Soha nem ütöttem meg egy nõt sem, nem is tervezem hogy meg fogom tenni. De istenemre mondom, most nagyon viszket a tenyerem hogy megtegyem! Visszafogom magam, mert nekem is van anyám aki mélységesen csalódna bennem ha egyszer is kezet emelnék a gyengébbik nemre, de attól még nem leszek más véleményen.

És még azt meri mondani, hogy Doro fontos neki! A vén boszorkány…

Talán õ mondta neki, hogy ugorjon annak a palinak az ágyába egy jó kis numerára? És hogy óvszer nélkül csinálják? Nem. Azt se õ mondta, hogy élete végéig legyen megkeseredett otthon ülõ munkanélküli, aki a fia pénzén élõsködik és rajta keresztül akarja újraírni a fiatalkorát.

Magamhoz szorítom a vékony kis testet, de a szemébõl már potyognak a könnyek.

- Nem vagyok mocskos, nem mocskolt be…

- De igen az vagy ameddig egy ilyen közelében élsz.

Doro csendre int, mire összeszorítom a fogaim és hallgatok. Ez az õ dolga, de kurvára elegem van az anyjából!

- Ne haragudj, kérlek, bocsáss meg…

A lelketlen szipirtyó összetépi a jegyeket. Apró kis cafatokban esnek a földre ahogy szétszórja elõttünk.

- Nem vagy többé a fiam. – mondja hidegen, majd ütésre emeli a kezét.

Na azt már nem! Elkapom a kezét és megszorítom a csuklóját, majd megvetõen visszalököm a mellkasához. Ha egy ujjal is hozzáér, megtépem! Nem érdekel ha Doro haragudni fog rám, de nem hagyom, hogy még többet bántsa!

- Sajnálom Anya… ne haragudj rám… - nyüszít szánalmasan, még mindig õ kér bocsánatot a semmiért. Mert nem tett semmi rosszat.

- Ne szólíts így, nem vagy a fiam… az én kicsi fiam már halott. Már réges rég halott! – kiáltja mielõtt bevágná az orrunk elõtt az ajtót, én meg ott maradok a keservesen zokogó Doroval.

- Sajnálom, hogy látnod kellett. – pillant fel percekkel késõbb, de hiába erõltetne nyugalmat az arcára, nem jön össze.

- Gyere, még van rá három hete, hogy meggondolja magát… tudja a színház számát, és már ismerik is ott. Tud magának még szerezni, ha akar. – karolom át gyengéden, lefelé noszogatva a lépcsõn.

Ma már totálisan lõttek a hangulatnak, otthon mindketten hamar ágyba bújunk, Doro egészen közel fészkeli magát hozzám, én meg szorosan átkarolom és a mellkasomhoz szorítom. Megérdemelne már egy igazán jó napot, egy kis kényeztetést, minden drámai jelenetet nélkül…

***

A nehézkesen induló reggel után összedobok egy kis reggelit, én már rég végeztem vele mikor Doro még mindig csak a szépen elrendezett kaját bámulja a tányérján és az istennek se akar enni. Nem tudom felfogni… én már éhen vesztem volna az õ tápanyag bevitelével, elképzelésem sincs hogy a francba állja meg mikor ott illatozik elõtte.

- Doro, tudod, hogy ezerszer megbeszéltük már ezt az evéses témát. Enned kell, két napja nem is láttam, hogy bármit is magadba erõltettél volna. – gyõzködöm tovább.

- Nem vagyok éhes… - dünnyögi távolabb piszkálva a tányért.

A nagy francokat nem…! - Hercegnõ, õszinte leszek veled. Már így is túl sovány vagy, nem vagyok benne biztos, hogy végig tudod táncolni a darabot gond nélkül. – ha így folytatja paranoiás leszek miatta. Már azt várom, hogy mikor fog összezuhanni valahol - Vékonyabb vagy, mint jó néhány balerina, nem kell fogyókúráznod. Csodálatosan nézel ki így is.

- Félreértesz… én… nem azért… nem tudok enni. – szegi le a fejét, maga elé motyogva.

Nem tud? - Akkor?

- Nem akarok róla beszélni… félek, hogy…

- Hogy mi? – erõltetem a beszédet.

- Hogy… kinevetsz…

Eddig sem nevettem. Nem valami mulatságosak a kiálló bordák. Az éhhalál se lesz az, vagy ha a premier napján infúzióra kötve nyomja majd az ágyat.

Felsóhajtok, hogy türelmes legyek, néha már azt hiszem elérem a határaim, olyan kis szerencsétlen tud lenni. Összekulcsolom az ujjainkat, majd letelepszem mellé az asztalhoz.

- Társak vagyunk, ráadásul már nagyfiúk. Nekem bármit elmondhatsz, ígérem nem nevetlek ki.

Félénken pillant fel azokkal a szép szemekkel, majd a kezünkre bámul. - Ígéred…?

- Ígérem. – biccentek.

- Azért, mert… az étel az jutalom, és én… én nem érdemlem meg a jutalmat. Nem voltam jó. – rázza meg a buksiját - Egyáltalán nem voltam jó. Anyának is csalódást okoztam, Pierrenek is… neked is… Sajnálom, hogy tegnap gázul viselkedtem, és be kellett kenned…

Rá jellemzõen ritkán beszél, de ha igen, akkor tömörítve zúdítja az infót, te meg bogozd ki ahogy tudod. De ez akkor is kész agyrém, komolyan!

A rossz gyerekeknek nem jár süti a vacsi után, oké. De hogy egy felnõtt megvonja magától az összes táplálékot ez nem fegyelmezés ez... lassú öngyilkosság.

Határozottan visszatolom elé a tányért. - Ez nem jutalom. Ez a módja annak, hogy boldoggá tegyél. – próbálkozom.

- Ha megeszem akkor legalább te jobban fogsz hozzám viszonyulni, egy icipicit..? – harap rá rögtön, mire bólintok, de azért pontosítok.

- Ha megeszed és nem hányod ki.

- Én sose hányok.

Aha, persze… - Igen, tudom. Csak mondtam.

Aprót biccent és végre valahára csipegetni kezdi a reggelit. Én addig a kávémat kortyolgatom el, a másik kezem viszont még mindig az õ vékony ujjacskáit szorítja, finoman simogatva a kézfejét.

Csak akkor indulunk el itthonról mikor az utolsó kenyérmorzsa is eltûnik a tányéjáról.

A próbán szokatlanul meghitt légkör vesz körül mindenkit, mint egy esküvõn, vagy ilyesmi. A tegnapi nap után egy másik világnak tûnik a halk zenével átitatott terem, a lágy mozdulatok. Se stressz, se hajtás, se csesztetés, valahogy minden olyan nyugodt.

Úgy tûnik még Doro is el tudja engedni magát, rögtön észreveszem a vonásain azt a fajta lágyságot, amit a kiszámított mozdulatokkal nem tudna elérni, csak azzal ha valóban érzi. És most nagyon benne van, az biztos.

Engem meg kifejezetten felvillanyoz, hogy mindenki rólunk pletykál, hogy mi most összejöttünk, hogy a szerep összehozott minket, blabla…

De azért jó hallani, végül is nem teljesen hazugság. A jégherceg az enyém és nem adom senkinek.

Ebédszünet elõtt megkapjuk a jól megérdemelt dicséretünket Pierretõl, ami igazából engem hidegen hagy, de legalább nem kell a fancsali képet bámulnom, mert szinte már átszellemülten nézi végig a közös számunkat.

Az érdekel igazán hogy Doro jobb színben van. Mintha izgatott lenne, mosolyog is, nem úgy mint tegnap vagy ma reggel. Úgy szívja magába az elismerést, mint sivatagi homok a vizet.

A szünetben is minket ugratnak a többiek, megjegyzik hogy milyen szép pár vagyunk, tesznek néhány perverz utalást, amin én csak vigyorgok a kis hercegnõm meg nem ért belõle semmit, de nem baj, majd megtanulja, arról gondoskodom.

- Mit szólnál, ha este megejtenénk a harmadik randinkat is? – cirógatom meg a hátán, miközben kifelé tartunk a próbaterembõl.

- Nincs kedvem elmenni otthonról…

- Nem is mondtam, hogy elmegyünk. – vágok a szavába.

- A randikat nem otthon szokták csinálni. – csicsereg okoskodva.

- Szóval neked ekkora tapasztalatod van a randik terén? – húzom fel a szemöldököm, picit oldalba bökve õt.

- Képzeld el. - szegi fel a fejét, az ajkait picit csücsörítve.

- Mennyin is voltál eddig életed során?

- Ötön! – közli büszke mosollyal.

A kis teázgatást is a randik közé sorolja, de még így sem elég a tapasztalat, hogy tudja egy randin soha nem a hely, hanem a hangulat a lényeg.

Halvány mosollyal sétálok mellette a parkolóig, majd hazafuvarozom magunkat.

Otthon gondoskodom róla, hogy mindig legyen mit csinálnia és ne legen ideje elszomorodni. Ha randizni nem akar itthon, akkor készítek valami finom kaját, most mindenképp megérdemli, még a saját beteges értékrendje szerint is, mert ma szuper formában volt.

Amíg õ tusol, keresek valami zenét a gépemen, aztán nekilátok kikészíteni a kajához a hozzávalókat, felszeletelni a húst apró kis csíkokra.

- Nem akarsz segíteni, hercegnõ? – kérdezem mikor felbukkan.

- Az segítség, ha berakom gyors tárcsázóra a tûzoltóság számát?

- Te mikor lettél ennyire szemtelen? – fordulok meg vigyorogva, az ujjaim között hintáztatva egy fakanalat, majd hirtelen ötlettõl vezérelve félredobom a fõzõszerszámot és helyette Dorot kaparintom a karmaim közé.

Finom friss illata van, mint mindig és ártatlan arcocskával pillog.

- Nekem van szemem. Kettõ is.

- És milyen szépek. – szexis sötét szemek…

- Ne vedd el a bók szüzességem. Zavarba hozol! – motyog duzzogva.

Meglepetten vágnék vissza, de meggondolom magam és inkább megcsókolom. Imádnivaló mikor piszkálódik, de hát mikor nem az? Felpipiskedik hogy át tudja karolni a nyakam, de csak azért se hajolok lejjebb, majd vidáman belemosolygok a csókba mikor magabiztosan viszonozni kezdi.

Végre elérkeztünk arra a pontra amikor már nem kell lebeszélnem a csillagokat az égrõl az ajkaiért és még élvezi is. Én mindenképpen, fõleg azt, hogy teljesen hozzám simul ez a vékony kis test, amit mindkét karommal teljesen körülfonhatok és úgy érezhetem tényleg az enyém, hogy birtoklom.

Talán azért vágyom arra hogy megvédjem mindentõl, mert ilyen kicsi és törékeny, de jó érzés – nagyon jó érzés - hogy valakire figyelnem kell és nem csak arra hogy megjegyezzem a telefonszámát.

Nekilátunk a vacsinak, úgy néz ki mégis randiféle lesz a dologból, mert elõkerülnek a gyertyák is és felnyitunk egy üveg bort, amit az utolsó cseppig meg is iszunk, majd elõvesszük a hûtõbõl a maradék pezsgõt.

A kanapéra telepedve lassan iszogatjuk a hideg italt, Doro fáradtan a vállamhoz dönti a fejét és pihen, miközben én a le-lezáruló sûrû szempilláit bámulom, mint egy szerelmes idióta.

- Most, így annyira jó… tudod, azt hiszem… sajnálni fogom, ha vége lesz az elõadásnak…

- Miért? – szerintem az új meló válogatása mindig érdekes.

- Mert… nekem azt hiszem hiányozni fogsz. – mondja halkan - Én… rosszul ítéltelek meg. Te egy rendes férfi vagy, és csodálatos mûvész. És hiányozni fognak az ilyen esték. 

Ilyet se sûrûn hall az ember. Ez felér egy vallomással.

Ha sokáig mered még rám szexi, fátyolos szemekkel, tényleg letámadom. Itt és most…

Helyette azonban centirõl centire fölé hajolok, a kezem gyengéden simul a bõrére, majd a legfinomabb csókban részesítem amit csak kaphat tõlem. Nem sietem el, apró mozdulatokkal ízlelgetem, mint a nemrég elfogyasztott édes bort, amit még mindig érezni lehet a nyelvén.

- Nem kell, hogy vége legyen, ha nem akarod…- duruzsolom halkan, az ajkaim a nyakára csúszva folytatják a gyengéd kényeztetést, mire lúdbõrössé válva borzong meg.

Egy alig hallható nyögés csúszik ki a száján, én pedig ezt engedélynek veszem arra hogy tovább mehessek,  a következõ pillanatban pedig már le is döntöm a kanapéra, a pezsgõspoharakat biztonságos távban az asztalra penderítem, az ujjaim a pólója alatt keresik az érzékeny pontjait. Már volt szerencsém hozzájuk, de akkor csak játszadoztunk kicsit, nem az volt a célom hogy felizgassam, most viszont már sokkal céltudatosabban ingerlem.

Az ajakimmal épp a vállát simogatom végig, Doro pedig lehunyt szemekkel sóhajtozik mire hozzádörzsölöm az ágyékom az övének, hogy érezze a vágyam, de mintha csak most térne magához a kábulatból, a vállamra markolva tol el.

- Fabien…

- Hmm?

- Nem sok emberért tettél meg ennyi mindent, csak azért, hogy megfektesd… ugye? – kérdezi enyhén kipirult arccal.

- Nem igazán. – emelkedem fel kissé, de a tekintetem nem veszem le a szemérõl. Mire akar kilyukadni?

- Sajnálom, hogy ilyen sok problémát okozok neked. – motyogja a hajamba simítva, bûnbánó szemekkel kikászálódik alólam, míg ismét egymás mellett nem ülünk – Mi… nem feküdhetünk le…

- Még is miért ne feküdhetnénk le? – azt hittem õ is akarja, élvezi… akkor mi a fene van megint? – Mondtam, hogy meleg vagyok, te pedig fiú… nincs ezzel semmi baj, ha pedig az aggaszt, amit tegnap anyád mondott…

- Nem… nem az aggaszt… nem azért…

Zavartan kezdi tanulmányozni a kezeit, nekem meg lassan leesik, hogy esetleg mi baja lehet. Hisz ez lenne neki az elsõ alkalom és õ tényleg olyan ártatlan, mint a ma született bárány. Gyengéden visszadöntöm a kanapéra aztán kényeztetõn csókolom meg, de nem mászom rá mint az elõbb.

- Ha azért aggódsz, mert félsz, hogy fájni fog, megnyugtatlak, nagyon fogok vigyázni. Élvezni fogod.

Megrázza a fejét - Nem errõl van szó, én csak… nem akarok veled lefeküdni, mert…

- Mert…?

- Mert… nagyon, nagyon, nagyon kedvellek…

Oké… nem értem. Komolyan nem.

Nem az a gondja, hogy nem akarja, nem is impotens, nem fél, ráadásul még nagyon, nagyon, nagyon kedvel is, akkor mi jó ég lehet még??

Csak valami olyasmi lehet, amit az õ elvont agyacskája talált ki valamelyik borongó pillanatában, mert én ugyan nem értem.

Lemászom róla, hirtelen kényelmetlen lett ez a bizalmas testhelyzet. Õ is felülve pislog rám, de most én vagyok az aki magyarázatot vár.

- Tarthatunk… ilyen… õszinte estet? – makogja vérvörös arccal.

- Tartsunk. Ne kímélj. Mindent hallani szeretnék. – sóhajtom értetlenül, de persze ma sem lesz szex.

- Én… azon gondolkodtam, hogy… tudod… talán valakivel gyorsan el kéne veszítem, hogy meg tudjam élni a szerepet és jó fekete hattyú legyek.

- Igen, ebben egyet értek veled, ezért költöztünk össze, ezért randiztunk, ezért vagyunk most itt. – már csak azt nem értem miért nem azt csináljuk akkor éppen?

- Nem akarom veled… igazándiból kaptam egy ajánlatot már Carltól. Erõsen gondolkodom rajta… én... azt hiszem… nem is tudom… csak át akarok esni rajta, hogy koncentrálhassunk a szerepre. 

Nem jól hallok. Tuti hogy bedugult a fülem, vagy fejbevágott a bor, de ez nem lehet igaz.

Ez egy rohadt vicc igaz?

Perpillanat nem tudom, hogy nevessek-e, vágy a földhöz vágjak valamit, vagy esetlen Dorot szorongassam meg, mert… - Te ezt most komolyan gondoltad? Nem fekszel le velem, mert „kedvelsz”, de Carllal, akit eddig annyira utáltál most hirtelen le akarsz feküdni? – ebben nincs semmi értelem - Mivel jobb õ? Ne haragudj, ha ezt nem értem hercegnõ. Nem iszol több bort. 

- Egyáltalán nem jobb… de… iránta nem érzek semmit… tõle… nem… félek. – magyarázkodik gyorsan, de ettõl csak még idegesebb leszek.

- Miért félsz tõlem? – sok olyat teszek, amivel nem ért egyet, de soha nem voltam erõszakos vagy durva vele. Soha!

- Mert… nem akarok neked is csalódást okozni…

Homlokráncolva nézek rá, hogy összerakjam egy kicsit a dolgokat. Gondolatban jó erõsen a homlokomra csapok majd úgy fésülöm hátra a hajam, minta ki akarnám tépni a tincseim.

Ó, Uram adj erõt, könyörgöm…!

Inkább nem mondok semmit, mert nem tudom mi csúszna ki a számon, de az nem Doro érzékeny hallásának való lenne, így csak hagyom, hogy közelebb bújjon, majd egy szûzies csókot lehelek a homlokára, hogy megnyugtassam, mert látszólag tiszta ideg hogy mit szólok majd.

- Akkor ha már az ajánlatokról van szó, én is szeretnék neked elmondani valamit, így az õszinte est keretében. – kezdem sóhajtva - Tegnap átjött Dylan, és közölte velem, hogy szeretné, ha õ és én táncolnánk el a fõszerepet. Úgy gondolja nem vagy alkalmas a szerepre. Nem leszel elég jó fekete hattyú.

- És te…? Te mit mondtál? Hogy gondoltad? – sápad el egy pillanat alatt.

- Elküldtem a picsába. Én bízok benned. Már csak magadnak kéne bíznod magadban. – jelentem ki komolyan.

- Szóval… rád hajtott?

Vagyis inkább ez érdekli? - Mondhatni.

- Jó.

Nem, nem jó. És ezt el is mondanám, ha nem látnám a tekintetét, ami szinte szikrákat szór a bejárati ajtó felé, mintha Dylan épp most lépne be rajta.

Még beszélgetünk picit, bár a nagy vallomások ideje lejárt, majd mindketten eltesszük magunkat holnapra, elvégre korán kelünk.

Másnap valami nem stimmel a partneremmel. Ezt már akkor kiszúrom mikor kilép a fürdõbõl, majd amikor szó nélkül fölfalja az elé pakolt reggelit. Valami nem stimmel…

Ez a különös hangulat akkor sem változik mikor beérünk a stúdióba. Agresszíven rángatja elõ a fekete dresszét a szekrénybõl, majd kecsesen felcsapja a lábát a lócára és megköti a cipellõit.

Gyanakodva figyelem minden mozdulatát, nem tudom eldönteni, hogy csak bal lábbal kelt-e, vagy elment az esze. Józannak tûnik, de valahogy mégsem önmaga…

- Mire készülsz hercegnõ? – kérdezem enyhe aggodalommal, mikor hosszan bámul a terem másik sarkában álló Dylanre.

Egy szó nélkül megindul a kis csoportosulás felé, rosszat sejtek, de már túl késõ hogy közbeavatkozzam. Ha balhét akar, az úgy is lesz, veszekedhet amennyit akar, talán még tetszik is, hogy féltékeny a kicsike, de arra ami következik még legmerészebb álmaimban sem számítottam volna.

Egy tompa puffanás, ennyi az egész és a Doronál egy fejjel magasabb férfi felkiáltva billen meg, majd egy nagyobb puffanással érkezik a padlóra. Az ütés váratlanul érte, mint mindenki mást a teremben, egy árva pisszenést se lehet hallani, mindenki teljesen ledöbbenve mered a mindig érzelemmentes Dorien-re.

- Legközelebb kétszer is gondold meg, hogy ki mögött fogsz áskálódni, köcsög! – veti oda kimértem, majd sarkon fordulva visszasiet mellém.

A többiek elvannak foglalva azzal, hogy összekaparják a vérzõ orrú Dylant, így mi viszonylag kettesben maradunk.

- Fáj Fáj Fáj Fáj Fááááj! A filmekben ezerszer könnyebbnek tûnik! – nyüszíti apró kezét rázva mintha megégette volna, kétségbeesett tekintetét rám meresztve.

- Én… nem tudom mi volt ez Hercegnõ… de azt hiszem ez már nem a fehér hattyú. – nem bizony.

- Segíts, meghalok.

Felém nyújtja a kezét, én pedig óvatosa megfogom a csuklójánál, hogy megnézzem mi kárt okozott. A bõre kipirosodott, de nem szakadt fel szerencsére és egyben is maradt.

- A gyógypuszi ide kevés szépségem. Inkább jegeljük oké?

- Jó, de gyorsan.

Kuncogva vezetem ki a folyosóra az ital-automatákhoz, majd a régi típusú jeges hûtõtáskából egy zacskóba pottyantok pár jégkockát. A csomagot gyengéden a kézfejéhez érintem, majd rajta tartom míg nem szól, hogy már nem érez semmit, akkor pedig kidobom a szemétbe.

- Hercegnõ, ha elõre szólsz az akcióról videóra vettem volna. – vigyorgok rá, hogy jobb kedvre derítsem. Elég hatásos is a figyelemelterelés, gonosz kis mosollyal nyugtázza a tettét, a tekintetében olyan mély elégedettséggel, hogy nem is kérdezem meg élvezte-e.

- A premierig nem fog rendbe jönni a képe. – jegyzi meg mintegy mellékesen.

- Hát nem valószínû. – értek egyet bólogatva.

Nem szép dolog a káröröm, de akkor is…

Büszkén rámosolygok Dorora, majd lehajolok és egy szenvedélyes csókot követelek tõle és nem érdekel hogy látja-e valaki vagy sem, de most kell hogy érezzem. Megfeledkezve a sajgó öklérõl a nyakamba csimpaszkodik és szinte rám mászik, míg a hátam a kávégépnek nem ütközik.

- Mi történt az éjszaka szépségem? Csak nincs egy alteregód, akirõl nem tudtam? – simítok ki egy hullámos tincset a homlokából.

Vállat von. – Gondolkodtam.

- Úgy látszik jót tett.

- Szerintem is.

- Akkor jó… - épp újra megcsókolnám mikor torokköszörülés szakít félbe minket.

Mint a gyerekek mikor cukorkalopáson kapják õket, szembefordulunk Pierrel, de közben még szorosabbra húzom a karom Doro körül.

A rendezõnk fancsali képén egy féloldalas mosoly játszik, ujjaival lazán billegtet egy fényes golyóstollat a papíron.

- Megtudhatnám pontosan mi történt?

- Hát…

- Rámászott Fabienre. – vág közbe Doro szigorúan.

Pierre tekintete végigvándorol rajta, mint egy lézer fémdetektor, végül megállapodik az arcán. – Ezért ütötted meg?

- Kifejeztem nemtetszésemet. – helyesbít hûvösen, én meg alig bírom megállni nevetés nélkül – Nem tûröm még egyszer, hogy lenézzen, nem hagyom.

Farkasszemet néznek, majd Pierre egyszer csak felnevet és két lépéssel elég közel ér, hogy az arcára simíthasson. – Dorien, vigyázz, mert beléd szeretek. – ismét nevet – Csak így tovább a premierig.

Még mindig nevetve hátat fordít nekünk, a cipõje sarka végig kopog míg be nem záródik mögötte az irodája ajtaja.

Doro kissé aggodalmas arccal fordul felém, talán még meg sem fogalmazódott a kérdés a fejében, de én már tudom mire gondol.

- Pierre le se szarja azt a kurvát, hidd el. Nem hiszem hogy olyan ember, aki ne lenne tisztában azzal, ha a farkán keresztül akarnak a csúcsra jutni. Annál több esze van. – ingatom a fejem.

- Lehet hogy elküldi?

- Lehet. – bólintok – Jobb már a kezed? Vagy menjünk dokihoz?

- Nem kell. Inkább menjünk be és próbáljunk. Már nincs sok idõnk.

És nyilván most hogy a rendezõ megdicsérte még keményebben fog dolgozni.

- Rendben van hercegnõ. – a vállára kanyarítom a karom és lassan visszamegyünk a próbaterembe.

Odabent minden szem ránk szegezõdik, Doro azonban királyi méltósággal pillant végig a tükrök mellett nyújtó táncosokon, majd õ is elfoglalja a helyét és nekilátunk.

A nyújtás után rögtön a számunkat kezdjük gyakorolni, de alig egy óra múlva látogatóing jönnek a színházból, azt hiszem az igazgató, biztos a premier részleteit jött megbeszélni a fõnökkel. Megáll pár pillanatra nézelõdni mi alatt a legjobb formánkat hozzuk, mintha csak már most a nagyközönség elõtt állnánk, aztán délután a fordított szereposztás következik ami a valódi bökkenõt jelenti.

Nos, meglepõen jól megy neki, sõt… még én is tévesztek két lépést, amiatt hogy rajta felejtem a szemem közben. Nekem még mindig nem fekszik igazán a fehér hattyú, de azt nagyon szeretném tudni, hogy mi járhat most Doro fejében. A pillantása kísérteties, semmi lágyság nincs benne csak a nyers erõ, az áttörhetetlen jégpáncél. Mozdulatai határozottak, már-már dühösek… s mikor megpillantom a sarokban ülõ Carlt, aki Dylan pontos mása, nem nehéz elképzelnem mi járhat a fejében…

Közel van ahhoz, hogy akár õ is eljátszhassa a szerepem.

Majdnem este van mire szabadulunk, olyan jól ment neki, hogy másfél órát ráhúztunk az idõnkre. Eszem ágában sem volt tovább melózni a kelleténél, de végre fel van villanyozva és nem akartam letörni. Most már csak egy dolog van hátra.

- Meg kell ünnepelnünk a mai napot. – húzom magamhoz az épületbõl kilépve.

- Mire gondolsz?

- Mondjuk lepakoljuk a mocit otthon, aztán eszünk valamit, utána meg elviszlek a kedvenc  klubomba egy italra. Mit szólsz?

- Oké, de fel tudunk kelni holnap? – pillant rám kétkedõn.

Elvigyorodom. – Azt csiripelték a kismadarak, hogy Pierre holnap elutazik. Senkinek nem fáj ha késünk pár órát és amúgy is nagyon jó voltál. Nem igaz hercegnõ? – duruzsolom az ajkaira.

Egy félénk biccentést kapok válaszul, egy szégyenlõs mosoly és egy rövidke csókocska kíséretében mielõtt hazafelé indulnánk.

Egy gyors zuhany mindkettõnknek, addig hívok hívok egy taxit és mire készen vagyunk már az is ott vár ránk.

Az elsõ állomás egy kellemes olasz pizzéria a folyóparton. Egy nagy családi pizzát rendelünk, mert Doro nem bírna egyedül egy normállal sem, a családi viszont elég lesz kettõnek. Miután a pincér kihozza, középre tolom a hatalmas tányéron gõzölgõ ínycsiklandó tésztát és neki is látunk.

Két és fél szelettel késõbb Doro jóllakott sóhajjal hátradõl.

- Tele vagyok. – simítja a kezét a lapos hasára. – Bele sem akarok gondolni hány kalória lehetett ezen.

- Hát annyi biztos nem amennyire szükséged lenne, de a mozzarella nem zsírszegény tejbõl készül. – teszem hozzá vigyorogva, a szemei rögtön ellenségesen kezdik fixírozni a kezemben tartott szeletet – De azért finom volt nem?

- Mindig a finom a leghizlalóbb. – fintorog, majd iszik egy kortyot a kólájából. Természetesen Zero cukor.

- Van egyáltalán kedvenced? Tudod… amibõl akár mindennap jóllaknál?

Egy picit elgondolkodik, aztán megrázza a fejét. – Neked?

- Az elég hosszú lista lenne. Minél fûszeresebb annál jobb. – mosolygok rá, majd beharapom az utolsó falatot is a kezembõl. Én sem bírok már többet…

- Mindig ennyire szerettél enni?

- Nem mindig. Tudod… mikor kicsi voltam… említettem, hogy anyám sztriptíz táncos volt, nos nem voltunk eleresztve anyagilag. A boltban azt vettük amin éppen leárazás volt, vagy amihez az újságban találtam kupont, szóval nem válogathattam túlságosan. Talán ezért szeretem annyira kaját. – vonok vállat, majd én is megiszogatom a kólámat.

Miután mindketten végeztünk kifizetem a számlát. Út közben a taxiban nem nagyon beszélgetünk, csak a kezét simogatom elmélázva, az utcai fényeket követve a szememmel. Eddig senkinek nem említettem a múltam… bár az is igaz, hogy nem volt olyan partnerem aki azon kívül, hogy van-e nálam óvszer, mást is kérdezett volna. Max annyit, hogy nálam, vagy nálad, de nem sztorizgattunk fölöslegesen. Azt csináltuk amiért összejöttünk és kész, nem kellett ragozni. De Doroval más, akkor is ha nem terveztem elõre.

A Zero-ban megint teltház van, az emberek sorban állnak az ajtó elõtt, nekünk viszont nincs erre szükségünk. Odaköszönök a kidobónak, aki be is enged minket, nagy szerencse, hogy ismerem õket, így bármikor jöhetek mehetek.

- Hogy tetszik? – kiabálom túl a hangos zenét közel hajolva hozzá.

Nagy szemekkel néz körbe, a neonfények most éppen liláskék árnyalatokban pásztáznak körbe.

- Nem is tudom… nagyon… pörgõs. – böki ki végül.

- Keress egy üres asztalt arra, én addig hozok valamit inni. – mutatok neki a szokásos helyem felé, majd mikor elsétál abba az irányba én a bárhoz sietek.

A dübörgõ ritmustól a poharakban is remeg az ital, végigpillantok az üvegeken a polcon, majd kiválasztok egy édes pezsgõt, mert az úgy tûnt a múltkor is ízlett neki. Fogok két poharat is és azzal együtt megyek utána, mikor azonban odaérek az asztalához egy másik férfit is találok vele.

- Hé haver, õ már foglalt. – szólítom fel finoman arra, hogy lépjen le, úgy tûnik értelmes fickó mert egy biccentéssel odébb is áll. Lepakolom az asztalra a pezsgõt, majd Doro felé fordulok aki somolyogva nézi a mozdulataim. – Mi van? – húzom fel a szemöldököm.

- Semmi. – ingatja a fejét tovább, majd a pezsgõsüvegre pillant.

- Nem nyúlt hozzád, ugye?

- Nem, csak meg akart hívni egy italra és… - az ajkaira harap.

Na neeem, most már tudni akarom! – És…?

- És azt mondta tetszem neki.

- Hercegnõ, én ezt már milliószor elmondtam, annak mégsem örültél ennyire. – fonom össze a karjaim a mellkasom elõtt. – Egy idegen bókja miatt így mosolyogsz, az enyém meg elúszik a füled mellett?

- Nem azért na! Csak jó érzés volt. – duzzog édesen.

- Oké, vadássz csak bókokra, de akkor én is kérem érte a jutalmam. – áthajolok az asztalom, majd elégedett mosollyal fogadom a csókját, s mikor elválunk felemelem a pezsgõt.

A dugó tompa puffanással adja meg magát, a gyöngyözõ ital máris megtölti a poharunk.

- Az elsõ sikeres próbára! – mondom hangosan, aztán koccintunk és lassan megisszuk.

Ma nem rúghatunk be, mert másnaposan balettozni nem a legjobb, viszont egy kis ünnepi pezsgõtõl nem lesz semmi gond.

A következõ körig még a helyünkön maradunk inkább csak a táncolókat figyelve. Próbálom palástolni, mert magam sem tudom miért érzem magam kényelmetlenül. Én és a feszengés a Föld két ellentétes oldalán állunk, ráadásul ez már a törzshelyemnek számít, de ha már itt vagyunk nem mondom azt hogy oké, ennyi, tûnjünk innen.

Felhajtom a pezsgõm felé, oldalon egy ismerõs arcot fedezek amint egy magas férfival nevetgél. Doro is felfigyel arra hogy itt azonos nemûek is táncolnak egymással, ezért elmondom neki, hogy ide sok meleg jár, amolyan vegyes társaság, vagyis nyugodtan táncolhatunk mindenki elõtt, ha õt ez nem zavarja.

Ezért is járok ide gyakran - mármint jártam, mielõtt Doro beköltözött – mert tele van szingli pasival, akik kalandot keresnek. Könnyû partnert találni, akiknek aztán nem kell magyarázkodnom, hogy miért nem hívom fel.

Nem Doronak való hely. Szerintem magától be se tenné ide a lábát és jobban belegondolva, talán nem is kellett volna elhoznom. Simán összefuthatunk valakivel, akivel dugtam, õ meg annak nagyon nem örülne, nyilván.

De ha már itt vagyunk és a következõ szám pont az egyik kedvencem, miért ne táncolnánk egy kicsit?

Kigombolom a dzsekimet és lecsúsztatom a vállamról, majd õt is könnyedén felhúzom a székérõl és táncparkettre vezetem. Inkább elszántnak, mint bizonytalannak tûnik mikor szembefordulunk egymással, karjait a nyakam köré fûzi, mint múltkor azon a másik helyen, a csípõje érzékien simul az enyémhez. Még az ingemen keresztül is érzem a lapos mellkasát amint emelkedik és süllyed, az ütemes szívdobogását…

Ahogy lassan elkezd feloldódni a pezsgõtõl fokozatosan tudom rávezetni a megfelelõ ritmusra. Néha elcsattan egy-egy incselkedõ csók, de ezen kívül viselkedem… majd mikor már túl nagy a kísértés, hogy simogassam kicsit, megperdítem, hogy a háta a mellkasomhoz simuljon.

Meglepetten kap levegõ után, a kezemmel erõsen végigsimítok a felsõtestén, majd megragadva a derekát irányítom, úgy hogy buja köröket írjon le…

Felsóhajtok a vágytól, azt kívánom bárcsak meztelenül simulna így hozzá, miközben a karjai hátrahajlanak és a tarkómra simítanak. A légkör pillanatok alatt válik érzékibõl túlfûtötté, annyira, hogy már alig bírom visszafogni magam. Ha belegondolok mióta akarom már megkapni nem is csodálkozom a dolgon…

Gonoszkás ötlet körvonalazódik a fejemben mire hátrabiccentem a fejét hogy az ajkaira tapadhassak. Sokáig játszadozom vele, elhúzom a nyelvem az övé elõl, majd a szex mozdulatait imitálva hagyom, hogy még jobban elmélyítse…

Feleszmélve a kábulatból, rájövök, hogy egy ideje már egy helyben állunk és nem mozdulunk. Egymás szájából kapkodjuk a levegõt, a testem felforrósodott, a vágyam szinte lángol…

- M-menjünk haza. – suttogja a fülembe karcos hangon.

A tenyerem megtalálja a kis dudort a nadrágja elején és megsimogatom mire ösztönösen kapja oda kezeit és hárítja el az érintést.

Vigyorogva harapdálom meg a nyakát. – Egyszer el kell kezdenünk valahol szépségem…

- És ha nem lesz jó?

- De jó lesz.

- De ha nem tudom mit kell csinálni? Unalmasak leszek neked…

- A fenéket leszek unalmas! – mordulok fel – Szûz vagy, nem magatehetetlen. Eszedbe se jusson hogy mással bújsz ágyba, oké?

Elvörösödve biccent, majd szólásra nyitja a száját… aztán becsukja.

- Ki vele hercegnõm. – noszogatom gyengéden.

- Ne nevess.

- Nem fogok.

– H-hogy csinálja két férfi? – motyogja lesütött szemekkel, paprikapirosan.

Megpuszilom azt az édes kis pofit, nem nevetek, de a vigyorom levakarhatatlan. Hihetetlen, hogy egy apró részlet se dereng, manapság nincs olyan huszonéves aki ne rendelkezne legalább elméleti tudással, na de õ… miért olyan izgató hogy még senkié sem volt?

- Mit gondolsz, egy kis pornó még belefér a ma estébe?

Abszolút nem számítottam válaszra, max egy gyenge kis fejrázásra tõle, de amikor mosolyogva beköpi, hogy „lehet” egybõl le is csapok rá.

- Mi az, hogy lehet?

- Hát az, hogy talán igen, talán nem. Ez egy ilyen köztes opció. – magyarázza önelégült kis mosollyal.

De meg tudnám szorongatni ezért a csenevész kis nyakacskáját! - Tudom mit jelent ez a szó, csak nem számítottam erre a válaszra. 

- Hát, ha annyira érdekel, én sem számítottam rá, hogy ennyire félõs vagy. – von vállat.

- Félõs?

- Félõs. Nyilván féltél, ezért nem volt elég a másik hét zuhanyrózsa valamelyike, közvetlenül Dylanéhoz kellett menned.

Ahhha… szóval erre megy ki a játék. Még mindig rágja a zöld szörny és ezért akar ledöfni a szexi nézésével.

- Õ jött oda az enyémhez. – védekezem, de közben baromira élvezem hogy vitatkozunk.

- Kedves az anyukád, de fáradt vagyok és holnap korán lesz próbánk… haza mehetünk? – vált témát miután egy lesújtó pillantással az értésemre adta, hogy leszarja mit mondok.

- Persze.

Megisszuk az italt, majd odaköszönök anyámnak is, hogy mi leléptünk. Doro legalább elengedte magát egy kicsit, amit fõleg annak köszönhetek hogy jobban el volt foglalva azzal, hogy engem piszkáljon, mint azzal, hogy fél-pucér csajok veszik körül. Haladunk…

Otthon összedobok egy gyors vacsit, amit õ miután kimászott a fürdõbõl lazán elutasít. Most nem is tuszkolom bele, a vacsi nem olyan fontos mint a reggeli, azt pedig már el szokta fogadni.

- Fab… alszol? – hallom meg a suttogásszerû hangocskát már félig az álmok világában.

Nincs kedvem gondolkodni rajta, álmos vagyok, de mikor nem válaszolok megint elkezd piszkálni. Felszusszanva felé fordulok, mintha egy kölyök feküdne mellettem és nem tudná, hogy azért fekszem kussban az ágyban, mert rohadtul aludni akarok és nem dumálni. Mikor bezzeg azt szeretnék, akkor rám se bagózik.

- Mi lett a szõnyeggel ami itt volt? 

- Te most komolyan ezért keltettél fel?! – ez nem igaz…

- Igen. Mi lett a szõnyeggel ami itt volt? – motyog halkan, az arcát nem igazán látom a sötétben.

Milyen szõnyegrõl is… ja hogy az… amit lerókázott… - Kidobtam. 

- De te szeretted azt a szõnyeget…

- Ja. – de kisúrolni nem szerettem volna, sem elvinni a tisztítóba, abban az állapotban.

- De miért dobtad ki, ha szeretted?

- Doro késõ van, korán kell kelnünk holnap.

- De miért dobtad ki?! - erõsködik.

Bassza meg! - Azért, mert meg sem akartam próbálni belõle kiszedni a hányásfoltot. Na, most aludj. – morranok fel.

Ha még egyszer megszólal, beragasztom a száját, a kezeit meg összekötöm, hogy piszkálni se tudjon. Szerencséjére ezúttal hallgat rám, így végre valahára nyugodtan visszaaludhatok, de a picur kezecskét, amit idõközben megragadtam nem engedem el. Finom Doro illata van ezért tartom, így kénytelen közelebb húzódni hozzám, ha nem akar kinyújtott karral aludni.

***

A próbán Pierre nem vesz részt. Vagy valami fontosabb dolga akadhatott, vagy úgy gondolja, hogy most már nem kell fölöttünk szobroznia órákon á. Mindenesetre kevésbé fáraszt le szellemileg ez az egész, ha nem kell a fitymáló képét bámulnom.

Mert az az érzésem, hogy haladunk. Fejlõdünk.

Akármiben is, de mindenképpen változik valami és úgy érzem a jó irányba. Egészen pár perc elteltéig, amikor végzünk a nyújtással és elkezdjük a darabot próbálni. Észreveszem, hogy Doroval valami nincs rendben, még a szokottnál is furább… nem is inkább letargikus.

Mint mikor be van borulva odakint és semmihez sincs kedve az embernek. Fogalmam sincs mi baja van, de nagyon nem tetszik. Ne most kezdjen el depizni, mikor végre elemében kellene lennie. A sok hiba egyáltalán nem rá vall, lélekben egészen máshol kalandozik a kicsike és nekem kell kiderítenem, hogy mi lehet a gubanc, mert most nem én vagyok a hunyó. Ma még semmit sem vétettem õfelsége ellen.

- Doro, mi van veled? – kérdezem mikor már kezdem unni hogy a nagy semmiért táncolunk itt.

- Semmi.

- Akkor nem hibáznál ennyit. 

- Csak fáradt vagyok. - Ez hülyeség! Mióta felkelt azóta ilyen, pedig tegnap este még normális volt - Csináljuk.

Kelletlenül folytatom, de úgy, sem lesz az igazi. Ebédszünetben kiugrunk kajálni, nagy nehezen belebeszélek egy kis táplálékot, de ahogy ma minden más, ez is nehezebben megy a szokottnál.

A nap vánszorogva megy el, nincs kedvem semmihez, teljesen lehangol még az is ha ránézek, nem még a siralmas teljesítménye. Ennél maximalistábbnak ismertem meg, valami gáz lehet amirõl nem tudok, vagy nem is akarja elmondani, úgyhogy nekem kell kiderítenem mi lehet az.

Az öltözõben gyorsan átkapjuk a ruháink, közben azon gondolkozom, hogy szedjem ki belõle mi baja, a lelkizés nem az erõsségem ezért jól jönni egy-két tipp, hogy mégis hogy a fenébe vágjak bele, amikor is kiböki:

- Ma… ne várj meg, nem veled megyek haza. 

- Miért is nem? – kapom fel a fejem érdeklõdve.

- Mert programom van.

- Miféle progra…

- Mehetünk Doro? – kiált ide Carl. 

Szóval e-féle program mi? Na szép. Én puszta szolidaritásból nem viszek fel senkit, ez meg az elsõ adandó alkalommal bepasizik? És mi van azzal a szöveggel, hogy „mindketten fiúk vagyunk, nem lehet semmi…”? Vagy Carl talán transzvesztita? Õ nem tartozik a hímnemû egyedek közé?? - Hova is?

- Teázni. – mondja Carl, felém pillantva - Tegnap megbeszéltük, nem igaz?

Felötlik bennem egy bizonyos szó, egy „lehet”, amit tegnap nem nagyon igyekezett megmagyarázni. Szóval ez lenne a kis bosszúja amiért együtt zuhanyoztam Dylannel? Elmegy randizni a tesójával csak hogy bosszantson?

Hát, gratulálhatnék is a tervéhez, mert rohadtul bejött! Pillanatnyilag nem tudom melyiküket fojtanám meg szívesebben, de próbálom nem kimutatni mennyire felhúzott ezzel a trükkel, nehogy még ezt az örömet is megadjam nekik.

- Hát akkor… jó szórakozást!- vetem oda semlegesen, majd elkapom a dzsekimet és elhúzok.

Fogja a halál végignézni, ahogy ezek elsétálnak ketten!

Otthon nem nagyon tudok mit kezdeni magammal, semmihez nincs kedvem még a fõzéshez sem anélkül hogy a mosogatóba vágnék néhány tányért, odaképzelve Carl önelégült képét hogy ezer szilánkra zúzzam szét.

Berakok egy filmet, de mikor vége még mindig nincs itthon. Most már nem csak pipa vagyok, hanem aggódom is. Doro olyan mint egy gyerek ha felnõtt kapcsolatról van szó, ha pedig az a majom kihasználja, akkor komolyan úgy végzi mint a képzeletbeli tányérom.

Leemelek egy vaskos könyvet a polcról – nem tudom mi a címe és a betûket se nagyon látom, de elkezdem olvasni. Valahol az elsõ fejezet végénél járok mikor nyílik az ajtó.

Csak azért se pattanok fel, hogy megnézzem milyen állapotban van, hanem megvárom míg beérve a nappaliba elém áll.

- Milyen volt a randi? – pillantok fel viszonylag unottan, de a tekintetem rögtön az ajkaira szegezõdik.

Nem. Nem csókolta meg…

- Nem volt randi... - motyogja leszegett fejjel, majd a cipõjét kezdi kikötni.

- Akkor?

- Csak teáztunk.

- Értem… teáztatok. – van olyan fázis a társas kapcsolatokban amikor még „csak teázunk”?

- Igen, talán problémád van vele? 

Igen! - Nem… ugye nem zavar, ha holnap átjön Dylan?

- Nem. Felnõtt férfi vagy, azt csinálsz, amit akarsz. – mondja, majd amint lekerül a cipõ elsétál mellettem.

Vissza akartam szúrni, de csak azt értem el vele, hogy még jobban idegesít a közömbössége. A jégherceg maszkja most elõször komolyan az idegeimre megy! 

***

Másnap megint randira megy. Már nem is szólok semmit, éppen azon gondolkozom, hogy nekem is el kéne mennem a Zero-ba és felszednem valakit, mert Doroval nem fog összejönni a dolog. Már így is rekordot döntöttem a türelmemmel és nem szívesen ismerem be, hogy valami túl nagy falat lehet nekem.

Azt mondtam áthívom Dylant, de csak dühös voltam. Valójában egyáltalán nem az esetem, túl tenyérbe mászó a modora, eszemben sincs randizni vele, annyira meg nem vagyok magányos, hogy vele dugjak.

Amikor csengetnek és õt találom az ajtóban, nehezen állom meg hogy el ne fintorodjam.

Ez most komoly? Ha már telepatikus képességem van, legalább pontosan közvetítenék…

- Hogy kerülsz ide?

- Azt csiripelték a madarak, hogy ma ráérsz. – mosolyog féloldalasan, kivillantva hófehér fogsorát.

- Bocs, de épp menni készültem. – hazudom, felkapva a tárcámat meg a telefonomat a szekrényrõl.

- Veled tartok. Biztos tudsz egy-két klassz helyet a városban. Körbevezethetnél.

-  Aztán mi? – fonom karba a kezeim. – Papás mamást játszunk? Figyelj… nincs most kedvem ehhez az egészhez. Bökd ki mit akarsz, aztán húzz el.

- Hogy érted? – ráncolja a homlokát.

- Ugyan már! Mire megy ki a játék? Sorsot húztatok hogy Carl Doroval, te meg velem szórakozol, vagy mi? Nem jött be, ennyi az egész, szóval most kibököd, vagy le is léphetsz?

Lehervad a mosoly az arcáról. – Nem értesz te semmi.

- Akkor hallgatlak. – tárom ki az ajtót, hogy beljebb jöhessen. Meg is teszi, odabent pedig az egyik bárszékre ülve figyelem õt.

- Azt akarom, hogy te legyél a partnerem A hattyúk tavában. – jelenti ki határozottan.

- Már van partnerem.

Erre örömtelen nevetést hallat. – Te sem gondolod komolyan! Nem is értem, hogy Pierre miért adta neki a fõszerepet!

- Mert gyönyörû, profi táncos.

- Szerintem inkább, mert bejön neki, de mindegy is. Õ túl kevés hozzád, ha nem szabadulsz meg tõle le fogja húzni az elõadást és téged is. Legyél az én partnerem.

Nem mondom, feldühít amit mond, nagyon is. Az kurva biztos, hogy valamit nagyon félrenézett, ha azt hiszi, hogy Doro nem elég jó, mert az. A profizmusa és a benne rejlõ lehetõségek miatt lett az övé a fõszerep, de ettõl eltekintve is egy valamit nem értek.

- Mi van Carlal? Nem vagytok partnerek? Mit szól a tervedhez?

- Nem tud róla. – ingatja a fejét – Õ… más véleményen van.

- És te mért fordulnál a testvéred ellen? – ezt nem értem. Ikrek ráadásul partnerek, teljes összhangban, akkor miért? Mit akar Dylan?

Összeszorítja az ajkait, de nem válaszol, én meg kifújom a bent tartott levegõt.

- Szerintem felejtsük el hogy ma egyáltalán idejöttél. Húzz el, nincs mirõl beszélnünk. – intek az ajtó felé – Doro a partnerem és az is marad, akármit is gondolsz róla, majd a premier napján meglátod, hogy mit tud.

- Ha még az övé lesz a szerep. – mosolyog sunyin.

- Az övé lesz, arról gondoskodom.

Sokáig farkasszemet nézünk, némán vívva meg egy csatát ami akkor kezdõdött el amikor ezek megjelentek. Végül elfordul és egy szó nélkül távozik, én meg ledobom maga a fotelba és egy pillanatig nem gondolok semmire, majd pedig ahogy Dylannek mondtam, tényleg leléptek. Ki kell szellõztetnem a fejem…

Kb. egy órával késõbb érek haza, amikor már sötétedett odakint. Kinyitom az ajtót, a homlokom rácba szalad az összegöngyölt szõnyeg láttán az elõszobában. Mi a fene ez?

Ugyanolyan mint az amit kidobtam. Csak nem Doro…?

Elvigyorodom és leteszem a kezemben tartott pezsgõt a konyhapultra, aztán a keresésére indulok. A fürdõbõl hallani a víz folyását ezért gondolkodás nélkül fogok a kilincsre és nyitok be, de ott helyben meg is dermedek, ahogy megpillantom a zuhany alatt háttal ácsorgó Dorot.

Nem igazán gondolkodtam azon, hogy kopognom kellett volna, láttam már meztelenül, meg is fürdettem, de erre a látványra nem készültem fel.

- Mi a lófasz ez? – mozdulok meg végre és közelebb a csörtetetek, a szemeimet végigfuttatva a lapockáin és az oldalát borító varas csíkokon, foltokon. Érzem, hogy a harag lassan szivárog be az izmaimba egy ismeretlen személy iránt – Ki volt az? Ki bántott?

- Fa-Fabien… - felnézek, de nem tudom mit mondjak, vagy mi a franc folyik itt.

Olyan kétségbeesett arcot vág, mintha én lennék az ördög, a következõ pillanatban, pedig zokogni kezd.

Teljesen sokkol, némán nézem, ahogy lerángatja a törölközõt az akasztóról és maga elé szorítja. Az idõ is megáll ahogy összekuporodik a zuhanyzó sarkában, egy kis kupac lesz mindössze, de a vállán látszó seb szinte rikít a hófehér bõrön.

Nem foglalkozva azzal hogy vizes leszek, belépek a zuhanyzóba, leülök mellé és átkarolom a vállát, közelebb húzom, aztán pedig az ölembe. Nem mozdulok, még simogatni se merem a hátán, nehogy súroljam valamelyik sebet, az agyam pedig folyamatosan azok zakatol, hogy ki volt az a rohadék vagy hogy mikor… de senki más nem jut eszembe csak Carl.

Senki mással nem volt kettesben, senki más nem tehette…

- Carl volt az? Bántott Doro? – kérdezem a fogaim között szûrve a szavakat, hogy ne ordítsak és ijesszem meg még jobban.

Megrázza a fejét, amit inkább érzek mint látok.

- Akkor? Mond meg hercegnõ. – simítok gyengéden a tincsei közé mire felemeli végre a fejét, de nem néz a szemembe.

- É-én… én tettem…

- Mi?

- Én… tettem… - rám néz, az ajkai remegnek – Most… most undorodsz tõlem?

Még mindig ott tartok hogy õ volt és nem értem. – Miért csináltad hercegnõ?

Kitörli a szemébõl a vizet, olyan szánalomra méltó látványt nyújt. Mi a franc történt vele? Nemrég még minden oké volt. Szórakoztunk, javult a teljesítménye… jól megvoltunk.

Két napja kezdõdött. Akkor amikor elvittem anyámnak a jegyeket még rendben volt, ez biztos.

Eszembe jut az, amikor az éjszaka közepén felkeltett és kérdezgetett, már akkor furcsának tûnt…

- Ezt beszéljük meg oké? De elõbb másszunk ki innen. – sóhajtom, hátratúrva az arcomra tapadt tincseim.

Doro ismét csak bólint, én pedig vele együtt felállok és a hálóba viszem ahol lepakolom az ágyra, mint egy csomagot.

- Vizes lesz…

- Leszarom. Mutasd, hadd lássam. – húzom a törölközõt. Nehezen akarja elengedni, de nem tágítok, szemügyre veszem õket. Némelyik biztos, hogy vérzett is, van amelyiknél csak kipirosodott a bõre, máshol szabályos csíkok vannak mintha… - Kapartad a bõröd?

- Undorodsz tõlem igaz? Undorító vagyok…

- Fejezd már be ezt a hülyeséget! Arra válaszolj, amit kérdeztem! – förmedek rá ingerülten, ami fõleg abból fakad, hogy aggódom, tanácstalan vagyok és örülnék ha valaki felvilágosítana mi a büdös franc történik a fejecskéjében?!

- Igen…

- Miért?

Vállvonogatás. – Még nem adtam oda az édesanyámnak a jegyeket.

- Majd odaadod, még van rá idõd.

- De oda kell adnom, muszáj. – suttogja remegve.

Biztos fázik, mert még mindig csurom vizes. Kikapok a szekrénybõl egy száraz törölközõt és bebugyolálom, majd én is levetem az átázott gönceim és egy fürdõköpenyt húzok fel mielõtt visszaülnék mellé a kezemben egy tubus kenõccsel.

- Nem akarsz vele találkozni? – kérdezem, kicsit nyugodtabban miután kezdek rájönni valamire.

- Hálátlan vagyok. Õ nevelt fel, mindent megtett értem, fizette a balett órákat…

- Ez az anyák dolga nem? A gyerekrõl gondoskodni.

- Mindent tönkretettem. – suttogja sápadtan remegve.

A tenyereim közé fogom az arcát hogy megemelve magamra irányítsam a figyelmét. – Mindent meg lehet oldani Doro. Gyerünk, ne tedd ezt velem, ha sokáig kell vigasztalnom valakit én is lelki roncs leszek. Vissza akarom kapni azt a Dorot, aki veszekedik velem, meg dömpernek nevez, akivel smároltam egy diszkó sötét sarkában. Itt van valahol az a Doro?

Mosolyogva cirógatom az arcát, jobbat nem tudom, csak azt, hogy egyáltalán nem jó érzés ilyennek látni. Hogy összeroppan a nyomás alatt, hogy megadja magát.

A mûvészvilág már csak ilyen. Gyönyörû és kegyetlen. A szépséggel csábítja el az embereket, de épp olyan kegyetlenül bánik a szépséget megalkotó mûvészekkel. Ha nem tudod elviselni, összeroppansz és én nem fogom hagyni, hogy Doro összetörjön. Õ az én kis jéghercegem, aki nemrég még egy márványszoborra emlékeztetett most meg itt sírdogál az ágyamon, hatalmas szénfekete szemeit rám meresztve, mint egy sérült kis kolibri.

- Vettél nekem egy másik szõnyeget? – kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét.

Biccent. – Tetszik?

- Ja. Pont ugyanolyan, mint amit kidobtam. Biztos sokat kerested. – borzolok a hajába, majd félig mögé, félig mellé ülve elkezdem kenegetni a sebeit a kenõccsel.

Akkor írta ki a doki amikor elestem és lehorzsoltam a karom, ettõl sokkal hamarább be fog gyógyulni a bõre, ami így is olyan vékony és sérülékeny.

Miután mindegyiket alaposan bekentem és biztosít arról, hogy máshol nincsen elteszem a krémet és egy fekete kis bõrtokkal térek vissza.

- Az mi? – pislog a kezem felé.

- Manikûrkészlet. Parancsolj. – nyújtom át neki.

Tétován elveszi, a kezét felemelve méri végig a vékony ujjakat, amiken már szép hosszú körmök ékeskednek. Épp ideje levágni, legalább nem tudja majd véresre kaparni magát, még csak véletlenül sem.

Tanácstalanul nézi a kis ezüstszín ollót, mintha nem tudná mit kezdjen vele. – Tudod használni ugye? – húzom fel a szemöldököm, bár csak viccnek szántam a kérdést a végén mégis komolyan választ kapok rá, ami megint kiakaszt.

- Mindig anya vágja le nekem.

- Az anyád? – ismétlem lassan.

- Szeret gondoskodni rólam. – illeszti a körméhez az ollót, de látom, hogy így bele fog vágni, ezért elveszem tõle és mögé ülve demonstrálom, hogyan is kéne ezt csinálni.

- Doro te felnõtt vagy. Nem egy kisgyerek. – kezdem nyugodtan – Amit anyád csinál az… túlzás. Érted? Nem normális.

- Ne mondj róla rosszat. Szeret engem és gondoskodik rólam, mert ez boldoggá teszi. Nem okozhatok neki csalódást. – fordul felém bizonytalanul, mégis van egyfajta határozottság benne, mintha olyasmit mondana, amit ezerszer is belésulykoltak.

- Huszonhárom éves vagy hercegnõ. Huszonhárom. Velem egyenrangú balett mûvész, vagyis biztos hogy annyit keresel mint én. Ebbõl a pénzbõl pedig megengedhetnél magadnak egy klassz lakást, kocsit, utazhatnál… mit tudom én! Nem anyád körül forog a világ, ez a te életed. Lehetetlen, hogy csalódást okozz bárkinek is, amikor ilyen sikeres vagy. – mondom mélyen a szemébe nézve. A sötét tekintete szinte magába szippant, olyan figyelemmel és intenzitással mered rám, még csak nem is pislog.

Igazán aranyos így, amit egy puha csókkal jutalmazok az ajkaira. – Menjünk most, adjuk oda neki a jegyeket, aztán csináljunk valami õrültséget, hogy lezárjuk ezt az amúgy is õrülten szar napot. – szakítom el tõle a tekintetem, mielõtt teljesen megbabonáz.

- Együtt? – nyekergi édesen.

- Ó igen. Kap tõlem autógrammot is. – kacsintok rá vigyorogva, elképzelve az anyja képét magam elé, amint beállítunk.

- Nem hiszem, hogy látni akarna téged. – áll fel lassan, a dereka köré csavarva a törölközõt.

- És sem õt, de elkísérlek. – jelentem ki, ezzel le is zárva a témát.

Mindketten felöltözünk, a felsõje alá fölvesz egy vékony trikót, hogy ne krémezzen össze mindent, aztán a pólót is. Én addig beszárítom a hajam, hogy ne kapjak tüdõgyulladást odakint, majd mosolyogva átadom neki az ajándékát is, ami ma lett készen.

Még az illata is mesés, elsõ osztályú bõrbõl készült motoros ruha, természetesen fekete és úgy passzol, mintha ráöntötték volna. A segge is megérne egy misét benne, irigylem is a motorom ülését, amiért olyan szépen simul rá és még csak nem is panaszkodik a ruci miatt.

A lakásuk elõtt toporogva csenget még egyszer, a kezében szorongatva a borítok, amiben a jegyet hozta. Finoman átkarolom a derekát,  hogy ne legyen már olyan ideges, mintha a legfelsõbb bíróság elõtt készülne megjelenni, de nem sokra megyek vele.

Anyuci végre méltóztatik kinyitni az ajtót.

- Dorian… - méri égig a fiát szörnyûlködve.

- Szia anya. – húz mosolyt az arcára, én meg megbököm a könyökét, hogy mozduljon végre – Elhoztam a jegyet A hattyúk tavára… e-eljössz? Kérlek, gyere el! Én… szeretném ha ott lennél.

- Nem zártak ki miatta? – pillant rám gyûlölködve. – A rendezõ úr észre fogja venni, hogy elront téged.

- Nem anya! Fabien csodálatos táncos, nem fog…

- Ne feleselj Dorian!

- Bocsánat… - süti le a szemeit.

Na, ne már! – Hölgyem, talán feltûnhetett volna, hogy a fiát FÕSZEREPRE választották ki. Tudja az mit jelent? – kérdezem élesen – Azt hogy a legjobb balett mûvész az országban.

- Az volt, de maga tökreteszi. – mér végig.

- Ez nem lehetséges. Tudja, én vagyok a másik legjobb balett mûvész, a partnere.

- Tudom ki magam.

- Helyes. Mert én is tudom maga ki. – nézek a szemébe.

Felszegi az állát.

Elég volt rákeresni a neten a nevére és kidobta az egyik mûvészeti galéria címét, ahol volt ilyen nevû festõ, de akinek a karrierje hamar véget ért, amikor terhesen visszavonult. Ha pedig nem dolgozik csak Doro tekintélyes gázsijából élhet, miközben úgy kezeli õt, mintha egy magatehetetlen gyerek lenne.

Kezdem egyre jobban érteni, hogy mi, miért van úgy ahogy…

- Mehetünk szépségem? – puszilok a halántékára, anyuci szeme láttára, mire azok haragosan villannak meg, a száját undorodva elhúzza.

- Bemocskolta a fiamat a gusztustalan perverz…

- Magának is jó estét! És ne ráncolja a homlokát, a végén még nyoma marad. – mosolygok rá egy cseppet sem vidáman. Velem nem fog baszakodni egy vén szipirtyó sem!

Azt várnád – méghozzá jogosan - hogy ha nyíltan kimondod amit akarsz, akkor valami értelmes reakcióra számíthatsz, a pofontól az örömig...

Valami ilyesmi lenne egy hétköznapi ember esetében, de nem, ha Dorianról van szó. Aki történetesen még mindig teljes értetlenséget sugárzó arccal leledzik és úgy mered rám mintha két sárkányfejem nõtt volna.

Most meg mi van?

- Fiú vagyok. Nem feküdhetsz le velem…- rázza a fejét határozottan.

- Én pedig meleg. – hangsúlyozom ismét, ha elsõre nem lett volna elég érthetõ a szitu - Nem látom a problémát.

Hacsak az nem, hogy Doro egész más irányba hajlik, de én nem így vettem észre – gondolkodom magamban, miközben játékosan a felsõje alá csúsztatom a kezem, hogy ingereljem.

Elvörösödik. - Te is fiú vagy és én is… ezért nem szexelhetünk, mert…

- Mert?

Nem az, hogy nem akarja, hanem nem LEHET. Vagyis benne lenne, ha nem látna akadályt.

- Mert… nekem nincs olyanom… amibe… tudod…

Nem, fogalmam sincs mirõl hablatyol, úgy látszik a pia az én agyamat is tompítja, mert kell pár perc mire rájövök, hogy nem a szex, hanem a vagina hiánya aggasztja.

Te jó ég ez a fiú… eldobom az agyam… Hol élt ez idáig? A föld alatt egy mûanyag buborékban? Nem hallott még az anális szexrõl?

Alig bírom visszafogni a röhögésem, de ha kinevetem csak felhúzná az orrocskáját. Az lenne a legjobb, ha bebizonyítanám neki, milyen jól összeillünk mi ketten, több téren is.

- Most… most mi van…? – motyogja kérdõn.

Hogy mi? - Annyira édes vagy.  

És olyan szép, meg kívánatos, hogy arról fogalma sincs, azzal az ártatlan kis fejével.

- Tudod miért… utállak? – böki ki hirtelen, ujjaival az arcomon szánkázva. Kicsit meglep a dolog, nem szokott hozzám érni ha nem muszáj, így elkönyvelem a pezsgõ és a koktél jótékony hatásának a dolgot, de azért kíváncsi vagyok, hogy miért gondolja, hogy utál. - Azért, mert… tökéletes vagy. Olyan tökéletes, amilyen én soha sem lehetek…

Az ingerlõ cirógatása elveszi picit az önsajnálat élét, míg mélyen a szemembe bámul azzal a sötét tekintetével, amitõl a hûvös borzongás fut végig az egész testemen, növelve az eddig sem csekély izgalmat, amit a táncunk okozott.

Az egyik pillanatban még a tekintetemmel bûvölöm a száját, a következõben pedig már valóságos csókcsatába bonyolódva tapadunk össze.  Most nem áll ellen, semmi tiltakozás, épp olyan hévvel viszonozza, ami engem is majd szétrepeszt belülrõl, a farkam pillanatok alatt kõkeményen lüktet, kis híján felnyögök mikor Doro remegve a nyakamba kapaszkodva húzna közelebb, ha az a kurva szék engedné, de nem. Megharapdálom a puha ajkakat, türelmetlenül szívva be a fogaim közé a tiszta, óceánillatú bõrt, de õ elrántja a fejét.

Belém kapaszkodik miközben pihegve nézzük egymást, legszívesebben az ölembe rántanám és meglovagoltatnám itt helyben.

- Ez… kibaszott jó… - nyüszít, szinte szûkölve.

Nagyon be lehet indulva az én kis hercegnõm ha csúnyán beszél, mert amúgy nem szokott és a legkisebb ellenállást sem tanúsítja mikor újra birtokba veszem az édes kis száját… csak ez a rohadt szék…

Felmordulva tornázom álló helyzetbe a testem, Dorot is magammal húzva, majd a falhoz préselem. Fájó merevedésem a csípõjéhez dörzsölve tartom meg, hogy el ne essen. Élvezem, hogy a hajamat markolja, tejesen elengedte magát, még soha nem láttam ilyennek, csak elképzeltem - legalább ezerszer - hogy milyen lenne, de ez a kis vadóc minden várakozást felülmúlt.

Nem akarok másra koncentrálni, csak le akarom tépni róla az összes ruhát és minden porcikáját feltárni a szemem elõtt, de a klub többi része pofátlanul a látóterembe tolakszik és ekkor jut el igazán hogy nem a legjobb hely.

Az ikrek bármikor a keresésünkre indulhatnak és eszemben sincs hagyni, hogy rajtam kívül más is bámulja a pucér testét, tehát a legtisztább megoldást választom, amit zsongó fejjel csak képes vagyok. És az sem a sikátor lesz, mint általában…

Értetlenül pislog fel, mikor felkapom a cuccainkat, magamhoz húzom, hogy ne szakadjunk el, úgy indulunk el a kijárat felé a tömegen keresztül. Senki nem áll az utunkba, az odakint köszöntõ hideg valamennyire lecsillapítja a testem, de elég csak Dorora néznem és újra tûzforrónak érzem magam.

- Miért hagytad abba? – nyüszíti csalódottan már a taxiban ülve - Nem volt jó? 

- De, de van az a hely, ahol még jobb lesz. – ahol nem kell zárórával meg ikrekkel foglalkoznunk, csak egymással és a gyönyörrel…

A lakásig tartó út maga a próbatétel, Doro nem igen foglalkozva azzal hol vagyunk, cirógatja a nyakat, bújik, simul, törleszkedik, amit piszkosul élvezek, de azért hálát adok az égnek mikor végre kiszállunk a kocsiból, mert még öt perc és a hátsó ülésen veszem el a szüzességét, a taxis szemem láttára.

Feltuszkolom a lakásomra, bár már a liftben elkapom jó néhány fullaszt csókra, a kezem az ingje alatt, a nyelvem a szájában, a farkam az övéhez préselve… odafent pedig már szabadom téphetem róla a fölösleges göncöket, közben az ajkait falva vetkõzöm én is. A hálóban az ágyra döntöm, végignézek rajta mire kuncogva kezd tekeregni a takarón, ami majdnem ugyanolyan fehér, mint õ maga. Eszméletlenül szexi, el sem hiszem, hogy komolyan ezt rejtegette elõlem végig – pillantok a keskeny csípõre, vékony csontozatú vállaira…

A saját tükörképén nevet, majd a nevetés átmegy kuncogásba, végül pihegésbe amikor felfedezem a mellkasát, eljátszadozva a halovány, kicsi mellbimbókkal, a bordái közötti érzékeny bõrrel, a másik kezemmel pedig az alsóját rántom le a térdéig, hogy az ott ágaskodó ékességét is figyelemben részesítsem, de ekkor tõle nem várt erõvel lök el magától, kifordul az ágy szélére… és igen… pont azt teszi, amivel rohadt jól el lehet rontani egy szenvedélyes éjszakára vonatkozó minden kilátást.

Mr. róka, nem nagyon válogat…

Az újságban a tegnap esti gáláról szóló cikket olvasom, Pierre interjúját A hattyúk taváról és a most már hivatalossá vált idõpontot is. Alig három hét és fellépés, ha pedig fenomenálisan sikerül – mert úgy kell sikerülnie – akkor nem csak Párizs, de egész Európa legsikeresebb balett mûvészei közé sorozhatunk be. Az a titulus sokkal tetszetõsebb gázsival jár a mostaninál, nem mintha a fizum nem lenne elég, de pénzbõl sosem árt a több.

Épp a cikk utolsó sorainál tartok, amikor betipeg az én kis hercegnõm, nagyjából, mintha a Walking dead egyik zombija közeledne édes párnamintás pofival.

Leroskad a mellettem lévõ székre, homloka diszkrét koppanással köszönti a reggelizõ pult sötét márványlapját, a haját markolászva.

- Jó reggelt szépségem. – teszem le az újságot, a szám leplezetlenül elégedett vigyorra húzódik hisz úgy sem láthatja.

- Shhh… - nyöszörgi, egyik karjával felém csápolva, hogy lecsapjon, de nem fog neki összejönni.

A tegnap este után sejtettem milyen állapotban lesz reggel, már elõre kikerestem a tablettát, amit most oda is csúsztatok elé. - Gyere, vedd be ezt.

Némán legurítja a pohár narancslével mielõtt felnézne rám. Olyan aranyos mikor ilyen elesett, hogy nem tudom megállni vigyorgás nélkül, folyton az az énje jár a fejemben, akivel tegnap este ismerkedhettem meg és jóval tovább juthattam az elsõ randinál. Vajon emlékszik?

- Mi van…? – nyögi hunyorogva.

- Semmi…

- Nem érzem jól magam.

- Hát, nem is csodálom hercegnõ… a tegnapi után…

- Tegnapi?

Óh, ez király… - Nem emlékszel?

Kérdõn pillant rám mire fülig érõ vigyorral helyezkedem kényelmesebb helyzetbe, mert ha el kell mesélnem, itt leszünk egy darabig. És én szívest örömest megosztanék vele minden apró részletet.

- Úr… isten…- nyögi elkínzottan, a tenyerébe temetve az arcát - Akarom tudni? 

- Nem vagyok benne biztos, hogy elviselné a lelked. – felelem õszintén.

- Akarom tudni. Gáz voltam? Nagyon megaláztam magam? Bántottam valakit? Új társulatba kell átigazolnom? – kétségbeesett tekintet - Ugye… ugye nem gyújtottam fel a színházat?! 

Hát… ha ezek nála a rosszabb eshetõségek, akkor még csak nem is súroltuk a határvonalat.

- Nem, nyugi - paskolom meg a karját - Édes voltál, még a saját hányásod is feltakarítottad. Utána kis segítséggel sikerült letusolnod, és ettél is. 

Na, ja. A kedvenc szõnyegem ment a kukába, de Doroban még volt annyi felelõsség érzet, hogy fertõtlenítõvel felmossa a padlót. Azt már jobban élveztem mikor õt kellett „felmosnom”.

- Te… segítettél? – nyílnak nagyra a szemei.

- A társad vagyok. – bármelyik havert felkaparnám, rosszabb napjaimon engem is kapartak már fel és jobb mint egész éjjel a trutyiban fetrengeni. Fúj…

Az én jó illatú szépségem elsõ osztályú kiszolgálást kapott.

- Nem vagy rám… mérges?

- Nem. – rázom meg a fejem - Büszke vagyok rád. Gyakrabban kéne elengedned magad. – a rókázást leszámítva fenomenális este volt - Na, öltözködj lassan, be kell mennünk próbára…

***

A társulat felérõl lerí a másnaposság, tök fura hogy én józan maradtam, de visszagondolva még szerencse is. Másképp hogy vigyázhattam volna Dorora, ha én is cikk-cakkban mozgok?

Letérdelve elé ügyesen rásegítem a balett cipellõt, megelõzve a spontán rosszullétet ami esetleg bekövetkezne, ha õ hajolna le a fûzõért.

- Meghalok… - nyüszíti, egy panaszkodó kislány hangszínén. - Soha. Soha többé ne engedd, hogy igyak. Érted? Soha…

- Nem ígérhetek semmit. – mosolygok rá sejtelmesen.

Az elsõ macskajaj mindig a legrosszabb, ettõl már csak jobb lehet.

Együtt melegítünk be, kicsit lassabban mint máskor és észreveszem hogy többen is figyelnek minket. Talán az lehet az oka, hogy  Doro nem kezd el sipítozni vele ha átkarolom a derekát, vagy az, hogy most nincs ereje ahhoz, hogy minden mozdulatát mesterkélten precízre faragja. Egyszerûen csak… adja a formáját és még szédelegve is lenyûgözõ eleganciára képes.

Bezsebelhetjük a dicséretet is, ami engem is feldob a nap hátralévõ részére. Azt hiszem ez az elsõ tényleges dicséret amit kaptunk, de élvezem. Bármi is történt tegnap éjjel, az hatással van az alakításunkra, sokkal jobban érezzük egymást és nagyobb szinkronban mozgunk, mint eddig bármikor.

Tényleg elég volt ehhez egy rövidre sikeredett petting?

Próba után az öltözõhöz tartozó zuhanyzót célzom be, ma jobban megdolgoztattam magam, mint általában és inkább letusolnék mielõtt haza mennék.

A fehér dresszet a táskámra pakolom, Dorot nem tudom megbotránkoztatni a meztelenségemmel, mert még a próbateremben maradt egy kis nyújtásra. Ha tehetné minden áldott nap túlórázna, ahelyett hogy élvezné, ahogy a langyos vízcseppek fellazítják a merev izmait.

- Nem baj ha csatlakozom?

- Nyugodtan. – válaszolom hátra sem fordulva.

Csak akkor nézek Dylanre, mikor a mellettem lévõ zuhanyrózsa helyett, az enyém alá áll be, ameddig én a tusfürdõt habosítom. Nem szólok semmit, tuti hogy megint akar valamit…

- Tegnap… korán leléptetek. – kezdi – Meg akartam inni veletek valamit.

- Hát, mi aznap estére eleget ittunk. Doro nincs ehhez hozzászokva. – pakolom le a szivacsot, majd elhessegetem a víz alól, hogy lemoshassam magam.

Néhány lopott pillantást vetek a testére, ami tényleg figyelemre méltó. Nem olyan vékony, mint Dorian, a bõre is valamivel sötétebb, pár centivel magasabb is nála és szõke.

- Mit szólnál… - lép közelebb, egyik kezét a mellkasomra simítva - … ha lelépnénk valahová, csak mi ketten.

Csábító…

- Nem is tudom, a rendezõ nem lesz féltékeny? – húzom fel a szemöldököm, õ pedig ezt bátorításnak vélve még közelebb araszol, finoman hozzám simulva.

- Carl foglalkozik Pierrel, engem õ nem érdekel. Menjünk el valahová kettesben, szórakozzunk. Van egy szobám a Hotel Basile-ben ami csak a miénk…

- ELNÉZÉST, ha zavarok. – hasít keresztül a szobán a pengeéles hang, melynek tulajdonosa az öltözõbõl nyíló ajtóban ácsorog. – Szeretnék már hazamenni. Sokáig… zuhanyozol még?

Hoppá, ismerem ezt a tekintetet és még mindig piszkosul izgató. De azt is elmondja, hogy a tulajdonosa irtó pipa…

- Egy perc szépségem és a tiéd vagyok. – mosolygok rá engesztelõn, de meg sem rebben – Megvárnál a parkolóban?

- Nem. Hideg van kint. Siess. – jön a pattogó válasz.

Dylanre nézek, de õ csak mosolyog, mintha nagyon jól szórakozna, majd félreáll, hogy a maradék habot is lemoshassam magamról, majd egy törölközõvel átdörzsölve a testem megyek az öltözõbe és kapom magamra a motoros bõrcuccot, ami nem könnyû, mert még mindig nedves a bõröm, de Doro nem tágít, míg kész nem vagyok.

- A mai próba jól sikerült nem? Még Pierre sem panaszkodott. – mosolygok rá kifelé menet. Mikor nem érkezik válasz, ránézek, de õ mereven elõre szegezi a tekintetét.

- Hé, nyugi, hozzá sem nyúltam.

- Rendben.

Na persze, mintha elhinné. – Hercegnõ… - állítom le, a vállaira szorítva elé kerülök, hogy rám nézzen végre. - … komolyan, hozzá se nyúltam. Nem az esetem.

- Persze… biztos csak franciára tanítottad, azért állt olyan közel. Rendben, elhiszem. – szegi fel az állát kiszabadulva a karomból, mert mások is a parkoló felé igyekeznek, így addig nem is igen folytatódik a gyõzködés, míg oda nem érünk a motoromhoz.

- Ha nem tudnám, hogy fogalmad sincs mi az a franciázás, még komolyan is vennélek. – vigyorgok rá, a kezébe nyomva a bukósisakot.

Egyedül teszi fel, már megtanulta hogyan kell, majd még elõttem felül hátra, tiltakozásképp. Tetszik hogy féltékeny, mert én legalább annyira a magaménak tartom mint õ engem. Még senkit nem akartam hosszú távon birtokolni, de Dorot legszívesebben mindig egy méteres körzetben tartanám.

Ostobaság, de úgy fel tud húzni a legbanálisabb, leghétköznapibb tetteivel, hogy még én is csodálkozom magamon. Mintha megint tizenhat éves lennék, amikor egy megfeszülõ nadrág, vagy egy pár sötét szempár elég volt, hogy felizgasson. Ez van…

Lassan bekanyarodom egy hosszúkás épület elé, a környéken olcsó lampionok világítanak a kocsmák körül, gyorséttermek villogói vonják neonfénybe a nedves aszfaltot. Leállítom a motort a személyzetnek fenntartott helyre, majd kicsit kinyújtóztatva a karom leszállok.

- Hol vagyunk? – néz körbe Doro nem túl boldogan.

- Nem jártál még ezen a környéken mi?

Megingatja a fejét, nagyon édes ahogy a sisakot szorongatva félreáll a kidobó ember útjából, mikor a szekrény méretû fickó elhalad mellette.

- Fabien…

- Ne rezelj be, ezek nem gengszterek. – karolom át a vállát, hogy aztán elõre vezessem a bejárat felé, ami fölött az Orchidée Noire villog nagy vörös betûkkel. – Meglátogatjuk anyámat.

A születésnapja óta nem is találkoztunk, a próbák, Doro meg a sok összejött dolog között alig volt idõm, a maradékot pedig lazítással töltöttem.

Amióta beléptünk az ajtón Doro a földre szegezi a tekintetét, mintha bûn lenne felnéznie, pedig még el sem kezdõdött igazán a sztriptíz, nemrég nyitottak ki. Néhány ismerõs arcnak intek, vagy odaköszönök, de látják, hogy nem egyedül jöttem így nem is indulnak felém.

A bárpultnál felülök a székre és kérek két tonicot, jin nélkül ezúttal.

- Ez egy… ez egy…

- … sztriptíz bár? – segítem ki elõzékenyen – Igen. Anyám itt dolgozott aztán hozzáment a tulajhoz. Már nem táncol, legfeljebb Vincentnek – a férjének – de még mindig itt melózik.

Nehéz elszakadnia egy olyan helytõl, ami majdnem húsz évig az otthona volt. Kicsit talán nekem is az, hisz sokszor a hátsó öltözõkben aludtam, míg anya dolgozott éjjel.

- Az édesanyád? – lepõdik meg.

- Aha. Várj meg itt, megkeresem és bemutatlak neki. – kacsintok rá mosolyogva, de mikor ellépnék a pártól megmarkolja a csuklómat – Nem tart sokáig.

Lefejtem a vékony ujjacskákat magamról, jöhetne velem is, de az öltözõkben néha elõ-elõ villan valami, amit az agya már nem dolgozna fel, ha még a melltartóktól is kiakadt. Hátramegyek, de a lányok között nem találom, pedig végigjárom az egész sort, még a mosdóba is bekopogok, azonban ott sincs. Biztos a raktárba ment, ezért visszamegyek a bárhoz hogy megvárjam, de arra már nem lesz szükség.

Éppen Doroval beszélget, aki elég karót nyelten üldögél, szabályosan látni a megkönnyebbülést az arcán mikor meglát, pedig nemrég még rám sem nézett a kis féltékeny.

- Nem csúnya dolog, a fiad barátját fûzögetni? – karolom át Dorot, megcirógatva a szép hosszú nyakát.

- De kérlek, ilyesmit feltételezni szegény anyádról! – áll fel mosolyogva, kezeit a csípõjére téve – Csak épp megdicsértem a haját, nagyon szép.

- Bizony az. – mosolygok Doro tágra nyílt szemeibe – Gyönyörû.

Anya kuncogva lép közelebb hogy megöleljen, bizony kevesen néznék ki belõle, hogy van egy felnõtt fia. Az alakja még mindig tökéletes a sokévnyi tánctól, a haja az enyémhez hasonló fekete hullámokban omlik a hátára, az arcán kevés sminkel fiatalos és üde, a ruhái pedig divatosak és szexisek, elvégre nem járhat nagymamisan egy ilyen helyre.

- Doro, õ az anyám Camille Evon, anya õ a partnerem Dorian Leroy.

- Öö… örülök hogy megismerhetem, asszonyom! – nyújt kezet Doro, de anya szimplán csak megöleli, ahogy mindenkit.

- Én is örülök Dorian, és kérlek hagyjuk ezt a hivatalos hangot, szólíts nyugodtan Camillenak.

- Rendben.

- Szóval… - néz végig rajtunk kutató szempárral - …csak barátok, vagy több?

A kérdés várható volt, mégis olyan szépen és egyszerre vágjuk rá Doroval a két ellentétes választ, hogy azon nevetnem kell.

Látom hogy elpirult, nyilván utólag gondolkodik, hogy mennyire is volt igaz amit mondott, pedig õ elméletileg nem is emlékszik a tegnapi éjszakára.

- Értem, csak azt hittem tudod… ha már bemutatod nekem, hogy esetleg komolyabb a dolog.

Rámosolygok, Doro pedig rám mered ezért lehajolok, hogy a fülébe súgjak. – Veheted második randinak szépségem. – visszafordulok anyához – Valójában nemrég összeköltöztünk…

- Csak a munka miatt. – szúrja közbe Doro.

Tényleg? – De azért remekül szórakozunk, igaz hercegnõ?

Kissé õszintétlen a mosolya, de legalább már nem akar meggyilkolni a szemeivel, így visszafordíthatom a figyelmem anyámra, aki türelmesen vigyorogva néz minket. Tudom, hogy kedvelné Dorot, nem beképzelt és nincs elszállva magától, mint egy másik srác, akit egyszer elhoztam. Az csak azért is döntötte magába a piát, mert a tulaj neje ingyen kiadta…

- Elhoztam a jegyeket az elõadásra. – halászom elõ a három borítékolt, páholyba szóló belépõt.

Felsikkantva kapja ki a kezembõl.

- Alig várom hogy lássalak szívem és téged is. – mosolyog Dorora – Jól mutattok együtt.

- Köszönöm… Camille.

- Camille?! Jönnöd kéne egy percre! Ez a pasas valami Bourbont akar rám tukmálni! – ordít ki a raktáros, mire anya gyorsan kimenti magát és elsiet.

A bárpultról elveszem a tonicom és kortyolok néhányat a kesernyés italból, míg az én szépségem elveszetten néz körbe, majd helyet foglal mellettem. Az arca mintha szomorkás lenne, pedig az egyedüli dolog ami tényleg kiakasztotta eddig, az a kudarc gondolata.

- Mi a baj hercegnõ? Miért lógatod az orrod? Túl keserû a tonic?

Megingatja a fejét. – Jó a tonic. Csak… édesanyád olyan…

- Igen?

- Kedves. Furcsa.

- De az jó nem? – ha nem bántotta meg, akkor miért szomorú?

- De… csak annyira más, mint az enyém. – néz fel bûntudatosan – Nem azt mondom, hogy anya rossz, csak más.

- Senki sem egyforma hercegnõ.

- Te ezt nem értheted. – csóválja a fejét sóhajtva és mintha elmúlt volna a zavara, elgondolkodva pillant a színpadon táncoló alulöltözött lányok felé.

- Akkor magyarázd el. Tudod milyen jó hallgatóság vagyok.

- Most haragszom rád. Nem is kéne hozzád szólnom, tudod? – hunyorít.

Elmosolyodom, nem tehetek róla, ha egyszer… - Olyan édes vagy hercegnõ. Ezért most meg foglak csókolni… - figyelmeztetem, de azt már nem várom meg hogy tiltakozzon, hanem lecsusszanok a bárszékrõl és az ajkaira tapadva lassan, komótosan élvezem ki a friss záporillatát. Csak egy fél percig próbál meg ellökdösni, utána már ellazultan hozzám simul ahogy kell, én meg a levegõ fogytáig el sem engem és még azután is harapdálom a puha húst, mert emlékszem mennyire bejött neki tegnap.

Kába szemeibe pillantva csábítóan rámosolygok, hogy aztán lejjebb hajolva a nyakacskáját is figyelemben részesíthessem.

- Olyan finom vagy Doro… hidd el ha mondom, hogy az a beképzelt majom a nyomodba sem érhet. Õt nem csókoltam meg, mert eltüntette volna az ízedet a számról és én egész nap azt akarom érezni.

- Akkor miért hagytad neki? – karolja át a nyakam, közel tartva.

Vállat vonok. – Ki akartam szedni belõle, hogy terveznek-e valamit. Átvenni a fõszerepet…

- … vagy elérni, hogy összevesszünk?

- Bingó. – ebben lehet valami, de… - Az viszont nem fog összejönni nekik. Hisz nekem nincs miért haragudnom rád, nem igaz szépségem?

Másnap miután sikeresen túl vagyunk a fotózáson már csak a gála maradt hátra, hogy a nagyközönség is megtudja kié lesz a fõszerep. Még ha nem is néznék ki belõlem, de szeretem az ilyen puccos partikat. Elõkelõ társaság - ami garantálja a jó szórakozást, ha másképp nem is de rajtuk jókat derülhet az ember -, márkás pezsgõ, csokoládé szökõkút meg ínycsiklandó sajttorta. Szuper lesz.

Felveszem a fekete öltönyömet, egy pár hónappal ezelõtti partira készíttettem és még mindig iszonyú jól áll. Bár Doro sem panaszkodhat – állapítom meg egy alapos mustra után. Az õ öltözete a paletta másik végén van, de legalább nem hófehér…

- Siess Doro, mennünk kell. – szólok oda mikor már negyedszer simítja le a haját.

- De hát még van három óránk a gála est kezdetéig. – pislog rám értetlenül.

- Tudom.

- Akkor?

- Mondtam, hogy siess, dolgunk van még. – sürgetem.

- Mi dolgunk lehetne? – ráncolja a homlokát.

Csak rámosolygok, nem akarom lelõni a meglepetést, ezért nem mondtam semmit, azt sem hogy miért kell hamarább elkészülnie.

Hívok egy taxit hogy legyen aki hoz és visz minket, de még le sem teszem a telefont mikor Doro gyanakodva rám pillant. - Hogyhogy nem motorral megyünk?

- Részegen nem fogok vezetni. – magyarázom egyszerûen. Mit szépítsek? Ez van… a nyakamat azért én sem szeretném kitörni…

Felhúzza egyik kecses kis szemöldökét. - Már miért lennél részeg?

Hahh… - Már miért lennék józan egy gála esten, ahol csak seggnyalók jópofiznak egymással? – kérdezem hasonló értetlenség tettetve.

Le sem tagadhatná a felháborodást, de azt a javára kell írnom, hogy most nem akadt ki úgy, mint mikor a második napunkon megkínáltam a laposüvegbõl.

- Azért, mert ez a mi nagy esténk lesz talán?!

- Na ha a mi esténk, akkor nem annyit és akkor iszok, mikor akarok? – vágok vissza, majd elégedetten elvigyorodom, amikor a taxi dudálása beléfolytja a szót.

Ma este akkor is jól fogja érezni magát ha nem is akarja, mert bûn lenne elszalasztani egy ilyen remek lehetõséget.

A taxiban kegyetlenül elõre parancsol azzal a szexis nézésével, pedig teljesen ártatlanok voltak a szándékaim. Na nem baj, majd máskor…

Lediktálom a címet a sofõrnek, kicsit messzebb van az estély helyszínétõl, de megéri hogy az én kis jéghercegem ne legyen tiszta görcs a parádé miatt. Ha egy gyorsétterem nem smakkol neki, akkor lássuk mit szól egy színvonalasabb helyhez.

Az arcán semmi felismerés-féle amikor kiszállunk, vagyis nem ismeri a helyet. Így még jobb, mert az elsõ randin kell a legjobb benyomást tenni. Arra már rájöttem, hogy Doro nem nagyon veszi a jelzéseket, még akkor sem ugrott be neki, hogy szívesen lefektetném mikor bizalmasan megérintettem. Többször is.

 Sebaj, ha az kell hogy körüludvarolják és rávezessék a dologra, hát legyen. Egyszer nem fogok beledögleni…

Kiszállunk a taxiból, a mosolyom levakarhatatlan mikor meglátom a tágra nyílt csodálkozó szempárt. Átkarolom, de észre sem veszi, ezért még jobban magamhoz húzom.

- Ez meg mi? – böki ki meredten.

- Egy étterem.

- Azt látom, de… miért? – ráncolja a homlokát zavartan.

Édes, de ha a nehéz felfogást díjaznák… - Mert ha éhgyomorra iszok nem tudom türtõztetni magam. – súgom a fülébe, és még csak nem is hazugság, mert ha józanul rámozdulok, piásan tuti, hogy nem tud majd megszabadulni tõlem.

Sötéten rám mered miközben lelöki a válláról a kezemet, az a szép kis szája csak úgy kísért, hogy lazítsam el õket néhány csókkal, de még azelõtt elsétál mellettem, hogy megtenném.

Odabent egy ablak melletti asztalhoz ülünk, a romantika netovábbja hogy még gyertyákat is gyújtanak, plusz a halk zene is meghitté teszi az étkezést.

- Oké, mit keresünk itt? – kérdezi ismét zavartan, miután eleget gyötörte az étlapot az ujjai között.

- Mit iszol? – futom át a lapot, csak hogy húzzam az agyát.

- Fabien, mit keresünk itt?!

- Szerintem ez a Cháteau Latour isteni lehet.

- Ez most randi?

Bingó hercegnõ… - Akkor rendelek egy üveggel, és szépen eliszogatjuk.

- Ez most… randi.

Ó igen szépségem…

Úgy elsápadt, mintha valami szörnyûséges dolog történt volna a következõ pillanatban pedig aranyos vörösség lepi el az amúgy hófehér bõrét, a szemei lázasan csillognak, míg az ajkai enyhén szétnyílnak a döbbenettõl, majd egy pillanat múlva haragosan összepréselõdnek.

Mondtam már mennyire imádom, mikor mérges?

A pincér felveszi a rendelést, majd amíg kiér a kajával kicsit eldiskurálunk, szigorúan kerülve bármilyen megszólalást, ami kettõnk „kapcsolatára” utalna, én pedig még sosem mulattam ilyen jól egy szimpla beszélgetés során. Szinte várom, hogy mit fog következõre mondani…

Aztán megjön a vacsoránk. Az enyém egy szaftos, közepesen átsütött borjúszelet, körettel és szószokkal, az övé meg saláta. De tényleg, csak SALÁTA LEVELEK… na jó, van ott egy-két paradicsomkarika is.

De ez nem embernek való az biztos. Még a börtönben is táplálóbb ételt adnak. Mintha a hajléktalan szállón vacsoráznánk és nem egy ötcsillagos étteremben, ahol kábé annyiba kerül az asztal, a kaja és a bor, mint normál emberek egyhavi lakbérének a fele. Minimum. - Te ezt most komolyan gondoltad?

- Még is mit? – tol arrébb egy szelet zöldséget.

- Hogy ezt fogod enni. – bökök fintorogva a tányérja felé.

Picikét biccent, ami elég bizonytalanra sikeredett, fogalmam sincs mi a francért koplal, mikor sokkal vékonyabb, mint amit elvárnak egy balett mûvésztõl, pláne, ha férfiról van szó.

Fogom és elõretolom a tányérom, hogy mindketten elérjük. - Egyél ebbõl egy falatot.

Azonnal ingatni kezdi a fejét - Nem kérek.

- Kóstold meg.

- Nem szeretem.

- Ettél már ilyet? – mert úgy néz arra a sültre, minta svábbogarak lennének a tányéromon.

- Nem…

Ennyi nekem bõven elég is, levágok egy kisebb falatot, majd a villámra szúrva felé nyújtom. Hiába néz rám – meg a húsra is – megvetõn, hidegen hagy, mert addig el nem mozdítom a villát a finom kis szája elõl, míg le nem csippenti róla a húst. Ami nem sokkal késõbb meg is történik.

Sokáig rág, ízlelget, és ez az eddig látott legerotikusabb kifejezés suhan át az arcán, amit csak láttam.

Itt forduljak fel ha letagadja, hogy ízlett neki. - Mondtam hogy király.

- Valóban… elég…”Király”… - ismétli kelletlenül.

Jó nehéz lehetett ez bevallania, abból ítélve hogy kitartóan szemez a tányérján felhalmozott nyúlkajával. Az infót el is raktározom, majd összeütök neki otthon valami fûszeres sültet, ami után garantáltan lemond a salátáról.

Vacsi után az estély színterére taxizunk, kész tömeg van már odabent és alig érünk be, Pierre máris letámad minket azzal, hogy köszöntõk, meg bemutatkozás, beszéd, tószt…

Hm, a Dom Perignon jöhet dögivel, de az már nem nagyon tetszik, ahogy Pierre ömleng rólunk. Jó tudom én, hogy az egyik legjobb balett mûvész vagyok, de nem kell hogy errõl más gyõzködje a társaságot, mert megteszem én magam. Bármikor.

Hatalmas tapsviharral jutalmazzák Pierre fennkölt monológját, a tömegben közben kiszúrtam az ikreket is. Mily meglepõ, hogy egyforma öltönyben feszítenek… azonban itt meg is szakad a gondolatmenetem, mert teljes figyelmemet az én kis szépségemre fordítom aki elszántan dönti le a második koktélját is.

Hoppá… mi történt? Megszállta valami? Elbûvölték?

Vigyorogva lapogatom meg a hátát mikor rájön a csuklás, látszik, hogy nem sûrûn iszik, mert már ettõl a két pohárkától is akadozva beszél.

- Elmegyek pisilni – csuklik, miközben elindul… valamerre.

- Hogy mondod? – nem csak spicces lett, hanem szókimondó is? Tetszik…

Felnevet - Mondom pisilnem kell, elmegyek pisilni.

Megfordítom a másik irányba, nehogy a végén még a nõi mosdóban kössön ki. - Itt leszek.

Mosolyogva kortyolok a pezsgõmbõl, ez az este jobban alakul, mint vártam, bár most már nem téveszthetem szem elõl túl hosszú idõre, ki tudja milyen kedve van részegen, ha még sosem volt az.

Nézelõdök egy kicsit az emberek között, hátha látok valaki ismerõset, vagy valakit, akit szívesen megismernék közelebbrõl. Lassan elkortyolgatom a pezsgõmet és épp amikor kiürül a poharam valaki egy újabbat nyújt elém. Hátrafordulok és Carlal… vagy Dylennek találom szemben magam.

Felvonom a szemöldököm. - Miért nem Pierret szórakoztatod inkább? Magányos lehet.

- Pierre mindig megtalálja a neki tetszõ társaságot. – feleli, a pezsgõt továbbra is felém nyújtva, ezért végül elveszem.

- Az biztos.

- Nem kedvelsz engem, ha jól sejtem. – jegyzi meg egy perc néma csend után.

Most hazudjak? Nem… - Jól sejted. Általában nem kedvelem azokat, akkor megpróbálják lenyúlni a szerepem.

- Ez így nem egészen…

- Tényleg? Tudod kit etess ezzel. – hunyorítok rá, mire szégyentelenül elvigyorodik. Témánál vagyunk. – Hol hagytad a tükörképed?

- Valahol a partnered körül lesz. Carlnak bejön. – von vállat.

- Neked meg én jövök be? – vonom fel a szemöldököm.

Újabb vigyor. - Aha. - Hm… - Mi lenne ha négyesben elmennénk bulizni a gála után?

Minden vágyam…

- Menjünk el azokkal akik ki akarnak túrni? Hogyne! Miért is ne! – nevetek fel, majd elfordulok és faképnél hagyom.

A desszertes asztalról bekapok pár falatot, a pezsgõt amit Dylan adott kilöttyintem az ablakon és keresek egyet magamnak. Közben kiszúrok egy fiút a színházból és odamegyek hozzá egy könnyû flört erejéig, majd mikor észreveszem Dorot besettenkedni a bálterembe faképnél hagyom a srácot és hozzá lépek. Elég sápadt… - Jól vagy? Sokáig elmaradtál.

- Nagyon jól érzem magam – biccent - Találkoztam… Carlal vagy Dylannel, majd Pierre is elkapott…

- Carlal… Dylan engem talált be.

- Mit akart? - vonja fel a szemöldökét, a hangja számon kérõn cseng. Nocsak…

- Beszélgettünk. – hagyom ennyiben, mert semmi lényegeset nem mondott - És Pierre mit akart?

- Beszélgettünk. – kerüli el a választ õ is – Valami… after buliról beszélt.

- Tudom, nekem is említette.

Karba fonja a kezeit, a tekintete elgondolkodóvá válik - Elnézhetnénk…

Hohó… ki ez itt és mit csinál az én Dorommal? Merthogy õ nem inna, nem jelentené be, hogy pisilni megy és pláne nem akarna bulizni. De most mégis…

Mikor nem válaszolok türelmetlen sóhajt hallatva a csípõjére teszi a kezeit és magyarázni kezd. - Õk az ellenségeink. Ki kell ismernünk õket! Pont mint egymást. Elmehetnénk, csak… megfigyelés céljából. Kicsit.

- Aha, megfigyelési célból… - vigyorgok rá. Csak nem kíváncsi lett a kicsike?

- IGEN, abból! – szegi fel a fejecskéjét.

- Oké hercegnõ, de akkor nem panaszkodhatsz. Nem fogom hazafuvarozni a segged, ha nem tetszik amit látsz.

- Rendben. – biccent határozottan, mire elkapom a derekát és magamhoz húzom, majd óvatosan kiveszem a kezébõl a stampedlit.

- Majd iszunk ott, ha a túl részeg leszel nem látsz a buliból semmit. – magyarázom az értetlen tekintete láttán.

Morog valamit az orra alatt, pufog egy kicsit, de aztán szívélyes kis mosollyal közli az ikrekkel, hogy benne vagyunk a buliban.

- Mindketten?

- Hogyne, nem is engedném el õt egyedül veletek. – vetem oda az igazságot, majd derékon ragadom Dorot és egy ellenségektõl mentes helyre kormányzom, ahol minden ellenkezését figyelmen kívül hagyva megetetek vele pár falatot, hogy ne legyen rosszul a piától.

Néhányan megrohamoznak minket, gratulálnak a fõszerephez, egy kiscsaj még autógrammot is kér egy rózsaszín füzetbe, aztán Pierre is tiszteletét teszi egy helyes barnával az oldalán, hogy közölje szombaton is próbálnunk kell majd a kiesett idõ miatt. Nem mondhatnám, hogy repesek az örömtõl…

Valamivel éjfél után lépünk le és egy belvárosi klub elõtt szállunk ki a taxiból, ahol csak úgy dübörög a zene a falak mögül.

- Nyugi szépségem, nem dõl össze a város. – vigyorgok Dorora, mikor hatalmas szemekkel méregetni kezdi az épületet.

- Meg fogok süketülni.

- Nem fogsz. – csókolom meg finoman – Ugye nem most rezeltél be? Mi van a „meg kell ismernünk az ellenséget” dumával?

Kicsit imbolyog ugyan mikor elõrelép, iszonyú édes, ahogy próbál koncentrálni az ajtó fölötti villódzó feliratra, majd megrázza a fejét. – Menjünk be.

Magamhoz húzom, hogy nem vesszen el a tömegben, egy pillanatra mégis megtorpan mikor belépünk az ajtón.

Hát… az ikrek nem vicceltek az after partit illetõen – jegyzem meg elégedetten a táncparketten vonagló tömeget pásztázva. Annyian vannak, hogy csupán ide-oda mozgó testrészeket lehet kivenni, az arcok viszont teljesen összemosódnak a stroboszkópok pásztázó fénysugarától, a többféle színnel, hanggal együtt.

Beljebb megyünk a félköríves bár felé, majd benyomakodva két ember közé odakiabálom a rendelést a pultos csajnak. Látom az ikreket is, õk is meglátnak minket, mert rögtön felénk mozdulnak, majd benyomakodnak mellénk.

- Mit szólsz egy kis tánchoz Doro? – mosolyog rá Carl.

Doro megszorítja az õt tartó karom és heves fejrázásba kezd.

- Naaa, csak egy kicsit! – ragadja meg Carl a kezét, hogy elhúzza, de elkapom a karját és lefejtem az ujjait Dororól.

- Nem akar menni. Talán majd késõbb.

- És te? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Dylan.

Megfontolom, de nem egészen azt amire õ gondol. Mikor megkapjuk az italainkat Doro érte nyúl és jó nagyon kortyol az édes-savanyú koktélból, és én is felkapom az enyémet.

- Jó ötlet. – kiabálom túl a zenét, majd az ellenkezõ irányba húzva Dorot eltûnünk a tömegben.

A klub másik végében állok meg és magamhoz húzom, felvéve egy lassabb ritmust hogy ráérezzen kicsit, de még mindig elég… sokkos.

- Mi a gond szépségem? – hajolok le hozzá.

- Túl hangos, túl sokan vannak, szédülök! – zúdítja rám egyszerre.

- Az a jó ha hangos, a többiekkel meg ne törõdj, fogalmuk sincs hogy kik vagyunk, ahogy nekünk sincs arról, hogy õk kik, csak táncoljunk! Élvezd ki ezt az estét! – húzom közelebb a csípõjét, hogy az enyémmel együtt mozduljon, egyik kezemet a fenekén, másikat a derekán nyugtatom, míg próbálom rávenni egy kissé ellazultabb mozgásra.

- Nem tudok táncolni! Így nem! Ez olyan zavarba ejtõ…

Nem megyek most bele abba, hogy ha ránk néznek le se szûrnék, hogy Doro nem egy lány, de ez abszolút lényegtelen lenne.

- Talán így kényelmesebb lesz! Gyere! – húzom tovább rövid gondolkodás után.

Felmegyünk a lépcsõn az emeleti erkélyekre, ami szintén zsúfolásig van, még a DJ pult körül is táncolnak, a lépcsõ szinte remek a basszus alatt és a lábdobogás alatt, de nem állok meg mikor fölérünk, tovább húzom a folyosó végére, egy tolóajtóval leválasztott rész felé, ahol a stroboszkóp van felszerelve. Tökéletes hely, mert nincs elzárva a klub többi részétõl, csak pont hogy senki nem lát minket és senki más nem jön erre az ajtó miatt, amit be is akasztok egy székkel.

- Mit csinálsz?! – kiabálja túl a zenét Doro.

- Így már tényleg nem bámul senki! A fények mögött állunk, még ha felfelé néznek is csak sötétet látnak, azt nem hogy mi itt vagyunk. – kacsintok rá vigyorogva.

Ledobom a már kigombolt zakómat, a nyakkendõt, az ingemet is kihúzom a nadrágomból, és máris megvan az elegánsból lett szexi összeállítás. Doro csendben figyel, majd hagyja, hogy mozgassam mikor vele is megismétlem a procedúrát. Az ingje néhány gombját is kibontom, az ujjait felhajtom a könyöke fölé, majd lazán beletúrok a hajába.

- Így jó? – kérdezi kétkedõn.

- Még sosem voltál ilyen szexis szépségem.

- Szexis… Jobban nézek ki mint Dylan?

Felhúzott szemöldökkel nézek rá, de nem hajlandó magyarázatot adni, helyette meghúzza a koktélját és kitartóan szemez velem.

– Sokkal Doro. – bólintok - Ki akarod ütni a nyeregbõl? Táncolj szépségem!

- Hogyan?

- Közelebb… - mosolygok rá, hívogató mozdulatot téve az ujjammal, majd mikor megteszi, teljesen hozzá simulok. Vékony karjait a nyakam köré csavarom – Hunyd be a szemed. – súgom a fülébe, õ pedig készségesen megteszi – Figyelj a zenére, a ritmusra. Ez nem balett, nincs koreográfia, nincs betanult mozgást, mert ezt érezned kell.

Elõször csak lassan mozdulok vele együtt, a testünk teljesen összesimul, így érzem minden apró porcikáját az enyémen, ami még izgatóbbá teszi a pillanatot. A fejemet a nyakához hajtva szívom be azt a friss illatot, ami még ebben a fülledt légkörben is árad belõle. Finom…

Szabad kezemmel észrevétlenül bekúszok az ingje alá, a hátára simítok, cirógatom a selymes bõrt, majd belemosolygok a nyakába mikor önkéntelenül is felém mozdul, még jobban hozzám simulva...

- Ez az, még egy kicsit… mozdítsd a csípõd.

- Ho-hogy?

Elsõ kézbõl kap infót, vagyis inkább egy kis leckét, mert ahelyett, hogy elmondanám, inkább megmutatom neki. Egy helyben tartom miközben érzékien hozzá simítva a csípõm lassan mozdítom meg magam, õ pedig lecövekelve hagyja, majd elvörösödve és esetlenül bár de megismétli.

Máskor tuti, hogy nevetnék ha ilyen szerencsétlen táncost látnék, de Doronál már az is nagy szó hogy megpróbálja, azt meg még a zene ritmusán túl is érzem milyen gyorsan ver a szíve, mintha egy dobfelszerelés lenne a mellkasába zárva.

- Na, milyen? – búgom, sejtelmesen mosolyogva, teljes tudatában, hogy hamarosan fel fogok izgulni, ha ez így megy tovább.

- Furcsa…

- Ideges vagy? Izgulsz?

- Nem!

Felnevetek, mire kinyitja a szemeit és kicsit tompán rám pillant. Az a gyönyörû sötét tekintete csak úgy csillog a félhomályban…

- Ugyan hercegnõ, ne tagadd, le. Ma este szándékomban áll igazán feltüzelni téged.

- Tûz? – kérdezi azonnal.

A vállára simítok, lassan haladva a karjain fölfelé, míg azok a levegõbe nem emelkednek.

- Jó sok tûz. – mormogom csábító mosollyal az ajkaira, finoman súrolva az enyéimmel.

- Pierre is ezt mondta…

- Ne beszéljünk most Pierrerõl, hagyjuk a munkát. – szakítom félbe, õ pedig meglepõ módon nem tiltakozik, hanem visszaereszti a karjait a nyakam köré és megszorítja.

- Jó…

A következõ pár mozdulattal ismét megpróbálkozik, ki is melegszik a saját lelki erõfeszítésétõl, a gálán megjelenõ sápadtság helyét rögtön átveszi a pír, ami persze a piának is köszönhetõ és nem is ártana még néhány pohár, de nincs kedven lemenni érte.

Nem ellenkezik amikor az ingje alatt simogatom, gyengéden, alig érintve a bordái körvonalát mire lúdbõrös lesz az ujjaim alatt.

Az arcára nézve úgy tûnhetne, hogy abszolút hidegen hagyja, ha nem ismerném milyen az mikor tényleg hûvös és érzéketlen.

- Akkor mirõl fogunk beszélni? Valamirõl beszélnünk kell, de nincs semmi közös témánk a munkán kívül. – kérdezi zavartan pillantva hol a szemembe, hol az ingje alatt eltûnõ kezemre.

- Muszáj beszélnünk szépségem?

- Nem tudom. Nem tudok táncolni, nem akarok csendben lenni. – motyogja, alig hallom meg, de nem beszél hangosan.

Csendben? – Ki mondta hogy csendben kell lenned? – mosolygok apró puszikat hintve az arcára. – Sikíts.

- Mi? – hökken meg.

- Sikíts. – ismétlem meg – Ahogy csak a torkodon kifér, kiabálja. - körbemutatok a kezemmel, a lent vonagló, tomboló tömegre. – Ez az a hely, ahol kiengedheted a gõzd, ahol senki nem fog hibbantnak nézni és nem mellesleg irtó jó buli.

- Bolond vagy, - rázza meg a fejét, de mosolyog – tiszta bolond.

- Na, tudom hogy akarod…

Még be sem fejezem teljesen, mikor hirtelen összeszorítja a szemecskéit, megfeszül a karomban és sikít.

Hosszan, mintha soha nem lenne vége, mégsem figyel ide senki, mert nem is hallják, vagy ha mégis, nem látják, vagy azt hihetik egy rajongó a sok közül…

Amikor elhallgat, levegõ után kapkodva néz rám, én meg mosolyogva várom hogy megszólaljon.

- Ez… jól esett. – pihegõ elmosolyodva.

- Naná. Mondtam én, hogy tudom mi kell neked. Többször kéne hallgatnod rám. – közlöm elégedett vigyorral.

- … Lehet…

- Újabb beismerés. Haladunk.

Felhúzza az orrocskáját, de tudom hogy valójában jó kedve van, mert ott van az a szórakozott mosoly. Mikor elfárad kicsit – bár a táncunk még mindig jóval lassabb, mint ami a zenéhez passzolna – a vállamnak dönti a homlokát, én pedig elfoglalom magam azzal, hogy a puha tincseit túrom fel az ujjaimmal. Élvezem, hogy most az egyszer nem olyan rendezettek, hanem rakoncátlanul és szexin hullámzanak szanaszét.

- Fáradt vagyok. – motyogja – Beszélj, különben elalszom.

Kuncogva emelem meg a fejét, hogy a kába szempárba nézhessek. Magamban megjegyzem, hogy el kell hoznom valamikor, amikor nem kell egy fárasztó gálára mennie elõtte, hogy tényleg tombolhasson. - Ha megcsókollak attól éber leszel.

- Miért tennéd? Folyton csókolgatsz, pedig férfi vagyok. – ráncolja a szemöldökét.

- Én meg meleg. – sóhajtom, bár azokat max pusziknak nevezném, mert még nem csókoltam meg rendesen – Mégis mit szûrsz le ebbõl hercegnõ?

- Semmit.

- Ez nyilvánvaló. Egész este próbállak elcsábítani, sõt nem csak én, de neked fel se tûnik. Nem vagy egy flörtölõs típus ugye?

Nagy szemekkel bámul rám, még a táncot is abbahagyja.

Az alkohol elhomályosítja a gondolkodás képességét, de nem ennyire.

- Te tetszel nekem, én tetszem neked…

- Honnan tudod, hogy tetszel nekem?

- … ez nyilvánvaló, abból, hogy féltékeny vagy Dylanre.

- Téged is magának akar, tudom. – morog összepréselt ajkakkal.

Nocsak. - Látod? Most már elég éber vagy és még csak meg sem csókoltalak. – vigyorgok rá, mire kibontakozik a karomból és az egyik székhez botorkálva pihenteti magát.

- Részeg vagy, nem tudod mit beszélsz.

- Te vagy részeg, én akaratom ellenére józan maradtam. – leguggolok elé – Vagy éppen azt akarod, hogy igyam le magam és másszak rád? Itt maradsz míg hozok valamit?

- Nem. Ne válts témát, most már magyarázd meg! – követeli morcosan.

- Nem lenne jobb egy meghittebb helyen szépségem, ahol haljuk is egymás hangját? – simítok a térdére, lassan fölfelé araszolva.

- Most! – néz rám, a szigorú óvó néni dögös tekintetével, ami így, hogy nem olyan jeges csak még csábítóbb mint józan állapotában. De legalább nem az a depis fajta, mert azok az agyamra mennek.

- Szex, Doro. – mondom ki, mélyen a szemébe nézve - Le akarok feküdni veled.

Itt hagy minket, amit nem is bánok, majd az új párocska felé sétál.

Doro tanácstalan pillantására csak felsóhajtok és a hajamba túrok. - Gyere, tusoljunk le aztán menjünk haza. Elég volt mára Pierrebõl.

Az öltözõben ledobálom a dresszem, majd beállok a majdnem forró víz alá, hogy feloldja a görcsöt a vállaimban. Kellemes, a szemem sarkából pedig mosolyogva konstatálom, hogy Doro nem szabadult meg az alsójától, mintha attól félne hogy olyasmit látok amit még soha.

- Menj a fal túl oldalára, ott van elszeparált zuhanyrész is. – néz rám szúrósan.

- Én nem megyek sehova, ha zavar téged, menj te.

- Én voltam itt elõbb!

- Ha zavar, menjél te. – ismétlem, mert én biztos hogy nem fogok.

Végül õ sem megy sehová, jobb ha nem is nyavalyog, inkább szokja meg, sõt, élvezze.

- Te Fabien… - szólal meg percekkel késõbb.

- Hm?

- Miért lesz jobb Pierrenek, ha rá gyújtom az operaházat? 

Mi van? Egy pillanatig komolyan azt hiszem hogy most csak ugrat. De hogy õ ugrasson engem, az önmagában is egy vicc, ezért lassan kinyitom a szemem, hogy az õ tök ártatlan pofikájára meredjek. Édes istenem…

- Tüzet akar… mindig csak ezzel a tûzzel jön. – folytatja értetlenül - Szerinted… beteg?

Vagy pusztán élõ emberi lény… - Én nem hiszem, hogy olyas fajta… tûzre gondolt szépségem.

Mosolyogva felé fordulok, ha akarnám se tudnám visszafojtani és minél többet pörgetem fejben azt az ostoba kérdést, annál inkább nevethetnékem lesz. Nem hiszem el… mintha most vették volna elõ az inkubátorból és nem lenne huszonhárom éves… nos tapasztalt férfit nem mondanék, se érettet, de a felnõtt még stimmelne is.

- Hát akkor milyenre? – vonja össze a szemöldökét, nagyon koncentrál.

Hogy milyenre, azt nem itt és nem most fogom elmagyarázni, ahol bármikor ránk nyithatnak.

Vajon tudja, hogy nincs Télapó? Vagy húsvéti nyuszi? És azt hogy nem a gólya hozza a porontyokat?

Nevetve törölközöm meg és öltözöm fel, majd még akkor is mosolygok amikor már a bejárati ajtóm zárába illesztem a kulcsot. Még hogy rágyújtani az operaházat…

Örülök, hogy ezt nem Pierre elõtt kérdezte meg, mert valószínûleg már nem lenne a miénk a fõszerep.

Korán készülõdünk aludni, sajnos belementem abba, hogy nem késhetek és Doro ezt is olyan szigorúan veszi, mint minden mást. Tehát hajnalok hajnalán csörög az az átkozott telefon én meg legszívesebben összezúznám, hogy elhallgattassam.

Visszarakom a fogkefém a helyére, Dorot már nyakig begubózva találom az ágyamba és nem tudom figyelmen kívül hagyni az elégedettségem. Õ viszont úgy követ a tekintetével, mintha bármelyik pillanatban menekülnie kellene a nagy gonosz farkas elõl.

- Te mit csinálsz? – mered rám sötét szemeivel mikor befekszem mellé.

- Aludni próbálok?

- De miért itt? – értetlenkedik.

Hahh… lehet, hogy nem tûnt fel neki, de már nem elõször alszunk egy ágyban, csak eddig mindig ki volt ütve mikor bemásztam mellé. - Mert itt az ágy.

Hirtelen felül, elorozva a takaró felét, de mielõtt még megléphetne elkapom és könnyedén visszanyomom a matracra.

- Nyugi hercegnõ, olyan széles az ágy, hogy meg sem fogjuk egymást érezni. – mondom fáradtan, a kezemet még egy ideig ott tartom, legalábbis míg nem érzek néhány ellazuló izmocskát az ujjaim alatt.

Jó tudni, hogy legalább ilyenkor felenged egy kicsit…

***

Egy újabb kikényszerített reggeli után belevetjük magunkat a gyakorlásba. Ilyen korán még soha nem értem be, de hamar belerázódom mikor meglátom az ikreket nyújtani. Hiába pillognak belém, hiába néznek ki jól, annyi büszkeség azért bennem is van, hogy nem fektetem meg az ellenséget.

Doro ki is nyírna érte.

Egy könnyed bemelegítéssel kezdünk, figyelmen kívül hagyva a többieket, majd elpróbáljuk párszor a közös jeleneteinket, majd a szólókat is. Nem csak az ellentéteinket kell elfogadhatóan alakítanunk, hanem a ránk kiosztott szereppel is brillírozni kell. Fogunk is. Tudom. Muszáj, hogy sikerüljön…

Ebédszünetben van idõnk szusszanni és bekapni pár falatot, a kis jéghercegem is kifújhatja magát és végre ehet. A kaja nagyon jó stressz oldó, neki pedig legalább egy tonnányi kéne, ha figyelembe veszem hányszor akad ki az érzékeny kis lelkivilága miatt.

- Nagyon ügyesek – dünnyögi pár falat között, majd felém nyújtja tányért.

- Nálunk nem ügyesebbek.

- Nem tudom… úgy érzem… mások mint mi. Mert õk csalnak. Elõnnyel indítanak. Õk már ismerik egymást. – gondolkodik hangosan.

Ja, de… - Szerintem egy fajta elõnnyel indíthattak csak. – mutatom vigyorogva, obszcén mozdulattal, közben magasról teszek rá, hogy megláthatják, de Doro elsápadva kapja el a kezem és hajtja le.

- Ne legyél velük ilyen gonosz… csodálatos táncosok. Annyira… szépek… és kecsesek… és…

Pont nem érdekel milyen csodálatosak. Az fog érdekelni, hogy milyen csodálatosan fognak majd pofára esni, amikor a premier napján búcsút intek nekik. Na akkor majd elismerem milyen kecsesen tudnak sétálni a kijárat felé.

Ekkor õk is abbahagyják a próbát, de a kispad helyett felénk sétálnak, majd ugyanolyan felállásban állnak meg elõttünk.

- Láttunk titeket, csodálatosan táncoltok – mondja az egyik– elragadóan bájos.

Nyitnám a szám, hogy mondjak valami igazán „elragadóan bájost”, de Doro csontos ujjai karomként mélyednek a kezembe, hogyha nem fogom be, biztos lehetek benne, hogy kinyisszant egy darabot a bõrömbõl.

Elhallgatok.

- Remélem a fogadáson találkozunk – kacsint a másik, mielõtt ellibbennének.

Doro elhúzza a kezét az enyémtõl, én meg homlokráncolva meredek az ikrek után.

Ezek meg minek jönnek a fogadásra? Arról volt szó, hogy csak beugrók… azok meg húzódjanak meg szép csendben és hagyják meg rivaldafényt azoknak, aki jól mutatnak a nagyközönség elõtt.

Doro felé fordítom a fejem, hogy közöljem, legközelebb úgy is kiosztom õket, de olyan sötéten mered maga elé, hogy meg is feledkezek arról mit akartam.

- Mire gondolsz Doro? – kérdezem kíváncsian, mert még tuti, hogy nem láttam így nézni.

- Miért nem csúszik jobban a színpad lépcsõje… 

Elvigyorodom, az ujjaimmal a hajába túrok, majd kuncogva karolom át a vállát. – Vigyázz, mert hamarább kitör belõled a fekete hattyú, mint gondolnád.

Harap egyet az almájából a másik kezével pedig lelöki a karomat a válláról. - Neked is ez jár a fejedben?

- Nem mondom… piszok jól szórakoznék, ha elhasalnának. – nevetek, de neki még csak meg sem rándulnak az ajkai. – Naaa, ugyan már csak képzeld el… vagy még jobb… képzeld el Pierret, miközben teljes beleéléssel kritizál és orra esik. Idilli látvány lenne.

Csak nem egy kis csillanást láttam a szemében?

- Sokkal csendesebb a próba, hogy nincs itt.

- Az biztos. Jobb így.

Talán éppen a fotózás, vagy a gálaest szervezésén végzi az utolsó simításokat.

Lassan lejár a pihenõnk és mindketten visszamegyünk gyakorolni, de ma szigorúan csak a saját szerepünket…

***

Másnap a fotóstúdióban ezernyi ember nyüzsög mindenfelé. Egy tucat sminkes, fodrász, kosztümös, fotós, Pierre… és a két üdvöskénk is.

Ugyanabban a kosztümben vannak mint mi, és ugyanazt a plakátot fogják elkészíteni róluk is mint rólunk, hogy ha „véletlenül” mégis õk alakítanák Odettet, akkor ne legyen probléma.

- Pont odaillenek. – mormogja Doro alig hallhatóan.

- Szerintem nem. Pont egyformák.

- De hát épp ezért. A fekete hattyú a fehér gonosz ikertestvére. Mi pedig… - hátranéz, célzatosan végigmustrál engem, majd gyorsan magát is.

- Oké, én is tudom, de épp ezért lesz érdekesebb. Te vagy a tökéletes a fehér hattyú szerepére, mert kicsi vagy, vékony és gyönyörû. Ez a kettõ meg max két fekete hattyú. – amúgy sem Doro súlycsoportja. Neki elég legyûrnie a saját kis önpusztító világát.

Habár… ki tudja.

- Ezt hogy érted? – néz fel rám gyanakodva.

Ártatlanul feltartom a kezeim. – Nyugi. Csak… kíváncsi lennék mivel nyalták be magukat Pierrhez. Lenne egy-két tippem.

Doro visszanéz a fotózásra, az alsó ajkát finoman megkapirgálja a fogaival, én pedig átfonom a derekát és magamhoz húzóm. Még felszedhetne pár kilót, bár azt kifejezettem szeretem, hogy ilyen kicsit, teljesen átérem a karommal.

- Úgy érted, hogy õk és Pierre… - nagyra nyílt szemekkel mered rám.

– Dugnak e? – biccentek - Lehet. Szerinte túl bizalmaskodók, ahhoz képest, hogy most jöttek Amerikából. Pierre Párizsban is talált volna nekünk beugrót, ha akart volna. Szerintem ez a kettõ nagyon is fõszerepre pályázik és kurva jó lehet a nyelvmunkájuk, ha õt meggyõzték.

- Biztos hogy profik. – ingatja a fejecskéjét – A hattyúik… majdnem tökéletesek.

- Inkább túl tökéletesek. – helyesbítek mosolyogva, majd lehajolok hozzá és kihasználva azt hogy elgondolkodott, finoman megcsókolom, bár nem tart sokáig, mert rögtön hátrahúzza a fejét, én azért elkönyvelek egy morzsányi gyõzelmet.

- Hagyd abba! Vannak körülöttünk.

- És? – vonom fel a szemöldököm.

- Megláthatnak!

- Hercegnõ, itt mindenki tudja, hogy meleg vagyok. Leszarom mit gondolnak.

- De én nem! – sziszegi, de inkább bizonytalannak tûnik, mint dühösnek.

- Mit számít a véleményük? – kérdezem – Komolyan az kell neked, hogy mindenki egy érinthetetlen jégcsapnak higgyen, aki szûzen fog meghalni?

Jéghideg lesz a tekintete, kis kezei ökölbe szorulnak. – Csak gúnyolódsz rajtam.

- Ez nem gúnyolódás. Tényleg nem veszed észre milyen csábító vagy? – duruzsolom, hogy csak õ hallja, a kezeim felfedezõn indulnak el az oldalán, majd megállnak a csípõjén. – Izgalmas, felfedezésre váró terület.

- Most is hazudsz. Azt mondtad túl sovány vagyok. Kicsi, vézna…

- Ácsi, nem mondtam hogy vézna! A kicsi nem egy rossz tulajdonság… nos attól függ honnan nézzük, de nálad ez elõny…

Pierre hangja szakítja félbe a társalgást, a lehetõ legrosszabbkor, amikor talán meggyõztem volna, hogy vonzódom hozzá. Pompás idõzítés, de megígérem neki, hogy erre még visszatérünk késõbb.

Az ikrek bemennek az öltözõbe, nem is akarják végignézni a mi fotózásunkat. Beállítanak a megfelelõ pózokba, a legtöbben Doro áll elõttem, a fekete hattyú árnyéka pedig a körvonalaira vetõdik. Az arca tökéletes, bármilyen beállításban is vagyunk, már-már elhiteti velem, hogy tényleg ilyen törékeny és sebezhetõ lélek, mint amilyennek most mutatja magát.

- Ez az! Maradjon így, tökéletes! – kiált fel hirtelen a fotós, mire mozdulatlanul bámulom tovább Dorot, aki teljes ártatlan szépségében néz a kamerába.

Ezután változik a felállás kicsit. Csinálnak néhány „mozgó képet”is a portfóliónkba. Doro egy pompás Jeté entrelacét kivitelez, a fotós fénysebességgel kattogtatja a gépet, hogy minden mozzanatot elkapjon, majd egy Tour lenttel zárunk, amin tökéletes összhangban fordulunk, leképezve A hattyúk tava egyik páros jelenetét.

- Ennyi!

Lekapcsolják a fényeket mi pedig követjük a fotóst a laptopjáig, ahol megnézhetjük a képeket. Legalább százötven készült, amibõl max kettõt használnak majd fel, de ahogy átpörgetik megakad a szemem az egyiken. - Visszaugrana kettõt?

Kattint, majd elmosolyodom mikor megjelenik az a bizonyos kép, amit akkor kaptak le, mikor éhes szemekkel bámulom az én kis jéghercegemet.

Igen, ez kell nekem. Bekereteztetem és kiteszem a nappaliba ahol jól látható helyen lesz, ha kedvem támadna nosztalgiázni és Doro is nézegetheti azt a tökéletes sápadt pofiját azokkal a titokzatos sötét szemekkel…