Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3.

Andro2020. 11. 15. 16:10:23#35856
Karakter: Song Li Hong
Megjegyzés: (MD-26-nak)


El sem hiszem, hogy apám végül talán mégis beváltja az ígéretét. Annyira izgatott vagyok, hiszen sikeresen teljesítettem azokat a hülye vizsgákat is. Bár tartottam tőle, hogy megint hazudni fog, ahogy mindig, ha valamit el akar érni nálam. Még csak nem is balhéztam, nem is rúgtam be a vizsgaidőszak alatt, ami már önmagában dicséretet érdemelne szerintem. Ma pedig még egy születésnapi bulit is rendezett nekem. Habár inkább csak unalmas vénemberek jöttek el, akik hozták magukkal a vénséges feleségeiket, vagy a fiatal kis kurváikat. Van egy-két fiatal srác és lány is, de mivel nem ismerem őket, nem nagyon akarok társalogni velük. Nekem nincs szükségem barátokra, persze, ha nyalnak nekem és előttem kúsznak-másznak, az mindjárt más. Azt szeretem, de ma visszafogom magam. Apám éberen figyel, miközben még valamit leegyeztet a titkárnőjével. Úgyis nyílt titok, hogy sorozatban dugja őt is, meg a többi ribit a vállalatnál. Anyám meg szó nélkül tűri, mint valami kibaszott mártír. A bátyám, Li Feng közeledik felém, kezében egy pohár pezsgővel, amit nekem nyújt.
- Mától törvényesen is leihatod magad a sárga földig – mondja humorizálva. Tudja, hogy sosem vagyok merev részeg. - Hogy tetszik a buli?
- Unalmas – mondom egyszerűen. - Apánk nem mondott semmit?
- Szerintem hamarosan hátrahív, a nagy meglepetés odabenn készülődik a szobádban – somolyog a bátyám, mire az arcom kissé felderül. - Aztán nehogy megöld nekem, mert apa nem vesz neked másikat.
- Én azon csodálkoznék, ha betartaná az ígéretét – mondom. - Csoda, hogy te nem ágálsz ellene.
Li Feng éppen válaszolna, de apánk int nekem, hogy menjek oda. Kiiszom a pezsgőmet, majd a poharat egy éppel elhaladó pincér tálcájára téve indulok apám után. Egy szót sem szól, csak a szobám felé veszi az irányt.


Odabenn minden pont ugyanolyan, mint lenni szokott, mindössze egy hatalmas ketrec foglal helyet az egyik sarokban, nem messze az ablaktól. Ezek szerint apám nem hülyéskedett, tényleg kapok egy petet. Alig bírok magammal, olyan izgatott vagyok, mint ötéves koromban karácsonykor, amikor… Nem is tudom, mit kaptam, de nagyon vágytam rá, és anya megvette. De nem érek rá ezen morfondírozni, mert nyílik az ajtó és egy nő lép be, mögötte pedig egy fiatal fiú. Egyből tudom, hogy ő az, ki más is lehetne. Gyönyörű, hosszú, fehér haja és jégkék szemei vannak. A bőre sápadt, amit gyöngyházfényű pikkelyek borítanak. Nem túl magas, nem is túl alacsony, és meglátom a hosszú farkat is, amelyet maga után húz. A ráaggatott ruhák szűkek, nem az én ízlésem, de keveset takarnak, ami jó. Gyönyörű példány, nem mondom, és az ENYÉM!
- Ez lenne az? - fordulok izgatottan apám felé.
- Igen. Megígértem, ha átmész a vizsgákon, kapsz egy saját petet. - Apám tényleg nem hazudott. Ezalatt a nő a pet nyakában lógó pórázt a kezembe adja.
Apám hamar ki is megy a nővel. Még hallom, hogy az árról beszélnek. A nyakörvön egy rövidítést látok; MD-26. Milyen közönséges „név”. Ideje lesz hamar átneveznem, és már tudom is, hogy fogom hívni ezt a kis háziállatot.
A kis háziállat úgy tűnik, kíváncsi, én pedig várok, míg apám végre kimegy. Csak aztán kezdem el végigsimogatni a kis jószágomat. A bőre kellemesen meleg, a pikkelyek gyönyörűek és nem érdesek. Vajon le lehet őket hámozni? Vajon visszanőnek? Ha nem, akkor örökre ott marad a helyük? Mindenesetre gyönyörű példány, mindig is szerettem a sárkányokat, apám pedig úgy tűnik, kitett magáért. Tuti, hogy a bátyám árulta el neki, milyen petet szeretnék legjobban. 
- Térdre! - szólalok meg elégedett hangon, mire engedelmesen letérdel elém.
Megragadom a nyakát, mire meglepett, fájdalmas pillantással néz rám. Erre nem számítottál, mi, kis pet? Várok egy pár másodpercig, hogy tudatosítsam benne, bármit megtehetek vele, majd elengedem.
- Ha kinyírod, nem kapsz másikat – hallom apám hangját, majd úgy beszélget tovább a nővel, mintha misem történt volna. Dehogy akarom megölni a kicsikét, akkor odalenne a szórakozásom. Alig várom, hogy mások is lássák a kis drágát, majd készítek róla pár képet, mert hogy nem fogom engedni, hogy hozzáérjenek, az is tuti.
- Akkor hát... minden fontos tudni valót elmondtam. Legyen csodás napjuk! - Apám kezet fog a nővel, majd a ribanc végre távozik. Azt hittem, apám meg fogja dugni, de valszeg most nem tenne ilyet. 
Nos, ideje megnevelni a kis házi kedvencet. Kinyitom a ketrecet, és egyszerűen belököm. Ő csak rémülten néz rám, mintha valami rosszat tett volna. Nem, nem tett rosszat, de nem árt, ha tudja, ki a gazdája. Megvetően nézek végig rajta.
- MD-26... nem tetszik, olyan… semmilyen. Longnak foglak hívni… tudsz beszélni?
- Igen… uram… - hebegi halkan. Édes hangja van, de nem kell majd túl sokat beszélnie. Nem szeretem a hangos állatkákat.
- Helyes. Ne okozz csalódást!
Egyszerűen kimegyek a szobából, követem apámat. Elvégre, a vendégekkel is törődni kell, nem igaz? És még meg sem néztem a többi ajándékomat.


~*~


- Nos, hogy tetszik? - kérdi a bátyám, mikor lefutottam az utolsó tiszteletköröket és már az összes ajándékot végignéztem. A többsége haszontalan kacat, értelmetlen ócskaság, de nem utasíthattam őket vissza. - Apa kitett magáért, nem gondolod?
- A petre gondolsz, vagy erre a rongyrázó partira? - kérdem körbemutatva a társaságon. Rettentően unom magam, vissza akarok menni, hogy végre szórakozhassak a kis drágával.
- Az előbbire – mosolyodik el. A bátyám az egyetlen, akire még hallgatok is. - Én megmondtam, hogy érdemes gürcölni, nem igaz?
- Fogadok, te puhítottad meg a vénembert, és te mondtad neki, hogy félig sárkány legyen – nézek rá, mire ő csak ártatlanul pislog. - Csak te tudod, hogy szeretem a sárkányokat, szóval ne is próbáld tagadni.
- Jól van, jól van, megfogtál – nevet fel. - De tetszik?
- Imádom! - nézek rá csillogó szemekkel. - Gyönyörű, engedelmes és halk szavú. Amilyen nekem kell. Amúgy Longnak neveztem el. Az MD-26 olyan közönséges. Nincs enne semmi elegancia.
Li Feng nem mond semmit, én pedig az apámtól még az útközben kapott kis könyvecskét böngészem. Használati utasítás Longhoz. Tehát naponta legalább kétszer kell enni adni neki, ugyanazt eszi, amit az emberek és szereti a meleget, mivel félig hüllő. És néha ki kell engedni, hogy mozoghasson. Nos, ez utóbbin még gondolkodom. Ki fogom engedni, ha kellően engedelmes lesz, és nem pofázik vissza.
Elhaladunk a büféasztal mellett, én pedig egy tányérra halmozok némi ennivalót. Húsfélét, salátát, zöldséget, burgonyát és gyümölcsöt. Elvégre ennie kell, és éheztetni nem akarom. Ha legyengül, nem veszem hasznát.
- Holnap megmutatom neked is, de ma szeretnék kettesben lenni vele – somolygok, mire a bátyám csak a fejét csóválja.
- Azért ne bántsd nagyon, jó? Értékes és ritka jószág, kevés van belőlük. Nem volt olcsó mulatság legyártatni, és ha megölöd, apa nem vesz másikat – figyelmeztet.
- Ő is mondta – bólintok. - Egyébként, ha nem tudnám, hogy a teste mesterséges, azt hihetném, hogy a természet fura játékaként született. Mindenesetre, hosszú ideig szándékozom őt használni, bátyus. Ne aggódj! Nem azért rohadtam annyit a tételek felett, minden szórakozást mellőzve, hogy ostoba módon legyilkoljam a munkám gyümölcsét.
Li Feng csak mosolyog, majd gyengéden megsimogatja az arcomat. Ő az egyetlen ebben a kibaszott családban, aki törődik velem. Mégis ő kapja meg a szüleink minden figyelmét, míg én „csak a második gyerek” vagyok. Pedig én is érek annyit, mint ő, de ennek ellenére nem tudom őt gyűlölni. Mindig mellettem áll, ha valami balhét csinálok és mindig megvéd.


A partinak végre olyan éjfél körül vége is van. Alig vártam már. Amint lehet, felslisszolok a szobámba, nem várva meg, hogy apám engedélyt adjon. A személyzet természetesen már felcipelte a nem apró ajándékhalmot. Az egyetlen, ami tetszik, az a bátyámtól kapott valódi, aranyból készült, gyémántokkal díszített Rolex karóra. 
Mikor belépek a szobába és felkapcsolom a villanyt, a pillantásom a ketrecre esik. Long rémülten, de egyben kíváncsian néz rám, nem tudva, mire számíthat.
- Na, mi van, kis dög? - kérdem odalépve hozzá, a kezemben a tányérral. - Jó kisfiú voltál? Hoztam neked enni, de csak akkor kapod meg, ha viselkedsz is, értetted?
- Igen… uram… - suttogja halkan, a ketrec távolabbi falához húzódva. Fél tőlem, ez jó, akkor elég engedelmes lesz.
- Gazdámnak hívj! - mondom határozott hangon, mire összerezzen. - Megértetted?
- Igen… gazdám – bólint engedelmesen.
- Helyes, gyorsan tanulsz, okos kis állatka vagy – mondom elégedetten. - Gyere ide! - utasítom, ő pedig lassú, óvatos mozdulatokkal kúszik a rács felém eső részéhez.
Leteszem a tányért a földre, a figyelmem pedig nem kerüli el, hogy Long nyel egyet és éhesen nézi a neki hozott finomságokat. Kinyúlok, majd belemarkolok a hajába, mire fájdalmasan felnyikkan, de rám néz. Olyan gyönyörű, imádom a félelmet a szemében, imádom nézni, ahogy szenved. 
- Ha itt vagyok, rám figyelsz, vagy baj lesz, megértetted, Long? - köpöm a szavakat. - Nem vagy más, mint egy háziállat, egy játékszer! Nehogy azt hidd, hogy egyenlő vagy az emberekkel, te kis korcs! Ha nem viselkedsz jól, nagyon meg fogod járni! Te egy senki vagy!
Elengedem, ő pedig nyüszítve fekszik le. Valószínűleg ezt tanították neki. Helyes, legalább megértette a dolgot. Kinyitom a ketrec ajtaját és berakom a tányért.
- Egyél, aztán kussolj! Fáradt vagyok, ha pedig zajongani mersz nekem, úgy megverlek, hogy mozdulni se fogsz tudni, értetted? - förmedek rá, ő pedig csak rémülten bólint.
Feljebb állítom a fűtést, így huszonkét fok helyett hamarosan már huszonöt fok van a szobában. Előkaparok egy régi takarót és a ketrecbe dugom, majd fürdeni megyek. A fürdőajtóból még látom, hogy Long szélsebesen enni kezd, mintha attól félne, hogy elveszem tőle. Legalább nem idióta, ezek szerint apám elég okosra programoztatta. Nem lesz sok gondom vele, ha pedig mégis, maximum megkínzom egy kicsit. Van egy pár játékszerem, amit ki akarok rajta próbálni. 


Sado-chan2020. 11. 09. 13:55:56#35828
Karakter: MD-26
Megjegyzés: kezdés


 Nem igazán értem még ezt a világot. 

Persze az alap dolgokkal tisztában vagyok, értem az utasításaikat, de a miértekről fogalmam sincs, például, miért különböznek egyes emberek annyira a többiektől, és azok mért vannak láncra verve, hozzám hasonlóan. Miért beszélnek rólunk úgy, mint az állatokról...nem értem...

- Ez lenne az?-mér végig egy férfi, miközben a másik a csuklómra kötött táblácskát ellenőrzi
- Igen, uram. MD széria, 26-os példány, ahogy kérte...
- Nagyszerű-biccent kimérten, majd távoznak. Nem értem, mért hagy itt...
Két másik férfi karol fel végül, majd elvisznek. Nem ellenkezem. Az elmúlt egy hét alatt megtanultam, hogy nem jó ellenkezni. Ha teszed amire utasítanak, jól bánnak veled. Ha ellenkezel, megvernek. Ilyen egyszerű...

Egy szobába visznek, ahol levetkőztetnek, még egyszer, utoljára átvizsgálnak, majd megfürdetnek és az előírt utasítások alapján felöltöztetnek. Érdekes ezt az öltözék...nem takar túl sokat, feszes, kissé kényelmetlen...de ha ez kell, én nem bánom...

Másnap átszállítanak egy másik helyre. A gondozó szerint ez lesz az új otthonom. Otthon! Az jó dolog, úgy hallottam, így hát boldogan, visszafogott érdeklődéssel követem a nőt. Ő valahogy nem tűnik olyan lelkesnek, inkább szomorúnak látszik...talán ő is otthonra vágyik...kicsit sajnálom őt. Bízom benne, hogy egyszer majd ő is kap egyet, ha jól viselkedik, biztosan kiérdemli majd!

Hosszú folyosón vezet végig, a lépteink visszhangoznak a hatalmas térben. Olyan szép, olyan tágas! Nem hittem volna, hogy ilyen szép otthonom lesz valaha!
Egy hatalmas szobába érünk, ahol a tegnapi férfi és egy fiatalabb áll egy ketrec mellett. Mikor meglát széles mosolyra kúszik a szája.
- Ez lenne az?-fordul izgatottan a másik felé
- Igen. Megígértem, ha átmész a vizsgákon, kapsz egy saját petet- Pet? Ez lennék én? Pontosan mit jelent az, hogy pet? Eléjük vezetnek, majd a nő a nyakamban lógó lánc végét a fiú kezébe adja. Én csak érdeklődve figyelem az eseményeket, ahogy az idősebb férfival távoznak a szobából, miközben valami árról beszélnek. Kettesben maradok a fiúval. Izgatott mosolya továbbra sem lankad, alaposan végig néz, kezei végig tapogatják minden porcikámat. Vegyes ingerek futnak végig a testemen, van, ahol csiklandós, van, ahol fura, bizsergő, forró érzés önt el. Nem igazán ismerem még a testem, így nem ellenkezem, bárhol is érint meg.
-Térdre!- szólal meg elégedetten. Engedelmesen teljesítem az utasításait. Hírtelen megragadja a nyakam. Ez...fáj...
Mi ez? Nem értem... nem értem, mért teszi ezt...az egyetlen amit tudok, hogy fáj, nem kapok levegőt...

Hírtelen elengedi a nyakam
- Ha kinyírod, nem kapsz másikat-sóhajt fel az idősebb férfi, majd egy pillanattal később már úgy Beszélget a nővel, mintha mi sem történt volna.
- Akkor hát... minden fontos tudni valót elmondtam. Legyen csodás napjuk- fognak kezet, majd távozik. Ismeretlen érzés önt el. Ez lenne a félelem? Mi volt ez az előbb? Nem értem ezt az egészet...
Egy erőteljes taszításra térek magamhoz, majd a rácsok csukódására. Ezt ismerem. Ez egy ketrec! Büntetésből szokás minket ide zárni...talán valami rosszat tettem? Dehát...mit csináltam, amiért ezt érdemlem?!

Rémülten nézek a fiúra, míg ő megvető pillantásokkal még végig
- MD-26... nem tetszik, olyan...semmilyen. Longnak foglak hívni...tudsz beszélni?
- Igen...uram...-hebegem.
- Helyes. Ne okozz csalódást...-azzal távozik, én pedig magamra maradok. Hová kerültem? Miféle emberek ezek?


Denna2018. 08. 29. 12:35:05#35556
Karakter: Valentin Paradis



 Gyorsan, olcsón, diszkréten. Ennyit mondott Mr. Peterson mielőtt kiadta az utasítást, hogy tervezzük meg gyáránaka kibővítését. Persze, a fejlődés mindig jó, a fejlődés mindenkinek jó, kivétel a természetnek. A gyár új szárnyát egy erdő helyére fogják építeni, tegnap jártam kint, láttam a madarak fészkeit, a rókalyukakat, az őzeket és a pillangókkal beterített mezőt. Mikor megemlítettem ezt a főmérnöknek, csak elismételte újra Mr. Petersont. Gyorsan, olcsón, diszkréten.

- Egy jó beosztott megcsinálja amit mondanak neki. Egy még jobb pontosan azt csinálja, amit mondanak neki. És én csak az utóbbi típust tűröm meg, Valentin. - tette még hozzá. Ő a témát lezárta, én meg azzal nyugtattam magam, hogy mindent megtettem amit tehettem.

De egy hét sem telt el, az építkezés problémába ütközött: egy reggelre eltűnt minden létra. Mr. Peterson tajtékzott, a rendőrség semmit nem tudott tenni, én meg őszintén jól szórakoztam.

Aztán, habár a tettes nem, de a létrák előkerültek, és a gyár új szárnya csakhamar megépült. Gyorsan, olcsón, diszkréten. Kisváros lévén, az emberek persze csak a fejlődést látják, azt, hogy történik velük, a városkájukkal valami. Az új unkahelyeknek és néhány újságcikknek sikerült is elfelejttetnie mindenkivel a természetre mért pusztítást, az otthonukat elvesztett állatokat.

-  Mi kis emberek vagyunk. Túl sokat töröd a fejed felesleges dolgokon - mondja Alvin, a legidősebb kőműves, miután felvetettem neki aggályaimat. - Ha munkát ajánlanak, ne kérdezz, csak fogadd el.

Ha mást nem ism azt megtanultam az évek alatt, hogy jobb megfogadni az idősek tanácsát, úgyhogy miután befejeztük beszélgetésünket, felkerestem Mr. Petersont, és elfogadtam munkaajánlatát. Talán jó lesz megint tartozni valahova. Talán jó is kisülhet ebből.

- Jó hallani, hogy meggondoltad magad! - mosolyog ősz bajsza alatt újdonsült főnököm, és visszafordul az ablakhoz. Úgy nézi az előtte elterülő gyárat, mintha a világ legcsodálatosabb dolga lenne. Mintha az egész világ heverne a lábai előtt. Pedig ez csak kő és füst, semmi új, gondolom magamban, de akármennyire is szeretném kimondani, inkább megtartom magamnak a véleményem. Mr. Peterson nem az a fajta ember, aki eltűri, ha más másképp vélekedik, pláne, ha a gyáráról van szó.

Szinte a semmiből tűnt fel egy alak. Egy pillanatig láttam Mr Peterson arcát elvörösödni, majd rögtön jelentkezem is, "majd én elküldöm", mondom, mielőtt bárki mást megkérhetne.

Igyekszem minél gyorsabban kiérni hozzá, majd mikor megközelítem, veszem csak észre mennyire fiatal. Sokszor neveznek engem is kölyöknek, de ha én az vagyok, talán ő még inkább az. Oldalt áll nekem, tekintete a gyárak kéményén, hiába erőlködöm, nem tudom tudok rájönni, milyen érzések tükröződnek arcán.

- Sajnálom, de el kell innen menned - mondom neki, mikor már csak pár méter választ el minket. Rám néz, majd újra vissza a kőmonstrumokra.

Csíkos ruhákban van, talán tébolyodott lenne? Mintha említették volna, hogy van erre egy intézet. Vagy lehet, hogy csak nem hallott? Ha Charles bácsi még élne, biztosan azt mondaná, próbáljam újra.

- Idegeneknek nem szabadna itt lennie - mondom hangosabban.

- Idegeneknek? - kérdez vissza élesen - Itt ti vagytok az idegenek!

Szépen és érthetően mondja a szavakat. Nem lehet elmeháborodott. De mégis mit ért, azon, hogy mi?

- Munkát keresel? - kérdezem - Gyere, biztosan akad neked itt valami - megindulok vissza az épületbe, pár pillanatig még hallom mögöttem lépéseit, majd mire hátrafordulok, már sehol sincs.

Ledöbbenek, persze, hogy ledöbbenek. Meg mernék rá esküdni, hogy az előbb még itt volt, most meg...? Mégis mi történt?

- Mit akart az a féleszű? - ránt ki gondolataimból Mr Peterson.

- Eltévedt, útbaigazítottam - válaszolom szinte reflexből -, nem okozott semmi gondot.

- Helyes - horkant még főnököm, aztán hazaküld.

Csak bólintok, és hiába nem szeretnék foglalkozni az előbbi jelenettel, valami nem hagy nyugodni.

Lehet tényleg túl sokat töröm a fejem felesleges dolgokon. 


Eshii2016. 09. 04. 16:33:39#34572
Karakter: Lucifer



 Mindenporcikám ég a dühtől, vérem pezseg ereimben, s legszívesebben ordítanék. Az előttem térdelő démon rám se meri emelni tekintetét, remeg s orra alatt motyog valamit, de nem érdekel.

- Hogy hagyhattad, hogy Sariel elvigye előled azt a mocskos papot? – kérdezem sziszegve. Olyan szívesen fognám meg a torkánál fogva, hogy aztán felemeljem, majd szabad kezemmel kivájjam mind a két szemét.

- Erősebb volt tőlem, nagy uram – jön az ostoba válasz. – Rá jobban hallgatott.

- Persze, mert a vén idióta egy istentisztelő, mocskos, perverz állat. Naná, hogy rá hallgatott jobban, ha te befogtad a pofádat – guggolok le elé. Érzem az orromban a félelem szagát, ami kicsit feldob, de attól nagyon mérges vagyok. Utálom, mikor jön egy ilyen balfácán és elrontja a mókámat, ami addig olyan jól ment. Mit is kezdhetnék ezzel az ostobával, ha már az alapvető feladatát nem tudja betartani?

- Tudod mit? Megbocsátok, ha teljesítesz nekem valamit – erre kérdően felemeli a fejét, nekem pedig széles mosoly kúszik az arcomra. – Lenne valaki, egy szárnyas kis szörnyeteg, akiről mindent tudni akarok. Mindent. Légy ügyes értem, hm, jó? – kérdezem, míg fél kezemmel az állánál fogva felemelem rusnya képét. – Különben úgy megcsonkítalak, hogy azért fogsz rimánkodni, bárcsak egy angyal szúrt volna le.

×××

Sokáig nem érzem újra a kis kedvencem jelenlétét odafent, s a hírnök se tudott meg olyan sok mindent róla. Pár éve angyal csak, ugyanis a képességei erről uralkodnak, de keveset küldték ki lelkekért, ugyanis akkor hamarabb értesültem volna a létezéséről. Esetleg atyám rejtegetette volna előlem? Jó döntés volt részéről, de az már kevésbé, hogy kiküldte a semleges területre. Mit hitt, hogy a bosszúm, a gyűlöletem és az undorom alább hagyott az évezredek alatt? Ostoba vénember.

Utam most egy parki részre vezet, a játszóteres részére. Vagyis sok kis visítozó törpe szörnyeteg szaladgál fel s alá, ami hamar bántja hallásomat. Azonban itt kell lennem, mert Ő is itt van. Látom alakját, ahogy a gyermekek között jár, s széles mosollyal figyeli minden mozdulatukat.

- Dobd ide a labdát! – kiáltja az egyik élő, mire Qaspiel kikerüli a felé repülő labdát, mintha az árthatna neki. Ezután egy kis méregdudát kerül ki, én pedig eddig bírok várni. Kész, nem nézem tovább a gyermeki aranyosság mintaköveit, mert hányingerem lesz tőlük. Csendben megközelítem a gyanútlan angyalt, majd mikor szinte mellkasom a hátához simul, megszólalok nyájas hangon.

- Ó, hát nem ennivaló a drága! – Valamiért nem fogad kitörő lelkesedéssel, majdnem elbotlik menekülés közben, de az én szárnyaimmal sikerül megtalálnia újra az egyensúlyát.

- Miért vagy te itt? – szegezi nekem rögtön a kérdést. Láthatóan felzaklatta a jelenlétem, ami kifejezetten elégedetté tesz.

- Angyal, csak nem fújsz még mindig rám a múltkoriért? – érdeklődöm, míg felhúzom szemöldökömet. – Mert akkor közlöm, hogy ma békülékeny kedvemben vagyok és még magas árat sem szabok érte. - Talán nem sikerült jó benyomást tennem rá? Oh, vajon hol ronthattam el? Nem voltam elég kedves? Elég csábító? No, egye fene, korrigálom.

- Az angyalok nem táplálnak haragot, még egy olyan gonosz lénnyel szemben sem, mint te – szólal meg egy kis hallgatás után, s próbál semleges maradni. Én azonban átlátok a dolgon, a dühöt ébresztettem fel benne. Kár, hogy nem pont a bujaságot. A buja angyalkákat jobban szeretem. Felnevetek a gyenge próbálkozásán, no meg a saját sikeremen is. Öreg, drága édesapám, komolyan leküldted ezt a szerencsétlen gyermeket, hogy ilyen jól szórakozzak vele, mielőtt megcsonkítva otthagyom egy sötét helyen?

- Nocsak, nocsak Qaspiel! Úgy tudtam, ti angyalok nem hazudtok – kuncogom jóízűen.– De ekkora égbekiáltó hazugságot még az a vén bolond is meggondolna.

- Az Úr mindig igazat szól, ne vedd a szádra Őt! – emeli fel rögvest hangját, ami csak engem támaszt alá. Micsoda móka! Alig tudja visszatartani magát, érzem, hogy legszívesebben nekem támadna mindenért, amit elkövettem ellene. Olyan kár, hogy visszatartja magát, úgy élvezném, ahogy a porban dulakodnánk, egymásnak feszülve… Oh, de jó lenne.

- Eszemben sincs angyalka! Vannak sokkal izgalmasabb témák is a szenteskedő faszkalapnál. Például… - gondolkozom el, míg ujjaimmal államat ütögetem - … hogy hol bujkáltál idáig, hm?

- Nem bujkáltam és semmi közöd hozzá. – Kis pukkancs, egyem a szívét.

- Dehogy nincs, kedvesem. Főleg ha miattam voltál távol – kezdek el közeledni felé, s a szélnek hála még drámaiabbnak hat ez, mint ahogy terveztem. - Akarod tudni én mivel ütöttem el az időt? – kérdezem duruzsolva, majd gondolatban folytatom a dolgot, sokkal bensőségesebben s mocskosabban.

 „Érintsd… Akarod…” „Ne állj ellen neki… Engedd magadhoz… Ez az…”

Mi lenne ha elsőnek megrontanám s csak utána kínoznám meg? Végtére is csinos pofikája van, biztos a teste is gyönyörű, hisz az öreg csak azokat szereti. Az igénye megvan, emellett el kell ismernem, az ízlése mindig is királyi volt. Csábítóak az ajkai az ifjúnak, kíváncsi vagyok érintette e már őket bárki is. Ha nem, az még kielégítőbb lenne.

Azonban mielőtt elérhetném, elkaphatnám, nagy döbbenetemre észhez tér s levegő után kapkodva kezd el hátrébb lépkedni, hogy messze legyen tőlem. Fogócskázni akarna? No, legyen, ha ennyire szeretné, elkapom én.

- Hagyd abba! Miért teszed ezt velem? – faggat újra, ami már kevésbé fogamra való, de ilyen ez a szárnyas féle, csak a szája jár.

- Mert élvezem? – kérdezek vissza a nyilvánvalóra, majd pár nagyobb lépéssel próbálom beérni. Látom rajta, hogy töri a fejét, miért történik mindez vele. Fent rejtegették és nem mondtak neki semmit se? Kegyetlenebbek, mint ahogy rémlett.

- Nem helyénvaló csupán az élvezet kedvéért bántani másokat. Nem ártottam neked. – Micsoda tévedés, Qaspiel. Már a létezésed árt nekem.

- Helyénvaló? – ismételem meg eme szót gúnyosan, majd felnevetek.– Hát ez nagyon jó! És mond csak, mégis ki dönti el, mi az és mi nem?

- Az Úr.

- A vén bolondnak fogalma sincs róla mit hagy ki – szusszanom, míg kidugom nyelvemet s benedvesítem vele száradt ajkamat.– Vagy talán mégis? Elvégre, csupa szépséggel veszi körbe magát.

- Minden angyal szép, hogy tükrözze belső tisztaságunkat – világosít fel, mire én legszívesebben képet röhögném, de ugye ez annyira nem illendő. Kedvesnek kell lenned Lucifer, ne légy kegyetlen bunkó. Szegény pára annyira burokban van, nem tud semmit se. Ahogy végigmérem, megakad tekintetem szép bőrén, majd a háta mögött összehajtott szárnyakon is. Vajon mit szólna ahhoz, ha tudná, azokat rólam tépték le, majd rá aggatták?

- Te még annál is naivabb és ostobább vagy, mint képzeltem – közlöm vele. – Belső tisztaság? Ugyan, kérlek! Ez csak azt jelenti kedvesem, hogy olyan friss husi vagy odafent, amilyennek kinézel. És mégis… - szeretném folytatni, de meggondolom magamat. Az úgy édesebb, ha nem tud semmiről, mert még az is emészteni fogja.

Ekkor aztán megcsapja orromat a félelem savanyú szaga, ami egyenesen felőle jön. Felemelem fejemet, majd mélyet szippantok eme aromából. Oh, isteni! Menekülne a drága, de én nem hagyom ezt neki. csuklója után kapok, majd erősen rámarkolok, így rögtön nem tud moccanni.

- Eressz el! Ne érj hozzám!

- Az öreg nem tanított meg arra, hogy tiszteld az erősebbet? – hajolok közel hozzá, hogy aztán arcába sziszeghessek egy könnyed teadélutáni kérdést.

- A tiszteletet ki kell érdemelni… tettekkel kell rászolgálni – osztja újra az észt, míg kezét rángatja, hátha kiszabadul vasmarkomból. Hiú remény, ostoba gyermek.

- Úgy gondolod, a mentoraid rászolgáltak?  Kíváncsi lennék, miért tiszteled őket annyira? – Ő azonban csak néz engem, próbálja lenyugtatni magát, ez pedig nincs kedvemre. Erőmnek hála érintésem nyomán égni kezd a bőre, a pokol forróságával, mire ajkai közül kiszökik az első fájdalomtól teli kiáltás. Ez pedig zene füleimnek, mosolyomat pedig nem is leplezem. Persze erre rögtön ráharap a nyelvére s nem dalol nekem, ami roppant módon elszomorít.

Ahogy lehunyja a szemeit rossz érzés kerít hatalmába, de próbálok vele nem foglalkozni. Azonban mikor megérzem azt a gusztustalan érzést, ami átjárja testét, legszívesebben nyakát törném. Az elégedett képe pedig, a szelíd kis mosollyal a lélektisztítás után csak még jobban kihozza belőlem az állatot.

- Azért tisztelem őket, mert tudom, hogy sosem hagynának cserben. Biztonságot és szeretetet adnak, függetlenül attól, hogy ismernek-e. Vigyázunk egymásra, az erősebbek pedig a gyengébbekre, anélkül, hogy bármit is várnának érte cserébe – ad végre választ a kérdésemre, csak sajnos már épp nem érdekel a véleménye.

Mivel nem érhetek hozzá, mert újra az Úrhoz nyekeregne, jobb ötletem támad. Nemes egyszerűséggel rátaposok a szép, csillogó, bőr csizmámmal az ő lábacskájára. Látom ám rajta, hogy erre nem számított, s szemei fájdalomtól csillognak, de újfent nem adja meg nekem ama örömet, hogy halljam fájdalmában jajgatni.

- Ha szavakkal lehetne segget törölni, már megtettem volna azokkal, amik elhagyták a szádat, cukorfalat. Akkor legalább lenne hasznuk – duruzsolom cseppet sem kedvesen. – Azonban nem nézlek le a tudatlanságodért, fiatal vagy még s ostoba. Rájössz majd, hogy amit ennyi idősen oly lelkesen szajkózol, annyira igaz, mint a teremtés könyve. Semennyire.

Nem felel, csak néz engem, dacos tekintettel, enyhén felemelt fejjel, s szerintem sejtelme sincs, hogy épp az ellenkezőjét éri el ezzel, mint szeretne. Csábító egy dög, de ezzel biztos nincs tisztában, odafent nem közlik ezt úgy veled. Ott sunyiban megy a dolog. Vajon beavassam? Egy csókba még nem halt bele senki se, s így tuti az enyém lesz az első, örök élménnyel.

- M-mit csinálsz? – jön a döbbent kérdés, mikor közel hajolok hozzá, majd széles vigyorral orromat az orrához érintem.

- Minek tűnik? Ja, várj, odafent nem adnak felvilágosítást, na akkor majd én – kacsintok rá, majd érinteném is ajkaimat az övéhez, azonban hirtelen megcsap egy ismerős illat.

- Engedd el a fiút, ördög. Azonnal. – Szívem zárkájában hevesen verhet, ugyanis eme hanghoz igen sok jó élmény köt. Bizony ám. Rég láttam a dögöt, de attól tartok ő nem örül ennek a találkozásnak úgy, mint én. Milyen kár!

- Ne légy féltékeny – susogom, ahogy elhajolok Qaspieltől, de lábamat még mindig erőteljesen nyomom az övére -, te is kaphatsz egyet, Gabriel. Ezután, persze.

- Gabriel… - ismételi utánam a vita témája meglepődve a nevet, míg felé pislog kétségbeesetten. Olyan mulatságosak!

- Ne érj hozzá – mered rám a szőke angyal szigorú arcvonásokkal, amire ajkamra szórakozott mosoly kúszik. Nem szokott ő mérges lenni, ő neki más bűn jutott.

- Az csak a cipőm. Nem én - duruzsolom széttárt kezekkel, mire közelebb lép egyet a tarka szárnyú. – Jól van, de kérd szépen, Gab.

- Ne hívj így – jön az újabb parancs, mire én nagyot sóhajtok, majd felemelem a lábamat, azonban ahelyett, hogy elvenném, erőteljesen rátaposok Qaspiel lábára, aki erre feljajdul. Gabriel megindul felém, centikre van arca az enyémtől, nekem pedig teljes orgia feelingem van, nem is, ez már gang bang. Nő nincs, de nincs azzal semmi gond. Tudom ám, hogy Gabrielnek sem.

- Ki lesz a szendvicshús, Gab? Szeretnéd befoglalni ezt az élvezetes pozíciót? – kérdezem kacsintva, de úgy tűnik neki nem jön úgy be ez a dolog.

- Azt akarod, hogy háború legyen, ostoba? Azt? – sziszegi a képembe, nekem pedig egy kígyó ugrik be róla… nos, sokat nem is tévedek. Utálom, mikor ilyen ostobaságokkal jönnek, mintha nem tudnák, hogy a háború már rég tart, s soha nem lesz vége, ha rajtam múlik.

- A háború már azóta tart, mióta ledobtatok, bolond – emlékeztetem megkeményedett arcizmokkal, amire visszább húzódik. No, tudja ő mire vagyok képes, mikor elveszi a jó kedvemet. – S lásd, kivel van dolgod – veszem el lábamat, nyájas mosollyal, majd hogy tetőzzem a dolgot, Qaspielhez fordulok s kedveskedve megpaskolom a jobb orcáját. – Nincs harag, ugye? Nem akartam én, hogy fájjon.

- Hazug… - jön tőle is a dicséret, amin jót mosolygom.

- Persze hogy az vagyok, butus. Különben nem lenne semmi móka.

- Mit keresel itt, Lucifer? – avatkozik közbe Gabriel, mire leengedem a kezemet, s kicsit hátrébb lépek, mielőtt vérszemet kapna. Nincs kedvem vérre menő harchoz, még a végén soha nem engedik vissza a földre a kis tolvajt, hogy letéphessem róla azt, ami az enyém.

- Sétálok? – kérdezek rá ártatlan pillantásokkal. – Azt csak szabad, nem? Tudjátok, odalent – mutatok a földre- elég kénes minden. Mondanám, hogy ugorjatok be s megtudjátok, de akkor tudjátok… – húzogatom szemöldökömet pajkosan – Kéne hozzá valami bűn. Tudok egyet, amihez hárman kellenénk, s piszok jó lenne. – Erre Qaspiel zavartan és értetlenül pillant az idősebb főangyal felé, akinek arcán kivételesen egy érzelem sincs. Milyen rossz lehet mindent visszafogni!

- Jobbat nem tudtál kitalálni? – kérdez rá Gabriel, míg int Qaspielnek, hogy menjen oda hozzá.

- Hé, ha elveszed tőle előttem, én nagyon szomorú és bosszús leszek, Gab – mutatok az említettre felháborodva. Eközben Qaspiel az idősebb mellé sántikál, s úgy néz vissza rám, láthatóan megnyugodva immár. Nem is tudja, kinek a jelenléte adott neki erőt. Ha tudná azt, amit én, nem így nézne ám rá.

- Nem tudom miről beszélsz, s nem is akarom tudni – zárja le a témát, majd a fiatal angyalra pillant, s kedves mosollyal kezét a vállára simítja, de aztán megkeményedett arcvonásokkal fordul felém. - Többet ez elő ne forduljon, különben… - kezdene bele, azonban mikor meglátja a széles vigyoromat, tele gonoszsággal és elégedettséggel, bezárja a száját.

- Különben mi lesz?

- Felesleges rád időt pocsékolni, te már romlott vagy – feleli Gabriel. Látom ám, hogy Qaspiel nem igen tudja követni a fonalat, s biztos az is furcsa neki, hogy ilyen bensőségesen el tudok traccsolni az immár Úr jobb kezével. Azt hiszem eme tudatlanságot ki kell használnom, össze kell zavarnom, aztán pedig kihasználnom.

- És ez kinek a hibája, Gabriel? – kérdezem kíntól eltorzult arccal, szinte feljajdulva, ami mindkettő angyalt meglep. – Ki miatt kellett így végeznem? Ki volt oly kegyetlen, hogy ez lett a végem? – markolok ingembe, ahol a szívemnek kéne lennem, miközben előadom kínomat tökéletes alakítással. – Elvettek tőlem mindent! Letaszítottatok, egyedül hagytatok, megcsonkítottatok! Szörnyetegnek hívtok, pedig egykor én is olyan voltam, mint ti!

- Elég a színjátszásból – húzza közelebb magához a döbbent Qaspielt Gabriel. – Menj vissza a pokol bugyrai közé, ördög. Menjünk, Qaspiel – tárja ki szárnyai Gabriel, amit lassan ugyan, de a tanonc is követ. Azonban látom ám, hogy ezernyi kérdés suhan át kobakján, s mikor rám emeli tekintetét, a lehető legkivertebb kutya képet erőltetem magamra, ami láthatóan megfogja.

- Hagyjatok csak itt, gyerünk! Ehhez értetek ti, arkangyalok! – kiáltom távozó alakjuk után, majd egy kis kétségbeesett színjáték után széles mosoly kúszik az ajkamra. Már elmentek, s remélem, nagyon remélem, hogy ez majd mély nyomot hagy a hófehérszárnyúban. Nagy bizalmat szavazok a jólelkűségének, csak szerintem ő ennek nem örülne.

×××

Széles mosollyal ülök a kávézó kis teraszán, egyedül, emberi kelmékbe bújva. A buli még nem kezdődött el, bőven van időm arra, hogy a dupla krémes krémest elfogyasszam. Kiélvezem minden falatot, ugyanis odalent nem esik olyan jól, mint az emberek között, a tollas barátomra várva. Villámmal a szépen díszített porcelántányéron karistolok, hogy a krém utolsó cseppjeit is a számban tudhassam.

Miután végzek, megtörlöm számat a szalvétával, majd felállok az asztaltól, s gyalog indulok el a közeli lakáshoz. Tudom, hogy ő már ott van, érzem. Ahogy a remegő lelket is, aki azon gondolkodik, felvágja e kádjában az ereit a borotvapengével, avagy sem. Dúdolva lépkedek felfelé a lépcsőn, majd biccentve köszönök a lefelé haladó idősebb asszonynak, aki nagyokat pislogva figyeli a felfelé trappoló alakomat. No igen, kevesen találkozhatnak velem még életük során, bár mintha felismernének…

Csettintek egyet, s immár nem lát senki kíváncsi szeme, csak a leendő angyalé, akinek halk susogását már az ajtón kívülről is jól hallom. Átsuhanok hát rajta, ahogy a bejáratin is, majd széles mosollyal állok meg.

- Rég találkoztunk, Qaspiel – dőlök neki belülről az ajtónak, mire ő abbahagyja a sutyorgást a kád szélén, s lassan rám emeli a tekintetét. Nem felel, csak megnéz magának, majd újra a leányhoz fordul. – Egészséged hogy szolgál?

- Köszönöm, jól – feleli végül, majd leguggol a kád mellé, s úgy folytatja. – Ne tedd meg, gondolj azokra, akik szeretnek! Kérdések válaszok nélkül, fájdalom, szomorúság, ezeket hagynád magad után bennük. Ugye nem akarod?

- Meg se kérdezed én hogy vagyok? – kérdezek rá lebiggyesztett ajkakkal. – Vagy hogy milyen napom van?

- Nincs most rá időm, démon – jön a válasz, de hátra se néz rám közben, ami rra utal, hogy próbál figyelmen kívül hagyni. Elbízta magát, nem gondolja, hogy innen hátulról pont tökéletes rálátásom van a szárnyaimra? Azonban ez is azt mutatja, hogy még mindig nem mondták el neki a dolgot.  – Meg kell őt mentenem.

- Meg fogja magát úgyis ölni – sóhajtom, míg a körmeimet nézem. – Amúgy jó napom volt, s jól is vagyok, köszönöm kérdésedet. Nem rég jöttem egy közeli pékségből, ha nagyon meg akarod menteni, akkor mondd csak neki, milyen finomat ehetne ott! – hümmögök elégedetten. - Oh, de várj, a kis fizetéséből nem futná gyakran arra, hogy egy olyan előkelően drága helyen élvezkedjen. Szörnyű az élet, vágja csak fel az ereit, nálam majd kap sütikét.


Moonlight-chan2016. 07. 29. 00:39:26#34463
Karakter: Qaspiel
Megjegyzés: - Lucifernek -




Kitartón állom a démon tekintetét, pedig belül félelem mardos. Újra és újra elvonják a figyelmem a kétségbeesetten sikoltozó emberek, ahogy egyre többen fedezik fel a holttestet.

A démon kárörvendő képpel fonja össze a karjait, láthatóan remekül szórakozik.

- Lehet, hogy megbocsát neki, de attól az én birodalmamban fog maradni, ahogy a többi szerencsétlen is – veti oda gúnyosan.

- Te lennél...? – suttogom magam elé. Még a szívverésem is kihagy egy ütemet a felismeréstől.

Ez megmagyarázza miért nem érzékeltem a jelenlétét és miért nem érzem még most sem. Mert nagyobb az ereje, mint bármely pokolbéli teremtménynek, akivel eddig összehozott a sors.

A démon nevetve mér végig, karjait széttárva büszkélkedik önnön jelenlétével, én pedig rögvest hátrálok pár lépést. Minél messzebb tőle annál jobb.

- Ne légy szégyenlős kedvesem! – kacsint rám, könnyedén. Felugrik a korlátra és onnan néz végig az alant összegyűlt tömegen, mielőtt ismét felém fordulna. Kegyetlen, halványzöld szemeitől remegés fut végig a testemen. - Csak mond ki a nevemet úgy, ahogy mindig is vágytad. Mocskosan… kéjjel fűszerezve, s gyűlölettel, hisz felébresztettem benned azt, ami mindenkiben megbújik.

- Ez hazugság! Nem ébresztettél te fel bennem semmit se. Én…

Istenem, miért kiabálok? Miért érzek… haragot?

Máris megrontott ez a pokolfajzat?

A démonok ura elszörnyedésemet látva felkacag. A hang szinte csöpög az elégedettségtől, míg bennem kételyek egész sorozata halmozódik fel, pusztán a jelenlététől.

Meséltek róla, hogy milyen is Ő. És óva intettek még a nevének kiejtésétől is, mert abban is hatalom rejlik. Egy elsuttogott név is képes lehet arra, hogy magához hívja a gonoszt, és ha kimondjuk a nevét, Ő – Lucifer - bárhol megtalálhat minket.

Bár nem értem miért van ő itt és miért próbál összezavarni, de semmiképpen sem fogom hagyni, hogy sötét gondolatokat plántáljon belém. Ehelyett máris azon kezdem törni a fejem, hogy mit is kellene most tennem? Az egyesség szerint nem bánthat.

Hirtelen megpördül a korláton. Úgy mozog a keskeny felületen, mintha szilárd talaj lenne a lába alatt.

- Persze, persze! – szusszan fel élveteg mosollyal. Fejét oldalra biccentve néz a szemembe. – Add át az üdvözletemet a fentieknek, s csókold meg helyettem Gabrielt, de csak kevés nyelvmunkával, mert úgy szereti – teszi hozzá.

A szemeim tágra nyílnak, ahogy felfogom, amit mondott, de megszólalni már nincs időm.

- A legközelebbi viszont látásra, angyal! - egy intés után lelép a korlátról és eltűnik a szemem elől.

Gyorsan utána nézek, s feszülten figyelem, ahogy az úttest felé közelít, a következő pillanatban pedig a nő lelkének kétségbeesett sikolyától kísérve tűnik el a semmibe.

A lábaim eddig bírták. Ott helyben összecsuklom, levegő után kapkodva próbálom fékezni a testem remegését, még a szárnyaim is belereszketnek a félelemmel vegyes megkönnyebbülésbe. Hála az égnek, elment!

Most hogy sötét lénye már nem próbál egyfolytában befolyásolni, a gondolataim is kezdenek kitisztulni. A jelenléte kavarta zavaró zsongás lassan elcsitul, de csak sokára tudok megmozdulni.

El sem hiszem, hogy maga Lucifer állt alig egy méterre tőlem és épségben megúsztam.

Igaz, a fájdalom emléke még mindig élénken él bennem. Ennél nagyobb kínt még sosem éreztem és már csak ettől is kedvem lenne egy sarokba kuporodva ringatni magam, de ezt az örömet nem adhatom meg neki. Egy angyalt nem törhet meg ilyen egyszerűen.

Lepillantok az erkélyről. Odalent tucatnyi ember gyűlt már össze a holttest körül.

Bűntudatom van, amiért nem tudtam megmenteni szegény nőt. Öngyilkos lett, a lelke elveszett a számunkra még akkor is, ha valóban jószívű teremtés volt.

Végül is… Lucifer igazat beszélt, ismerem be, ökölbe szorított kezekkel. Bár az Úr megbocsáthat a teremtményének, amiért eldobta magától az életét, a Menny kapui már örökre zárva maradnak előtte.

 

***

 

Az arkangyalok templomában térdelve imádkozom az aranyfényben fürdő oltár előtt. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta idejöttem, de úgy éreztem szükségem van erre, hogy elűzzem magamból annak a démonnak az ártó szellemét.

Megpróbált megfertőzni, ezért éreztem azt a haragot. Szégyellem is magam érte, hogy a szeme láttára angyalhoz méltatlanul viselkedtem. Nekünk nem szabad dühöt éreznünk. A megbocsátás nem a megtorlásról szól, hanem az elfogadásról és egy újabb esély ajándékozásáról.

Most először kerültem szembe magával az ördöggel, nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen mértékű befolyással bír majd az érzelmeim fölött. Gonoszabb, mint az mondják róla. Kegyetlen, szívtelen szörnyeteg…

Feleszmélve gyorsan újabb imádságba kezdek, majd elmondok egyet azért a szegény nőért is. Remélem, nem szenved túl soká, bár tudom, hogy ez csak hiú ábránd. Lucifer karmai közül senki sem szabadulhat.

- Már jó ideje itt vagy Qaspiel. - finom érintést érzek a vállamon, és ahogy felpillantok, Michaelt látom magam mögött.

Arca leginkább aggodalmas, de kíváncsi is.

- Nyomasztó érzések gyötörnek. Az imádságban keresek békét, hogy elfelejthessem őket. – válaszolom halkan.

- Mi történt? – ráncolja össze a homlokát, s ahogy közelebb hajol hozzám, tenyerét végighúzza az arcom előtt. – Gonosz energia… Megtámadott egy démon? – komorul el rögtön.

Ha megtámadott volna egy démon, azok közül, akik a lelkekért jönnek, megszegte volna az egyességet és ezt mindketten tudjuk. A baj csak az, hogy…

- Nem egy démon. - a hangom megremeg, ahogy eszembe jut az a bűnös mosoly, amivel legfrissebb áldozatát szemlélte. – Hanem Ő. A… a Pokol Ura.

A levegő megdermed körülöttünk, a tekintetünk találkozik és a mindig nyugodt Michael szemében ismeretlen érzéseket vélek felfedezni. Írisze elsötétül, szemöldökét összevonva néz el a távolba, a válla fölött pedig Gabrielt pillantom meg, aki legalább olyan döbbent, mint amilyen Michael. Ajkai elnyílnak, mintha mondani akarna valamit, de végül egy hang sem jön ki a torkán.

 Add át az üdvözletemet a fentieknek, s csókold meg helyettem Gabrielt, de csak kevés nyelvmunkával, mert úgy szereti.

A szavak kéretlenül tolakodnak elő az emlékeimből, mire az arcom felforrósodik a haragtól.

Az a gátlástalan démon nem ismer határokat! A feltételezés is, hogy Gabriel ilyesmit tenne… Egy angyal teste épp olyan tiszta és szent, mint a lelke. Mindkettőt az Úrtól kaptuk.

- Megkísértett téged? Bántott? – ragadja meg hirtelen a vállaimat Michael, meg is lepve a hevességével – Mond el mit tett veled az a szörnyeteg!

Lassan elhúzódom, míg el nem enged. Először szégyenkeztem amiatt, hogy elültette bennem a harag csíráját, de aztán emlékeztettem magam, hogy sikerült legyőznöm az indulatot és végül nem hódoltam be a gonosznak.

Kihúzom hát magam, nem akarom, hogy Gabriel vagy Michael egy csöppnyi félelmet is lásson rajtam, majd mindent elmesélek nekik töviről hegyire.

 

***

 

 

Napokkal később egy szeméttől bűzlő sikátorban érek földet. Az utca piszkos köve élesen elüt hófehér köpenyemtől. Hallom a sarkokban megbúvó rágcsálók hangját, akiket egy könnyed paranccsal küldök el innen, miközben a dulakodó férfiakhoz sétálok.

Egy szerencsétlen drogfüggő próbálja kirabolni a munkából hazafelé igyekvő férfit, akit berángatott ide az utcáról. A sorsuk még nincs kőbe vésve, bár mindkettejüké bizonytalan, attól függ, végül milyen utat választanak majd.

Az áldozat lelke valósággal segítségért kiált felém és én nyomban felelek is a hívásra. Melléjük lépve békés, nyugtató szavakat susogok a támadó fülébe, reményt öntök belé, egy jobb élet lehetőségét tárom elé. Szavaim hatására a kezében megremeg a bicska, de az elméjét borító szennyes köd még mindig túl sűrű ahhoz, hogy meglássa a helyes utat. Újra hozzá fordulok, emlékeztetve a saját boldog emlékeire, amiket drog nélkül élt meg, a barátnője mosolygós arcára…

- Felesleges győzködnöd, ki fogja rabolni. Az utóbbi kis apróság pedig, hogy vesén szúrja e vagy sem pedig, nos mellékes.

- Már megint te? – pillantok fel összehúzott szemmel.

Egy másodperccel azután éreztem meg a jelenlétét, hogy felbukkant, de csakis azért, mert már tudom mit keressek. Még mindig olyan különös ez az energia, mintha ott sem lenne, pedig még emlékszem, milyen kínt képes okozni az a hatalmas szunnyadó erő.

- Miért nem hívsz a nevemen, hm? – mosolyog rám sejtelmesen, majd az emberi páros felé tartva suttogni kezd feléjük – Tedd meg! Vegyél el tőle mindent, a ruháit is. Elcserélheted valamire. Hagyd úgy itt, ahogy Isten teremtette, kiszolgáltatva, meztelenül, vérben tocsogva!

Ezt nem teheti! Nem hagyhatom, hogy megtegye!

- Ne, ne öld meg, családja van, szerettei, ahogy neked is! Ne hozz rájuk szégyent! – Kérlek Uram, adj elég erőt nekem, hogy megmentsem! – Tisztulj meg, gyónd meg valahol bűneidet s légy erős. Légy erős, dobd le magadról bűneidet.

- Ne hallgass a négy végtagos galambra, hisz nem tudja elképzelni se mit jelent emberként repülni egy adagtól. A mámor, amit okoz… oh, az valami isteni. – sóhajt fel - Több kell, több! – simítja ujjait a támadó hajára, mire nyomban fellángol bennem a harag.

- Ne érintsd meg, ne befolyásold őt így! – aljas szörnyeteg!

- Ugyan angyal, mit teszel, ha igen? – kérdez vissza, villogó tekintettel. Érzem, hogy provokál. – Talán megtámadsz, letepersz s halálra untatsz a szentbeszédeddel?

- Nem. Megtisztítalak – még ha az utolsó csepp erőt is fel kell használnom ami a testemben van – Én, Qaspiel nem félek tőled. – jelentem ki határozottan.

Az már rejtély, hogy mi ad ekkora bátorságot ebben a percben, mikor még most is érzem a félelmet a szívemben. Vele szemben csakis a hitembe kapaszkodhatok.

- Qaspiel… - ismétli el lassan a nevem. Az ő szájából még ez is másképp hangzik, mint a társaiméból – Milyen különös nevet adott neked. Mintha a tüsszentést utánozná. Qaspiel. Igaz is, a tüsszentés is tisztítóul szolgál. – gondolkodik hangosan.

Ha azt hiszi, ezzel még inkább felbosszanthat, hát nagyon téved. Angyal vagyok és rajtunk nem fog a gúny. Nincs bennünk hiúság vagy becsvágy.

- Nem fog rajtam élcelődésed, én azért jöttem ide, hogy életeket menthessek.

Elfordulok tőle, bármily botorság is hátat fordítani egy démonnak, most mindkettőnk életénél fontosabb ez a szegény ember itt.

Újra próbálok bizalmat ültetni-e kétségbeesett lélek sötétségébe, hogy lássa meg az utat, amin haladnia kellene. Béke és boldogság várja majd, ha hisz, és nem bánt többé másokat, ha az igazak útját járja… mígnem Lucifer erőtől duzzadó csábítása elnyomja maga mögött az én hangom.

Elborzadva rántom félre magam az útjából.

- Öld meg, Kevin. Öld meg. Neki megvan mindene, ami neked soha nem lehet, hasíts ki belőle egy jó darabot, aztán vedd el tőle az életén kívül az ingóságait. Aztán… aztán vegyél egy nagy adag heroint, s lődd be magad. Újra s újra… míg túl nem adagolod, Kevin. Tedd meg, az én kedvemért Kevin, tedd meg! – sziszegi a fülébe, s mielőtt még az ellenkezőjéről győzhetném meg, már késő lesz.

- Ne! – a drogos előredöf, a kezét vér szennyezi. A fémes szagtól szinte rosszul leszek, s ahogy Lucifer elégedett ábrázatát veszem szemügye, az undor minden eddigi érzésemet felülmúlja.

Hogyan? Hogyan születhet ilyen lény erre a világra?

A rabló minden mozdíthatót és értékeset összeszed, mielőtt fejvesztve elrohanna, maga mögött hagyva a haldoklót, akiért a szívem szakad meg. Láttam őt az emlékeiben, láttam az életét, a boldogságát.

Leguggolok mellé, a fejét finoman az ölembe fogva simogatom a haját, annyi fájdalmat véve el tőle amennyit csak lehet, a helyébe pedig biztonságos melegséget küldök. - Ne félj, mindjárt vége s egy sokkal jobb helyre fogsz kerülni, ígérem!

- Egy sokkal unalmasabb helyre. – vág közbe, a száját fintorra húzva – Szenteltvíz meg szenteltostya… jaj de száraz.

- Lehet neked igen, de sok léleknek ez a tökéletes megnyugvás. – válaszolom halkan.

Nem felel, s reménykedem benne, hogy most már elmegy innen, ehelyett a haldokló mellé guggolva fél kézzel a sebébe nyúl. Ahogy tudatosul bennem mit is tesz, úgy érzem sikítani tudnék a tehetetlenségtől. A lélek, amelyet éppen megnyugtattam fájdalomtól vergődve szakad ki fizikai testéből, haloványan pislákoló alakként lebegve a föld felett.

- Tudtad, hogy ha kiszakítom a lelkét, akkor olyan fájdalmat él át, mit földi betegség vagy fegyver nem okoz? – néz rám sötéten, az arca semmi érzelmet nem mutat.

Hogyan is mutathatna, hisz egy szívtelen szörnyeteg!

- Gonosz vagy. Hihetetlenül gonosz.

Nem nézek rá többé, és nem veszek róla tudomást. Most már az sem érdekel, ha engem újra bántani próbál.

A lélek még mindig a földön kuporog, sokkosan a halálát okozó fájdalomtól. Kieresztem hát magamból a fényem, azt, ami a legnagyobb kincsem és azzal simogatom, csalom magam felé. Mikor aztán átölel, minden fájdalmát és félelmét eloszlatom, felkészítem az átkelésre.

Érzékelem közben Lucifer távozását, de egy perccel sem vagyok hajlandó több időd szánni rá. Reménykedem benne, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk, de valahol mélyen érzem, hogy ami most történik az még csak a kezdet. És ez az, ami a legjobban megrémít.

 

***

 

Amerre lépek, boldogan visongó gyerekek szaladgálnak körülöttem, önfeledten élvezve a kellemes napsütést. Engem persze nem látnak, de ettől még éppen úgy élvezem a jelenlétüket, mintha én is része lennék az életüknek. Ezeknél az apróságoknál nincs is csodálatosabb az egész világon. Olyan tiszták és ártatlanok, még semmilyen bűn nem szennyezi őket, nem tudják még milyen az igazi gonoszság.

Szerencsére még van egy kis időm addig, míg bekövetkezik az a szörnyűség, amiért ide küldtek, de odafenn a mennyben csak fojtogató nyugtalanságban volt részem, így inkább ide jöttem kivárni az időt, tudva, hogy az élet eme apró formája majd felvidít és közöttük járva gondolkodhatom.

Jó néhány nap eltelt azóta, hogy utoljára az emberek között jártam. A kudarc érzése emésztett a történtek miatt és féltem, hogy egy démonnal való találkozás csak újra összezavarna. Mindenki észrevette rajtam, hogy jobban megviselt az a halál, mint eddig bármelyik és Michael néhány napra felmentett a kötelezettségeim alól.

De most hogy újra erősnek érzem magam, rájöttem, nem helyezhetem saját érzéseim másoké fölé. Vannak feladataim, amiket az Úrtól kaptam ő pedig bízik bennem, hogy megteszem azokat. Szeretnék egy nap méltó lenni ezekhez a csodálatos szárnyakhoz, amiket nekem ajándékozott és mindent el is fogok követni ennek érdekében.

- Dobd ide a labdát! – kiált fel az egyik apróság, s még éppen idejében lépek félre, hogy ne rajtam keresztül szaladjon át. Az mindig olyan fura, mintha nem is angyal, hanem szellem lennék.

Kuncogva siklom félre az útból egy dühös kislány elől, aki apró ökleit maga mellett lengetve közelít a labda felé, ami szétrombolta a homokvárát. A fiúk nem köszönik meg, amit ezért kapnak.

- Ó, hát nem ennivaló a drága! – az ismerős, negédes hang olyan közelről érkezik, hogy meleg lehelete a fülemet súrolja.

Olyan gyorsan pördülök meg, hogy kis híján elvesztem az egyensúlyom, de a szárnyaimmal korrigálom magam.

Ez nem lehet igaz! Mit keres itt már megint? A közelben az egyetlen gonosz jelenlétet egy lakmározó szarvasbogár képezi, semmi oka arra, hogy itt legyen.

- Miért vagy te itt? – vonom kérdőre, mert az biztos, hogy nem egy újabb lelket akar elorozni.

Lucifer elégedett arccal mér végig, mintha pontosan azt mondtam volna, amire számított.

- Angyal, csak nem fújsz még mindig rám a múltkoriért? – húzza fel a szemöldökét kaján mosollyal. – Mert akkor közlöm, hogy ma békülékeny kedvemben vagyok és még magas árat sem szabok érte.

Bár kísértést érzek, hogy megfeszítsem az izmaim és vicsorogjak, csak azért sem teszem meg. Ez mind az ő hibája. Ő akar megrontani!

- Az angyalok nem táplálnak haragot, még egy olyan gonosz lénnyel szemben sem, mint te. – felelem közömbösséget tettetve.

Ahogy nevetni kezd, mély hangjától felborzolódnak a tollaim. Olyan baljósan cseng, hogy még a tarkómon égnek állnak tőle a pihék. Ha Lucifer nevet az semmi jót nem jelent.

- Nocsak, nocsak Qaspiel! Úgy tudtam, ti angyalok nem hazudtok – kuncogja – De ekkora égbekiáltó hazugságot még az a vén bolond is meggondolna.

- Az Úr mindig igazat szól, ne vedd a szádra Őt! – emelem fel a hangom, önmagamat is meglepve ezzel.

Már megint ez a furcsa indulat. Ő tehet róla, ő okozza! Akárhányszor megjelenik, elvesztem az önuralmam és természetellenesen viselkedem. A legnagyobb gond viszont az, hogy minden eddiginél nagyobb nehézséget okoz megtartani a nyugalmam, sőt visszanyerni azt miután elvesztettem.

- Eszemben sincs angyalka! Vannak sokkal izgalmasabb témák is a szenteskedő faszkalapnál. Például… - ütögeti meg ujjaival az állát, mintha gondolkodna - … hogy hol bujkáltál idáig, hm?

- Nem bujkáltam és semmi közöd hozzá. – mondom, nyugalmat erőltetve magamra.

- Dehogy nincs, kedvesem. Főleg ha miattam voltál távol. – közelít, ezüstös tincseit az arcába fújja a szellő, de nem igyekszik kisöpörni onnan. Halványzöld szemeit rám függeszti, úgy érzem a lelkemig lát velük, megbabonáz. - Akarod tudni én mivel ütöttem el az időt? –duruzsolja.

 „Érintsd… Akarod…” „Ne állj ellen neki… Engedd magadhoz… Ez az…”

A hangja tesz valamit velem, tudom. Későn ismerem csak fel az erejét, ami kígyóként kúszik fel a végtagjaimon, csábító szavakat suttogva egyenesen a fejembe.

Levegő után kapkodva ugrom hátrébb, kiszakítva magam ezzel a bűvköréből.

Muszáj tartanom a távolságot, mert minél közelebb van hozzám, a jelenléte annál felkavaróbb. Az erőm mintha vak lenne az övé felé, alig érzékeli a közeledtét.

Mekkora hatalma van valójában?

A gyerekektől legalább eltávolodtunk, bár az ő lelküket Lucifer nem szerezheti meg, de ettől még nem akarom, hogy egy ilyen sátáni teremtmény a közelükben legyen. Épp elég, hogy nekem el kell viselnem, bár fogalmam sincs róla, miért tesz ezt.

- Hagyd abba! Miért teszed ezt velem? – szegezem neki a kérdést, még mindig kissé kábultan.

- Mert élvezem? – indul meg felém újra, míg én hátrálok.

Nem úgy tűnik, hogy egyhamar felhagyna ezzel. Ha nem a lélek vonzotta ide, hanem az, hogy engem gyötörjön… vajon meddig menne el? Megszegné a szent megállapodást?

- Nem helyénvaló csupán az élvezet kedvéért bántani másokat. Nem ártottam neked.

- Helyénvaló? – ejti ki gúnytól csöpögőn a szót, majd önfeledten felnevet. Ideges borzongás fut végig rajtam, ami óvatosságra int – Hát ez nagyon jó! És mond csak, mégis ki dönti el, mi az és mi nem?

- Az Úr. – mondom határozottan.

- A vén bolondnak fogalma sincs róla mit hagy ki. – nyalja meg az ajkait kéjesen – Vagy talán mégis? Elvégre, csupa szépséggel veszi körbe magát.

- Minden angyal szép, hogy tükrözze belső tisztaságunkat. – a rágalmait figyelemre sem méltatom. Egyszerűen megalázó a feltételezés is, hogy a Mindenhatónak nem puszta jószívűségből teremtette gyönyörűre az angyalait.

Lucifer erre valami furcsa fuldokláshoz hasonló hangot hallat. Fensőbbséges tekintettel néz végig rajtam. Szemei elidőznek a köpenyemen, majd a szárnyaimat veszi szemügyre, amitől még idegesebb leszek, de próbálom palástolni előtte. Ha még inkább kimutatom a gyengeségem, ugyanúgy kihasználja, mint az előbb.

- Te még annál is naivabb és ostobább vagy, mint képzeltem. – közli végül szenvtelenül. A szemei furcsán fénylenek. – Belső tisztaság? Ugyan, kérlek! Ez csak azt jelenti kedvesem, hogy olyan friss husi vagy odafent, amilyennek kinézel. És mégis…

Valóban nem vagyok túl rég az angyalok között, az is igaz, hogy sokkal többször vágytam vissza emberi életemhez, mint ahányszor magamnak is bevallanám. De hogy miért gerjeszti ilyen haragra a fiatalságom ténye, ha örökké itt állnánk se tudnám megmondani.

Eluralkodik rajtam a zavar, a szívem vadul dübörög a félelemtől, s ahogy Lucifer mélyen levegőbe szippantva lassan elmosolyodik, már tudom, hogy ő is megérezte.

Kitárom a szárnyaim, készen arra, hogy visszarepüljek a mennybe és magam mögött hagyjam őt, de hirtelen megragadja a csuklóm és az egész testem mintha kővé dermedne.

- Eressz el! Ne érj hozzám! – próbálok szabadulni, de semmire sem megyek vele.

- Az öreg nem tanított meg arra, hogy tiszteld az erősebbet? – sziszegi az arcomba.

- A tiszteletet ki kell érdemelni… tettekkel kell rászolgálni. – nyekergem a karomat rángatva.

Uralkodj magadon! Nem engedhetsz neki!

- Úgy gondolod, a mentoraid rászolgáltak? – fintorog - Kíváncsi lennék, miért tiszteled őket annyira? – mikor nem válaszolok, a keze mintha izzó fadarabbá lenne, úgy égeti a bőröm.

Felkiáltok a fájdalomtól. Kéjes mosolyát látva minden erőmet latba vetve összeszorítom a fogaim és úgy tűröm a kínt. Nem tudom meddig bírom majd, mert az biztos, hogy nem fog elengedni, addig nem, míg nem hall kegyelemért sikoltani. Ezt tisztán látom az arcán, ami olyan kegyetlen kifejezést ölt, amilyet csakis a Sátán képes.

A homlokomon verejtékcseppek jelennek meg az erőlködéstől, már mindenem pattanásig feszül, de nem adhatom fel!

Lehunyom a szemeim, némán segítségért fohászkodva, a Mindenható fényét hívva.

Az erő, amely képes megtisztítani a gonosz lelkeket, lassan az egész testemet elárasztja. Érzem, hogy Lucifer elszakítja a csuklómtól a kezét, miközben eláraszt a béke és a nyugalom. A bőrömön izzó égési sebet, mintha hűvös balzsammal kenegetnék, egyre kevésbé fáj már.

Felemelem a fejem, szelíd mosollyal pillantok a vicsorgó démonra, akiből csak úgy süt a gyűlölet.

- Azért tisztelem őket, - válaszolom meg a kérdését - mert tudom, hogy sosem hagynának cserben. Biztonságot és szeretetet adnak, függetlenül attól, hogy ismernek-e. Vigyázunk egymásra, az erősebbek pedig a gyengébbekre, anélkül, hogy bármit is várnának érte cserébe.




Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2016. 07. 29. 00:42:38


Eshii2016. 03. 26. 16:33:28#34120
Karakter: Lucifer
Megjegyzés: ~ Qaspielnek


 Lustán fekszem a kényelmes trónusomon, míg az odakészített asztalon lévő szőlőből csemegézek. Egyszerűen imádom, ha a lédús gyümölcs kerül terítékre, de egy habos süteménnyel lehet igazán boldoggá tenni. Aznap azonban jobban esik az egészségesebb elemózsia, így hát hagyom hogy a csábítás vezessen. Persze, mintha ez olyan nagy bűn lenne. Azonban ki mondta, hogy a pokolban mi folyton rosszalkodunk? Senki. Szép napom van, így hát kiélvezem.

- Uram, uram! – Szinte villámcsapásként ér az egyik beosztottam lihegése, ami megszakítja oly kellemes időtöltésemet. – Lucifer uram!

- Hallottalak elsőre is, te ostoba – mordulok rá, mire ő megáll a hatalmas nagy terem közepén ijedten. – Mi bajod van?

- Egy jelentés alapján, amit az egyik nem rég visszatért lélekgyűjtő démonunk adott le, azt hiszem, hogy… hogy megtaláltuk.

Kezem megáll a tányér felett, s azt hiszem a szívem az üvegében hevesen verhet. Tudom mire céloz, tudom. Hogyne tudnám! Engem is átjár az izgalom, de ez nem olyan, mint mikor új ágyast választok. Ez sokkal sötétebb, s sokkal mélyebb. Mióta vártam erre? Kósza hír se röppent fel már évszázadok óta. S ha eljött az ideje annak, hogy visszavegyem azt, ami az enyém, hát akkor ne kíméljen se angyal se démon. Ki kell eresztenem az évezredes keserűséget, mely megcsonkításom okozott.

- Remek, remek! Kérem az aktát. Sőt, kérem a leendő halálozási arányokat is, mindet!

- Uram, csak nem maga akar menni a lelkekért? – kérdez vissza döbbenten a szolga, míg én széles vigyorral markáns arcomon ülök fel rendesen a trónusomon.

- Nem, én vadászni megyek.

×××

Telnek a napok, én pedig egyre türelmetlenebb leszek. A jelentés alapján minden stimmel, azonban egyik halottnál se találom magam szembe azzal a lénnyel, ki a szárnyaimat örökölte.  Nem érdekel mi vehette rá az öreget, hogy a vitrinéből kiemelve ráaggassa valakire. Meg fogja még ő ezt bánni, csak nem tudja, ahogy azt se, milyen hajtóvadászatot indítok ellene. Tudom, mit jelent számára a gyönyörű, hófehér tollak összesimulásából létrejött selymes, óriási szárny, Azt, amit nekem is annak idején: a tisztaságot. Bemocskoltam a számára oly rétékes műkincset, így letépte rólam s letaszított. Most azonban visszatérek s ugyan ezt teszem a hordozójával. Az a szárny átkozott.

 A következő név a listámon egy öngyilkosé, aki a tizenkét emeletes ház tetejéről szeretne könnyíteni lelkén. S ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam? Halkan suttogok neki, miszerint ez lesz a legjobb s legbölcsebb döntése egész életében, tegye hát meg, repüljön velem egyet. Csakis egyetlen egyet, ami után a pokolban köthet ki, de ezt természetesen nem teszem hozzá. Valahogy ettől mindig úgy megijednek.

Már egész szépen haladok az ember fejének teljes kiürítésével, mikor megcsap ama orrfacsaróan túl édes szag, amit minden szárnyas ártatlan bestia áraszt magából. Jól tudom, hogy egy angyalt is magához csalt a haldokló lelke, ezért hátrébb lépek s átadom a kis ostobának a porondot. Ha addig nem érezte meg ki rejtőzik a másik oldalán, akkor megérdemli az eljövendőket. Mégis, mikor megpillantom az öreg teremtményét, olyan düh s irigység járja át testemet, melyet igen rég éreztem utoljára.

Hófehér bőrén egy seb se anyajegy sem éktelenkedik, felsőtestét alig takarja leple, haja oly ezüstösen csillog akár csak az enyém, s válláig ér. Mégis, ami teljessé teszi gyűlöletemet, az a hatalmas s gyönyörű hófehér szárny, mely kétségkívül az enyém. Arkangyali mivoltom ott pompázik ama kis féreg hátán, aki még arra sem volt képes, hogy körbenézzen érkezte után. Ezt az öreg idióta sem gondolta komolyan, ugye? Tomboló dühömet elfojtva lépdelek hozzá közelebb, majd mikor már teljesen a háta mögött vagyok, elfog egyfajta vágyakozás, hogy a szárnyaihoz érjek. Azonban a bosszú nem lenne oly édes, ha azonnal beteljesíteném. Azt akarom, hogy szenvedjen ő is, az istennek hívott alak is, no meg az egész birodalma.

- Minden hiába angyal. Nem tudod már megmenteni a haláltól – szólalok meg egy kis hallgatás után.

Abbahagyja a magyarázást, egészen csendes lesz. Lassan fogja csak fel, hogy mi történik körülötte, s mikor hátrapillant rám ezüstös tekintetével, döbbenet s enyhe félelem csillan bennük meg. Rögvest hátrálni kezd, egészen addig, míg a korlát nem jelzi az útja végét.

- Mi vagy te? Hogy lehet, hogy látsz, de én nem érzem a jelenléted? – szegezi nekem a kérdéseket, mintha ő dirigálna nekem.  Persze az érezni szó rögtön megfogja a fantáziámat, de nem oly kellemes értelemben, mint máskor.

- Érezni akarsz engem? – kérdezek vissza, míg ezernyi ötlet ugrik be nekem erre. – Hát érezz, angyal. – Meg se mozdulok, a szemem se rebben, ő mégis megmerevedik, majd fájdalmasan feljajdul. Szenved, kínozza az erőm, mi belülről bomlasztja minden apró kis sejtjét. Nem bírja,a  térdeire rogyik én pedig abbahagyom a szeretgetését. Úgy szeretek szeretkezni, ha előtte alapos előjáték volt.

- Csak nem fájt? – érdeklődöm mosolyogva, mikor végre rám emeli tekintetét. pedig ha tudná az hogy fáj, mikor két kézzel tépem le szárnyait… talán nem mesélték neki a társai, mikre vagyok képes? Esetleg tabu ott fent a szárnyszegett madárkákról cseverészni egy szenteltostya mellett? Elképzelhető. Nem felel semmit se, csak óvón maga köré húzza szárnyait, s erőt merít belőlük. Ettől csak még jobban megvetem a pondrót.

- Mit tettél azzal a nővel? Ha beleavatkozol, megsérted az egyezséget – hirtelen vált témát, míg remegő lábait, akár csak a frissen született őzikék, arra kényszeríti, hogy megtartsák testét.

- Ó persze, az egyesség. Hogy is felejthettem el! – Legszívesebben képen égetném, de igyekszem minden pillanatát kiélvezni a lassú s fájdalmas bosszúmnak. – Ő már az enyém angyal, ne is próbálkozz, kár lenne.

- Még nem halt meg. – Fél tőlem, menekülne, de az a nyavalyás korlát nem engedi. Valahogy mindig feltüzelt a látványa annak, ahogy rettegve menekültek előlem, így még közelebb lépek hozzá. Érezni akarom az édes illatát, amibe immár a félelem szaga is belekeveredett. Mégis, mikor már elkönyvelem sikeremet megérzem azt a gyomorforgató szagot is, amit követ a szédítő érzés. Úgy utálom, mikor a nyamvadt kapaszkodójukkal kihozzák belőlem az undorodást. Nincs ima, nincs fény, csak halál és keserűség.

- Mindjárt meghal, percek kérdése az egész – fejemmel intek a nő felé, ki szavaimat igazolván kétségbeesett zokogásba kezd. Jobban tenné. ha a lábait szedné már s ugrana, ugyanis ha továbbra is kéreti magát, az angyal szárnytalan testével érhet földet.

- Nem befolyásolhatod! – Gondolataimból az említett, még épp angyal zökkent ki, aki kőkemény haraggal kiált rám. Nocsak, nocsak! Szabad ilyet egy tiszta lénynek? A jó isten mit fog szólni a kirohanásához, hm?  Nevethetnékem lesz ettől, olyan mulatságos ez a helyzet. Én is ilyen naiv idióta lettem volna? Ki tudja. Annak idején még a gonosz fogalmát sem ismertük… aztán megteremtettem, egy kis ráhatásra.

- Csak egy kicsikét – susogom beismerve aprócska bűnömet. – Még egy kis kétségbeesést, édesem? – pillantok az emberre, miközben ezernyi gondolatot s érzelmet küldök felé. Ő pedig nem bírja, csuklik s csak még jobban zokog, könnyeit nyeldesve.

- Ezt nem teheted! – Szinte rám kiált újra, annyira nem helyesli azt, amit épp teszek. Egyáltalán nem tetszik ez nekem, főleg hogy ez már nem olyan vicces. Érzem magamon, hogy mennyire elveszi ez a jókedvemet. Emellett az egyességből is csak azt a részt hozta fel, ami rá nézve előnyös. Persze, aztán meg mindig a démonok a mocskos állatok.

- Ahogy te megnyugtathatod, úgy én a kétségbeesés legmélyére taszíthatom, amíg nem marad más belőle csak egy szétroncsolódott véres hulla az út közepén – közlöm vele hűvösen.

- Nem fog öngyilkos lenni. A szíve tiszta, csak túlságosan retteg. - Ha nem akar játszadozni, s rögtön szenvedni akar, nyugodtan mondogasson még csak ilyeneket.

- Nem mindegy angyal, miért teszi amit tesz? – kérdezek vissza.

- Semmit sem érzel? Nem szánod őt?

- Ostoba vagy, ha szánalomra vársz tőlem. – Csupa ostobaság hagyja el a száját, ez hihetetlen! Enyhén oldalra billentem fejemet, míg egyetlen egy dolog jár a fejemben: miért? Miért van ezen az ostobán az én szárnyam? Eddig nem érdekelt, azonban a sok ostobaság után, amivel meg akart fertőzni…

Mozgásra leszek figyelmes a háttérben, a nő elszánta magát s végre valahára lelépett a tetőről. Izgatottan szusszanok fel, sőt, még közelebb lépek a korláthoz, hogy láthassam zuhanórepülését. A jellegzetes hang, ahogy a teste a betonhoz csapódik, az egyszerűen hihetetlenül bizsergető.

- Na, végre. Éppen ideje volt, hogy eldöntse – susogom, amit az angyalka egy dühös tekintettel viszonoz. – Öngyilkos lett. Milyen kár… ugye tudod mit jelent ez? – érdeklődöm felvont szemöldökkel. Ha ebbe is bele fog kötni, én tuti megölöm.

- Az Úr megbocsát majd neki – jelenti ki határozottan. - Nem számít, hogy öngyilkos lett, mert ő minden gyermekét ugyanúgy szereti.

Nem igen tetszik nekem ez a szentbeszéd, fiatalabb éveimben hallgattam s prédikáltam én is eleget, hogy tudjam, mekkora hazugság. Ő még ezt nem tudhatja, túlságosan is beszűkült látókörű, pont úgy, ahogy az öreg szereti. Az ilyenekre hatnak csak szent szavai,  

- Lehet, hogy megbocsát neki, de attól az én birodalmamban fog maradni, ahogy a többi szerencsétlen is – gúnyolódom vele, mire ő nagy szemeket mereszt rám. Azt hiszem leesett neki kivel is állt addig szemben.

- Te lennél...? – suttogja halkan, mire én elnevetem magamat döbbent orcáján.

- Ne légy szégyenlős kedvesem! – kacsintok rá, míg felugrok a korlátra s onnan nézek le a gyűlő tömegre a holttest körül. – Csak mond ki a nevemet úgy, ahogy mindig is vágytad. Mocskosan… kéjjel fűszerezve – fordulok felé, míg ajkaimon a vigyor egyre szélesebb – s gyűlölettel, hisz felébresztettem benned azt, ami mindenkiben megbújik.

- Ez hazugság! Nem ébresztettél te fel bennem semmit se. Én… - elhalkul, ahogy elégedetten felkacagok. Annyira erőteljesen bizonygatta volna igazát, hogy már megint felemelte ellenem a hangját.

Teljesen biztos vagyok abban, hogy undorodik tőlem s ki nem állhat. Persze, szíve joga, azonban a szentbeszédhez az is hozzátartozik, hogy a hozzám hasonló szemétládákkal is tisztelettel kell bánni, mert ilyen egy angyal. Mocskosul kétszínű. Ő azonban fittyet hány erre, s őszintén a képembe vágja újra s újra mennyire nem ért velem egyet. Azt hiszem ez még tetszik is valamilyen módon,  azonban a vadászatom itt befejeződik. Ismerem már az energiáját, innentől ha felbukkanna a választórétegen, az embereknél, ott leszek én is.

- Persze, persze – szusszanok, majd egy fél mosollyal, oldalra döntött fejjel nézem meg magamnak alaposan. – Add át az üdvözletemet a fentieknek, s csókold meg helyettem Gabrielt, de csak kevés nyelvmunkával, mert úgy szereti – teszem hozzá elégedett képpel, hisz láthatóan a döbbenete megint elvitte a hangját. – A legközelebbi viszont látásra, angyal – intek neki búcsút fél kézzel, majd nemes egyszerűséggel lelépek én is korlátról, ahogy nemrégiben a nő tette. Zuhanok a mély felé, háttal, így láthatom, ahogy az újonc a korláthoz sietve néz le rám. Innentől még álmában is kísérteni fogom, biztos vagyok benne.

Azonban ahelyett, hogy én magam is a földhöz csapódnék, mintha vízbe csapódnék, elmerülök, pontosan a holttest mellett. Azonban előtte még a lélekért nyúlok, s karmaimat belemélyesztve húzom magam után, amit az fülsüketítő, fájdalmas sikollyal fűszerez meg. Ezt még biztos a háztetőn pityergő szárnyas lény is hallotta. 

×××

Úgy imádom, ahogy minden sejtelmes vörös fényben úszik idelent. Persze, ez változhat a hangulatomtól s a helyzettől is, most azonban a vér színe fest be mindent. Az erő, a tűz, a hatalom, az érzékiség… s ez csak egy szín, mégis olyan tökéletesen össze tud foglalni annyi mindent. Csoda hát, hogy imádom?

A hasonló színben pompázó selyem köntösömben lépdelek végig a hosszú folyosón a fürdőtől a szobámig. Úgy képzelem a napomat, hogy a lazító fürdő után lustálkodom s bujálkodom, míg el nem nyom az álom, valamikor. Azonban mielőtt kinyithatnám az ajtót, ismerős érzés fut végig a gerincemen. Jó pár napja nem hallottam már a kis angyalka felől, olybá tűnt, hogy otthon elújságolta milyen jóképű barátot szerzett az embereknél.

- Most meg vagy – susogom, míg határozott mozdulattal lenyomom a kilincset s kitárom a szobám ajtaját. Ideje díszruhát vennem, mielőtt én is elindulok a randevú helyszínére. Az se baj, ha kicsit kések, hisz fontos a megjelenés. Emellett az én suttogásomnak, nem tud senki se ellenállni, ezért se teljesen fair, ha mindenhova én megyek. Nem mintha ez foglalkoztatna, azonban a lélekgyűjtés mellett nem lenne időm mérgelődni, szeretkezni, hatalmasakat enni s inni, irigykedni s lustálkodni.

Miután elkészülök, elég egy csettintés s máris a helyszínen találom magamat. Egy sikátor, ahol egy drogos szorít kést egy utcáról berángatott férfi torkának. Nem nehéz kitalálni a helyzetet, ahogy a végkifejlettett se. Az angyal már itt is van, nyugtató suttogásával próbálja a lezüllött, drogfüggő férfit rávenni arra, hogy engedje el a másikat, ne ölje meg. Elnézem őket egy darabig,  majd mikor már eleget szórakoztam, közelebb lépek.

- Felesleges győzködnöd, ki fogja rabolni – sóhajtom unottan. – Az utóbbi kis apróság pedig, hogy vesén szúrja e vagy sem pedig, nos mellékes.

- Már megint te? – néz rám szikrázó tekintettel.

- Miért nem hívsz a nevemen, hm? – incselkedem, míg az emberi páros másik oldalára suhanok, s a drogos füléhez hajolok. – Tedd meg! Vegyél el tőle mindent, a ruháit is. Elcserélheted valamire. Hagyd úgy itt, ahogy Isten teremtette, kiszolgáltatva, meztelenül, vérben tocsogva!

- Ne, ne öld meg, családja van, szerettei, ahogy neked is! Ne hozz rájuk szégyent – próbálja az ellenkezőjéről meggyőzni minden erejével. – Tisztulj meg, gyónd meg valahol bűneidet s légy erős. Légy erős, s dobd le magadról bűneidet.

- Ne hallgass a négy végtagos galambra, hisz nem tudja elképzelni se mit jelent emberként repülni egy adagtól. A mámor, amit okoz… oh, az valami isteni. Több kell, több! – simítok a koszos hajára fél kézzel.

- Ne érintsd meg, ne befolyásold őt így!

- Ugyan angyal, mit teszel, ha igen? – kérdezek vissza szikrázó tekintettel. – Talán megtámadsz, letepersz s halálra untatsz a szentbeszédeddel?

- Nem. Megtisztítalak – feleli elszántan. – Én, Qaspiel nem félek tőled.

- Qaspiel… - ismételem a nevét, ízlelgetve, ismerkedve. – Milyen különös nevet adott neked. Mintha a tüsszentést utánozná. Qaspiel. Igaz is,a  tüsszentés is tisztítóul szolgál.

- Nem fog rajtam élcelődésed, én azért jöttem ide, hogy életeket menthessek – feleli, majd újra susogni kezd a férfi másik fülébe, kedves, megnyugtató hangon. Hallgatom a sok ostobaságot, amit összehord, amiket egyszer én is oly komolyan elhittem. Hihetetlen, mikor is találkoztam utoljára egy angyallal? Nem igen jártam az emberek között már több száz éve, az alkalmankénti apró kis csábítás pedig nem hozott össze egy szentfazékkal se.

- Öld meg, Kevin. Öld meg. Neki megvan mindene, ami neked soha nem lehet, hasíts ki belőle egy jó darabot, aztán vedd el tőle az életén kívül az ingóságait. Aztán… aztán vegyél egy nagy adag heroint, s lődd be magad. Újra s újra… míg túl nem adagolod, Kevin. Tedd meg, az én kedvemért Kevin, tedd meg! – sziszegem a másik fülébe, mire a férfi megvonaglik majd a másik férfinak esik. Megszúrja has tájékon újra s újra, vér fröccsen, ruha szakad.

Elégedetten figyelem, ahogy kizsebeli a haldoklót, pénztárca, karóra, telefon, sőt, még a cipőjét is leveszi róla. Az angyal mellettem rögvest a haldoklóhoz siet, leguggol mellé s fejét az ölébe hajtja, majd haját simogatja csitítóan.

- Ne félj, mindjárt vége s egy sokkal jobb helyre fogsz kerülni, ígérem!

- Egy sokkal unalmasabb helyre – javítom ki, míg a drogos távolodó alakját figyelem. – Szenteltvíz meg szenteltostya… jaj de száraz.

- Lehet neked igen, de sok léleknek ez a tökéletes megnyugvás.

Nem felelik semmit se, csak a haldoklóhoz lépek, leguggolok, majd fél kézzel a sebébe nyúlok. Feljajdul, vergődik a csontjáig hatoló fájdalomtól, Qaspiel pedig nem tehet semmit. Dühös tekintettel figyeli, ahogy megsürgetem a férfi halálát azzal, hogy kitépem a lelkét. Persze ez nem fog velem tartani, ellenben a drogosét, aki nemsokára túladagolja magát. Ezt csakis az angyalkáért teszem, hogy lássa, milyen mókákra vagyok képes a szórakoztatásáért.

- Tudtad, hogy ha kiszakítom a lelkét, akkor olyan fájdalmat él át, mit földi betegség vagy fegyver nem okoz? – érdeklődöm közömbös arccal.

- Gonosz vagy. Hihetetlenül gonosz – szól hozzám halkan, láthatóan lenéz engem azért, aki vagyok. Inkább simogatja a szenvedőt, s hűvös ujjaival próbálja fájdalmát csillapítani.

Mikor végzem a lélek az ifjúhoz száll, aki nagy sóhajjal magához öleli. Én továbbra is a test mellett guggolok, s figyelem a kezemet, mely emberi vérben tocsog. Oly jól esik, ahogy az ujjaim között lecsordulnak a vércseppek. Csak figyelem a vörös csíkokat, melyek fürgén változtatnak irányt, ahogy kezemet mozgatom ide s oda. Oh, az éltető vére a mihaszna embereknek. Azt hiszem ez is egy a kedvenc foglalkozásaim közül, de nem tudnám biztosra mondani hányadik a sorban. Egyszerűen imádom nézni, ahogy szenvednek, de egy angyal haláltánca még jobban lefoglalna. Különösen azé a kis dögé, amelyikre a szárnyaimat aggatta az a dagadt balfácán. Nem tudja mit indított el. Nem tud ő semmit se, de majd én megtanítom mindenre, vérrel s fájdalommal.

Még vetek egy utolsó pillantást Qaspielre, majd egy széles vigyorral ajkamon tűnök el lassan a szemei elől, egy újabb lélekkel a zsebemben. Addig fogom kísérteni, míg bele nem őrül, aztán pedig kegyelmesen megszabadítom szent s ártatlan lényétől.


Moonlight-chan2015. 10. 25. 18:45:26#33601
Karakter: Qaspiel
Megjegyzés: -Kezdés-







Magasan a sziklaszirt csúcsán állva, olyan érzésem van, mintha csak ki kellene nyújtanom a kezem és elérhetném vele az eget. Megragadhatnék egy felhőt és leránthatnám onnan magamhoz, mint egy hatalmas fehéren gomolygó füsttömeget, amibe kényelmesen beburkolózhatnék. Néhány távolabbi csúcsot éppen így ölel körbe egy-egy sűrű foszlány, mintha az egész a fellegekig érne és még annál is tovább.

Könnyedén kitárom a szárnyaim, amilyen szélesre csak tehetem és élvezem, ahogy a hideg szél a tollak közé hatolva borzongatja végig a testem. A fagyos levegő csontig átjár, mégsem fázom igazán, nem didergek, nem fájnak belé a csontjaim. Hófehér ruhám fodrozódik körülöttem, végei a bokámat verdesik, szinte semmit nem védve az időjárás viszontagságai ellen, így akár meztelenül is állhatnék itt a semmi közepén.

Csodálatos érzés a szabadság, a friss levegő amit beszívok, a mellettem elsuhanó madarak szárnycsapásainak hangja, a hó illata természetes üde illata…

Élvezettel hunyom le a szemem egy pillanatra és csak hallgatok, elmerülök abban a fényben ami a legsötétebb éjszakát is megvilágítja, a melegségben, ami sosem hagyja, hogy fázzam. A fényben, amit az Úrtól kaptam, ami a legdrágább kincsem és hagyom hogy átjárjon a béke.

A talpam puhán emelkedik el a talajtól, lábujjhegyre állok és türelmesen várok. Nem kell sok idő, a következő erős széllökés megbillenti a testem és zuhanni kezdek lefelé. Semmi sem akadály abban, hogy egyre közelebb kerüljek a jeges vízhez. A szárnyaim meg sem rebbenek, a tekintetem az egyre közeledő kékséget figyeli, majd az utolsó pillanatban állítom meg a zuhanást, mikor a térdem már a víztükröt érinti. A szívem sebesen száguld a mellkasomban, a szám azonban elégedett mosolyra húzódik, miközben koncentrálva megállok a folyó tetején.

Ez a kedvenc helyem, ahová csakis egyedül szoktam jönni, soha senkit nem hívok ide magammal, mert úgy tekintek rá, mint a sajátomra. Ha valaki más is itt lenne velem, többé nem lenne ugyanaz, bár ez az érzés értelmetlen, hisz irigység szikrája sincs bennem a társaimmal szemben, mégis szeretném, ha ez a hely csakis az enyém maradna.

Ahogy az adrenalin lassan csökken az iménti zuhanás után, felsóhajtva indulok a folyó közepén kiálló kis sziklasziget felé.

Mikor először próbáltam ugyanezt puszta kíváncsiságból, belezuhantam a vízbe, kis híján megfulladva a jeges örvényben, mert a szárnyaim elnehezedtek a nedvességtől és nem bírtam felrepülni. Azóta viszont újra és újra megpróbáltam, egyre közelebb és közelebb zuhanva a vízhez, próbálva még időben megfékezni magam és most már félelem nélkül repülhetek keresztül a legkacifántosabb kanyonon is.

Óvatosan leülök a sziklára, karjaimat a térdemen nyugtatva nézek el a messzeségbe.

A hegyeken túl, messze a járhatatlan tereptől egy kis norvég város fekszik. Jártam már ott, bár az emberek engem sem láthattak, ahogy egyetlen angyalt sem.

Néha sajnálom, hogy nem beszélhetek velük, hogy már nem tartozhatok közéjük, de ezen gondolatokat rögtön el is hessegetem. Most már a menny az otthonom és a többi angyal az, akiket a családomnak kéne tekintenem. Néhányukkal már megismerkedtem, de olyan különös teremtmények, hogy nehéz azonosulnom velük. Néha még mindig megkérdem magamtól: tényleg angyal volnék? Vagy csak egy ember, aki szárnyakat kapott az Úrtól?

Miért én?

Miért pont én kaptam ezt az ajándékot?

Mivel érdemeltem ki?

A mellkasomban különös üresség tátong, mintha hiányozna onnan valami, magányos érzés, mintha elveszítettem volna valamit, pedig nem.

Ezért is rugaszkodom el a földtől és repülök fel magasan a fellegekbe, társaságot keresve, hátha akkor megszűnik végre ez a nyomasztó érzés, ami mostanában egyre gyakrabban a hatalmába kerít. Alig jutok azonban át a felhőkön, mikor megérzem a hívást.

A hang halk ugyan, apró csilingelő csengettyűre hasonlít a fülem mellett és azt jelzi, hogy egy lélek hamarosan eltávozik az életből, és válaszút elé érkezett.

Egy szempillantás alatt szelem át az eget, szemmel alig követhető sebességgel repülöm át a hegyeket, egyenesen a mögöttük húzódó város felé. Tudnom nem kell hová megyek, az erő, ami egy lélekhez kapcsol vezet magától, s perceken belől egy csúcsos háztető sarkában ereszkedem le.

Egy férfi fekszik a földön eszméletlenül, mellette emberek tolonganak.

Élet és halál között lebeg, de hogy a mennybe vagy a pokolba kerül-e, az csakis rajta múlik. Én annyit tehetek, hogy megmutatom neki az utat, ami a mennybe vezet, de hogy velem tart-e majd, az sajnos nem biztos.

A lélek lassan válik el a testtől, a tekintetünk találkozik, s látom, hogy a szája mozog, de beszélni nem tud. Némelyikük igen, aki már biztosan tudja, hogy melyik utat válasza majd.

- Nem kell félned, én majd segítek neked. Egy gyönyörű, békés helyre viszlek, ahonnan láthatod majd a családod és a szeretteid. – mondom a testtől lassan elszakadó léleknek.

Az némán néz rám tovább, majd hirtelen mellém pillant és akkor én is megérzem a kén és a füst jellegzetes csípős szagát, amit a démonok hagynak maguk után.

Magas sötétvörös bőrű lény, emberhez hasonlatos, kivéve hogy hosszú karmai, agyarai és szarva van. Én látom az igazi valóját, de az emberi lelkeket épp olyan gonoszul becsapja, ahogy bárki mással is tenné.

- Engem fog választani angyal, hát nem érzed? Kétségek gyötrik. – néz rám ijesztő sárgás szemekkel, mint egy kígyó – Nem érzed mennyire nyomorúságos? Mennyire gyűlöli az életét, a szegénységet, mennyire szabadulni akar? Igazam van, ember?

A lélek rápillant, majd vissza rám.

A démon vigyorogva, lenézőn tekint rám, alakja egy gyönyörű nőt mutat a férfinak, de nem adom fel. Nem engedhetem, hogy elvigye!

- Ő nem gonosz, tudja mi a helyes, nem fogod magaddal vinni ezt a lelket. – jelentem ki határozottan.

A távolból közeledő szirénák hangja üti meg a fülem.

- Ne legyél ebben olyan biztos angyal.

- Ő jó ember, szereti a feleségét és a gyerekeit. Értük kel fel minden nap. – mosolygok a lélekre, aki szépen lassan emelkedik el a testtől, felém tartva.

A démon sziszegve lépne elém, de az engem körülvevő fény égeti a bőrét, így végül mégis meghátrál. Gyűlölettől csillogó szemeiben pokoli lángok táncolnak.

Ekkor érkezik meg a mentőautó, s az események villámgyorsan követik egymást. A lélek majdnem elszakad a testtől, de én magamban azért imádkozom, hogy tartson ki még pár percig és végül az orvosok újraélesztik.

A lélek visszatér a testbe, megkönnyebbülten mosolyodom el, a démon mellettem viszont morogva nézi az embereket, de kárt nem tehet bennük, azzal megszegné az egyességet.

- Menj el, már úgysem lophatod el a lelkét. – pillantok rá.

- Azt hiszed győztél angyal? – röhög fel gúnyosan.

- Életben maradt. – emlékeztetem nyugodtan.

- Hátralévő szánalmas kis életében egy földönfutó nyomorék lesz. Vágyja majd a halált és én élvezni fogom, hogy szenved. Lakmározok majd a kétségbeeséséből! – szívja be mélyen a levegőt, majd köddé válik.

Undorodva húzódom el az utána maradt füsttől, lepillantva a haladóra, akit éppen betesznek az autóba. Egészen addig mellette maradok, míg a családja meg nem érkezik a kórházba. Nem hagyom, hogy annak a mocskos démonnak az ártó szavai megfertőzzenek.

 

***

Napokkal később a társaim körében köszöntöm a legfiatalabb angyalt. Eddig én voltam az, most azonban már egy angyallány és Michael engem kért meg, hogy segítsek neki. Én még tisztán emlékszem milyen volt az első pár nap angyalként, milyen megdöbbentő és mégis milyen csodálatos a rengeteg gyönyörű teremtmény között. És a szárnyak…

Az övéi azonban nem olyanok, mint az enyémek, kisebbek, mint jó néhány más angyalé, ami most még inkább elgondolkodtat.

Az ünnepség után felkeresem Gabrielt, az arkangyalok egyikét, aki mindig segített ha szükségem volt rá, még akkor is ha nem kértem.

- Látom, hogy valami bánt. Már az ünnepség alatt is feltűnt, de vártam, hogy te hozd szóba. – lép elém nyugodtan.

- Nem bánt, csak… nem értem. Miért különbözöm én a többiektől? Miért bánnak másképp velem? – nézek fel rá, reménykedve, hogy egy egyszerű választ kapok, ami eloszlatja a kételyeim.

- Tiszteletből, Qaspiel. Mert az Úr kiválasztott téged és ezt mindenki tudja közöttünk.

- De nem én vagyok az egyetlen ember, akit kiválasztott, viszont ezek a szárnyak… - tárom szét őket értetlenül - … miért… miért nem olyan, mint a többieké? Miért hasonlít inkább a tiétekhez? – kérdezem, bár nem mondom ki, amit mindenki láthat, hogy még az arkangyalokénál is gyönyörűbb.

Gabriel elmerengve néz rájuk, a tekintete a távolba réved, de hirtelen eltűnik belőle minden érzelem, minden melegség, amitől borzongás fut végig a testemen. Még sosem láttam, hogy ilyen hidegen nézett volna.

- Ezek a szárnyak… - kezdi, de aztán megrázza a fejét és visszaköltözik a melegség belé – Az Úrnak megvannak az okai. Ha Ő úgy döntött megajándékoz a kegyével, akkor azt okkal tette. Fogadd hát el és ne kételkedj benne.

Puhán érinti meg a szárnyam, de nem tudom viszonozni a gesztust. Nem érzem úgy, hogy kellene.

- Sajnálom Gabriel.

- Mit sajnálsz?

- Nem tudom. – válaszolom halkan – Csak érzem, hogy… talán nem kellett volna kérdeznem.

Elmosolyodik kissé, majd szó nélkül tovább indul.

Bízom Gabrielben, de tudom, hogy van valami, amit nem mond el. Valami, ami velem kapcsolatos és nem akarják elmondani. A kétségek pedig egyre inkább megnehezítik, hogy felhőtlenül élvezzem a társaságukat.

 

Jó ideig bolyongok egyedül a kastély körül. A felhők fölött lebegő épület falai mellett szebbnél szebb virágok pompáznak, de ezek sem képesek elmulasztani a különös érzéseket. Ki tudja meddig folytatnám még a céltalan járkálást, ha nem érezném meg a lelkek hívását.

Nem telik bele sok időbe, hogy elérjek hozzá, de meglepődöm, mikor egy épület előtt találom magam. Körülnézve pedig meglátom a nőt, aki tizenkét emelet magasságból készül levetni magát. Az ablakpárkányom állva imbolyog, a szemei kábák, s bár még nem ugrott le, mégis azt érzem, hogy haldoklik. Mi történhetett vele?

Felröppenek az erkélyre, hogy közelebb kerüljek hozzá, s megpróbálok békét, nyugalmat küldeni felé.

- Minden hiába angyal. Nem tudod már megmenteni a haláltól.

Megdermedek, még levegőt is elfelejtek venni. A suttogás közvetlenül a fülem mellett hangzott el, mégsem éreztem meg, hogy bárki is lenne mögöttem, de ahogy megpördülök, kis híján beleütközöm az előttem álló alakba.

Hátrálok ameddig a korlát engedi, zavarodottan nézve rá. Egy démonra számítottam, hisz percekkel utánam mindig megjelenik egy démon is, hogy magához csábítsa a lelket, de ez a férfi nem tűnik démonnak.

- Mi vagy te? Hogy lehet, hogy látsz, de én nem érzem a jelenléted? – vonom kérdőre, majd a tekintetem a nőre siklik, de az még mindig ott áll.

- Érezni akarsz engem? – vigyorodik el, de egyáltalán nem tetszik ez a mosoly – Hát érezz, angyal. – mondja.

A szavak alig hagyják el az ajkait, mikor forró vízként zúdul rám az ereje. Felkiáltok a fájdalomtól, mintha tűz perzselné a bőröm, benyúlva a csontjaimig és onnan belülről porlasztva szét engem. Irtózatos gyötrelem és mindez alig tart pár másodpercig, mégis a térdemre zuhanva fuldoklom levegőért, amikor vége lesz.

Zihálva húzódom a sarokba, remegve, lassan felpillantok a férfira, aki mosolyogva néz rám. - Csak nem fájt?

Nem bírok megszólalni, így csak a vállam köré húzom a szárnyaim, amikből hűvös melegség árad, hogy kiűzze a testemből a gonosz erő utolsó cseppjét is. Nem lett volna szabad hagynom, hogy a külső megtévesszen. Ez egy démon, méghozzá egy nagyon erős és gonosz démon, ha még az én szemeim sem látják a valódi alakját. Úgy néz ki, mint egy angyal, csak szárnyak nélkül, de ez az erő…

- Mit tettél azzal a nővel? Ha beleavatkozol, megsérted az egyezséget. – küzdöm fel magam minden erőmmel, de eszemben sincs közelebb menni hozzá.

Még sosem találkoztam ilyen erejű gonosz lénnyel. A lelkekért mindig alacsonyabb rendű démonokat küldenek.

- Ó persze, az egyesség. Hogy is felejthettem el! – fintorog gúnyosan és tesz pár lépést felém. – Ő már az enyém angyal, ne is próbálkozz, kár lenne.

- Még nem halt meg. – vetek ellent és próbálnék hátrébb araszolni, de a korlát megakadályoz benne.

Ezt látva még közelebb jön és bár semmit sem érzek a jelenlétéből, mintha itt sem lenne, a tudat, hogy egy hatalmas erejű gonosz lény áll itt előttem, elég hogy kételkedni kezdjek a céljaimban.

Ökölbe szorítom a kezem és minden erőmmel a fényre összpontosítok és úgy tűnik sikerül, mert a démon megtorpan.

- Mindjárt meghal, percek kérdése az egész. – int felé, mire a nő zokogni kezd.

- Nem befolyásolhatod! – kiáltom dühösen.

Nevetni kezd, mint aki nagyon jól szórakozik. Hogy tud ilyen gonosz lenni, hogy tud nevetni, mikor mindjárt meghal ez a szegény nő?

- Csak egy kicsikét. – mondja végül – Még egy kis kétségbeesést, édesem? – pillant a nőre, aki ezek után még jobban zokogni kezd.

- Ezt nem teheted! – rivallok rá.

A vonásai megkeményednek, alig sikerül megállnom, hogy ne meneküljek el, de nem tehetem. Nem árthat nekem, a démonokat köti az egyesség. Az Úr megvéd minket, de nekem most a lelket kell megmentenem. Nem hagyhatom magára ezzel a lénnyel, hogy ellopja és az örökkévalóságig kínozza a pokolban.

- Ahogy te megnyugtathatod, úgy én a kétségbeesés legmélyére taszíthatom, amíg nem marad más belőle csak egy szétroncsolódott véres hulla az út közepén. – közli hűvösen.

- Nem fog öngyilkos lenni. A szíve tiszta, csak túlságosan retteg.

- Nem mindegy angyal, miért teszi amit tesz?

- Semmit sem érzel? – nézek rá – Nem szánod őt?

- Ostoba vagy, ha szánalomra vársz tőlem. – billenti meg a fejét.

Talán igen. Hisz minden démon a velejéig romlott, hogy is hihetném, hogy érez bármit is a szenvedés láttán?

A nő hirtelen megbillen, a következő pillanatban pedig már zuhan is lefelé. A szívem összeszorul és elfordítom a tekintetem, nem akarom látni, de a hátborzongató puffantást nem tudom száműzni a fejemből.

- Na, végre. Éppen ideje volt, hogy eldöntse. - dühösen meredek a démonra, aki elégedett arccal viszonozza a tekintetem. – Öngyilkos lett. Milyen kár… ugye tudod mit jelet ez? – húzza fel a szemöldökét.

- Az Úr megbocsát majd neki. – mondom határozottan, mert ha azt hiszi, most majd feladom és engedem, hogy elvigye a lelket, nagyon téved - Nem számít, hogy öngyilkos lett, mert ő minden gyermekét ugyanúgy szereti.



Szerkesztve Moonlight-chan által @ 2015. 10. 25. 18:45:51


vicii2012. 08. 11. 21:16:54#22838
Karakter: Asherah
Megjegyzés: (Nővérkémnek)


Kényelmesen ücsörgök a hálóban, az egyik fotelben elterülve, várva, hogy az én drága hercegem végre felébredjen. Lassan kezd pislogni, majd homályosan néz körbe.
- Hogy kerülök haza?- kérdi karcos hangon, láthatóan nincs túl jó állapotban.
- Visszahoztalak.- duruzsolom mosolyogva, ezzel nem is megdöbbenést okozva neki. Bizonyára azt hitte, egyedül van. Meghökkenten felém fordul, és megpróbál fel is ülni, de fájdalmasan szisszenve hanyatlik vissza a párnára. Ejnye, szóval komolyabb a baj, mint hittem... - Hé nagyfiú.- duruzsolom, majd odamászok hozzá az ágyra. - Ezek szerint nem csak külső sérüléseid vannak.- jegyzem meg hangosan, elgondolkodva végigpillantva rajta. Talán egy bordája repedhetett meg...
- Úgy néz ki, hogy nem.- biccent, majd kíváncsian pillant rám. - Minek hoztál vissza?
- Kivel dugnék ilyen jókat, ha hagyom, hogy feldobd a talpad?- kacsintok rá pajkosan, mire egy apró kis mosoly jelenik meg a szája szegletében.
- Most egy ideig úgy sem fogunk tudni dugni, mivel mozdulni sem bírok.- nyögi kelletlenül.
- De az nem mindegy, hogy egy hónapig vagy soha.- állapítom meg mosolyogva, majd ingerlően végigsimít azon a szexi mellkason. - Na de most megyek, ha kellenék, csak mond a nevem és már itt is vagyok.- tájékoztatom, még utoljára visszapillantva az ajtóból.
- Köszi.- biccent, nekem pedig villannak a szemeim. Nahát, eddig még soha nem volt képes kipréselni magából egy köszönömöt... micsoda haladás. Vagy talán agyrázódása is van, és ez okozza... hehe...
- Nincs mit, szivi.- duruzsolom, majd egy csettintéssel eltűnök. Ideje lesz kiderítenem, hogy ki a fene akarta darabokra cincálni az én kedvenc játékszeremet...

*

Két hét telt el, én pedig lassan haladok a nyomozással. Mélyre kell ásnom, de minél tovább kutakodok az én hercegemmel kapcsolatban, annál érdekesebb dolgokat találok...
Ő is lassan lábadozik, már járkálni is tud a házban, bár még minden bizonnyal vannak fájdalmai. Egyre többet vagyok vele, sőt, időnként kényszert érzek, hogy lefeküdjek mellé aludni... furcsa, mert már az idejét sem tudom, mikor aludtam utoljára. Egyrészről nincs rá szükségem, másrészről pedig soha nem keveredtem össze olyan lénnyel, akiben megbíztam volna annyira, hogy elaludjak mellette... ijesztő, de érdekes felfedezés.
- Mind elmélkedsz enynit, Rómeó?- kérdem érdeklődve. Épp a nappaliban ülünk, ő a fotelben, én kényelmesen elnyúlva a kanapén. Az utóbbi időben egyre többet elmereng...
- Sok mindenen.- jön a kitérő válasz. - Többek között azon is, hogy miként foglak megdugni, ha teljesen rendbe jövök, na meg hogy hol.- mondja, nekem pedig villannak a szemeim. Ha nem akarsz róla beszélni, hát nem erőltetem...
- Hmmm, csábítóan hangzik az ajánlat.- duruzsolom, érzékien végignyalva ajkaimon, majd felállva az én kis betegem lábai közé térdelek. - De mit szólnál, ha egy kis ízelítőt adnék ahhoz, hogy milyen jó dolog is, hogy rajtam töltöd ki a szexuális éhségedet?- duruzsolom perverz vigyorral.
- Izgalmasan hangzik. Akár ha szeretnéd, bemutatót is tarthatsz, de légy kíméletes, mert a mellkasom még szokott fájni.- figyelmeztet, én pedig halkan kuncogva simulok hozzá, kezeimet a combjaira simítva.
- Ne aggódj, hercegem, vigyázok rád...- duruzsolom, majd az akaira tapadok. Dominánsan, vadul csókol, én pedig ezúttal behódolok, engedem, hogy maga alá gyűrje a nyelvemet és kedvére garázdálkodhasson.
Majd a nyakára siklok, izgatóan végignyalva rajta, majd finoman megszívva egy helyen. Felmordul, elégdetten oldalra dönti a fejét, majd kezei a hátamra simítanak... ingerlően kúsznak be ujjai a felsőm alá s kezdi cirógatni gerincem vonalát.
- Eddig tetszik.- búgja, én pedig kuncogva pillantok rá.
- Akkor ezt imádni fogod.- villantok meg egy kéjenc mosolyt, majd gombolni kezdem az ingjét. Ahogy feltárul izmos mellkasa, finoman simítok végig rajta. Tényleg nem akarok neki fájdalmat okozni...
Fura. Démon vagyok, a hivatásom, hogy kínozzam a halandókat, ezt a férfit mégsem akarom megkínozni. Ilyen még nem volt...
Elégedetten figyeli ténykedésem, ahogy érzékien csókolgatni kezdem mellkasán. A tekintete elsötétül közben, a vágy köde ül rá... közben kezeim lejjebb siklanak, ingerlően megmarkolva a combjait, érzékien simogatva... majd dudorodó nadrágját kezdem cirógatni, ő pedig elégedetten sóhajt fel. Kuncogva kúszok a lábai közé, érzékien végignyalva a feszülő anyagon...
Árgus szemekkel figyeli minden mozdulatom. A szemeibe nézve, érzékien akasztom egyik szemfogamat nadrágja cipzárjába, majd lassan húzom le... elvigyorodik.
- Meg kell hagyni, tehetséges vagy.- búgja, én pedig kuncogva szabadítom ki a farkát, és kezdem simogatni.
- Néhány ezer évem volt gyakorolni...- kuncogok, majd érzékien nyalok végig merevedésén. Sóhajtva markolja meg a fotel karfáját, én pedig játszadozni kezdek a farkával. Nyelvemmel makkján körözök, heréit simogatom érzékien... majd lassana számba fogadom és úgy kezdem szopni, mintha a legfinomabb édesség lenne a számban. Mély hangon felnyögve markol lángoló tincseimbe, úgy élvezi tevékenységem, én pedig elégedetten nyalogatom, szívogatom tovább férfiasságát.
Alig telik bele két perc, hörögve veti hátra a fejét, én pedig élvezettel nyelem le magját. Ajkaimat körbenyalva hajolok fel hozzá, ő pedig mohón csókol meg, vadul, hevesen... sóhajtva fonom karjaimat a nyaka köré, ő pedig derekamat átkarolva húz magához közelebb. Így faljuk egymást hosszú percekig, a végén már a másik szájából kapkodva a sóhajt.
Keze közben testemre talál, érzékien simítva végig rajtam, fenekemet markolászva nagy élvezettel... majd az ölébe húz, én pedig engedelmesen mászok fel hozzá, hátamat a mellkasának simítva, nekidőlve kissé, hogy így kényelmesebben hozzám férhessen. Arca az enyém mellett, állát a vállamra hajtja. Nyakamba csókolva kezd simogatni, izgatóan markolva meg a melleimet, eljtszadozva velük... majd kezei bekúsznak ruhám alá, én pedig kuncogva csettintek egyet, mire a ruha egyszerűen leég rólam. Elvigyorodik.
- Így már mindjárt jobb.- duruzsolja, majd élvezettel veszi kezelésbe újra melleimet. Sóhajtva hunyom le a szemeimet, úgy élvezem, ahogy simogat, mellbimbóimmal játszik... majd egyik keze lejjebb siklik, combjaim közé, ingerlően végigsimítva rajtam...
- Rómeó...- sóhajtom kéjesen, ő pedig elégedett morranással nyalint bele a fülembe.
- Milyen nedves vagy már most...- duruzsolja, én pedig hátrafordulva rámosolygok.
- Te tehetsz róla, kihozod belőlem...- súgom, majd újra csókban forrunk össze. Közben egyik ujjával belém hatol, így nyögve harapok kissé ajkaiba. Kezeit markolom meg, mintegy kapaszkodót keresve, ahogy kényeztetni kezd... szégyentelenül, önkívületben nyögdécselek, élvezve kényeztetését, majd mikor még egy ujjal hatol belém, kéjesen feszül meg a testem. Alig telik bele néhány percbe, sikoltva feszülök meg s élvezek el...
Pihegve dőlök neki, ő pedig lágyan a nyakamba csókol. Lehunyt szemekkel pihenek, megvárom, hogy a testem újra normalizálódjon, majd újra csettintek, mire ruha jelenik meg rajtam. Kényelmesen feltápászkodom, aztán elégedett, jóllakott cicamosollyal nézek a hercegemre.
- Ez jól esett... gyere, lassan ideje pihenned.- nyújtom a kezed, ő pedig csak felvonja a szemöldökét, de azért elfogadja a baráti jobbot és engedi, hogy segítsek neki felállni.
- Csak nem aggódsz értem?- kérdi kissé gúnyosan, mire kacagva simulok az oldalához és karolom át a derekát, hogy így könnyítsem kissé a járást.
- Ne beszélj ostobaságokat.- morranok jókedvűen. Nem esik több szó a dologról.

*

Eltelik újabb két hét, a hercegem pedig szép lassan teljesen rendbe jött. Úgy tűnik, már nincsenek fájdalmai. Néha emberek tűnnek fel a házban, én pedig jó kiscica módjára olyankor lelépek, mert tudom, mennyire rühelli, mikor beleütöm az orrom a munkájába. Máskor órák hosszat telefonál.
És mikor egyik reggel már frissen, üdén találom a konyhában egy kávé társaságában, már tudom, hogy rendbe jött. Dolgozni indul...
Kényelmes, kecses mozdulatokkal lépek mögé, lassan a hátához simulva, átkarolva.
- Jó reggelt.- búgja két korty között, én pedig elégedetten simítom kezeimet mellkasára.
- Jó reggelt, hercegem... látom, most már kutya bajod.- kuncogok, aprót csókolva a nyakába, a borzongása pedig elégtétellel tölt el.
- Igen, teljesen rendbe jöttem.- biccent, én pedig sóhajtva egyenesedek fel. Akkor itt az ideje, hogy végre elmondjam neki... nemrég jöttem csak rá, de eddig nem akartam megosztani vele, mert ahogy ismerem, fejjel rohant volna a falnak és olyan állapotban az a biztos halált jelentette volna. De így már nem aggódom érte.
Csettintek, mire egy kis cetli jelenik meg a kezembe. Kíváncsian pillant rám, én pedig halovány mosollyal nyújtom át neki a papírdarabot. Szemrevételezi. Egyetlen név van rajta.
- Ez meg mi?- kérdi zavarodottan, mire kuncogva hajolok hozzá, majd nyomok puszit a homlokára.
- Ajándék, tőlem...- súgom, de láthatóan ezzel még mindig nem világosodott fel. Így hát halkan a fülébe súgom az igazat... - Ez az ember apád gyilkosa...- közlöm halkan, majd mielőtt bármit válaszolhatna, egyszeűen eltűnök.


oosakinana2012. 08. 08. 21:26:36#22761
Karakter: Rómeó Horhe
Megjegyzés: (Hugimnak)


Másnap reggel megint korán kelek, de kicsit meglep, hogy a démon mellettem fekszik. Soha nem aludt még mellettem, de mindegy. Kimászok az öleléséből, amire nyög egyet kelletlenül. Valakinek dolgoznia kell, ha már így meg kavarta nekem a szart.
Felveszem a ruhámat, majd szépen lemegyek a konyhába és kajálni kezdek, vagyis a reggeli kávémat iszogatom. Enni nem szoktam olyan sokat, de kit érdekel? Ahogy iszogatok, egyszer csak a vállaimon simít végig előre a mellkasomra, végül egész testét megérzem a hátamhoz simulva, állát pedig a vállamon.
- Aztán vigyázz magadra, hercegem... érdekes aktivitást érzek a városban. – na mi van csak nem segíteni akarsz nekem kis csillag? Félsz, hogy elveszíted a legjobb szexpartneredet?
- Milyen aktivitást? – kérdezek vissza, amire elkezd vigyorogni.
- Egy csókért cserébe elmondom... – szóval ennyire nem bír magával. Mondjuk, ha azt kérte volna, hogy dugjam meg itt az asztalon most máris és csak akkor mondja el, azt is örömmel hajtottam volna végre, mert kell az infó és még egy reggeli szex is jól jött volna. Magamhoz rántva csókolom meg vadul, amit viszonoz, és olyan csókra csábít, amilyet még egy nőnek sem adtam, de ő még ezt is el tudta érni nálam.
- Mágikus aktivitás van jelen mindenhol. Különös lények auráját érzékelem. Többet nem tudok mondani. Légy óvatos... – hát jól van, majd meglátjuk, hogy mi lesz itt. Fogja magát és visszamegy az emeltre, én pedig megyek és elintézek egy pár elintézni valót.
*
Egésznap csak ölöm az embereket, bár engem is sokan akarnak megölni, de eddig még nem jött össze nekik és nem is fog nekik sikerülni, mert nem fogom hagyni.
Unalmasan telik a nap. Kezd egyre jobban olyan érzésem lenni, hogy csak át lettem verve, ami nekem nem igazán tetszik, bár nem foglalkozok vele. Most egy tetőn vagyok éppen, ahol a következő ügyfelemet kéne megölnöm, de valami nem stimmel. Akkora rőt ereszt ki, hogy még én is meglepődök, de azért aktivizálom magam elég rendesen.
- Minden rendben, hercegem? – hallom a harc közepette a démon hangját. Nem hiszem el meg mondta, hogy ne jöjjön ide és szálljon ki a melómból.
- Te meg mégis mi a francot keresel itt, Asherah? – kiáltom vissza és nagyon mérges vagyok, hogy itt van. Mit keres itt és mit akar?
- Jöttem, ha esetleg erősítés kellene. – ez egy vérbeli idióta. Csak ezen legyek túl és tuti, hogy meg fogom gyilkolni. Igaz nem lehet, de valamit akkor is kitalálok, hogy próbáljak legalább egy kis kárt tenni benne. Ám a gondolatmenetemből egy erős csalás térít vissza. Nagyon erős a fájdalom és érzem is, hogy tuti eltörte valamimet, de ezen nem tudok sokáig gondolkodni, mert a fájdalom annyira erős, hogy el is veszítem az eszméletemet.
~*~
Lassan kezdek ébredezni. Majdnem mindenem fáj, de mikor kinyitom a szememet legnagyobb meglepetésemre a lakásomban találom magam.
- Hogy kerülök haza? – teszem fel a kérdést, bár szerintem csak magamnak, hiszen úgy sincs itt senki. Egyedül élek Asherah, meg kitudja, éppen kinek a vérét szipolyozza ki. Komolyan mondom olyan, mint egy vámpír, ha nem rosszabb.
- Visszahoztalak. – hallom meg a hangját, ami nem kicsit megdöbbent, majd felé fordulok és megpróbálok felülni, de a törött bordám nem engedi, mert felszisszenek.
- Hé nagy fiú. – jön oda mellém. – Ezek szerint nem csak külső sérüléseid vannak. – állapítja meg.
- Úgy néz ki, hogy nem. – jegyzem meg, majd ránézek. – Minek hoztál vissza?
- Kivel dugnék ilyen jókat, ha hagyom, hogy feldobd a talpad? – kacsint rám, amire minimálisan elmosolyodok. Hát igen ő Asherah.
- Most egy ideig úgy sem fogunk tudni dugni, mivel mozdulni nem bírok. – állapítom meg a tényt.
- De az nem mindegy, hogy egy hónapig vagy soha. – mondja mosolyogva és végighúzza a mellkasomon a kezét. – Na de most megyek, ha kellenék, csak mond a nevemet és már itt is vagyok. – néz vissza az ajtóból.
- Köszi. – nyögök ki ennyit. Soha senkinek nem köszöntem még meg semmit és erre feljön egy démon, akivel csak testi kapcsolatban vagyok, de még is ki tud szedni belőlem egy köszit? Hát mi történt fejre fordult a világ, hogy csak ilyen puhány lettem?
- Nincs mit szivi. – és már nincs is itt.
Csak gondolkozok a történeken, hogy miken is mentünk keresztül, de annyi minden jut eszembe, amiben van pozitív é negatív érzés is. Nem tudom mikor gondolkoztam utoljára nőn ennyit, mint rajta, de remélem, hogy nem sűrűn lesz ilyen, mert akkor tuti, hogy hamarabb fogok elvágni a saját pengémmel a nyakamat, mint hogy nő miatt agyaljak. Soha nem volt egyre se szükségem, mert csak a lyukat láttam bennük és bár ez még most is így van, de mintha ez a nő csinált volna velem valamit, amire nem tudok rájönni a mit.
Beférkőzött a házamba és most meg is mentett, de előtte meg bele avatkozott a munkámba, amit meg nagyon gyűlölök. Na de most inkább nem foglalkozok vele. Oldalra fordítom a fejemet és csak alszok, ahogy tudok, mert hamar fel kell épülnöm ahhoz, hogy tudjam folytatni a munkámat. Amúgy is ha megtudják, hogy elbántan az egyik vezérrel egyből jönnének a többiek is, hogy végezzenek velem, aminek nem lenne jó vége, mert olyan embereket is megölnék akikkel pedig olyan jó szövetségben állunk.
~*~
Már lassan két hét telt el az ütközet óta, hogy úgy megsérültem. Nem vagyok teljesen jól, de addigra már eljutottam, hogy legalább a házba tudok mászkálni, még ha fájdalommal meg tűzdelve akkor is. Asheras olykor itt van olykor nincs, de tényleg csak meg kell említenem a nevét és már meg is jelenik. Csak nem ő is elkezdett kötődni hozzám vagy vonzódni? Egyre többet alszik velem, ami már nekem is jól esik, de még is van valami furcsaság ebben az egészben.
- Min elmélkedsz ennyit Rómeó? – teszi fel a kérdést, mert most a nappaliban ülünk én a fotelbe, ő meg elfeküdt a kanapén és megtámasztott fejjel nézi az arcomat.
- Sok mindenen. – mondom egyszerűen, mert tényleg így van. – Többek között azon is, hogy miként foglak megdugni, ha teljesen rendbe jövök, na meg hogy hol. – terelem kicsit a témát, mert nem akarom lebuktatni saját magamat, hogy rajta gondolkoztam és a kettőnk között lévő kapcsolaton.
- Hmmm. Csábítóan hangzik az ajánlat. – nyalja meg a száját, majd feláll és a lábaim közé térdel. – De mit szólnál, ha egy kis ízelítőt adnék, ahhoz, hogy milyen jó dolog is, hogy velem töltöd ki a szexuális éhségedet?
- Izgalmasan hangzik. Akár ha szeretnéd, bemutatót is tarthatsz, de légy kíméletes, mert a mellkasom még szokott fájni. – kérem meg, hogy azért nagyon olyan dolgot ne tegyen, amivel fájdalmat okoz nekem, mert akkor szophat akár meddig nem hiszem, hogy el tudnék menni, de majd meglátjuk, hogy miben szeretne nekem bemutatót tartani. 

Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 08. 08. 21:42:29


vicii2012. 07. 05. 16:40:26#21967
Karakter: Asherah
Megjegyzés: (Nővérkémnek)


- Már megkaptad.- jelenti ki közömbös hangon, mire csak felvonom a szemöldököm.
- Nem kaptam semmit.- közlöm összehúzott szemekkel, vádlón. Ez most szórakozik velem?
- Azt mondtad, hogy egyszer úgy megkóstolnád a vérem.- emlékeztet a szavaimra. - Úgyhogy mostantól egy szavad sem lehet, és nem ölheted meg egy ügyfelemet sem.- jelenti ki rideghangon, komoly arccal, én pedig elhúzom a szám. Szépen átejtett, mondhatom...
- Cseles vagy.- mosolyodom el halványan. - Ám ennyi nem elég.
- Én betartottam, amit kértél tőlem. Azt mondtad meg akarod kóstolni, megtetted, akkor most már nincs miről beszélni.- szögezi le tárgyilagosan.
- Hát jól van, most az egyszer túljártál az eszemen, de ne hidd, hogy mindig megúszod ennyivel.- bazsalygok negédes hangon, bár belül tombolok. - Most pedig megyek.- jelentem ki, majd egy csettintéssel eltűnök.
Tombolok a dühtől. Egy aljas halandó képes volt túljárni az eszemen...
Pusztítani, őrjöngeni kezdek, hogy levezessem a dühömet. Kicsit arrébb felgyújtok egy egész várost, százakat mészárolok le... és végre megnyugszom.
Bár a hírekben valószínleg egy egyszerű tűzvésznek fogják beállítani, de akkor is jól esett.

*

Néhány óra múlva megnyugodva, elégedetten és jóllakottan térek vissza. És mit látnak szemeim? Az én Jéghercegem épp édesdeden szundikál. Nos, akkor édesítsük meg az álmát... hehe...
Kéjenc mosollyal mászok fölé, majd óvatosan lehúzom róla a takarót. Nahát, meztelenül alszik... milyen előzékeny. Kéjesen végignyalok a mellkasán, miközben simogatni kezdem. Nem telik bele pár percbe, máris áll, mint a cövek, így hát számba veszem és kényeztetni kezdem. Közben ébredezik, hangosan nyögdécsel. Nahát, még nem hallottam így a hangját... milyen izgató...
- Cshináld, ne hagyd abba...- nyögi félálomban, miközben kezeivel lángoló tincseimbe markol. Gyorsítom a tempót, ő pedig egyre hangosabban nyögdécsel... majd pár perc múlva elélvez, én pedig elégedetten nyelem le élvezetének termékét.
- Mondták már, hogy egy nagyon perverz nőszemély vagy?- kérdi felpillantva, én pedig felkuncogok.
- Kösz a bókot, szivi.- kacsintok rá. - Van kedved még pár menethez?- kérdem fölé mászva, kéjesen hozzá dörgölőzve.
- Ha életet tudsz szopni a farkamba, akkor amennyire csak akarod.- jelenti ki, én pedig elvigyorodom. Nem is kihívás... hehe...
Így gyakorlatilag az éjszakát dugással töltjük...

*

Másnap reggel, mint ahogy mindig is szokott, most is korán kel. Fáradt nyögéssel hagyom, hogy kibontakozzon a karjaim közül, majd kisétáljon a szobából. Én még lustálkodom egy sort, majd egy csettintéssel némi ruhát varázsolok magamra, majd egy újabb csettintéssel már mellette is állok.
Épp kávét iszik, és egy széken ül. Mögé lépve lassan a vállaira simítom a kezeimet, majd szép lassan a mellkasára és hátulról hozzásimulok, államat a vállára fektetve.
- Aztán vigyázz magadra, hercegem... érdekes aktivitást érzek a városban.- duruzsolom a fülébe, mire érdeklődve csillannak a szemei.
- Milyen aktivitást?- csap le rögtön, én pedig felkuncogok.
- Egy csókért cserébe elmondom...- súgom buja hangon. Több sem kell neki, a hajamba markolva ránt magához egy heves, fullasztó csókr. Dominánsan tör a számba, én pedig kéjes élvezettel viszonzom a csókját, engedve, hogy forró táncra csábítva a nyelvem... majd miután elváltunk egymástól, elégedetten sóhajtok fel.
- Mágikus aktivitás van jelen mindenhol. Különös léyek auráját érzékelem. Többet nem tudok mondani. Légy óvatos...- búgom még, majd elégedetten távolodom el tőle és sétálok vissza az emeletre.

*

Azért a nap folyamán rajta tartom a szemem, jobban mondva a szobából figyelem az auráját. Gondolatban követem mindenhová, figyelem az erejének aktívságát, de eddig még nem vetette be. Aztán a délután folyamán hirtelen fellobban az ereje.
Egy csettintéssel a közelben termek, méghozzá egy épület tetején. Kényelmesen, keresztbe tett lábakkal foglalok helyet a háztető peremén.
Drága hercegem épp egy érdekes kis teremtménnyel küzd. A lény egészen furcsa. Egy ember méretű kutyának tűnik, melynek a szemgolyói helyén apró lánglabdacsok világítanak. A karmai jóval élesebbek, a szőre ébenfekete... rendkívül gyors, ráadásul... jesszus, tüzet köp.
- Minden rendben, hercegem?- kiáltok le az erejét megfeszítve küzdő Rómeónak, aki meglepetten pillant fel rám.
- Te meg mégis mi a francot keresel itt, Asherah?- kiált vissza, nem túl rózsás hangulatban, de nekem mégis kivirul az arcom. Legalább a nevemet megjegyezte, haladás.
- Jöttem, ha esetleg erősítés kellene.- válaszolom egyszerűen. Csak morog valamit, amit ilyen távolságból nem értek. Nagyon férfisan küzd, a végsőkig kitart, de egy óvatlan pillanatban a kutyaszerű lény olyan szögben találja el a farkával, amitől ájultan zuhan össze. Elhúzom a szám.
Egy csettintéssel a teste előtt termek, és farkasszemet nézek a döggel.
- Rossz kutya...- mondom sötét szemekkel. Persze a véreb vérszemet kapva nekem támad. Fél kézzel hárítom a felém küldött tűzlabdát. A saját elememmel nem tud legyőzni... a Pokolból jöttem, az élő tűz birodalmából...
A kutyuli engem is alaposan megdolgoztat, de végeredményben apró cafatokra szaggatom. Miután végeztem vele, leguggolok kiütött hercegem mellé. A testére teszem a kezem és visszateleportálom magunkat a szobájába, őt egyenesen az ágyra.
- Ejnye, kedvesem... vigyázhatnál jobban magadra...- súgom halkan, miközben hanyatt fordítom és óvatosan lehúzom róla az inget. Kicsit megégette magát és van rajta néhány karcolás is. Hogy lássa, milyen rendes vagyok, ellátom a sebeit majd hagyom aludni.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).