Hirtelen megérzem puha, finom nyelvét a bőrömön és akaratlanul is sóhaj szakad fel ajkaim közül. Gyengéden hajába túrok, miközben magamhoz húzom egy csókra. Hirtelen abbahagyja a masszírozást, kényeztetést és magával húz egy alacsony kis ülőféleséghez. Segít elhelyezkedni ülő helyzetben, majd ölembe telepszik és nyakamat veszi célba gyengéden nyalogatva, csókolgatva a bőrömet. Nagyon jólesik, bőröm lúdbőrös lesz az izgalomtól. Kezei a kezemet fogják és megérzem apró, meleg pofiját a tenyeremben. Végül lejjebb húzza és ajkait simogatja gyengéden, óvatosan, majd bekapja ujjaimat. Elóször csak mutatóujjamat, majd a középsőt is és játszik velük. Jólesik, ahogy ott ül az ölemben, érzem, hogy mennyire izgatott, szeretne már bennem lenni, de játszani is akar, ingerelni engem, ahogy én vele teszem. Kényeztet. Jólesik, mert kedves gesztus és ez jelzi, hogy nem fél már tőlem, nem idegenkedik már az érintésemtől.
Hirtelen kitépi ujjaimat szájából és érzem, hogy feljebb térdel és szinte leheli az egyetlen szót, mint egy régi kérdésre adott választ.
-Akarom.
Körmei végigkaristolják a bőröm, míg ujjaim lejjebb nyúlnak, hogy előkészítsék bejáratát a befogadásomra. Azonban, mielőtt még végezhetnék eltol, és hátrébb döl. Nem értem, miért teszi. Talán mégsem akarja? Hazudott volna? Ismét?
-Umi?... - kezdek bele, de lepisszeg.
-Shhh! – susog halkan, elhallgattatva engem.
Hirtelen ragadja meg farkam, aztán hirtelen érzem, ahogy rám csusszan és felszisszen a fájdalomtól. Nem készítettem elő, így jóval fájdalmasabb a dolog, de ő nem sír, nem ellenkezik, nem rinyál sé kiabál. Mozogni kezd rajtam, aprókat nyög, mint akinek jólesik ez a fajta fájdalom.
Hamarosan kezeim csípőjére tapadnak és igen, nagyon jólesik, főleg, mikor gyorsabb vágtába kezd, én pedig magamhoz ölelem, kényeztetem oldalát, hátát, apró csókokat váltok vele, és mikor el-elválunk ő hangosan nyöszörög a gyönyörtől. Nem kell sok idő, míg elmegyek benne és ő kielégülten dől nekem. Azonban még felkel, felemelkedik, és leszedi a nyakkendőt a szememről. Erőtlenül mosolyodik el, és visszahajtja a fejét a vállamra.
-Maradj velem... – mormogja halkan, majd elalszik.
Lassan húzódom ki belőle és tekintetem kezeire esik. Vágásokat látok, sebeket. Tehát tényleg vagdosta magát anélkül, hogy elmondta volna. Talán azután, hogy rajtakaptam. De most már minden rendben. Óvatosan emelem fel, majd viszem fel a szobába és fektetem le az ágyba, miután megtörölgetem. Olyan édes és kedves. Már nem haragszom rá. Én is lefekszem mellé és hozzábújok. Milyen gyönyörű. Szeretem őt. Mindennél és mindenkinél jobban. Ő az életem. Meg fogom védeni, ha kell, az életem árán is.
~*~
Reggel még békésen alszom, amikor hatalmas robajra ébredek. Azonnal felülök felveszem a szemüvegem. Körbenézek és megpillantom Umit, amint a földön fekszik, mellette egy táska, amiből pénz, ruhák és még számtalan más dolog szórodott ki. Umi riadtan néz rám, amikor megpillant és igyekszik mindent gyorsan visszasöpörni a táskába. Ám én felkelek és pár hosszabb lépéssel már mellette is termek és felemelek egy véres kötszert. Umi azonnal megdermed, elkerekedett szemekkel vizslat és a falhoz hátrál, mintha arra számítana, agyon fogom verni.
-Ne… ne haragudj… Yuu-san… - suttogja félve és könnyes szemekkel pislog rám. – Én… el akartam mondani, de… de…
-Semmi baj – rázom a fejem. – Féltél, igaz? Attól féltél, hogy itthagylak, ha kiderül, megvagdostad magad, ugye? – kérdem, mire egy bólintást kapok válaszul. – Kis butuskám. Sose hagynálak el, mondtam neked.
-Biz… tos? – kérdi, miközben rám pislog.
-Biztos – kúszok oda hozzá és törlöm le a könnyeit. – Mellesleg, honnan van a pénz?
-Dolgoztam érte – hangzik a halk felelet. – Amíg te is dolgozni jártál, én… én is dolgoztam a szomszédban. Kajimura-sannak segítettem mindenfélében és ő adott érte pénzt. Nem akartam eltitkolni, csak… féltem, hogy haragudnál, amiért elhagytam a szobát.
-Dehogy haragszom – ölelem magamhoz. – Tényleg felnőttél, Umi, ha már pénzt is keresel.
-Nem haragszol? Egy egészen icipicikét se? – néz rám döbbenten.
-Egy egészen icipicikét se – nyomok egy puszit a homlokára.
Hozzám bújik. Végre úgy tűnik, minden kezd rendbejönni köztünk. Simogatom a kis hátát, lágy haját, hogy lenyugodjon. Semmiért nem tudnám újra úgy bántani, mint aznap éjjel. Én is megbántam és ő is megbánta. De most, hogy újra együtt vagyunk, remélem, minden oké lesz. Végül kibontakozunk egymás öleléséből. Segítek neki összepakolni, majd felöltözünk és telefonon rendelek valami reggelit. Umi ezalatt beágyazna, de megfogom a kezét. Az a szobalány dolga. Ő eleinte érdekesen néz, de aztán hajlandó szót fogadni. A reggeli hamarosan megérkezik, és látom, hogy Uminak igen jó étvágya van. Az étel is remek, nagyon finom, hagyományos japán reggeli. Umi még nemigen evett ilyesmit, így minden új és változatos neki, ennek ellenére nem válogat az ennivalók között, mindent megkóstol és csemegézik.
-Mi lenne, ha reggeli után szétnéznénk a városban? – vetem fel az ötletet. – Ha már itt vagyunk, akkor legalább ismerkedjünk meg a hellyel.
-Yuu-san… - emeli fel a fejét, és komolyan néz rám. – Nem maradhatnánk itt? Örökre.
-Örökre? Tényleg ezt szeretnéd? – kérdem.
-Tényleg. Itt szép és kellemes. Csendes és nyugodt minden. Én… én szeretnék örökre veled lenni, Yuu-san – elpirul a vallomásra, nekem azonban nagyon jól esik.
-Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor majd keresünk egy kis házat, én meg dolgozni fogok – mondom, mire felderül az arca. – Körülnézünk, hátha van kiadó ház, amit ki tudnánk bérelni.
-Köszönöm, Yuu-san – suttogja mosolyogva.
Visszamosolygok rá. Számomra mindennél fontosabb, hogy ő biztonságban legyen, hogy boldog legyen és elégedett. Reggeli után kapjuk magunkat és elindulunk. Kulcsunkat leadjuk a recepción, majd magunk mögött hagyjuk a szállodát és elindulunk. A város valóban gyönyörű és békés. Az utcákon nem sok ember lézeng, csak néhány gyerek siet az iskolába. A járdán futnak végig táskával a hátukon. Umi kiváncsian nézi őket. Talán nem igen látott még iskolásokat az életben, hiszen fiatal lehetett, amikor az intézetbe került, vagy akárhová, ahol kísérleteztek rajta.
Umin látom, hogy boldog. A város határába megyünk, ahol hatalmas napraforgómező terül el. Umi csak bámul, majd nevetve futni kezd és pillanatok alatt eltűnik a virágok között.
-Umi! – kiáltom, majd utána futok. – Umi, hol vagy?
Sehol egy hang. Egy idő után kezdek félni, hogy valami baja esett, de hirtelen két kar ölel át és valaki felkacag mögöttem. Umi az, én pedig megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
-Itt vagyok, Yuu-san! – nevet fel és rám néz, amikor megfordulok.
-Kis bolondom. Azt hittem, eltűntél – ölelem magamhoz, ám mikor felnézek, a szar is belém fagy.
Egy túlságosan ismerős terepjáró hajt végig az egyik utcán. Katonai terepjáró, de én inkább a sofőrt figyelem. Ismerős orvosi egyenruhát hord, mint amilyet ők is hordtak, akik Umit bántották. Csak Umi ne forduljon meg. Tehát tudják, hogy itt vagyunk, vagy a közelben.
-Valami baj van? – kérdi Umi. Ugye nem vett észre semmit?
-Nem, semmi – mosolygok rá. – Gyere, sétáljunk egyet, jó? Itt minden szép. Majd eljövünk ide piknikezni.
Umi nevetve bólint és a kezem fogva kezd el futni velem. Én vele futok, de szívemet mégis rossz érzés szorítja össze. Az az autó… Tudják, hogy itt vagyunk. Umi veszélyben van, és nem tud róla. Meg fogom védeni! Bármi áron!
- Hazug - suttogja még bele a csókba, de nem ellenkezik. Szíven csap, hogy így gondol rám, pedig tudom, annyira igaza van, és azzal is tisztában vagyok, hogy most rombolom le azokat a dolgokat benne, amelyeket eddig felépítettem. Sajnos nem vagyok képes ellene tenni, és talán engem még jobban kínoz, mint őt, mert ő csak elszenvedi, én megszenvedem azt, hogy szánt szándékkal kell ezt tennem vele, azzal a csodás lénnyel, akit még magamnál is jobban szeretek ezen a világon. Fáj, hogy nem magyarázhatom meg, mert én sem értem igazán, mi folyik idebenn a fejemben, a szívemben, a lelkeimben...
Gyenge vagyok, könnyeim megint elárulnak valamit, amit nem kellene, mert csak bonyolítják és érthetetlenebbé teszik az egyébként is zavaros szituációt, s a fejem egyre csak kavarog, ahogy az ölébe ránt, s az elkeseredett, csóknak csak csúfolandó nyelvcsatát, mélyebb, szenvedélyesebb színtérre tereli. Mélységesen elvörösödöm arra a hangra, amelyet produkálok, pedig csak végigsimított a hátamon. A törlőkendő lágyan zizeg ki a kezeim közül, mint a homok, az idő homokja, mely zavartalanul pereg tovább, nem törődve dermedt, szenvedélytől terhes gondolataimmal. Ujjai, jól ismert ujjai a kendőt használva alibinek, lágyan kényeztetnek végig, benedvesítve fehér bőröm. A szívem megint olyan elviselhetetlenül kalapál, hogy szinte felsikoltanék: szakadjon ki végre, mert már nem bírom elviselni!
Az elnehezült légzés is megszokott tünet - meg lehet ezt szokni? - s csak nehezíti a még mindig rabságban tartó csók. Bár ne szakadt volna meg, már ez is veszélyes játék, de a helyzet egyre inkább komplikálttá vált, és olyan határt készültünk átlépni, amelyet nem akartam, amelyet nem szabad Miatta és Yuu-san miatt! Mégsem tudok nemet mondani nedves és kipirult ajkainak, s biztató-hívogatón hajtom oldalra a fejem, hogy teljesen birtokba vehesse nyakam érzékeny völgyét.
Megfosztottam a látásától, s magam szürke íriszei ragyogó fényétől, a másik a test mögött lehetne akárki... Ez nem olyan, nem igaz? A gátat, amely él bennem, át lehet verni ennyivel? Áltathatom magam?...
Kiejtem a kezemből a gondolat gombolyagfonalát, amely messze gurul a távolba, ahogy ajkai lejjebb vándorolnak, meghódítva mellkasom síkságait, s apró, rózsaszín dombjait, mire befejezi a körutat, ismét a nyakam ívében pihenve meg, a biztosíték kiégett, én pedig elvesztettem józan eszem minden gátját és aggodalmát.
- Yuu... san... - tör ki belőlem az eszeveszett vágyakozás halk nyöszörgéssel.
- Élvezed? - suttogja bele a fülembe, a forró levegő, mely csiklandoz, kontúrozza közelségét, egész kimelegszem tőle... - Vagy hagyjam abba?
A második lehetőség beindítja az ösztönök szirénáit, immáron gondolkodás nélkül vágom rá egész közel préselve magam hozzá: - Csi...náld... kérlek...
Az arcát nézem, s hagyom, kezem vezesse arra, amerre kedve tartja, mégis, ahogy ujjaim megérzik merevedését, az agyam tízezerszeres sebességgel kezd pörögni, elvesztve a jelent, a pillanatot, messzire süllyedve valaki más múltjában, de közben a test, mintha csak beprogramozták volna, színészkedik tovább, mintha semmi sem történne az égadta egy világon.
Hajamnál fogva ránt fel, a lélegzetem már rég elveszett, testem remeg a félelemtől, a fájdalomtól és valami kimondhatatlan, érthetetlen vágytól, s dühös zihálása mellett mindent betölt a rezgés, amely abból a kis eszközből jött, amit durván erőltetett belém, s amely most szétfeszíteni igyekezett. A szürke falak gúnyos, hűvös nevetéssel nézték végig az egészet, semleges, nemtörődöm szemtanúi lettek sokadik alkalommal annak, hogyan “nevel” egyetlen uram és parancsolóm.
- Sokkal jobbnak kell lenned! - sziszegi méreggel kevert hangján. - Megtestesült vággyá, magává a szerelemmé kell válnod, hogy te lehess a legjobb! Meg kell értened, azt kell használnod, amid van!
Ujjai elernyednek, s tincseim kicsúsznak közülük. A földre hullok erőtlenül, hogy újabb ujjak ragadjanak meg, s fordítsák gazdájuk felé könnyekben ázó, sírástól és pofonoktól dagadt arcom.
- Tedd, amit tenned kell, ne kelljen benned csalódnom! - hallom az ítéletét, amelyet rám mondott szív nélkül. A kezem remegve mozdult, csak az járt a fejemben, ha engedelmeskedem, kevesebb ideig tart, sokkal kevesebb ideig... Lehunytam hát szemeim, s zúgó fejjel vettem számba az ismeretlenek duzzadó vágyát öklendezve... A falak szürkéi leolvadtak, s alóluk elegáns tapéta penészes maradványai bukkantak elő, a tér, az idő folyamatos körforgásba kezdett, az arcok, a kéjes vicsorok, merevedéseik mozgásban voltak, változtak lüktetve, csak én maradtam ugyanaz a térdelő, könnyező alak.
“Magává a szerelemmé kell válnod, a megtestesült vággyá”.
Ai teszi kezeit a szemeimre, eltakarva az emléket, elfedve mindent.
- Szabadulj tőlük! Nincs rájuk szükséged, szaladj vele, messzire, addig, míg el nem felejtesz mindent, s csak ő marad: Yuu!
A jelen hirtelen kapcsol, s kellemesen rándulok össze az érzésre, amelyet gyakorlott ujjai keltenek munkájukkal. De a falak itt is hűvösek, és a rossz érzés, az emlék, amelyet Ai terelt ki a fejemből kis híján nyomtalanul, visszalopózni igyekszik.
- Ne... itt... - sóhajtom, s mozdulatai elhalnak, ahogy figyel, rám figyel, én mit szeretnék. Ai segít talpra, magamtól nem ment volna, majd gyengéd mosollyal mutat rá, s én csak magamban bólintva fogom meg a kezét, és vezetem, míg ő követ vakon. Bárhova követne, anélkül hogy valóban elvárna bármit is... Csak őt szabad látnom, csak őt... Ai, én csak őt akarom!
Ahogy én Yuu-san kezét, Ai az enyém fogja meg, s míg kivezet a medencéhez, halk tanácsot suttog a fülembe, amely pírt rajzol az arcomra és kételyeket, de ő biztatóan pillant rám, mielőtt semmibe foszlana magunkra hagyva minket. Gyengéden ültetem a medencébe, magam a szélére ülök, s még mindig fogom a kezét. Ai szavai forognak bennem érlelődve: Ha akarod, akkor ne láss mást, csak őt, ne érdekeljen más, csak ő, és add meg neki mindazt, amire vágyik!
Aprót bólintok, mintegy másik felemnek válaszul, ahogy kezét a lábamra helyezem, s nézem ajkaira halványan kiülő vágyakozó mosolyt. Saját sóvárgásom sem múlt el, sőt, azt hiszem, csak erősödött, s a kétség utolsó cseppje is kiszállt belőlem, ahogy puha ajkai körbeölelik legérzékenyebb pontom. A kéj hirtelen lep el, s felszabadultan nyögök fel közelebb helyezkedve, még mélyebbre merülve benne, magamba, az egész világba. Ösztönösen túrok a hajába, aztán lejjebb vezetem kezeim vállaira, hogy felváltva simíthassam végig és kapaszkodhassak meg benne. Nem zavartatja magát, kényeztetése fokozatosan, de rohamtempóban borítja lángba a testem és a lelkem, hogy végigborzonghassak nyelve hűvösen nedves “lépteire”. Alig tudom magam megtartani, minden remegésnek indult, hogy beteljesedhessen, de még játszik velem, s belemegyek, hangosan könyörögve.
Nem kellett kétszer mondanom, boldog lebegésbe süppedve vetettem hátra a fejem, szabad utat engedve a hangomnak, a remegésnek, az érzelmek áradatának, ő pedig gyengéden, de felfal teljesen, miközben a világ virágba borul.
Megizzadva, lélegzetem után kapkodva dőlök hátra a hűvös kövön elterülve kipirulva, megkönnyebbült elégedettséggel, dorombolva. Yuu-san fejét az ölemre hajtja, ami megmosolyogtat, de nincs erőm, hogy beletúrjak a hajába, egyelőre meg kell fékeznem vadul száguldó szívem, így lehunyom a szemem, és megpróbálom kontrollálni a légzésem, miközben élvezem a könnyedséget: hosszú hónapok feszítő terhétől szabadultam meg, és nem éreztem őt a fejemben, nem volt itt, nem ért el, nem volt hatalma felettem.
- Umi! - a hang halk, kedves és gyengéd, mégis felriaszt. Zavartan pislogok egy keveset, míg végre válaszolok. Azt hiszem, elbóbiskolhattam...
- Igen... Yuu-san... - suttogom még kicsit kábán a röpke álomtól felülve. Yuu-san még mindig az ölemben fekszik.
- Akarod? - kérdezi tömören, de nem volt szükség magyarázatra. Pontosan tudom, mire céloz. Óvatosan hajolok lejjebb, s válasz helyett könnyed csókot lopok az ajkaira. Akarom, őt akarom, bármi is történt a múltban bárkivel, aki bennem van és nem én vagyok, én, Umi, Yuu-sant akarom, és pont ezért meg kell adnom neki, amit csak tudok, ahogy Ai is mondta. Ahogy a pók hálózza be áldozatát, fonom karjaim a nyaka köré, hogy becsusszanhassak mellé a medencébe. Annyira kellemes, ahogy keveredik az olaj és a teste jellegzetes illata. A mellkasához közel hajolva szagolom végig, tenyeremmel puhán döntve a medence szélének. Bár a víz nem túl mély, mégis eléggé zavaró, hogy derékig ér...
Míg az orrom lefelé élvezte a lehetőséget, kipirult arccal, a korábbi kényeztetések emlékeit visszaidézve, azokat reprodukálva nyelvem veszi át a vezető szerepet, és apró körkörös motívumokat rajzolok láthatatlanul finom bőrére. A fülem zúg az izgatottságtól, minden idegszálammal igyekszem befogni minden reakciót, amelyekből következtethetek arra, hogy jól csinálom, élvezi. Paszteles mosoly villan pofimon, ahogy gyengéden túr a hajamba, magához vonva egy csókra. Alattomosan térnek ujjaim a lényegre, s belemosolygom a csókba, mikor felmorran. Nem gondoltam volna, hogy ennyire izgató a másik testével játszani, ahogy azt sem, hogy ennyire boldoggá tesz minden apró sikerélmény. Ráadásul roppant türelmetlenné tesz: akarom, minden porcikáját, minden egyes apró négyzetcentiméterét! Most! Azonnal! A kényeztető, maszírozó mozdulatokat ideiglenesen felfüggesztem, hogy még mindig vak angyalom magammal vonjam a medence azon részéhez, ahol magasított ülőrészt alakítottak ki. Segítek elhelyezkedni neki, majd az ölébe telepszem ingerlőn, s épp úgy veszem nyakát célba, mint ő nekem, óvatosan, tapogatózva tapasztalva ki gyenge pontjait. Kezem közben kezét kutatja, s ahogy megtalálom, arcomhoz emelem, s egy fél pillanatra beletemetem tüzelő pofim, s végigcsúsztatva ujjait végül az ajkaimra rajzolok velük apró vonalakat elhagyva nyaka ízletes vidékeit, hogy aztán befogadjam . Először csak a mutatóujját, majd a középsőt is, játszogatva velük, egész benyálazva őket. Honnan jött az ötlet? Honnan gondoltam, hogy egyáltalán jó lehet így? Ösztön? Tudatalatti? Átsejlő emlékek egy más életből... kételyek azonban akadnak, mert nem látom, nem olvashatom ki tekintetéből, mit gondol.
Meleg párát lélegezve ki tépem el magamtól ujjait, lejjebb irányítva őket, közben fejem a vállára döntöm, s feljebb térdelek, szabad utat engedve, csak kilehelem magamból a szót, válaszolva egy talán már el is felejtett kérdésre: - Akarom.
Mintha szükség lett volna erre a vallomásra...
Ajkaim megremegnek, körmeim enyhén végigkaristolják érzékeny bőrét, míg ujjai engedelmesen barangolnak be előkészítve. Még nem akarom elveszteni az eszem... Határozott mozdulattal tolom el, kénytelen hátrébb dőlni. Türelmem utolsó foszlányai is szanaszét foszlottak.
- Umi?... - kérdezne.
- Shhh - pisszegem le fészkelődve. Ajkamba harapva emelkedem fölé, majd kezeimmel tartva merevedését, a fájdalommal mit sem törődve fogadom magamba. Egyszerre minden tökéletesnek tetszik, a világ visszakerült oda, ahol mindig is volt, ahogy magam is megtaláltam a számomra legtökéletesebb helyet, amit csak teremthetett számomra az ég. Kín és szenvedély keveredik abban a nyögésben, amelyet az érzés csal ki belőlem. Átszellemült megszállottsággal kezdek mozogni, csak remélve, hogy számára is ugyanilyen eszméletlen.
Nem kell sokat várni, meleg tenyerei a csípőmre tapadnak, s még gyorsabb tempót diktálva száguldunk fel az égig, hogy bukott, de boldog angyalokként hulljunk le egymás karjaiba bújva.
Pihegve rakocsgattam össze magam darabjaimból rá dőlve. Hatalmas súllyal telepedett rám a bágyadtság. De még akartam egy valamit, mielőtt megadnám magam. Nem kellett sokat keresni, sem sokat bíbelődni, a csomó hamar engedett, hogy feltárja ezüst kincseit, a csillogó szemeket.
Erőtlen mosolyra futotta csak, aztán fejem visszahanyatlott.
- Maradj velem... - morogtam az orrom alatt, majd elnyomott az álom.
* * *
Puha takaró ölelt körbe, de nem ért fel ahhoz a melegséghez, amely belőle áradt. Óvatosan csusszantam ki, rossz szokás, de sürgős dolgom akadt a mellékhelységben. Ahogy felálltam, rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Szédelegtem, és gyengének éreztem magam, fáztam, s a fejem olyan nehéz volt, mintha több tonna súly nehezedett volna rá. Ráadásul ütemesen lüktetett.
A falnak támaszkodva próbáltam előrébb haladni, de csak homályosan láttam, s elkerülte figyelmem a fal mellett heverésző táskám, amelyben még mindig benn volt az összes cuccom. Természetszerűleg botlottam el benne, hatalmasat vágódva. A táska sem járt sokkal jobban, felborulva okádott ki magából mindent. Ruhákat, kötszert, pénzt, és a telerajzolt papírlapokat.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 09. 11. 00:42:06
- Ööö... rendben – a válasza nem sikerül valami meggyőzőre és nekem egy halvány gyanú merül fel agyam hátsó zugában.
Umi azonban kioldalog a szobából, és mire észrevenném, már nincs is benn. Hiába, Umi néha gyorsan el tud tűnni, de hát még olyan gyerek. Biztos elment felfedezni a hotelt. Én közben kicsomagolom a ruháimat, de Umi cuccaihoz nem nyúlok. Majd ő kipakol, ha szeretne. Egy ideig úgyis itt fogunk maradni. Osaka után pont jó lesz egy kis vidéki nyugalom. Elrendezkedem és pont azon gondolkodom, hogy megkeresem Umit, amikor belép és egyből magára vonja minden figyelmemet.
- Yuu-san, nézd mit szereztem! – mutat fel egy kis üvegcsét, amiben valami fura rózsaszín por van. - Arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk egy ötletem, amit hallottam Kajimura-sannál, egy könyvből olvasta – mondja vidáman. Nevet és olyan boldog, amitől én is boldog leszek.
- Miféle ötleted? – nézek fel a teendőmből. Ugyanis éppen a cipőimmel szórakozom, mert azokat még ki kell pakolnom, mint később eszembe jut.
- Mondd, bízol bennem? – néz rám hatalmas szemekkel, kezében egy nyakkendőmmel.
- Persze... ez milyen kérdés? – lepődök meg, mert nem tudom mire vélni Umi kérdését.
- Akkor amíg elintézem a vizet, kösd a szemedre, de úgy, hogy ne tudj csalni és ne leshess! – néz rám, majd elindul az ajtó felé. Gondolom a fürdőbe megy, de az nem itt van.
- Várj! – szólok utána, mielőtt még kimenne. - A fürdő lenn van.
Látom, hogy kissé bosszúsan sóhajt, majd összekészülődik és levezetem a fürdőbe. Még mindig nem tudom, hogy mit tervez, és mivel tudom, hogy Umiban több személyiség van, nem szeretném, ha az egyikük megzavarna minket.
- Szóval, mit is terveztél?
- Erotikus fürdőzést – jelenti ki a lehető legtermészetesebben, mire elvörösödöm. Erotikus fürdőzés? Egy kérdés bukik ki belőlem, mert nem tudom, hogy ő pontosan tudja-e, mit is jelent ez.
- Pontosan hogyan is képzelted?
- Hát... – mutatóujját elgondolkodva teszi az ajkára - a könyv úgy írta, hogy a lány bekötötte a szerelme szemét. Aztán... – hirtelen észbe kap. - Nem árulhatom el, mert akkor nincs meglepetés!
Kacagok egyet, és a nyakkendőre pillantok. Miket ki nem talál ez a gyerek.
- Hogy miket nem hallottál Kajimurasannál! Szóval ezzel kellene bekötnöm a szemem?
Umi komolyan bólint.
- A többit pedig bízd rám! – mosolyog, én pedig egy kicsit bizonytalanul veszem le a szemüvegem és kötöm a nyakkendőt a szememre.
- Látsz? – kérdi, én azonban nem látok semmit.
- Nem, egy cseppet sem – felelem, mire megkönnyebbült sóhajt hallok.
- Rendben, akkor most először leveszem a ruháid, majd a sajátjaim – mondja megnyugtatóan. Vékony ujjait érzem, ahogy leveszi az ingem, utána kutató ujjait végigvezeti a mellkasomon. Nagyon jó érzés, már régen éreztem hasonlót. Vagy inkább még soha. Nem is tudom. Érzem, hogy a bőröm libabőrös lesz. Kezecskéi már az övemnél matatnak, próbálva kibontani azt.
Mozdulatai gyakorlatlanok, én pedig segíteni szeretnék, de megállít, így hagyom. Végül a nadrág és minden más is lekerül rólam, én pedig anyaszült meztelenül állok Umi előtt. Bevallom, flusztrál kicsit a helyzet, hiszen nem látok semmit, mintha egy sötét szobában állnék egyedül, mialatt valaki vetkőztet, és figyel. Bevallom, ijesztő dolog, de bízom Umiban, mert tudom, hogy nem fog bántani.
- Most az én ruháim jönnek – közvetít, én pedig csak ruhái suhogását hallom, ahogy kibújik belőlük. - Most jöhet a meleg vizes, szappanos kezelés - kuncog. - Ezt választottam, hát nincs jó illata? – tol valamit az orrom alá. Kellemes illata van. Igazán jó.
- Hmm, igazán kellemes – adok hangot egyetértésemnek.
Figyelmeztet, mielőtt hozzám ér, leültet egy kis padkára, majd hirtelen finom, illatos, meleg kendővel kezd mosni. Igazán kellemes. Felülről kezdi, előbb megmossa a vállamat, hátamat, aztán a mellkasomat, a kezeimet és halad lefelé. Igazán jól csinálja, néhány morgást és hangosabb sóhajt is kicsal belőlem. Umi lélegzése is hangosodik, néha érzem intim részeit, amint hozzám érnek. Hangulatba jött, így elkapom a karját és valami nagyon furát érzek rajta.
-Umi... ez így... – suttogom sóhajtva.
Érzem, hogy próbálja kirántani a kezét, de nem hagyom. Valami nem stimmel, valamit eltitkol. Érzem hogy valami van a karján, ami erősen emlékeztet a sebhelyekre. Nem stimmel, ez már bizonyos. Szabad kezem elindul a nyakkendő irányába, hogy levehessem, de ő nem hagyja. Érzem a rémületét. Ismét átvágott volna, mikor bíztam benne?
-Kérlek, ne rontsd el! – suttogja kétségbeesetten. - Ne akard a külsőt látni, csak ami belül vagyok, Yuu-san... – érzem,hogy ajkai az enyémekhez közelítenek.
-Hazug – suttogom, de hagyom, hogy megcsókoljon.
Fáj, nagyon fáj, hogy megint titkolózik előttem. Miért teszi? Nem bízik bennem? Érzem a könnyeit, ahogy lefolynak az arcán. Talán most valóban hagynom kéne. Kezét tartó kezem végül elengedi és magamhoz ölelem. Az ölembe rántva csókolom tovább. Hadd hazudjon most egyszer. Oka lehet rá, nem fogom faggatni, és talán jobb, ha hagyom ő mondja el, ha itt az ideje. Végigsimítok a hátán, mire belenyög a csókba. Már ki lehet éhezve. Elveszem tőle a kendőt és vakon végigcirógatom vele a hátát, vállát, oldalát, mellkasát. Édes nyögéseket, szapora légzést vált ki nála, majd mikor ajkaink elválnak, ajkaimmal gyengéden megcsókolom a nyakát, ő pedig felveti a fejét, hogy jobban hozzáférjek. Jobbnak látom nem levenni a nyakkendőt, így tényleg sokkal izgalmasabb. Umi szívverése szapora, ezt akkor tudom, mikor mellkasát is megcsókolom, végigcirógatom nyelvemmel a mellbimbóit, majd a kulcscsontját és ismét a nyakát.
-Yuu… san… - nyöszörgi.
-Élvezed? – kérdem suttogva. – Vagy hagyjam abba?
-Csi… náld… kérlek… - fészkelődik közelebb hozzám.
Farkam már félárbócon áll, így egyik kezecskéjét ölembe vezetem, mire engedelmesen kezdi simogatni hímvesszőmet, míg én egyi kezembe veszem az ő farkát és kezdem izgatni, másik kezemmel pedig oldalát simogatom, miközben megcsókolom.
-Ne… itt… - sóhajt két csók között.
Nagy nehezen feláll, majd kézen fogva vezetni kezd. Óvatosan ültet a medencébe, majd ő nem mászik be, hanem jelzi nekem, hogy a medence szélén ül. Kezeimmel combjai közé furakszom, egyik kezemmel combjait simogatom, miközben számba veszem hímvesszejét és gyengédén megszívom. Ő felnyög és közelebb jön, hogy még jobban belém bújhasson. Érzem, ahogy farka lüktet és bizony én is kezdek már keményedni. Szabad kezemmel hátát simogatom, míg ő hajamba túrja a kezét és fejemet, majd vállaimat simogatja. Combját simogató keze átkerül az ágyékára és heréit kezdem masszírozni, majd mikor kiveszem őt a számból, farkát kezdem simogatni. Nyelvemet végigfutattatom combja belső felén, ami jóleső borzongást vált ki belőle. Mozogni kezd, egyre gyorsabban és érzem, hogy közel van már ahhoz, hogy elmenjen.
Nekem nem kell tovább mondani, végignyalok merev merevedésén és újra a számba véve kényeztetem, majd néha heréit is nyalom, szopom. Hímvesszője már olyan kemény, hogy majd szét pukkad, de azt szeretném, hogy neki is jó legyen, így elhúzom még egy kicsit, azonban jó tíz perccel később már könyörög, így gyorsítok a tempón, ő pedig a számba élvez egy hatalmas sóhajtással. Remegve rogy le, én pedig kiveszem számból hímtagját és az ölébe borulok.
Sokáig nem mozdulunk, azonban vagy negyed óra múlva végre felemelem a fejem. Nem tudom, Umi mit csinálhat, de nekem még szükségem van egy kis munkára, mert a szerszámom félig még áll.
-Umi! – mondom halkan.
-Igen… Yuu-san… - hallom suttogását.
-Akarod? – kérdem gyengéden.
Válasz helyett csak lehajol és megcsókol, majd karjait a nyakam köré fonva csusszan be a medencébe. Szavak nélkül is tudom, mit akar.
Hatalmas rántásra és zajokra kezdek ébredezni. A szemhéjaim mintha ólomból lennének, alig bírom őket felnyitni, s mikor sikerül, akkor sem változik sokat a helyzet, mert az ólomsúly átvándorol az agyamra. Rég ébredtem már így, minden olyan ködös és képlékeny, mintha szét akarna hullni millió darabkára. Még mocorogni sincs energiám, csak úgy kallódom álom és ébrenlét között. - Yuu...san... - erőltetek ki magamból némi életjelet és értelmesnek tűnő gondolatot. - Hol... vagyunk? - Megérkeztünk Maebashiba - világosít fel, én meg csak bólintok egy aprót, jelezve, vettem az adást, bár ez hazugság, még nem fogtam fel a szavak jelentését, csak elraktároztam feldolgozásra. - Fel tudsz állni? Gyere felsegítelek! - szólal meg ismét, én meg csak pislogok rá és ösztönösen fogadom el a kinyújtott kezet, hogy felhúzzon ülő majd álló pozícióba. Csak kapaszkodom, és tűröm, ami történik körülöttem, hogy rám kerül a táska súlya, s hogy maga után von Yuu-san valamerre. Ahogy megcsap a friss levegő, kontúrt kapnak a dolgok, és egy kicsit talán mintha az erő is visszatért volna a tagjaimba, kezdek inkább az ébrenlét felé tendálni. Még nem tökéletes, de már kezdem utolérni az információfeldolgozásban a jelent. Ezzel együtt ismét rám talál a szorongás is, de ahogy szétnézek az állomáson, megnyugtat a tudat, ez nem olyan, ez egészen más, nagyobb, és sokkal többen vannak itt. Meg több a ház is, egyedül a zölden rikító erdő hasonlít, bár itt nem valószínű, hogy van szakadék... - Gyere, kincsem! - még mindig reflexszerűen megy a bólintás és csak utána kezdek figyelni, de úgy tűnik, ez nem okozott fennakadást a kommunikációban, mert Yuu-san folytatja, mintha minden a legnagyobb rendben és természetességgel folyna. - Előbb keressünk szállást, jó? Utána majd eldöntjük, mi legyen. Talán egy ideig maradhatnánk, nem? - De - felelek először tudatában annak, mire is válaszolok tulajdonképp. Nyugodt mosoly úszik az arcomra. Amíg itt vagyunk, addig talán nem lesz semmi baj, ez a környék olyan nyugodt. - Tetszik itt. - Figyelj, Umi! - áll meg Yuu-san, én pedig érdeklődve nézek fel rá, visszafordulva, mert kisebb fáziskéséssel tűnt csak fel, hogy Yuu-san behúzta a kéziféket. - Ne haragudj, amiért ismét gyógyszert használtam. De a te érdekedben tettem. Sajnálom, de nem akartam, hogy kárt tegyél magadban. - Tudom. Yuu-san megvédett engem. Nem haragszom - szorítom meg a kezét. Nem haragszom, mert a gondolatok a fejemben, amelyek annyira megrémítettek, semmivé foszlottak, és most, még mindig kissé betompulva nem zargatnak, s talán tovább tudok lépni. Ha kisebb adagban kapnék, vajon még ébren tudnék maradni úgy, hogy azok a különös hangok eltűnjenek, hogy kiűzhessem az Ő hangját? - Megyünk? - nézek fel szeretett “testőrömre”. - Éhes vagyok. - Rendben - nevet halkan egy rövidet szókimondásomon és problémaközpontúságomon. - Veszünk valami ennivalót. Péksütemény jó lesz? - kérdezi, majd elgondolkodva folytatja, mielőtt válaszolhatnék bármit is. - Hátha van hamburger is. Azt még úgysem ettél. Valóban, tényleg nem ettem, sőt, azt sem tudtam volna, hogy az egy étel, olyan fura neve van. Hamburger. - Mi az a hamburger? - kérdezek rá, hátha el tudom képzelni az alapján, ahogy Yuu-san leírja, de ő csak kacsint. - Majd meglátod. Szeretni fogod.
* * *
Ez a hamburger valami csodaállatka, mert kívülről egy szendvicshez hasonlít, az íze mégis valahogy több egy egyszerű szendvicsnél. Igazán finom, meg lehetne szokni, bár azt hiszem, azért mostanában jobban szeretem, ha mi készítjük az ételt, lehet, hogy hülyén hangzik, mert Yuu-san kedveskedni akar nekem, de jobban szeretem, ha ő főz nekem, vagy én főzhetek neki, az olyan személyesebb. Talán mert ebben találtam meg önmagam hasznosságát. Hogy gondoskodhatom róla. Ahogy kiszürcsölöm a kóla maradékát is a pohárból, Yuu-san megfogja a kezem, és együtt indulunk a város belsejét meghódítani. Különös, de ez a városka egyik képbe sem illik bele. Nem olyan hatalmas, mint Osaka, és nem is olyan kicsit, mint az a városocska, ahol anyával éltünk. Ez úgy a kettő között mozoghat. Ennek ellenére megnézem az épületeket, és igyekszem minden részletet az eszembe vésni, szerencsére egyik sem hasonlít azokra a felmerülő képekre, amelyeket Kajimura-sannal készítettünk. Közben, hála egy idegen útba igazításának, aki folyamatosan engem méregetett, ahogy Yuu-san mögé bújok teljesen, a város határa felé vesszük az irányt, hogy ismét legyen hol laknunk.
* * *
A ház, amihez jöttünk, különös, de pompás. Nem tudnám mihez hasonlítani, de volt valami egyszerű bája a nem túl nagy épületnek. És az út, ami az ajtóig vezetett, mintha a mesékbe pottyantam volna. Muszáj volt megszagolnom egy-két virágot, annyira kívánták tőlem ezt az illedelmes gesztust élénk színeikkel, ragyogó mosolyukkal. Az ajtó sem teljesen úgy működött, mint eddig, nem volt kilincs, és nem is ki-be nyílt, hanem oldalra, azt mondta Yuu-san, ez a tolóajtó. Mert hogy tolni kell... milyen fura egy jószág! Beléptünkkor azonnal egy szemüveges nő fogad bennünket, az asztal mögül meghajolva. Hangja lágy és kedves, olyan dallamos, mint maga a hely. - Üdvözlöm önöket az Elíziumban! Miben segíthetek? Míg Yuu-san intézkedett, én a falakat és a plafont bámultam, na meg a felfelé kacskaringózó lépcsőt, és az egyszerű dekorációt. Az egész annyira végtelenül egyszerű, mégis annyira tetszetős volt. A csodálkozást akkor hagyom abba, mikor Yuu-san int. A szoba, amit kaptunk, a felső emeleten van, de ahogy belépünk, valami egyből szembeötlik, meg is illetődöm, és Yuu-sanhoz fordulok tanácstalanul. - Hol fogunk aludni? Nincsenek ágyak. - Dehogy nincsenek. Ott lenn - mutat Yuu-san a földre, én meg még mindig nem értem egészen. A földön fogunk aludni? Ezért fizetett annyit? - Ez egy hagyományos japán panzió, itt a földön alszunk futonokon - magyarázza, és azt hiszem, kezdem érteni, bár azért még mindig eléggé furcsállom, hogy ez normális. - Nagyon kényelmes tud lenni és jó meleg a takaró. Enni is a földön fogunk és fogadok, a fürdő is hagyományos. Talán van nagy medencéjük is, amiben lehet üldögélni. Melegvizes medence. Nem győzök csodálkozni azokon a dolgokon, amikről Yuu-san mesél. - Régen is így éltek az emberek? - érdeklődöm, miközben még mindig kicsit zavartan úgy döntök, az egyik falhoz támasztom a táskám. - Sokan, főleg az idősebbek, még ma is így élnek. Tudod, aki régen így élt, nem szeret lemondani a régi dolgokról. Bólintok, majd felfedező útra indulok. Yuu-san meg pakol. Az első, amit megtaláltam, az erkélyajtó volt, és roppant tetszik, hogy ez is csak olyan tologatós. Sokkal egyszerűbb kinyitni, bár felötlik bennem az is, hogy sokkal könnyebb rajta bejutni... Aztán a szoba részei következnek, minden kis rést fel kell fedezni, hogy kitaláljam, mit hova rejtsek. Hiszen ott van a pénzem, a véres kötszer a zacskóban, na meg a rajzfüzetem, tele azokkal a különös helyekkel. - Este fürödhetünk együtt - töri meg a nyugodalmas szöszmötölés csendjét Yuu-san, mire enyhén lesápadok s megragadom a karom észrevétlen. - Persze, ha nem szeretnéd, nem kötelező. Csak arra gondoltam, régen csináltunk bármit is együtt. Éreztem a helyzetem faramuciságát, mert ha visszautasítom, akkor gyanakodni kezd, de ha elfogadom, akkor az egyenlő azzal, hogy bevallom neki, mit is műveltem már megint. De annyira várta a választ, hogy muszáj volt kinyögnöm valamit feleletképp. - Ööö... rendben - nem sikerült magabiztosra, sem örömtelire a válasz, de nem is csoda, hirtelen gondolatok ezrei kezdenek cikázni bennem, hogy hogy is mászhatnék ki mégis valahogy a slamasztikából. De nem teszi szóvá a dolgot, és ez most kifejezett örömmel tölt el. S amikor alkalmam adódik rá, ellógok a szobából. Hogy miért, mert a terv megszületett. Jobban mondva felötlődött, és ezt a gondolatot is Kajimura-sannak köszönhetem, ő olvasott nekem egy ilyen témájú könyvet, mikor a szerelem művészetérőll kérdezgettem. Ahogy észrevétlen kiszöktem, a fogadópulthoz sietek, nem kell csalódnom a fiatal, szemüveges lány ott ül még mindig, ahogy megpillant, kedvesen mosolyogva szól felém. - Segíthetek valamiben? - kérdezi, és én azonnal bólintok, majd kiteszem a befőttesüvegnyi pénzem az asztalra. - Szeretném megkérdezni, hogy ezzel - mutatok az üvegre. - vehetek-e valamilyen finom illatú fürdősót, vagy valami folyékony fürdőszappant, bármi ilyesmit? Tudja, olyan hagyományokhoz illő valamit, ha van ilyen.. - próbálom elmagyarázni a kívánságom, de a végére bizonytalanná válok különös pillantására. Mintha sajnálat ülne ki a szemeibe, de nem tudom, miért. - Természetesen kaphatsz - lép egy szekrénykéhez, és int, hogy menjek közelebb. Mint kiderült, sokféle van, és mind különböző illatú. Végül egy rózsaszín üvegeset választok, mert annak olyan megnyugtató és kellemes illata van, a lány szerint jól választottam, és csak egy papírfecnit vesz ki a sok közül, ráadásul közben részletesen elmesélt mindent, mi hogy működik a fürdőben, így abszolút sikerült felvérteznem magam. Boldogan haladok vissza szerzeményemmel a szobába, most már nem lesz gond, érzem. Ahogy belépek, azonnal magamra is hívom a figyelmet. - Yuu-san, nézd mit szereztem! - mutatom fel a kis üvegcsét. - Arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk egy ötletem, amit hallottam Kajimura-sannál, egy könyvből olvasta - mondom vidáman. - Miféle ötleted? - néz fel Yuu-san a teendőjéből. Válasz helyett a szekrényhez lépek, és kiveszek egy nyakkendőt belőle, nem a legjobb, de megteszi, majd Yuu-san elé állok. - Mondd, bízol bennem? - nézek rá nagy tányérnyi szemekkel. - Persze... ez milyen kérdés? - lepődik meg. - Akkor amíg elintézem a vizet, kösd a szemedre, de úgy, hogy ne tudj csalni és ne leshess! - nézek rá nagy komolyan. Aztán vígan, mintha már bele is ment volna - úgy döntöttem, jobb, ha kevésbé engedem választani - kezdem keresni a fürdőt. - Várj! - szól utánam Yuu-san. - A fürdő lenn van. Na jó, lehet, hogy nem fog minden annyira tökéletesen menni...
Kis összekészülődés után leérünk a helységbe, s ahogy becsukódik utánunk az ajtó, Yuu-san rám pillant. - Szóval, mit is terveztél? - Erotikus fürdőzést - jelentem ki a lehető legtermészetesebben, érződik, nem is igazán értem, mit beszélek, csak ez volt a neve. Yuu-san viszont egy pillanatra elvörösödik, mire végre sikerül kinyögnie a kérdést: - Pontosan hogyan is képzelted? - Hát... - gondolkodom el, mutatóujjam az ajkaimnak szegezve. - a könyv úgy írta, hogy a lány bekötötte a szerelme szemét. Aztán... - de hirtelen észbe kapok. - Nem árulhatom el, mert akkor nincs meglepetés! Yuu-san kacarászik egyet, majd a nyakkendőre pillant. - Hoyg miket nem hallottál Kajimurasannál!... Szóval ezzel kellene bekötnöm a szemem? Nagy komolyan bólintok. - A többit pedig bízd rám! - mosolygok. Egy ideig elgondolkodik, de végül leteszi a szemüvegét, és felköti a nyakkendőt szorosan a szemeire. - Látsz? - hadonászok előtte, hogy ellenőrizzem, nem csal-e. - Nem, egy cseppet sem - feleli. - Rendben, akkor most először leveszem a ruháid, majd a sajátjaim - mondom, hogy ne ijedjen meg, amikor hozzáérek. Vékony ujjaim először az ing gombjait fejtik szét, hogy aztán a vállán végigsimítva hullhasson a ruhadarab a padlóra. Aztán, mivel így volt a könyvben is, az ujjaim lassan vezetem vissza a mellkasán, hogy aztán az övhöz érve azt kezdjem el kioldani. Ujjaim nyomán már is libabőrös lett a bőre. Gyakorlatlan mozdulataim miatt egy darabig elszenvedek, mire enged a nadrág. Egyszer akart segíteni, de a szavakkal megállítottam. Most mindent én csinálok, neki csak élveznie kell a törődést. Az alsónadrággal már nincs ennyi gond, az hamar lekerül, a zokni meg, hát az egy különszám volt, de végül az is meglett nagyobb baleset nélkül. Érdekes, hogy ha visszagondolok, mennyire zavarba jöttem először meztelenségétől, most egyáltalán nem zavar, inkább csak furcsa érzéseket kelt, furcsa, de kellemes és meleg érzéseket. - Most az én ruháim jönnek - közvetítek, majd gyorsan kiugrom a cuccaimból. Most már nem volt gond, hogy a kezeim napvilágra kerülnek, hiszen Yuu-san így nem láthatja őket. Ez is megnyugtatott. - Most jöhet a meleg vizes, szappanos kezelés - kuncogok. - Ezt választottam, hát nincs jó illata? - tolom a kis üvegcsét Yuu-san orrához. - Hmm, igazán kellemes - ért egyet. A víz pillanatok alatt elkészül a kis dézsaszerű vödörben, majd egy rongyot belemártok a kellemesen illatos vízbe. Yuu-sant leültetem egy kis székecskére, majd lassú, de alapos mozdulatokkal kezdem lemosni a testét. Az egész helyzet olyan fojtogatóan izgató, hogy izgatottságomtól szaporázni kezd a lélegzetem. Felülről kezdem, a hát, a vállak, a mellkas majd a kezek, aztán a láb, már ez jóleső remegést és nagyobb sóhajokat csal ki belőle, s én is kipirulok, pedig csak ujjaim érik a bőrét, meg néha-néha, ha figyelmetlen vagyok, egyéb testrészem, de ahogy intimebb részekhez érek, Yuu-san megremeg, s felmorranva ragadja meg a kezem, hogy megfékezzen engem, és talán saját magát. - Umi... ez így... - susogja meleg levegőt lélegezve ki. Mozdulata villámcsapásként ér. Riadtan próbálom meg kirántani a kezem az övéből, de azt hiszem, már késő. Ujjai még erősebben markolnak, hogy ne menekülhessek, s másik keze megindul a nyakkendő irányába, hogy megszabadulhasson a zavaró tárgytól. Már ráeszmélt, valami nem stimmel, valamit megpróbáltam elsumákolni, hiszen érzi a sebeken nőtt varokat. Mégsem adhatom fel, így megragadom a kezét. - Kérlek, ne rontsd el!... - suttogom, bízva benne, hogy ezzel megállíthatom mozdulataiban, s meggyőzhetem, maradjon rajta a nyakkendő. - Ne akard a külsőt látni, csak ami belül vagyok, Yuu-san... - mintha az utolsó fűszálba akarnék kapaszkodni, hajolok ajkaira.
Az út hosszú és unalmas, Umi pedig hamarosan bevágja a szundit. Hadd aludjon szegénykém, múlt éjjel nem sokat aludhatott amiatt, ahogy bántam vele. De még mindig van bennem némi bizalmatlanság amiért úgy bánt velem. Fejecskéjét az ölemben nyugtatva szunyókál. Ki van merülve, a mostani izgalmak, és főleg a múlt éjjel, gondolom eléggé felzaklatták a lelkét. Pedig azt hittem, minden rendben, vagy legalábbis viszonylag rendben. Kinézek az ablakon és a tájat kezdem tanulmányozni. Mindenfelé szántóföldek, gyümölcsösök, néhol rétek és kisebb erdők terülnek el. Ideális hely lenne Uminak, hogy szabadon rohangálhasson. Még olyan gyerek, hiába viaskodik benne négy, vagy akár több lélek is. Ő még olyan kis fiatal, törékeny teremtés, akinek védelemre és szeretetre van szüksége a túléléshez.
Hirtelen megérzem, hogy rázkódik, forgolódik és motyog álmában. Biztos rosszat álmodik, talán jobb lenne felkeltenem, mielőtt rosszabbra fordul a helyzet. Gyengéden rázni kezdem, hátha felébred, mire szemei hirtelen kipattannak és riadtan néz körbe. Azonnal magamhoz ölelem, ő pedig bújik bele érintésembe, mint valami riadt kis állat. Valami rosszat álmodhatott, ha így fél, és biztos még friss az álom emléke. - Semmi baj, akármi is volt, csak egy rossz álom - suttogom neki halkan, miközben gyengéden ringatom és simogatom a hátát, hogy lenyugodjon.
- Nem álom volt... Inkább mint valami emlék. Egy vonatállomáson voltam... mindenkit kivégeztek, csak szerencsém volt, mert kiválasztott - meséli idegesen, miközben kezével a hajába túr. Biztos felzaklatta, akármit is álmodott össze. A rémálmokkal már csak így van. - Kami-sama, én csak úgy egyszerűen meghúztam a ravaszt! - felpattan az ölemből, mintha menekülne, én pedig döbbenten nézem, és hallgatom, ahogy leheli az utolsó szavakat. - Én, hogy Ő szeressen, megöltem ... megöltem Yuu-sant!
Szája elé kapja apró kezeit, szemeiben könnyek csillognak, némelyik elő is buggyan és lecsorog az arcán. Én csak hallgatom, nem tudok rá mit mondani. Biztosan a múltja miatt álmodik ilyesmiket. Túl sokáig élt elzárva, fájdalmak, kínok, szenvedés között, és ezek talán most törnek elő benne.
Hirtelen kivágódik az ajtó és a kalauz lép be rajta. Umi ugrik egyet, menekülésre készen rángatná a kilincset és rémült tekintettel bámul a hatalmas, kövér emberre, mintha az minimum fel akarná őt falni.
- Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre! - kezdi, de szemei megakadnak Umin, aki félve húzza össze magát.
- Kérem, ne bántson, kérem, ne! - nyöszörgi és az ajtó enged, ő pedig szinte négykézláb rohan a kijárat felé.
Én utánarohanok, mert nem akarom, hogy baja essen. Még a végén kárt tesz magában, vagy másban. Táskámból előkerül egy adag nyugtató. Régen nem használtam már, de mindig van nálam néhány adag a vészhelyzet esetére. Ez pedig vészhelyzet, akárhogy is nézzük. Az ajtót feszegeti, vagyis próbálja, mint valami megveszekedett őrült. A kalauz és néhány utas minket bámulnak, páran összesúgnak körülöttünk. Végre sikerül elkapnom Umit, aki kapálózik, rúgkapál, szabadulni akar, de biztos kézzel tartom, miközben szabad kezemmel beleszúrom a tűt a nyakába.
- Sajnálom! - suttogom halkan. Nem akartam megtenni, régen nem használtam már a gyógyszert. Most muszáj volt, holott megígértem neki, hogy soha többé nem okozok neki fájdalmat, de az ő érdekében meg kellett szegnem az ígéretem.
- A világos határfalak kezdenek leomlani, Yuu - mondja halkan, immár Ai hangján. Megismerem ezt a tónust, és megrémít. Ai jóslatai valahogy mindig baljóslatúak és be is következnek, mégsem értem, mire akar kilyukadni. Aztán lassan elcsendesedik.
Felnyalábolom és gyengéden a karjaimba véve, visszaviszem a fülkébe. A kalauz döbbenten áll. Leteszem Umit, aki már csendesen alszik, majd előkotrom a jegyeinket.
- Elnézést, az öcsém rosszat álmodott, kissé ideges természetű és kifakadt! Sajnálom! - hajolok meg, majd előrenyújtom a jegyeket. - Tessék!
- Se... semmi gond, csak... figyeljen rá jobban - válaszol a fickó. Biztos megijesztette Umi kis magánakciója. - Ezek... ööö... rendben is lennének. Jó... jó utat! - hajol meg, majd olyan gyorsan távozik a fülkéből, ahogy kövér lábai bírják.
Azt hiszem, most már mindenki ujjal fog mutogatni ránk, de nem haragszom Umira. Elteszem a jegyeket, leülök az ülésre és Umit az ölembe húzom. Meg sem moccan. Jó erős nyugtatót adtam neki, Maebashiig biztosan nem ébred fel. Hátradőlök, miközben egyik kezemmel Umi selymes haját simogatom, másikkal a fejemet vakarom. Mi jöhet még ezek után? Vajon valóban csak álmodott, vagy ahogy ő mondta, valóság volt? És Ai szavai... nem mennek ki a fejemből azok a baljóslatú szavak. "A világos határvonalak kezdenek leomlani". Vajon mit jelenthetnek? Hogy újabb nehézségek várnak ránk? Sokszor gondolok rá, ha nem vállalom el az állást, akkor most Tokióban ülhetnék az irodámban és nem is gondolkodnék azon, hogy fogom élve megúszni a következő napot. Viszont, nem találkoztam volna Umival sem, aki mostanra valószínűleg halott lenne, vagy egy laborban senyvedne, ki tudja milyen körülmények között. Most már legalább kezd ember lenni, kezd gyerekként viselkedni és megismerni a világot. Lassan én is elszundítok.
~*~
Csak akkor ébredek meg, mikor a vonat egy hatalmas rántással megáll. Umi is ébredezik, úgy tűnik, a nyugtató hatása múlóban van. Remélem, nem fog haragudni rám. Az ő érdekében tettem, amit tettem.
- Maebashi! Végállomás! - kiáltja egy hang a peronról. - Kérem szálljanak le! Végállomás!
Felállok, majd Umit is felsegítem, aki belém kapaszkodva várja, hogy a hátára tegyem a hátizsákját. Én a saját táskámat az egyik kezembe véve, a másikkal Umit tartva indulok el a kijárat felé. Umi még nem egészen ébredt fel, de talán a hűs levegő felfrissíti. Igazam is van, mert amint leszállunk, máris jobb színben van. Már kora délután van, a nagy állomási óra szerint éppen fél kettő. Sokáig utaztunk, elvégre Maebashi elég messze van. Tétován néz rám. Ez az állomás nagyobb, mint ahol legutóbb jártunk, ahol Umi házát találtuk meg. Az állomáson túl az egyik oldalon játszódik a város, a másik oldalon viszont hatalmas rét terül el, a távolban egy erdővel.
- Gyere, kincsem! - mondom, mire bólint és fáradtan utánam bandukol. - Előbb keressünk szállást, jó? Utána majd eldöntjük, mi legyen. Talán egy ideig itt maradhatnánk, nem?
- De - válaszol, és arcán mintha enyhe mosoly futna végig. - Tetszik itt.
- Figyelj, Umi! - állok meg hirtelen. - Ne haragudj, amiért ismét gyógyszert használtam. De a te érdekedben tettem. Sajnálom, de nem akartam, hogy kárt tegyél magadban.
- Tudom - bólint komolyan. - Yuu-san megvédett engem. Nem haragszom - szorítja meg a kezem. - Megyünk? Éhes vagyok.
- Rendben - nevetek halkan. - Veszünk valami ennivalót. Péksütemény jó lesz? Hátha van hamburger is. Azt még úgysem ettél.
- Mi az a hamburger? - kérdi kiváncsian és szemei felcsillannak az étel hallatán.
- Majd meglátod - kacsintok rá. - Szeretni fogod.
Néhány perccel később már a jól megérdemelt hamburgerünket fogyasztjuk egy padon. Ahogy látom, Uminak ízlik. Vettem neki kólát is, tudom, hogy szereti, mert mikor a moziban voltunk, igencsak élvezte a dolgot. Kóla és hamburger. Mintha Amerikában lennénk. Egyszer elviszem oda is. Bejárjuk a világot és mindent megmutatok neki, amit csak tudok. Umi nagyokat harap a finomságból és elégedetten majszolgatja. Mosolyogva figyelem. Talán végre egy kicsit megnyugodott. Emberek mennek el mellettünk, akik közül sokan jó alaposan megnéznem. Gondolom helybeliek lehetnek és ritkán látnak errefelé idegeneket. Hát igen, egy ilyen kisvárosban mindenki ismeri a másikat.
Lassan végzünk az evéssel és felállok, majd kézen fogom Umit és elindulunk befelé a városba. Nem sok néznivaló akad, olyan, mint más kisvárosok. Van egy posta, egy áruház, néhány ruhaüzlet, pár kisebb étkezde, két vegyesbolt, egy mosoda és egy könyvtár. Na meg egy fodrász és egy kis kórház. Igazán csendes, békés helynek tűnik, és ahogy látom, Uminak is tetszik. Ide-oda forgatja a fejét, mintha mindent egyszerre akarna megnézni. Kis aranyos. Muszáj rajta mosolyognom. Én közben kérdezősködöm és kiderül, a város határában van egy panzió, ami szívesen fogad utasokat. Arrafelé vesszük az irányt.
~*~
A panzióhoz érve nem kell csalódnom. Nem túl nagy, mindössze két emeletes és afféle régies stílusban építették. Umi ámulva nézi az épületet, biztos sosem látott még ilyet, így hagyom, hogy kigyönyörködje magát benne. A bejárathoz vezető út mentén fák és virágok díszlenek, a pázsit zöld, az út kikövezett. Végül bemegyünk a tolóajtón és Umi újfent meglepődik. Hosszú és tágas előcsarnok előcsarnok vár minket, egyik végében egy asztallal, mely mögött fiatal, szemüveges lány ül. Jöttünkre felpillant és felállva meghajol.
- Üdvözlöm Önöket az Elíziumban! - mondja. - Miben segíthetek?
- Jó napot! Szobát szeretnék magam és az öcsém részére. Lehetőleg egy szobát - mondom. - Határozatlan időre bérelnénk.
- Értem - mondja a lány. - Itt legyen szíves kitölteni. Vacsorát parancsolnak majd? A szobaszervízért külön kell fizetni, de garantált minőséget kapnak.
- Még meggondoljuk - válaszolom, miközben a papírokat töltögetem. Nem túl drága panzió, éppen a fáradt, vidéki, kispénzű túristáknak való.
Umi közben, ahogy látom épp körülnéz. Még sosem láthatott hagyományos japán szállodát, így minden lenyűgözi. Mikor végzek, kapok egy szobakulcsot és a recepciós lány segít eltájékozódni is. Igazán kedves. Intek Uminak, aki azonnal odafut hozzám, majd felmegyünk az első emeletre. A szobába érve, Umi megint meglepődik. Nem csodálom, az ágyak hiánya igencsak megdöbbentő lehet neki.
- Hol fogunk aludni? - kérdi egyből. - Nincsenek ágyak.
- Dehogy nincsenek. Ott lenn - mutatok a földön heverő futonokra. - Ez egy hagyományos japán panzió, itt a földön alszunk a futonokon - magyarázom, mert látom, hogy érti. - Nagyon kényelmes tud lenni és jó meleg a takaró. Enni is a földön fogunk és fogadok, a fürdő is hagyományos. Talán van nagy medencéjük is, amiben lehet üldögélni. Melegvizes medence - teszem hozzá.
- Régen így éltek az emberek? - kérdi csodálkozva, miközben az egyik falhoz pakolja a cuccait.
- Sokan, főleg az idősebbek, még ma is így élnek - magyarázom. - Tudod, aki régen így élt, nem szeret lemondani a régi dolgokról.
Umi bólint, hogy érti, majd a hatalmas tolóajtóhoz megy, ami az erkélyre nyílik. Kinyitja, és már kinn is terem. Nézelődik. Én eközben kipakolom a ruháinkat a szekrénybe. Umi cuccait nem bántom, azokat majd ő pakolja ki. Úgy látom, érdekesnek találja a szobát, mert visszajön és minden kis rést átvizsgál.
- Este fürödhetünk együtt - ajánlom fel, mire döbbenten néz rám. - Persze, ha nem szeretnéd, nem kötelező. Csak arra gondoltam, régen csináltunk bármit is együtt.
- Ööö... rendben - válaszol végül, de úgy, mint aki nem biztos benne.
Nekem furának tűnik. Eddig örült, ha együtt fürdött velem, de nem akarom feszegetni a dolgot. Hagyom, hadd nyugodjon meg, hadd csináljon, amit akar. Nem akarom erőltetni. Úgyis itt maradunk egy ideig. Néha arra gondolok, hagyom az egészet a fenébe és letelepszem. Ez a város pont jó lenne rá. De tudom, hogy dolgunk van. Viszont, most minden olyan békés. Talán túlságosan is.
Meg sem várja a magyarázatom, csak a fejemhez vágja ridegen közömbös szavait. - Azt hiszem, eleget láttam - azzal faképnél is hagy. - Yuu-san! Yuu-san! Én... ez... - kiáltok utána, de meg sem hall, egyszerűen nem akar hallani. Futnék utána, de saját nadrágom gáncsol fel. A por sem feledtetheti keserű szájízem. - Yuu-san... - nyöszörgöm bele a süket éjszakába.
* * *
Lélekszakadva rohantam, ahogy csak tudtam, de így is jócskán lemaradtam, és még el is tévedtem. Összezavarodtam, ilyen még sosem történt. Én valami borzalmasat tehettem... De nem értettem, egyszerűen nem értettem. Most itt állok az ajtó előtt, és rettegek. Mi fogad majd benn? Halkan nyomom le a kilincset, ami csendesen kattan, majd az ajtó szinte hang nélkül tárul ki. Nesztelenül lépek beljebb, sehol sem ég a villany, csak a sötét terjeng mindenfelé, amelyet néhol szakít foszlányokra a hold derengő fénye. Lenéztem, és valóban, Yuu-san cipője a bejáratnál hevert össze-vissza. A mindig rendes és pedáns Yuu-san cipői csak úgy ott hevernek szanaszét... Kirázott a hideg a rossz gondolatok enyhe fuvallatától, s éreztem, belül a lelkem megremeg. Neszek ütötték meg a fülem. A konyhából jött, de egyelőre nem tudtam beazonosítani, mi lehet az. Mint a bűnös gyerek, lehajtott fejjel és csendesen lépek be a konyhába. Ránézve alig merek hinni a szememnek. - Yuu...san... - alig suttogom a szavakat, mégis, mintha belemennydörögtek volna az éjszakába. - én... - a szemeit törölgeti, hát tényleg, ő tényleg... - A kanapén alszom - jelenti ki durván, még csak felém sem pillant. - Ha éhes vagy, egyél, aztán aludj! Holnap korán kelünk. - Yuu-san... - lépek mellé, mert nem akarom, hogy sírjon, meg akarom vigasztalni, meg akarom nyugtatni, ahogy ő szokta, így megérintem a kezét, de durván lök el, miközben rám üvölt. - Ne nyúlj hozzám azokkal a mocskos kezekkel! Undorító vagy! Ahogy a könnyek buggyantak elő a szemeimből, úgy világosodott meg minden. Nem lépek utána, csak nézem magam elé emelt kezeimet, amellyel azt csináltuk. A kanapé nyikordulásával szinkronban borulok térdre a konyhában és arcom lehajtva, kezeim messze eltartva magamtól, sírni kezdek. Umi... Umi, kérlek, ne sírj! Arca bűntudattól terhes, de most nem hat meg, villogó szemeim úgy emelem rá, hogy érezze, ha tehetném, most megfojtanám. - Miért tetted ezt velem?! - hangom visszafojtott, de éles, mint a szamurájok katanájának kiélezett pengéje, mely a selymet is keresztülhasítja önnön súlyánál fogva. - Ennyire magadnak akarod őt?! Nem erről van szó! Én csak segíteni akartam... - Hát ne segíts többé! Soha többé! Úgy csinálsz, mintha te nem akartad volna! mintha neked nem lett volna jó, hogy megszabadulsz némi feszültségtől! Arcom feszülten rándul meg, majd apró pírfoltok rajzolódnak ki rajta. Akárhogy is, igaza van... Akárhogy tagadnám, piszkosul igaza van. Gyere. Nyújtja felém a kezét, de durván eltaszítom. - Hagyj békén! Megoldom egyedül is! - bőven elég volt a segítségéből. Folyton mindenbe csak belekavar! Bizonytalanul állok fel, fejemben áll a bál, minden összezavarodott, s szabadulni akarok tőle. Mindentől! Régi beidegződések kapcsolnak be újra, amikor a konyhaszekrényhez lépek. Nem kellett sokat keresni, sosem zárta el előlem az éles tárgyakat. A kés éléről induló fénysugár, melyben a Hold fénye csillog, őrült derengést rajzol a szemeimbe. Azonban kattant valami: Yuu-san talán dühe ellenére is szomorú lenne, ha megtenném, vagy ami még rosszabb, még inkább meggyűlölne... De a káosz a fejemben a mélybe rángatni készül... Kétségbeeséstől kitágult szemekkel szorítom mindkét kezem a fejemre, a kés hideg pengéje csiklandozza az arcom. A konklúzió hamar megszületik: a pulóverem ujja lassan siklik fel egészen a vállamig. Egy ideig elgondolkodva figyelem a pengét, egész megbűvöl, s a tűz egyre inkább növekszik odabenn, hogy aztán a gondolat cselekvéssé váljon. A határt azonban nem szándékoztam átlépni, erre külön ügyeltem is. A kés belém mar, s a vér kicsordul. A fájdalom részegítően józanító, de még vágyódom. Karjaim és a penge között újabb és újabb apró, múló románc szövődik, míg végül minden csupa vér. Kielégült zsibongás borít be. Megnyugtató és álmosító. Mielőtt bealudnék, halkan a fürdőbe lépek, s kezdek neki eltüntetni a nyomokat. A kezeim lemosom, majd Yuu-san arcszeszéből vattára öntve, sziszegve fertőtlenítem, s végül bekötözöm. Az arcszesz visszakerül a csomagba, a véres vatta a szemétbe, a kád és a fürdő lemosva, kitakarítva. Ezután a konyha következett: a padló, majd a kés. Szétnéztem, és magam mellé lógatott, sajgó kezekkel megállapítottam: tökéletes munkát végeztem, semmi sem látszik, így meg sem történt valójában. Egy adag kötszerrel és egy zacskóval térek a hálóba, a szerzeményeim az ágy alá rejtem a ruhámmal egyetemben, s hosszú ujjú pizsamát húzva bedőlök az ágyba. Nem kellett sok, hogy elaludjak.
* * *
Már bőven reggel van, mikor valami felébreszt. Még egy ideig heverek az ágyon, próbálom összekaparni saját magam széthullott darabjaimból. Még szerencse, hogy a fájdalom egyben tart. Odakintről halk csörömpölés nesze kúszik be. Ki kell használnom az alkalmat! Előkerül a kötszer és a zacskó megtelik véres testvéreivel. Csak simán átkötözöm a karjaim. Az elhasznált kötszer mellé kerül az átvérzett pizsamafelső s az ágyhuzat a lepedővel. Helyükre másikat hajtogatok, mintha mindent elpakoltam volna útra készen. Aztán felöltöztem, ősz révén nem feltűnő a hosszú ujjú póló. Ismét csak halkan lépek ki az ajtón, mint önmagam szelleme. Közömbös bénultságomból látványa térített magamhoz. Naiv és romantikus elképzelés volt, hogy kivágtam magamból mindent, ami fáj. Közel sem. Kérlelhetetlen háta a tűzhely felett feszül, a levegőben terjengő idegenség ismét fojtogatni kezd. Önkényesen szorítok rá a karomra, de még így is kibukik. - Yuu-san... - hangom elcsuklik. - ne... ne haragudj!... Én... A szó a torkomon akad, ahogy felém lép, még csak arra sincs időm, hogy lehunyva a szemem, összébb húzzam magam, már is nekem feszül meleg teste, hogy az a láthatatlan és vastag fal, ami tegnap óta közöttünk feszült, leomoljon. Csak egy dologra volt időm: “mocskos” kezeim elhúzni a közeléből, még véletlenül se érjen hozzá. - Te se haragudj! Kicsit kemény voltam veled, kincsem - fogalmam sincs, mi történt, mi változott meg, csak tehetetlenül, de boldogan dobogó szívvel álltam, hagyva, hogy történjen, aminek történnie kell. Csak könnypatakjaim fakadnak ki újra: - Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, csak megijedtem, és rosszul érintett, amit láttam. Bocsáss meg! De azt hittem, hogy nem szeretsz, és nagyon gonosz, ronda, ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez. - He?! - félt? Azt hitte, nem szeretem? Pedig pont az a baj, hogy túlságosan is szeretem, jobban, mint lehetne és mint biztonságos. Hiszen még Ő él... még nem szerethetem... - Én...én csak... - suttogom rebegve. - féltem, hogy... ismét... ismét az lesz, mint... mint legutóbb - szégyenlősen temetem mellkasába az arcom, onnan suttogom a szemeibe nézve. - Nem... nem haragszol rám? - nem haragszom - törli le a könnyeim, de ez a mozdulat újabb csatornákat nyit meg. - Te sem? - kérdezi, mire azonnal megrázom a fejem. Miért haragudnék? Umi tett rosszat, nem Yuu-san... Inkább éhezőként bújok most már testemmel is közelebb, de még mindig nem merem kezeimmel megérinteni. - Szeretlek... Yuu-san... Nagyon, nagyon... nagyon szeretlek. - Én is szeretlek téged, Umi. Mindenkinél jobban szeretlek, Édesem, Drágám, Kedvesem, én egyetlen Kincsem - ujjai állam alá csúsznak, majd megemelik a fejem, előkészítve az utat az ajkaknak. Szinte azonnal reagálva nyitom szét engedelmesen sajátom, hogy táncba vitessem magam. Simogató, meleg keze hátamra siklik szárnyakat rajzolva a szívemre. Pillekönnyű kedvteléssel veszem a bátorságot a szentségtöréshez, s óvatosan körbeölelem a nyakát. Bármilyen veszélyes is ez a játék, hiányzott. Mégis megijeszt, hogy eltűnik a talaj a lábam alól. Én nem hiszem, hogy felkészültem volna... Azonban úticélunk csupán az asztal. Szerencsére csak reggelizünk. Az öléből azonban nem enged, így óvatosabban csipegetek, nem szeretném, hogy észrevegye, karom minden mozdulata szúró fájdalom. Reggeli után végleg összepakolunk. Helyére kerül az utolsó koszos evőeszköz, a ruhák maradéka eltűnik, s jelenlétünkre csupán a kupac táska emlékeztet a nappali közepén. Yuu-san már fel is kapott egy adagot, én is célba vettem sajátom, s hátamra emelve még utoljára körbenézek. Ugyan csak négy hónapig, de ez volt az otthonom. Hiányozni fog, s az ismeretlen elolvasztja bizonyosságom és elhatározottságom. Mi lesz velünk ezek után?
* * *
Yuu-san a portán intézkedik, mikor a bejárati ajtón Kajimura-san lép be. Ahogy jókedvű arcára pillantok, önkéntelenül elmosolyodom. - Hova, hova, Umi? - érdeklődik táskámra pillantva. - Továbbindulunk - felelem, mire arca egy árnyalatnyit komorodik. Más nem látná, de én észreveszem. Négy hónap elegendő volt, hogy megismerjem gesztusait. - Hát, akkor jó utat! - simítja meg a fejem búbját hatalmas és meleg kezeivel, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen csak megölelem. - Hiányozni fog, Kajimura-san - nézek rá. - De majd, ha lehet, meglátogatjuk. - Szavadon foglak! - mosolyog rám. Hümmögök egyet, nyugtáztam a “fenyegetést”, majd Yuu-sanhoz lépek, aki meghajol a férfi felé. Ahogy távozunk még integetek egy sort, de az utcára lépve már csak előre tekintek. Előre a jövő felé. - Most hová megyünk? - kérdezem. - Ahová a lábunk visz - feleli Yuu-san. - Vagy inkább a vonat. Hidd el, akárhová megyünk, előbb vagy utóbb biztosan odaérünk, ahová akarunk. Csak bólintok. Végül is nekem is teljesen mindegy.
* * *
A vonatállomás pont ugyanolyan forgalmas, mint emlékeztem, s pont ugyanannyi szorongással tölt el, mint korábban. Félreállva vártam meg, míg Yuu-san megveszi a jegyeinket, és hálás voltam, amiért a vonaton is félreesőbb helyet célzunk meg. - Itt lesz. Majd nézelődhetsz - mutat az egyik székre, és én azonnal le is huppanok. Ahogy befészkeltem magam, már is érdeklődöm. - Hová megyünk? Mármint, ahová a jegyet vetted. - Maebashiba. Ez valami kisváros lehet - tájékoztat. - És még valami. Jobb lenne, ha amíg utazunk, te a kisöcsém lennél. Nem lenne szerencsés, ha esetleg valaki kérdezősködni kezdene. - nem is hasonlítunk - kuncogok fel a gondolatra, bár nem is lenne rossz. Mert akkor valóban nem szakíthatna el tőle senki. - Mostohatestvér, féltestvér vagy ilyesmi - magyaráz, majd komolyan hozzáteszi: - És ne félj, Umi, bármi történik, én mindig megvédelek téged. Ígérem. - Tudom - mosolygok titokzatosan, s a kezem a kezére teszem. - Én is téged. Nem tudom, mi futhatott át az agyán, de mondandómra mosolya mintha lágyult volna. Ha lehet, most szebb volt, mint eddig bármikor. Szeretném minden erőmmel megvédeni ezt a fényt.
* * *
A vonat ringatása hamar álomba merít, hisz az éjszaka sem sokat, sem pihentetően nem aludtam. Fejem oldalra billen, hogy álmomban is bólogathassak a fáknak.
Egy kis állomás felé tartunk. Négyen ülünk egy kis kabinban., riadt, nyúzott gyerekarcok. Csak úgy feltereltek ide, ahogy több más helyről is felszedtünk hozzánk hasonlóakat a hosszú út során. Éhes voltam és fáztam, de nyikkanni sem mertem. A vonat álmosító robogása most a kedélyünk borzolta, s a túlélési ösztön hol az ablakra, hol a folyosóra szegezte szemünk. Semmit sem mondtak. Semmit...
A vonat hangos sikoltással fékez. Az öreg féktárcsák - régi gumiborításuk rég elkopott - meztelenül csikordultak meg a kerekek hideg fémén. Mint a halálsikoly, futott át az agyamon, míg végül a hatalmas járműóriás egy utolsó rántással meg nem állt. Az ajtók hatalmas csattanással vágódtak ki, minden csattanásnál rándultam egyet, s a pánik karmai körénk fonódtak. Reszketve, összeszűkült pupillával szálltunk le, engedelmeskedve a hangszórókból felreccsenő utasításoknak. Aztán felsorakoztunk a jármű mellé, velünk szemben vagy félszáz fegyveres. Ismeretlen alakulat egyenruháit viselő férfiak merev arccal . A torkom annyira összeszorult, hogy alig kaptam levegőt. Rossz előérzetem volt, s ha mertem volna, messzire szaladtam volna a helyről. S akkor előlépett Ő: fiatal volt, de sudár és tekintélyt parancsoló. Ha nem ilyen helyzetben találkozunk, biztosan gyermeki rajongásom tárgyává vált volna. Tökéletes férfi, nincs nála fegyver, mégis... egy pillantása képes a pánikot hisztériás rohammá változtatni. Egyértelműen Ő a főnök, a domináns alfahím, olyasvalaki, akit követni tisztesség, egyfajta kiváltság. S a mosolya, akár az ördögé... - Egyetlen gyermekeim - szólít meg minket álkedvességgel. Meglep, körülöttem hány társam szeme csillan fel, azonnal naiv bizalom költözött a lelkükbe. Mintha nem hallanák a kedvességbe öltöztetett disszonanciát. - Bizonyára mind nagyon megijedtetek, amikor idegenek ismeretlen helyre hoztak benneteket - a tömeg java része bólint. Most döbbenek csak rá, milyen sokan is vagyunk itt, több száz gyermek. - Ne aggódjatok, ha túlestetek a próbán, beléphettek a Mennyország kapuin - nyeltem egyet, cseppet sem vonzott a lehetőség. Vissza akarok menni, vissza az árvaházba Hitomi és Akiko neechanhoz! - Felkészültetek a versenyre? - dördül a kérdés, önkéntelen, de bizonytalan bólintás a válasz, mire minden fegyver felénk szegeződik. - Akkor már csak egy dolog maradt hátra: éljetek túl! - mosolya őrült-gonosz vicsorba torzul, s utolsó szavára, mielőtt feleszmélhetnénk, a katonák tüzet nyitnak ránk. A pokol pillanatok alatt szabadult el... A hátsó sorban álltam, mégis az arcomba fröccsent a véres agyvelő. Az előttem álló srácé volt, fiatalabb, de magasabb volt, mint én. Az élmény sokkolt, lecövekeltem volna, ha a tömeg a keletkezett hisztériában le nem lök a peronról, utánam küldve a tetemet is, amely visszafordíthatatlanul lesodort. Ez mentette meg az életem. A derekamba nyilalló fájdalom felélesztette az ösztöneim. Legörgetem magamról a testet, az arc egy életre belevésődött az agyamba, de most nincs idő gondolkodni. Négykézláb kúszok át a vonat alatt, majd a másik oldalon felegyenesedve rohanni kezdek, ahogy csak bírok. Nem számított, merre, csak messze, minél messzebb. Kami-sama az égben, még nem akarok meghalni! Kérlek, még nem! Egy golyó csapódik be mellettem a földbe. Nyüszítve kapcsolok nagyobb sebességre, nem bukhatok el pont most, mikor már csak pár lépés az erdő! Az első ropogást újabbak követik, süvítenek a golyók a fülem mellett. Felsikoltok, mikor az egyik a vállamba mar, de ugyanakkor végre bevetem magam az erdő sűrűjébe. Örömteli mosolyom szinte azonnal le is fagy: lábam alól a talaj a másodperc töredéke alatt tűnik el, hogy iszonyatos sebességgel guruljak lefelé a mélybe.
* * *
Nem tudom, hogyan, de túléltem. Sajog mindenem, az egyik lábamra sántítok, mégis élek, véresen és mocskosan, de lélegzem. Már vagy fél perce hallgatóztam csendben, de semmi nesz nem utal arra, hogy követtek volna, így végre kimerészkedem a patakhoz, hogy igyak, és valamelyest lemossam magam, és kitisztítsam a vállamon éktelenkedő sebet. A golyó csak súrolt, de így is csúnya sérülést okozott. A motor hangja hirtelen üti meg a fülem, betöltve a békés csendet. Reszketve állok fel, de késő, ahogy én, úgy ők is láttak, igaz, csak a távolból, de míg én csak rohanni tudok, ők autóval száguldanak utánam. Hirtelen ötlettől vezérelve ragadok meg pár követ, majd rohanni kezdek, ahogy csak bírja a lábam. A sűrűbb részen nehezebben tudnak majd követni.
* * *
A tervem ugyan valamelyest bejött, de nem nyertem sokat, mert egy kutya is volt velük. Könnyedén követte a szagot, amit nem tüntethettem el. Lihegve pihegek egy fa törzse mögött, de már hallottam a csaholását. Elveszett, minden elveszett. Elkeseredetten szorongatom a két követ, amit felkaptam. A düh és a gyűlölet egyre inkább nő bennem. Legalább magammal ránthatnám azt a szörnyet! Csoda volt, véletlen egybeesés, iszonyatos mázli? Mindegy: a bokor mellettem megrezdül, ahogy a kutya felugat a közelben. Egy pillanatra még látom a lány copfját, ahogy eltűnik a rengetegben, s a kutya követi az új zsákmányt... A lehetőség úgy bukkant fel a semmiből, mint a szivárvány. Őrült mosoly kúszik az arcomra.
A kő tekintélyes sebességgel csapódott a fegyveres férfi fejének, olyannyira, hogy le is vágódott a kocsiról. Rajta kívül csak egy sofőr volt, és Ő. Az autó hirtelen fékezett, és pördült meg, de ennyi idő is elég volt, hogy a földön heverő férfi mellé pattanva fejbe csapjam a kezemben maradt másik kővel, és felkapjam a fegyvert. Egyenesen rá céloztam, igaz alig bírtam el a puskát, a kezem is remegett, de a gépfegyvernél ez nem probléma, mert ha meghúzom a ravaszt, nem csak egy golyót fog a férfi felé köpni, azt garantálom. - Bravó! - mosolyodik el és kezd tapsolni. Egy cseppet sem zavartatja magát. Távolabbról acsarkodást és sikoltozást sodor felénk a szél. Aztán, mintha csak félbevágták volna, minden elcsöndesedik. - Most mihez kezdesz, kölyök? - néz rám a férfi, s most először éreztem át szorult helyzetem: még mindig túl sokan vannak. - Senki ne mozduljon, különben lelövöm a parancsnokukat! - ordítom, megállítva a sofőrt, és a feltápászkodó másik férfit is. Majd Rá pillantok, és igyekszem minél keményebbnek tűnni. - Jöjjön ide! - ordítom cincogva. Ő csak mosolyog, egyre mosolyog, idegesítően mosolyog. Viszont engedelmeskedik, katonáit nyugalomra intve. A győzelem édes íze terjed szét a számban, élvezettel ízlelgetem nagyot nyelve. Korai volt. Minden annyira hirtelen történt, ő közel ért, s a következő pillanatban már arra eszmélek, hogy lefegyverezve lihegek erős szorításában. Hiába próbáltam kapálózni, a helyzet menthetetlen volt, minden elveszett egy szemvillanás alatt. Utolsót vergődve adom meg magam, de ajkaimba harapva elhatározom, nem fogok sírni, nem fogok megtörni előtte. Ennyi méltóság marad bennem, legalább ez megmarad nekem! Reszketve tűröm, hogy szabad keze az arcomra tévedjen, hogy megemelje a fejem, kényszerítve, hogy ránézzek. A lélegzetem benn ragad, olyan közel van az arca... Végigcirógat szórakozva kábultságomon. Kezem elengedi, hogy derekamnál megragadva fordítson és egyben bilincseljen magához, hogy aztán durván rávesse magát az ajkaimra. Zavarodott-félve engedek utat, a könnyem pedig kicsordul. Az érzés ismeretlen, ijesztő, mintha egész behálózna, magába szívna, s többé nem akarna elengedni. Az ördög megbélyegzett.
* * *
Sötét szobában állok, kezeimen láncok, lábamon nehéz súly, testem pedig tele vágyai nyomával. Ujjai végigszántanak az arcomon, s széles mosollyal tanulmányozzák homályos szememben a megtört fényt. - Sose felejtsd el, egész az enyém vagy! - suttogja fülembe, majd beleharap az érzékeny cimpába. Megremegek, a gyomrom szambát jár, de egyben ismét eltölt valami az előbbi melegségből. - A tiéd vagyok, Sensei... - rebegem megadva magam. Vigyora még szélesebbé válik, ahogy ismét belém mar mélyen, morgó dorombolást csalva ki ajkaim közül. - Hamarosan eljön az idő, készülj, cicuskám! - hatol át a kéjes ködön szava, öntudatlanul bólintok, bármit megtennék, csak ne hagyja abba, ne hagyjon egyedül a sötétben... Mégis eltol magától, valahol lámpa gyullad, s megvilágít a falon egy alakot, de egyelőre nem tudom kivenni az arcát, sejtésem sincs, ki lehet. Hideg fém simul a tenyeremhez, amelyre önkéntelenül is rászorítok. Egy Desert Eagle öntöltő pisztoly... - Öld meg! - ül le a közeli székre. Mocsáros agyamban a darabkák lassan állnak össze, így csigaként mozdulok. A madzagokat megrántották, a marionettbábu engedelmeskedik, megemelve a pisztoly csövét. Nem akartam gondolkodni, Őt akartam, olyan mélyen kívántam bűnös érintését, hogy bármire képes lettem volna a kedvéért. Alig egy méterre álltam az alaktól, mikor a kezem megemelte a hideg csövet, s a fejére szegezte. Azt terveztem, hogy elsütöm, de akkor megemelte az arcát, s az addig határozott kar megremegett. Ez az arc... Képek rohantak át a fejemen, egy másik élet emlékei. De nem hagyta, keze a vállamra nehezedett, és ismét feltette a kérdést, mint akkor régen: - Most mihez kezdesz, kölyök? Az ujjam görcsösen szorul a ravaszra, hogy a dördülés megöljön bennem is valamit.
Úgy pattannak fel a szemhéjaim, mintha azokat is holmi pisztoly csöve köpte volna a világra. Yuu-san karjai ráznak gyengéden, de ahogy felébredek, magához ölel. - Semmi baj, akármi is volt, csak egy rossz álom. - Nem álom volt... Inkább mint valami emlék. Egy vonatállomáson voltam... mindenkit kivégeztek, csak szerencsém volt, mert kiválasztott - üres kagylóhéjként pendülnek belőlem a világra a szavak, ahogy visszaegyenesedve felidézem a történteket. De ahogy az álom értelme egyre inkább elönti elmém, elborzadok, s kezem a hajamba túr. - Kami-sama, én csak úgy egyszerűen meghúztam a ravaszt! - izgatottan pattanok fel, láthatatlan démonjaim karmai elől menekülve, reszketve lehelve a szót. - Én, hogy Ő szeressen, megöltem ... megöltem Yuu-sant! Ahogy kibuggyannak a szavak a számon, ajkaim elé kapom a kezem. Nem lett volna szabad kimondanom! Hirtelen lépek oldalra, hogy kitérhessek tekintete elől, szívem riadt őz. Menekülnék a folyosón, de tekitetek függenek rajtam kárörvendőn: Hiába futsz! S akkor csattant az ajtó! Bennakadt sikollyal pördülök meg, kezem a kilincset tapogatja, miközben farkasszemet nézek vele. - Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre! - kezd bele, de végül szeme megtapad rajtam. Hatalmasat sikoltok: - Kérem, ne bántson, kérem, ne! - az ajtó végre enged, hogy hátravágódva végre kijussak a kijárathoz. Négykézláb startolok a vagon ajtaja felé, de hiába nyomom a gombot hisztérikusan, az nem nyílik, így körömmel esek neki feszegetve egyre hisztérikusabban, ahogy a léptek közelednek. Túl kell élnem! Nem akarok meghalni! Kami-sama! Ahogy a kezek megragadnak, ismét éktelen sikoltozásba kezdek, s kapálózom, mint aki az eszét vesztette. Hangok és érzetek keverednek, sikoltozás, acsargás, gépfegyverek kattanása, érthetetlen suttogás a fülembe, s csak a távolból, mintha a szél susogott volna halkan, zengett fel lágyan Yuu-san hangja. - Sajnálom! - a szúrás összetéveszthetetlen volt, pedig már rég nem volt benne részem, mégsem lehet elfelejteni: nyugtató. A démonok rémisztő arcain keresztül kapaszkodtam bele a felsőjébe, s hirtelen tisztán érezhetővé vált az összes vágás minden egyes négyzetcentimétere a karomon. - A világos határfalak kezdenek leomlani, Yuu - mozogtak ajkaim Ai hangján még utoljára, mielőtt szemhéjaim lezárultak.
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 08. 14. 18:45:17
Végre elkezdődik a film. Látom, hogy Uminak nagyon tetszik, örülök, hogy jó filmre hoztam. Az üldözős jelenetnél szétszorítja a kezem, ami nagyon fáj, de nem szólok érte. Annyira izgul, hogy majdnem kiesik a székből. De a kutyusokat imádja. Nekem is egyik nagy kedvencem ez a rajzfilm. Kár, hogy eddig nem tudtam ilyenekre elhozni, de ezután több közös programunk lesz. Főleg, ha sikerül megoldanunk ezt az egész rohadt ügyet. A film véget ér, mindenki szállingózik, ő pedig még mindig fogja a kezem. Nem rossz érzés, inkább kellemes, hogy itt van velem.
- Hogy tetszett? – kérdem, ahogy felém fordul, ő pedig ijedten hátrál a szék másik felébe. Arca vörös, mintha valami rosszat mondtam volna.
- Igazán... aranyos volt.. tényleg, nagyon tetszett… meg minden más is… nagyon köszönöm – hadarja, de nem néz rám, mintha félne, de nem tudom mitől. – Mennünk kellene… - mondja, majd felpattan és elindul. Én követem.
Odakinn hideg van, az évszakhoz képest már igencsak csípős idő. Umi előttem mászkál, de mint aki nem itt jár, inkább egy másik világban. Nem tudom, mi járhat a fejében, de úgy néz ki, bántja valami. Az utóbbi hónapokban felnőtt, kissé magabiztosabb, határozottabb lett, de még mindig ugyanaz az Umi, akit az intézetben ismertem meg. Ő az én Umim, és ha kell, az életem árán is megvédem.
- Umi, valami baj van? – kérdem meg végül, mire visszafordul.
- Semmi, én csak, elgondolkodtam… - feleli, én pedig közelebb lépve hozzá a homlokára teszem a kezem.
- Úgy tűnik, nincs lázad – könnyebbülök meg. Nem szokott ilyen lenni, attól féltem, talán beteg, de teljesen rendben van.
- Jól vagyok - mondja határozottan, majd ellépve mellőlem előre siet. Valami baj van, érzem. De nem tudom, mi.
- Umi, ma menjünk erre, rendben? – mutatok egy apró utcára, ami a közeli parkhoz vezet. Meg akarom neki mutatni.
- Mi van arra? – kérdi visszanézve, de nem látszik rajta, hogy ide akarna jönni.
- Majd meglátod – mosolygok titokzatosan.
Elindulok, ő pedig lemaradva követ. Mindig megállok, de ő nem jön közelebb, mire feladom. Nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel, eddig nem volt ilyen tartózkodó, sem visszahúzódó. Valaminek történnie kellett, de nem akarok rákérdezni, inkább hagyom.
Egy ideig megyünk, majd megállok. Megérkeztünk. Közelebb intem Umit, aki bizalmatlanul engedelmeskedik, de mikor meglátja a parkot, szemei mégis felcsillannak. Látom, hogy tetszik neki.
- Ez itt a Sumiyoshi park, innen nem messze volt a munkahelyem – mesélem, miközben beljebb megyünk. Gyönyörű az este, a park ki van világítva, a tavon pedig hajók úsznak. Egyszerűen varázslatos látvány.
- Ez… leírhatatlan – rebegi halkan.
- Tudtam, hogy tetszeni fog. Már egy ideje terveztem, hogy elhozlak ide – karolom át a derekát és húzom közelebb, mire megfeszül. Nem értem, mi baja. Négy hónapja nem voltunk együtt, mert akkor este megrémült. Igaz, én is, de én már túlléptem rajta. Talán ő még nem tud.
- Yuu-san, én.. hogy is mondjam… - húzódik el szabadkozva – mindjárt jövök, maradj itt.. sürgős… wc… – mondja, azzal már rohan is a közeli fák közé.
Én csak mosolygok egyet. Bolond kölyök. Nekidőlök egy fának, és nézem a vizet. Umi pedig nem jön. Már túl sokáig marad el, engem pedig elfog valami rossz érzés. Remélem, nem esett valami baja szegénykémnek. Olyan gyámoltalan, könnyen elrabolhatják, vagy bánthatják, ha nem vagyok vele. Végül utána megyek, de ahogy a fákhoz érek, fura hangok ütik meg a fülemet. Óvatosan bekukucskálok, és amit látok, attól a szám is tátva marad. Umi a hátát egy fa tövének vetve áll és... maszturbál.
- Umi? – kérdem, mire rám néz, megdermed és arca pipacsvörösre gyúl. Én csak meglepetten, vagy inkább ugyanúgy ledermedve állok, mint ő.
- Én… - zavartan lesüti a szemét, és nem mozdul.
- Azt hiszem, eleget láttam - mondom egyszerűen és elindulok hazafelé.
Még hallom, hogy utánam kiabál, de nem fordulok vissza. Túl sok ez nekem. Umi! A fiú, akiben megbíztam, szerettem, védelmeztem, neveltem és azt hittem, hogy őszinte hozzám. A szívembe fájdalom mar, a gyomrom ég, a torkom száraz, szemeimet ellepik a könnyek. Amint hazaérek a konyhába megyek. Nem is tudom miért, de előveszek pár almát és hámozni kezdem őket. Nem tudom, mit csinálok. Miért, Umi? Talán nem vigyáztam rá eléggé? Nem voltam elég jó hozzá, nem bíztam meg benne? Bár ott egyszerűen faképnél hagytam, nagyon fájt akkor is, hogy inkább azt a dolgot választotta, és nem engem. A könnyeim előtörnek, nem is akarom őket megállítani. Annyira elárultnak, becsapottnak és nyomorultnak érzem magam.
- Nem kellek neki - suttogom halkan. - El kellett volna engednem.
- Yuu... san... - hallom meg halk hangját, mire azonnal letörlöm a könnyeimet - én...
- A kanapén alszom - válaszolom rá sem nézve. - Ha éhes vagy, egyél, aztán aludj! Holnap korán kelünk.
- Yuu-san... - próbálkozik újra, oda is jön, és megérint.
- Ne nyúlj hozzám azokkal a mocskos kezekkel! - lököm arrébb, majd ellépek mellette. - Undorító vagy!
Hallom, hogy sír, de nekem is fáj. Ha nem kellek neki, ne maradjon. Undorodom tőle. Most, ebben a pillanatban undorodom. Nem hallom, hogy jönne utánam. A nappaliba érve egyszerűen lefekszem a kanapéra, de nem tudok aludni. Akárhányszor becsukom a szemem, újra látom őt abban a pózban, és ez hatalmas kétségbeeséssel tölt el. Már nem szeret, nem kellek neki, már elhagyott. Ezért nem nyúlt hozzám eddig, ezért utasított el. Akkor éjjel meggyűlölt valami miatt.
Végül nagy nehezen sikerül elaludnom, de álmomban is mindvégig Umi képe lebeg előttem, ahogy elutasít, ellök és kinevet.
~*~
Reggel kialvatlanul és fáradtan ébredek. Még érzem is, mekkora karikák lehetnek a szemeim alatt. Körülnézek és felkelek. A hálóba is benézek, Umi még alszik. Túl korán van, alig múlt reggel fél öt. Felöltözöm és nekilátok reggelit csinálni. A tegnap este még mindig nem megy ki a fejemből. Talán túl kemény voltam vele. Ő is sírt, láttam az arcán, amikor megnéztem. Talán bocsánatot kéne tőle kérnem. Olyan aranyos fiú, talán nem is rosszból tette, amit tett. Majd ha felébred, beszélek vele.
Épp a rizst főzöm, amikor meghallom apró, halk lépteit a hátam mögött. Sóhajtok egyet és megfordulok. Arcán fájdalom, félelem és valamiféle bűnbánat keveréke látszik. Rám néz, és majdnem elsírja magát. A rizsfőző jelez, így nincs időm most foglalkozni vele. Kiszedem a rizst, terítek, tálalok. Umi még mindig áll, mint egy faszent.
- Yuu-san... - szólal meg halkan, de a hangjába sírás vegyül - ne... ne haragudj! Én...
- Te se haragudj! - mondom és odalépve hozzá megölelem. - Kicsit kemény voltam veled, kincsem. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, csak megijedtem és rosszul érintett, amit láttam. Bocsáss meg! De azt hittem, hogy nem szeretsz, és nagyon gonosz, ronda, ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez.
- He?! - néz rám könnyes szemekkel. - Én... én csak... féltem, hogy... ismét... ismét az lesz, mint... mint... legutóbb - bújik hozzám. - Nem... nem haragszol rám?
- Nem haragszom - törlöm le a könnyeit. - Te sem?
A fejét rázza, és még szorosabban simul hozzám. Megölelem, simogatom és csitítom, de ő csak sír. Keservesen sír.
- Én is szeretlek téged, Umi. Mindenkinél jobban szeretlek, Édesem, Drágám, Kedvesem, én egyetlen Kincsem - emelem fel nedves pofiját és lágyan megcsókolom.
Nem húzódik el, hanem óvatosan viszonozza a csókot. Megbántottam, a lelkébe tiportam, holott ő semmi rosszat nem tett, csak félt. Én pedig gonosz, ocsmány módon olyan dolgokat mondtam neki, amiket nem kellett volna. Ellöktem, de ő nem adta fel. Annyira szeretem őt. Teste minden kis rezdülését, a hangját, az érintését, az illatát, a mosolyát, a tekintetét. Mindenét. Kezem óvatosan simít végig hátán, lágyan, finoman, ő pedig nyakam köré fonja vékony karjait. Óvatosan emelem fel, nehogy megijedjen. Az asztalhoz visem és leülök vele. Nem akarom elengedni, de tudom, hogy hamarosan mennünk kell. Az út még hosszú.
Végül mégis el kell válnunk, de ő nem távozik az ölemből, csak miután megesszük a reggelit és szólok neki, még el kell mosogatnunk és el kell pakolnunk. Mindent rendbe kell tenni, mielőtt elmegyünk. Egy órával később már útra készen áll az ajtóban. Arcán még mindig némi félelem és fájdalom ül, hiszen a tegnap estét nem könnyű megemésztenie. Nekem sem az. Mindent elrendezek, cipőt húzok, kabátot, hiszen már itt az ősz, hűvösebb az idő. Umi is kapott pár új ruhát, kissé nőtt a szentem. Kézen fogom, majd a másik kezemben a táskámmal, ő a hátán a hátizsákjával, elindulunk. Félve fogja a kezem, azt, amelyet előző este ellöktem. De már nem undorodom tőle. Ő az én kincsem.
A portán leadjuk a kulcsot, összefutunk Kajimura-sannal, aki jó utat kíván nekünk. Látom, hogy Umi távozása nagyon szomorúan érinti, és Umi is így lehet vele, mert megöleli és megígéri neki, hogy majd meglátogatja. Én csak meghajolok, majd távozunk, magunk mögött hagyva a szegényes szállodát.
- Most hová megyünk? - kérdi Umi, amikor kiérünk az utcára.
- Ahová a lábunk visz - válaszolom. - Vagy inkább a vonat. Hidd el, akárhová megyünk, előbb, vagy utóbb biztosan odaérünk, ahová tartunk.
Bólint. Azt hiszem, érti, mit akarok mondani ezzel. Az állomás felé vesszük az utunkat. A pénz amit kerestem pár hónapig biztosan elég lesz. Ha meg elfogy, majd ismét dolgozni fogok. Kimegyünk az állomásra, ahol veszek két jegyet valami nevesincs kisvárosba. Nem akarok túl messzire utazgatni, inkább majd busszal megyünk. Az olcsóbb, de addig muszáj még vonatoznunk. Felszállunk és körülnézek. Egy félreeső helyet keresek, ahol nem látnak meg, vagy nem vagyunk szem előtt. Végül egy ablak melletti ülésnél állapodok meg valahol a kocsi végében. Lepakolunk és leülünk.
- Itt jó lesz. Majd nézelődhetsz - mondom.
- Hová megyünk? - kérdi ismét. - Mármint, ahová a jegyet vetted.
- Maebashiba - mondom. - Ez valami kisváros lehet. És még valami. Jobb lenne, ha amíg utazunk, te a kisöcsém lennél. Nem lenne szerencsés, ha esetleg valaki kérdezősködni kezdene.
- Nem is hasonlítunk - kuncog.
- Mostohatestvér, féltestvér, vagy ilyesmi - mosolygok. - És ne félj Umi, bármi történik, én mindig megvédelek téged. Ígérem.
- Tudom - bólint komolyan és kezét a kezemre teszi. - Én is téged.
Bólintok. A vonat közben lassan elindul. Még nem tudom, mi vár ránk, de bármi is történjen, Umi mellett maradok és megvédem, ha kell, meghalok érte.
Megint csak menekülsz? Ennyi erővel meg is ölhetnéd!
Neked is jó vele, miért nem küzdesz legalább egy kicsit?
"Nem lehetsz ennyire önző, nem veheted el tőlem őt, aki olyan, mint Anya!"
Dühösen megremegek, és maszatolom szét arcomon a könnypatakokat. Hiszen ti voltatok azok, akik így vagy úgy, de ellene voltatok, ti voltatok azok, akik növeltétek a bizalmatlanságom, akik folyton csak ki akartátok használni kényetek-kedvetek szerint! Ti mondtátok, hogy jobb lenne, ha eltűnnék az életéből! Hogy csak bajt hozok rá! Nem? Nem ti mondtátok végig? S most van képetek kérdőre vonni? Most, mikor úgy ugrálok, ahogy ti szerettétek volna? És én vagyok az önző? Én?
Meleg teste váratlanul nyomódik erősen az enyémnek, s karjai kalitkába zárnak. Először minden izmom ellazul közelségére, de ahogy észbe kapok, izmaim megfeszülnek, majd csapkodni kezdek, hogy szabadulhassak, de esélyem sincs, sokkal erősebb, mint én, s minél inkább kapálózom, annál erősebben szorít, olyannyira, hogy az már szinte fáj.
- Eressz! - ordítok rá csapdába esett állatka kétségbeesésével. - Eressz el, Yuu-san!
- Nem! És most meghallgatsz! Végighallgatsz, értetted? Értetted, Umi? - hangját megemeli, egész lénye maga a fenyegetés. Roppant komoly, és ez megrémiszt, mégis következetesen ordítok vissza, kijavítva és meghátrálásra késztetve. Legalább is próbálva.
- Unmei!
De a dolog nem úgy sül el, ahogy én azt gondoltam.
- Umi! A neved Umi, amit én adtam neked! – olyan hevesen ráz meg, hogy most már komolyan félek, csak reszketek. Most… most ő biztosan bántani fog…
Csak szeret. Harcol érted.
Megrémiszt!
Összeszorított szemekkel várom, mit fog tenni azután, hogy elengedte a vállam, de nem ellenkezem, nem lenne értelme. A talaj hirtelen csúszik ki a lábam alól, s huppanok egyet, ahogy a székre telepedik velem együtt. Magához szorít, de most sokkal gyengédebben, mint az előbb, s kezeivel nyugtatgatón simogatja végig testem, ahol éri. Ujjaim ingjébe gabalyodnak, így kapaszkodom, míg a szívem és az agyam küzdenek egymással. Nem hagyhatom, hogy körbehálózzon, nem hagyhatom, hogy ismét elgyengítse elhatározásom. Nekem, mennem kell…
„Egészen biztos?”
- Sajnálom. Nem akartam veled kiabálni, Umi. De… de nagyon feldühítettél az előbb. Ne haragudj rám, kincsem – suttogja.
- Nem haragszom – vágom rá azonnal. Bánt, hogy magát hibáztatja mindenért. Miért nem tud egy kicsit rám haragudni? Hiszen én tehetek erről is. A hangokról a fejemben, a képekről, amelyek hirtelen törnek fel valahonnan mélyről. Emlékek, amelyek nem az enyémek, mégis, én szerepelek mindben…
A burkom, amelyet tegnap hirtelen húztam magam köré, kezd ellágyulni, s utolsó próbálkozásként igyekszem fenntartani, de tudom, hogy már nem kell sok, és ismét megtörök. Nem szabadulhatok, mert már azelőtt csapdába csalt, hogy észrevettem volna, már azelőtt foglya lettem, hogy észbe kaphattam volna, és elmenekülhettem volna, már azelőtt magához láncolt, hogy bennem felmerült volna, hogy védekeznem kellene ellene. De nekem mennem kell… mennem kellene…
Ujjai államra fonódnak, és gyengéden maga felé fordítja az arcom, egyenesen két szemembe szúrja tekintete csápjait. Vesztettem, a szempár megbűvölt, összeroppantva védelmem maradékát. A szavak egyszerre mérgezik az elmém és töltik el tiltott boldogsággal a szívem.
- Nem érdekel, mert érted bármire képes vagyok. Szeretlek, kicsikém. Mindenkinél és mindennél jobban szeretlek téged. És mindig utánad megyek, mindig veled leszek, védelek, segítelek, vezetlek és gondoskodom rólad. Érted? Szeretnék a családod lenni.
- Miért? – nem értem őt, miért ragaszkodik olyasvalakihez, mint én. – Miért akarod magad veszélybe sodorni egy ilyen senkiért? Se múltam, se jövőm, se jelenem. Semmim – az érzelmek kezdenek megint alárántani, s már megint nem tudok parancsolni a könnyeimnek. Egy marionett bábu vagyok, akit valaki messziről rángat, mégis, Yuu-san egy olyan gyerek, aki még akkor is ragaszkodik hozzám, kedvelt figurájához, ha tudja, sokszor nem úgy cselekszem, ahogy szeretnék vagy ahogy ő szeretné, mert a madzag másfelé ránt.
- Mert fontos vagy nekem. Szeretném, ha sose válnánk el, ha egyszer normális életed lenne, barátaid, testvéreid. Ha félelem nélkül tudnál nevetni, futkározni, ha azt tehetnéd, amit szeretnél, nem azt, amire utasítanak. Szeretnék neked ebben segíteni. Szeretném, ha velem maradnál még egy kicsit.
Csendesen bújok hozzá. Yuu-san, és ha a marionett bábu fonalait elvágva kiszabadítod, nem félsz, hogy az többé nem lesz ugyanaz? Mi lesz, ha megváltozik, és rájössz, nem is kedveled? Hiszen csak egy rakás szemét…
De a báb életre kelhet, ha akar, ha igazán akar.
Az csak mese…
Akkor segíts neki, hogy a madzagok végei az ő kezébe kerüljenek, hiszen te is ezt akarod.
Zokogásom egyre erősebb. Mennem kellene, hallgatni a madzag rántására, de a szívem már kétfelé húz, egy kóbor damil a kezébe került, és nem enged, nem hagyja, hogy másé legyek, hogy más élvezze az előadásom, csak magának akar. Nem értem az érzései forrását, ahogy abban is biztos vagyok, hamar elfelejtene. Talán pont ez az, ami megrettent, ami visszatart, és hozzáköt.
Aprót bólintok: - De csak egy kicsit még… De… de, ha megint rosszat teszek, elmegyek.
Vajon magam akarom meggyőzni, vagy őt ultimátum által korlátok közé szorítani?
- Akkor vigyáznom kell rád. Jobban, mint eddig.
Yuu-san, olyan buta dolgokat tudsz mondani…
* * *
Bár megígértem, hogy maradok, nem lett minden ugyanolyan, mint volt. A távolságot fenntartottam, és kerültem minden intimebb érintkezést Yuu-sannal, csupán az olyan jellegűeket hagytam meg, amelyek családiasak. Tartottam tőle, hogy ha jobban hagyom magam, megint „rohamom” lesz, és akkor senki nem állíthat majd meg, az ő érvei sem. S mivel nem akartam elmenni, így megtartóztattam magam, de a dolog koránt sem volt olyan egyszerű, mint lehetett volna előtte.
Zavarba ejtő és furcsa dolgokat műveltem, és Ai csak nevetett rajtam, rásegítve ezekre a dolgokra. Azt mondta, ezek természetesek, természetes, hogy néha elönt a vágy, és olyankor bizony ki kell engedni a feszültséget. Annyira „előzékeny” lett, hogy sokszor zaklatásnak éreztem igyekezetét, de valahányszor nekikezdett, annak mindig az lett a vége, hogy belementem a játékba. Persze mindig csak akkor, ha Yuu-san nem volt otthon. Mert ha itthon lett volna, biztos rosszat gondolt volna rólam…
S ezek a játékok igen megszaporodtak idővel, majdnem mindennapossá váltak, a napirend része lett a délelőtti fél óra a fürdőben.
Beteges vagyok?
Azonban más is változott. Az emberekhez való viszonyom. Jobban mondva egy emberhez fűződő viszonyom. Kajimura-san is egyre fontosabb része lett az életemnek, s sok mindent tanított nekem. Megmutatta, hogyan kell szépen elmosogatni, mosni, és a főzés kisebb rejtelmeibe is bevezetett. Ezen kívül kérésemre tanítgatni kezdett a rajzolás technikáira is.
Ez utóbbival nem csak az volt a célom, hogy megkönnyítsem Yuu-san életét, és kicsit hasznosnak érezzem magam, hanem ez egyfajta nyomozás is volt a részemről.
Még jól emlékeztem rá, hogy minden egy képpel kezdődött, ott a régi szobámban, amikor Yuu-san kifüggesztett jó párat.
Az volt az elgondolásom, hogy minden helyet, ami csak úgy felötlik bennem, megpróbálok lerajzolni, legyen az egy szűk szoba, vagy egy tágas rét, bármi. Talán így közelebb juthatok a megoldáshoz. Mert a hónapok múltával az elhatározásom egyre erősebb lett: szembe kell néznem álmaim titokzatos szereplőjével, és le kell ráznom magamról a rabigát! Mindezt úgy tervezem intézni, hogy Yuu-san csak addig legyen velem, amíg nem veszélyes, míg eljutunk egész a közelébe, de a harcot én fogom megvívni. Nekem kell megvívnom.
Mióta ez a harcos elképzelés élt bennem, negyedik énemmel is egész rendeződött a viszonyunk. Sok tudományos műsort néztünk, ami a fegyverekről, katonákról szólt, és foglalkozni kezdtünk azzal, hogy erősítsük a testünk. Nem is igazán a fizikai erő volt a fontos, bár arra is fektetett némi hangsúlyt, hanem inkább a hajlékonyság és az ügyesség. Hetente háromszor csinált edzőtermet a lakásból egy-egy órára, én olyankor csak pihegtem a háttérben, és már előre elhatároztam, hogy ha ölnöm kell a szabadságért, azt Ő csinálja majd, én nem vagyok rá képes. Ezt könnyedén lemérhettük, mikor Kajimura-san egy élő csirkét vágott le, és felfordult a gyomrom…
Ezen kívül még egy fontos változást sikerült foganatosítanom az életemben. Kajimura-san az utóbbi két hónapban igen elfoglalttá vált, így fizetségért cserébe neki is kimostam, illetve néha főztem is. Valamint néha modellt álltam a tanítványainak. Bár ezt nem nagyon szerettem, mert egy pózban kellett lennem órák hosszat, és vagy két-három ember bámult meredten, de sok kis papírfecnit – pénzt – kaptam érte, amiket gondosan elrejtve gyűjtögettem. Mert amikor Yuu-sant egy kis időre magára hagyom, szükségem lesz ezekre. Erről is sokat kérdeztem Kajimura-sant és Yuu-sant is, így bár még mindig rejtély volt számomra, valamilyen szinten kezdtem érteni a funkcióját.
Már csupán két dolog volt, amit szerettem volna elsajátítani, az írás-olvasást és a számolást. Kajimura-san azt mondta, hogy azt ilyen korban már nem lehet, ha eddig nem tanultam, de ha csak nem emlékszem rá, akkor talán vissza lehet hozni az ilyen irányú tudást a fejemből. Neki azonban nem maradt ideje rám, Yuu-sannak meg nem akartam említeni, nehogy gyanút fogjon.
Négy hónap telt el. Nem is tűnt olyan soknak, s most, hogy pakolok, valahogy szúr odabenn. Egy egyszerű szoba, mégis valahogy először érzem azt, maradnék. De tisztában vagyok vele, nincs maradásom addig, míg nem végeztem el a küldetésem.
- Umi, megjöttem! – zeng fel a jól ismert hang a hátam mögül, mire megilletődve fordulok meg, hogy aztán elmosolyodjak.
- Yuu-san – ölelem át, és ekkor tűnik fel, hogy kezeit a háta mögött tartja. – Mit dugdosol? – érdeklődöm kíváncsian, megpróbálva a háta mögé lesni.
- Tadaaaam! – nyújtja előre a kezét, amelyben két furcsa méretű papírdarab van aranyos ábrákkal. – Mit szólnál egy mozihoz? A 101 kiskutyát adják. Szeretnéd megnézni?
- Még sosem voltam moziban – felelem, miközben a szememben megnő a papírfecnik értéke. De aztán egy aggasztóbb dolog jut eszembe. – De… nem kerül ez sokba?
- Ne félj, két mozijegybe nem halunk bele – simít végig az arcomon, amit szórakozottságomban hagyok. Ezek a mozdulatok annyira megszokottá váltak, hogy néha fel sem tűntek, csak ha épp odafigyeltem, és elzárkózós hangulatom volt.
- Összepakoltál? Holnap reggel indulunk – csak bólintok, a hangom túlságosan elárulná, hogy az indulás kételyekkel tölt el, és bizonytalanná tesz még a gondolat is.
* * *
A mozi valami varázslatos hely. Yuu-san szabadkozott miatta, de nem igazán értettem, miért. Valóban kicsi volt, és állítólag néhol kopott és öreg is, de a székek kényelmesek voltak, a képernyő pedig hatalmas. Yuu-san azt mondta rá, az a mozivászon, és oda vetítik ki a képet egy gép segítségével. És még a jegyeket is megtarthattuk, igaz szakadtak, de a lényeg látszik rajtuk. És még enni is lehet. A popcorn-nak nevezett kis fehér valami finom volt nagyon. De a legjobb az volt, hogy nem voltak sokan.
Ahogy megszólal a sok hangfal, kicsit összerezzenek, de a kép lenyűgöz. Hatalmas. És a hangok, mintha csak én is ott lennék. Óriási. Ahogy elkezdődik a film, minden megszűnik létezni, még a popcorn és a kóla is feledésbe merül. A történet teljesen a hatása alá von. Szörnyella már az elejétől kezdve ellenszenves, és állandóan feláll tőle a szőr a hátamon, a kutyuskákat viszont imádom, és nagyon aggódom értük végig. Szegény Yuu-sannak az autós-üldözős jelenetnél teljesen szétszorítottam a kezét, nem akartam, hogy Szörnyella elkapja őket. A vége viszont megmosolyogtatott, és miközben a boldog családot néztem, elérzékenyülve bújtam Yuu-sanhoz.
- Hogy tetszett? – kérdezte, és ahogy felé fordultam, hirtelen nagyot dobbant a szívem, és vörösödve hátráltam el a székem másik végébe. Az arca olyan közel volt, ha akartam volna, minden nagyobb gond nélkül nyomhattam volna puszit az ajkaira…
- Igazán... aranyos volt.. tényleg, nagyon tetszett… meg minden más is… nagyon köszönöm – hadarom, keresve a szavakat, és legfőképp kerülve a tekintetét, majd felpattanok. – Mennünk kellene… - aztán azt a pár embert követve már meg is indulok a kijárat felé. Hallom a lépteit, ahogy követ.
A hideg levegő lehűtött. Igaz, jobbára az utcára figyeltem, nem pedig a mellettem sétáló Yuu-sanra. A film forgott a fejemben, a boldog vég, minden rendbejött, mert akarták, közösen akarták, és megtettek minden tőlük telhetőt. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy megtorpantam, még csak az sem tűnt fel, hogy Yuu-san kérdőn néz rám visszapillantva, csak összeszorítottam az ujjaim, s a mellkasomhoz szorítottam mindkét öklöm. Én is meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, és megvédem Yuu-sant!
- Umi, valami baj van? – üti meg a kérdés a fülem, mire ismét zavarba jövök.
- Semmi, én csak, elgondolkodtam… - felelem, de közelebb lép, és a homlokomra illeszti a kezét.
- Úgy tűnik, nincs lázad – könnyebbül meg, én meg elgőzölök. Az egész testemet átjárja a bizsergés, és még négy hónap után is élénken idéződnek fel annak az éjszakának az emlékei.
- Jól vagyok- nyomom meg a szavaim, majd kikerülve őt, előre sietek.
Azt hiszem, valakinek irtózatos szüksége lenne egy fürdőszobára vagy egy wc-re.
Ai, fogd be!
Átkozott kis dögje nem bírja abbahagyni a nevetést!
- Umi, ma menjünk erre, rendben? – mutat egy kisebb utcácska irányába Yuu-san.
- Mi van arra? – kérdezem visszanézve, én már rég túlsétáltam rajta, és egyenesen haza mentem volna.
- Majd meglátod – mosolyog titokzatosan. Tartózkodón indulok meg a nyomában, s most, hogy elvesztettem azt a pár méter előnyt, inkább pár métert lemaradtam, Yuu-sant folyamatosan arra kényszerítve, hogy megálljon és visszaforduljon, de ilyenkor mindig megtorpantam én is. Végül azt hiszem, sóhajtva feladta. Nekem meg elment a kedvem mindentől.
Egy jó ideje meneteltünk már, mikor Yuu-san ismét megállt, s intett, hogy menjek közelebb. Csak bizalmatlanul engedelmeskedtem, de ahogy a szemeim elé tárult a látvány, szemeim nagyra nyíltak és csillogni kezdtek a lelkesedéssel vegyes gyönyörűségtől.
- Ez itt a Sumiyoshi park, innen nem messze volt a munkahelyem – mesél Yuu-san, miközben beljebb lépünk. Igaz este van, de varázslatos az egész, ahogy ki van világítva, és a park közepe felé van egy nagyobb mesterséges „tó”, amelyben apró hajók úsznak, s mindnek vitorlája apró lámpást rejt. Mint valami mesebeli erdő, ahol tündérek szórják misztikus fényük a világra.
- Ez… leírhatatlan – rebegem, mert erre tényleg nincs szó.
- Tudtam, hogy tetszeni fog. Már egy ideje terveztem, hogy elhozlak ide – karolja át a derekam, mire ismét megfeszülök.
- Yuu-san, én.. hogy is mondjam… - húzódom el erősen szabadkozva. – mindjárt jövök, maradj itt.. sürgős… wc… – azzal megcéloztam az első sűrűbb bokortömeget, és a mögötte levő fa törzsének támaszkodtam, hogy ne láthasson.
Ejnye, Umi, valaki itt lenn, khmm… kemény.
Nem vagy vicces, Ai.
Ez annyira szánalmas, már attól kiver a víz, ha hozzám ér, minden annyira tökéletes is lehetne, de egyszerűen nem bírok a közelében maradni. S megint csak összezavarom a viselkedésemmel. De hogy beszélhetnék erről pont vele? Erről nem tudok, senkivel sem…
Ahogy az ujjaim levándorolnak, elvörösödöm, s halk morranás hagyja el az ajkaim, ahogy az ujjaim utat törve körbefonják merevedésem.
Ai, itt nem lehet…
Tiltakozásom azonnal elhal, ahogy a kéz megmozdul. S bár a fejem folyamatosan zakatol, hogy nem szabad, itt nem lehet, mert egyértelműen le fogok bukni, erőm nincs megakadályozni tettében, csak szaporázni tudom a lélegzetem, forró, vággyal telt gőzt lehelve ki magamból.
Miért nem engeded el magad? Ai kajánul vigyorog rám, és dühtől villogó, de vágytól égő tekintetem láttán még szélesebb lesz a mosolya. Tempója egyre sebesebb, kénytelen vagyok beleharapni szabad kezembe, de még így is kibukik belőlem egy hangosabb nyögés.
- Umi? – megdermedek, Yuu-san hangja olyan közelről jött… Ahogy felpillantok, meglepett arcával találom szembe magam. Arcom pipacspirosba vált, és még Ai mozdulatai is lefagynak.
- Én… - zavartan lesütöm a szemem, és most ebben a pillanatban roppant szánalmasnak érzem magam.
Rámpillant, kis sunyin, majd egy apró puszit ad a számra. Elvörösödik a saját tettétől és hozzám bújik, fejecskéjét a mellkasomra hajtva, miközben apró, vékony kis ujjával köröcskéket rajzol a bőrömre. Olyan jó érezni puha ujjacskáját, hallani a lélegzését, haja simaságát. Bár örökké tartana a pillanat. Hirtelen rám néz, szóra nyitja a száját, de azonnal be is csukja és elhúzódik. Nem értem, mi baja. Kezecskéit füleire tapasztja, mint aki hallott valamit, amit nem akart.
- Hagyd abba! - kiált fel nyöszörögve, és kezecskéit még jobban a füleire tapasztja. - Szállj ki a fejemből! Tűnj el, nem HALLOD!
- Umi? - kérdem halkan, és nyúlnék utána, de rémült pillantással húzódik el, mintha bántani akarnám.
Olyan, mintha beszélne hozzá valaki, aki bántani akarja, aki elől menekül. Akit jól ismer, és nem akar hozzá visszamenni. Nem értem az egészet. De segíteni akarok neki. Ám úgy hátrál előlem, hogy rossz nézni. Mint egy sarokba szorított kis állat, amely kűzd a menekülésért.
- Nem!
- NEM! - lapul le, mire én már térdelve próbálok hozzáérni, nyugtató szavakat súgva neki, de nem hallja. Egyre rémültebb, mintha olyasmit látna, ami nincs ott, de az ő számára mégis. Végül megfogom a kezét, mire végigkarmol, mint egy csapdába szorult patkány. Halálra van rémülve. - Ne érj hozzám! - kiszabadul és kiugrik a kádból.
Elesik, de azonnal felpattan és elrohan. Én utána, egy törülközőbe csavarva alfelem. Aggódom érte, mert ilyen állapotban bármire képes lehet. A végén megsebzi magát, és az akár végzetes is lehet számára. Halk mocorgást hallok a szekrényből, így odaveszem az irányt. Ott ül benn egyedül, a sarokban, a falhoz tapadva, reszketve, rémülten. A szívem összeszorul a látványra, pedig már olyan boldog volt szegénykém. Felnéz rám, szemei tágra nyílnak a félelemtől.
- Umi - kérdem annyira halk, kedves hangon, amennyire tudom, de hangom így is megremeg-, mi történt az előbb?
Nem fordul felém, csak a fejét rázza, mintha azt mondaná, semmi, minden rendben. Pedig semmi sincs rendben. Fogalmam sincs, mi történt az előbb, mi ijesztette meg annyira, hogy itt keresett menedéket. Szegény kicsikém. Hogy segíthetnék rajta, ha nem árulja el, mi bántja, mitől ijedt meg.
- Umi, kicsim... - szólalok meg, mire összerezzen és pánikszerűen rám kiabál, amitől megijedek. Sosem kiabált még.
- Ne hívj így! Nem vagyok a kicsid! Nem vagyok Umi!... - szavai zokogásba fúlnak, a szívem fáj, hogy így látom. - Nem szerethetsz... - suttogja.
- Umi - térdelek le és próbálom újra a karomba fogni, de durván ellök, és majdnem hátra is esem. Sikerül megkapaszkodnom a szekrényben, így nem esek el. A szívem szakad meg, mikor ismét megszólal. - Ne érj hozzám többé! Ne hívj többé Uminak!
Ezt nem bírom elviselni. Szeretem őt. Mindennél jobban. Miért? Miért teszi ezt?
- Nem tudok segíteni, ha nem árulod el, mi bánt - hangom halk, mély és megnyugtató.
- Külön szeretnék aludni - jelenti ki válasz helyett.
Aznap éjjel a földön alszik a sarokban. Én sokáig forgolódom, a szememre nem jön álom. Nem tudom elhinni, amit Umi mondott, szavai a fülemben csengenek. "Ne érj hozzám többé! Ne hívj Uminak!" Mintha a szívemet tépték volna ki. Ha nem félnék attól, hogy Umi gyávának tart, most sírnék. Nem sok választ el tőle. Nagyon sokáig tart, mire végre képes vagyok elaludni.
~*~
Reggel hatalmas karikákkal a szemem alatt ébredek. Mikor kibotorkálok a konyhába, Umi az asztal mellett áll, épp tálal. Nem néz rám, merően a padlót bámulja, mialatt leülök az asztalhoz. Csak nézem a szendvicseket, amiket készített. Nincs étvágyam, nem tudok enni. Csak őt nézem, a szőke haját, csepp termetét, vékony kis testét. Nem tudom, mi játszódik le benne. Úgy döntök, teszek még egy utolsó próbát, ártani nem árthat.
- Umi... - szólalok meg halkan, szinte könyörögve.
Látom, hogy sír, miközben próbál erős maradni és egy nevet mond. A régi nevét: - Unmei.
Úgy döntök, nem ellenkezem.
- Unmei. Én sajnálom. Nem akartalak tegnap bántani - mondom halkan.
Látom, hogy sír, vállai rázkódnak, és szeretnék odamenni, a karjaimba kapni, magamhoz ölelni és megsimogatni. Szeretném elmondani neki, hogy minden rendben, hogy nem haragszom rá, hogy bocsásson meg, hogy nem akartam bántani, és ő nekem mindennél fontosabb. De nem tehetem. Tudom, hogy nem. Ő el akar menni, érzem, de én még nem vagyok képes őt elengedni. Nem mehet el. Még nem kész az életre.
- Yuu-san nem bántott - feleli halkan, de távolságtartóan, mintha egy idegenhez beszélne. - Hála Yuu-sannak, felnőttem... látom a különbséget... - nem értem, mit akar ezzel mondani, így várok. - Yuu-san normális, az emberek szeretik, és Yuu-san is szereti az embereket, talán túlságosan is... én... én veszélyt jelentek mindenkire... idegenkedem mindenkitől és folyton félek... félek és borzasztó dolgokat művelek egyik pillanatról a másikra... még azokat is bántom, akiket azt hittem, szeretek... Olyan vagyok, mint egy nőstény feketeözvegy, kihasználom és felfalom a párom... miközben én is csak egy tulajdon vagyok... már rég... nem szerethetek mást... Én... Ideje indulnod!
Elhallgat. El akar menni. Itt akar hagyni, mert veszélyesnek hiszi magát. Indulnom kéne, de teszek rá. Ő most fontosabb. A szendvicsekre nézek, majd rá. Még mindig ott áll, sír, kezével törli le könnyeit. Hirtelen felindulásból felugrom és átölelem. Olyan szorosan, hogy ne tudjon mozdulni. Egy pillanatra megretten, megdermed, de aztán már szabadulna. Nem hagyom. Magamhoz ölelem, miközben arcomat, karomat, ruhámat karmolássza, mint egy menekülni készülő macska. De ezúttal nem hagyom menekülni.
- Eressz! - kiabál. - Eressz el, Yuu-san!
- Nem! - mondom ellentmondást nem tűrően. - És most meghallgatsz! Végighallgatsz, értetted? Értetted, Umi?
- Unmei! - ordít.
- Umi! A neved Umi, amit én adtam neked! - rázom meg, mire megszeppenve pillant rám.
Reszket, és nem tudja, mit akarok. Még sosem bántottam, és most sem az a célom, de rá kell döbbentenem, hogy nem mehet ez így. Elhallgat, mintha megértette volna, most én diktálom a feltételeket. Engedelmesen hagyja, hogy az ölembe vegyem, és leüljek vele a székre. Magamhoz ölelve simogatom a hátát, selymes haját, puha pofiját. Nem haragszom rá, dehogy haragszom.
- Sajnálom - suttogom. - Nem akartam veled kiabálni, Umi. De... de nagyon feldühítettél az előbb. Ne haragudj rám, kincsem.
- Nem haragszom - válaszolja halkan. - De engedj el! Mennem kell. Csak... veszélybe sodorlak.
- Nem érdekel - nyúlok az álla alá és emelem fel a fejét, hogy gyönyörű kék szemeibe tekinthessek.
- Nem érdekel, mert érted bármire képes vagyok. Szeretlek, kicsikém. Mindenkinél és mindennél jobban szeretlek téged. És mindig utánad megyek, mindig veled leszek, védelek, segítelek, vezetlek és gondoskodom rólad. Érted? Szeretnék a családod lenni.
- Miért? - kérdi kiváncsian. - Miért akarod magad veszélybe sodorni egy ilyen senkiért? Se múltam, se jövőm, se jelenem. Semmim - szemeiben könnyek gyűlnek.
- Mert fontos vagy nekem - mondom kedvesen. - Szeretném, ha sose válnánk el, ha egyszer normális életed lenne, barátaid, testvéreid. Ha félelem nélkül tudnál nevetni, futkározni, ha azt tehetnéd, amit szeretnél, nem azt, amire utasítanak. Szeretnék neked ebben segíteni. Szeretném, ha velem maradnál még egy kicsit.
Nem szól semmit, csak hozzám bújik. Nem tudom, mi járhat a kis fejében. Nem tudom, marad-e, vagy sem, hogy hogy dönt. Sírva fakad. Tudom én, hogy nem akar elmenni, hogy maradni akar, szeret engem és én is őt. Talán el kéne engednem. Talán muszáj lenne. Végül egy aprót bólint. A szívem majd kiugrik a helyéről.
- De csak egy kicsit még - mondja halkan, szipogva. - De... de ha megint rosszat teszek, elmegyek.
- Akkor vigyáznom kell rád. Jobban, mint eddig - mosolyodom el halványan.
~*~
Eltelik négy hónap, mióta dolgozom. Umi azóta nagyon igyekszik, hogy ne legyen semmi baja, ne kelljen elmennie. Én pedig összeszedek annyi pénzt, hogy el tudjunk menni. Az utolsó nap délutánja van. Úgy döntök, megörvendeztetem Umit valamivel, amit még sosem látott. Titokzatos mosollyal az arcomon lépek a szobába, ahol Umi már szorgosan hajtogatja a ruhákat és teszi el a táskákba. Időközben megváltozott, önállóbb lett, megtanult mosni, főzni. Felnőtt, én pedig csak csodálkozom, hová tűnt az a kisfiú, akit annak idején megismertem még az intézetben.
- Umi, megjöttem! - lépek a háta mögé, mire megfordul és elmosolyodik. A mosolya nem változott semmit.
- Yuu-san! - ölel át. - Mit dugdosol?
- Tadaaaaaaaam! - veszem elő kezemet a hátam mögül, melyben két mozijegyet szorongatok. - Mit szólnál egy mozihoz? A 101 kiskutyát adják. Szeretnéd megnézni?
- Még sosem voltam moziban - nézi ámulva a jegyeket, majd rám néz. - De... nem kerül ez sokba?
- Ne félj, két mozijegybe nem halunk bele - simogatom meg az arcát. - Összepakoltál? Holnap reggel indulunk.
Bólint. A mozi nem tudom, feldobta-e, de remélem, tetszeni fog neki. Hamarosan el is indulunk a közeli moziba. Kicsi, rozoga székekkel, kicsit huzatos nézőtérrel, de Umit nem zavarja. Megígérem neki, hogy a következő helyen egy jobb moziba megyünk, de ő csak int, hogy nem fontos. Veszek popcornt és kólát, amit úgy néz, mint aki még sosem látott ilyen nyalánkságot. Bemegyünk a terembe, amelynek ajtajában a jegykezelő letépi a jegyeket. Később megmagyarázom Uminak, hogy így már érvényes a jegy, és megengedem, hogy eltegye az övét, mint egy emléket. Megkeressük a helyünket. Kakaülőn ülünk, középen. A tartókba beteszem a kólát, a popcornt az ölembe fogom, hogy vehessen belőle. Az előzetesek alatt Umi alig bír magával. Kérdezget, mi micsoda, én pedig válaszolgatok neki. Úgy érzem, jól tettem, hogy elhoztam ide.
- Hát te mit csinálsz, kicsim? Jó napod volt? Nem unatkoztál? - ölel meg szorosan, ami hirtelen tudatosítja bennem, mennyire hiányzott egész nap annak ellenére, hogy hála új "barátomnak", egész hamar eltelt a sok-sok óra, amit Yuu-san nélkül kellett töltenem. Hogy fogom kibírni a többit, egy hónap az nagyon hosszú idő, végtelenül hosszú. S közel sem biztos, hogy Yuu-san össze tud szedni elég papírfecnit. Bár tudnék valahogy segíteni!
- Gyere! - húzom magammal, hogy megmutathassam a művem, bíztam, benne, hogy így jobb kedvre deríthetem, mert elég nyúzottnak nézett ki. - Csináltam vacsorát, nézd! - mutatok a kis falatocskákra, és ahogy elgyönyörködöm bennük, ismét elönt valami meleg érzés, egyfajta büszkeség, hogy lám, egyedül is képes voltam valami hasznos dologra.
- Nagyon ügyes vagy - zsebelem be a várt dicséretet, és egy ráadás puszival is gyarapodom, ami gyermeki lelkesedést és enyhe pírt rajzolt az arcomra. - És ezt mind egyedül csináltad? - kérdezi, én pedig csak bólogatok egy halk "uhm" kíséretében.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyi mindent élhetek át egyszer az életben. Korábbi életemre egyáltalán nem emlékszem, az intézetben töltött napok pedig, bár amikor ott éltem, nem tűntek annak, a mostani életemhez képest roppant sivárnak hatott. Igaz a rosszból is bőven kijutott, de nem éreztem magam rosszul ennek ellenére, annak ellenére sem, hogy legutóbbi öncsonkításom nyomát még élénken ott viseltem az arcomon lévő kötés alatt. Furcsán hangozhat, de ezek a kis kirohanások az életem részét képezték, mióta csak az eszemet tudom, nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne lett volna hasonló hajlamom, talán titokban kicsit élveztem is, amikor saját bőrömet metszettem fel. Mostanában itt is változás állt be, egyre inkább elrettent a gondolat, hogy azzal, hogy önmagamnak ártok, Yuu-sant is bántom. Másrészt azt is észrevettem, hogy egyre kevesebbet engedem ki az irányítást a kezemből. Nem szép dolog, de legszívesebben teljesen kisajátítanám Yuu-sant, és nem szívesen osztozom sem Aival, sem Kicsivel, és legfőképp Őt nem engedném a közelébe. (Még élénken élt bennem kísérlete arra, hogy megölje Yuu-sant.)
Talán ezt az érzéskavalkádot hívják boldogságnak? Nem igazán tudom, de mindenesetre kellemes.
Gondolataimból az ragad ki, hogy Yuu-san az asztalhoz ül végre. Ideje enni.
Vacsora közben Yuu-san "kifaggat" a napomról, és igen elcsodálkozik a kalandjaimon. Igaz, nem akartam eredetileg elmondani, de elszóltam magam, és onnantól kezdve már nem volt visszaút. Főleg, hogy felbátorított az, hogy Yuu-san egyáltalán nem tűnt dühösnek, sőt, kifejezetten örült annak, hogy szert tettem egy ismerősre. Ötletét, miszerint szívesen találkozna Kajimura-sannal, kifejezetten pártoltam. Szerintem kedvelnék egymást, mert Yuu-san is szeret mesélni, meg okos, ahogy Kajimura-san is. A szerethető emberek természetszerűleg kedvelik egymást, erről határozottan meg vagyok győződve.
A kis élménybeszámolóm után Yuu-sanon a sor, én pedig érdeklődve hallgatom minden szavát, és egy csomó kérdést teszek fel neki. Örültem neki, hogy élvezte a munkát, de egyben el is szomorított a dolog, és - bár jelét nem mutattam - eszembe ötlött, hogy esetleg még több időt fog ott tölteni, és velem kevesebbet törődik majd, mert ott jobban érzi magát, ott olyan emberekkel találkozhat, mint saját maga. Olyan butának és haszontalannak érzem magam. Ezért esett külön jól, hogy a vacsora végeztével ismét megdicsérte kis alkotásom. S valóban úgy is tűnt, ízlett neki, nem hazudik.
Az étkezés végeztével Yuu-san nekiesik a mosogatnivalóhalom szörnyetegének, én pedig ismét elszöszölök a fürdővízzel. Mosolyom elhalványul, ahogy a tegnapi napra visszagondolok. Jó lenne megint Yuu-sannal fürdeni, jó lenne, ha... Hatalmasat sóhajtottam, még gondolatban sem merem kimondani. A kád mellett térdelve elképzeltem, hogyan reagálnék, ha Yuu-san valóban megpróbálna közeledni, de arra kellett döbbennem, igazából fogalmam sincs, egyszerre éreztem magam izgatottnak és rémültnek az előtörő képek során merengve. Az addig oké, hogy szeretem Yuu-san illatát, azt, ahogy végigsimít a hátamon, vagy épp megpuszil, de mihez kezdek, ha arra kér, hogy... szóval, hogy vegyem a számba..., mi van, ha véletlenül megharapom... vagy amikor oda alulra esetleg... félek, hogy fájna... fájna, hogy elrontok valamit. Aival nem vehetem fel a versenyt...
Arra riadok, hogy a víz már megint riasztó magasságba szökött, de most sikeresen vettem fel a harcot a csappal, így nem került sor a tegnapihoz hasonló manőverre. Még egy rövid ideig vágyakozva nézem a vizet, kedvem lenne direkt beleesni, de végül győz "józan" eszem, és lemondok a csuromvizesség biztosította lehetőségekről. Ha nagyon erőltetem, Yuu-san terhére leszek. Lehet, hogy ő nem is akarna velem fürdeni. A tegnapi különben is egy kivételes eset volt.
- Kész a fürdő, Yuu-san - jelentem be, ahogy látom, épp végzett ő is.
- Rendben, megyek már - nevet jókedvűen, ami ismét pirulós mosolygásra késztet, igaz halványabbra, mint az előbb a vacsoránál. Azonban ahogy kézen fogva magával von, elkerekednek a szemeim. A mozdulat teljesen váratlanul ért, és már csak arra eszméltem, hogy épp hámoznak ki a ruháimból. Szemhéjam szégyellősen hunytam le, ahogy ott álltam, teljesen csupaszon, várva, hogy ő is megszabadulhasson mindentől. Nem kellett sokáig ácsorognom, ahogy kék íriszeim ismét rácsodálkoznak a világra, már teljes valójában járathatják végig ingerekre éhes valójuk Yuu-san számomra tökéletes testén. Zavartan nyelve kapom viszont el a tekintetem, mikor a " kényes" ponthoz érek. Még így is olyan lehetetlenül nagynak tűnik...
Ahogy megemel, hogy karcsú testem a kádba emelje, a szívem duplatempóra kapcsol és felvándorol ismét a torkomba, hogy utána lehulljon a gyomromig apró gombóccá válva, amikor csatlakozik hozzám.
Nem sokkal később már kissé felszabadultabban mosom a hátát. Ebben a helyzetben kevésbé akad rajtam fogás, így teljesen "biztonságban" éreztem magam, szórakozottan járattam fel-le ujjaim finom bőrén. Annyira puha és sima. Szinte kísértett, hogy ne csak az ujjaimmal, hanem az ajkaimmal is barangoljam végig. A vonzás erősnek bizonyult, egyre közelebb és közelebb bújtam, amikor is a frász jött rám: Yuu-san váratlanul megragadta a kezem, és rám nézett. Végigfutott rajtam a hideg, majd a meleg is, rajtakapott. Csak nézem a szürke szemeket, amelyek egyre közelebb kerülnek, ahogy az állam megragadva közelebb von magához. Ajka puhán simul az enyémekhez, s nyelve türelmesen és gyengéden siklik végig alsó ajkamon. Már ebbe beleremegtem, s önként engedtem utat a kérlelés hatására. A csók mélyülésével párhuzamosan ébrednek el bennem elfojtott ösztönök - hiszen bár én magam még sosem csináltam senkivel, a testem igenis jól emlékezett régvolt és nem is olyan távoli fülledt éjszakákra. Talán ez is az oka annak, hogy bár nyamvadtul rémültnek éreztem magam, mégsem ellenkeztem, ahogy az ölébe vont, s átölelte a derekam, édes kalitkába zárva.
- Szeretlek. Szeretlek, Umi - testem forróság öntötte el érzéki szavai hallatán, s a szívem megtelt a túlcsordult szerelem bolondító elixírjével. Ennek ellenére semmi nem vált szirupossá, határozott körvonalak teljes valóságában fogtam fel mindent, és azt akartam, hogy így is maradjon, minden pórusommal be akarom fogadni őt!
- Yuu.. san... - próbálnék valami válaszfélét kinyögni, de újabb édes csókkal fojtja belém az egyébként is szégyellősen bennem megbújni kívánó szavakat.
- Akarlak, Umi - hangja annyira mély és bódító, csak bólintok, ahogy alig pár milliméterre levő arcára pillantok. Ugyanolyan erős vágy olvasható le róla, mint amit belül érzek. Már határozottan tudom, akarom, hogy megtörténjen, akarom őt.
Az újabb, immáron harmadik fullasztó csók után Yuu-san a nyakamhoz hajol, hogy gyengéd csókokkal hintse tele. Minden egyes alkalommal, ahogy ajkai a bőrömhöz értek, bizsergés hullámzott végig rajtam, hogy lassan ködösült-fülledt vággyá alakuljanak odalent. Szégyentelenül sóhajtok fel hátradöntve a fejem, egész közel bújva hozzá. Szemeim lehunyom, még jobban szeretnék koncentrálni magára az érzésre, kizárva minden felesleges impulzust, a hármas csapáson kívül, amelyet Yuu-san mér az érzékeimre, már képtelen lennék mást befogadni. Jólesően morranok fel már-már öntudatlanul - tényleg én vagyok, aki ezeket a hangokat produkálja? - mikor egyik keze a hajamba túr, s ezzel egyidőben gyengéden a nyakamba harap. Mohó tenyere azonban nem nyugszik, s egyre délebbre vándorol. "Segélykérőn" kapaszkodom széles vállaiba, így próbálva megtartani elgyengülő önmagam, hogy aztán szórakozottan vezessem végig ujjaim én is meztelen bőrén, majd vissza. Adni is szeretnék, nem csak kapni... de ösztönöktől nehezülő fejjel olyan nehéz.
Kényeztető ajkai elválnak a nyakamtól, amely enyhe csalódottsággal tölt el, amely rögtön lelohad, amint beleharap a fülcimpámba játékosan. Hatalmasat sóhajtok, enyhén belepirulva a ténybe: vágyam teljes mértékben felébredt, s ha nem lennék Yuu-san karjainak viszonylagos "fogságában", türelmetlenül térdelnék feljebb, hogy - ha lehetséges - még közelebb húzódjam hozzá. Teljesen eggyé szeretnék válni vele, beleolvadni, a részévé válni, s a türelmem rohamosan fogy.
- Jó? - hallom kérdését, ami halvány mosolygásra késztet. A kérdés olybá tűnik, mintha Yuu-san sem lenne biztos a dolgában, mármint, hogy jól csinálja, pedig eszméletlen...
- Na... na...gyon jó - próbálom remegések és sóhajok közepette tudtára adni, hogy ne merészelje abbahagyni, mert azt komolyan sérelmezni fogom. Szerencsére ennek még csak halvány esélye sem bukkan fel, hiszen kérdése közben nem is hagy szünetet. De ha már ő lehet kíváncsi, én is összeszedem a bátorságom, mert tényleg szeretném, ha neki is ennyire jó lenne. - Én... is... - gyerünk Umi, menni fog! - jól csinálom? - hadarom a két legjelentősebb szót.
- Remekül - villantja rám mosolyát őszinte kritikával illetve. - Finom puha az érintésed.
Átszellemülő mosollyal váltam pipacspirossá, ismét megdöntve a fejem féloldalasan. Örülök, mondtam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Összefüggő, értelmes szóvá összeálló legalább is. Gondolataim túlcsordultak a ténytől, hogy már egészen lent, a hátsómnál tevékenykedik, ingerelve. Zúgó fejjel, levegő után kapkodva térdeltem feljebb, de még így sem volt menekvés, szívem vadul dobolt a mellkasomban. "Csapdába" estem, kezei nyomán hátra nem marat út, szemközt pedig egész valója állta el a menekülési útvonalat. Pedig most, egy egészen rövid pillanatra úgy éreztem, ha lehetőségem lenne menekülni, elszaladnék, ha maradok, márpedig kénytelen vagyok, egyszerűen szét fogok robbanni az égető feszültségtől, amely minden egyes pillanattal csak nő. Enyhe S alakba hajlok, hogy összerándulhassak ismét, ahogy belém hatol. Fájdalmas sikolyom tompítandó, kicsorduló könnycseppeim elrejtendő a vállába fúrom a fejem. Mégis, épp mint az álmomban, hiába fáj, ahogy megmozdul ujja bennem, a fejem eszemet vesztve skandálja, még erősebben, még mélyebbre, még jobban! Körmeimmel vájok bőrébe a fájdalmas gyönyörtől, mikor még egy ujja csatlakozik az előzőhöz, az egész gyomrom remeg, s lüktet hozzá az egész világ. Valóban velem történik mindez? Nem álmodom?
Csalódott-megkönnyebbült sóhajtással pillantottam fel sután, ahogy az ingerlő hatás megszűnt, hogy a kéj kicsípte arcom még vörösebb legyen: ahogy ölébe von, elkerülhetetlenül kerülök fizikai kontaktusba erőtől duzzadó vágyával. Megremegek, ahogy pillanatok alatt felkészülök rá lelkileg, hogy befogadjam, de nem történik semmi. Ködös tekintettel pillantok várakozással és vágytól kínnal telt arcára, zavartan suttogtam hát szívem parancsát fejem a homlokának döntve, hogy végre cselekedjen, mielőtt meggondolhatnám magam.
- Akarlak, Yuu-san. Én is akarlak téged. Igazán.
Mosoly terül szét az ajkamon, ahogy arckifejezése kisimul, keze pedig védő burokba vonja arcom, de akaratom ellenére torzul boldogságom fintorba, ahogy őt befogadva elönt a feszítő, kellemetlen érzés. Szégyenkezve harapok az alsó ajkamba, hogy elfojthassam a pillanat meghittségét keresztüldöfő sikkantásom társait. A mozdulatra azonban hamarosan semmi szükség, csillagok és virágszirmok fickándoznak a szemeim előtt, ahogy a fájdalom helyét valami leírhatatlan veszi át. Ha választhatnék, így szeretnék meghalni, ebbe a pillanatba zárva az idők végezetéig. Észre sem veszem, mikor veszem át az irányítást, és kezdek saját tempót diktálni, csak az ajkaim nyílnak ki apró rést hagyva a ziháló lélegzésnek, majd a vékony, morranásszerű hangoknak, ahogy a szeretett férfi ujjai a férfiasságom köré fonódnak.
A többi? Erotikus tangó az érzékek színpadán, levegőhiányba fulladó csókcsaták és végtelen hajsza fel egészen a fellegekig. Ahogy közeledik a beteljesülés, még erősebben kapaszkodom Yuu-sanba, egész belefehérednek az ujjaim az erőlködésbe, ahogy a végső "ütközet" után hangosan feszül meg egész testem, hogy kiadhasson minden feszültséget. Ugyanekkor Yuu-san is felmorran, s eltölt forróságával.
Erőtlenül hanyatlom össze, Yuu-san mellkasának dőlve, biztonságos karjaiba süllyedve, szemeim lehunyom, miközben még mindig hevesen zihálok, s szívem is a fülemben dobog, de már az ólmos fáradtság is közeledőben volt, rátelepedett remegő tagjaimra. Csak kapaszkodtam pihegve, és nem akartam elengedni, nem akartam, hogy felálljunk, és vége legyen, nem akartam még, hogy kihúzza. Helyes-e vagy sem, rémisztő vagy hízelgő, fogalmam sincs, de szeretnék így egybeforrva maradni vele. Sajnálatomra nem lehet. Tiltakozás nélkül hagyom, hogy kicsusszanjon, csupán sóhajtok egyet, majd kinyitom végre szemeim, minden annyira rózsaszín. Kiscicamód bújok hozzá az egyre hűvösödő vízben, s a mellkasán pihentetem meg a fejem.
- Szeretlek, kincsem - suttogja. - Mindennél és mindenkinél jobban.
Sunyin pillantok az arcára, majd egy gyors mozdulattal, ahogy a sas csap le áldozatára az égből, egy apró puszit lehelek az állára, majd visszabújok szégyellősen a mellkasához, hogy szórakozottan köröket rajzolgatva hallgassam szíve dobbanásait. Majd szóra nyitom a szám, de kisvártatva ismét becsukom. Azt akartam mondani, hogy én is szeretem, de hirtelen az Ő alakja jelent meg a szemeim előtt, az Arctalan Idegené. Suttogásszerű szavai egyre visszhangoznak a fejemben, és egyre erősebben, orkánná nőve kavarogtak: "Kis félős cicám", "Hiányzol". Szemem kitágult a rémülettől, miközben a pupillám negyedére zsugorodott, kezeim pedig a fülemre tapadtak, ahogy ellöktem magam egy kissé Yuu-santól.
- Hagyd abba! - kiáltottam fel nyöszörögve, egyre eszelősebben szorítva a fülemre a kezem. - Szállj ki a fejemből! Tűnj el, nem HALLOD!
- Umi? - hatol át Yuu-san hangja a káoszon, de ez most kevés, csak rémülten pillantok felé, és értetlenül nézem, hogy miért nem hallja, miért nem látja?! Érintése elől úgy húzódom el, mintha égetne. Lélegzetvételem ismét szapora, csak most a félelem szűkíti össze a gyomrom.
"Kis félős cicám"
- Nem!
"Cicám"
- NEM! - lapulok hevesen tiltakozva és a fejem rázva a jéghideg csempéhez. Yuu-san immár feltérdelve próbál meg megérinteni, a szája mozog, de nem értem, mit mond, csak a suttogások felelnek egymásnak a fejemben, új tónusokkal gazdagodva: "Csak az enyém vagy, ezt sose feledd!", "Nyögj csak hangosabban, kis kurva!" és ami a legfélelmetesebb, önnön hangom hallom a saját fejemben, ahogy felelek kéjtől remegő, mégis határozott hangon: "Ne hagyd abba... Sensei". Sokkosan sikoltok fel, mikor Yuu-san végül megfogja a kezem, és sarokba szorított állat módjára csapok felé végigkarmolva az arcát, miközben megpróbálom kiszabadítani magam. - Ne érj hozzám! - sikerül szabadulnom, és felpattanva szinte kiugrom a kádból, kis híján elzakózom a földön, de a lendületnek hála, csak a falnak csapódom, és már lököm is magam tovább, hogy végül a szoba szekrényébe bújjak. Fejem halk koppanással ejtem a fenyőillatból még valamennyit megőrzött deszkának, és hangos zokogásba kezdek, ahogy a hang végre elhalkul s megszűnik létezni.
Összerezzenek az ajtó nyílásával növekvő fénycsóva látványától, de még jobban attól az árnyéktól, amely eltakarja a fény útját.
- Umi - hangja halk és kedves, de mellékzöngékben rémült és zavarodott. - mi történt az előbb?
Nem fordulok felé, csak megrázom a fejem. Én sem tudom, de rádöbbentem: nem engedhetem Yuu-sant közel, mert folyton bántom. Ha akarom, ha nem, mindig mély sebeket ejtek rajta és magamon is. Míg nem volt, minden annyira egyszerű volt, ültem egy szobában és meg akartam halni...
- Umi, kicsim... - kezdene újból kérdezgetni, de összeszorított, könnyes szemekkel szinte pánikszerűen kiáltok rá: - Ne hívj így! Nem vagyok a kicsid! Nem vagyok Umi!... - szavaim zokogásba fúlnak. Yuu-san, annyira sajnálom! - Nem szerethetsz... - suttogom fuldokolva.
- Umi - próbálna ismét magához vonni, de durván ellököm, kis híján hátra is vágódik, de még időben megkapaszkodik a szekrényben, hogy visszanyerje egyensúlyát. A szívem szakad ketté, mikor kiejtem a gyilkos sorokat: - Ne érj hozzám többé! Ne hívj többé Uminak!
Szemeibe sötét árnyék költözik, szürke, vidám szemei most éjfeketék a komorságtól.
- Nem tudok segíteni, ha nem árulod el, mi bánt - hangja halk és mély.
- Külön szeretnék aludni - jelentem ki válaszul de nem nézek rá.
* * *
Egy szemernyit sem tudtam aludni, az álom olyan messzire taszított magától, amilyen messze taszítottam én is Yuu-sant magamtól. Szörnyen éreztem magam, Yuu-san szemeiben most először véltem felfedezni elfojtott könnyeket. Én tettem, én teszem ezt vele...
Tekintetem a semmibe révedt, és minden egyes apró neszre összerezzentem, mindenhonnan az az Idegen les rám, s arra vár, hogy bánthassam Yuu-sant. Ahogy végeztem Onival és Yokou-sannal. Eddig ugyan naivan kecsegtettem magam, de most már nem áltathatom tovább magam: én öltem meg azt a rengeteg embert, ahogy minden bizonnyal azokat is, akikkel együtt rám találtak. Nem lett volna szabad kijönnöm. Annyi ember él itt kinn, olyanok, mint Yuu-san vagy Kajimura-san, és én mindenkire veszélyt jelentek. Időzített bomba...
Féltékeny. Saját tulajdonának tekint, és ha csak egy kicsit is jobban kötődöm máshoz, megtalálja a módját, hogy tönkretegyen mindent. Yuu-san különösen nagy veszélyben van az este óta...
Könnyeim ismét kicsordultak, s végiggurultak semlegesen üres arcomon. Aprót nyelve bújok még kisebbre össze. Még érzem ott lent, mintha csak bennem lenne... Apró, bizonytalan mozdulatokkal simítok végig a nyakamon, végigjárva az utat, amelyet ajkai is bebarangoltak. Légzésem elnehezül, mire észbe kapok. Kezeim összekulcsolva a mellkasomhoz szorítom. Nem mutathatok gyengeséget, nem mutathatok érzelmeket...
* * *
Szemeim alatt hatalmas és mély karikák éktelenkednek, arcom még vörös és püffedt a sírástól, tekintetem pedig végtelenül üres, miközben a konyhában szendvicset csinálok, majd a belépő Yuu-san felé tolom. Tüzetesen végigmér, amit én a padlót bámulva állok. Mielőtt elmegyek, végleg meg kell utáltatnom magam vele, nem jöhet utánam...
Szótlanul ül le, mintha hezitálna, szinte esengek, hogy ne szólaljon meg, de minden hiába. Nagy levegőt vesz, majd kifújja és nekikezd: - Umi...
Ismét könny szökik a szemembe, ahogy megpróbálok hűvös maradni, miközben kijavítom: - Unmei
Megtörten sóhajt, és módosít: - Unmei. Én sajnálom. Nem akartalak tegnap bántani.
Lehajtom a fejem, de nem tudom leplezni sírástól rázkódó vállaim. Nem bírom, muszáj valahogy megmagyaráznom.
- Yuu-san nem bántott - felelem halkan, udvarias távolságtartással. - Hála Yuu-sannak, felnőttem... látom a különbséget... - próbáltam valami felnőtteset, valami komolyat kitalálni. Nem is olyan egyszerű... - Yuu-san normális, az emberek szeretik, és Yuu-san is szereti az embereket, talán túlságosan is... én... én veszélyt jelentek mindenkire... idegenkedem mindenkitől és folyton félek... félek és borzasztó dolgokat művelek egyik pillanatról a másikra... még azokat is bántom, akiket azt hittem, szeretek... - egy természetfilm jut az eszembe. - Olyan vagyok, mint egy nőstény feketeözvegy, kihasználom és felfalom a párom... miközben én is csak egy tulajdon vagyok... már rég... nem szerethetek mást... Én... Ideje indulnod! - nem tudom folytatni, csak megpróbálok kicsusszanni Yuu-san mellett a konyhából.
