helyet már egész jól kiismertem, de ott, bárhová is visz, minden idegen lesz majd...- Semmi baj, rutinműtét lesz. És biztosan kapsz érzéstelenítést a farkadba. Nem fogod érezni, én meg ott leszek veled. Minden rendben lesz, Long

Inkább nem mondok semmit, csak kiélvezem a helyzetet, de sajnos mennünk kell. Egy méretes gépszörnybe ülünk be, ami aztán elindul. Már kezdem megszokni, mikor hangos robbanás ráz meg bennünket.
- Mi a fene ez? - a hangja alapján ő is megrémült... belé kapaszkodok, ő pedig nyugtatgatni próbál, de nem igazán jár sikerrel - Minden rendben lesz.- hát persze...
Sorra érkeznek az újabb és újabb robbanások, egyre közelebb, egyre gyorsabban ugye nem mi vagyunk a célpontok?! Nem...nem egészen...mások hangját is hallom. Rémült sikolyokat, kiabálást... mint amikor... amikor elfogtak minket...
Rémülten kapaszkodunk egymásba, majd próbálunk elbújni, de úgy érzem, sehol nincs most biztonságos hely számunkra
- HALÁL A PETEKRE! HALÁL AZ ÖSSZES KORCSRA ÉS A GAZDÁIKRA! VESSETEK VÉGET A KÍSÉRLETEKNEK! NE AKARJATOK ISTENT JÁTSZANI, VAGY MEGJÁRJÁTOK!

Ezek... tényleg minket akarnak!
Hamar elérnek a kocsiig. Először csak dörömbölnek, majd az ablakot kezdik püfölni. Ököllel, majd az egyik megjelenik egy vasrúddal. Ezt már az üveg sem bírja sokáig. A sofőr rémülten kezd kotorászni,.. gondolom fegyvert keres, amivel magát, vagy minket védhet, de pechére mielőtt lőhetne őt ajándékozzák meg egy tölténnyel. Sikítani sem merünk, csak a szánkat befogva lapulunk a hátsó, elkerített utastérben
- Nézd meg, van e ott hátul valaki- hangzik az utasítás. A vezérlőpulton kezd kotorászni. Kibújok a karjai közül, hogy ha kinyílik az ajtó, azonnal tudjak támadni. A kölyök még nincs olyan állapotban, hogy futni tudjon, és különben is... fegyverük van. Csak reménykedni tudok, hogy ez a test elég fürge ahhoz, hogy legalább eggyel elbánjak, mielőtt lelőnének...
Egy pillanatra ledermedek. Tényleg képes lennék az életem árán is védelmezni őt?
Hangos kattanással vágódik ki az ajtó, én pedig, mintha kilőnének, úgy vetem rá magam az egyikre. Jóval nagyobb, mint én, de épp ezért lassabb is. Mielőtt reagálhatna, a karmaim már a torkába mélyednek, majd egy rántással tépem ki a légcsövét. Rá vetem magam a következőre és egy mozdulattal töröm ketté a gerincét. Megnyekkenni sincs ideje. Durranás, majd éles fájdalom a lábamban, majd egy másik, ami az oldalamba nyilall bele. Hallom a kölyök üvöltését, de nem igazán fogom fel, mi történik. El kell tűnnünk innen! Felkapom a kölyköt és futni kezdek. A lábaim erősek, de a fájdalomtól a teljes sebességem közelében sem vagyok. Egyre többen jönnek... erőteljes farokcsapásokkal próbálok utat csinálni magunknak, ott ütöm őket ahol érem
- Long... te vérzel...- hallom a hangját, de nem foglalkozok vele. Fel kell másznom...minél magasabbra... amíg el nem ájulok a vérveszteségtől...

.oOo.

 

Nem emlékszem, hogy jutottunk el arra a helyre, ahol most vagyunk... fogalmam sincs, hol vagyunk. Hol elvesztem az eszméletem, hol vissza nyerem, de csak pár percre. Az anyanyelvemen szitkozódok, azzal sem törődve, hogy a kölyök mit szól... leginkább semmit. A ruháim cafataival próbálja elállítani, vagy legalábbis csillapítani a vérzést. Fél szemmel rá nézek. Potyognak a könnyei... így aggódik miattam? Miattam, vagy a játékszere miatt? Éles fájdalom nyilall az oldalamba, mire felüvöltök. Engem is meglep a hangom, mintha valami bestia lenne... vagy egy igazi sárkány? Bár teljesen az lennék... kiégethetném a sebeket...
Próbálok ébren maradni... nem alhatok el... ha elalszom, végem... félek, ő nem tudna védekezni, ha megint ránk találnak...

Csilingelő hang, koppanás, majd újabb fájdalom, ezúttal a lábamba. A golyók... rá mordulok fájdalmamban, de vissza esek a földre. Elsötétül minden... kérlek... ne hagyj egyedül meghalni...

 

.oOo.

 

Újabb idegen helyen térek magamhoz. A kölyök mellettem kuporog, majd mikor mocorogni kezdek felkapja a fejét
- Long!- erőtlenül nyöszörgök. - nincs semmi baj, kórházban vagy... megtaláltak minket, most már minden rendben lesz- mozdítanám a karom, de valamiben megakad... a másik is... láncok?!- Long... az őrjöngésed után jobbnak látták, ha kikötnek, nehogy kárt tegyél másban, miután felébredsz
- Őrjöngés?- morgom. Megfogja a kezem
- Nincs semmi baj, nyilvánvalóan a gazdáját védelmezte- áll meg az ágyunk előtt egy férfi. Sötét egyenruha és fejfedő van rajta- a sárkány széria jóval harciasabb, mint a többi, több odafigyelést igényel, mint egy nimfa, vagy egy macska. Jegyzőkönyvet írunk, felírjuk az azonosító- és sorszámát, aztán ha rendbe jön, szabadon távozhatnak. Legközelebb jobban vigyázzon a kedvencére
- Igen. Köszönöm- sóhajtja. Én ezt nem értem. Itt mi vagyunk az áldozatok... mégis, mintha szívességet tenne nekünk...



Szerkesztve Sado-chan által @ 2021. 11. 21. 20:07:28


Andro2021. 10. 16. 20:52:51#36024
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


- Mi olyan szórakoztató?
- A szemeid. Világítanak – jegyzem meg egyszerűen. Olyanok, mint két apró lámpás. - Gondolom... látsz engem...
- Igen. Mindent látok. - Erre csak hümmögök, majd közelebb húzódom hozzá és átölelem. A teste hűvös, a pikkelyei nem érdesek és jó hozzábújni. Ő is átöleli a derekam. Olyan jó így. Szükségem van valakire. Végül újra megszólal. - Eláruljak egy titkot?
- Hm?...
- Tanítottak nekem valamit, ami talán segíthet neked... Egy ardeni altatódal...
- Hm? Egy mit? - kérdem félálomban. Kezdek nagyon álmos lenni.
- Altatódalt... az őslakosok nyelvén.
Énekelni kezd valami fura, idegen nyelven. Megnyugtató, bár egy szót sem értek belőle, mégis gyönyörű, lágy, dallamos. Észre sem veszem, hogy lassan elalszom.


~*~


Nem tudom, hánykor ébredek, de már világos van. Long karjaiban fekszem, úgy, ahogy elnyomott az álom. Mocorgok kicsit, majd Long gyönyörű, kissé álmos tekintetével találom szemben magam. Én sem vagyok még teljesen ébren.
- Jó reggelt, Long!
- Jó reggelt... Gazdám...- szuszogja, majd arrébb csúszik.
Nyújtózik egyet, én pedig csak nézem. Nem szólunk egymáshoz, de úgy tűnik, őt zavarja a jelenlétem, mert még arrébb húzódik. Megértem, számára én ellenség vagyok, nemkívánatos személy, akit gyűlöl, akitől fél. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy közelebb kerülök hozzá, de hiú ábránd volt. Long sosem fog nekem megbocsátani, mindig félni fog tőlem. Már éppen megszólalnék, amikor nyílik az ajtó, és az egyik szobalányunk lép be rajta egy tálcával a kezében. Biztos reggelit hozott, de amint meglát minket kettesben az ágyban, zavartan megáll, nem tudva, mit is tegyen.
- Jó reggelt... Li Hong úrfi – hebegi a lány, majd lerakja a tálcát, de nem mozdul.
Végül Long kel fel, aki kézbe veszi az egyik tányért. A lány mintha megkönnyebbülne, meghajol, majd eliszkol. 
- Azért enni még tudok – morgom az orrom alatt, és elveszem Long kezéből a tányért. Nem kell engem etetni. Igazából, nem tudom, miért vagyok ilyen morgós. 
Elég egyhangúan telik a nap, nagyrészt fekszem, vagy néha Long karjában kimegyek a fürdőbe. Élvezem a közelségét, bár tudom, hogy undorodik tőlem. De nem bánt, én sem bántom. Estefelé éppen az erkélyen üldögélünk a kertet és a lenyugvó napot csodálva, amikor nyílik az ajtó. Nincs kopogás, így ez vagy a bátyám, vagy ami még rosszabb, az anyám lesz. A parfümből ítélve, amit a szellő hoz, az utóbbi. A fenébe!
- Igazán lehetne annyi empátia benned apád felé, hogy meglátogatod, ha egyszer gyengélkedik! - szólal meg az idegen – közli anyám rideg hangon. Soha egy kedves szó nem hagyta el a száját velem kapcsolatban, mióta az eszemet tudom. Még gyerekkoromban sem, amikor nem voltam ilyen vad és engedetlen. 
- Komolyan gondolod, Anyám? - sóhajtom keserűen. - Megvert, és még én aggódjak érte?
- Nyilván megérdemelted, amit kaptál, őt viszont megtámadták! - sziszegi. - Lehetnél egy kicsit tapintatosabb is!
- Igen...anyám… - A hangom megtört. Jobb, ha engedelmeskedem, akkor hamarabb túlesek a tortúrán. Anyám csak apámhoz és a bátyámhoz kedves. De nem értem, engem miért gyűlöl ennyire. - Long, hozd ide a tolószéket! - Long csak bólint, majd engedelmeskedik.
Anyámnak nem tetszik a dolog, hogy Long tol engem. Inkább bízna egy alkalmazottra, de azt már nem. Long mellettem marad, segít beülni a székbe is. De anyámnak muszáj megjegyzést tennie.
- Mért nem tartod pórázon az állatodat? A végén még kárt tesz valamiben! - jegyzi meg epésen, mintha pont ezt várná.
- Long jól nevelt állat. Nem okoz gondot. - Long egy szót sem szól, bennem pedig egyre nagyobb a feszültség.
Nem ellenkezem, csak akkor ver ki a hideg veríték, amikor belépünk apám szobájába. Évek óta nem alszik együtt anyámmal, nem titok, hogy szeretői vannak, de anyám tűri és eljátssza a jó feleség szerepét. Most is vidáman csicsereg, miközben egy sereg alkalmazott állja körül apám ágyát, a parancsaira várva. Az orvos is ott van. Engem bezzeg senki sem kezelt le, orvost sem hívtak hozzám, mintha nem is lennék a család tagja. 
- Drágám, vendéget hoztam - szólal meg anyám kedvesen, mire apám felénk néz. De a szemében undoron kívül semmit sem látok.
- Vigyék ki innen azt a dögöt – int Long felé, mire az egyik férfi kitessékeli, nekem meg egy szavam sem lehet. Csak azt remélem, nem fogják bántani. - Ez a te műved? - förmed rám dühösen.
- Tessék? Már hogy lenne...
- Ki másnak lenne oka?! Ráadásul senki sem olyan ostoba, rajtad kívül, hogy vissza merjen pofázni nekem, nyilván lefizettél valakit! Hálátlan kis korcs! - ordít apám.
Esélyem sincs védekezni, mindennel megvádol, amivel csak tud, kiüvölti magát, majd végül kiküld. Reszketek, ahogy kitolnak, majd Long átveszi a férfi helyét és a szobám felé vesszük az irányt. Sírni szeretnék, a könnyek szúrják a szemem, de nem engedhetem őket kibuggyanni. Még Long előtt sem akarok sírni. Megszorítom a szék karfáját, erővel szorítva vissza a könnyeimet. Az egész olyan megalázó volt, de nem is vártam mást. Mindig gyűlöltek, csak nem tudom, miért. Aztán érzem, hogy a szék megáll, és Long térdel előttem. A tekintete aggodalmas.
- Gazdám? - kérdi halkan, kezét finoman az enyémre téve. Nagyokat lélegzek. - Mi a baj?
- Minden – mondom halkan. - És semmi. Nem tudom – vallom be. - Nem vártam, hogy elhiggyék, semmi közöm az egészhez, csak… nem értem, miért gyűlölnek születésem óta. Tudod, néha azt kívánom… bár meg se születtem volna. Vagy bárcsak adtak volna örökbe, vagy akármi. Hagytak volna ott a kórházban, még az is jobb lett volna, mint… mint itt felnőni.
- Miért nem szökik meg? - kérdi kíváncsian Long, mire döbbenten nézek rá. - Nem kéne itt maradnia.
- És mégis hová mehetnék innen? - kérdem keserűen, majd megrázom a fejem. Kellemes az este, nincs túl hűvös. - Menjünk ki a kertbe, hátha az éjszakai virágok már kinyíltak. Amúgy is kellemes az idő, én meg megfulladok a négy fal között.
Long csak bólint, majd elindulunk. Valóban jó idő van, kellemes meleg, de nem már nincs hőség. A  három hold, ami innen látszik, szépen világít, körülöttük csillagok pettyezik a bársonyfekete égboltot. Olyan gyönyörű. A holdvirágok, amik csak éjszaka nyílnak, már kibontották hófehér szirmaikat és csoportostul ágaskodnak az égitestek felé. Lágy szellő fúj a virágok és bokrok között, ahogy mutatom Longnak, menjünk a szökőkút felé, ami egy hableányt ábrázol. Long érdeklődve nézi a kutat, meg a faragott félig ember, félig hal lányt, aki korsójából önti a vizet a kútba.
- Ilyen lények éltek a Földön? - kérdi kíváncsian.
- Ez egy mitológiai lény – mondom. - Mint a sárkány. Egy sellő, félig ember, félig hal. A valóságban sosem létezett ilyen lény, csak az emberi képzelet hozta létre és sok mese főszereplője lett. A mítosz szerint a sellők a tengerek mélyén éltek, és dalukkal elcsábították a halászokat, akiket aztán a tenger mélyére vittek. A valóságban azonban inkább vihar és hajótörés végzett az emberekkel. De volt egy mese, a Kis hableány, amit egy Hans Christian Andersen nevű földi ember írt pár száz éve. Bár a történet vége nem éppen boldog.
- Miről szól? - Látom, hogy Long kíváncsi.
Intek neki, hogy üljön le, ő pedig engedelmeskedik. Régen, a bátyám sokszor felolvasta nekem a történetet, meg persze ismerem a legtöbb adaptációt, köztük a happy endes Disney-féle dalolászósat is. De mindig az eredeti volt a kedvencem. Elkezdem mesélni Longnak, aki figyelmesen hallgatja. Közben el is felejtek mindent, ami fáj, bár talán Long pont azért kérte a mesét, hogy segítsen nekem. Aranyos tőle. A mese végén látom, hogy Long elgondolkodik. 
- Mi a baj? Nem tetszett? - kérdem aggódva.
- De, gyönyörű volt – vallja be. - Csak… nem értem, miért változott a hableány tengeri habbá.
- Mert a mese szerint a hableányoknak nincs lelkük – magyarázom. - Így nem szállhatnak fel az égbe, mint a lélekkel rendelkező lények. Bár szerintem… volt lelke, de ha Andersen így írta meg, akkor így írta meg. Nem minden mesének van boldog vége, és Andersen meséi közül sok végződik szomorúan.
- Akkor is gyönyörű történet, gazdám – mondja Long, mire elmosolyodom. Azt hiszem, talán egy picit közelebb kerültünk egymáshoz.


~*~


Az elkövetkezendő napokban apám nem hívat magához, és anyám sem zaklat. Gyógyulgatok, egyre többet tudok mozogni és a sebeim is kezdenek gyógyulni. A bátyám sokszor megnéz hozzám, én pedig egyre többet odakinn a kertben Longgal. Sokat beszélgetünk, sokat mesélek neki magamról, az iskoláról, a „barátaimról”, ő pedig figyelmesen hallgat. A sárkányos kirakót is befejezzük lassan, már több mint a fele megvan. A kórházi időpontot átrakattam, hiszem amíg nem gyógyulok meg, nem tudom őt elvinni a dokihoz. Végül aztán csak meggyógyulok, és eljön a napja, hogy elintézzük a műtétet. 
Már képes vagyok járni, de még nem olyan fürgén, mint annak idején. De mankó sem kell már, csak nem szabad megerőltetnem magam. Mivel délelőtt tízre kell mennünk, igyekeznünk kell, vagy elfoglalják a helyünket, hiába van időpontunk. Felöltözöm, megreggelizünk, majd Long is készülődni kezd. Már több ruhát is rendeltem neki a méretében, amik szerintem jól állnak neki. Nem olyan szűk izék, amiket néhány peten látni, hanem kényelmesek mind anyagban, mind minden másban. Ezúttal muszáj rá nyakörvet és pórázt tennem, de nem szívesen teszem. Már megszoktam, hogy nyakörv nélkül sétál mellettem és egyébként is megbízható. A személyzet sem tart már tőle annyira.
- Sajnálom – mondom, miközben a ráadom a pórázt. - Ha hazaértünk leveszem, de enélkül nem engednek be.
- Megértem – bólint, és hagyja, hogy a nyakára csatoljam a nyakörvet, bár az arca megrándul. Utálja. Én is utálom.
- Félsz? - kérdem, óvatosan végigsimítva az arcán. Egy aprót bólint, látom az aggodalmat a szemében. - Semmi baj, rutinműtét lesz. És biztosan kapsz érzéstelenítést a farkadba. Nem fogod érezni, én meg ott leszek veled. Minden rendben lesz, Long – nézek rá biztatóan.
Egy szót sem szól, csak belehajol az érintésembe, de indulnunk kell. Szerencsésen kijutunk a házból, majd kocsiba ülve indulunk el a kórházba. Ám alig jutunk el félútig, amikor robbanás hallatszik, mire a sofőr riadtan áll meg. 
- Mi a fene ez? - kérdem aggodalmasan, mire egy újabb robbanás rázza meg az utcát, elég közel a kocsihoz. Long belém kapaszkodik, mire nyugtatólag simítok végig a karján. - Minden rendben lesz.
Újabb robbanás, ami füsttel teríti be a környéket, majd egy újabb és újabb robbanás. Sikolyok, kiabálás, lábdobogás, futó léptek zaja, autók hangja, amelyek egymásba koccantak. Oké, ez már nem vicces. A sofőr idegesen tekint jobbra-balra, miközben Longgal összekapaszkodva az ülés alá bújunk.
- HALÁL A PETEKRE!  - hallok egy megafonnal felerősített hangot. -  HALÁL AZ ÖSSZES KORCSRA ÉS A GAZDÁIKRA! VESSETEK VÉGET A KÍSÉRLETEKNEK! NE AKARJATOK ISTENT JÁTSZANI, VAGY MEGJÁRJÁTOK!
A fenébe! Ezek szerint tényleg igaz, hogy vannak emberek, akik a petekre vadásznak. Rémülten nézek Longra, és imádkozom, hogy ne találják meg. Nem veszíthetem el! 


Sado-chan2021. 09. 26. 19:29:31#36006
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Gazdámnak


Egy pillanatra elönt a félelem, de hamar el is illan. Ostobaság... mért hinné bárki is, hogy én- egy házi állat- vagyok felelős a támadásért? Különben is, az intézkedés is csak a látszat kedvéért történik, titkon mindenki örül, hogy valakinek volt mersze ellátni az öreg baját. A fiú is alig bírja türtőztetni az ajka szélén fel-feltűnő mosolyt... örül, hogy valaki megtette helyette...

- És miért engem kerestek fel? A bátyámnak szóltak már? Persze nem. Idióták! Kutassák át a házat, valaki értesítse a bátyámat! Mozgás már, maguk hülyék! Nem látják, hogy nem tudok magukkal tartani?!

- Ahogy parancsolja, Li Hong úrfi! - már el is tűnik az inas, vagy ki...

- Agyalágyult barmok! - fújtat dühösen. - Annyi eszük sincs, mint egy marék szárított lepkének! - végül lassan enged a késztetésnek, elégedett mosollyal fordul felém. Én csendben kuporgok a matracon- Nos, bárki is volt, aki elverte a vén szarost, hálás vagyok neki.

Nem fedem fel magam, még nem. Megtettem, mert meg kellett, de nem bízom benne.

- Long, segíts felülni! -közelebb hajolok és felsegítem. Felszisszen, de nem szól, csak int. - Aludni már valószínűleg úgysem fogok, amekkora felhajtás van itt a házban.

- Nem fél… gazdám? -ülök vissza a matracra.

- Nem. Elvégre nem engem akartak bántani.
Kis naiv! Valaki betört az elvileg olyan jól őrzött házatokba, félholtra verte apádat, te pedig szentül hiszed, hogy biztonságban vagy? Látszik, hogy kis taknyos kölyök vagy, semmi több! Szerencsére nyílik az ajtó, épp, mielőtt kibukna a számon valami cifra.

Fel van dúlva, nem csodálom. A sérült madárka arca is vissza vált az ilyenkor megszokottra, mintha nem az előbb dicsérte volna az elkövetőt

- Miért kell neked mindig butaságot csinálni? Látod, megint mi lett belőle. És miért kellett Longot is belevonnod? Hong, egyszer nagyon meg fogod ütni a bokádat, én pedig talán nem tudok neked segíteni.

- Nem mindegy, hogy mit csinálok? A szüleink azóta gyűlölnek, hogy megszülettem. Csinálhatok akármit, nem figyelnek rám. Apa is csak ilyenkor „törődik” velem.

- Kis butus. Ígérd meg, hogy most egy ideig nyugton maradsz, jó? A ma éjszakai cécó eléggé felbolygatta a dolgokat. Apa súlyosan megsérült, anya ott van mellette két ápolóval.

- Hozzám meg maximum te nézel be. Mintha nem is léteznék…- minta család, mondhatom. Kezdem egyre jobban szánni ezt a gyereket, minden tette ellenére. Anyátlan kóbor állat, amit szó nélkül egy díszes ketrecbe zártak...

- Dehogynem létezel. Majd beszélek apáékkal, hogy ne legyenek ilyen szigorúak veled. Az öcsém vagy, természetes, hogy szeretlek, akármit csinálsz is.

- Hagyjuk a témát, jó? Találtatok valamit?

- Semmit. Akárki volt is az elkövető, valószínűleg már nincs a birtokon. Bár jó kérdés, hogy juthatott be. A kapu zárva, a bejárati ajtó zárva, ahogy a többi ajtó is. Az ablakok csukva és tudod, hogy a kapunál ott vannak a kutyák is. A legfurább, hogy úgy tűnik, semmit sem vittek el. Minden érintetlen...- egy pillanatra találkozik a tekintetünk, majd azonnal elkerekednek a szemei, de nem szól egy szót sem. Ostobaság lenne engem gyanúsítania, és ezt ő is nagyon jól tudja...
Végül ismét kettesben maradunk. Csendben figyelem, vajon vissza alszik-e, hogy kiszökhessek és a bátyja után mehessek, de ehelyett felém fordul, majd megpaskolja az ágyat maga mellett. Ugye most csak szórakozik?

- Kényelmetlen, hogy folyton le kell néznem rád... Ráadásul… te vagy az egyetlen, aki mellett biztonságban érzem most magam.- édes. Fogalma sincs, miket tudnék vele művelni...

- De… a lánc… - mutatok a láncra. Int, én pedig közelebb csúszok hozzá. Arra számítok, hogy leoldja a láncot, de ehelyett az egész nyakörvet leveszi. Ez meglep. A nyakamra csúsztatom a kezem, ahol a vas pánt felsértette a bőrt. Ő csak erőtlenül mosolyog rám. Ha nem lenne hadi rokkant, azt gondolnám, megint erőszakoskodni akarna...de szerencsére mozdulni is alig bír... ahhoz nem elég okos, hogy színlelve rájátsszon...

- Gyere! - int, én pedig vonakodva ugyan, de bemászok mellé

Mintha nem is ő lenne. Mintha pár héttel ezelőtti fiú nem is az lenne, mint aki most mellettem fekszik. A mosolya szelíd, nyoma sincs a gyűlöletnek, bár a fájdalom néhol bele rondít az összképbe. Gyengéden simít végig az arcomon. Bár csak ezt az arcát ismerném...

- Aludjunk, még van jó pár óra reggelig – kettőt tapsol, mire kialszanak a fények. Látom, hogy mosolyog valamin
- Mi olyan szórakoztató?
- A szemeid. Világítanak- jegyzi meg- gondolom... látsz engem...
- Igen. Mindent látok.- erre csak hümmögve bólint, majd közelebb csúszik hozzám. Átölel, mint egy gyerek a babáját. Viszonzásul a derekára fonom a karjaim és átölelem. Népem egyik legszebb tulajdonsága talán az, hogy képesek vagyunk megbocsátani... azt hiszem, egy nap én is képes leszek rá...- eláruljak egy titkot?
- Hm?...
- Tanítottak nekem valamit, ami talán segíthet neked... Egy Ardan-i altató dal...
- Hm? Egy mit?
- Altató dalt... az őslakosok nyelvén- énekelni kezdek. Nem szól egy szót sem, de érzem, ahogy lassul a légzése. A harmadik versszak végére már mélyen alszik. Úgy döntöttem, inkább nem mászok ki mellőle... a végén még felverném őt...
Nem alszom túl sokat, de hosszú ideje azt hiszem, ez az legnyugodtabb éjszakám...

.oOo.



Hajnalban végül sikerül elaludnom. Reggel a mocorgására ébredek. Lassan nyitom ki a szemem, és ő is még kába, de mikor találkozik a tekintetünk elmosolyodik
- Jó Reggelt Long
- Jó reggelt... Gazdám...- szuszogom, majd arrébb csúszok. Nyújtózok egy nagyot, egész éjjel ugyan abban a pózban... eléggé elgémberedtem, de úgy látom, ő jól aludt. Nem szól semmit, csak engem tanulmányoz. Kissé kellemetlen, de igyekszem ennek nem jelét adni. Nem kelek fel, de igyekszem távolabb kúszni tőle. Ez a csend kezd kellemetlenné válni... már épp mondana valamit, mikor meghozzák a reggelit

- Jó Reggelt... Li Hong úrfi- hebegi a szobalány, majd leteszi a tálcát. Zavartan pillant rám, majd rá, nyilván nem tudja, mihez kezdjen. Istenekre...ezt is nekem kell csinálnom? A kezembe veszem az egyik tányért, hogy segítsek neki. Szemem sarkából látom, hogy megkönnyebbülve sóhajt fel, majd meghajol, és már itt sincs
- Azért enni még tudok- morogja az orra alatt, majd kiveszi a kezemből. Haragszik, de nem rám, vagy a lányra...azt hiszem, ez inkább az apjának szól. Lassan elfogyasztja a reggelit, legalább nem nekem kell etetnem őt...
Elég egyhangúan telik a nap, nagyrészt fekszik, néha kiviszem a fürdőbe. Úgy tűnik, élvezi, hogy a karjaimban cipelem...nem baj, élvezze ki, ha helyre jön, nem fogom hurcolászni.
Estefelé épp az erkélyen üldögélünk, mikor nyílik az ajtó. Nem kopogott, tehát nem alkalmazott, de ezt az illatot még nem ismerem...
- Igazán lehetne annyi empátia benned apád felé, hogy meglátogatod, ha egyszer gyengélkedik!- szólal meg az idegen
- Komolyan gondolod, Anyám?- sóhajtja keserűen- megvert, és még én aggódjak érte?
- Nyilván megérdemelted, amit kaptál, őt viszont megtámadták!- sziszegi- lehetnél egy kicsit tapintatosabb is!
- Igen...anyám...- sóhajtja megtörten. Úgy tűnik, ahhoz is gyenge, hogy magát védje- Long, hozd ide a toló széket- bólintok, majd a székért megyek. Elhaladok a nő mellett, de ő ügyet sem vet rám. Szörnyű anya... besegítem, majd elindulunk
- Mért nem tartod pórázon az állatodat? A végén még kárt tesz valamiben?
- Long jól nevelt állat. Nem okoz gondot- inkább nem mondok semmit, csak csendben tolom a széket. Látom rajta, hogy szorong, de nem ellenkezik, csak akkor kezd el igazán szűkölni, mikor belépünk a szobába. Egy sereg szolga állja körül az apját, hogy teljesítsék a parancsait.
- Drágám, vendéget hoztam- szólal meg a nő, mérföldekkel kedvesebb hangon, mire a férfi végre felénk néz, de csak undort látok a szemében, semmi mást
- Vigyék ki innen azt a dögöt- int felém, mire az egyik szolga mellém lép és finoman kitessékel. Szó nélkül csukja rám az ajtót, még szerencse, hogy így is mindent hallok
- Ez a te műved?- förmed rá a fiára
- Tessék? Már hogy lenne...
- Ki másnak lenne oka?! Ráadásul senki sem olyan ostoba, rajtad kívül, hogy vissza merjen pofázni nekem, nyilván lefizettél valakit! Hálátlan kis korcs!- a kulcslyukon át leskelődök, de szerencsére nem bántják őt még jobban. Jól leordítja a fejét, majd elzavarja. Egy szolga megy be érte, de mikor kiér vele elveszem tőle és vissza viszem a szobájába. Nem szól semmit, de a szemei csillognak a vissza tartott könnyektől. Nem tudom, mit kellene most mondanom neki...


Andro2021. 08. 15. 10:25:20#35977
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Longnak)


Hallom, hogy valaki elrohan, talán az alkalmazott, akit kiküldtem Longgal. Long a karjaiba vesz, és óvatosan bevisz. Hozzábújok, a nyakába kapaszkodom, míg le nem tesz az ágyra. Pedig ott is hagyhatott volna azok után, amiket műveltem vele. 
- Köszönöm... Long – préselek ki egy erőtlen mosolyt magamból. Még ez is rettentően fáj, mozdulni sem bírok. - Nem hittem volna, hogy ilyen gondoskodó is tudsz lenni.
- Senki nem érdemli meg a fájdalmat – sóhajtja. Meglepetten nézek rá, de annyiban hagyom a dolgot. Talán így programozták be, segítőkésznek és kész. Ezen nem kell törni a fejemet. 
Hamarosan megjelenik valaki egy tállal, amit az éjjeliszekrényre tesz. Az iménti alkalmazott, de olyan gyorsan hagyja el a szobát, ahogy csak tudja. Fél. Tőlem fél. Meg Longtól. Itt mindenki retteg, de nemcsak tőlem, hanem leginkább apámtól. Szerintem attól tart, hogy ha kiderül, látta, mi történt velem, őt is előveszik. Általában a bátyám szokott ilyenkor segíteni, de őt most lefoglalják a vállalat ügyei. Ha arra gondolok, hogy néhány év múlva engem is végleg rabigába fognak, míg apám nem megy nyugdíjba… De nem, utána is dirigálni fog, halála napjáig nem szabadulok tőle, sőt, talán életem végéig sem. 
Puha, hideg ujjakat érzek, ahogy Long kigombolja az ingemet, majd langyosságot, ahogy egy nedves ronggyal letörölgeti rólam a vért. Lehunyom a szemem, olyan jó érzés. Ritkán kapok ilyen törődést, és most pont az ápol, akinek én annyi fájdalmas és keserű percet okoztam. Nem értem Longot, itt is hagyhatna, ha bántani akarna, ha meg akarna ölni, ez lenne a legjobb alkalom. De ő segít, aztán csak ül mellettem, míg lassan el nem alszom. 


~*~


Sötét van még, mikor arra riadok fel, hogy berúgják az ajtót. Mozdulni sem bírok a sebeimtől, meg a fájdalomtól.
- Mi történt? - kérdem álomittas hangon az egyik férfi alkalmazottól, aki riadtan áll az ajtóban. Bejönni nem mer. 
- Az édesapját megtámadta valaki - hebegi a férfi.
- Mi? - Erre Long is felkel és értetlenül néz előbb a férfira, majd rám. Igyekszem leplezni az örömöm, hogy végre apám is megkapta a magáét valakitől, akárki legyen is az. De adni kell a látszatra, így ijedtséget, és aggodalmat színlelek. Ebben már jó vagyok. - Elloptak valamit?
- Nem tudjuk még... lehet, hogy még itt van az elkövető... 
- És miért engem kerestek fel? A bátyámnak szóltak már? - kérdem összehúzva a szemem. - Persze nem. Idióták! Kutassák át a házat, valaki értesítse a bátyámat! Mozgás már, maguk hülyék! Nem látják, hogy nem tudok magukkal tartani?!
- Ahogy parancsolja, Li Hong úrfi! - hajolnak meg, majd elhagyják a szobát, de annyira nem idióták, hogy ne csuknák be az ajtót. A villanyt persze égve hagyják.
- Agyalágyult barmok! - fújok dühösen. - Annyi eszük sincs, mint egy marék szárított lepkének! - A dühöm kezd elpárologni, aztán eszembe jut, hogy apámat valaki elagyabugyálta az éjjel. Akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra, és minden fájdalmam ellenére aprót kuncogva fordulok Long felé, aki az ágyam mellett üldögél a matracán. - Nos, bárki is volt, aki elverte a vén szarost, hálás vagyok neki.
Long engem néz, de egy szót sem szól. Én sem, mindenem fáj, az alvás csak arra volt jó, hogy megmerevítse minden tagomat. A fejem tudom forgatni és a kezem is fel tudom emelni, de ennél több nem telik. 
- Long, segíts felülni! - mondom, mire ő engedelmeskedik. Gyengéden megemel, de felszisszenek, ám intek neki, hogy minden rendben lesz. - Aludni már valószínűleg úgysem fogok, amekkora felhajtás van itt a házban.
- Nem fél… gazdám? - kérdi Long, visszatelepedve a matracra.
- Nem – rázom a fejem. - Elvégre nem engem akartak bántani.
Long szólna, amikor nyílik az ajtó és a bátyám lép be rajta. Fel van dúlva, idegesnek tűnik, így igyekszem rendezni az arcvonásaimat és az ilyenkor illendő aggodalmas arckifejezést öltöm fel. Elmehetnék színésznek is. Li Feng az ágyamhoz lép, és aggodalmasan simít végig a homlokomon.
- Miért kell neked mindig butaságot csinálni? - kérdi szelíd hangon. - Látod, megint mi lett belőle. És miért kellett Longot is belevonnod? Hong, egyszer nagyon meg fogod ütni a bokádat, én pedig talán nem tudok neked segíteni.
- Nem mindegy, hogy mit csinálok? - vonok vállat, de meg is bánom, mert a fájdalomtól elfintorodom. - A szüleink azóta gyűlölnek, hogy megszülettem. Csinálhatok akármit, nem figyelnek rám. Apa is csak ilyenkor „törődik” velem.
- Kis butus – mondja a bátyám szeretetteljes hangon, megborzolva a hajam. - Ígérd meg, hogy most egy ideig nyugton maradsz, jó? A ma éjszakai cécó eléggé felbolygatta a dolgokat. Apa súlyosan megsérült, anya ott van mellette két ápolóval.
- Hozzám meg maximum te nézel be – suttogom halkan, lehajtott fejjel. - Mintha nem is léteznék…
- Dehogynem létezel – simogat tovább. - Majd beszélek apáékkal, hogy ne legyenek ilyen szigorúak veled. Az öcsém vagy, természetes, hogy szeretlek, akármit csinálsz is.
- Hagyjuk a témát, jó? - nézek fel rá. - Találtatok valamit?
- Semmit – rázza a fejét. - Akárki volt is az elkövető, valószínűleg már nincs a birtokon. Bár jó kérdés, hogy juthatott be. A kapu zárva, a bejárati ajtó zárva, ahogy a többi ajtó is. Az ablakok csukva és tudod, hogy a kapunál ott vannak a kutyák is. A legfurább, hogy úgy tűnik, semmit sem vittek el. Minden érintetlen.
Elgondolkodom, de nem tudok magyarázatot adni én sem. Még kicsit beszélgetünk, majd Li Feng távozik. Magamra hagy, hadd pihenjek, míg ő még egyszer körbenéz a házban és apa dolgozószobájának környékén. A családunknak sok ellensége van, sokan szeretnének a helyünkbe lépni, hiszen miénk a bolygó legnagyobb szállodalánca. Nem lehetetlen, hogy valaki emiatt verette meg apámat. Megdörgölöm a szemem. Álmos vagyok, de képtelen lennék aludni. 


Longra nézek, aki le sem veszi a szemét rólam. Finoman megpaskolom magam mellett az ágyat, mire meglepetten néz rám. 
- Kényelmetlen az folyton le kell néznem rád – mondom egyszerűen. - Ráadásul… te vagy az egyetlen, aki mellett biztonságban érzem most magam.
- De… a lánc… - mutat a láncra, amelyhez a nyakörve oda van kapcsolva.
Intek neki, mire közelebb kúszik, én meg nemes egyszerűséggel szedem le róla a nyakörvet. Döbbenten pislog, miközben a nyakához nyúl. Halványan rámosolygok, de tudom, hogy kételkedik bennem. Gyűlöl és fél is tőlem, de engedelmeskedik. Muszáj megnyernem a bizalmát, ha nem akarok egyedül maradni. 
- Gyere! - intek neki, és bár azt mondtam, hogy egyelőre még nem engedem be az ágyamba, de nem tudnék most egyedül aludni.
Óvatosan kúszik a másik oldalamra, hiszen az ágyamban akár hárman is kényelmesen elférnénk. Látom, hogy besiklik a takaró alá, miközben én is lassan lefekszem. Felém fordul, az arca csupa kérdés és kétely. Fél, vagy legalábbis meg van illetődve. Felé fordulok, amennyire tudok és óvatos mozdulatokkal simítok végig az arcán. Megremeg az érintésemre, de nem húzódik el. Jól beprogramozták, nem mondom. Elég engedelmes, és úgy tűnik, segítőkész is. 
- Aludjunk, még van jó pár óra reggelig – mondom, majd kettőt tapsolok, mire kialszik a fény. Milyen jó, hogy hangvezérlésre is működik a villany.
Sötétség borul ránk, de Long szemei még így is világítanak a sötétben. Olyanok, mint két ékkő, mire akaratlanul is elmosolyodom.


Sado-chan2021. 08. 01. 20:27:55#35970
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Gazdámnak


Nem tudom, mégis mit kezdhetnék ezekkel. Talán kössem fel magam a kötéllel? Lehet, hogy azt kellene...
Egy labda... végül is, fejbe vághatom vele...
Felé fordulok, de ő a gondolataiba merőbe bámulja a semmit, majd mintha vissza szállna a testébe megrázza a fejét és felém fordul

- Mi az?
- Valami… baj van… gazdám? - talán rájött, hogy nem igazán tetszenek a kacatok, vagy inkább megint történt valami a fejében és vissza tér a szadista énje? Egy sóhajjal reagál, mire össze rezzenek
- Csak rossz emlékek, ne törődj vele – rázza a fejét, próbálva mosolyt erőltetni az arcára. Keserű, hamis mosolyt - Tetszenek? Ha nem, akkor… keresek valami mást. Talán néhány kirakóst. Mondjuk egy ezer darabosat, azzal biztosan ellennél egy ideig. Biztosan tetszene, annak idején egy rakás kirakóm volt. Az egyik vagy ötezer darabból állt, és hónapokig raktam ki. A végén egy város látképe lett belőle.
- Kirakós? Az mi?
- Mindjárt megmutatom – felkel és elindul, nem tudom eldönteni, hogy a játékért, vagy hogy megverjen- Nem kell félned, semmi fájdalmas nincs benne.-Hát persze... belém programozták a nyelvüket, értem a szavait, de a mondandóját nem mindig. Nem tudok kiigazodni rajta, fogalmam sincs, melyik az igai arca...

A szekrény elé lép, majd a legfelső polcról levesz pár dobozt. Óvatosan emeli le őket, mintha valami törékeny lenne bennük, majd a földre helyezi őket. Közelebb merészkedek, hogy lássam, mi van a dobozokban.
- Szeretnéd kirakni? - kérdi, de én csak értetlenül pislogok - Bár együtt jobb móka. Én is szerettem volna valakivel kirakni, de a bátyám mindig túlságosan elfoglalt volt. A barátaimat meg az ilyen „gyerekes” dolog nem érdekelte. Pedig jó móka, ha el akarod ütni valamivel az időt.
Nem felelek, csak figyelem, ahogy egymás mellé teszi a dobozokat. Egy építmény, vagy inkább annak romjai, egy tájkép, valószínűleg az ő bolygójukról, és egy lény... félelmetesnek tűnik... hasonlít a mi óriás gyíkjainkra
- Szeretem a sárkányokat – mondja halkan. Szóval sárkány a neve... - Mindig is szerettem őket, pedig a valóságban nem is léteznek. Talán… ezért akartalak sárkányalakban. Én… nem is tudom, hogy lehettem veled olyan… kegyetlen… Csak tudod… én…- Ugye nem? Ha újra rá kezd, esküszöm, fejbe vágom!- Én… nem tudom, hogy kell szeretni. Vagy hogy kell… kedvesnek lenni másokkal. - Egyenesen a szemembe néz. Nem ismerem a családját, a szüleit, de ha igaz, amit mond, borzalmas munkát végeztek. A harag és undor helyét kezdi felváltani a szánalom. Szánom ezt a kölyköt. Nem csoda, hogy meghalt a bolygójuk, ha egymással sem képesek törődni. Ölik egymást, ahelyett hogy támogatnák... ez a gyerek pedig csak azt teszi, amit tőlük látott. Szánalmas...- A szüleim sosem törődtek velem igazán. Számukra a bátyám az isten, a tökéletes gyerek, aki mindig mindent megkapott, semmiért sem kellett megküzdenie. Aztán öt évvel később jöttem én, a nem várt gyerek, a második, a felesleg. Akárhogy igyekeztem jól tanulni, sportolni, jól viselkedni, nem igazán érdekelte őket. Ha viszont hibát követtem el… nos… jött a büntetés, akármilyen apró dologról is legyen szó. Én meg szép lassan megtanultam, hogy nem bízhatok senkiben, nem számít, mit teszek, nem számít, hogy erőlködöm elnyerni a szeretetüket, sosem győzhetek. Így egy idő után egyszerűen feladtam. Nem volt értelme futni egy olyan szekér után, ami nem vesz fel és még a lovak is beléd rúgnak.
- De… a testvére törődik magával… - most először érzem azt, hogy ő is megérdemli a szeretetet. Mindenki megérdemli, hogy jól bánjanak vele, hogy szeressék. A bátyja pedig értelmes lénynek tűnik, különben nem segítene nekem... hacsak... nem. Nem is akarok rá gondolni!
- Igen, persze – mosolyodik el keserűen. - Már amikor kedve is van hozzá. Gyerekkoromban sem nagyon játszottunk együtt, én meg belekeveredtem később egy rossz társaságba. Elvileg a barátaim, de… ez csak érdekbarátság. Csak a családom hírneve miatt vannak velem, és ha gyengének mutatom magam, célponttá válok. De még így is jobb, mint egyedül. Még a látszatbarátság is jobb, mint a magány.
- Gazdám…
- Hagyjuk – törölgeti a szemeit, mintha minden rendben lenne- Inkább rakjuk ki a kirakót. Melyiket szeretnéd?
Kis hezitálás után a sárkányosra mutatok. Belőlem is sárkányt akart csinálni... csak kár, hogy félmunkát végzett. Ha olyan hatalmas lennék, és lennének szárnyaim, meg tudnék tüzet fújni, már rég nem lennék itt. Nyilván okkal hagytak félbe.
Halkan elneveti magát, mire felvonom a szemöldököm. Ő csak a fejét csóválja, de nem mond semmit. A szoba közepén telepszünk le, majd bele kezdünk. Nem ismerem a játékot, így először csak figyelek, de nem is olyan bonyolult. Vacsora időre egész sokat haladtunk már. A földön ülve fogyasztjuk el az ételt, szokatlanul jó hangulatban.
- Jövő héten elviszlek valahová – jegyzi meg vacsora után- Előre szólok, nem fog tetszeni. De muszáj valamit kezdeni a rosszul összeforrt farkaddal.
- Fájni… fog? - kérdem ijedten, miközben a kezembe veszem a farkam végét. Remélem nem akarja levágatni?!
- Nem hiszem, kérek majd érzéstelenítőt. De szeretnék segíteni rajtad, elvégre én léptem rá és törtem el szándékosan. Sajnálom… Többé nem teszek ilyet. Többé… nem foglak bántani, Long. Ígérem.- szeretnék hinni neki, de nem tudom, meddig tart a kedves énje. Annyira hülye nem vagyok, hogy direktbe provokáljam, de ki tudja, mikor unja meg....
Tudja, hogy nem bízok benne, de nem feszegeti a témát. Ő sem hülye, tudja, hogy a történtek után örülhet, hogy nem próbálkoztam még a szökéssel. Még.
Sokáig játszunk még, majd mikor már mindketten fáradtak vagyunk. Félre tesszük a darabkákat. Majd holnap folytatjuk. Már indulnék a ketrec felé, de legnagyobb meglepetésemre kiveszi a matracot és a takarót és az ágya mellé helyezi. Mire készül?
- Azért az ágyamban még nem alszol! De annyi bizalmat szavazok neked, hogy remélem, nem az éjszaka folyamán fogsz megfojtani, vagy elharapni a nyakam. Ha bántani akarsz, akkor tedd akkor, amikor ébren vagyok. Na, aludjunk, fáradt vagyok és holnap is lesz nap. És ha ki akarnál osonni, közlöm, hogy az ajtó zárva és csak én tudom kinyitni.
- Nem fogok megszökni – mondom halkan, miközben elhelyezkedek a matracon és betakarom magát.
- Tudom – bólint, miközben elhelyezkedik és leoltja a lámpát. Éppen elhelyezkednék, mikor megérzem, hogy ujjaival a hajamba túr - Jó éjt, Long!
Bele remegek, de nem ellenkezem. Ez csak egy gyerek, borzalmas élettel...
- Jó éjt, gazdám!

.oOo.

 

Álmomban vele szemben állok, valódi alakomban tornyosulok felé. Ő csak meredten néz, majd a következő pillanatomban fegyvert ránt....
Lépteinek zajára ébredek
- Gazdám? - indulok utána
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek. Jól aludtál?
- Azt… hiszem… Furcsa volt, de… azt hiszem… kellemes.
- Többé nem kell a ketrecben aludnod. Várj meg, míg végzek, aztán megfürdesz és kapsz ruhát. Ma lejössz velem reggelizni. Utána kiviszlek levegőzni. Sétálunk egyet, jó?
Meglepnek a szavai, de nem szólok egy szót sem. Tényleg komolyan gondolja, hogy jól fog velem bánni... nem mintha nem örülnék neki...
Hamar végez a fürdőben, utána én következem. Gyorsan rendbe teszem magam, de mielőtt kimennék elidőzök egy kicsit a tükör előtt. Olyan idegen ez az arc... ez a test. Mintha egy ablakon keresztül bámulnék egy idegent. Hátborzongató érzés...
Mikor végzek egy halom ruhát nyom a kezembe. Nem ellenkezem, bár meglep, de sokkal kényelmesebb így, mint meztelenül. Egyedül a lábbelitől idegenkedek kissé... mi nem hordtunk ilyeneket, de nem ellenkezem. Felöltözök, majd elindulunk lefelé
Látom rajta, hogy ideges, hallom a légzésén és a szívverésén, de inkább nem szólok. Ha ő meg akarja veretni magát, hát tessék!
A férfi már az asztalnál ül, mikor oda érünk. Nem is foglalkozik velünk, majd fel nem emeli a tekintzetét és meg nem lát minket. Pontosabban engem.
- Mit keres itt ez az állat?! - Állat? Én? Mielőtt lenne időm felhúzni magam a fiú csendre int
- Neked is jó reggelt, apa! - köszön vidáman, majd helyet foglal és int nekem is, de nem mozdulok mögüle
- Ugye nem akarod, hogy ez az állat az asztalhoz üljön?! - hördül fel az öreg. - Elvégre mégsem…
- Long, leülni! - mutat a székre. Nincs mit tennem, helyet foglalok- Long az én petem, és ha jól emlékszem, teljesen rám bíztad. Akkor pedig azt csinálok vele, amit akarok. Ráadásul tud viselkedni, apám –csendben figyelem a fejleményeket, miközben ételt hoznak nekünk
- Te nem vagy eszednél! Mégis mi jogon ellenkezel velem? Az apád vagyok! Azonnal tüntesd el azt ott az asztaltól! - mutat felém. Már értem, mért olyan a kölyök, amilyen. Már értek mindent, undorító vénség! Hogy bánhat így a saját fiával?!
- Long az én tulajdonom! Ha úgy döntök, hogy az asztal tetején táncoltatom, vagy kilövöm az űrbe, akkor sem mondhatsz semmit. Nem a tiéd, nekem vetted, az én petem.
Erre már nem mond semmit, de látszik, hogy majd' felrobban. Egy szó nélkül áll fel, de mielőtt elhagyhatná a termet hátra fordul
- Reggeli után gyere a szobámba!
Ezt jól megcsináltad, kölyök! Az arcát figyelem, retteg, mint aki a kivégzésére vár. Magába erőltet pár kortyot, majd felém fordul
- Nos, tudtam, mit kapok érte, ha idehozlak, de már mindegy. Együnk, aztán hadd essek túl apám büntetésén. De legalább megérte. Még sosem láttam ilyen dühösnek a vén szarost – neveti el magát. Tényleg nem értem őt...

Reggeli után egy szolgálóra bíz, hogy vigyen ki a kertbe, míg ő megejti a találkozót. A férfi, vagy inkább fiú remegő kezekkel fogja meg a lánc végét, majd indul a kert felé, én pedig utána. Olyan szívesen beszélnék hozzá, de nem tudhatom, kiben bízhatok. Ő nem ártott nekem, de nem tudhatom, kihez hűséges.
Kint a kertben nem igazán tudok mit kezdeni magammal, így a fűben fekve hallgatom a madarakat...
Épp a virágokat nézegetem, mikor meghallom a lépteit. Épp időben, erőtlenül csuklik össze. Pont a karjaimba.

- Gazdám… - szörnyűségeket tett velem ez a fiú, de ennek ellenére nem kívánom ezt neki. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen a saját gyerekével?
- Semmi… baj… - leheli - Csak… apám egy… kicsit… megbüntetett…Semmi… baj… Long… téged nem… fog bántani... Azt.. nem fogom... engedni, hogy... hozzád érjen...
A szolgáló orvosért rohan, én pedig a karjaimba veszem és vissza viszem a szobájába. Nem hagyhatom kint ilyen állapotban. Nem szól semmit, csak a nyakamba kapaszkodik és a vállamra hajtja a fejét. Lefektetem az ágyára

- köszönöm... Long- mosolyodik el erőtlenül- nem hittem volna, hogy ilyen gondoskodó is tudsz lenni?
- Senki nem érdemli meg a fájdalmat- sóhajtom. Nem érdekel, ha lelepleződök esetleg, de nem fogom ölbe tett kézzel nézni ahogy szenved. Hamarosan megjelenik az iménti szolgáló egy tál langyos vízzel és egy kendővel, majd leteszi az asztalra és sietősen elmegy. Ő is fél. Itt mindenki retteg. Szörnyű egy hely, maja a pokol...
kigombolom a felsőjét és letörölgetem róla a vért. Nem mond semmit, csak behunyt szemekkel hagyja, hogy megtisztogassam. A nap további részében nem igazán hagyjuk el a szobát. Ő az ágyban fekszik, én pedig a szélén ülve figyelem, ahogy lassan elalszik.


Mikor elég későre jár már, és mindenki alszik úgy döntök, kiosonok. Nem mintha annyira szeretném a fiút, de egy apa akkor sem bánhat így a fiával!

Az ajtó zárva, de az ablak nem. Leoldom a láncomat, majd nesztelen léptekkel mászok ki az ablakon. A férfi szobája egy emelettel lejjebb van, nem nehéz megtalálnom. Az asztalánál ül, alig szűrődik be némi fény. Csendben mászok be a nyitott ablakon, majd a háta mögé lopakodva vágom hátba. Felüvölt fájdalmában, majd felpattan és hátra ugrik, de addigra én már a sötétségben rejtőzök. Újra a háta mögé ugrok és köré tekerem a farkam, úgy, hogy a vége a nyakát szorongatja. Közben a fény is kialszik, így ő semmit sem lát, de én tisztán látok mindent
- Ki maga és mit akar?!- sziszegi
- Az nem fontos, hogy én ki vagyok- elmélyítem a hangom, így egészen hasonlít a valódira- megöletett egy lényt, egy másikat pedig tönkre tett. Mi erre a mentsége?!- sziszegem
- Miről beszél? Egy szót sem értek ebből!
- Ne adja a hülyét, pontosan tudom, hogy mit művelt! Ártatlan lelkek százai haltak meg maga miatt! A maga fajtának nem lenne szabad léteznie sem!- a földre lököm és ütni- várni kezdem, pont úgy, ahogy ő tette azt a fiúval. Az üvöltésére persze a háznép is felébred, de mire ide érnek és bejutnak én már kint vagyok. Nem is foglalkoznak velem, így bőven van időm vissza mászni. Vissza csatolom a láncot és elfekszem a matracon, alvást színlelve
Mikor berúgják az ajtót ő is felriad, de persze mozdulni sem bír
- Mi történt?- ébredezik
- Az édesapját megtámadta valaki- hebegi a szolgáló
- Mi?- erre már én is felkelek és adva a hülyét forgolódik köztük- elloptak valamit?
- Nem tudjuk még... lehet, hogy még itt van az elkövető...

 


Andro2021. 07. 29. 19:22:32#35967
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (Sárkánykámnak)


- Sajnálom… - törölgetem a szemem, mikor végre valamelyest megnyugszom. - Egy seggfej vagyok… - mondom, de Long csak értetlenül néz rám és félredönti a fejét. Talán nem ismeri a szó jelentését. Addig jó.
Kotorászni kezdek a kosárkában, majd előhúzok egy almát. Vagy valami hasonlót. Helyi gyümölcs, fogalmam sincs, mi a neve. Long felé nyújtom, aki kissé vonakodva veszi el. Nem hibáztatom, hogy tart tőlem. De beleharap és enni kezd. Egymás után eszegeti a gyümölcsöket, miközben én csak úgy nézem. Most olyan gondtalan. Miért nem tudtam vele mindig így bánni? De… engem nem tanítottak meg a törődésre, a kötelékekre. Nem tudom, hogy kell jól bánni másokkal. 
Long hirtelen félbetöri a nála levő gyümölcsöt és a felét nekem nyújtja. Meglep a gesztus, hogy kedveskedni akar nekem. Pedig tudja, milyen kegyetlen tudok lenni. Tétován elveszem, majd fanyar mosollyal beleharapok. Csak tartunk valahová. Vagy legalábbis remélem.
- Köszönöm… - sóhajtom. - Beszélj, kérlek... hallani akarom a hangod… -  mondom, mire meghökkenve néz rám. Nem bízik bennem. - Nem foglak bántani, ígérem. Kérlek, beszélj hozzám!
- Mit akar hallani... gazdám? - suttogja alig hallhatóan, mint aki fél, ha rossz dolgot mond, megverem. Megvan az oka a félelemre, de tényleg hallani akarom a hangját. Nem akarok némaságot. Most nem.
- Bármit. Akármit...
- Hát... nagyon szép a kert... és a gyümölcsök is finomak... - néz körbe. Ja, kurva szép, mondhatom. Mint egy kibaszott, élettelen festmény. Ez is anyám műve, de még mindig jobb, mint odabenn. - Szeretem a meleget... a fényt... azt hiszem. Olyan jó...
- Igen, az… - hagyom helyben, végignézve a kerten. Gyűlölöm az egészet.


Semmitmondó fecsegéssel ütjük el az időt, de ahogy alkonyodik, lassan ideje bemenni. Az éjszakák kissé hűvösek. Long nem tiltakozik, de látom rajta, hogy maradt volna még. Majd holnap ismét kihozom, de ahogy a farkára téved a tekintetem, amikor a szobában a ketrecbe parancsolom, más ötletem támad. Azt is rendbe kéne hozatni, elvégre én törtem el. A vége meg csálén áll. De kérdés, hogy mit fog szólni az orvoshoz. Kórházba kéne vinnem. Rögzítem a láncot, majd kis hezitálás után rázárom a ketrecet. Nem szívesen teszem, már nem, de nem akarom, hogy megszökjön, vagy kárt tegyen magában. Még gyógyul. 


Magára hagyom Longot, közben elintézek egy időpontfoglalást a pet-kórházban és már tudom is, hogy mit adjak neki. Ha nem vagyok itt, unatkozik, így el kell foglalnia magát. Az egyik alkalmazottunkat utasítom, hogy jöjjön velem a raktárba, ahol kis keresgélés után meg is találom néhány gyerekkori játékomat. Plüssállatok, labdák, néhány mesekönyv, egy ugrálókötél. Egy másik dobozban babákat találok, valamelyik alkalmazottunk gyerekének régi cuccait. Ezek jók lesznek, Long csak tud kezdeni velük valamit. Elvégre olyan, mint egy kisgyerek, alig egy hónapos. Biztos örülni fog nekik. Dobozba tetetem a cuccokat, majd visszaindulok a szobámba. Mikor belépek, látom, hogy Long fenn van, de álmosan pislog rám. Biztos aludt, én meg felzavartam. Elfáradhatott, talán nem kéne ennyi időre kivinnem. Fárasztó lehet neki, de kell a levegő, meg a napfény is. Bizalmatlanul néz minket, ahogy a velem levő férfi leteszi a dobozt az asztalra, majd távozik. Én a ketrechez lépek, majd kinyitom, mire Long hátrahúzódik.
- Long, hoztam neked   mosolyodom el. - Remélem tetszeni fog. - Intek neki, mire kimászik, én pedig az asztalhoz megyek. Követ, és szemmel láthatóan kíváncsi, de gyanakvó is. - Nyisd ki! - Kinyitja, majd kérdőn néz rám. - Játékok. Hogy ne unatkozz, mikor nem vagyok itt – adok magyarázatot.
- Köszönöm… - motyogja, majd kezébe veszi az egyik babát, ami egy kislányt mintáz.

Egy szót sem szólok, csak az ágy szélére telepedve figyelem, ahogy egyik játékot a másik után veszi kézbe és tanulmányozza. Mintha arra próbálna rájönni, mire is valók. A labdát veszi kézbe. Nagyobb a többi játéknál, talán tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor már nem akartam vele játszani. Méregdrága, márkás darab, Sötétkék-citromsárga hatszögekkel. Még mindig olyan kemény, mint annak idején volt. Emlékszem, mennyire szerettem rúgni és dobálni a bátyámmal, míg aztán ő „komoly” nagyfiúként már nem játszott velem. Anyámék sem engedték, én meg akkor kezdtem zülleni. Akkoriban jöttem rá, hogy sosem érhetek fel a bátyámhoz. Hogy örökké „csak a második” gyerek leszek. Az emléktől rossz ízű a szám, beharapom az alsó ajkam és akkor veszem észre, hogy Long engem figyel. A tekintete kérdő, és látom, hogy kíváncsi. 
- Mi az? - kérdem.
- Valami… baj van… gazdám? - kérdi tétován, nem tudva, megszólalhat-e. Felsóhajtok, mire összerezzen.
- Csak rossz emlékek, ne törődj vele – rázom a fejem, próbálva mosolyt erőltetni az arcomra. De érzem, mennyire hamis. - Tetszenek? Ha nem, akkor… keresek valami mást. Talán néhány kirakóst. Mondjuk egy ezer darabosat, azzal biztosan ellennél egy ideig. Biztosan tetszene, annak idején egy rakás kirakóm volt. Az egyik vagy ötezer darabból állt, és hónapokig raktam ki. A végén egy város látképe lett belőle.
- Kirakós? - kérdi óvatosan Long. - Az mi?
- Mindjárt megmutatom – állok fel az ágyról, mire ő összerezzen. - Nem kell félned, semmi fájdalmas nincs benne.
Magamon érzem Long tekintetét, ahogy a szekrényem felé indulok. Kinyitom, és a legfelső polcon kezdek kutakodni a ruhák felett. Meg is találom a puzzle-ket rejtő nagy dobozokat, amiket annak idején ugyan valószínűleg kiraktam, de aztán csak visszadobáltam a dobozba. Hiszen nem volt kinek megmutatni őket, így felesleges volt bekereteztetni. Óvatosan leemelem őket, van vagy három és a földre teszem. Hallom Long lépteit, ahogy halkan, óvakodva odasétál hozzám és kíváncsian nézi a kezemben levő holmit. A legfelső dobozon a Colosseum látható, és ez pont egy ezer darabos puzzle. 
- Szeretnéd kirakni? - kérdem, mire Long félredönti a fejét. - Bár együtt jobb móka. Én is szerettem volna valakivel kirakni, de a bátyám mindig túlságosan elfoglalt volt. A barátaimat meg az ilyen „gyerekes” dolog nem érdekelte. Pedig jó móka, ha el akarod ütni valamivel az időt.
Long nem válaszol, miközben leteszem a dobozokat és szétrakom őket. A második kép egy erdei tájképet ábrázol egy patakkal, aminek a partján egy őz iszik éppen. Ez csak ötszáz darabos. A harmadik fedőlapon pedig hatalmas sárkány van, ami éppen tüzet okád és széttárja a szárnyait. Long meghökkenve nézi, mire halványan elmosolyodom. A puzzle háromezer darabos.
- Szeretem a sárkányokat – mondom halkan. - Mindig is szerettem őket, pedig a valóságban nem is léteznek. Talán… ezért akartalak sárkányalakban. Én… nem is tudom, hogy lehettem veled olyan… kegyetlen… Csak tudod… én… - a hajamba túrok, nem tudom, miért mondom el neki. - Én… nem tudom, hogy kell szeretni. Vagy hogy kell… kedvesnek lenni másokkal. - Egyenesen a szemébe nézek, és látom, hogy figyel. Ő tényleg figyel rám, vagy pedig csak kíváncsi. Végigsimítok a sárkányos puzzle dobozának tetején. - A szüleim sosem törődtek velem igazán – kezdek bele, nem is tudom, miért. - Számukra a bátyám az isten, a tökéletes gyerek, aki mindig mindent megkapott, semmiért sem kellett megküzdenie. Aztán öt évvel később jöttem én, a nem várt gyerek, a második, a felesleg. - Érzem, hogy szúrni kezd a szemem, de erővel tartom vissza a könnyeimet. Nem akarok egy állat előtt sírni. - Akárhogy igyekeztem jól tanulni, sportolni, jól viselkedni, nem igazán érdekelte őket. Ha viszont hibát követtem el… nos… jött a büntetés, akármilyen apró dologról is legyen szó. Én meg szép lassan megtanultam, hogy nem bízhatok senkiben, nem számít, mit teszek, nem számít, hogy erőlködöm elnyerni a szeretetüket, sosem győzhetek. Így egy idő után egyszerűen feladtam. Nem volt értelme futni egy olyan szekér után, ami nem vesz fel és még a lovak is beléd rúgnak.
- De… a testvére törődik magával… - Long hangja kedvesnek tűnik, de lehet, hogy pusztán álca. Benne sem bízom jobban, mint bárki másban, pedig ő tényleg nem tett semmi rosszat.
- Igen, persze – mosolyodom el keserűen. - Már amikor kedve is van hozzá. Gyerekkoromban sem nagyon játszottunk együtt, én meg belekeveredtem később egy rossz társaságba. Elvileg a barátaim, de… ez csak érdekbarátság. Csak a családom hírneve miatt vannak velem, és ha gyengének mutatom magam, célponttá válok. De még így is jobb, mint egyedül. Még a látszatbarátság is jobb, mint a magány.
- Gazdám… - dönti oldalra a fejét Long, mint aki nem tudja, mit mondjon.
- Hagyjuk – törlöm meg a szemem, mintha minden rendben lenne. Hiszen minden rendben is van, csak belül érzem magam úgy, mint akit beraktak a centrifugába. - Inkább rakjuk ki a kirakót. Melyiket szeretnéd?
Long tétovázik, majd bizonytalan kézzel mutat a sárkányosra. Halkan elnevetem magam, mire döbbenten néz rám. A fejem csóválom, hogy pont a legnehezebbet választotta. Vagy fél évig fogjuk kirakni, de nem baj. A szoba közepére megyünk, majd egyszerűen a földre ülök. Long követ, de tisztes távolban marad tőlem. Fél, retteg, nem is titkolja és látszik rajta, hogy szívesebben lenne egészen máshol. Ezt is magamnak köszönhetem. Ha nem bántam volna vele olyan kegyetlenül, akkor most jó barátok lennénk. Igazság szerint, tényleg szükségem van rá, ő az egyetlen, akinek úgy érzem, bármit elmondhatok. 


Long egészen hamar belejön a dologba, amikor megmutatom neki, hogy kell csinálni. De háromezer puzzle azért elég sok, ráadásul kicsik a darabok. De vacsorára már egy egész sort kirakunk, plusz a sárkány egyik szemét is. Nem megyek le vacsorázni, pedig apám üzen értem, inkább a szobámba hozatok fel magamnak és Longnak ennivalót. Nincs kedvem bájologni a „családommal”. Főleg nem most, főleg nem ma. 
- Jövő héten elviszlek valahová – mondom vacsora után, mikor már az összes üres edény eltűnt a szobámból. - Előre szólok, nem fog tetszeni. De muszáj valamit kezdeni a rosszul összeforrt farkaddal.
- Fájni… fog? - kérdi ijedten Long, kezébe véve az említett végtagot. Úgy tűnik, már nem fél, hogy bántom, ha beszél. 
- Nem hiszem, kérek majd érzéstelenítőt – mondom megnyugtató hangon. - De szeretnék segíteni rajtad, elvégre én léptem rá és törtem el szándékosan. Sajnálom… Többé nem teszek ilyet. Többé… nem foglak bántani, Long. Ígérem.
Kétkedve néz rám, amit nem tudok neki felróni. Eddig csak fájdalmat okoztam neki, megaláztam, bántottam és most pocsékul érzem magam. Nem akarom, hogy megint fájjon neki. De tudom, hogy nem hisz az ígéretemben. Én sem hinnék saját magamnak, de ezt nem mondom ki hangosan. Egészen lefekvésig folytatjuk a kirakózást, úgy látom, Longnak tetszik. Talán a gyerekesebb játékokat visszavitetem, de a nagy labdát és az ugrókötelet nem. Csak remélhetem, hogy nem akar az utóbbival megfojtani. Lefekvéskor viszont nem zárom be Longot. Úgy döntök, elég volt. Kiveszem a matracot a ketrecből a takarójával együtt az ágyam mellé teszem. Meglepi a dolog, és gyanakodva méregeti az ágyát, valamint engem. 
- Azért az ágyamban még nem alszol! - közlöm egyszerűen. - De annyi bizalmat szavazok neked, hogy remélem, nem az éjszaka folyamán fogsz megfojtani, vagy elharapni a nyakam. Ha bántani akarsz, akkor tedd akkor, amikor ébren vagyok. Na, aludjunk, fáradt vagyok és holnap is lesz nap. És ha ki akarnál osonni, közlöm, hogy az ajtó zárva és csak én tudom kinyitni.
- Nem fogok megszökni – mondja halkan, miközben elhelyezkedik a matracon és betakarja magát.
- Tudom – bólintok, miközben én magam is ágyba bújok és villanyt oltok. Akaratlanul nyúlok le, és simítok bele selymes hajába. - Jó éjt, Long!
Megremeg az érintésemre, mint aki pofont várt, vagy valami rosszabbat. Nem rovom fel neki. Elfészkelem magam az ágyban és már majdnem elalszom, amikor Long hangját hallom. De lehet, hogy csak képzelem.
- Jó éjt, gazdám!


~*~


Reggel, mikor felébredek, első pillantásom a ketrecre esik és kis híján az ütő is megáll bennem. Long nincs benne. Kell pár pillanat, mire rájövök, hogy én nem zártam be és lenézek az ágyam mellé. Long ott fekszik a matracon a takarója alatt és békésen szuszog. De nem tudom, valóban alszik-e, vagy pedig csak megjátssza. Csak nézem őt, olyan gyönyörű a lehunyt szemeivel, a világos bőrével, a hosszú hajával. Az ajkai enyhén szétnyílnak, ahogy lélegzik. Akaratlanul nyelek egyet, és inkább felkelek. Óvatos vagyok, de tudom, hogy a sárkányoknak jó a hallásuk. Még a fürdő ajtajáig sem jutok, amikor egy halk, félénk hangot hallok.
- Gazdám? - Hátrafordulok, és Longot pillantom meg, amint bizonytalan léptekkel felém sétál. Még mindig anyaszült meztelen. Rá kéne adnom valamit.
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek – mondom halkan. - Jól aludtál?
- Azt… hiszem… - válaszolja bizonytalanul. - Furcsa volt, de… azt hiszem… kellemes.
- Többé nem kell a ketrecben aludnod – mondom egyszerűen. - Várj meg, míg végzek, aztán megfürdesz és kapsz ruhát. Ma lejössz velem reggelizni. Utána kiviszlek levegőzni. Sétálunk egyet, jó?
Ledermed a szavaimtól, de nem ellenkezik, csak bólint. Nekem meg van egy tervem. Apám hamarosan lemegy az étkezőbe. Nem hagyhatok ki egy ilyen remek alkalmat, amikor bosszanthatom még ha tudom is, hogy később megkapom érte a magamét. 
Gyorsan megmosakszom, elvégzem, amit el kell, majd hagyom, hogy Long is megfürödjön. Már nagyon jól megy neki egyedül. Addig én kiválasztok neki egy pár ruhát, mert azért nem akarom annyira felhergelni apámat, hogy ott helyben üssön meg. Nem bírnám elviselni a szégyent, ha Long előtt gyepálna el. Egy könnyű, bézs színű, ujjatlan felsőt és egy fehér nadrágot választok azonos színű alsónadrággal. Mindkét alsó ruhadarabon van lyuk a farok számára. Még egy könnyű, fekete színű szandált is készítek ki, mert a karmai miatt a cipő szóba sem jöhet. Még szétvágná. Mikor Long kijön a fürdőből, és odanyújtom neki a ruhákat, meglepődik. Eddig csak peteknek való darabokat adtam neki, és bár ez is az, de nem olyan ízléstelen. Majdnem emberi viselet, és nem is fintorodik el, amikor kézbe veszi őket. Csak a szandált furcsállja, de felveszi és követ, amikor elindulunk az étkezőbe. Hogyne követne, ha nálam van a póráz szára, ami a nyakörvére van kapcsolva. 


Ideges vagyok, és tudom, hogy Long ezt érzi, de egyetlen szót sem szól. Nem is kell, tudom, hogy retteg ő is. Vagyis, azt hiszem retteg, pedig csak kétszer látta apámat. Én viszont szinte minden nap, és egész életemben félelemben éltem miatta. Ha elköltözhetnék, minden más lenne, de arról hallani sem akar. Itt akar tartani, hogy irányíthasson, de én is tudok neki kellemetlen perceket okozni. Bár utána mindig rajtam csattan az ostor, de ez most meg fogja érni.
Mikor leérünk, apám már ott van, békésen reggelizik, de amikor megpillant minket, az arckifejezése egyből megváltozik.
- Mit keres itt ez az állat?! - kérdi undorodva, mire hallom, hogy Long halkan morogni kezd. Leintem, nem akarok balhét.
- Neked is jó reggelt, apa! - köszönök vidáman, majd helyet foglalok és intek Longnak, hogy üljön le. De ő csak állva marad mögöttem.
- Ugye nem akarod, hogy ez az állat az asztalhoz üljön?! - hördül fel az öreg. - Elvégre mégsem…
- Long, leülni! - mutatok a mellettem álló székre, rá sem bagózva apám szövegére. Long leül, és amilyen fejet apám vág, már tudom, hogy alaposan el leszek tángálva. - Long az én petem, és ha jól emlékszem, teljesen rám bíztad. Akkor pedig azt csinálok vele, amit akarok. Ráadásul tud viselkedni, apám – nézek apámra, miközben a kissé megszeppent személyzet reggelit tálal nekem és Longnak.
- Te nem vagy eszednél! - ordítja apám, mire az evőpálcika egy pillanatra megáll a kezemben. - Mégis mi jogon ellenkezel velem? Az apád vagyok! Azonnal tüntesd el azt ott az asztaltól! - mutat Longra, aki összeszűkült szemekkel néz apámra.
- Long az én tulajdonom! - mondom egyszerűen, majd eszek pár falatot. - Ha úgy döntök, hogy az asztal tetején táncoltatom, vagy kilövöm az űrbe, akkor sem mondhatsz semmit. Nem a tiéd, nekem vetted, az én petem.
Apám egy szót sem szól, de a feje vöröslik a dühtől. Szerintem nem sok választja el attól, hogy ott helyben megagyaljon. Tudom, mi fog következni reggeli után. Végül fogja magát, egyszerűen feláll és az ajtó felé indul. De mielőtt kilépne rajta, még visszaszól.
- Reggeli után gyere a szobámba! - A hangja rideg és parancsoló, összerezzenek tőle, majd távozik.
A kezemben remegnek az evőpálcikák, és tudom, hogy Long is érzi az idegességemet. Iszok pár korty gyümölcslét, hogy lenyugodjak, majd Longhoz fordulok. 
- Nos, tudtam, mit kapok érte, ha idehozlak, de már mindegy – mondom könnyednek szánt hangon, de a gyomrom fel-le liftezik. - Együnk, aztán hadd essek túl apám büntetésén. De legalább megérte. Még sosem láttam ilyen dühösnek a vén szarost – nevetem el magam.
Long csak értetlenül néz, de végül enni kezd, mint aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nos, én sem nagyon. De rettentően félek, hogy apám mit fog művelni velem.
 

Reggeli után egy alkalmazottra bízom Longot, hogy vigye ki a kertbe, lehetőleg a lugasba. Látom a fickón a bizonytalanságot, de megnyugtatom, hogy a sárkány nem harap, nem rúg és nem karmol. De ez sem nyugtatja meg túlságosan, mindenesetre elindul vele.
- Majd utánad megyek – kiáltok Longnak, aztán háborgó gyomorral és remegő tagokkal indulok apám szobája felé.
Mikor odaérek, kopogok, majd apám engedélye után belépek a szobába. Apám az íróasztala mögött ül, de amint belépek, feláll és odalép elém. Még meg sem tudok szólalni, már jön az első ütés az arcomra, mire megtántorodom.
- Te rohadt kis korcs! - fröcsög apám az arcomba, majd újra megüt. - Hogy merészelsz így viselkedni velem?! Megaláztál a saját otthonomban egy állat előtt! Szembeszegültél  a parancsaimmal! Majd adok én neked!
Védekezni sincs esélyem, de nem is lenne értelme. Újabb ütést kapok, ezúttal a gyomromba, mire összegörnyedek. Ő pedig ütni-rúgni kezd, majd az övét is leveszi és azzal kezdi csépelni a hátam, és a karom, amivel az arcomat védem. Mikor végez, csak hangtalanul sírva fekszem a szőnyegen a lába előtt. Ő csak mered rám, majd egyszerűen visszaül az asztalához, folytatva, amit elkezdett. Egyetlen pillantást sem pazarol rám tovább, én pedig pár perc után lassan felállok és sántikálva elhagyom a helyiséget. Mindenem fáj, a karom, a hátam, a lábam, a gyomrom, az arcom. Rémes látványt nyújthatok, de szerencsésen elkerülöm a szolgálókat. De amúgy sem törődne vele senki, hogy nézek ki. Legfeljebb megjegyeznék, hogy megint megkaptam, amit megérdemeltem. Lassan araszolok a kertbe vezető hátsó ajtó felé, majd kilépve már meg is pillantom Longot, aki lugasnál áll, és a virágokat szemléli. Olyan gyönyörű, és a ruha is remekül áll rajta. Nagy levegőt veszek, és elindulok felé, de alig van erőm, minden lépésért küzdenem kell. Apám verése nagyon kemény volt, de megígértem Longnak, hogy kihozom. Nem akarom, hogy becstelennek gondoljon. Már közel járok hozzá, amikor észleli a jelenlétem, és megfordul. Látom, hogy a szemei elkerekednek, a lábam pedig ekkor adja fel. Érzem, hogy zuhanni kezdek, de két erős kar elkap, én pedig önkéntelenül kapaszkodom beléjük. Az erőm teljesen elfogyott. 
- Gazdám… - hallom meg Long hangját. Mintha aggódna, de biztos csak képzelem. Szerintem még örül is neki, hogy ilyen állapotban lát.
- Semmi… baj… - lehelem, minden lélegzetért küzdve. - Csak… apám egy… kicsit… megbüntetett… - Felnézek gyönyörű, kék szemeibe. Mosolyogni próbálok, de csak egy fájdalmas fintorra futja. - Semmi… baj… Long… téged nem… fog bántani... Azt.. nem fogom... engedni, hogy... hozzád érjen...


Sado-chan2021. 07. 26. 20:21:18#35964
Karakter: MD-26
Megjegyzés: Gazdámnak


 

Sokáig beszélgetünk még, próbálom kiismerni.
Emlékszem, nem minden ember akarta a halálunkat. Nekem is voltak ember barátaim, akik bújtattak, védelmeztek minket. Bár kisebb termetűek mint mi, harciasabbak, és sok fegyverük van. Volt. Nem tudom, vannak e még közülük, hogy hozzánk hasonlóan levadászták őket is... ha vannak túlélők, ő vajon egy közülük?

 

Emlékszem a szavaira... ha csak azért mondta, hogy megkedveljem... ennek semmi értelme! Agymosottként mi értelme lett volna a kegyetlenségekről beszélnie nekem? Talán tesztelhetném... ha nem a segítők egyike, úgysem ért majd belőle semmit.
- Emeld magasra az arcod...
- … hogy az istenek lássák a mosolyod!- hátrébb lép, majd zavartan pislog- nem hittem volna, hogy egy ilyen kegyetlen eljárás után még marad belőled bármi...
- én sem- sóhajtom- nem tudom, hogy programozási hiba, vagy drága öcséd merénylete a vétkes... de vissza kaptam a tudatomat... és az emlékeim nagy részét
- Ezt jó hallani- nem tudom, hogy nekem, vagy az öccsének szól a fintor- mik a terveid?
- Elsőnek kiismerni ezt a testet, az embereket, a helyet. Aztán megszökni- erre csak biccent- kérlek ne szólj senkinek erről. Nem akarok rosszat, csak haza akarok menni... és a húgom. Meg kell őt találnom...
- Az nem lesz egyszerű... százból ha egy hibrid születik hibásan, és van rá esély, hogy vissza kapja az elméjét. Ráadásul, nem tudjuk, milyen testet kapott. Valószínűleg fel sem ismernétek egymást... hacsak... ki kell deríteni, mikor fogtak el titeket, és mikor tették át...
- Hajrá. Addig én játszom tovább az agymosott kisállatot- sóhajtom. Újra csak bólint, majd magamra hagy. Hamarosan újra nyílik az ajtó, de ezúttal a kölyök lép be rajta. Elég pocsékul fest, és hazudnék, ha azt mondanám, nem őrülök ennek. Érezze csak szarul magát. Nem okolom azért, hogy megöltek. Azért annál inkább, ahogy bánt velem. Kegyetlen szörnyeteg!

Nem szólok hozzá, csak figyelek. A harag keveredik a félelemmel, furcsa elegyet alkotva kavarja fel a gyomromat. Rosszul vagyok már csak a látványától is!

Letérdel a ketrec elé, a hideg is kiráz tőle.

 

- Gyere ki! - nyitja ki a ketrec ajtaját, majd bizonytalan hangon utasít - Nem foglak bántani, ígérem. - hát persze...

Kimászok, de nem állok fel. Nem is szól érte, inkább egyszerűen a karjaiba kap. Meglepetten pislogok, majd hogy biztosan ne eljtsen le, a nyakába kapaszkodok. Szöges ellentéte az eddigi énjének... csak abban reménykedem, ilyen marad, és nem tér vissza a kegyetlen énje, miután felépülök. Meg tudnám védeni magam egy ember ellen... de ők sokkal többen vannak, én pedig egyedül, fegyver és segítség nélkül. A bátyja mellettem áll, de nem harcos. Nem tud megvédeni.

 

 

- Mi az? - kérdi, miközben elindul kifelé

 

- Hová… megyünk? - kérdem félénken. Remélhetőleg nem most akar megszabadulni tőlem

 

- Meglátod. Meglepetés. Tetszeni fog.- erre össze rezzenek. Akárhányszor elhangzott ez a mondat az ő szájából, az rám nézve csak bajt jelentett. Végül kiérünk a kertbe. Elkerekedett szemekkel nézek körbe. Mióta itt vagyok, a szobáját sem hagyhattam el, nem hogy az épületet. Most pedig... kint vagyok... a szabadban...vagyis, majdnem... mégis megnyugvás önt el, ahogy a virágok illata eléri az orromat. Rengeteg földi növény, és annál is több őshonos faj... tökéletes harmóniában. Hát mi mért nem tudunk így élni egymás mellett?! Nem egy szerelem született már a két faj közt, nem lehetetlen a béke sem... csak épp nem akarják.

Gondolataimból a puha anyag érintése ránt vissza, mikor finoman letesz a földre. Olyan jól esik végre kinyújtóznom. A meleg fény, simogató ereje... a fű érintése... de valahogy ezek ellenére sem tudok igazán ellazulni.

- Köszönöm… - suttogja, mire meglepetten nézek rá - És… sajnálom…
Nem szólok semmit, kíváncsi vagyok a folytatásra. Az arcára van írva, mennyire pocsékul érzi magát. Helyes! Hosszú percekig meg sem szólal, majd egyszerűen megragadja akarom és magához ránt. Szorosan ölel magához
- Sajnálom… - szipogja - Én… nem akartalak… ennyire bántani… Bassza meg, ha… ha valami… történt volna veled, én… Én… lehet, hogy… kegyetlen vagyok, meg… arrogáns, és… és… durva, de… de soha… soha nem ölnék meg… senkit… És… tudom, hogy… gyűlölsz… ez… ez rendben is… van… Semmi baj… gyűlölj… nyugodtan, jó? Nem… nem okollak… érte…
Köré fonom a karjaim. Olyan egyszerű lenne megfojtanom. Olyan szívesen elvenném az életét! Minket békére, toleranciára nevelnek, megbocsájtásra és szeretetre. De annyi harag van bennem... undorodom az érintésétől, de ha szabad akarok lenni, nem lökhetem el, így erőt veszek magamon és átölelem. Az ölébe fészkelem magam, mint egy jól nevelt kisállat. Lassan simogatni kezd, így ülünk hosszú percekig, míg meg nem nyugszik
- Sajnálom...- törölgeti a szemét- egy seggfej vagyok...-Legszívesebben bólogatnék, de inkább adva a hülyét, kérdőn biccentem oldalra a fejem. Ő csak tétován kotorászni kezd a kosárban, majd elő húz egy gyümölcsöt és felém nyújtja. Vonakodva veszem el tőle, majd bele harapok és enni kezdek. Olyan rég ettem már friss gyümölcsöt...
Egymás után tömöm a fejembe a gyümölcsöket, mikor észre veszem, hogy ő csak engem figyel. Leküzdöm a falatot, majd félbe töröm ami nálam van és felé nyújtom. Elveszi és bele harap, majd egy fanyar mosollyal értékeli a gesztust
- Köszönöm...- sóhajtja-beszélj, kérlek... hallani akarom a hangod...-erre csak meglepetten pislogok. Eddig megkínzott, ha megszólaltam, most mégis azt akarja, hogy beszéljek? Neeem... nem dőlök be ennek!- nem foglak bántani, ígérem. Kérlek, beszélj hozzám!
- Mit akar hallani... gazdám?- suttogom alig hallhatóan. Mért hiszi, hogy akarnék, vagy egyáltalán képes lennék arra, hogy jópofizzak vele?
- Bármit. Akármit...
- Hát... nagyon szép a kert... és a gyümölcsök is finomak... -nézek körbe. Olyan ez a kert, mint egy tökéletes festmény. Semmi életszerű nincs benne, de ha behunyom a szemem, egész olyan, mint a rét az otthonom mellett- szeretem a meleget... a fényt... azt hiszem. Olyan jó...
- igen, az...

Semmit mondó beszélgetéssel ütjük el az időt, de végül vissza kell menni. Talán megunta az üres locsogást. Ami azt illeti, én is. De jól esett ez a kis kedvesség, és a meleg, a fű érintése... az illatok. Mintha a lelkem kicsit megnyugodna tőle. Épp ezért még rosszabb, mikor vissza visz a szobájába, majd vissza parancsol a ketrecbe. Elfintorodok, még szerencse, hogy háttal állok neki, majd vissza mászok, ő pedig rögzíti a nyakörv láncát és becsukja a ketrec ajtaját. Hezitál egy pillanatig, majd rám zárja az ajtót. Én csak csendben figyelem, a szivacson kuporogva. Nem mond semmit, csak feláll, sarkon fordul és magamra hagy. Halkan sóhajtok fel, mikor becsukja maga mögött az ajtót. Ennyit a kellemes napról. Elterülök a matracon, és csak bámulom a rácsokat. Fogalmam sincs, hogy állítsam ezt a gyereket az oldalamra. Hogy győzhetném meg, mikor ő maga sem tudja, hányadán áll saját magával. Egyik percben az életemre tör, a másikban édes bogyókkal etet... tisztára dilis a srác...

Ahogy elmélkedek lassan elnyom az álom. Álom a szabadságról, az otthonomról. Minél többet gondolok rá, annál inkább hiányzik. A húgom, a szüleim, az otthonom, az állataink...
Az ajtó nyikorgására ébredek fel. Nem mozdulok, csak az egyik szemem nyitom ki, úgy figyelem, a fiú lép be a szobába, majd közvetlen utána egy szolgáló, hatalmas dobozzal a kezében. Leteszi az asztalra, majd távozik. Mi lehet benne? Újabb nevetséges rongyok? Kínzó eszközök? Ahogy eszembe jut, mit művelt velem elfog a hányinger. Undorító pióca...
Közelebb lép a ketrechez, majd kinyitja az ajtót. Erre már felemelem a fejem
- Long, hoztam neked valamit- mosolyodik el- remélem tetszeni fog- int a kezével, én pedig kimászok és felegyenesedek. A doboz felé indul, én pedig követem.- nyisd ki- kinyitom. Játékok. Állatoknak és kisgyerekeknek szánt játékok. Labdák, babák, fa kockák. Egy kötél, mesekönyvek. Meg sem próbálok jó arcot vágni, csak kérdőn nézek rá
- Játékok. Hogy ne unatkozz, mikor nem vagyok itt
- Köszönöm...-motyogom. Ezek szerint azt hiszi, egy három éves gyerek szintjén vagyok... csodás. A kezembe veszem az egyik babát. Egy embergyereket ábrázol, egy kislányt. Vajon ha letépem a fejét mit reagálna?

Nem szól semmit, csak leül az ágy szélére és figyel. Sorra veszem a kezembe a játékokat, úgy teszek, mintha sorra tanulmányoznám mindet. Valamire csak jók lesznek...


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2022. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).