Valahogy sejtettem, hogy nem megy majd olyan egyszerûen, de az még mindig rejtély, hogy mi a fenéért vág ilyen képet. Mintha azt kértem volna, hogy csupasz seggel fussa le a maratont.

- Nem lehetne, hogy csak… átjárok sûrûbben vendégségbe hozzád? – pillant fel, hosszas kéztördelés után.

- Nem.

- Akkor ha csak mondjuk egy héttel késõbb költöznék?

- Nem.

- De…

- Huszonhét napunk van a premierig, nincs vesztegetni való idõnk. – az az idõ pedig, amit utazgatással tölt, mind elvesztegetett.

- Tudom, de…

- Persze ha neked nem fontos ez az egész, akkor… - vetem be az aduászt, mire persze rögtön nagyra nyílnak a szemei és már rázza is a fejét.

- De fontos! - vág a szavamba vehemensen - Menjünk…

Elégedetten, amiért gyõztem, mosollyal az arcomon vezetem le a motoromhoz a parkolóba, a kezébe nyomva egy bukósisakot. Most már nincs úgy elszörnyedve a kétkerekûtõl, mint elõször, de azért nem lesznek puszipajtások egykettõre. Elnavigál a lakásukig ahol anyucival él, de szinte minden keresztezõdést úgy kell kierõszakolni belõle, ha rajta múlna jövõ ilyenkor is ugyanitt tartanánk és most már engem is rág a kíváncsiság, hogy miért is csinál ekkora ügyet az egészbõl? Mi baja lehet a drága maminak?

Erre a kérdésre abban a percben meg is kapom a választ amint kinyílik az ajtó és megjelenik az anyja. A tekintete súlya alatt ebben a pillanatban úgy érzem magam, ahogy a csótány érezheti magát, mielõtt szembesülne a lábbal, ami el fogja taposni.

Cöh…

- Doro, menj be a szobádba, most. – morran utasítón Doróra, aki erre leszegett fejjel lépne elõre.

Na, még csak az kéne! Rámarkolok a vállára és nem engedem, kihívóan pillantok az anyja szemébe, mert az a legkevésbé sem érdekel, hogy õ mit gondol.

- Tudod mit mondott Pierre…. ugye te sem akarod, hogy más kapja a szerepet? – emlékeztetem halkan az én kis fehér hattyúmat, hogy nehogy berezeljen a rõt boszorkánytól és visszaröppenjen a kalitkába.

- Tudom…

Amint besunnyog már csapódik is az ajtó, amit egy fintorral kommentálok, majd a lépcsõház korlátjára támaszkodva komótosan rágyújtok és lassan, élvezettel elszívom a cigit.

A mobilomon épp egy régebbi változatát elemzem a A hattyúk tava elõadásának, persze abban nincs kettõs szereposztás, és a fõszereplõnek piszok gyorsan kell átöltözni és sminkelnie, hol feketére, hol fehérre. Hát, nekünk legalább nem lesz ilyen gondunk…

Odabent már egy ideje áll a bál és nem is kicsit. Az a boszorkány rosszabb, mit az ötödikes töri tanárnõm, pedig azt hittem õ maga a sátán, de ehhez képes ártatlan angyalka. Doro meg úgy csinál, mintha az anyjának joga lenne utasítgatnia õt. Basszus egy huszonhárom éves emberrõl van szó, aki már évek óta szép fizetést kap, az elismerésrõl nem is beszélve!

Mire kiordították magukat, elszívtam még egy szál cigit, majd Doro egy kitömött edzõtáskával esik ki az ajtó, ami hatalmas lendülettel vágódik be utána.

Felkaparom a földrõl, teljesen sokkos, ilyen állapotban csak a tömegbalesetek szemtanúi szoktak lenni. Pompás…

Berakom egy taxiba a cuccával együtt, majd hazáig követem õket a motorral, ott pedig ahogy be, úgy ki is pakolom szépen és felkísérem, a táskáját a vállamra vetve.

A szemei még mindig pirosak, tuti hogy könnyektõl, mert az arca is maszatos, de nem mondok semmit. Mi lehetne erre?

- Mutasd meg a vendégszobát… kérlek – motyogja, még a szellõnél is halkabb, vékonyabb hangon.

- Nincs vendégszoba.

- Akkor én hol fogok aludni?

- Természetesen az ágyamban. – közlöm rezzenéstelenül. A kanapé nem opció, nem is engedném, sem az összeszokás miatt sem más okokból.

- És akkor te hol fogsz aludni? – pislog fel egy elárvult madárfióka szemeivel.

Hogy hol? Nos… nyilván ott ahol tegnap, meg az utóbbi pár évben…

- Én is ott. Ne felejtsd el hercegnõ… alaposan össze kell csiszolódnunk. Minél inkább, annál jobb. – mosolygok rá, de nem veszi a lapot.

Majd máskor esetleg demonstrálom is, de a mai napból elég volt ennyi cécó.

- Hol van a korlátod? – néz körbe, mikor ledobom a táskáját a kanapéra.

Ránézek. - Nekem nincs olyan. – vonok vállat - A munkát nem keverem a magánélettel.

- Mi az, hogy nincs korlátod? – bámul értetlenül, mintha mandarin nyelven beszélnék itt - Még is min gyakorolsz?!

Hogy min… mutathatnék neki egy helyet és egy korlátot… de nem hiszem, hogy az a függõlegesen a színpadok ácsorgó „korlát” meghozná a kedvét egy kis pajzánkodásra.

- A próbatermin. – válaszolom egyszerûen.

- És az egész alakos tükör?

- A hálóban az ágy mellett.

Fölösleges hozzátennem, hogy az se gyakorlás céljából lett odahelyezve, mert õ már el is vonul, majd egy székkel tér vissza amit a tükör elé állítva használ korlát-pótléknak, én meg ott hagyom. Ha ez elnyugtatja, csak tessék…

Az esti órák elég érdekesen telnek, mivel akár szellem is lehetnék. Doro zombikat is megszégyenítõ mozgással vonszolja be magát a zuhany alá és nem úgy néz ki, mint aki tudatában van a jelenlétemnek az ajtóban, vagy egyáltalán a saját létezésének. De legalább kedvemre bámészkodhatok és abszolút ártatlan szándékkal takargathatom be, hogy utána szépen csendben itt hagyjam kidõlve.

Egyszer halálra gyakorolja magát, de amíg ez megtörténik én élvezem egy kicsit a szombat estémet…

Az éjszakát egy szexi cicuskánál töltöm, nem terveztem elõre, de reméltem hogy így lesz. Ellazultan, kisimultan ébredek egy a hátamhoz tapadó forró testtel mégis az elsõ gondolatom az, hogy Dorot egyedül hagytam a lakásomon. Talán kellett volna egy cetli vagy ilyesmi?

Na mindegy…

Kikecmergek az ágyból, majd felöltözöm és szép csendben lelépek ahogy jöttem. Hazafelé kiszellõztetem a fejem és mire kinyitom az ajtót már nyoma sincs az alkoholgõznek és a másnaposságnak, ami amúgy is csak kis mértékû szokott lenni.

- Jó reggelt szépségem. Öröm látni, hogy nincsenek karikáid. – mosolygok rá vidáman, mikor belépve meglátom az ablak széles párkányán ücsörögni.

Csak egy kósza fintorra futja, de legalább viszonozza a jó reggeltet. Ami még feltûnik a csinos pofin kívül az a hiányzó szigorú tanító néni tekintete. Hm… - Jól aludtál?

- Kényelmes az ágyad. – von vállat miközben kecsesen feláll.

- Reméltem, hogy ezt mondod szépségem. – vigyorgok rá közelebb sétálva, a karomat a dereka köré tekerve.

Mereven tûri, mert ezt másnak nem lehet nevezni, csak tûrésnek. Se egy kis szikra, se egy kis villanás hogy észrevette mit akarok, se semmi.

Közelebb húzom, hogy összeérjen a mellkasunk, majd a tenyeremet végighúzom a karót nyelt tartású hátán.

- Lazíts már egy kicsit, nem lehetsz mindig ilyen merev. – unszolom halkan duruzsolva, közben finoman cirógatva, hogy ezzel is ösztönözzem.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy nem tetszik az amit mûvelsz? – lép hátrébb megvillanó szemekkel.

Vagyis… csak lépne, ha engedném, de nem. - Végre bevallod?

- Eddig sem titkoltam.

- De nem is mondtad ki.

- Nem hittem, hogy ki kell.

- Szóval, amellett, hogy dömper vagyok már nehéz felfogású is? – beletörõdõn biccentek – Ejnye hercegnõ, pár nap alatt a földbe döngölsz. Mi jöhet még?

Mosolyog? Komolyan?

- Egy kis gyakorlás? – biccenti oldalra a fejét, de a mozdulat egyáltalán nem laza, mert közben ugyanolyan mereven áll.

- Haha… jó vicc, vasárnap van. – túrom hátra a haját a homlokából és hozzá hajolva finoman végigcirógatom az ajkaimmal a homlokát. Kicsit érezni a haján a parfümöm illatát, biztos az ágy miatt, de se baj. Tetszik, hogy máris olyan mintha sikeresen becserkésztem volna.

- Akkor egyedül gyakorlok. – közli halkan, én meg elhúzódom, hogy a szemébe nézzek.

- Ma inkább lazítasz egy picikét.

- Fabien, gyakorolnom kell.

- Reggeliztél már? – fejrázás – Én sem és addig nem érdemes melóról dumálni.

Egy homlokcsók után ellépek a hûtõhöz és kipakolok néhány friss zöldséget, natúr joghurtot, egy kis banánt és eperlevet. Mi is legyen…

- Figyelsz te arra amit mondok? – ripakodik rám hátulról egy éles hangocska.

- Itt te vagy az egyetlen aki nem figyel Dorian Leroyra. – fordulok felé, a csípõmmel lazán a konyhapultnak dõlve mosolygok rá. – Én figyelek hercegnõm. Ismerek egy férfit, aki agyonhajszolta magát, nem mellesleg éhezik, ki vannak a bordái, de van egy ennivaló kis anyajegy a jobb csípõjén, amit ha legközelebb meglátok alapos figyelemben részesítek. Eddig stimmel? – tágra nyílt szemei láttán vigyorogva biccentek, majd elgondolkodva folytatom – Na de, bármilyen csinos is ez a Dorian merevebb mint egy antarktiszi jégtömb és makacsabb mint az öszvér. Képzeld, tegnap lefejelt egy fémkorlátot. Én a helyében örülnék, hogy megúsztat egy pici púppal a homlokán és pihennék egy kicsit mielõtt az egész alakos tükröt is megismertetem a homlokommal. Szerinted?

És még én nem figyelek rá? Kikérem magamnak. A lehetõ legnagyobb figyelemben részesítem, meg sem érdemli, de hát ez van.

Vágni lehetne a belõle kiáramló hûvös levegõt. A tekintete elõször döbbent, majd fagyos, aztán rémült, végül pedig komor és eltökélt. Óvó néni tekintet.

- Nem érdekel honnan tudod mi van a jobb csípõmön, nem versz át, hiába próbálsz manipulálni.

Felhúzom a szemöldököm. – Mire gondolsz?

Kihúzza magát, a kezei az oldalához simulva, még az ujjai is egyenesen állnak.

- Hiába gúnyolódsz rajtam, ez a szerep akkor is az enyém és nem fogom hagyni, hogy tönkretegyél egy ilyen lehetõséget a kicsinyes játékaiddal.

- Játék?

- Nem veszed komolyan. Ha azt tennéd minden erõddel gyakorolnál, de ehelyett…

- … élek?

- Vesztegeted az idõmet. – fejezi be hûvösen, méltóságteljesen. – Elrontod az esélyeim.

Ez jó. Hirtelen megfeledkeztünk arról, hogy itt neki is kell fejlõdni? Sõt… õ az akinek igazán kell?

- Szépségem, itt esély csak kettõnknek együtt van. Külön-külön cseszhetjük egy páros szereposztásban. – sajnos – Akarsz még egy kis igazságot? – bólint – Ha elõre tudom, hogy partnerem lesz a fõszerepben, tuti, hogy nem jelentkezek. Mert így nem csak rajtam múlik a dolog, mert magamban bízom, de benned nem.

Nem nagy a változás, mégis azonnal feltûnik az a villanás a tekintetében és egyszerre, mintha leolvadna az a kis maszk amit az utóbbi öt percben viselt. Lesüti a szemeit, összeszorítja az ajkai és rezzenéstelenül mered a padlóra.

Francba…

Pár lépéssel elé érek és felemelem a fejét, a másik karommal magamhoz vonva. – Nem úgy értettem. Lehet, hogy ez az egész egy hobbi, évezem a táncot, de ha itt most leszerepelünk, akkor cseszhetem a karrierem, amit felépítettem, mert egy elbukott fõszerep a legrosszabb ami megtörténhet. Én nem hülyítelek hercegnõ.

- Akkor? – néz rám remegõ ajkakkal.

- Akkor? Reggeli… utána pedig pihenõ. – cirógatom meg az arcát, majd egy rövid puszit hintve az összeszorított vértelen ajkakra fordulok vissza a pult felé.

***

Tejes sokk. Káosz, katasztrófa, kolosszális átverés, kibaszás…

Pierre… ez az elsõ alkalom, hogy legszívesebben belefojtanálak a Szajnába a cinikus képeddel együtt!

Beugrók? Beugrók?!

Most totál elbaszta azt a picike eredményt amit tegnap délután elértem. Elég ránéznem Doro jeges arcára és máris tudom, hogy baj van. Hát persze… mert ezután szokott jönni a kétségbeesés és a kiborulás aztán a gyakorlás és…

- Carl és Dylan már elkezdték betanulni Odettet, hogy be tudjanak állnak helyettetek. Persze… nem szívesen tenném, de… majd meglátjuk.

Vagyis a görény bebiztosítja magát, hogyha mi „kiesnénk”, õ nehogy pofára zuhanjon Párizs krémje elõtt. Pompás.

Végignézek a két férfin. Teljesen egyformák, szalmaszõke haj, kék szemek… amerikaiak. Pár perccel késõbb pedig arról is meggyõzõdhetek, hogy profik amikor elkezdik gyakorolni a számunkat.

Visszamegyünk a saját felünkre folytatni, de Doro tekintete újra és újra elkalandozik a terem másik sarka felé. Ádáz pillantásokat lövell a gyakorló ikrek felé, akik senki másra nem figyelnek csak egymásra. Okos döntés.

- Hagyd õket szépségem. Csak álmodozhatnak arról a szereprõl. – terelem el a figyelmét.

- Nagyon jók.

- Te jobb leszel.

- És te?

- Én már most is jobb vagyok. – húzom fel a szemöldököm, majd elkapom és megpörgetem hogy kiverjem a fejébõl a váltóinkat azzal, hogy belekezdek a közös számunk próbálásába.

Ha õ csinálja a fehér hattyút és én a feketét már majdnem tökéletes. A lépések a kisugárzás… de Pierre még nem elégedett, a nap végén pedig a kritika velõs és lényegre törõ.

- Hiányzik a szenvedély! Tüzet akarok! Tüzet! – kapja el Doro derekát és agresszív rántással magához szorítja, a keze megindul a tarkójától a hátán át, a derekára, majd a fenekén és megáll a combjánál, onnan felfelé pedig belemarkol a hátsójába. Az ujjai belemélyednek az alig dombordó félgömbbe, de az én kis jéghercegem mindezt fapofával hagyja.

Pierre is rájön erre, mert sóhajtva elengedi.

Rám hiába bámul, én tudom mire gondol, de Doro nem nagyon. Mennyire is legyek lényegre törõ azzal hogy rávezessem? Õ nem ért jelzésekbõl csak a nyers valóságból, másképp már rég rájött volna, hogy mit akar a rendezõ.

- Tûz! Ez az egy szó! Tûz! Addig semmi nem lesz míg nincs TÛZ! – kiabál, hogy mindenki hallja. – Látjátok õket milyen összhangban mozognak?

- Csakhogy õk már az anyaméhben is összhangban mozogtak. – teszem hozzá fanyarul.

- Mellékes! – legyint Pierre. – Ismerjétek meg egymást! Mindent, hogy azt is tudjátok mit gondol a másik, hogyha õ maga se tudja!

Gyakorlás.

Ebbõl állt az egész hetem. Gyakorlásból.

Se egy kis buli, se csütörtöki fõzõcskézés Pabloval, se egy jó pasi, semmi szex.

Doro teljesen leszívja az energiáim és nem a legjobb értelemben. Fárasztó ennyit melózni, fõleg ha az eredmény egy nagy semmi és az idõ csak fogy. Nem mellesleg a kis szépség még mindig nem cuccolt át hozzám, el nem tudom képzelni mi tart azon egy hétig, hogy „Anya, elköltözöm”, de ez így szart sem ér az egész.

Õ merev, mint egy deszka, én meg hiába próbálom puhítgatni, oda se bagózik. Reggel jön, késõ délután megy. Vagy nem.

Mert ahogy elhajtok a színház elõtt, látom, hogy hátul égnek a lámpák, pedig ilyenkor már a takarító is végzett. Leteszem a motort a parkolóban, majd komótos léptekkel bemegyek, halkan, hogy ne zavarjam meg, mert már odakint a fejemet tettem volna rá, hogy az én kis jéghercegemet találom odabent és nem is kell csalódnom. Hát persze, hogy õ az!

Sürgõsen meg kell neki tanítanom egy szót, ami kimaradhatott a szótárából: LAZÍTÁS.

És ja. Éppen látom, ahogy a homloka telibe kapja a korlátott, mert már annyira túl van hajszolva, hogy még a megfelelõ szöget sem képes kiszámítani. Fenébe…

Odasietek mellé, félretéve a bukósisakom, a kezem a reszketõ vállára csúsztatom mire rögtön felnéz rám könnyes szemeivel, a homlokán egy szép piros folt. Csodás.

Gyorsan letörli a könnyeit pedig már láttam. Tisztára kész van és ez csak rosszabb lesz ahogy eredmény nélkül megyünk elõre.

- Te meg mit keresel itt? – förmed rám, sírástól rekedt hangon.

- Csak erre jártam, égett a villany és benéztem. – vonok vállat, de nem eresztem a tekintetét - Nem festesz jól, gyere.

Nem fogadja el a felé nyújtott kezem.

Leszegi a fejét - Nem érek rá. Gyakorolok, mint láthatod. 

- Nos, nekem nem úgy tûnik.

- Pihenek.

- Eddig gyakoroltál – bassza meg, tíz óra múlt! Reggel nyolctól itt gürizik! - Gyere, már késõ van, hazaviszlek.

- Gyakorolnom kell, 28 nap múlva premier, fõszerepünk van, és sehol sem tartunk. – ingatja a fejét kétségbeesett arccal.

Szerinte én nem tudom a francba is?! De ha kinyírja magát a premierig, akkor már mindegy. Ha tényleg haladni akarunk, akkor abba kell hagyni egymás kerülgetését, meg minden cicázást, ami sérti az egóját.

- Doro, õszinte leszek veled. – jelentem ki komolyan. Elég volt a szarakodásból, nincs több babusgatás. - Nekem ez a fellépés legalább olyan fontos, mint neked, amit egyáltalán nem szeretnék, hogy elszúrjunk. Ha pedig széthajtod magad, nem pihensz, nem vagy hajlandó együttmûködni velem, azzal elszúrod az egészet. Egy kiégett partnerrel nem tudok táncolni, te pedig…

- Én…

- … ki fogsz égni. Ha kórházba kerülsz mind a ketten elveszítjük a szerepet. Akkor pedig nem csak a saját karriered teszed tönkre, de az enyém is. Így már érted? 

A fejét lehorgasztva némul el, mintha egy óra is eltelne közben, mire végre elfogadja a kezem és hagyja hogy felhúzzam a földrõl. Olyan könnyû, mint egy tollpihe, csupa csont és bõr és semmi energia bevitel.

Evetett egyáltalán ma bármit is? Nem hinném… soha nem látom reggelizni, sõt ebédelni sem…

Alig áll a lábán miközben a kispadhoz billeg, rossz nézni ahogy nyúzza magára a gönceit. Nem tudom, hogy tervezett hazamenni, de ilyen állapotban a metró alá esne. Nincs mese… - Hazaviszlek.

- Nem szükséges, még jár a metró. 

- Ez nem kérdés volt. – kapom fel a táskáját, lazán a vállamra vetve várom meg míg befejezi az öltözést.

A motoromnál felcsatolom rá a bukósisakom, én meg elõhúzok egy napszemüveget, hogy rendesen tudjak vezetni, de elég beszédes, hogy nem nyavalyog a veszélyes közlekedés miatt, sanszosan ahhoz sincs ereje, hogy kinyissa a száját, nem hogy vitatkozzon.

A derekamra húzom a kezeit, hogy kapaszkodjon, mert még erre sem hajlandó és hazáig meg sem állunk. Akkor sem vittem volna õt a saját otthonába, ha tudnám hol van, már rég nálam kellene lennie és holnap le is zavarjuk a költözést, akár tetszik neki akár nem.

Szombat van, szabadnap, ideje végre pihennie, aztán meg lazítani, hétfõn kezdheti elölrõl a kétségbeesést ha akarja, de ebben a két napban kizárt. Nem.

- Én nem itt lakom… Haza kell mennem. Már nagyon nagyon késõ van. – sétál utánam a konyhába, mint egy elveszett kismadár. Nocsak, most már feltûnt mennyi az idõ? - Nem érek rá most erre a… nincs idõm rá, holnap nagyon korán kell kelnem, hogy még a próba elõtt elgyakorolhassam a számot.

- A számunkat – fordulok felé és nagyon is tudatában vagyok, hogy nem tudja milyen nap van - Egyezzünk meg valamiben, rendben? Te ma éjszakára itt maradsz, holnap megreggelizünk, aztán korán együtt bemegyünk, és elgyakoroljuk. 

- Nem lehet, mert…

- A koreográfus is megmondta, több idõt kell együtt töltenünk, különben nem sikerülhet. Ugye te sem akarod, hogy miattad menjen gallyra az egész? – kérdezem nyugodtan, de belül vigyorognom kell azon, hogy szinte rögtön megszelídül.

- Nem… nem szeretném – süti le a szemeit.

Helyes. Holnap úgy sem megy sehová, nem fog felébredni reggel, mert nincs itt az ébresztõje, én meg nem fogom felkelteni. Végre kialudja azokat a ronda karikát és a szép kis pofija nem fog úgy kinézni, mint egy ráncos öregember fizimiskája.

- Kölcsönkérhetem… a telefonod? Fel kéne hívom valakit. – pillant rám.

Biccentek, majd az elõszobából behozom neki a mobilom, addig pedig míg õ telefonál átöltözöm egy kényelmesebb cuccba, mert ma már fújtak annak, hogy felhozok valakit a klubból.

Hamarább elkészülök mint ahogy õ befejezni, nem teszem szóvá, de hallom, hogy valami nõ leordítja a fejét. Ha ez az anyja, akkor nem irigylem…

- Na? - kérdezem semlegesen miután befejezték, egy pohárka konyakkal a kezemben. Isteni…

- Haza tudnál vinni? Már a metró sem jár…

- Most rögtön? – ez most komoly?

- Van rá két órád. – biccent, furcsa arckifejezéssel, ami leginkább azt sugallja „Te döntöd el, de készülj a legrosszabbra…”

Na neeem… nem megy õ innen sehová az holt biztos!

Megemelem a poharat, hogy felhívjam a figyelmét a piára. Még csak egy kortyot ittam, de ez most jó kifogás lesz arra, hogy miért ne induljunk el.

Sóhajtva törõdik bele és görnyed össze a kanapémon, mire pedig visszaérek egy neki szánt frissítõvel már teljesen ki van dõlve. Még arra sem ébred fel, mikor lehámozom róla a dzsekit, majd a cipõtõl és a zoknitól is megszabadítom és beviszem az ágyba.

Komolyan, még mindig teljesen ledöbbent a súlya ahogy felemelem.

Elõre várom a holnapi napot és azt, hogy mit kapok majd tõle…

***

Fél tizenegy, a kései reggelimet fogyasztom éppen, felemelve a kávéspoharamat mikor dobogó léptek szakítják félbe a mozdulatot és megjelenik egy feldúlt, kétségbeesett, ideges, bosszús és ennivalóan kócos Doro, álomittas puha pofikával.

A tekintete azonban egy cseppet sem álomittas.

- Miért nem ébresztettél fel?! Azt mondtad korán bemegyünk próbálni és már majdnem dél! Elkéstünk! Pierre ki fog rúgni! Miattad…

- Szombat van. – vágok közbe nyugodtan, miközben felállok és egy hosszú üvegpohárba frissen facsart narancslevet öntök, majd a kissé zavarodottan ácsorgó Doro kezébe adom. – A színház zárva, Pierre meg valószínûleg egy jó kis reggeli numerát zavar le éppen a pasijával, vagy csajával, mert õ tudja, hogyan kell LAZÍTANI. – hangsúlyozom.

- Az nem számít, hogy szombat van. – teszi le a narancslevet, ökölbe szorítja kis kezeit – Nincs idõnk pihenni, a gyakorlótermet pedig kinyitja a gondnok.

Sóhajtva teszem le én is a kávémat és állok elé. – Emlékszel mi volt tegnap? Lefejelted a korlátot. - nyomatékosan a homlokához érintem az ujjaim, mire felszisszen és megdörzsöli, egy pillanat múlva pedig ijedten szalad az alakhoz és nézegeti az üvegben.

– Nem lett lila, nyugi.

- Azt mondtad komolyan veszed! – fordul vissza felém jeges pillantással, merev tartással.

- Komolyan is veszem. – biccentek – Együtt kell töltenünk a hétvégét, mert lássuk be ez így szar. Fölösleges, reménytelen.

- Tudom… de gyakorolnunk kell.

- Nem. Az kell amit Pierre is mondott: szabadság, szenvedély, veszély. Ideje kihúzni azt a karót Doro és ma el is kezdjük. – jelentem ki, a kezeim közé fogva az arcát, finoman végigsimítva a puha hófehér bõrén, amirõl eltûntek a kialvatlanság ráncai és a ronda karikák.

Lehajtva a fejét. – Hogyan?

- Kezdetnek… a büdös életben többé nem bámulod a padlót. – emelem fel a fejét – A szemembe nézel, akkor is ha nem akarsz és kész. A fekete hattyú nem lehet alamuszi. Õ a legjobb, a legszebb, mert mindig a sötét oldal csábítja a világosat.

Elhúzódik tõlem, egy lépést hátrálva lassan végigmér, mintha a méreteimet akarná megszerezni. - Vagyis legyek olyan mint te?

- Ó, nem, nem. – vigyorgok rá – Legyél jobb, mint én.

- A te fehér hattyúd sem fejlõdik. – teszi hozzá, amiben felismerem a védekezést, de nem veszem fel.

- Ha neked meglesz a feketéd, akkor én is képes leszek a fehérre.

Ráncolja a homlokát. – Ha sikerül is… az nem változtat azon, hogy képtelen vagy a…

- … gyengédségre? Szelídségre?

- Igen.

Elmosolyodom. - Én sem hittem, hogy ez lehet a megoldás, de gondolkodtam a dolgon, meg azon amit Pierre skandál már egy hete a fülünbe: Mi hozhatja elõ a fehér hattyúból a feketét, és mi hozhatja elõ a fekete hattyúból a fehéret? Õk egymásból vannak, a fekete, a fehér elfojtott vágyainak a megtestesülése, a fehér pedig az a romlatlan kis rész, ami mélyen el van ásva a fekete hattyúban.

- Vagyis, ha én leszek a fekete hattyú… - nyílnak tágra a szemei.

- Ha képes leszel irányítani…

- Akkor…

- A sebezhetõség egy része abból fakad, hogy irányítanak. – idézek Pierre kedvenc monológjából – Ha képes leszel irányítani engem, ha el tudod velem hitetni, hogy képes vagy irányítani, fölém kerekedni, akkor a fekete hattyú átalakulhat az ellentétjévé.

Még egyszer sem éreztem magam sebezhetõnek és az irányítást még akkor sem engedtem át, mikor egy nálam dominánsabb pasival voltam. Nem. Ha én voltam alul, akkor is tudtam hogy én irányítok, mert én akartam ezt. Még soha nem adtam át a gyeplõt igazán, nem az én stílusom másra bízni a döntést, de ha Doro tényleg képes lesz fekete hattyúvá változni, akkor megteszem. Ez a legkevesebb ha tényleg sikerül neki és ha rajtam múlik… már alig várom, hogy elcsábítson a szexi szájával és a sötét szemeivel…

Doro némán merd rám, a gondolataiba merülve, majd halkan, vontatottan szólal meg. – A lépéseket érezned kell. Ha nem vagy rá képes, ahogy én sem vagyok képes arra amire te, akkor ugyanolyan silány lesz mint eddig és mindketten ki leszünk rúgva.

- Hagyjuk most azt a részt, hogy ki leszünk rúgva, oké? Elõször is… MI jelentkeztünk, MI gürizünk azért, hogy az. amit egyesek kigondoltak jól menjen, míg õk csak állnak és a pofájukat jártatják arról, hogy hogy kéne csinálnunk, de MI csináljuk, MI érezzük. – mit kell állandóan azon stresszelni, mi lesz ha nem sikerül?

- Fabien, ha Pierre nem elégedett…

- Le van ejtve! – tárom szét a karjaim - Te legyél elégedett magaddal, oké? Pierre majd vakarhatja a tökeit ha nem jön össze, de ne te legyél önbizalom-hiányos miatta. – vágom közbe, mert már unom, hogy Pierre így, meg Pierre úgy… - Most hogy ezt tisztáztuk is… jöhet a reggeli.

Hátat fordítok neki, visszasétálva a konyhapult mögé és elõveszek egy tányért, majd szépen rápakolom a tojásfehérjét, paradicsomszeleteket, egy fél kis tósztkenyeret zsírszegény vajjal és salátával, majd szépen elé teszem, mert idõközben leült. - Jó étvágyat!

Én is visszatelepszem a reggelim mellé, ugyanazt eszem mint õ, de Doro csak a narancslevet kortyolgatja, ellenségesen pillogva a tányér felé.

- Valami gond van a kajával? – kérdezem aztán, mikor már a kávénál tartok.

- Nem szoktam reggelizni.

- Mostantól fogsz.

- Nem.

- De. Eszel velem együtt, mert el fogsz ájulni próba közben, a tested meg kikészül. – átható tekintettel méregetem, a trikó alól kilátszó kulcscsontját, a csuklóját, amit akár el is roppanthatnék. – Mióta éhezteted magad, szépségem?

Zavartan elfordítja a tekintetét, feljebb húzva a trikóját, hogy ne látszódjon ki a válla, majd visszahozza azt a dühös kis óvó néni pillantást is, amit úgy imádok benne.

- Ne hívj így. Gyûlölöm. – sziszegi.

Rámosolygok, majd egy falat fõtt tojást szúrok a villájára és a szája elé tartom. – Oké hercegnõ, de enni fogsz. Nyisd ki szépen…

- Miért csak nekem kell változnom! – kapja ki a kezembõl a villát és csapja le az asztalra dühösen – Ez így csak neked jó, te nem teszel semmi erõfeszítést!

- Most az is komoly erõfeszítésembe kerül, hogy ne dobjalak fel a pultra és csókoljalak meg. – mondom komolyan - Akarod Doro? Megtegyem?

Felállok, csábító mosollyal felé sétálva, mire hátrál pár lépést, a szemei összeszûkülve méregetnek, kis híján csak ezzel felizgat, mert annyira rohadtul szexi, mikor dühös.

Végül sajnos kislisszol elõlem, mielõtt sarokba szoríthatnám. Hm… kár…

- Nem fogsz többet elkésni és két órával tovább próbálunk, hogy bepótoljuk a hétvégét. – mondja kimérten.

- Egy órával, max. Többe kizárt hogy belemenjek. – ingatom a fejem, mert eszembe sincs öt óráig bent maradni minden nap.

- Rendben.

- Rendben.

Csendes egyetértésben visszaülünk az asztalhoz, én a kávét iszogatom õ meg hozzálát a reggelihez, amit elé tettem. Teljes mértékben diétás menü, de egészséges, tele vitaminokkal és fehérjével. Látom, hogy meg is lepi a dolog, mintha azt várta volna, hogy hamburgerrel fogom tömni, pedig én is figyelek az alakomra, nagyon is, de anélkül, hogy éheztetném magam.

Látványosan elpusztít mindent, nagyon éhes lehetett, mert az utolsó morzsa is eltûnt, én meg teleöntöm még a poharát is narancslével.

- Köszönöm a reggelit. – biccent, mikor minden elfogyott és máris nyugodtabbnak, elégedettebbnek tûnik.

- Szívesen hercegnõ. – mosolygok rá, finoman a puha tincsibe simítva miközben a mosogatóba pakolom a tányérokat. Eltörölgetem és elpakolom míg õ kicsit pihen.

Nem akartam rögtön ébredés után elrángatni, de nem is akarom halogatni, hogy ténylegesen átköltöztessem magamhoz. A szerep miatt, és mert alig várom, hogy velem éljen és szórakozzunk.

- Menjünk el a cuccodért. Ideje hogy rendesen összeszokjunk és tényleg elkezdjük a felkészülést, ezt pedig úgy a legkönnyebb kivitelezni, ha itt laksz. Mehetünk?

Részemrõl minél hamarább nálam lesz, annál jobb. Neki is és nekem is.

- Jövõ hét után. – mondja egykedvûen.

Kelletlenül elhúzom a szám. - Miért nem holnap?

- Mert még meg kell beszélnem otthon. – leül, hogy lehámozza a cipõit.

Az még rendben, hogy meg kell beszélnie, de az tart egy hétig? És ami még fontosabb…

- Te még otthon laksz a szüleiddel? – körülbelül annyi idõs lehet mint én, jó pár éve dolgozik már, lenne pénze lakásra.

Természetesen elegánsan figyelmen kívül hagy, amire csak egy vigyorral reagálok. Megint elõvette azt a szigorú óvó-néni tekintetet. Roppant szórakoztató, hogy ilyen kicsi és törékeny, mégis keménynek látszik.

Én is elkezdek átöltözni, Doro nagyon szigorúan veszi az idõt. Pont akkor fejezi be és kezdi el, amikor kell. Bennem nincs ilyen pontos idõérzék és nem is lesz.

Csak a cipõmet veszem le és cserélem ki motoros bakancsra, a többi cuccra simán ráhúzom a fekete bõrt. Egy gyors igazítás a hajamnak, hogy a hullámok megfelelõen álljanak és bár hamarább elkészülök, mint a kis jéghercegem, mégsem mozdulok csak vele együtt. Követem mikor a kijárat felé halad, csendesen csodálva a hátsó fertályt.

Nincsenek igazán gömbölyded formái. Semmi.

Vékony, mint egy vasalódeszka. Hízhatna egy picit. Pár kiló még nem ejtené ki a balett iparból, csupán nem látszódnának át a bordái a fellépõ ruháin.

Hirtelen fel sem tûnik, hogy megáll csak az zökkent ki az elmélyedt nézelõdésbõl, hogy a mellkasom a hátának ütközik.

Mielõtt még hozzá érhetnék elõre lép és felém fordul. Nyugodt pillantását az enyémbe fúrja.

- Meg kérhetlek valamire? – nyugodt, halk hang.

Nocsak. Azt hittem aggastyán koromban jön el az a pillanat, mikor Dorian Leroy kér tõle valamit. Intek, hogy folytassa.

- Soha többé ne hívj szépségemnek… gyûlölöm. Rendben?

Nyitnám a szám, hogy kifejezzem az ellenvetésem, mert hiába gyûlöli, ez a kifejezés legalább annyira passzol, mint a jégherceg, de egyszerûen csak faképnél hagy. És még én vagyok az udvariatlan…

***

Este átjön az egyik barátom Pablo, a Cassablanka klub csaposa. Az a hely az egyik a kevés itteni spanyol táncos kluboknak. Egy kis közösség alapította és elég népszerû lett errefelé.

Valahogy összehaverkodtunk és most minden csütörtökön fõzõestet tartunk. Megtanít azokra a mennyei spanyol receptekre, amit bûn lenne nem megkóstolni.

- Csak kevés csípõset tegyél bele! – kiabálok rá, mikor meglátom a kezében azt a méregerõs valamit. – A múlt héten is majd szétégette a nyelvem!

És természetesen csak nevet…

- Ti franciák nem tudjátok mi a jó. – és belelendíti a paprikát. – A salsa akkor jó, ha csíp.

- A májamnak meg akkor, ha megmarad.

Beszállok a fõzõcskébe, még anyám tanított meg mikor kicsi voltam, de persze nem a külföldi kajára. Pablo megmondja mi kell, én megveszem, együtt megfõzzük aztán bedobjuk. Egy normális pasis este, mikor én nem megyek sehová, õ pedig szabad.

Mikor másfél óra múlva elkészül a gõzölgõ szósz, már csak az illatától is éhes leszek, pláne mikor meg is kóstolom.

- Mesterszakácsnak kéne lenned, nem csaposnak. – nyögöm ki, kéjesen ízlelgetve a piros szószt. A reggelihez képest ez itt kész bûncselekmény.

Hirtelen Doro arca villan be elõttem, hogy ha most itt lenne azzal a helytelenítõ szigorral állna az asztal felett is kritizálná, hogy mit eszem.

- A fehér egyenruha nem nekem való amigo. – meg sem látszik rajta, hogy csípõs lenne a kaja ellenben én már elõre odakészítettem az ásványvizet. – Azt se tudom te hogy bírod ki.

Felhúzom a szemöldököm. – Én nem hordok fehéret. És kényelmes. A születésnapodra kapsz tõlem egyet.

- Por favor Fabien. Elõbb húznám magamra María szoknyáját, mint azt a feszülõs, tapadós nadrágot. Az egész család rajtam nevetne!

Vigyorogva figyelem, ahogy megrázkódik ültében pedig a próbaruhák tényleg kényelmesek. Csak azért gondolják férfiatlannak, mert kiadja a formákat.

- Én nem bánnám, ha a klubban olyanban táncolnának a pasik. – gondolkodom hangosan magam elé képzelve a jelenetet – El tudod képzelni…

- Nem akarom elképzelni! – hárít köhögve – Nõs vagyok, emlékszel?

- Ki az a férfi aki el tudná felejteni Maríá-t? Ha õ táncol, mindenkit elvarázsol. – sóhajtom jóllakottan, szerencsére már nem kapja fel a vizet, mint mikor elõször dicsértem a feleségét. María nagyon szép nõ, a kreol bõrével és a hosszú hullámos barna hajával és a szenvedélyével olyan, mint egy tûzvihar a táncparketten. Minden alkalommal lenyûgöz. Pedig nõ.

Pablo büszke arckifejezéssel legyûri az utolsó falatot is, majd hátradõlve a reggelizõ asztal fölött pillant rám.

- És te Fabien? Ezen a héten kinek az életét keserítetted meg? – kérdezi kajánul.

- Mesélhetnék errõl-arról. – mosolygok jóllakottan. Doro-ról, a szereprõl, a csípõs nyelvérõl és a lenézõ jeges pillantásairól… - Tudod mit? Mesélek is. Kíváncsi vagyok valamire…

***

Másnap elégedetten, a szokásos magabiztossággal lépek be a próbaterem kicsi öltözõjébe. Az elsõk között érkeztem, mert miután elbeszélgettem Pablo-val a jéghercegemrõl, adott egy jó tanácsot, mint forróvérû a forróvérûnek és miért ne próbáljam ki? Majd meglátjuk mi sül ki belõle.

Meglepetésemre viszont a kis szépség még nincs itt. Egyre csak jönnek a többiek, már majdnem azon vagyok, hogy belekezdek a gyakorlásba, mikor gyûrött, morcos pofival besétál az ajtón.

Elégedetten vigyorogva figyelem, tehát nem csak nekem van az a képességem, hogy elaludjak. Bár õ is elég belassultnak tûnik, nem sokat alhatott, mégis királyi tartással sétálgat és öltözik át. Végig figyelem, õ szokás szerint nem vesz róla tudomást, így nem láthatja azt a parányi döbbenetet ami átsuhan az arcomon, mikor gyorsan pólót cserél.

Jesszus, szinte már csont sovány! Alig van rajta valami, nem csoda, hogy még felöltözve is olyan törékenynek tûnik. De majd én felhizlalom picikét.

Mire megfordul, már újra az arcomra varázsolom az ellenállhatatlan mosolyom.

- Hosszú volt az éjszaka?

- Kezdhetnénk?

Morcos. - Persze szépségem. Ma te vagy a soros… mutasd azt a fekete hattyút.

Arra már rájöttünk tegnap, hogy én vagyok a legdurvább fehér hattyú-utánzat aki csak napvilágot látott. Jó sokat kell majd gyúrni a megfelelõre, de rá is kíváncsi vagyok. Kell majd az összhang, és míg nekem önuralmat és kecsességet kell tanulnom, Doro-nak meg kell vadulnia.

Fürkészõn figyelem minden hajlítását, spiccét és mozdulatát, de hiába olyan gyönyörû, az egész szám túl lapos… sima. Göröngyök kellenek, durvább mozdulatok, erõteljes lendítések.

- Ez eddig a legmerevebb dolog, amit valaha láttam. - sóhajom a szám felénél.

- Ez most… nem bók volt, igaz? – szontyolodik el, mint egy kisfiú.

- Hát, nem. – biccentek felé, de nem kezdek el kiabálni, ahogy õ velem. Látom rajta, hogy vékony a cérna, ami elválasztja a sírástól. - Szívvel táncolj, ne aggyal. Azért ennyire merev, mert még azt is kiszámolod milyen szögben emeld a lábad és hány centire tedd le. 

Míg az a fehér hattyúnál tökéletes, a fekete elutasít minden rendszert, mindent ami kiszámítható és helyes.

Teljesen én vagyok. Doro pedig a szöges ellentétem.

Mennyi idõnk is van erre?

Megvárom, míg eltáncolja, majd összegezve zúdítom a komoly, de hozzám mérve kíméletesebb hangnemben a durva kritikát.

- SZÜNET!

Pierre hangja, olyan mint a megváltás. Pont jókor érkezik.

- Király… gyere Doro. – ideje ebédelni és ezt a szépséget rendesen tele kéne tömni kajával.

- Még is hova? – akadékoskodik.

- Most, hogy társak vagyunk kötelességem segíteni. Éhgyomorra nem tudok gondolkodni. Van fél óránk, megkajálunk és dumálunk.

- És ez hogyan segítene nekem? – kérdezi, de már nem olyan merev elutasítással. Túl fáradt most a vitához?

Akkor talán segíthetek.

- Van nálam egy bájital is, ami segít a koncentrációban, és abban, hogy ügyesebb legyél. – ha megkóstolja azt a varázsitalt garantáltan felpezsdül.

Gyanakvó tekintettel követ végül kifelé, csak a kabátot kapja magára én semmit, hisz csak a közeli gyorsétteremig megyünk. Holnap megyek edzeni, majd ledolgozom szépen.

Doro úgy áll mellettem, mintha emberölésen kapott volna. Ha szemmel gyilkolni lehetne, a szendvicsem már apró fecnikben heverne a betonon.

- Te mit kérsz? – a kérdésemre utálkozó arccal néz a felszolgáló pult felé és az ennivalóra.

Oké. Akkor leülünk.

Mikor a kijárat felé pillant megragadom a kabátját a karjával együtt és odahúzom magam mellé, háta még megjön az étvágya de eléggé esélytelennek tûnik a helyzet.

Azok a sötét szemek szigorúan méregetik az ételt és egy csipetnyi éhség sincs bennük.

- Nem kéne ilyeneket egyél..

- Mert?

- Mert ettõl vagy olyan… dömper. – mondja egy kicsit tétovázva.

Hogy mi? Most komolyan sértegetni akar? Nem vagyok kövér, ezt kikérem magamnak! Tökéletes alakom van és EGÉSZSÉGES!

- Dömper?

- Nem úgy értem, hogy kövér… csak… masszív. – magyarázza végül - Semmi kecsesség nincs benned… te nem hattyú vagy, inkább valami tsunami, ami az egész tavon áthaladva elpusztít mindent és mindenkit ami az útjába kerül… érted? A tsunamiból… sose lesz hattyú. Nem pláne Odett.  

A végére már kétségbeesett a hangja, és ekkor ér a felismerés, hogy ez a szépség totál szét van csúszva.

A sértéseket elnézem, nem szoktam fennakadni ilyesmin. Az õ alakjára és fekete hattyú számára is mondhatnék elég cifra dolgokat, de mégsem mondom. Kritizálni kell, de ha ugyanígy kiosztanám, ahogy õ engem… na az érdekes lenne.

Visszafelé elterelem oldalra a parkolóba, ahol a motoromat leállítattam.

- Mi van?

- Megígértem, hogy megkapod a bájitalt. – nagyobb szüksége van rá, mint eddig gondoltam.

- Miféle bájitalt? – gyanakvó tekintet.

Nem válaszolok, csak elvigyorodom mikor visszatér a szigorú tekintete, majd az ülés alatti keskeny tárolóból elõveszem az ezüst színû lapos üveget, amiben a szíverõsítõt tartom.

A kezébe adom, vékonyka ujjait ráfonva lecsavarja a tetejét. Amint beleszagol azonnal elfintorodik, pedig finom illata van. Visszanyomja a mellkasomhoz.

- Te megvesztél?! Nem szabad inni próba közben. Ha Pierre megtudja ki is csaphat minket! – sipítozik fojtott hangon.

A szememet forgatva adnám vissza a kezébe, de hozzá sem nyúl.

- Nem tudja meg, ha csak nem leszel spicli. – nézek rá ferde szemmel. – És komolyan jót fog tenni.

- Az alkohol nem tesz jót. Éppen ezért nem szabad inni, mert próba közben balesetet okozhatsz. – sziszegi kioktató hangnemben.

- Mondtam már milyen csábító vagy mikor haragszol? – mormogom a sötét szemeibe pillantva, halvány mosollyal, de ismét nem veszi a lapot. Rendben.

- Nem azt mondtam, hogy részegre vedeld magad, csak igyál pár kortyot. – gyõzködöm – Elmúlik a szédülés és nem fogod magad olyan fáradtnak érezni.

- Honnan veszed, hogy szédülök? – húzza fel kecsesen az egyik vékony fekete szemöldökét.

- Hát eléggé gyûrötten estél be reggel, fáradt vagy és még csak ebédelni se akarsz. – megvonom a vállam – Szerintem a nap végére elég ramatyul leszel.

Ezek persze az én gondolataim és tapasztalataim. Mert ha - tegyük fel - rosszul alszom és késem is, akkor tuti nem reggelizem és ha még az ebédet is kihagynám lehet, hogy délután valamikor lefejelném a parkettát. Azt pedig Doro sem akarhatja, mert akkor fuccs a szerepének.

Türelmesen várom míg magában tépelõdik, az üveget piszkálva az ujjaimmal. Ez mindig nálam van, néha jól jön ha nem alszom eleget.

- Mi van benne? – morogja végül ellenségesen fixírozva a kezemben tartott tárgyat.

- Konyak felturbózva. – mosolygok rá.

- Az meg mit jelent?

- Nagyjából annyit, hogy ez a legédesebb konyak amit valaha ittál. Jó sok cukorral dúsított így egy rövid idõre felér egy energiabombával. – nyitná a száját, de leintem – A diétáról annyit, hogy a cukor hamar felszívódik, nem fogsz hízni, de az alkohol ellazít, ami ugye kell a fekete hattyú számhoz.

Egy percig még fontolgatja, majd megragadja az üveget. Nem szólok semmit, mikor a ruhája ujjával megtörli az üveg száját, de amint meghúzza, köhögve nyomja vissza a kezembe.

Finoman megpaskolom a hátát nehogy megfulladjon itt nekem. A roham elmúltával a bekönnyezett szemeit törölgeti, vádlón méregetve engem.

- Ez nagy erõs. – recsegi rekedt hangok. – Borzalmas.

- Hülyeség, nem is erõs. Milyen gyakran iszol alkoholt szépségem?

- Nem szoktam inni. És megkértelek már, hogy ne hívj szépségemnek! – sipítja felpaprikázva.

Csak vigyorogni tudok a dühös ábrázatán, az arca még mindig piros az alkoholtól, de legalább lett egy kis színe.

- Látod? Máris több az energiád! Ezt nyomd oda a fekete hattyúnak és szuper lesz.

Nem törõdve a gyilkos tekintettel a hajába simítok, a fekete tincsek puhán simulnak az ujjaimhoz. A kellemes érintés azonban nem tart túl soká. Doro ügyesen kislisszol a kezem alól és peckes léptekkel elindul visszafelé.

- Hé! Nem vársz meg?!

Meg sem hallja…

Sóhajtva visszasüllyesztem a folyékony energialöketet a motor tárolójába, majd utána sietek.

A délután valóban nagyon érdekesen zajlott. Igyekeztem nem kimutatni mennyire szórakoztat, hogy Pierre szinte a haját tépi, ahogy a herceg számát is végig nézte. Kicsit nagyon elrontották, de ez még csak a harmadik napja, hogy elkezdtük. A rendezõ egy kicsit sokat akar, de hát ez van.

Doro arcát elnézve a srác helyébe képzeli magát, majd ahogy vége a mûsornak és rám pillant olyan reménytelen kifejezés ül ki az arcára, hogy az már fáj. Ez csak egy kis kiabálás volt ráadásul nem is õ volt a célpontja. Akkor miért én szívom meg? Inkább Pierre-t kéne gyilkolnia a szemeivel nem engem.

- Tedd félre a megölésemrõl szõtt terveidet szépségem és vágjunk bele még egyszer. – egy kissé kinyújtóztatom a karjaim.

- Fölösleges… Hiába, nem fog menni. – lerogy az egyik lócára, az arcát a tenyerébe temeti - Pierre el fogja venni a szerepet amint végignézi a számot. – mondja rezignált nyugalommal, mint aki a halálos ítéletét olvassa fel.

- Ne járjon ezen az agyad Doro, inkább gondolj valami izgalmasabbra. – tanácsolom, miközben mellé ülök, egészen közel.

- Téged egyáltalán nem zavar, hogy a fehér hattyúd borzalmas?! – rám mered, egyszerre kérdõn és mérgesen.

- Láthatóan nem annyira, mint amennyire téged zavar a saját silány feketéd. – jegyzem meg kissé elkomorulva. Nem veszem a lelkemre a sértéseket, soha nem érdekelt mások véleménye, de azért legyen egy határ a kritika és a földbe döngölés között.

Egymásra meredünk, állom a kihívó tekintetét, mintha szavak nélkül is azt mondaná, hogy az enyém még mindig jobb. Hihetetlen ez a srác. Ezt a nézést alkalmazni kéne a katonaságnak is vallatáskor.

- Na és mit szóltak otthon, hogy együtt fogunk élni? – vigyorgok rá, megtörve a feszült csendet – Sok boldogságot kívántak nekünk?

Megrándul a szája és elfordítja a fejét.

- Még… még nem beszéltük meg. Ráér a jövõ héten is.

Ez elég furán hangzott, de mindegy. – Minél hamarább, annál jobb, mert ezzel így nem sokat haladunk.

***

Pénteken egy merész ötlettõl vezérelve beszereztem Doro-nak egy teljesen fekete próbaruhát. Ez a szín sokkal jobban megy a fekete hattyúhoz, ennél már csak a vörös lenne jobb, de olyanban furán mutatna. Rá kell éreznünk egymásra és szerintem nem lenne itt olyan nagy a gond. Én legalábbis elég gyorsan összemelegszem az emberekkel, de Doro körül még a levegõ hõfoka is alacsonyabb. Minél közelebb megyek hozzá a Celsius-ok úgy csökkennek a hõmérõn.

Olykor nuku érzelem, máskor meg úgy ki tud borulni ha nagyon elcseszek valamit. A saját hibáin pedig még jobban kiakad. Akkor látni rajta az egyetlen érzelmi kitörést amikor elrontja a szerepét és ez elég lehangoló. Az a bizonyos karó jó mélyen lehet már és nem lesz könnyû kihúzni, fõleg ha tíz körömmel kapaszkodik belé. Az egész személyiség lefagyasztva pihen valahol a fehér balett ruhák alatt abba a törékeny testébe zárva.

Ameddig nem olvad fel egy kicsit nem leszünk jobbak. Nem engedi hogy jobbak legyünk. Inkább engem hibáztat mindenért, de nem veszi észre, azt, amire Pierre is rámutatott. Nincs összhang, mert nem lehet, ha nem enged közel. Közelebb.

Mikor megláttam a szépen összehajtogatott fekete balett ruhát, felhúzta a szemöldökeit.

- Van elég próbaruhám.

- De nem fekete ugye? – még sosem láttam másban csak fehérben. Még azok a ruhái is amikben hazajár… fekete, ezüstszürke, halványkék… jeges színek, pedig tûz kéne. – Ez talán segít összeolvadni a karakterrel. – gyõzködöm, és úgy néz ki hatásosan.

- Rendben. – feleli egyszerûen, majd sietve átkapja a ruhát én pedig végig bámulom. – Honnan tudtad a méretem?

- Nem volt nehéz kiválasztani a legkisebb felnõtt méretet. - mosolygok rá, de a tekintetét látva sóhajtva a fehér ruha felé intek. – Meglestem a címkét mikor öltöztél.

Ezzel le is zártuk a témát és folytattuk a gyakorlást. Rajtunk kívül még vannak páran hasonló cipõben, de tény, hogy fõszereplõkként fõként rajtunk a világ szeme.

***

A szombat is hasonlóan telik, ismét elkésem, de csak öt és fél perccel. Doro hûvös pillantásokkal illet miközben tökéletes kecsességgel hajlik elõre a korlátnál, bemelegít a gyakorlásra. És ismét az a fekete ruha van rajta, pedig azt hittem hazamegy és elégeti. Jó végre egy kis színt is látni rajta.

Elsuhanok az öltözõbe, a szokásos helyemen a széken egy fehér nejlontáska hever gazdátlanul. Senki nem szokta itt hagyni a cuccát ezért széthajtom a táska száját, hogy megnézzem mi van benne.

Amint kicsomagolom a kaján mosoly akaratom ellenére is szétterül az arcomon, ahogy elõkerül belõle egy hófehér dressz.

Szóval ebben mesterkedett a kis sunyi. Ezért fogadta tegnap olyan könnyen azt a fekete rucit.

Vigyorogva széthajtom, teljesen új, mert még a címke is rajta van. Megnézem a méretet, a nadrág stimmel, bár a felsõ rész is passzol méretben, viszont eggyel nagyobbat szoktam venni, hogy ne feszüljön annyira a vállaimra.

Még éppen annyira vagyok izmos, amennyit a balett megenged, viszont a ruhák nem ilyen toleránsak.

Úgy döntök, hogy magamra húzom, végül is így fair.

A tükörbe nézve alig ismerek magamra, a hatás olyan mintha fehérítõbe mártottak volna. Már csak egy õsz parókát kellett volna vennie mellé.

Elhúzom a szám, de aztán kimegyek. Út közben összegumizom a hajam, hogy ne zavarjon próba közben.

A teremben többen is megnéznek maguknak, senki nem láthatott még hófehér dresszben, még Pierre is halvány mosollyal néz végig rajtunk, mikor Doro mellé sétálok. Legalább látja, hogy komolyan vesszük.

- Hogy festek? – kérdezem mosolyogva az én jéghercegemtõl.

Újra végignéz rajtam, ha nem lenne ilyen hûvös a pillantása, még bóknak is venném.

- Fehéren.

- Gratulálok, a látásod tényleg tökéletes Doro. – elfordul tõlem, vissza a tükör felé és zavartalanul folytatná a gyakorlást, ha nem húznám magamhoz a derekánál fogva.

- Mit…

- Tudod, legközelebb a jobban nézd meg a címkét és egy számmal nagyobb felsõt kérek. – furcsa így egymás mellett látni az arcunkat a felcserélt színekkel. Mosolyogva közelebb hajolok hozzá a hajából friss és természetes illat árad, mint a tavaszi zápor. – Ha az volt a célod, hogy többet láss a testembõl, csak szólj és megszabadulok az akadálytól. – suttogom a fülébe, a kezemet végigvezetem a lapos hasán, a kiütközõ bordákon.

Egy mély levegõt vesz, de ezen kívül semmi reakció. Komolyan mondom, lefagy tõle a farkam.

- Engedj el, csak pazaroljuk az idõt, pedig lenne mit gyakorolnod. Gyakorolnunk. – javítja ki magát.

Elengedem és hátrébb lépek. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem lenne ilyen merev!

Ebédszünetid meg sem állunk, most elõször látom õt enni, bár csak egy narancsot, amit a táskájából szedett elõ. Magamnak csirkesalátát csomagoltam, kevés hús, sok fehérje és zöldségek.

Nem nagyon beszélgetünk, de egyszerre nézünk az elénk toppanó „fenyegetõ” alakra. Pierre.

- A szünet után látni akarom mire jutottatok eddig. Nyûgözzetek le! – mosolyog fesztelenül a saját világában lézengve.

Lenyûgözni.

- Mindent megteszünk uram. – bólint Doro komolyan, de amint a rendezõ odébb áll gyászosan rám pillant.

- Még egy hét sem telt el a szereposztás után, ne parázz, nem fog kirúgni.

- Az nem biztos.

- De, az. Nem találna más jelöltet. – ezt teljes bizonyossággal mondhatom, hacsak nem hívat külföldi mûvészt, ugyanis Párizsban ez a társulat számít a legjobbnak.

Az elõadás idõpontja csakhamar elérkezik és ugyan a lényeg az, hogy ráérezzünk egymásra, a kritikából mégis azt szûröm le, hogy Pierre azt akarja, mindketten elõ tudjuk adni mind a két számot. De minek?

Úgy is csak egy fehér és egy fekete hattyú van?!

- Nos, a szín segítette a látványt, nem tagadom, de… - odasétál hozzám az egyik kezét a vállamra simítja, a másikat a karom vonalán vezeti végig. - … lágyságot akarok! Finomat… lassú ringatózás, simogatás… egy belsõ nyugalmat és sebezhetõséget. – mozdít a karomon, a másik kezével a derekamra simítva ösztönöz arra, hogy hátrébb hajoljak, míg a kezem el nem éri a fém rudat.

Különös férfi annyi szent. Õ meg is mutatja mit akar.

- A sebezhetõség egy része, abból fakad, hogy irányítanak… a fehér hattyú hagyná, hogy vezessék. A kiszámított lépések mind azt sugallják a nézõknek, hogy törékeny, megfelelni akaró, de olyan gyönyörû, hogy fáj ránézni… egyszerre szeretsz bele és szenvedsz tõle… - elenged, a szavai a fülemben csengenek. Elgondolkodtatnak. – Egy szóval sebezhetõség. Át kell érezned az érzést, hogy milyen ha irányítanak. Érted?

- Még nem tudom. – válaszolom lassan, õszintén, komolyan – De gondolkodom rajta.

Doro felé fordul, aki minket nézett a fal mellõl, s most közelebb lépve elõadja a számát. A fekete színben tényleg sötétebbnek hat az egész lénye, de az arcán tükrözõdõ sebezhetõség, a szemében rebbenõ ideges félelem elrontja. Már tudom, hogy õ sem kap jobb kritikát, hiába tökéletesek a mozdulatai mégis…

- Még mindig túl egyhangú… lapos. – megmasszírozza a homlokát és csendre inti a megszólalni készülõ szépséget. – Tüzet akarok! Szenvedélyt… veszélyt…! – már-már agresszíven magához rántja Doro-t, aki minden ellenkezés nélkül hagyja. Pierre a combjára markol, arra készítet, hogy emelje fel a lábát egészen a válláig, majd végigsimít rajta egészen le a fenekéig.

Izgató látvány…

- Érezd át milyen szabadnak lenni, ha nincs egy nyomorult szabály, gátlás, semmi ami az utadban áll! Te maga vagy a féktelen szabadság és szenvedély… a fehér hattyú ellentéte, aki küzd, hogy ne emészd el. – felvezeti a kezeit Doro nyakára, körülfonja, mintha csak meg akarná fojtani, majd egy pillanat múlva hirtelen elengedi.

- Hónap végére fejlõdést akarok. Tapasztaljátok ki egymás határait, dolgozzatok… nem, olvadjatok össze. Vegyétek el a másiktól amire szükségetek van!

Szóval vegyük el mi? Könnyû azt mondani.

Elvenni valamit, amit nem adnak oda…

Ott hagy minket kettesben, egymást bámulva. Mintha ugyanazon gondolkodnánk, ugyanazt akarnánk, pedig mennyre nem igaz! Ha azt mondjuk tûz és víz az nem fejezi ki a szakadékot, ami a személyiségünk között van.

Durva menet lesz ezt áthidalni és erre van három hetünk és két napunk. És Doro nem hiszem, hogy megkönnyítené a helyzetet. Biztosan nem…

Tehát nekem kell lépnem valamit. Lehet, hogy tényleg komolyan kéne venném Pablo tanácsát és nekem kéne megmutatnom neki, hogy milyen élvezetes is az élet…

Még mindig mereven bámul azokkal a fekete szemeivel. Valamiért az a szigorú óvodai tanár néni jut az eszembe errõl a tekintetrõl, csak abban különbözik, hogy ez a fiú sokkal szebb. Ahogy összepréseli az ajkait, kedvem támad jól megharapdálni õket, hogy szép pirosak legyenek, de valószínûleg sikítva hozzám csapná a táskáját.

Magamban szórakozva elõre fordulok és nézem az elõadást, bár nem igazán érdekel. Az eredményhirdetést viszont meg kell várni.

Hitelen éles csattanás, a lábaim pedig koppannak a padlók. Kicsit meg is rándulnak a hirtelen mozdulattól. A kis szemét… most pedig csak elegánsan elõre néz.

Hiába a szép arc, belül egészen sunyi kis dög.

- Bocsika – vetem oda egy békítõ mosollyal a hátrafordulóknak, mert a kicsike láthatóan nem akar megszólalni.

Megérdemelne egy alapos elfenekelést.

- Lógsz egyel. – vigyorogva rá az elõbbi gondolatot elemezgetve.

- Pardon? – egyik vékony szemöldökét kecsesen felemeli.

- Elvittem helyetted a balhét.

- Úgy lett volna? Majd észben tartom, talán. – mosolyog szenvtelenül.

Szórakozottan bámulok elõre, bár néha odasandítok a kis szépségre, aki méltóságteljesen egyes háttal feszít. Jó hogy a gerince nem adta még fel… ez nem tud lazítani? Bár ha jobban megnézem, valahogy el sem tudom képzelni, hogy ez a srác egy diszkóban tekergeti magát, vagy esetleg nevet.

A válogatás közben unom magam, nem igazán érdekelnek a többiek, de a szigorú szépség nem hajlandó megszólalni. Folyton lepisszeg, egyszer még a kezét is felemeli, hogy fogjam be. Esküszöm meghalnék a nevetéstõl, ha nem lenne ilyen siralmas a háttérzene.

- Meg kell tisztelni mások produkcióját a csönddel. – suttogja feszülten.

- Köpök mások produkciójára. – mondom felé pillantva és hála az égnek végre vége van ennek a cécónak.

- Nos… akiket várunk a következõ meghallgatásra: Fabien Evon. – király, ezek szerint lesz munkám - Dorian Leroy.

A mellettem ülõ sóhajából ítélve ez õ lehetett. Ketten. De fõszerep csak egy van.

Igazából nekem mindegy, hogy melyik szerepet kapom, de minél jobb a szerep, annál jobb a fizetés. De milyen darab is ez?

- Szóval Dorian… lógsz egyel… törleszthetnéd is – rákacsintok. Ha beadja a derekát ma éjszakára, talán még le is teszek a fõszereprõl a javára.

- Doro. – mondja rezzenéstelen arccal. Mi van? - Nem Dorian… úgy csak édesanyám hív… Doro. 

Oké, nekem mindegy. Valami különös okból úgyis szeretem becézgetni az ilyen szépségeket.

De õ nem veszi a lapot és nem is tûnik úgy, mintha csevegõs hangulatban lenne, ezért felkapom a cuccom és lelépek. Úgyis találkozunk még. És talán közelebbi ismeretséget is köthetünk, ha ledobja ezt a sznob, elutasító magatartást.

Tulajdonképpen sosem zavart, csak elhúztam a szám az ilyenek ferde pillantására. Van aki tudja honnan jöttem, és mivel a balett a legtöbbször a gazdag fiókák szórakozása, nem tetszik nekik, hogy egy „senki” jobb náluk. Hát megszívták…

***

Újabb meghallgatás, ezúttal este. Szar az idõzítés, mert ma van az anyám szülinapi összejövetele és utálok kihagyni egy jó bulit. Majdnem ott is maradok annyira nem akarják, hogy elmenjek, de végül irány haza, fel a fellépõ ruci, majd a színház gyakorló terme.

Mikor beérek a kis szépség már a tükör elõtt a rúdnál gyakorol, ezért felkapom a cipõm, gyorsan átöltözöm és beállok mögé.

Elvigyorodom a megrovó tekintetén, tényleg, mint egy szigorú tanár néni. Örömmel tennék pár próbát, hogy ellazítsam és megnézzem milyen, ha emberien viselkedik. Egy kellemes nap az ágyban, egy kis pezsgõ és kapnék egy másik fiút.

Vagy nem is… nem tudom õt elképzelni az ágyamban, szex közben. Túl merev… az embernek még a farka is lefagyna attól a jeges pillantástól…

Pedig pont olyan alkata van, amilyen egy tökéletes passzívnak.

Figyelem, ahogy felemeli a lábát, hegyes kis állát felszegi közben. Annyira vékony… pedig a férfi táncosoknak engedélyezve van némi izomzat, hisz mégis csak jó ha látszódik ki a férfi és ki a nõ a színpadon. De Doro akár nõ is lehetne. Mint egy porcelánbaba. Csak a tekintete nem illik a képbe.

A bemelegítõ után egyéni bemutató jön. Figyelek a mozdulataimra, most már legalább tudom, hogy A hattyúk tava darabról van szó, amit egy rendezõ átírt, mintha két férfi lenne, mert ugye Odett szerepét is férfi játssza. Testhezálló, bármelyik fél szerepét is kapom, végül is meleg vagyok, nem gond eljátszani.

Utánam Doro jön. Egyenes háttal elõre sétál és hihetetlen precizitással hozzálát. Elõbb a fehér hattyú, majd a fekete hattyú kûrjének. Nekem valahogy mind a kettõ egyformának tûnik, de mintha a srác szemében mérõszalag villogna, hogy itt ennyire hajolj, itt ennyire spiccelj… szinte fáj néznem, de mégis annyira könnyû. Szinte repül.

Tetszik, hogy nézhetem, de a fantáziám pörög közben. Egy ennyire vékony, hajlékony és gyönyörû fiúval sok mindent tudnék kezdeni.

Amint befejezte a rendezõ méricskélõ pillantása végigfut rajtunk.

- Fabien Evon. A fekete hattyú lenyûgözõ. Energikus, szenvedélyes és perzselõ. Viszont a fehér… nincs benne lágyság, hiányzik a karakter törékeny lelke a mozdulataidból.

Lehet benne valami. Merthogy az én lelkem minden, csak nem törékeny és lágy.

- Dorien Leroy, a fehér hattyú tökéletes, de a fekete… unalmas… nyomott… lapos…. silány… szar.

Ez elég durva értékelés… és a srác tekintetébõl is kihuny az a szigor, majd elkeseredetté válik.

- Én… eltáncolom még egyszer… kérem… sokat gyakoroltam…

- Nem, Doro.

- Kérem… csak még egy esélyt!

Na, én erre sosem lennék képes. Sosem könyörögnék egy szerep miatt.

- Dorian Leroy, nem… nem jó. – csóválja a fejét.

- De miért nem? Kérem, mi nem jó benne? Javítok. – nyöszörög tovább, én pedig lehet, hogy kissé már értetlenül figyelem.

Miért? Hogy képes megalázkodni?

- Jó… Fabien… gyere ide.

Odasétálok mellé és nyugodtan figyelem õket. A srác rám sem néz, az arca folyamatosan ölt fel a sápadt helyett a rózsaszínt, majd a vöröset.

- Megmondom mi nem jó… Fabien – rám néz - õszintén… felizgatott téged ez a tánc? Lefeküdnél vele?

Hogy felizgatott-e? Érdekes kérdés… szép a kicsike, de nekem túl merev.

- Talán, ha kihúzná a karót a seggébõl – mert jelenleg, a vállát sem képes leereszteni, mintha azok is ki lennének peckelve.

- Az õ fehére sem volt jó! – vágj rá, int egy hisztis kisgyerek.

Már tudom, hisz mondta a rendezõ. Attól boldogabb, hogy rá is mutat?

- Mert rendezetlen, és fegyelmezetlen – biccent, és hallgatólagosan, de én is egyetértek. Ismerem a hibáim - Tanulhattok egymástól… most mindkettõ üljön le a helyére.

Leülünk, de Doro csak maga elé bámul, mintha összedõlni készülne a világ.

- Nos… a szerepek megvannak. Mindannyian csodálatos táncosok vagytok, magatok nemében páratlanok. – mondja, most már mindenkinek címezve - Ahogyan én is. Azonban nevemhez rendhagyó mûvek társulnak… ez lesz az eddigi legnagyobb, és leghíresebb mûvem. Az ötletem a következõ: a hattyúkirály szerepét ketten fogjátok táncolni. Ahogy a fõbb szerepeket is… a felosztás a következõ. Lora Danaval lesz. Christen Kimmel. Daniel Devonnal… Josh Peterrel… Fabien és Dorian lesznek a hattyúkirály. Fabien a fekete, Dorian a fehér… tanuljatok egymástól, minden pár kiegészíti a másikat. Költözzetek össze, tapasztaljátok ki a másikat… bánom is én. De ezután egyek vagytok. Együtt kell mozognotok, együtt kell csinálnotok mindent. Eggyé kell válnotok.

Óh igen! Mintha ez a pasi pontosan a kezemre játszana.

Egy pár a jégherceggel.

Az összeköltözés pedig tesz rá egy lapáttal. Megkaparinthatom és megszerezhetem, csak elõbb fel kell olvasztanom.

Fél füllel hallgatom, ahogy a rendezõ magyaráz, aztán mindenki megy az öltözõbe. Felveszem a motoros cuccaim, majd pont akkor megyek kifelé, mikor Doro is.

- Hallottad szépségem, eggyé fogunk válni – szólok utána vigyorogva.

- Csak elõtte kihúzom a karót a seggembõl – elhúzza a száját, én pedig jót nevetek rajta, mielõtt felcsapnám a bukósisakom és felülök a motorra.

Hát igen, jobb ha kihúzza, mert addig nem nagyon férne belé más.

***

Otthon azonnal beülök a kádba és veszek egy forró fürdõt. Kicsit megáztam és nem szeretnék megfázni, de a kényelem kedvéért még egy jó adag habfürdõt is öntök a vízbe. Imádom.

A zenelejátszóból valami lágy búgó dallam szól, ami halvány mosollyal az arcomon hallgatok.

Most elõször van, hogy alig várom a holnapi próbát. Alig várom, hogy a jéghercegemmel dolgozzam és kifejezetten tetszik az ötlet, hogy kettõs szereposztás van. Bár az elég érdekes, hogy egymástól kell tanulnunk, mert el nem tudom képzelni, hogy bármiben is hasonlók lennénk, de éppen ezért rohadt szórakoztató lesz…

Reggel egy könnyû gyümölcssalátát dobok össze egy natúr joghurttal és csokis gabonapehellyel. Tartani kell a jó alakot a balett miatt, de sosem tartottam magam szigorú diétán. A tánc miatt még nem fogok anorexiás lenni, én élvezem az egészséges életet, ezért ha kedvem támad nassolni, ledolgozom az edzõteremben.

***

Kivételesen nem késem, csak öt percet, mert az este korán lefeküdtem. Átöltözöm és bemelegítek egy picit, közben szemmel tartva a partnerem, aki a terem másik végében gyakorolgat. Kénytelen lesz a közelembe jönni, hisz együtt kell gyakorolnunk.

Mikor azonban még egy fél óra múlva is egyedül táncol, fogom magam és odamegyek hozzá.

- Hello szépségem. – mosolygok rá, de nem viszonozza.

- Jó reggelt.

Oké. – Tudod, hat méter távolságból nehéz figyelni a másikat, nem gondolod?

- Tökéletes a látásom. – közli, miközben kecsesen felemeli a lábát.

Halvány mosollyal elkapom a bokáját, mire elkerekedett, riadt szemekkel pillant rám, de csak tartom. Olyan vékony, hogy átérik az ujjaim, mintha csak el is roppanthatnám.

- Együtt kell dolgoznunk Doro, és ugyebár az a karó nem jön ki magától a seggedbõl. Valakinek ki kell húzni. – közelebb lépek és egy apró csókot nyomok a bokájára, mielõtt leengedném.

Felszegi az állát, de nem lép távolabb tõlem.

- Rendben. Hol akarod kezdeni?

- Lássuk csak… én elõadom a fehér hattyú számot, te pedig elmondod hol és mi a rossz. Aztán fordítva… na? – ha már megkaptuk a fõszerepet, akkor én sem akarom, hogy elszúrjuk. Akkor jön a pénz, ha jók vagyunk és egyébként sem nyújtanék silány teljesítményt.

- Jó.

Hátrébb lép párat, hogy helyet adjon. Egy hajgumival gyorsan összefogom a hajam, majd belekezdek…

Az elsõ pár mozdulatnál csak csendben figyel, aztán mikor elõre hajolok, a bal lábamat pedig fölemelem, közbeszól.

- Itt túl gyorsan csinálod és erõteljesen. – hasít az éles kis hang.

Biccentek és megcsinálom újra, de lassabban, viszont még mindig megingatja a fejét. Kemény dió.

- Mutasd a tökéleteset szépségem. – egyszerûbb ha õt látom közben.

Vesz egy mély levegõt, majd óvatosan és lassan dõlni kezd elõre, majd egy ugrással pontosan egymás mellé helyezi a pici lábait.

- Nehéz, mert te már a kinézeteddel is törékeny hattyúnak tûnsz. – mondom ki, amit gondolok. – Hány kiló vagy?

- Valamennyi. – feleli kimérten.

- Én úgy negyven és negyvenöt közé saccollak. – egy keményebb dugás közben arra is figyelni kéne, hogy ne törjön ketté. Legalábbis ezt a benyomást kelti.

A nap további részében a kicsike alaposan „meggyötör”, minden apró hibába beleköt, aztán pedig olyan, mint aki még azon is duzzog, hogy engem nem zavar a dolog. Miért zavarna?

A végén el sem jutunk odáig, hogy a fekete hattyú számát gyakoroljuk, mert vége a napnak. De még valami hátra van, és mindketten tudjuk mi az.

- És mikor költözünk össze Doro? – összefont karokkal dõlök neki a falnak. – Szeretnélek már az ágyamban látni. – vigyorok rá kajánul.

Óh, de csodásan mutatna a vörös bársonyon, ezzel a hófehér bõrrel!

- Nem költözök hozzád. – jelenti ki, miután ellazította az összepréselt ajkait. – Tudunk itt is gyakorolni eleget.

Sóhajtva lépek közelebb, hogy a szúrós szemecskékbe pillantsak.

- Az nem elég te is tudod. Nincs összhang közöttünk, mert úgy nézel rám, mint egy rovarra, én pedig, mint egy jéghercegre. – engem ugyan nem zavar, hogy lenéz, gyakran teszik ezt, de ha az elõadásunk rovására megy, akkor tenni kell ellene.

Összeráncolja a szemöldökeit, majd kinyitja a száját és visszacsukja.

Második menet. – A rendezõ vajon mit gondolna, ha nem teljesítenéd ezt a nagyon egyszerû kérését? Hm? Szerintem azt hinné, hogy nem ér neked ennyit a szerep. És én is ezt hinném.

Egy kis érzelmi zsarolás a részemrõl, hisz sosem mondtam, hogy a tiszta eszköz a jó eszköz. A kis szépségnek úgy összeszorulnak az ajkai, hogy szinte eltûnnek. Fesztelen mosollyal figyelem.

- Mibõl gondolod, hogy én költözöm hozzád? – kérdezi sziszegve.

- Nem gond, beköltözhetem én is, ha van elég helyed. - megvonom a vállam, végül is nekem tényleg mindegy, de nem tudom, hogy õ hol él.

Elgondolkodik, már azt hiszem nem is hajlandó válaszolni, de aztán mégis megszólal.

- Te egyedül élsz? – kérdezi.

- Aha. Szóval? Lakótárs?

Rám mered, majd… - Jó. De csak az elõadás miatt! – szögez le rögtön.

- Hát persze szépségem, nem is gondoltam másra. – mosolygok rá. Egy kis kefélgetés itt-ott, de semmi extra. – Mikor cuccolsz?

Ha valaki folyamatosan a tökéletesre törekszik, az azt jelenti, hogy eddig tökéletlennek érezte magát?

Vagy csak szimplán a már tökéleteset akarja még tökéletesebbé tenni? Már ha lehetséges.

Ez bonyolult… és fárasztó még csak belegondolni is, szóval inkább nem gondolkodom rajta és maradok az eddigi hibátlan és tökéletes önmagamnál, mert ha magamat adom, akkor abban nem lehet semmilyen hiba.

Annak, akinek pedig ez nem elég, vagy nem tetszik elmehet a francba, vagy legyen nyitottabb és meggyõzöm az igazamról.

A nagy teljes alakos tükörbe nézve elvigyorodom és megfordulok, hogy hátulról is megnézzem magam, végül is, ha az ember szórakozni megy, akkor hozza a legtökéletesebb önmagát, fõleg ha pasik is lesznek a közelben, akik mind „éhesek”, mint minden férfi, még azok is akik letagadják ezt.

Hülyeség amit a házas balekok terjesztenek, mi szerint az asszonykájuk a tökéletes a számukra, ennél többet nem is kívánhatnának maguknak… aztán amikor az asszonyka kipotyogtat pár porontyot és az alakja megváltozik vagy egyszerûen csak nem lesz ideje arra hogy igényesen leszopja a drága férjét, mindjárt nem õ a legkívánatosabb a világon.

A kielégítetlenség pedig hozza azt az elemi erejû éhséget, amit csak az csillapít, ha végre úgy megdughatnak valakit - vagy éppen õket dugják meg úgy - hogy azt is elfelejtse ki is õ valójában. És én ezt imádom a legjobban. Egy kiéhezett férfi, aki egyszerre vágyik mindenre: vadságra, szenvedélyre, elsöprõ erejû tûzre, ami megperzseli a testét és a lelkét is. Újra és újra a mennybe repíteni, hogy soha ne akarjon visszatérni a szürke mindennapok poklába, mert az-az élet már csak egy sivár utánzata annak, amit megismert, mert lételeme lett a vágy.

Óh igen…

Indulás elõtt még magamra kapok egy bõrdzsekit, mert a motoron hûvös van meztelen felsõtesttel, de semmi kedvem most felvenni egy inget. Érezni akarom magamon a forró kezek érintését… már csak a gondolattól is megborzongok.

Becipzárazom a dzsekit, majd a pénztárcámat a zsebembe süllyesztve elindulok a kifelé. Az ajtóban még felkapom a bukósisakot és bezárom az ajtót.

***

A Zero klub elõtt már sorban állnak a visongó fiatal csitrik, hogy bejutva részegre igyák magukat, és így bûntudat nélkül szexelhessenek, mert ráfoghatják, hogy nem voltak maguknál.

Na, ilyet is csak a nõk tudnak…

A nagydarab biztonságinak felmutatom a platina VIP kártyámat és már ki is tárult elõttem az ajtó, de mielõtt léphetnék valaki a karomba markol.

- Hé szépfiú, nem akarsz bevinni? Ígérem nem bánnád meg! – búgja, vörös ajkait megnyalva egy magas, barna hajú bige.

- És mivel akarsz elszórakoztatni? – kérdezem egy kaján mosollyal, de a várt eredményt kapom. Végigsimít a testén, keresztül a falatnyi felsõ alatt domborodó mellein, de egyáltalán nem hoz lázba.

A lapos mellkast jobban csípem, esetleg pár kockával.

- Bocs szivi, a farokra bukom. – jegyzem meg elhúzott szájjal, majd a mögötte álló szépfiúra rebben a tekintetem – Téged viszont örömmel beviszlek. Mit szólsz?

Hm… világosbarna haj, zöld szemek és szexi grafitszürke ing…

- Inkább várok a soromra haver. – morogja kelletlenül, majd magához vonja a mellette álló csajszit, aki „féltõn” átkarolja a nyakát.

Kár érte... bár ma úgysem szándékozom dugni, mert nem lenne jó, ha túlhajszolnám magam. Máskor leszarom, de most sajna muszáj lesz korán felkelnem, mert ha újabb szerepet akarok megszerezni, oda kell érnem a válogatásra, aztán már szabad a pálya.

Bemegyek és amint zárul mögöttem az ajtó lehámozom magamról a kabátom és a már jól ismert pincérnõnek adom megõrzésre.

- Aztán nehogy itt felejtsd mint a múltkor! Nem viszem megint utánad.

- Nyugi… ma kivételesen egyedül és gondolkodóképesen fogok hazamenni. – rákacsintok, majd miután megittam egy mentes koktélt belevetem magam a táncolók tömegébe. Imádom ezt a fülledt levegõt, a sok testet körülöttem, amik néha-néha az enyémhez súrlódnak.

Ezen a helyen könnyû kiszúrni a melegeket, mert õk fõleg a tánctér bal oldalán mozognak és olykor sokkal szenvedélyesebben, mint a heterok. Becsusszanok közéjük, majd elkapok egy finomnak látszó fiúcskát aki éppen az asztalától jön vissza. Nem kell a beszéd, amúgy sem hallanánk egymást a hangos zenétõl, bõven elég a szemébe néznem és egy buja mosoly kíséretében megragadom a csípõjét és magamhoz húzom. A hátához simulok és felvége a ritmust érzéki táncba kezdünk, miközben a mellkasán kalandozom. Az ujjaim megakadnak a mellbimbóinál, amiben egy-egy karika van, de nem gondolkodok rajta sokat, mert kérlelõn hátrafordítja a fejét mire az ajkaira tapadok. A vad csók közben szakavatott mozdulatokkal izgat fel teljesen, apró köröket tesz a csípõjével, miközben a puha fenekét nadrágon keresztül a farkamnak dörgöli.

Belemorgok az ajkaiba és erõsen megharapom a húsos alsó felét, nyögését inkább érzem, mintsem hallom, de akkor is kurva izgató.

Lõttek annak, hogy ma elkerülöm a szexet és a hajtást…

- Mi lenne ha ezt kint folytatnánk? – morgom a fülébe, végignyalva a vékony karimán.

A válasz egy élvetek mosoly és az, hogy a kezemet az ágyékára húzza, ami már keményen feszül a nadrágjának. Érzéki csábító kis dög…

Megfogom az egyik csuklóját és a hátsó kijárat felé húzom, ami csak belülrõl nyitható. Az itt álló biztonsági ember már tudja mi a dörgés, ha valaki ezen az ajtón távozik és szó nélkül kitárja elõttünk.

Hamar a sikátorba érünk, ahol nekilököm az egyik esõtõl nedves falnak és vadul csókolni, harapni kezdem az ajkait, a nyakát miközben õ az övemmel babrál. Nyöszörgése csak olajat önt a tûzre és erõsen megszívom az ütõere fölötti érzékeny részt, mire felkiált és felém löki a csípõjét. Elégedetten vigyorogva veszem szemügyre a nagy lilás vöröses foltot, de nem bámészkodom sokáig, mert már rohadtul fel vagyok izgulva. A forróság szinte úgy árad szét minden porcikámban mintha a folyékony tûz lenne, ami soha nem akar kihûlni. Imádom ezt az érzést…

A farzsebembõl elõkapok egy óvszert és a fiú kezében nyomom míg én teljesen kiszabadítom magam a nadrágból. A farkam már kõkeményen simul a hasamhoz, még arra is felszisszenek, mikor puha ujjaival rám görgeti a gumit. Õrület…

Izzó szemeibe nézve gombolom ki az õ nadrágját is, majd az alsóval együtt lerántom a térdéig és végignézek rajta. Irtó szexi… bár a harapásnyomból a csípõjén arra következetek, hogy nem az a kapcsolat párti, de sebaj. Megcirógatom a felfelé meredõ vágyát, bezsebelve egy nyüszítéshez hasonló hangot és a kezével elgyengülten a csuklómra markol.

- Most… kérlekh csináld… - nyöszörgi.

- Fordulj meg! – utasítom rekedtes hangon lihegve, de azonnal eleget tesz a kérésnek.

Kezeivel a durva falfelületnek támaszkodik, felsõtestét kissé meghajlítva kínálja fel nekem a feszes kis fenekét. A válla fölött hátrapillantva, pihegve néz rám miközben a saját ajkait harapdálja. Legszívesebben vadállat módjára esnék neki annyira kurvára felizgultam, de megerõltetem magam és helyette belé nyomom két ujjamat.

Felnyög, körmeivel végigszánt a falon élvezetében, belsõ izmai összerándulnak az ujjam körül. Szerencsére nem kell sokáig vacakolnom, három ujjammal kicsit felkészítem, de érezni lehet, hogy tegnap, vagy max két napja volt valakivel, mert nincs teljesen összeszûkülve.

Egy határozott mozdulattal tövig belécsúszok, a forrósága szinte perzseli a bõrömet, a kéjtõl már zihálva szedem a levegõt, de nem kell sokat várnom míg megmozdulhatok. Felszisszen ugyan, de két mély lélegzet után már õ maga löki felém magát.

Keményen mozgok benne, végül is minek finomkodnom, ha nem kell? Úgy tûnik pont így szereti, nekem meg mindegy, csak szex legyen. Élvezem a lassú kényeztetést is, és a gyors baszást is.

A sikátor falairól visszaverõdnek a szex hangja: a bõrünk csattanása, ahogy erõsen belé vágódom újra és újra, a cuppogó hang mikor kihúzódom, a zihálás és a nyögések, amik mindkettõnk torkából elõtörnek az eszméletlen hajsza közben, egészen addig míg el nem ér minket a beteljesülés. Õ elõbb élvez el, egy szép fehér foltot hagyva a kopott falon, majd pár lökés után én is követem. Hangosan lihegve és fújtatva veszem a levegõt, homlokomat a fiú hátának döntöm, aki szintén próbál magához térni az iménti kéjbõl és miután kicsit összekapartuk magunkat felegyenesedem és lehúzom az óvszert, majd az egyik konténerbe hajítom. Mindig van nálam, mert sosem lehet tudni mikor kell és bár nem vagyok finnyás, szeretem a nélkül is, de csak olyannal, akirõl tudom hogy nem kapok el semmit. Egy ilyen helyen egy alkalmi szex során jobb az óvatosság.

- Ez nagyon jó volt. – néz rám elégedett vigyorral – Mit szólsz késõbb még egy menethez? Felmehetnénk hozzám és…

Mielõtt befejezné a mondatot, ujjaimat az ajkaira helyezve állítom meg és magamhoz húzom. - Ma már nem lehet szépségem, de… ha felírod a számod esetleg felhívlak. – ingerlõen közel az ajkaihoz suttogom a szavakat, de mikor meg akar csókolni, elhajolok tõke. Az kéne még, hogy megint felizgasson és aztán már tényleg haza viszem, hogy rendesen megkeféljem…

***

Végül hajnal kettõre verekedtem haza, de már hulla fáradt vagyok. Még jó sokáig táncoltam, és a kicsike - akinek most már tudom, hogy Christian a neve – nem bírta ki hogy fel ne húzzon megint azzal a szexi testével, szóval késõbb megvolt még egy menet, de akkor már csak kivertük egymásnak, mert tuti nem kelek fel délig ha lenyomunk még egy kört.

Egy gyors zuhany után beesek az ágyamba és úgy elalszom, mint akit agyonütöttek…

Fogalmam sincs mennyi az idõ mikor pislogva felébredek, de még rohadtul fáradt vagyok, viszont túl fényesen süt ahhoz a nap, hogy korán reggel legyen, ergo… elaludtam.

Kipattanok az ágyból és az órára nézve elkáromkodom magam.

- Bassza meg, ez nem igaz! – este nem állítottam be az ébresztõt, és már most fél órás késésben vagyok. Kurva jó.

A fürdõbe megyek és gyors készülõdés után a szekrényembõl elõkaparok egy fekete gyakorló dresszet és magamra húzom, hogy már ne a helyszínen kelljen öltözködnöm, majd rá a bõrnadrág és a dzseki. Egy hátitáskába becsapom a balettcipõt, pénztárcát és a CD-t a számommal és már megyek is.

***

A mocival körülbelül tíz perc, bár jócskán túllépem a sebességkorlátozást és áthajtottam egy piroson is, de vészhelyzet volt.

A színházhoz érve leparkolok és felsietek a lépcsõn. Az elõadóterembõl zene hangja szûrõdik ki ezért csendben megyek be. Éppen egy lágy dallamú zenére ad elõ valamit az éppen színpadon lévõ fiú, ezért ledobom magam egy székre, egy másikra pedig felpakolom a lábam és nézem a mûsort.

Nem láttam milyen a mezõny, és még azt sem tudom, milyen darabról van szó, de nem is számít. Mindig imádok újat kipróbálni szóval lesz, ami lesz.

A srác, el kell ismernem hogy nagyon ügyes. Az arca olyan, mint egy szoboré, meg sem rezzen, tökéletes koncentrációval figyel a mozdulataira, precízen kiszámítja a lépéseit, a mozgása pedig olyan mintha egy tollpihét fújna a szél.

Ahogy az egyik vékony lábát felemeli egészen a válláig és végrehajt egy tökéletes forgást még nekem is megakad rajta a tekintetem. Olyan mintha a legkisebb ütéstõl összetörne, de éppen ezért van valamiféle varázsa…

Gondolataimból a bírák tapsa szakít ki, a hófehér bõrû fiúcska pedig szabályos derékszögben meghajtja magát és elõre szegezve a tekintetét lelépked a színpadról.

- Fabien Evon, jelen van már?! – szól hátra az egyik zsûritag a mikrofonjába, mire felállok és felkapom a táskám.

- Igen – elindulok a színpad felé közben elhaladva az elõbbi fellépõ mellett, aki kissé karót nyelten sétál.

Mi van már? Vége a mûsornak, most már lazíthatna…

Az öltözõben egy perc alatt felkapom magamról a bõrcuccot, fel a balettcipõt majd benyomom a CD-t.

Az én produkcióm mondhatni homlokegyenest az elõbbi ellentéte lesz, mert az én számom kombinálva van a rock balett mûfajával. Félig maradt a kifinomult eleganciát árasztó balett, a másik fele pedig egy szenvedélyesebb és vadabb mûfaj, ami minden alkalommal felpezsdít. Imádok táncolni.

A színpad közepére sétálok és itt végre én is felveszem a megkövetelt merevebb és kecsesebb testtartást majd egy mély sóhaj után lehunyom a szemem.

Amint felcsendülnek az elsõ dallamok a testem mintha magától mozdulna a már jól begyakorolt mozdulattal, és mintha megszûnne a világ. Az elsõ résznél, ahol a hagyományos balett elemeit használom, még viszonylag lassú a mozgásom, de amikor a zene felgyorsul az összekombinált mûfaj miatt egy sokkal gyorsabb és temperamentumosabb táncba kezdek. Minden egyes pillanatát élvezem, a vérem szinte száguld az ereimen, a pezsgéstõl és az energikusabb ritmustól akaratlanul is felidézõdnek a tegnap este képei: a klubban forrón egymáshoz simuló testek, az érzéki tánc, a szex a sikátorban…

Felcsendülnek az utolsó akkordok, majd elhal a zene, én pedig kissé kifulladva veszem a levegõt, hisz ez egy dinamikus szám volt. Azért is ötvöztem a kettõt, mert nem tudom, hogy milyen darabra keresnek elõadót és így láthatták a tárházat.

Végigjáratom a szemem a bírákon, egy pár másodpercnyi csend után tapsolni kezdenek én pedig mit sem törõdve ezzel visszamegyek az öltözõbe. Nem fogok elõttük hajbókolni, mint valami bazári majom.

Megigazítom a hajam, felveszem a ruháim és elpakolom a cipõt, majd visszamegyek a helyemre. Az elõttem szereplõ srác pont ott foglalt helyet ahol én ültem, ezért simán levágódom mellé és az elõttem lévõ széket kifordítva kényelembe helyezem a lábaimat is. A táskámat nemes egyszerûséggel lehajítom a földre, de ekkor valahogy olyan érzésem támad, mintha figyelnének.

Körbehordozom a tekintetem, de végül a mellettem ülõ szépségen állapodik meg a tekintetem, aki mereven figyeli a lábamat.

- Héj! Mi van? – kérdezem homlokráncolva – Komolyan mintha keresztül akarnának döfni.

Utálom, ha valaki bámul, de nem böki ki ha baja van.

- Elnézést, de… összepiszkolja a széket. – a hangja vékony, bár ilyen külsõvel nem is vártam mély baritont.

- És? – azért fizetik a takarítót…

- Ha valaki odaül, ön miatt tönkremehet a fellépõ ruhája. – mondja lassan, komoly hangon.

- Elõször is, ne magázz nem vagyok nyolcvan, másodszor pedig ha te nem akarsz odaülni akkor ne izgasson szépségem. – rámosolygok, hátha használja is a szék támláját, mert amilyen mereven ül tök mindegy, hogy van-e vagy nincs.