- Hát, nem mondjuk el nekik - ha az olyan egyszerű lenne. Egy puszi a homlokomra, egy szívdöglesztő mosoly, és máris kezdem elhinni neki. Talán most tényleg nem lesz olyan. Ő is híresség, bírni fogja a rengeteg támadást. Legalábbis szörnyen remélem. De most menjünk be, nem szeretném, ha a sztár megfázna - elenged az ölelésből, és szép lassan a lakókocsi felé kezd terelgetni. Igaza van, nem tesz jót az eső, még akkor sem, ha ilyen meleg az idő. Viszont most nem szándékozom egyedül lenni. Tudom butaság, de... de túl jó érzés, hogy megint van kihez hozzábújni. Kicsit gyerekes a viselkedés, de szeretném kiélvezni a dolgot.
Jókedvűen húzom be magam után, fölkapcsolom a villanyt, és mosolyogva hallgatom halk, bizonytalan suttogását, ahogy megtorpan. Mintha valami filmben lennék, és éppen betörni készülnénk valahová. Buta kérdésre teljesen fölösleges választ adni. Bár lehet, hogy inkább azért nem mondok semmit, mert nekem is vannak aggályaim? Fölösleges ezen gondolkodni. Majd később megbeszélem magammal, most van jobb dolgom is. Sokkal jobb, helyesebb és szívdöglesztőbb.
Válasz nélkül pillantok vissza a fürdő ajtajából, bevetve az oly rég használt csalogató tekintetet. Remélem azért még nem öregedtem ki a dologból. Eléggé rosszul érintene a dolog. Lehet, hogy pont azért próbálkozom az egyik legkedvesebb ismerősömnél, mert félek, hogy egyedül maradok? Ez már elég szánalmas lenne. Ennyire mélyre süllyedtem volna? Biztos nem. Tényleg kedvelem Nicket. Szeretném jobban megismerni, az pedig, hogy a zuhany alatt szeretném ezt tenni, betudható a sóvárgásomnak. Igen, majd erre fogok mindent.
Magy megkönnyebbülésemre követ az aprócska helységbe, s én boldogan állok neki megszabadulni attól a fránya ingtől. Már úgyis annyira átázott, hogy minden látok, de mégiscsak más szemtől szembe megcsodálni a...
- Sheila... - meleg kezek simulnak ujjaimra, úgy ejti ki nevem, hogy még gyomrom is megrándul. Talán valamit rosszul csinálok. Félreértettem a volna? Tanácstalanul pislogok föl, gyönyörködve a barna szempárban. – Tudom, furcsán hangzik, de… nem akarlak kihasználni. - megkönnyebbülten mosolyodok el. Még ez is... egyre jobban imádom. Ennyire figyelmes is csak ő lehet. Kihasználni? Szerintem kicsit eltévedt. Kettőnk közül, aki kihasználja a másikat, az csak én lehetek. Kínos, de így van.
- Nem használsz ki - picit megcsóválom fejemet, hogy megnyugtassam. Örülök, hogy ilyen, de azért nem kell aggódnia. Nem örülnék neki. – Amúgy is… felnőtt emberek vagyunk… és ez csak egy zuhany - egy kis kacsintás, és máris enyém a győzelem. Elengedi kezeimet, vonásai meglágyulnak, meleg tenyerei az arcomra simulnak. Legszívesebben hozzá dörgölőznék, mint egy macska, de visszafogom magam. Ráér, ha később ismeri meg a furcsaságaim.
- Igazad van - egy puha kis csók. Szeretem ha igazam van, főleg, ha ezzel jár. Szívem azonnal gyorsabb ütemre vált, viszonzom ostromlását, míg már azon kapom magam, hogy nyelvünk vad küzdelmet vív. Lehunyt szemmel élvezem finom ízét, az orromba kúszó férfias illatot. Annyira rég volt már, és most képtelen vagyok betelni vele. Megfosztom ingétől, végigsimítok mellkasán, közben szép lassan behátrálok a zuhany alá. Rajtam már csak fehérnemű van, nem is emlékszem mikor szabadított meg ruháimtól, de őszintén szólva nem is érdekel. Hozzá simulva nyögök föl halkan, ahogy forró bőrünk összesimul. Ujjai végigsiklanak oldalamon, finoman érintik felkaromat, mintha csak egy puha szellő lenne. Egy fincsi, izmos, férfi szellő.
- A ruhád... - kezdeném, ahogy megérzem a forró vízcseppeket bőrömön végigperegni. Persze nem tűr ellenkezést. Azonnal talál jobb elfoglaltságot ajkaimnak, én pedig nem ellenkezem. Már hogy ellenkezhetnék, mikor minden porcikám könyörög simogatásáért, csak arra vágyom, hogy még közelebb érezzem magamhoz? Képtelen vagyok harcolni az agyamat elborító köddel.
- Már úgyis vizes - dörmögi ajkaimra, és már folytatja is az ostromlás. Akkor már nincs rá szükség. Mindenkinek jobb lesz így, pápá nadrág. Elöl kioldom a gombot, lehúzom a cipzárt, és volt gatya, nincs gatya.
Akármennyire is vágyom rá, azért kell egy kis levegő. Hálás lihegéssel fogadom, ahogy kicsit elhajol tőlem. Kapkodom a forró, párás levegőt, közben a lélegzet elállító arcban, vágytól csillogó szemekben gyönyörködöm. Hihetetlen. hihetetlen, hogy eddig nem vettem észre. Hihetetlen, hogy most itt vagyunk. Hihetetlen.
- Nem értem a többi pasast... - öhm... hogy jön ez most ide? Nincs többi pasas. Nekem most csak ő van. Miért hoz szóba ilyen butaságokat? – Hogy tudtak magára hagyni egy ilyen csodálatos nőt? - tudhattam volna. Tudhattam volna, hogy hasonló megjegyzést fog tenni. Imádom. Hihetetlenül imádom. Vöröslő arccal, boldogan fonom karjaimat nyakára, újra magamhoz húzva. Elég már a fölösleges beszédből, csináljunk valami sokkal jobbat.
Ajkaink ismét összefonódnak, szép lassan az idő is összemosódik. A víz zubogása, halk sóhajok, gyengéd simogatások. Már olyan rég... olyan rég vágytam erre. Annyira hiányzott. Annyira hiányzott, hogy valaki magához öleljen, forró bőre hozzám simuljon, ajkai, simogatásai bebarangolják testemet. Ha nem hűtene hátulról a csempe, valószínűleg meggyulladnék. Egyre jobban elgyengülök, egyre kevésé tudom tartani magamat. Mindenem remegve könyörög a folytatásért. Mindenem szeretne megszabadulni az utolsó zavaró ruhadaraboktól. De...
- Nick... - egyik lábam már derekán pihen, vágya nekem nyomódik, és ez csak ront a helyzeten. Még nehezebben kormányzom magam vissza a valóságba. Ő is akarja, de... de ez így nem jó.
Ébresztő Sheila!
- Nick, várj egy kicsit! - kiáltásomra azonnal ledermed, kíváncsi, fürkésző tekintettel fordulva újra arcom felé. Ez nem volt túl jó ötlet, gyönyörű szemeit meglátva már megint kezd kissé összekuszálódni a fejem. Nem! Gondolkodj józanul Sheila. Attól, hogy lángol mindened, kavarognak a gondolataid, és mindennél jobban vágysz erre a pasira, még nem jelent semmit. Kicsit tartok magamtól. Mi van, hogy én nem is Nickre vágyom, hanem már csak férfi hiányom volt? Túlságosan elkapott a hév. Ennyire nem szokott elszaladni velem a ló, azt hiszem, hogy ez a kiéhezettség tünete. Elég zavarba ejtő, főleg, hogy ki is kell magyaráznom magam valahogyan. Elő a beszélőkét kislány.
Nagyot nyelve tolom el magamtól kissé, és ő nem is ellenkezik. Igazi úriember még most is, pedig... khm... fogalmazzunk úgy, hogy látom, nem a legalkalmasabb pillanatban állítottam le. Vöröslő fejjel, zavartan toporogva kémlelem a lefolyóban eltűnő vizet. Gyerünk... szólalj meg, mondj valami használhatót és értelmeset.
- Bocsánat, de... de azt hiszem kicsit elragadtattuk magunkat. Nem kéne az elején ellőni minden dolgot - idétlen vigyorral emelem rá tekintetem, gondolatban jól vállon veregetve magam. Lehet, hogy tényleg a szőke haj illene hozzám leginkább. - Tudom, hogy nem épp emberbarát, hogy pont akkor jut az eszembe, mikor a legjobban fölhúztuk egymást, de... - lepisszegve teszi egyik ujját ajkaimra, és halványan elmosolyodik. Na most meg mi van? Ennyire vicces amit mondtam? Mellesleg... ne nézzen ki ennyire vonzónak, mert sutba vágom minden józan gondolatom, és újra rávetem magam.
- Nem kell magyarázkodnod. Teljesen igazad van, azt hiszem később mind a ketten megbántuk volna, ha most megtesszük - hangjától egy pillanatra megborzongok. Csak tudnám, hogy lehet rám ilyen hatással. Ráadásul... annyira tökéletes, hogy meg sem érdemlem. Aki hibát talál benne, az vagy odaképzeli, vagy teljesen zakkant. Már most imádom.
- Szóval a két rossz közül ez a kisebbik? - mosolyogva bólint, közben elzárja a zuhanyt. Huhh, észre sem vettem, hogy még mindig folyt a víz. Devon imádni fog. - Akkor ma legyen elég az első csók, az első pucérkodás, és mondjuk az első együtt alvás. Mit szólsz? - mosolyogva nyomok egy puszit arcára, de ő csak fürkészve mered rám. Most meg mi nem tetszik? Ajjj...
- Biztosan jó lesz ez így? - nem kell kifejtenie, tudom mire gondol, de csak mosolygok rajta.
- Ne aggódj, felnőtt emberek vagyunk, csak sikerül türtőztetnünk magunk. Ártatlan együtt alvás lesz, ígérem - esküre emelem kezem, és végre ő is elmosolyodik, bólintva egyet. Győzelem. - Akkor keresek valamit, amiben aludhatsz. Vizes ruhákkal nem mehetsz az ágyamba.
Magamra tekerek egy törülközőt, közben neki is odanyújtok egyet. Jobb is ha eltakarja előlem ezt a testet. Azt hiszem túlságosan rossz hatással volt rám az önkéntes apácalét. Oké, talán Devonra nem mozdulnék így rá, de egy Nick kaliberű pasi még emberibb állapotban is komoly nyálcsorgatást váltana ki belőlem, nem hogy így. Kénytelen leszek uralkodni magamon, mindannyiunk érdekében.
Kicsit kicsi a hely, így ha nem akarok a nyakába lihegni, ki kell mennem a fürdőből. Így legalább van időm előásni az alvós ruháim. Persze, hogy a csomag alján találom meg a szép nagy, térdig érő pólókat. Akár nyolcszor beleférnék, de nem gond, alvásra jó.
Fölegyenesedve hagyom a földre esni a törülközőt, majd szépen belebújok a megfelelő ruhadarabba. Tudom, hogy Nick mögöttem van, de hát, most minek legyek szégyenlős? Az előbb szinte minden lényeges dolgot látott, sőt... kevés olyan testrészem van, amit ne látott volna már több millió ember. Ennyit a gátlásokról.
Megfordulva emelem föl a két másik pólót. Figyelem, ahogy végigméri őket, és arcára fagy a mosoly. Legszívesebben vihogva kuporognék a földön, annyira röhejes a feje. De jó kislány vagyok, és nem teszek ilyeneket. Nem ijesztjük el még az elején.
- Bocsánat, nem igazán férfiasak, de nem készültem vendégre - vigyorogva vonom meg vállaim. - De legalább választhatsz. Nyuszis, vagy kacsás? - elgondolkodva nézegeti a két pólót. Azért ennyire nem fontos kérdés. És még a nők válogatnak sokat. Ha ennyi macera van egy pasival, lehet, hogy tényleg apácának vonulok.
- A teknősöset szeretném, ami rajtad van - sunyi kis mosollyal néz velem farkasszemet, de én csak kiöltöm a nyelvem. Gondolhattam, volna, hogy valami ilyesmi jön, de nem vagyok olyan egyszerű eset, ne is álmodj róla.
- Sajnálom Arthur az enyém. Mivel képtelen vagy dönteni, tiéd a kacsás - hozzávágom a pólót, majd bevetődök az ágyba, magamra rántom a takarót, még véletlenül sem pillantva felé. Nem szabad látnom semmit. Eleget csodáltam ma már a felsőtestét, az arcát, a hátsóját. Ne kísértsük a sorsot. Olyan vagyok, mint egy tini, aki álmai pop énekesével aludhat együtt. Lassan annyi a nyál, hogy hányok magamtól.
Kis idő múlva süpped az ágy, egy pillanatra megcsap a hűvös levegő ahogy fölemeli a takarót, és bebújik mellém, de ezt máris jóváteszi azzal, hogy átkarolva húz magához. Oké, ebben még nincs semmi rossz. Csak egyszerű összebújva alvás, amit amúgy is én akartam. Fölösleges aggódnom miatta. Ellazulva fészkelődöm kicsit, hogy a lehető legkényelmesebb legyen, és lehunyom szemeim. Csak most, a meleg karok között fekve tudatosul bennem, hogy mennyire fáradt vagyok. Már nagyon késő lehet, és fogalmazzunk úgy, nem volt egy egyszerű napom. Jó lesz aludni egy kicsit, és átgondolni ezt az egészet. Talán reggelre már leülepedik ez az egész vágyakozás a régi dolgok iránt, és sikerül józan gondolatokat összehoznom. Nem is lenne olyan rossz.
- Sheila, szerinted...
- Pssszt... Ne rontsuk el butaságokkal. Bármi is a kérdés, várhat holnapig. Egy kicsit még hagy élvezzük a helyzetet - dünnyögve fejtem ki véleményem, és nincs vita. Ha tovább feszegeti a húrt, mehet a saját lakókocsijába aludni.
- Jó éjt - így máris jobb. Halványan elmosolyodom, és engedek a pihentető álomnak. Végre egy kis pihenés. A gondok maradjanak, ahol vannak.
- Jó éjt Nick...
oOoOo
Dörömbölés. Borzalmas, hogy még egy dzsungel közepén sem hagyják aludni az ember lányát. Nem érdekel. Kétlem, hogy olyan fontos lenne. Ha nincs tűzvész, árvíz vagy hurrikán, akkor még hagyjanak aludni. A belső órám nem hazudik, és szerinte alig pihentem többet négy óránál. A négy óra az semmi. Szóval tessék engem békén hagyni.
Átfordulok a másik oldalamra, és hozzábújok a finom meleg mellkashoz. Mennyivel jobb így aludni. És mennyivel jobb lenne, ha nem menne el. Most meg hová tűnt? Ez így nem ér, pedig olyan kellemes volt.
- Majd én kinyitom - hallom a halk, álmos hangot, de lusta vagyok kinyitni a szemem. Rendben, ha ő kinyitja, akkor én még aludhatok. Nekem ez teljesen megfelel. Biztos csak valami apróság, amit ő is el tud intézni. Gyakrabban kéne Nickkel aludnom. Nick...
- Nick! - szemeim kipattannak, és halkan kiáltva nevét ülök föl az ágyban. Ő megtorpan, és kíváncsi szemekkel pislog vissza rám. Még nem ébredt föl teljesen, látszik rajta. Elég röhejes látványt nyújt kócos hajával, nyúzott arcával, és a kacsás pólómmal. Ha nem lennék ennyire fáradt, és feszült, még nevetnék is. Majd talán később felhozom ezt a dolgot. - Gyere el az ajtótól, és maradj csöndben - hangom alig hallani, inkább csak tátogok. Fogalmam sincs mennyire hangszigetelt egy lakókocsi. Még sosem próbáltam. Szerencsére így is megérti, bólintva jön vissza az ágyhoz, én pedig fölváltom az ajtónál. Ujjaimmal átgereblyézem hajamat, kicsit lejjebb húzom pólómat, hogy minél kevesebb látszódjon, majd résnyire nyitom az ajtót.
Az erős fény amit vártam, elmarad, helyette sötétség fogad odakint is. A homály ellenére is felismerem az előttem álldogáló alakot.
- Devon... tudod te mennyi az idő? - lesújtó pillantást küldök felé, de ő csak vigyorogva vállat von. Hogy lehet már most ilyen friss? Biztos benne van pár liter kávé.
- Pontosan fogalmam sincs. Az az egy biztos, hogy ha nem sietsz, akkor lekéssük a hajnali jelenet fölvevésére alkalmas időt. Tegnap olyan hamar elrohantál, hogy nem hallhattad. Gondoltam fölébresztelek - huhhh... most úgy a fejéhez vágnék valamit. Szeretem, de ez most kicsit sok. Fáradt, és morcos vagyok hozzá. - Szóval öltözz, nyomás reggelizni, és a tegnapi helyszínen találkozunk - int és már dúdolgatva arrébb is áll, hogy szétrúghasson pár lustálkodó hátsót.
- Neked is jó reggelt - dünnyögöm fintorogva, közben becsukom az ajtót, és visszafordulok az ágyon üldögélő Nick felé. Álmoskásan, de szörnyen szívdöglesztően mosolyog még most is. Hozzá tudnék szokni ehhez a látványhoz. Szívem dobban egy nagyot, és én is elmosolyodom. Sokkal otthonosabb ez a lakókocsi Nickkel, mint otthon az egész lakásom nélküle. Már az sem érdekel, ha az egyszerű pasi hiány hozott vele össze. Én adok egy esélyt ennek az egésznek. Ennél rosszabb már úgysem lehet.
- Ezek szerint titokban tartjuk? - tétován bólintok, miközben visszavetődöm mellé az ágyba. Így lesz a legjobb. Még véletlenül sem szeretném ha kiszivárogna. Egy darabig biztosan nem. Igaz, hogy egy esőerdőben vagyunk, de nem szabad lebecsülni az újságírókat. Még itt is képesek lennének kiszimatolni, ezt pedig egyáltalán nem élvezném. Még nem vagyok rá fölkészülve, hogy ismét a kapcsolatomon rágódjon minden bulvárlap.
- Persze, csak ha nem bánod - reménykedve fordítanám felé fejemet, de megelőzve kerekedik fölém, és kapok egy finom puha, reggeli csókot. Azt hiszem ezt vehetem úgy, hogy nincs problémája a dologgal. - Menni kéne, mert Devon dühös lesz - kuncogva túrok tincsibe, de ő csak tovább mosolyog. Olyan helyes így. Nem értem, miért nem vettem hamarabb észre.
- Ééééés ennyi! Nagyon szép volt hölgyeim és uraim, gratulálok! Holnap reggel folytatjuk, próbáljátok kipihenni magatokat. – Fárasztó, ugyanakkor nagyon sikeres nap volt. Az operatőrök úgy dolgoztak, ahogy mondtam nekik, így nekem nem volt sok beleszólásom. Jól dolgoztak, bár azt túlzásnak tartottam, hogy Devon öt percenként leállította. Sheila szerintem jó színésznő és a maximalizmusnak is van határa. Sőt, olykor a véletlenül sikerült, nem forgatókönyv szeri spontán dolgok nagyon jól jöhetnek. De majd beszélek a fejével.
~*~
Milyen fárasztó ez az alak. Munka közben olyan komoly, hogy szinte hozzá sem lehet szólni, de ha valaki forgatáson kívül akar vele komolyan beszélgetni, akkor mindent elhülyéskedik. Borzalom. Lassan kezdek visszaemlékezni arra, hogy vajon miért vállaltam vele anno egyre kevesebb munkát. Sosem fogadja meg a jó tanácsot, csak megy a saját feje után. De mindegy, én megpróbáltam. Majd talán később még meghallgat.
Zsebre vágott kezekkel sétálok a tábor szélénél, már a fák között. Egy kis friss levegő jót fog majd tenni, főleg a nagy folyó mellett. Halk nesz csapja meg fülem, eloltom a lámpát, és érzékeim kiéleződnek, de amikor rá is jövök, hogy ki az akit hallottam, elmosolyodom. Sokkal jobban örülök neki, mint egy kisállatnak… vagy egy nagynak.
- Ejjjj... ejjjj... Már az első nap szökni próbálsz? Azt hittem tovább bírod. – megijed a hirtelen leszólítástól, lámpája a cipőmnek ütközik, amikor leejtve elém gurul. Nem is tudtam, hogy a csodálatos Sheila ennyire ijedős, de tetszik. Széles mosollyal fogadom, miközben őt világítom meg.
- Nem szökök. De Te miért követsz? Kicsit sem vicces rám hozni a frászt – karba font kezekkel duzzog, mosolyom csak szélesebbé válik, szinte már vigyorrá.
- Nem követlek, csak erre jártam – és tényleg.
- Persze, majd el is hiszem. De nem akarod visszaadni a lámpámat? Épp a folyóhoz indultam, de a sötétben nehezen fogom megtalálni – végre láthatom mosolyát, ha bár negédes, de szerintem még így is nagyon szép. Felcsillan szemem, itt a lehetőség egy kis kellemes társaságra.
- Inkább elkísérlek, ha nem bánod. Én legalább tudom, merre kell menni – nem tehetek róla, hogy öntelt mosoly kúszik arcomra, de ez a helyzet mást nem tud kihozni belőlem. Főleg reakciója.
- Legyen neked gyereknap. Mutasd az utat, ó hatalmas természetjáró – Halkan felnevet, ahogy utána én is. majd előre indulva mutatom a helyes irányt. Néha-néha hátra pillantok, hogy vajon követ-e még, de persze nem kell csalódnom.
Mikor végre elérjük a partot, a biztos távolság előtt figyelmeztetem.
- Ne nagyon menjünk közelebb. Ilyenkor nem biztonságos – éjszaka kiszámíthatatlan lehet, nagyobb hullámok is csaphatnak ki a szélére, főleg, ha felerősödik a szél. De ha jön az eső, akkor sokkal csendesebb előtte.
- Ha a főnök így gondolja – megáll, és leül a földre, mellé ülök, és lekapcsolom a zseblámpát. - Sokszor forgattál már ilyen helyen? – kérdezi hirtelen.
- Nem egyszer. Talán az ilyen terepen lehet a legjobb filmeket készíteni. Akármilyen is legyen a téma. – válaszolok elmerengve. Nos, igen… Vannak szép emlékeim.
- Hát... nekem eddig a legérdekesebb hely a forgattam az Alaszka volt. Nem ajánlom senkinek. Szörnyű egy hely. Mikor ott voltunk... – sokáig hallgatom meséjét, és én is viszonzom a történeteket. Örültem annak, hogy az történt, amire számítottam. Kellemes társaság, nem csalódtam benne.
Nem tudom, meddig húzódhat a beszélgetés, a vége felé elhalkulva, elnémulva figyeljük a zúgó folyót. Ahogy most elnézem… elég nyugodtnak tűnik, a szokásoshoz képest… Azt hiszem…
A gondolat végére sem érek, lecseppen az első esőcsepp, majd követi több ezer és több millió. Rohannunk kell vissza a tábor felé. Kezét fogva szinte húzom magam után, amikor megbotlik valamiben, én is tartom, hogy ne essen el, de persze ő is ügyesen hárítja az akadályokat.
A lakókocsija előtt állunk meg, vadul zihálunk az esőben állva, nyakig sárosan, egymással szemben, és ahogy látom arcára tapadt haját, széles mosolyát, egyszerre nevetünk fel. Én nem tudom hogy nézhetek ki, te a tekintetéből ítélve, érdekesen.
- Nos akkor… - már épp köszönnék el, amikor elcsitít.
- Pszt… - mutató ujja számra tapad, csak meglepett forró borzongás fut rajtam végig, felpipiskedik hozzám, kis kezei vállamon találnak támaszt, majd kerek szemekkel érzem és látom, hogy… kapok egy szájra puszit. Már nem is érzem a hideg esőt, csak melegség áraszt el, kezem magától mozdul, körbeölelem derekát, magamhoz húzva mélyítem csókká „ajándékát”. Arca kipirul, ez biza nem smink, jól látom mennyire természetes. Szemei csillognak, gyönyörű látvány, nem értem a férfiakat. Hogy lehet Ő még egyedül?
Oldalra fordítja fejét, pilláit lesütve.
- Ha ezt az újságírók kiszimatolják – értem már. Sőt mindent kezdek érteni… azt hiszem.
Ujjaimat álla alá simítom, feljebb terelem tekintetét, homlokára kap egy csókot.
- Hát, nem mondjuk el nekik – mosolygok le, majd lassacskán elengedem az ölelésből. – De most menjünk be, nem szeretném, ha a sztár megfázna. – kiszélesedik mosolyom, és máris viszem a lakókocsija felé, engem is behúz maga után.
- Biztosan jó ötlet? – súgom halkan, mintha bárki is hallgatózna, már beléptem az ajtón, de megtorpanok. Nem szeretném kihasználni, vagy nem szeretném, hogy megbánja. Először nem szól semmit, csak oldalról látom, hogy mosolyog, félig belép a –gondolom én- fürdő ajtaján, majd hívogatóan pillant vissza rám, ennek persze nem tudok ellenállni.
Mire utolérem, ő már bent van, épp hogy belépek, kis keze mellkasomra tapad, hogy megpróbálja lefejteni az elázott inget.
- Sheila… - mondom halkabban, kezeimet az övére teszem, így végre a szemembe néz. – Tudom, furcsán hangzik, de… nem akarlak kihasználni. – Csak lágyan elmosolyodik a mondatra, mintha szemei felcsillannának. Nem értem.
- Nem használsz ki – enyhén csóválja meg fejét, ha a barna tincsek nem tapadnának arcára, finoman cirógatnák bőrét. – Amúgy is… felnőtt emberek vagyunk… és ez csak egy zuhany – sejtelmesen kacsint egyet, elengedem kezét, és elmosolyodom.
Ujjaimmal lesimítok pár vizes tincset a homlokából, tenyerem arcára simul.
- Igazad van – széles mosollyal hajolok ajkaira, a finom csókból egyre gyorsabb alakul, a gombok lassan csúsznak ki helyükről, közben én is próbálom óvatosan levenni róla a rátapadt ruhának. Rajta fehérnemű van, rajtam még egy nadrág, de máris hátrál a kis zuhanyba, ahol éppen hogy elférünk ketten úgy, hogy nem forgolódunk. A Lakókocsik hátránya. Még a legnagyobb sztár sem kap egy ilyen forgatási helyre ennél jobbat és nagyobbat. Megengedem a meleg vizet.
- A ruhád… - mondaná, de nem hagyom, puha ajkai most csak az enyémek. Olyan mintha egy álomban lennék.
- Már úgyis vizes. – válaszolom két csók között halkan, lassan letolom azt is magamról, kirúgom a csempére. Ahogy végre hideg eső helyett meleg cseppek érik a fejünket, testét oldalt végigsimítva sóhajtok fel jólesően, pár centire megállva arcától. Hagyom levegőhöz jutni.
- Nem értem a többi pasast… - duruzsolom halkan, a vágyból származó rekedtséget elnyomja a visszhangzó cseppek tompa dörömbölése. Kérdő, értetlen pillantását látva folytatom. – Hogy tudtak magára hagyni egy ilyen csodálatos nőt? – kipirosodik arca, mosolyogva fonja karjait nyakam köré, vizes teste hozzám préselődik, vágyam felerősödik. Nem vagyok fából.
Újabb csókba fullad a beszéd, nincs is szükség szavakra. Még mindig álmodom? Ha ez álom, akkor mindjárt felébredek.
Hátát simítom, ujjaim rásimulnak a csatra, és egy pillantás alatt kipattintom, szinte leugrik róla az anyag, lecsúsztatva róla dobom ki azt is, a nadrágom mellé. Ha álom lenne, most ébredtem volna fel. Kiszélesedik mosolyom. Lefelé simítom rajta végig kezemet, áthaladok puha keblén, térhajlatába akasztom finoman ujjaim, majd lassan felcsúsztatom derekamra, ajkaim nyakára térnek, lecsókolva a forró vízcseppeket.
- Nick… - sóhajtja halkan, amikor ölem az övéhez simul megfeszülve, kissé nekinyomom testét a falnak. Kívánom, de ezt ő is tudja… viszont… ez egy olyan érzés, amit még sosem éreztem. Teljesen eláraszt az adrenalin és a vágy keveréke. Részegítő hatása van így a fülledt levegővel együtt. Míg a repülőn ültem nem hittem volna, hogy ez fog történni velem ezen a forgatáson.
- Köszi - jókedvűen pattanok föl, kicsikét veszítve eleganciámból. Miért kell ekkora járművekkel közlekednünk?
- Kösd be magad! - persze, igaz hogy nem lakott terület, de első a biztonság. Értékelem hogy ennyire korán még ilyesmire is képes odafigyelni. Reflexszerűen nyúlok az öv után, de nincs a rendes helyen. Csak tudnám miért bonyolítják meg ennyire az ember életét. És vagyon hogyan képesek ennyi helyet találni ahova elrejthetik? Külön művészet ez a kocsigyártás.
- Hol van? Ezekben soha nem találom! - segélykérően fordulok felé. Milyen jókedvűen vigyorog... nem ér mások szánalmán nevetni.
- Várj, segítek! - oké, így kijavíthatja a hibáját. Hálás mosollyal köszönném meg, de belém reked a levegő, ahogy áthajol rajtam. Pulzusom megugrik, de csak bambán figyelem ahogy bekattintja a csatot, és finoman összerezzenek mikor hozzámér. Valami nem stimmel. - Bocsánat - halkan kér elnézést és már a saját övét kapcsolja be.
- Semmi baj… - kibámulok a szélvédőn, megigazítva napszemüvegem, és mélyen reménykedve hogy nem vette észre a pirulást.
Úgy tűnik szerencsém van, mert már fel is búg a motor. Olyan hangos, mintha egy légkalapáccsal csinálnák az utat pont mellettünk. Komolyan félek, hogy szétesik alattunk ez a csodajárgány. Nem hiszem el hogy a költség vetésből nem futotta valami kényelmesebbre.
- Mivel vett rá Devon, hogy el gyere ide? - igyekszem túlharsogni a terepjárót, ami valljuk be, nem kis feladat. De már untam csak ezt hallgatni. Talán egy kis beszélgetés földobja az utat.
- Semmivel, csak szimplán megkért - egy pillanatra sem veszi le tekintetét az útról, már ha ezt annak lehet nevezni. Inkább csak egy kis ösvény a rengeteg fa között. Azt hiszem kezdem érteni miért ekkora autókkal jöttünk. Nem túl jók a közlekedési viszonyok errefelé. - , és még mindig jobb, minthogy otthon üljek.
- Ez igaz - mosolyogva nyúlok szemüvegemért, ami a rázkódás miatt épp elkezdett letáncolni az orromról.
Sajnos ennyivel véget is ér a beszélgetés. Mind a ketten föladtuk a dolgot, hisz csak önkínzás itt erőltetni a hangszálaink. Inkább érdeklődve bámulok ki az ablakon.
A hangos autó miatt lemondtam arról, hogy állatokat lássak, de a növények önmagukban is csodálatosak. Sosem hittem volna, hogy egy esőerdő ennyire gyönyörű. Lehet hogy innentől gyakrabban fogok ellátogatni ide. Mondjuk egyszer a családomat is lehozhatnám, bár biztos hogy valaki eltévedne. Nem is értem Nick hogyan nem téved el. Oké hogy GPS, de el tudom képzelni az utasításait.
"A következő igen nagy sárdagonyánál forduljon jobbra."
Vidám vigyorral mondanám el Nicknek is nagyszerű gondolataim, de ő előbb ragadja magához a szót.
- A fenébe! - ez nem hangzott túl vidáman.
- Mi az? - aggódva fordulok felé, de meg is kapom a válaszomat. Hirtelen elcsendesül minden, kicsit még gurul a jó öreg terepjáró, majd semmi. Szinte bántó ez a csend.
- Semmi… csak kifogyott a benzin - kicsit feszültnek tűnik. Mit ne mondjak, megértem. - Devon… Itt Nick.
- Mondd! - azta, észre sem vettem, hogy hoztunk magunkkal Valki-talkit. Oké, valószínűleg egyedül itt halnék meg. Sőt, még eddig se jutottam volna el. Az első fának nekiszáguldottam volna.
- A GPS szerint kevesebb mint egy kilométerre lefulladtunk tőletek.
- Ki van még veled?
- Sheila - sííííri csend. Szinte látom magam előtt, ahogy Devon arcán megjelenik az öröm. Így még nyugodtan aludhat, míg oda nem érünk.
- Sétáljatok ide, majd a kocsit később elvitetjük - szúrós szemekkel meredek a készülékre. Ne megállj te túl kreatív rendezők gyöngye. Csúnyán visszakapod még ezt.
- Ezek szerint, sétálunk - mondom ki a szörnyűséges tényt. Nem mintha gondom lenne a túrázással, de még nagyon korán van hozzá. Ráadásul ez a páratartalom.. Brrrr... - még szerencse, hogy kényelmes cipőt vettem fel!
- Nem mintha a magas sarkúról lennél híres - na,na... valaki itt azt szeretné, hogy hátsón billentsék.
Vigyorogva kapcsolom ki az övet, és halk kuncogással hagyom, hogy kisegítsen a kocsiból. Ezer hála és köszönet, ugyanis ha egyedül teszem, lehet hogy csúnya esés lett volna belőle.
Mintha egy Indiana Jones filmbe csöppentem volna. Esőerdő, esetlen hősnő, és a "mindenhol feltalálom magam" főhős. Biztosan tapasztalat, de akkor is egész vicces, hogy iránytűt hord magánál. Én még azt sem tudnám megmondani hogyan működik.
- Van egy olyan érzésem, hogy Devon direkt csinálta - szólal meg halkan, miközben kihajt előlem egy hatalmas levelet.
- Már miért tette volna? - értetlenül pillantok oldalra, fölcsúsztatva napszemüvegemet a homlokomra. Így talán kevesebb eséllyel végzem béka módra kiterülve.
- Tudod szeret szívózni. Hisz ismered te is, kitelik tőle - na igen, de ha viccnek szánta, akkor rosszul sült el. Én nagyon élvezem ezt a kis kirándulást Nickkel. Olyan megnyugtató vele lenni. Lehet hogy azt sem tudom hol vagyunk, de őt szerintem a szakadékba is tudnám követni. Ez nem normális dolog.
- Most, hogy mondod - reagálom le ennyivel, visszarángatva magam a valóságba.
- De biztos nem számolt vele, hogy te is velem jössz.
- Most már mindegy. De legalább rá foghatom, ha kések.
- Tényleg, nem aludtál el - úgy tudtam, hogy még visszatér erre a témára. Durcás mosollyal, játékosan megcsapom felkarját.
- Mondtam már, hogy az csak egyszer volt - upsz, egy lyuk. Kicsit nagy lesz ez ahoz hogy egyedül oldjam meg. Megkapaszkodom Nick vállában és átsegítem magam az akadályon. Gyönyörű, de fárasztó hely.
- Jó-jó, tudom. Már nincs sok hátra - a végét csak hozzáteszi, de számomra olyan mintha közölte volna, hogy nyertem egy saját szigetet. Végre.
- Amint odaérünk, esküszöm megiszom, vagy fél liter vizet, szörnyű meleg van - ha nem lenne illetlenség, most kutyamód lihegnék. Na de nem romboljuk ilyesmivel a rólam kialakított képet.
- Ilyen az esőerdő - Mr. Tudor megszólalt. Mosolyogva fordulok felé egy csípős kis visszavágásért, de ekkor kizökken a világ. Eltűnik a talaj, én pedig sikkantva reagálom le a helyzetet. Ebből nagy puffanás lesz.
Illetve csak lett volna. Kíváncsian pillantok föl, s a látványtól nagyot bukfencezik gyomrom. Alig pár centi választ el a határozott vonású arctól.
- Figyelj, a… lábad… elé… - ahogy beszél lehelete végigcirógatja bőröm, szívem már a torkomban száguldozik. Mintha jó pár fokot ugrott volna a hőmérséklet. Finoman megremegek ahogy ajkaira pillantok. Csak egy kicsi kéne, és...
- Épp időben érkeztetek gerlicéim! Már készen vagyunk mindennel, ideje kezdeni! - ezt nem hiszem el. Legszívesebben csalódottan kiáltanék rá Devonra. miért pont most kellett érkeznie?!
Segít álló helyzetbe kecmeregnem, és míg én ruháim igazgatom, Nick már Devonnal beszélget.
- Talán ha jobban figyelnél a kocsikra, vagy értünk küldtél volna valakit, hamarabb ideértünk volna.
Már csak a hajam van hátra, majd hálásan veszem el a valahonnan összeszedett napszemüvegem. Mintha mi sem történt volna. Mosoly föl és nyugi.
Devon után eredünk, egészen a forgatás helyszínéig. ott aztán egy pillanat alatt elveszítjük egymást. Engem a sminkesek ragadnak magukkal, őt pedig az operatőrök bombázzák kérdéseikkel. Még elköszönni sem tudtunk. Mennyire kár.
oOoOo
- Ééééés ennyi! Nagyon szép volt hölgyeim és uraim, gratulálok! Holnap reggel folytatjuk, próbáljátok kipihenni magatokat.
Igen. Köszönöm. Végre. Kimerülten hajítom a földre a nálam lévő kellékeket. Majd valaki úgyis összeszedi őket. Nekem most fontosabb dolgom van. Életbevágó.
- Sheila drágám várj egy kicsit! - ezt nem hiszem el. Elgyötörten fordulok kedvenc rendezőm felé. - Nagyszerű voltál, mi lenne ha ma még...
- Devon! - figyelmeztető kiáltással vágok a szavába. - Nem volt elég ennyiszer újravenni ezt a fikarcnyi kis részt a végén? Mert szerintem egy kicsit túlzásba estél. És ha újabb ötlettel akarsz közém, és a forró zuhany közé állni, akkor ajánlom hogy tény le róla, különben nem fejezed be ezt a filmet - ó igen. Általában remekül viselem a hosszú forgatási napokat is, de ez a mai... Devon mindenbe belekötött, amibe csak lehetett. Mindig is maximalista volt, de most önmagát is túlszárnyalta. Én pedig már unom. Fáradt vagyok, koszos vagyok, ráadásul rajtam van, vagy öt réteg smink. Kell az a zuhany.
- Oké, nyertél kedves. Fuss, szedd rendbe magad és pihenj. Nem áll jól neked ez a morcos arc - vigyorogva fordít nekem hátat, és elindul a többi szereplőhöz. Végre.
Meg sem állok a lakókocsimig. Illetve még átveszem saját ruhám, megérdeklődöm merre parkol kis menedékem, és utána spuri.
oOoOo
Nagy gőzfelhő kíséretében lépek ki az apró fürdőből. Itt nem a méret a lényeg, hanem az, hogy zuhany. nem létezik ennél jobb dolog. Aki mást állít, az idióta.
Vetek egy pillantást odakintre, miközben kiterülök az ágyon. Már sötét van, ami nem meglepő. Már akkor későre járt, mikor befejeztük a forgatást. Mibe hogy csak azért hagytuk abba, mert nem volt elég fény a kameráknak. Kamera.
Vajon Nick még pakol? Vagy már végeztek? Egyáltalán miért érdekel ez engem?
Halk sóhajjal hunyom le szemeim. Akkor ott az erdőben... ha Devon nem érkezik meg, akkor mi... Ugyan, lehet, hogy az egészet beképzeltem, mert... mert annyira hiányzik már valaki.
Elég szánalmas vagyok, ha ezt pont Nicken akarom levezetni. Legjobb lesz ha semmissé tesszük a dolgot, és jó kolléga módjára együtt dolgozunk. Na jó, ezt még át kell gondolnom. Egyedül, és lehetőleg friss levegőn.
Végül fölkapok egy vékony hosszú ujjú felsőt és egy nadrágot, majd vidám mosollyal arcomon kilépek a lakókocsiból. A körülményekhez képest elég csendes a tábor. Csak a néha-néha felharsanó nevetések lógnak ki az éjszakai csendből.
A levegő súlyos a hatalmas páratartalomtól. mintha még rosszabb lenne mint napközben. Kíváncsian nézek körbe, de sehol senki. Szerencse, hogy ennyire a tábor szélén kaptam helyet. Ha akarnám se vennének észre. Így legalább elkerülöm az idióta kérdéseket.
Tanulva az előző kis dzsungel járásból, most zárt cipőt vettem föl, sít még elemlámpát is hoztam magammal. Most merje valaki azt mondani, hogy a városi lányok elvesznek a szabadban. Halkan nevetgélve indulok el a fák közé. Vagy jó az irány, vagy nem. Annyi estém van még megtalálni azt a nyamvadt Amazonas folyót. Eltévedni nem fogok, és mégis mi támadhatna meg? Egy vérszomjas papagáj? Esetleg egy veszett majom? Ugyaaaan. Aminek nincs nyolc szőrös lába, az engem nem tud elrettenteni.
- Ejjjj... ejjjj... Már az első nap szökni próbálsz? Azt hittem tovább bírod.
Rémült sikkantással ugrom egyet, zseblámpám kiesik kezemből, végiggurul a növények közt, egészen míg neki nem ütközik valaminek. Illetve valakinek.
Az ismeretlen lehajol érte, majd felém fordítva emeli föl. Beletelik egy kis időbe, mire szemem megszokja a fényt, de így legalább látom ki az ismeretlen. Ez a mosoly... mintha a találkozásunk óta erre várt volna. Mennyire alattomos dolog.
- Nem szökök. De Te miért követsz? Kicsit sem vicces rám hozni a frászt - duzzogva húzom el a számat, kezeimet összefonom magam előtt.
- Nem követlek, csak erre jártam - anyám, hogy tud vigyorogni ez a pasi. Szerintem a kamera rossz oldalán talált magának helyet.
- Persze, majd el is hiszem. De nem akarod visszaadni a lámpámat? Épp a folyóhoz indultam, de a sötétben nehezen fogom megtalálni - gúnyos kis mosolyt fölvéve nézek farkasszemet vele. Alig látom tekintetét, de még ez is magához láncol. Brrr... ne bámuld.
- Inkább elkísérlek ha nem bánod. Én legalább tudom merre kell menni - elégedett kis mosoly, Amire szemforgatással tudok csak reagálni.
- Legyen neked gyereknap. Mutasd az utat, ó hatalmas természetjáró - halkan nevetgélve indulunk neki. Jó oké, elismerem egy kicsit tényleg rossz irányba indultam, de így hamar megtaláljuk a folyót. Nem egy apró darab.
- Ne nagyon menjünk közelebb. Ilyenkor nem biztonságos - nem értem, pedig még elég messze vagyunk. Na mindegy.
- Ha a főnök így gondolja - vállat volna huppanok le a földre, ő pedig a lámpát kikapcsolva telepszik mellém. - Sokszor forgattál már ilyen helyen?
- Nem egyszer. Talán az ilyen terepen lehet a legjobb filmeket készíteni. Akármilyen is legyen a téma.
- Hát... nekem eddig a legérdekesebb hely a forgattam az Alaszka volt. Nem ajánlom senkinek. Szörnyű egy hely. Mikor ott voltunk...
Nagyon sokáig mesélünk. A forgatások és a különleges helyek elég vicces szituációkat képesek előcsalni az emberből.
Későre jár, de nincs kedvem visszamenni. Legszívesebben az egész estémet itt tölteném. Nickkel. Nem tudom mit érzek, de az biztos hogy valami megváltozott. Szívem azonnal torkomban kalimpál, pedig csak ülök mellette. De ezt így érzem jónak. Kicsit meghülyültem.
Végül az eső vet véget beszélgetésünknek. Hírtelen indul neki, és mintha csak dézsából öntenék.
Nevetve, bukdácsolva próbálunk visszajutni a táborba, minél hamarabb. Már nyakig sáros vagyok, de nem izgat. Majd lezuhanyzom megint.
Már csak a lakókocsim előtt állunk meg. Még mindig zuhog, de csak széles mosollyal figyeljük egymást. mint két idióta. Lehet hogy ragadós ez a betegég.
Kipirulva figyelem, ahogy nedves tincsei arcához tapadnak, a vízcseppek sorra folynak végig arcán. Gyomrom megcsinálja a szokásos bukfencet.
- Nos akkor...
- Pszt... - mosolyogva teszem ujjamat a szájára. Valamit ki kell próbálnom.
Lábujjhegyre állva, vállaiba kapaszkodva nyújtózom föl arcához, összeérintve ajkaink. Igen, ez az, amit az erdőben félbehagytunk. Ez az, amit muszáj volt megtennem. Nem is kell csalódnom. Pár pillanat múlva már át is veszi az irányítást, derekamnál átkarolva húz magához. Olyan akár egy film zárójelenete. Már csak a rendező kiáltása kéne, hogy lefújja.
Lángoló arccal fordítom el fejem, megszakítva csókunkat. Amikor eljöttem a forgatásra, ezt nem igazán gondoltam volna.
- Ha ezt az újságírók kiszimatolják - motyogom halkan, Nick nedves ruhájába fúrva arcom. Hiába kéne most ugrálnom örömömben, nem megy. Ez a gondolat elront mindent. Miért nem lehetünk átlagosak?
Kellemesen kezdünk beszélgetni, és örömmel tapasztalom, hogy mellette annyira jól telik ez a kis est, mint még soha. Általában nem szeretem az ilyen kis összejöveteleket, de úgy látszik, hogy minden csak társaság kérdése, és én megtaláltam a megfelelőt.
Amikor a filmre terelődik a szó, csak mosolyogva rázom meg fejem, és hozzáteszem, hogy én még szinte semmit sem tudok, csak sejtek.
Megmosolyogja Devon hülyeségét, majd segítségképp ő kezd el beszélni a filmről, és a saját szerepéről is.
- Tudod mi? – Teszi fel hirtelen a kérdést - Nekem van egy másolatom a forgatókönyvről. Ha majd fölkísérsz, akkor szívesen odaadom.
- Rendben, nagyon köszönöm – bólintok rá mosolyogva. Segítőkész és kedves, még most is szerencsére nem szállt fejébe a hírnév mint sokaknak, és ezt örömmel tapasztalom.
- És mondd csak, hogy van a feleséged? Őt nem hoztad magaddal a forgatásra? Biztosan tetszene neki a hely – kérdezi ártatlanul, és poharából kortyol egyet, kíváncsian pillantva fel rám.
- Hát… mi már három éve elváltunk – válaszolok zavart mosollyal, hisz Ő ezt nem tudhatta, nem tálalok ki mindent a sajtónak, bár az idióta bulvár lapok foglalkoztak ezzel pár sort.
- Én… nagyon sajnálom, nem tudtam – szabadkozik békítőn, de csak rámosolygok.
- Semmi gond, nem tudhattad. Te hogy állsz a dologgal? Van már vőlegényjelölt? – teszem most fel én a kérdést, de ahogy meglátom arcán a szomorú kifejezést… kezdem hülyén érezni magam – Bocsi… - teszem a végére nyakam behúzva.
Csak elmosolyodik, és kezét feltéve néz a szemembe csillogó íriszekkel.
- Most hogy sikeresen belegázoltunk egymás magánéletébe, fölmehetnénk a forgatókönyvért? Az legalább nem lesz ilyen kínos – mondja ki zavartalanul, s ha bár meglep, ugyanakkor örömmel tölt el, hogy gyors felfogása, és őszinte, de kedves szavai igazak. Ritka az ilyen gyors felismerő készség, még én is leblokkoltam egy pillanatra.
Miközben a lakosztálya felé sétálunk, újra beszélgetni kezdünk, mintha csak terelnénk a témát, de ez így jó. Sokkal jobb, mintha csak csendben sétálnánk egymás mellett.
- Bejössz? – imitál kedvesen, de csak megcsóválom fejem.
- Inkább itt megvárom, már késő van, nem akarlak zavarni.
- Ahogy gondolod, nem erőlködöm – válaszol kedvesen, és bemegy.
Amíg kint várom, addig tekintetem körbevezetem a folyosón, a résnyire nyitva hagyott ajtók, és zsebre dugom kezeimet. Talán kicsit soknak tűnik a várakozás, de megvan a gyümölcse, amint máris a kezemben érzem a vaskos könyvet.
- Nagyon köszönöm… és… hát… jó éjszakát Sheila. A forgatáson találkozunk. Igyekezz nem elaludni – kacsintok rá mosolyogva, és biztos vagyok benne, hogy megérti. Ez abban is megnyilvánul, hogy duzzogva kezd csücsöríteni, és szép szemei képzeletbeli villámokat szórnak felé.
- Az egyszeri alkalom volt… túlságosan kiütöttem magam. Többet nem fog előfordulni – csak halk kuncogást fojtok vissza, miközben hallgatom.
- Na majd meglátjuk. Akkor holnap. Jó éjt! – mosolygom rá kedvesen, és a saját szobám felé veszem az irányt.
~*~
Reggel korán kelek, és egy frissítő hideg zuhannyal kezdek, hogy kávé nélkül is fel tudjak ébredni. Bizony, az jó lesz majd később is, ha egyáltalán hoznak magukkal a stábtagok. Ha nem, az sem baj, és bírom a strapát, a nélkül is.
Felvetem legkényelmesebb ruhámat, amiben remélhetőleg nem fogok megsülni, majd nekiindulok a napnak. Irány a munka.
Amint meglátom a szerencsétlenkedő fiatal operatőröket, fejemhez kapok, és hozzájuk sietek.
- Idióták! Ne dobáljátok őket! – rivallok rájuk, majd lepakoltatok velük mindent. A platóra tetetek három kiterített plédet, majd utasítom őket, hogy óvatosan tegyék fel a kamerákat. Kénytelenek engedelmeskedni, hisz tegnap Devon is megmondta.
Beülök a nekem szánt terepjáróba, és a volán mögé csapom magam, és épp az övért nyúlnék, amikor egy kedves hang üti meg a fülem.
- Zavarna egy kis társaság?
Azonnal felé fordulok, és elmosolyodom, ahogy meglátom Sheilát.
- Nem, dehogy, ülj csak be – egyenesedem ki az ülésen, és máris nyílik az ajtó.
- Köszi – mondja, miközben behuppan, majd becsapja az ajtót.
- Kösd be magad! – jegyzem meg halkan, majd bólintva fordul hátra, de fent keresi így kiszélesedik mosolyom.
- Hol van? Ezekben soha nem találom! – fordul vissza felém, s csak ekkor mérem végig igazán. Ha nem lennék úriember, most dülleszteném a szemeim.
- Várj, segítek! – mondom halkan, és áthajolva felette, az ülés oldalán megfogom, és kihúzom az övet a csattal együtt, majd bekattintom a zárba, akaratlanul is hozzáérve. – Bocsánat – mondom halkan, mire csak zavartan igazgatni kezdi szemüvegét.
- Semmi baj… - mondja előre figyelve, és kifújok egy kis levegőt. Bekötöm saját magam is, majd beindítom a motort, és a GPS-t bekapcsolva igyekszem megtalálni a forgatás helyszínét.
- Mivel vett rá Devon, hogy el gyere ide? – kérdezi hangosan, hisz a motor zúgása zajosabb mint bármilyen más autóé, ezek a „régi” roncsok már csak ilyenek.
- Semmivel, csak szimplán megkért – válaszolok készségesen, közben az utat figyelve, nehogy egy fának menjünk, esetleg gödörbe essünk vele -, és még mindig jobb, minthogy otthon üljek. – Mosolyodom el a mondat végére.
- Ez igaz – helyesel, a szemüvegét tartva. Bár jó lenne kellemesen beszélgetni, de ez a rázkódás, és a zaj eléggé meggátol benne.
A GPS szerint már nem sok kell, épp vetek rá egy pillantást, majd a műszerfalra, és elkerekedik a szemem.
- A fenébe! – dörrenek fel.
- Mi az? – kapja felém azonnal tekintetét, és ebben a pillanatban le is fullad a motor.
Pár métert zörög még a kocsi, majd megáll, én pedig idegesen dobolok egyet a kormányon.
- Semmi… csak kifogyott a benzin – mosolygom magam elé enyhén feszülten, majd kioldom övemet, és sóhajtva előkapom a Valki-talkit – Devon… Itt Nick.
- Mondd! – recseg vissza én pedig alkarjaimmal támaszkodom a kormányra.
- A GPS szerint kevesebb mint egy kilométerre lefulladtunk tőletek.
- Ki van még veled?
- Sheila – válaszolom kis mosollyal, és pár pillanatnyi csend következik, majd rá nézek, szerencsére teljesen nyugodtan ül.
- Sétáljatok ide, majd a kocsit később elvitetjük – jön végül a válasz. Meglepő, bár mégis logikus… a végeredmény végül a beletörődésem.
- Ezek szerint, sétálunk – húzza el száját, majd mosolyt varázsol arcára – még szerencse, hogy kényelmes cipőt vettem fel!
- Nem mintha a magassarkúról lennél híres – mondom komisz mosollyal, majd kiszállok a kocsiból, és míg kioldja övét, én már az ajtaja mellett is termek és kívülről kinyitom.
- Hölgyem! – nyújtom felé kezemet és biccentek, mire kuncogva csúsztatja bele kis kezét, és kisegítem a nagy kocsiból.
Mivel mellényem zsebében mindig hordok iránytűt ilyen esetekre, útközben sem tévedünk el, csak a talaj, és a fák viszontagságait kell átvészelnünk, szerencsére nem olyan vészes.
- Van egy olyan érzésem, hogy Devon direkt csinálta – jegyzem meg mosolyogva, majd elhajtok előle egy hosszú levelet.
- Már miért tette volna? – kérdezi, és követ tovább, majd napszemüvegét felcsúsztatja a fejére, így lehulló tincsei gyönyörű keretet adnak szép arcának. Még smink nélkül is milyen bájos.
- Tudod szeret szívózni – józanodom ki gondolataimból, és válaszolok kérdésére – Hisz ismered te is, kitelik tőle.
- Most, hogy mondod – mosolyodik el végül ő is, és kényelmes tempóban haladunk tovább.
- De biztos nem számolt vele, hogy te is velem jössz.
- Most már mindegy. De legalább rá foghatom, ha kések.
- Tényleg, nem aludtál el – jegyzem meg pimasz mosollyal, mire mosolygós, mégis durcás arckifejezéssel csapja meg gyengén felkaromat.
- Mondtam már, hogy az csak egyszer volt – háborodik föl, majd vállamba kapaszkodva lép át egy gödröt.
- Jó-jó, tudom – sóhajtok még mindig mosollyal arcomon, és magam elé figyelve érzem, ahogy kis tenyere alatt felforrósodik bőröm, majd sóhajtok egyet – Már nincs sok hátra – állapítom meg az eltelt időből.
- Amint odaérünk, esküszöm megiszom, vagy fél liter vizet, szörnyű meleg van.
- Ilyen az esőerdő – jegyzem meg tapasztalt mosollyal, és viszonozza gesztusom, de ekkor épp megbotlik egy földön lógó indában, felsikkant, és pedig azonnal utána kapok.
Egyik karommal derekát fonom át, hogy ne essen el, a másikkal elkapom a lógó liánt, és így csüngünk a levegőben, miközben őt tartom.
- Figyelj, a… lábad… elé… - halkulok el, miközben felemeli fejét, és arcunkat alig pár centiméter választja el, a feszültség pattanásig húzódik a levegőben, elmerülök csillogó tekintetében, és a közelségétől teljesen elkábulok, ahogy édes illatától is.
Már úgy érzem, hogy ez egy idilli pillanat, egy igazán még filmbe is illő pillanat egy olyan jelenethez, mint a csók, de mielőtt közeledhetnék, egy hang szakít félbe.
- Épp időben érkeztetek gerlicéim! Már készen vagyunk mindennel, ideje kezdeni! – Devon jött volna utánunk?
Szétrebbenünk, azaz felsegítem egyenesbe, aztán magam is felhúzom a lián segítségével, majd a pár méterrel arrébb álló pimasz mosolyú rendezőre pillantok.
- Talán ha jobban figyelnél a kocsikra, vagy értünk küldtél volna valakit, hamarabb ideértünk volna – feleselek bátran, hisz tudom, hogy megtehetem. Sheilára nézek, aki ujjaival épp haját fésüli ki, majd a földre pillantok, és felveszem leesett szemüvegét.
- Tessék – nyújtom át neki, amit mosolyogva fogad el, majd Devon után eredünk, hogy az alig pár méterrel arrébb pihenő, berendezett terepre érkezünk.
Óvatosan lépek ki a fekete terepjáróból. Szandálom alatt megcsikordul az apró kavicsos talaj, ruhámba és hajamba pedig belekap egy kósza szellő. A levegő súlyos a nagy páratartalomtól, a madarak hangját pedig már most hallom. Azt hiszem szeretni fogom ezt a helyet. - Nos, hogy tetszik csillagom? - mosolyogva fordulok a vállaimat átkaroló Devon felé. Furcsa pasas, de hát melyik rendező nem az? Ráadásul nagyon sokat köszönhetek neki. Ha ő nincs, valószínűleg még mindig olcsó kis sorozatokban asszisztálva próbálnék följebb törni. Hálával tartozom neki. - Hát, kicsit hiányolom a fél pucér, izmos, szexi vadembereket, de amúgy gyönyörű hely. Nagyon jól választottál. Már kíváncsi vagyok a forgatás pontos helyszínére is. - Majd holnap meglátod. Mindenesetre... én szívesen leszek a félmeztelen vadember, ha szeretnéd - kacsint rám hatalmas vigyorral az arcán. - Hülye! - nevetve koppintok a fejére, mire drámaian felsóhajt, és széttárja kezeit. - Ezek a nők… soha semmi nem jó nekik. - Dehogynem. Az például remek lenne, ha megkapnám a kulcsaim, és lezuhanyozhatnék - nyújtom felé a tenyerem, s már landol is rajta a kulcs. Hálásan biccentek és elindulok megkeresni a hozzá tartozó ajtót. Csak egy csomagot vitettem föl, amiben egy hálóing, a holnapi és a ma esti ruhám van. Meg persze egy két fontos dolog. A többi táska már a lakókocsiban van, ami holnap korán bevisz minket. Áhhh… már most legszívesebben lefeküdnék, de hát nem lehet. Ezek az ostoba ismerkedős partik. Mindig is elítéltem őket. Csupán arra jók, hogy az első forgatási nap elteljen a józanodással, és az alvással. Előre látom, hogy a holnap egy katasztrófa lesz. Remélem, azért megtaláljuk a helyszínt. Halk sóhajjal nyitom ki a szobám ajtaját, és nekiállok készülődni. Éljen...
oOoOo
Még egy pici szájfény, ééééés… kész. Elégedetten szemlélem a tükörben magam. Nem is lett rossz. Erre az alkalomra még talán ez is sok, de Devon azt mondta csípjem ki magam, mert lesz egy meglepetése. Nála sosem lehet tudni. A lényeg, hogy újságírók ne legyenek. Megigazítom ruhám, fülem mögé igazítok egy tincset és már mehetek is.
Mosolyogva nyitok be a terembe, és szinte mellbevágó a kirobbanó tapsvihar. Te jóságos ég. Zavartan pislogok párat, de más meg is érkezik Devon és átveszi az irányítást. Az arcára nézve látom, hogy már bőven eleget ivott. No igen, sosem vetette meg az alkoholt. - Íme, a mi kis csillagunk, filmünk sikerének záloga, Sheila! - kiált föl jókedvűen, mire én csak nevetgélek egy kicsit. Szerencsére mindenki visszatér a beszélgetéshez, így kikerülök a középpontból. Elméletben már megszokhattam volna a rivaldafényt, de… néha még mindig zavarba hoz. Ezt talán sosem fogom kinőni. - Na gyere szépségem, bemutatlak pár embernek – ragadja meg karom, és maga után húz. Kezdődhet is a jó pofizás. Bájmosoly föl, és gyerünk.
Szerencsére nagyszerű gárda jött össze. Devonnak mindig volt érzéke hozzá, hogyan válasszon embereket. Sokukat ismerem már korábbi forgatásokról, így ez megkönnyíti a munkánk. Mind a legjobbak a területükön. Ez a film tényleg nincs a véletlenre bízva. Mikor már teljesen kiszárad a szám a sok beszédtől, nekiállok keresni magamnak valami ihatót. Igazából már csak egy dolgot hiányolok. Devon azt mondta lesz egy nagy meglepetése, és még nem árulta el mi az. Attól tartok, ha túl sokáig halogatjuk, már olyan állapotban lesz, hogy ha akarja se tudja felfedni a titkot. Jobb lesz, ha ezt megiszom, és utána megkeresem. Piciket kortyolgatok a hideg üdítőből. Csoda hogy találtam valamit, amiben nincs alkohol. - Sheila, nézd kit csalogattam ide – tessék? Kíváncsian fordulok meg, és a döbbent arcot látva azonnal elmosolyodom. Istenem, de rég láttam. - Nickolas – köszöntöm jókedvűen, halkan fölkuncogva mikor átpasszolja a picit részeg Devont az egyik srácnak. Nem sokat változott. Még mindig idióta. - Rég láttalak, Sheila – mosolyogva lép mellém. Na igen, nagyon rég találkoztunk. Tíz éve… talán. Akkor még nagyon fiatal voltam, és ő is. Meg kell mondanom, nagyon jól áll neki ez a kis kor. Lenyűgöző. - Én is téged. Tudom nagyon sikeres lettél, örülök neki, de szerintem nem lep meg, hogy tudom, hisz mindenhol ott vagy szinte – és ezzel teljesen igazat mondok. Pár napja is láttam egy filmjét. Nagyon tehetséges. Megkockáztatom, hogy nála jobbal még nem is találkoztam. - Ugyanezt én is elmondhatnám, hisz ha nem járok forgatni, vagy nem utazok, én is nézek tévét, járok moziba. - Értem – kb ennyivel tudom lereagálni. Kicsit zavarba is jövök a nyílt dicsérettől. Még akkor is ha nagyon jól esik. Főleg egy másik híresség szájából. Jó hangulatú beszélgetés kezdődik. A repülőút szörnyűségeiről, az itteni gyönyörű tájról, és persze a filmről. Devon nem mondott neki semmit. Hát… ezen nem csodálkozom. Az a pasas jobban szét van esve, mint én. Beavatom a részletekbe, fölvázolva neki a történet lényegét. Úgy tűnik érdeklődik, és ez már jó hír. Egy idő után viszont én is kifogyok a mesélnivalóból. - Tudod mit? Nekem van egy másolatom a forgatókönyvről. Ha majd fölkísérsz, akkor szívesen odaadom. - Rendben, nagyon köszönöm - egy hálás mosoly, amitől még vidámabbnak érzem. Nagyon jó újra látni. Minden érdekel, ami eddig történt vele. Szeretem hallgatni mikor mesél. - És mondd csak, hogy van a feleséged? Őt nem hoztad magaddal a forgatásra? Biztosan tetszene neki a hely – jegyzem meg aprót kortyolva italomból. - Hát… mi már három éve elváltunk – paff… Jó nagy gólt lőttél Sheila. Magadnak. - Én… nagyon sajnálom, nem tudtam – szabadkozom, és arcán megjelenik a mosoly árnyéka. Máris jobb. - Semmi gond, nem tudhattad. Te hogy állsz a dologgal? Van már vőlegényjelölt? – most rajtam az elkomorodás sora. Oké, nagyon jól megy… remekül. - Bocsi… - kérne elnézést, de nevetve emelem föl fejem, mire csak értetlenül pislog. - Most hogy sikeresen belegázoltunk egymás magánéletébe, fölmehetnénk a forgatókönyvért? Az legalább nem lesz ilyen kínos – leteszem poharam, és ő ugyanígy tesz. Mosolyogva intek fejemmel az ajtó felé, és nekiindulok. Nick mellettem sétál, és már újra folyik a társalgás. Könnyedén fölpattantunk naaagy hasra esés után. Kellemes érzés.
- Bejössz? – kérdem a szobámhoz érve, mire megrázza a fejét. - Inkább itt megvárom, már késő van, nem akarlak zavarni. - Ahogy gondolod, nem erőlködöm - vonom meg a vállam, és már nyitom is az ajtót. Az első dolgom persze az, hogy levegyem a szandálom. Végre szabadság. Utálom az ilyen szadista dolgokat… de hát ha egyszer muszáj. Bár lehet, hogy divatba fogom hozni újra az egyszerű papucsokat. Mennyivel könnyebb lenne úgy az élet. Tenyereim összecsapva látok neki fölkutatni a forgatókönyvet. Csak egy táskát hozattam föl, de így is eltart egy darabig. Meg fogom fogadni, hogy rendbe tartom a dolgaim. De most tényleg. Pár perc múlva meg is találom, s már mosolyogva nyújtom Nicknek. Ahogy átveszi, kezünk összeér egy pillanatra, amitől megborzongok. Ez mi a fene volt? - Nagyon köszönöm… és… hát… jó éjszakát Sheila. A forgatáson találkozunk. Igyekezz nem elaludni – ez a vigyor… Morcosan csücsörítek ajkaimmal. Miért kellett fölhoznia? - Az egyszeri alkalom volt… túlságosan kiütöttem magam. Többet nem fog előfordulni – és tényleg nem. Nem volt túl jó élmény, nem vágyom rá megint. Azon a forgatáson találkoztam Nickkel. Apró szerepem volt, de még azt kis lekéstem. Oké, fiatalság bolondság. - Na majd meglátjuk. Akkor holnap. Jó éjt! – egy szívdöglesztő mosollyal búcsúzik, én meg csak pislogok utána. Nem értem hogy hagyhatta el a felesége. Kedves, udvarias, humoros, és nem utolsó sorban szörnyen jóképű. Nem értem… Sóhajtva megyek vissza a szobámba, veszek egy jó hosszú fürdőt, majd bedőlök az ágyba. Holnap hosszú nap lesz, és legalább nekem frissnek kell lennem. A stáb nagy része úgy is használhatatlan lesz. Na mindegy, majd Nickkel kiötlünk valamit. Vigyorogva fordulok másik oldalamra a takaró alatt, majd a holnapot szövögetve merülök pihentető álomba.
oOoOo
Napszemüvegemet megigazítva, összefogott hajamból egy szökött tincset a fülem mögé igazítva szemlélem a készülődő tömeget. Akár egy hangyaboly. Egy nagy, fáradt, nyúzott arcú boly. Tudtam, hogy ez lesz. Túl sokáig buliztak, és most sorban ki fognak dőlni. Délre már több mint a fele az egyik fa tövében fog aludni. Tekintetemmel Devont keresem, de úgy tűnik nincs itt. Már biztosan valamelyik lakókocsiban hortyog. Igazi forgatási hangulat. Szemlélődés közben viszont kiszúrom Nickolast, aki épp a kamerákat pakolászókat felügyeli. Ma sem vitte túlzásba az eleganciát, de nem gond. Neki az áll jól. Oké, nem mintha én annyira kiöltöztem volna. Egy egyszerű top - shortpárosítás, természetesen kényelmes cipővel. A magas sarkú nem való dzsungelbe… és emberi lábra se. Egy darabig még nézem, ahogy tanácsokat osztogat, majd amint beszáll az egyik nagy terepjáróba, nekiindulok. Ha már autózni kell, akkor a társaság legyen jó. Nincs kedvem valamelyik színésznő mellé becsücsülni, és órákon át a „hogyan ápoljuk helyesen a hajunk?” témáról beszélgetni. Bedugom fejem a kocsi ablakán, és hatalmas vigyort villantok kedvenc operatőrömre. - Zavarna egy kis társaság?
Egyetlen nagy bőrönddel állok a reptéren, kezemben a jeggyel, s nézem a hatalmas kijelzőt. Nem sok kedvem van elutazni, pláne nem ilyen „ hirtelen”, de hát régi barátról van szó, aki neves rendező, és a régi kapcsolatok ápolását nem szoktam elhanyagolni, s mivel jelenleg van elég szabadidőm, azaz nem találtam ki újabb forgatást, így ráérek. Eddig egyetlen pozitívum van benne, hogy egy szélső, amazonasi dzsungelrészen forgatnak, ami nem túl veszélyes, mégis tele van izgalommal. Voltam már ott, nagyjából ismerem a helyet, de remélem nem valami új Indiana Jones átdolgozást akarnak forgatni, mert akkor azzal a lendülettel utazom is haza. Mindennek van határa, és a barátságaimnak is. Végre megérkezik a gép amivel utaznom kell, s szinte elsőként állok be a sorba, hogy elfoglaljam a helyemet, így nem kell sokat tolonganom, már ülhetek is le.
~*~
Egész úton azon gondolkodtam, hogy vajon kik lehetnek a színészek, akikről Devon egy árva szót nem szólt. Tudom mikor ilyen… amikor meglepetést akar szerezni, ismerem már. Már csak azt kell megtudakolnom, hogy kellemes vagy sem az a meglepetés.
- Nick! – rikolt fel egy ismerős mély hang, s oda kapom tekintetem, miközben a csomagomra várok.
- Devon! – mosolyodom el, mikor hasonló hangnemben szólok vissza neki, s pár másodperces férfias baráti ölelés után el is enged és simán csak kezet rázunk.
- Milyen utad volt? – kérdi kedvesen, s csak megrázom a fejem.
- Semmi különös nem volt. Viszont érdekelnének a színészeid – jegyzem meg hiányosságát, de csak leint.
- Óh ne is mondd, nem bírok velük, de majd meglátod te is – bakker, na ez volt az amit nem akartam, de már mindegy… még megtudakolom milyen filmről van szó, és talán balszerencsémre, talán nem de egy egész jónak ígérkező filmről van szó. Ők már ide kint vannak, egy teljes napja… Hehh… Még forgatni sem kezdtek el, de már meghívtak, mondván „erre csak utólag gondoltunk, hogy segíthetnél”. Gyanús nekem, hogy már a színészekről panaszkodik mikor még nem is forgattak.
Felkapom a csomagom, ami végre kiforog az állványon, és már indulhatunk is, hisz Devon kocsival jött elém.
~*~
Megérkezünk a szállodába, ahol ma éjszakára még megszállunk, tartunk egy kezdő bulit, majd holnap délután leutazunk külön autókkal a forgatás helyszínére. Már várom a holnapot, hisz jobban szeretem azt a nomádnak mondható környezetet, mint ezt a fényűző berendezést, de nem panaszkodhatom, sokan ilyen helyre sem jutnak el, akik ide vágynak.
- Este jelenj meg a Páva teremben, ott tartunk egy kis nyitó bulit – veregeti meg vállam – ott majd megmutatom neked a színészeket is – mosolyog, tehát tényleg sántikál valamiben, na de majd meglátjuk.
~*~
Nincs kedvem kiöltözni, így csak egy egyszínű inget, rá egy kigombolt mellényt kapok fel, majd sötét nadrágot, ami most kivételesen nem farmer, s így megyek le a többiekhez, stílusos késéssel. Benyitok a terembe, s úgy látom már mindenki itt van, csak én hiányoztam. Páran felfigyelnek rám, de szerencsére olyan csendben jöttem le, hogy nem zavartam meg a partyzó tömeget. Ez is volt a célom.
- Na végre Nick! – jön megint elém Devon, majd vállon keresztül át is karol, kezembe nyomat egy pohár italt és már húz is tovább. Úr isten hova kerültem? Na jó, tudom hova, hisz Devont is ismerem, szerintem már idő előtt felöntött a garatra egy jó kis Whiskyvel, és most kellően be van állva. Sorra mutat be a statisztáknak, a kollegáknak, akiket majd irányítanom kell, s csekélyebb színészeknek.
- Te kis szemét, azt mondtad ripacsok vannak itt – mondom halkan mosolyogva, mert persze őt sem akarom lejáratni, hiába csak viccről volt szó.
- Bocsi, de szeretem látni a meglepett arcodat – heh… ekkora idiótát… De csak mosolyogni tudok rajta. Megközelítünk egy nőt, aki épp háttal áll nekünk, szinte már én támasztom Devont, de azért nem súlyos a helyzet, még party képes.
- Nos Nick, hadd mutassam be neked filmünk fő sztárját… - már csak a dobpergés hiányzik a mondandójából, komolyan – Sheila, nézd kit csalogattam ide – mondja vigyorgó hanggal, s egy pillanatra meghökkenek, amikor meg is fordul a személy, s nem kis meglepetés ér, amikor egy ismerős arccal találkozom.
- Nickolas – mosolyodik el, s én is így teszek.
- Pete, vigyázz rá – lököm neki oda Devont, aki csak nagy pislogással konstatálja röppályáját. Sheila felkuncog, és így visszafordulok felé.
- Rég láttalak, Sheila – állok mellé, az asztalhoz, hogy kedves csevejt kezdjek el vele. Devonon kívül ő az egyetlen ismerős arc ebben a tömegben, és had ne mondjam, sokkal kellemesebb, mint annak a baleknak a képe.
- Én is téged – jegyzi meg mosolyogva – látom nagyon sikeres lettél, örülök neki, de szerintem nem lep meg, hogy tudom, hisz mindenhol ott vagy szinte – milyen kedves és bájos. Régebben is az volt, de mára már ünnepeltebb színésznő lett, és ahogy látom, ez a nyomás nem változtatott rajta semmit, aminek végképp örülök.
- Ugyanezt én is elmondhatnám, hisz ha nem járok forgatni, vagy nem utazok, én is nézek tévét, járok moziba.
- Értem – kevés sminkje alatt jól meglátszik a pillanatnyi pír, és ez még bájosabbá teszi megjelenését. Elkezdünk egyszerű, hétköznapi dolgokról beszélgetni, végül a filmnél lyukadunk ki, s erről társalgunk a legtöbbet, hisz Devon természetesen erről sem mesélt semmit, szokásához híven. Na de szerencsém van, és volt itt egy kedves arc, aki beavat a dolgokba.
