- Jobban vagy? – kérdem aggódva, mire bólint.

- Éhes vagyok – mondja, majd kikel az ágyból, én pedig, míg fürdik, és rendbe teszi magát, egyszerû, de finom ételt készítek neki. Mikor bejön a szobába, nem szól semmit, csak enni kezd. Mikor végez, rám néz. Valamit akar, ezt tudom jól, és remélem, nem kezd megint faggatózni, mert úgysem tudok neki mondani semmit. Itt inkább õ szorulna magyarázatra. - Sétálni szeretnék – jelenti ki.  A hangja nem követelõzõ, inkább tárgyilagos. De nem tudom, mit forralhat megint És kinn katonák járhatnak, akik õt keresik.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – felelem egyszerûen. Nem, nem jó ötlet, még nem gyógyult meg teljesen.

- Akkor is szeretnék. Itt nem érzem magam jól – pillant az ablak felé. Sóhajtok egyet. 

- Öltözz fel akkor! – adom be a derekam, õ pedig csak bólint.

Bekísérem a szobába, hogy adjak neki Umi ruháiból. Hiába tudom, hogy õ Umi, mégis, most õ nem Umi. Õ Heiki. Felveszi a nadrágot, zoknit, majd a felsõ marad már csak, ám õ megragadja a kezem, mire kérdõn nézek rá.  Megszagolja a kezem, mintha most akarna „köszönetet” mondani. De ezt nem kell. Nem ér hozzám, csak mint a kiskutya, szimatol végig.

- Heiki – rántanám ki a kezem az övébõl, de nem engedi.  - Nincs szükség arra, hogy “köszönetet” mondj.

- Nem köszönetbõl teszem, csak érezni akarom, emlékezni az illatra – feleli közömbösen. Nem értek semmit. - Megölelnél? – kérdi, hangjában kíváncsisággal.  - Nem érek hozzád, ígérem, csak annyira, amennyire te szeretnéd – néz rám, mire gyengéden magamhoz ölelem. Nem tudom, mit akar ezzel elérni, de azt hiszem, jólesik neki. Percekig maradunk így, míg õ végül máshogy nem dönt. - Köszönöm, elég lesz – érint meg, talán elõször, mióta ismerem. Tenyerét a mellkasomra téve tol el magától, majd háttal állva nekem veszi fel a felsõjét. A sebei már szépen gyógyulnak, hála a pihenésnek. - Umi szerencsés.

~*~

Ráérõsen sétálok Heiki mellett, de rajta látszik, hogy ideges. Mintha minden bokorban fegyveres katonákat, vagy veszélyes embereket látna. Nekem semmi sem tûnik fel, bár igaz, sosem voltam a hadseregben, vagy a rendõrségnél, de apám beszélt néha az eseteirõl. Aztán Heiki megragadja a kezem. Érzem, hogy mennyire feszült.

- Heiki, mi a baj? – kérdem meglepõdve, de nem válaszol, csak a tömeget fürkészi, mintha látna valamit. Talán üldöznek minket?

- Yuu, fuss! – lök arrébb, õ pedig elesik. A vállából kiáll valami.

- Heiki! – hajolok fölé. Felkel, de szédeleg. Meglõtték, és én sem vagyok annyira hülye, hogy ne tudnám, üldöznek minket. Heiki rohanni kezd velem, de látom, hogy szédül. A kábító kezd hatni.

- El akarnak kapni. Sensei nem vár tovább, el akar kapni! – ordítja, miközben rohanunk. Szirénák hangzanak fel, több pár láb dobogása hallatszik, ahogy egy mellékutcába ugrunk. - Rejtõzz el, hallod, el kell rejtõznöd! – lök az egyik kuka mögé, majd szemetet halmoz rám. Aztán hallom, hogy elfut.

Nem tudom, mennyi ideig vagyok ott, de elhalnak a léptek. Remélem, nem kapták el. Óvatosan kászálódom ki, de ekkor egy árnyék vetül rám, és mire feleszmélhetnék, valami csattan a fejemen, én pedig elveszítem az eszméletemet.

~*~

Mikor magamhoz térek, nem bírok mozdulni, mintha valami fogva tartana. Félhomály van, valahol pedig reflektorok égnek. Nem értem, mi folyik itt. Aztán oldalra nézek. Bilincsek! A falra vagyok bilincselve. De… hol vagyok?! Próbálom eltépni a láncokat, de nem megy. Aztán beszélgetés hangja üti meg a fülemet. Odakapom a fejem. A reflektoroknál két embert pillantok meg. Az egyik Heiki, aki térden állva néz valahová. A másik egy férfi. Hideg, számító szemû, kegyetlen arcú valaki. Orvosi köpenyt visel. Õ lenne a Sensei?

- Csalódtam benned – szólal meg a Sensei, mire Heiki összerándul. A férfi hangja metszõen hideg és durva. - Azt hittem, másnapra már itt leszel.

- Nem tudtam, hova – Heiki hangja halk, a sírás küszöbén áll. 

- Ugyan, Heiki. Te is pontosan tudod, ha nincs helyszín, akkor a fõhadiszállásra kell jönni.

- De az azt jelenti...

- Mióta érdekel? – szól rá a férfi.

- Sajnálom, vétkeztem – Heiki hangja olyan, mint a meghunyászkodó állaté. Minden ízében remeg, és sír. 

- S mi jön ilyenkor? - kérdezi felsõbbrendû leereszkedéssel.

A választ nem hallom, de férfiakat látok. Meztelen férfiakat, vagy tizet. A következõ jelenetet látni is alig bírom, ahogy megerõszakolják Heikit, ahogy mindenféle mocskos, kegyetlen dolgot tesznek vele. Õ pedig sikít, sír, remeg, de hagyja magát. Kiabálnék, de a szám be van tömve, esélyem sincs, hogy megszólaljak, vagy hangot adjak.

Mikor végre elengedik, Heiki élettelenül fekszik a földön. De ekkor kutyák kezdenek morogni, mire õ riadtan pattan fel. Mire képes még ez az ember? Miféle szörnyûségre?! Látom, hogy Heiki a falig hátrál és a rémülettõl nem tud megszólalni egy ideig. De aztán felsikít, és a hangja beleég a dobhártyámba. Az a félelemtõl remegõ sikoly, mintha a halálát várná.

- Kérlek, azt ne, kérlek! – sikít fel, a hangjában érzem az eszelõs félelmet.

- Mit tennél meg, hogy elkerüld? – érdeklõdik a Sensei kaján vigyorral.

- Bármit – Heiki gondolkodás nélkül vágja rá a szót, nem is csodálom.

Ekkor azonban a reflektor fénye enyhül, és Heiki meglát engem. Elvörösödik, most jön rá, hogy mindent láttam, és már nem vagyok biztonságban. Én erõsen tartom magam, pedig ha szabad lennék, az a dög már nem élne. Sensei Heiki mögé lép, és a vállára a teszi a kezét, mire õ megremeg. Megint sír, amikor a férfi egy pisztolyt nyom a kezébe.

- Ha nem akarod, öld meg! Lõdd egyenesen fejbe Yuu-senseit!

Riadtan mered a férfira, majd rám, de amikor a kutyák felcsaholnak, rám emeli a fegyvert. Próbálom figyelmeztetni, de a hangom nem több valami morgásfélénél. De aztán Heiki nem mozdul. A keze remeg, de mintha beszélgetne valakivel. De kivel?

- Heiki? - dörren Sensei hangja.

Heiki keze megfeszül a ravaszon, készen rá, hogy lelõjön. Már felkészültem. Nem számít semmi, bár tudom, hogy egyikünk sem lesz szabad. Aztán leengedi a fegyvert. Ez meglep. Ellenszegült a parancsnak. De miért? 

- Sajnálom – mondja Heiki színtelen hangon, mire Sensei belerúg egyet, és Heiki elesik, a pisztoly a falnak csapódik. 

- Szánalmas selejt lettél, pedig tökéletes voltál! - ordít Sensei.

- Sajnálom – nyöszörög.

Sensei Heiki fejének szegezi a fegyvert. Tennem kell valamit! Most! Addig erõlködöm, míg végül a fél kezem már majdnem szabad. 

- Szerettelek, felemeltelek, tettelek valakivé! – rúg bele Heikibe a férfi. 

- Sajnálom – sikít Heiki.

A fegyver eldörren, de elvéti a fiút. Ám sensei már emeli fel a fegyvert, én pedig épp ekkor szabadítom ki az egyik kezem. 

- Viszlát! – szólal meg a férfi, de mikor lõne, arrébb lököm õt. A sensei rám néz, szemeim dühtõl vöröslenek. Nem engedem, hogy megölje Heikit! Õ nem egy tárgy! Õ egy emberi lény! - Doktor, kissé messzire merészkedett! – húzza össze sensei a szemöldökét.

- Ne bántsd! – ordít rá Heiki. A pisztoly nála van a csöve a férfira irányul.

- Ne nevettess! – néz rá megvetõen a sensei.

Aztán jön a durranás, és a sensei teste élettelenül zuhan a földre. Heiki sírni kezd, valaki mentõért telefonál. 

~*~

Rendõrök törnek be, leszednek, én pedig a síró Heikit ölelem át. A rendõrök méregetik, mialatt mindent átkutatnak. De nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy elvegyék tõlem. Még én is reszketek, az átélt izgalmak hatása nem múlt még el. Aztán valaki leguggol hozzánk. Felnézek, és meglepetten látom, hogy egykori osztálytársam az az alsó-gimnáziumból.

- Satoshi? – kérdem döbbenten. – Te meg mit keresel itt?

- Ez én is kérdezhetném tõled – mondja. – Igazából, már egy ideje figyeltünk egy embert, és volt egy beépített emberünk is itt. Õ ki? Õ az aki…

- Õ Heiki – mondom. – És nem létezik, ha volt itt emberetek, tudhatnád. Nem csukathatjátok le. Ez a fiú nem tett semmi rosszat, csak eszköz volt valaki kezében, aki szörnyeteget akart belõle csinálni.

- Tudom – bólint Satoshi. – Õ nem létezik, tehát el sem vihetjük. De vidd el innen õt Yuu. Most! A többiek el vannak foglalva a helyszíneléssel és az itteniekkel. Vidd innen! Vidd anyádékhoz – bólintok, és Heikivel együtt felállok. – És még valami! – néz rám jelentõségteljesen. – Itt sosem történt semmi. Te nem tudsz semmirõl, sosem jártál sehol, sosem tettél semmit, és sosem jártál itt.

Bólintok. Tökéletesen értem, mire akar kilyukadni. Hiszen az õ állása és az én életem is veszélyben lehet, ha bármi napvilágra kerül. Heiki remegve bújik hozzám, ahogy kérek egy köpenyt, és beleburkolom. Megsimogatom az arcát, majd mikor némileg ellátnak minket, kapunk egy kocsit is. Az egyik rendõr vezeti, õt is ismerem, Akirának hívják. Nem kérdez semmit, csak vezet. Heiki az ölemben fekszik, és látom, hogy mennyire fél. Túl sok volt ez neki.

- Minden rendben lesz – suttogom halkan, ahogy végigsimítok az arcán. – Már vége van, Heiki. Már mindennek vége. Most már senki sem fog téged bántani.

- Tévedsz – rázza a fejét. – Sosem lesz vége, én tudom. Soha!

- Aludj! – szorítom magamhoz. – Pihenj! Most biztonságos helyre megyünk, ahol többé senki sem fog téged bántani. Jó emberek közé megyünk.

A szemében ott a kétely, de nem kérdez. Azt hiszem, rám bízza magát. Lassan elalszik, rettentõen kimerülhetett, de minduntalan felnyög álmában. Nem is hibáztatom. Szegénykém.

~*~

Estefelé érkezünk meg anyámékhoz. Gondolom felhívhatták õket, mert anyám már kinn áll a kapuban, amikor a kocsi begördül az utcába. Alig szállok ki az alvó Heikivel, máris megölel, és betessékel a házba. Nem szól egy szót sem, nem kérdez, csak az én régi szobám felé vesszük az irányt. Mikor benyitok, minden olyan, mint mikor elmentem, de az ágynemû friss, tiszta. Elõször is a fürdõbe megyek, lefürdetem Heikit, majd egy köntöst adok rá, és az ágyba teszem. Meg sem rezdül, biztos nagyon mélyen alszik. Megsimogatom az arcát, mire morran egyet, én pedig elmosolyodom. Majd halkan kisurranok. Hagyom aludni.

Anyáék már lenn várnak a nappaliban. Apám gondterheltnek tûnik, csodálkoznék, ha nem tudna bármit is az esetrõl, mint volt rendõrnyomozó. Anyám teát hoz, és némi harapnivalót, de nem vagyok éhes. A teát is alig bírom magamba erõltetni. Végül apám szólal meg.

- Jó nagy kalamajkába keveredtél? De miért nem szóltál idejében? – kérdi, bár szerintem tudja a választ.

- Nem lehetett – mondom halkan. – Megölte volna Heikit. Vagy mindkettõnket. Hónapokig menekültünk, ezért nem írtam, nem telefonáltam. Nem mertem. Nem akartam, hogy ti is veszélybe kerüljetek.

- Tudom, fiam. És most hogyan tovább? – kérdi apám.

- Õszintén? Nem tudom – rázom a fejem. – Segíteni akarok neki, hogy boldog, és kiegyensúlyozott ember legyen. Bár azt, amiken átment, sosem fogja kiheverni. Én sem. Egy ideig itt maradunk, ha nem baj.

- Addig maradtok, amíg akartok – mondja anyám. – Az a fiú is családtag. És majd lesz valahogy. Majd megint dolgozol, új praxist nyitsz, és minden meg fog oldódni, nem?

- De – mosolyodom el. – Fáradt vagyok, elmegyek aludni, ha nem baj. Jó éjt!

Megölelem õket, majd felmegyek a vendégszobába. Most Heikinek nyugalom kell. Nem akarom zavarni. Gyorsan lefürdöm, majd már le is fekszem. De nehezen tudok elaludni.

~*~

Reggel sikításra ébredek, és már ki is pattanok az ágyból, és rohanok át a másik szobába. Heiki az, az ágyban ül és sikít, sír, szerintem nem tudja hol van. Vagy rosszat álmodott. Azonnal odasietek hozzá, és megölelem, próbálom megnyugtatni, ami nehezen megy. Csitítgatom, simogatom, és lassan azért kezd megnyugodni.

- Semmi baj, Heiki – suttogom lágyan, miközben a karjaimban ringatom. – Semmi baj. Rosszat álmodtál. Semmi baj, kicsim. Semmi baj.

- Yuu… - a hangja remeg, és könnyes szemekkel bújik még jobban hozzám. – Yuu… mi… mi történt? Hol vagyok? Én… félek…

- Nem kell félned – suttogom halkan. – A szüleimnél vagyunk, és az én gyerekkori ágyamban fekszel. Ez az én régi szobám. Semmi baj nincs, nem kell félned. Itt senki sem árthat neked. Nyugodj meg – ringatom tovább. – Minden rendben van, Heiki. Minden rendben van.

- Yuu… - nyöszörög halkan. – Ne hagyj itt… kérlek… Nem akarom… hogy megint… megint…

- Az sosem fog többé megtörténni – puszilom meg az arcát.

- Ígéred? – néz rám, mint egy kisgyerek. – Ígérd meg, Yuu! Kérlek… ígérd meg!

- Megígérem – bólintok.

Õ következik. Fülére húzza a fülvédõt, s nekikészülõdik. Ahogy közelebb kúszik a tábla, meglepve tapasztalom, hogy jobbára szintén középre ment minden lövése, csupán kicsit nagyobb a szórás, mit az én lövéseimnél. Összevonom gondolatban a szemöldököm. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy voltaképp õ is Sensei játékszere, és tesztel, vagy mindkettõnket, vagy csak engem. Az kizárt, hogy õt tesztelné, mert nekem nem szólt egy szót sem semmirõl.

- Nem is tudtam, hogy tudsz lõni - jegyzem meg kissé gúnyosan.  Egy valamit legalább már pontosan tudok, jobb lesz jobban figyelni rá.  - Azt hittem, a magadfajta orvosok csak beszélni tudnak.

- Apám annak idején nyomozó volt a gyilkosságiaknál. Rendszeresen kivitt a lõtérre és megtanított lõni. Azt mondta, egyszer talán még hasznát vehetem - mesél, szemrebbenés nélkül hazudva a szavakat.  Ugyan mire használhatná egy jónevû orvos a fegyvert? Nevetséges hazugság...

- Értem - bólintok. - Tehát apádnak köszönheted.

- Gondolom, te sem magadtól tanultál meg lõni, nem igaz? - nem felelek, csak mormogni kezdek az orrom alatt. Idegesít a stílusa, meg az, hogy milyen nyilvánvalóan és pofátlanul néz hülyének.

* * *

Mire visszaérkezünk hozzá, hulla fáradtnak érzem magam, de nem mutatom. Nem szabad észrevennie, hogy gyenge, és sebezhetõ vagyok.  Inkább elfogadom a tanácsát, s bevonulok a fürdõbe, nem törõdve a testem egyértelmû jelzéseivel, s nem fogadva el, hogy valami nincs rendben. Jobban leszek majd, csak aludnom kell egy keveset...

Mire kiérek a fürdõbõl, már eléggé furcsán érzem magam, kissé mintha szédülnék.

- Jól vagy? Kissé sápadtnak tûnsz - kérdezi, de azonnal megkeményítem a vonásaim. Nem látszódhat rajtam!

- Semmi bajom, csak fáradt vagyok. meg éhes - jelentem ki ellenségesen. Nem bízom benne egy percre sem!

- Akkor egyél és pihenj. Nem kéne lebetegedned. Gyógyszerre most nem nagyon fog telni - állapítja meg úgy, mintha hajlandó lennék, sõt várnám, hogy bármit is tegyen az érdekemben. Nevetséges. - Csináltam rizst és halat, más nem volt itthon.

Bólintok. Érdekel is engem? Ahogy ettem, már bújok is az ágyba, s pillanatok alatt elnyom az álom.

* * *

Az éjszaka közepén ébredek. A szám íze jellegzetesen kellemetlen, s immáron elviselhetetlenül fáj minden porcikám, s hirtelen tör rám az öklendezés. Kimásznék az ágyból, de olyan gyenge vagyok, alig haladok, csak összegömbölyödöm a végében, mert érzem, baj lesz. Lélegzetem szapora, s a könnyek csillognak a szemem sarkában. Nem akarok rosszul lenni! Nem lehetek gyenge! Nem szabad…

Hirtelen ölel át, egész megrémisztve, majd eltûnik az ágy, s a következõ percben már magamból adhatom ki azt, ami bennem maradt egy keveset a wc fölé hajolva.

- Minden rendben. Semmi baj, itt vagyok – suttogja, s ha lenne erõm, beverném a képét…

Remegve omlok össze, a gyomorgörcsöm enyhült kissé. Segít rendbe tenni magam, majd a homlokomra teszi a  kezem. Felnézek rá, s tudom, most megteszi majd, bármit megtehet, képtelen vagyok ellenkezni… Annyi kegyetlen teszt és tûrés után ilyen gyalázatosan elbukni, szégyen.

- Itt vagyok – suttog megint badarságot a karjaiba emelve. Belémarok, utolsó erõim mozgósítva, ne vonhasson le rossz következtetést. Mert bár gyenge vagyok, könnyen nem fogom hagyni magam! Azt nem! – Csss! Ne félj, vigyázok rád, rendben? Itt vagyok, Heiki, ne félj! Minden rendben lesz, ígérem. Nem megyek sehová.

Olyan kiismerhetetlen, még mindig nem tudom eldönteni, ilyen idióta, vagy ennyire jól játssza a szerepét.. Mégis ösztönösen bújok hozzá, míg az ágyra nem fektet ismét. Betakar, nem nehéz észrevenni, hogy konkrétan megfagyom, miközben belülrõl felemészt a forróság, majd fehér bogyókat hoz. Nem akarom bevenni, de azt súgja odabenn valaki, muszáj, így végül lenyelem õket.

Hamarosan besüpped mellettem az ágy. Arra készet az a benti valaki, testem felett is átvéve az uralmat, hogy hozzábújjak, s ismét meg kell állapítanom, hogy valamiért ez az érzés annyira jó… Bûnösen jó…

Miért tiltakozol a nyilvánvaló ellen? Szeret minket.

De ez a szeretet nem igazi. Nem lehet igazi.

Miért nem?

Nem fáj eléggé… Nincs benne semmi üzleti, semmi, ami járna cserébe érte, semmi értelme…

- Mi… mi… ért?... – annyira érteni szeretném!

- Mondtam, hogy nem hagylak cserben – súgja, s csalódottan ejtem le a fejem. Nem mondja meg az igazat soha! Soha nem fogja!

S ha ez az igazság? Olyan hihetetlen?

Az!!!

- Most próbálj meg aludni egy kicsit, hogy a szervezeted megtehesse, amit meg kell tennie. Aludj, Heiki! – ajkait érzem a homlokomon, s nagyon messzirõl feldereng egy régi alak lázas félálomban, aki fekete ruhát hordot, de mindig jóindulatúan mosolyogva pillantott rám, még akkor is, mikor a mellkasából dõlni kezdett a vér… Angyalok éneke fog körbe, s még utoljára körbepillantok, mielõtt lehunynám a szemem. Istenem, kérhet egy hozzám hasonló tárgy olyat, hogy bár összetörnék, hogy többé ne akarjon senki használni, s végre nyugodtan pihenhessek tekintetedtõl távol?

Mellette nem kellene küzdened.

Hazudsz! Az élet: gyötrelmes küzdelem. Mellette vagy Sensei vagy bárki más mellett pedig élni kell. Cipelni kell. Nyögni kell. S közben a múlt, a jelen s az eljövendõ minden fájdalma, megaláztatása és kényszerûsége nyom, szorít, fojtogat. Elég! Az élet felesleges, mégis szánalmasan ragaszkodom hozzá, mert félek meghalni. Sensei azt mondta, a hozzám hasonlók a pokolra jutnak. Nem akarok a pokolba jutni! Nem akarom ugyanott folytatni, mint ahol kezdtem. Legalább egy kicsit, egy egészen rövid idõt hagy tölthessek valahol máshol!...

Akkor lélegezz!

- Meleg… - felelem átcsusszanva az álom világának határán.

* * *

Nyomottan ébredek, még mindig olyan, mintha legalább hárman keresztülmentek volna rajtam... Megpróbálok felülni, de csak annyit érek el, hogy a fejem még jobban kezd hasogatni, így inkább visszafekszem szorongatva, nehogy szétesik.

- Hogy érzed magad? - hallom meg Yuu hangját. Most mondjam azt, hogy remekül?

- Pocsékul... Fáj... szédülök... meleg van - csak halkan suttogom a szavakat, mert még a hang is fájdalmas, ha túl hangos.

- Lázad van - azta... Ezért nem kell öt évet gebedni az orvosin, nagyokos...  - Éjjel hánytál és olyan voltál, mint aki majdnem megfagy.

- Tudom - hogyne tudnám. Még érzem az ízének emlékét. Gyûlölök hányni. - Miért nem... használtad... ki... gyenge voltam - addig kérdezem, míg ki nem bukik belõle az igazság. Hagy higgye, érdekel, hogy megtörök, hogy számít bármit is a tengernyi hazugság, amelyekkel szédíti folyton a fejem. Még akkor is, ha tényleg az az igazság, akkor sem hihetem el. Nem bízhatok benned, Yuu, sajnálom!

- Kihasználhattam volna, de nem lett volna értelme. Már mondtam, én nem vagyok sensei, és nem is vagyok az õ embere - tálca koppan csendesen, mégis érdes hangja bántja a fülem, még inkább a fejem.  - Ami a lázadat illeti, azt hiszem, az idegeid mondták fel a szolgálatot - hogy megbolondultam volna? Nem! - Hirtelen kerültél ki a laborból, túl sok idegen inger ért nagyon rövid idõ alatt. Legalábbis ez az én véleményem. Sokkot kaptál.

- Ez nem igaz!  -tiltakozom vehemensen, de még mindig nincs bennem kellõ erõ. Ugyan. Sokk? Nem, a sokk nem a külvilágnak szólna, a sokk annak szólna, ami odabenn történt. Mióta kinn vagyok, senki nem edzett a fájdalom elviselésére. El fogok puhulni, ez az elsõ jel... Máskor is voltam lázas és gyenge, rideg falhoz láncolt, ernyedt test. Magamnak kell rendbe jönnöm ismét, ahogy annyiszor már. Másképp nem élhetek túl egy percnyi mennyországért!

- Ne ugrálj! Inkább pihenj, ha vissza akarod nyerni az erõdet - neked nem mindegy? - Pár napig itt maradunk még, de utána haza kell költöznöm a lakásomba. A pénzem fogytán és mivel ketten vagyunk, kétszer annyi kell mindenbõl.

Kissé megütközve bólintok. Ez eszembe sem jutott eddig, lényegében mindent állt, mindenbõl adott, amire szükségem lehetett.

- Ha... ha nem vagy Sensei embere, honnan tudsz róla? - kérdezem.

- Valakitõl, aki benned lakik. És egy barátom is mesélt róla. De sosem láttam õt személyesen, egészen pár hónappal ezelõttig nem is tudtam róla, hogy létezik.

- Akkor honnan... - kérdeznék még, de leint.

- Ígérem, mindenre válaszolni fogok, ha már jobban leszel, rendben? - bágyadtan beleegyezek, ha nem teszem, is úgy lesz, ahogy mindig szokott, nem igaz? Az én véleményem sosem számít, s soha nem is fog igazán, maximum azért kérdezik, hogy teszteljenek vele. - Most egy dolgod van, pihenni, amíg meggyógyulsz.

Hát legyen, fel sem kelek, csak magamba tömök valamennyit mutatóba a kajából, majd visszaalszom.

* * *

Mikor újra felébredek, már estefelé jár, s egész jól érzem magam, fõleg az éjszakához képest, de a reggeli állapotomhoz képest is mérföldekkel jobban vagyok. De azért most sokkal óvatosabban próbálok felülni, s lám, nem is hasít már olyan éles fájdalom, csupán enyhén lüktetõ, a fejembe.

- Jobban vagy? - tolakodik be a látóterembe. Bólintok.

- Éhes vagyok - teszem még hozzá, kikelve az ágyból. Segítene, de elhúzom a kezem. Megy egyedül is. A fürdõben kissé megmosakszom, s elintézem az ébredés utáni kötelezõ egyéb teendõket. Mire végzem, az asztalon már egyszerû, mégis finom dolgok sorakoznak. A dolog csak még feszültebbé tesz, de nem foglalkozva vele kezdek enni. Negyedét sem sikerül elfogyasztanom a kikészített ételnek, mikor feladom, s eltolom a tányért.

- Sétálni szeretnék - nem vagyok követelõzõ, inkább amolyan tárgyilagos.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne - feleli.

- Akkor is szeretnék. Itt nem érzem magam jól - pillantok az ablak felé. Itt nem vagyunk “magunk”.

Sóhajt egyet. - Öltözz fel akkor - adja be a derekát, s bólintva állok fel.

Bekísér a szobába, hogy adhasson Umi ruháiból, mert nekem továbbra is csak az a szakadt van, amelyben érkeztem. Ha belegondolok, mostanra az akkori sérüléseim is egész tûrhetõvé szelídültek hála annak, hogy akkor ellátta õket. Gond és felmerülõ szégyen lekisebbike nélkül dobom le magamról a ruháim, majd veszem el a kapott ruhadarabokat. Utolsóként kapom a felsõt, s ekkor egy gondolatnak engedelmeskedve a ruha helyett a kezét ragadom meg. Kérdõn néz rám, ahogy közelebb lépve szagolom meg a kezet, s egyre feljebb haladok, nem érintve, csupán orrom vezetve pár milliméterre a kézfeje finom bõrétõl, majd  felsõje anyagától.

- Heiki - rántaná ki kezét a kezembõl, de nem engedem, szorítom erõsen. - Nincs szükség arra, hogy “köszönetet” mondj - folytatja.

- Nem köszönetbõl teszem, csak érezni akarom, emlékezni az illatra - felelem közömbösen. Vajon valóban ez a szabadság illata? Azt mondta, bármit megtenne értem, talán, ha feltételezem, hogy hajlandó vagyok neki hinni, kiszabadítana a pokolból, amelyben élek?

- Megölelnél? - kérdezem pusztán kíváncsian. - Nem érek hozzád, ígérem, csak annyira, amennyire te szeretnéd - nézek rá, s mintha ki akarna olvasni valamiféle értelmet a szemembõl, néz vissza rám, majd mozdul. Ölelése nem durva, gyengéd, nem csontropogtató, de melegségével beborít teljesen... Szabaddá vált nyakához hajolok, beszívva az illatát, amely talán itt a legerõsebb.

- Köszönöm, elég lesz - érintem meg most elõször, tenyerem a mellkasára tapasztva, s eltolva magamtól. Elfordulva veszem magamra a ruhákat, majd háttal, míg a felsõm veszem magamra, megjegyzem: - Umi szerencsés.

* * *

Ráérõsen sétál mellettem, csak én érzem magam idegesnek. Túl sokan vannak körülöttünk, de itt legalább nem árthatnak.

Hittem én. A tömegbõl hirtelen bukkan elõ, ismerem, hogyne ismerném, sokkal közelebbrõl is ismerem a férfit, mint valaha is szerettem volna. Kezében, a kabátja ujjának takarásából elõvillan a pisztoly. Riadtan karolok bele Yuuba, majd a tömeg felé kezdem vonni.

- Heiki, mi a baj? - lepõdik meg talán kissé, de nem érek rá magyarázni. De ismét csak meg kell torpannom, mert újabb ismerõs bukkan elõ a tömegbõl. A rémülettõl összeszûkülnek a pupilláim. Ösztönösen körbepillantok, s azonnal felismerem a formációt, s felpillantok. Nem kell tévednem, az egyik épület tetején áll, s már célba is vett minket.

- Yuu, fuss! - lököm arrébb, mikor lök rajtam valami egy nagyobbat. Elvesztve az egyensúlyom, borulok hátra, vállamból egy kábítólövedék jól ismert alakja mered az ég felé.

- Heiki! - hajol fölém. Barom! Arrébb tolva kelek fel, majd kézen ragadva kezdek a mellékutcák felé rohannni, bár kezd hatni a szer, mert egyre bizonytalanabb körvonalakká szelídül a világ.

- El akarnak kapni. Sensei nem vár tovább, el akar kapni! - ordítom, hogy értse meg végre, és ne nekem kelljen vonszolni végre. Követnek minket, s a rendõrök szirénái is felhangzanak, mikor bevágódunk az egyik mellékutcából nyíló sikátorba.

- Rejtõzz el, hallod, el kell rejtõznöd! - lököm az egyik kuka mögé, bele a szemétbe, s már halmozom is rá idegesen, majd tovább rohanok, hogy a felbukkanó katonák engem kövessenek, de nem jutok messzire, újabb lövedék talál el, s orra bukva kezdek szédelegni, s hamarosan megérzem a karomra fonódni a zsíros ujjakat rejtõ fekete bõrkesztyûket... Yuu, fuss, mentsd a bõröd!... Csak élve lehetsz hasznos, csak élve...

* * *

Fázom. Körbeölel a sötét, s a nyakamon s végtagjaimon lánc. Otthon vagyok... Félek, pedig csak most kezdek eszmélni. Yuu! Vajon sikerült legalább neki? Mit akarhat tõle Sensei?

A fényszóró, amely az arcomba világítva villan fel, s marad égve, teljesen megvakítva.

- Csalódtam benned - öszerándulok egész apróra. Sensei hangja metszõen hideg és szigorú. - Azt hittem, másnapra már itt leszel.

- Nem tudtam, hova - felelem halkan, remegõ hangon, a sírás küszöbén. Meg fog büntenti! Iszonyatosan meg fog büntetni!

- Ugyan, Heiki. Te is pontosan tudod, ha nincs helyszín, akkor a fõhadiszállásra kell jönni.

- De az azt jelenti...

- Mióta érdekel? - elhallgatok.

- Sajnálom, vétkeztem - hunyászkodok meg.

- S mi jön ilyenkor? - kérdezi felsõbbrendû leereszkedéssel.

- Büntetés - hangom már csak egy leheletnyi szellõ, alig hallani.

Férfiak jelennek meg mellettem, nem látok belõlük semmit, csupán farkakat.

- Sensei... - könyörgésem felesleges, mégis kiszökik belõlem, de nincs menekvés. Fáj, széttép, iszonyatosan mar, ahogy kíméletlenül teszik, amihez kedvük van.

Élettelen, könnyezõ porcelánbabaként fekszem a földön. Bemocskoltan. Bûneim súlyát, tévedésem minden következményét magamon viselve. Nem tudom, hányan voltak, mennyiszer és hogyan csinálták, csak azt tudom, nem érzem magam. S még mindig nem lehet vége, mert még mindig nem láthatom az arcát...

Kutyák morgása üti meg a fülem, s bár minden mozdulat ezernyi késszúrás, riadtan pattanok fel, a lehetõ legmesszebb húzódva a hang forrása felõl.

- Kérlek, azt ne, kérlek! - sikoltok fel eszelõs rémülettel.

- Mit tennél meg, hogy elkerüld? - érdeklõdik, s érzem, kaján vigyor ülhet az arcán. Sensei...

- Bármit - gondolkodás nélkül vágom rá, minden jobb, mint hagyni, hogy... azt még egyszer nem lennék képes elviselni! A lámpa lassan tompul, s körül a teremben mindenhol fények gyûlnak, s ahogy szemem hozzászokik, lassan kirajzolódik a szoba. A szívem elborzad, mikor a szemközti falon, egyenesen velem szemben megpillantom Yuut, a falhoz kötözve, szája betömve. Arcom mélybíbor színt ölt. Mindent látott.

Sensei lép mellém, vállamra téve a kezét. Megremegek, s midnen izmom kínzó görcsbe rándul, s a könnyeim ismét megerednek néma rettegéssel. Egy pisztolyt nyom a kezembe.

- Ha nem akarod, öld meg. Lõdd egyenesen fejbe Yuu-senseit!

Riadt-hitetlen tekintettel meredek rá, a férfira, majd Yuura, de ahogy ismét felcsaholnak a kutyák, remegve emelem rá a fegyvert. Mocorogni kezd, talán morog is valamit, de nem értem, elmosódik minden, csak a kezem remeg iszonyatosan. Lehunyom a szemem egy pillanatra, s riadtan nézek vissza önmagamra.

Nem lõheted le, kérlek!

Nem tehetek mást! Nem bírom ki, nem akarom soha többé AZT!

Õ az egyetlen, aki szeret. Nem végezhetsz vele!

Õ nem szeret, õ Umit szereti, Umi pedig nem én vagyok! Nem Umit kényszerítik majd ARRA, hanem engem, nem Uminak kell élnie a szégyennel, nem Uminak kell megint mindig AZZAL álmodnia. Nem Umi lesz, aki ismét összerezzen majd, ha kutyát lát, és elfogja a hányinger!

Heiki, Umi én vagyok. Umi te vagy. Umi mi vagyunk. Umi maga az, amire vágysz. Mennyország a pokol után.

Kinyitom a szemem. Zavart vagyok, a fejem olyannyira tele van mindennel, hogy pont olyan, mintha üres lenne, semmire sem tudok koncentrálni.

- Heiki? - dörren mellettem Sensei hangja.

A kezem megfeszül a ravaszon. Le kell lõnöm! Csak akkor van esélyem! Csak fejbelövöm és kész. Ránézek, s fél szemem lehunyom, hogy célozzak. De ahogy az arcára pillantok, elönt a melegség emléke. Leengedem a fegyvert megtörten.

- Sajnálom - hangom színtelen, megtört. Képtelen vagyok megtenni. Az ököl akkorát csattan az arcomon, hogy megroppan az állkapcsom, s a földre esem, a pisztoly a falba ütközve koppan hatalmasat.

- Szánalmas selejt lettél, pedig tökéletes voltál! - ordít rám Sensei.

- Sajnálom - nyöszörgöm. Annyira sajnálom!

Egy fegyver kakasa kattan. Megdöbbenve nézek a férfire, aki a világot jelentette nekem, akinek kezébe helyeztem mindenem, s aki most egyenesen a fejemnek szegezi a pisztolyt, épp úgy, ahogy mindenkinek. Meg fog ölni.

- Szerettelek, felemeltelek, tettelek valakivé! - rúg belém.

- Sajnálom - sikoltom. De a fegyver eldörren, s a falnak csapódva terülök el a földön, a vállam megszûnik létezni, s minden egymerõ vér és lüktetõ, õrjítõ fájdalom. Meglõtt! Meghalok? Félek! Élni akarok, Umi, én élni akarok!

Fölém hajol. Épp olyan érzelemmentes az arca, mint akkor volt, mikor elõször láttam, a vonatállomáson, mikor ismertette a sorsunk, mikor kiadta a tûzparancsot, s mikor végignézte, hogyan mészárolnak le egy halom menekülõ gyereket. A fegyver ismét emelkedik, s farkasszemet nézhetek a csövével.

- Viszlát - mondja rám a halálos ítéletet, mikor hirtelen egy kéz furakodik a látótérbe, s egy golyó fúródik a fejem mellett a falba. A féloldalasan felettem lógó, fél kezét kiszabadító Yuura nézek. A keze vérzik, biztosan kitépte magát a kötelékek fogságából. Az arca dühtõl eltorzult.

Megmentett.

Sensei dühösen áll fel, vért törölve le az ajkáról.

- Doktor, kissé messzire merészkedett! - húzza össze kegyetlenül szemöldökét. Nem hagyhatom. Nem hagyhatjuk!

Gondolkodás nélkül emelem fel a pisztolyt, s Senseire emelem.

- Ne bántsd! - ordítok rá. Érdekes, kezem most nem remeg annyira, csupán a fájdalom az, ami megingatja. Az elõbb más volt...

- Ne nevettess! - néz rám megvetõen. Nem vesz komolyan. Kibiztosítja a fegyvert.

A durranás mindent betölt. Megdermedve nézem, ahogy az arca, az agyveleje beteríti a másikat, majd elõre dõlve terül el a földön.

A fejem fogva kuporodok össze sikoltva és zokogva. Én megöltem. Megöltem! Bár a démonom volt, bár tönkretett, bár rettegtem tõle, mégis... Érzem, szinte fizikálisan érzem, hogy hullok apró darabokra, teljesen szétesve. Nem bírom, ezt már nem bírom józan ésszel! Fázom! Félek!

Értelmetlenül nyöszörgöm és sírok, zokogok a halottra meredve. Megõrülök! Megõrülök! Megöltem az egyetlen biztos pontot az életemben...

* * *

Érzéketlen szótlansággal meredek magam elé, egyedül azt tûröm, hogy átöleljen. Körülöttünk piros-kék lámpák villognak, egyenruhás emberek nyüzsögnek. Mentõ, rendõr, helyszínelõk, mindenki. Szörnyszülöttként méregetnek. El fognak tõle választani. Nem menekülhetek, hiába öltem meg, keze még a halála után is elér, s új, de ugyanolyan borzalmas cellába zár majd. Meg akarok halni. Örökre meg akarok semmisülni, hogy a lelkem se maradjon meg. Ne maradjon belõlem semmi, semmi az égadta egy világon!

- S most mit szeretnél? - kérdi, miközben eszik. Az persze nem kerüli a figyelmem, hogy Heiki tekintete ide-oda jár az embereket figyelve, ám amikor szólok hozzá, bosszúsan és bizalmatlanul méreget.

- Inkább te mit szeretnél - mondom, és csak bámul azokkal a kék szemeivel. Aztán az eget kezdi kémlelni. Szép kék, egyetlen felhõ sincs rajta, és látom, ez sem tetszik neki. Túl sokáig volt bezárva, nem ismeri a normális életet.

- Tudod, mit szeretnék - a mosolya merev, a tekintete õszinte és szilárd, mint egy szilka -, de oda nem megyünk, mert nem akarsz.

Fáradtan elmosolyodom. Sokkal nehezebb eset, mint Umi, még Négyesnél is nehezebb, holott õ sem volt piskóta. Már értem, miért félt tõle annyira Ai. Heiki valóban tökéletes, félelmetes és remek színész, habár néha a páncél és az álac mögött átsejlik valami, ami akár az igazi Heiki is lehet. Némán fagyizik tovább, én pedig a parkot kezdem pásztázni. Kettõnk közül csak õ játszik szerepet, de talán azt hiszi, engem is felbéreltek. Ha így lenne sem hagynám magára, nem kényszeríteném bele valamibe, ami neki rossz.

- Csináljunk valamit vagy menjünk haza! Idegesítenek az emberek! - oldalra sandít, hitetlenkedve bámul.

Feláll, látom, hogy ingerült, talán miattam, talán fél, hogy bántani fogják, ha nem visz vissza engem. A legközelebbi fához lép, és belecsapja az öklét. Azonnal felpattanok és mögé lépek, de nem rántom félre, nem ölelem át, mindössze az ujjaimat simítom a hajába, mire dühösen morran fel.

- Ne érj hozzám!

- Heiki... - mondom békítõen, de ekkor meghallom, hogy sír. Mi lehet a baja? Miért sír, mi az, ami ennyire felzaklatta? Én? Sensei? Ez az egész, amibe belecsöppent. Elmaszatolja a könnyeket, tudom, hogy elõttem próbál erõsnek látszani, de ez talán már neki is sok. Túl sok inger éri ebben az új, számára idegen környezetben. Újra megsimítom a fejét, majd gyengéden magamhoz ölelem. Érzem az õrjöngését, a dühét.

- Eressz el! - üvölt, mindenki minket néz, de nem érdekel. Tolna el, de erõsen fogom, biztonságosan, mire ütni kezd, ahol ér, de úgy igazából nem tud megütni. - Hagyd abba! Miért szólsz bele mindenbe! Nem is létezel! Te nem vagy igazából! - ordít, és már nem erõlködik, kapaszkodik belém, miközben gyengéden ölelem. Bár segíthetnék rajta, bár tehetnék valamit érte. De nem tudok, csak várni, míg megnyugszik. - Miért csinálod ezt velem? - nyöszörög, és nem tudom, kihez beszél. Hozzám? Talán valaki máshoz? Valakihez, aki ott van benn?

Végül lassan nyugszik meg, és lefejti ujjaimat magáról, kibontakozik ölelésembõl. Még zaklatott, én pedig nyugodtan várom, most milyen dührohammal próbálkozik, ám nem történik semmi. Inkább kétségbeesett, zavart, ahogy rám néz, majd szinte könyörögve szólal meg.

- Kérlek, engedj el! - a hangja könyörgõ, de arca nem mutat semmit, csak nyugalmat. Hát persze, visszavette a maszkot. - Neked Umi kell, én viszont nem vagyok Umi. Nem kötelességed törõdni velem. Róla pedig jobb, ha lemondasz, Umi nem valóságos, Umi csak egy fedõszemélyiség, semmi több. Csak akkor jön elõ, ha mélyen alszom, kómaszerûen, olyan mély álomban, amelybe csak Sensei képes ringatni. Nekünk semmi dolgunk egymással. S pontosan tudod te is, amint igazán alkalmam lesz rá, kényszeríteni foglak, hogy elmenj hozzá - ajkai széles mosolyra húzódnak. - De ezt te tudod a legjobban.

- Ahogy azt is tudom, hogy nincs igazad - mondom, de õ a fejét rázza. Tudom, hogy nem hisz nekem, de ha nem gyõzöm meg, ha nem tudom megszelidíteni, mindketten meghalunk. - Igenis kötelességem veled foglalkozni. Nem miattad, nem mások miatt, magam miatt, mert én szeretnék, érted? S azt is tudom, hogy bár nem vagy Umi, valahol benned él õ is, csak elõ kell csalnom belõled, mert hívhatnak akárhogy, nem ilyen vagy valójában. Csak Sensei miatt lettél ilyen, de én az igazit akarom megismerni - a szívre mutatok. - Azt, aki idebenn van, hívják akárhogy is.

Nevet. Nevet rajtam, nekem pedig a szívem is belefájdul. Nevetése gúnyos, fájó, kinevet engem, mert hiszek valamiben. Ennyire átmosták az agyát, ennyire sikeres lett volna a kísérlet, amelybe belerángatták?

- Sajnálom - rendezi az arcvonásait szinte pillanatok alatt. Azt hiszem, nagyon fáj valami ott benn. - De azt kell mondjam, valami olyasmit keresel - ellép tõlem -, amirõl csak te hiszed, hogy létezik.

- Nem hiszem. Tudom. Látom a szemeidben - mondom hajthatatlanul. Nem hiszem el, hogy csak úgy egyszerûen minden törölve lett.

- Ohh, és ha jól sejtem, te meg tudnád mutatni, csak nagyon-nagyon sok idõ kellene hozzá - hangja gúnyos és metszõ. - Na meg az, hogy messzire menjünk, s csak annyit kell tennem, hogy itt hagyom Senseit. Nem, ennyire nem vagyok naiv. Míg Sensei él, akármi történjék is, az övé vagyok, rendelkezik felettem, s kihasználja, hogy bármeddig elér a keze. Jobb életet akarsz magadnak és Uminak? Öld meg Senseit. Még mindig útban leszek! Vagy elvárnád, hogy én csak úgy önként és dalolva lemondjak önmagamról, s eltemessem magam ebbe a testbe? Nincs megoldás, mert mind zsákutca.

Csend telepedik közénk, de tekintetem hajthatatlan, mint az övé is. Õ is jól tudja, én is jól tudom, ennek még nincs vége. Heiki pedig meg fog törni, akár most, akár késõbb, de addig nem megyek el ahhoz az emberhez, amíg Heiki az õ oldalán áll. Hosszú és keserves út lesz, de meg fogja érni a fáradtságot.

~*~

Nem akadékoskodom. Elvégre én is tanultam lõni, mivel apám mára már nyugalmazott rendõrfelügyelõ. Heiki kezébe adom a fegyvert. Ha éleslõszer lenne is ezt tenném annak biztos tudatában, hogy képes lenne lelõni engem. Pontosan lõ, egyszer sem talál mellé és fölényesen, magabiztosan tekint rám, mintha azt adná a tudtomra, úgysem tudom õt legyõzni, nem tudom megváltoztatni az álláspontját. Majd meglátjuk.
Én is felveszem a fejhallgatót, majd betárazom a pisztolyt, és lövök. Minden lövésem célba talál, habár már régen nem gyakoroltam, de apám kiképzéseinek hála, a képességeim nem gyengültek. Heiki mintha kissé meg lenne lepve, és a szemében némi tiszteletet, vagy inkább elismerést vélek felfedezni.

- Nem is tudtam, hogy tudsz lõni - mondja, és a hangjában van némi gúnyos felhang. - Azt hittem, a magadfajta orvosok csak beszélni tudnak.

- Apám annak idején nyomozó volt a gyilkosságiaknál - válaszolom. - Rendszeresen kivitt a lõtérre és megtanított lõni. Azt mondta, egyszer talán még hasznát veszem.

- Értem - bólint. - Tehát apádnak köszönheted.

- Gondolom, te sem magadtól tanultál meg lõni, nem igaz? - biccentem félre a fejem, de nem válaszol, csak morog egyet. Én pedig halványan elmosolyodom. Nem rossz gyerek ez, csak érteni kell a nyelvét.

Késõ este vergõdünk vissza a szállóba. Ahogy végignézek Heikin, mintha sápadtabb lenne, mint volt. Remélem, nem lesz beteg szegénykém. Elküldöm fürdeni, és nem kerüli el a figyelmem, hogy fázósan összerázkódik, ahogy a fürdõbe araszolgat. De nem teszem szóvá, nem szeretnék még egy vitát a mai nap. Inkább nekilátok vacsorát csinálni. Zöldséges rizst, mellé halat csinálok. Más nem is nagyon van itthon, tehát holnap megint el kell mennem bevásárolni. Remélem, a mai nap kellõen kimerítette Heikit ahhoz, hogy ne tegyen fel megint keresztkérdéseket. Nem lenne kedvem megint egy szócsatához, vagy ellenkezéshez.
Mikor kijön a fürdõbõl, még mindig sápadt. Aggódva nézek rá, de amikor elkapja a pillantásom, elfordítja a fejét, mintha jelezné, ne törõdjek vele, nem érdemes.

- Jól vagy? - teszem fel a kérdést. - Kissé sápadtnak tûnsz.

- Semmi bajom, csak fáradt vagyok - vág vissza. - Meg éhes.

- Akkor egyél és pihenj. Nem kéne lebetegedned. Gyógyszerre most nem nagyon fog telni - azt persze nem kötöm az orrára, hogy van még pénzem, és Umi pénze is nálam van, bár azt nem akarom elkölteni. - Csináltam rizst és halat, más nem volt itthon.

Bólint, hogy jó lesz. Hamar megvacsorázunk, majd mire végzek a mosogatással, õ már alszik. Elnézem ahogy szuszog. Ilyenkor olyan bájos, mint Umi szokott lenni. De õ nem Umi, õ Heiki és ezt már tisztáztam magamban. Umi azonban valahol ott benn van mélyen ebben a fiúban. Bebújok mellé, nem túl közel és betakarom mindkettõnket. Olyan gyönyörû, és fogalmam sincs, miket mûvelt vele az a vadállat, amiért Heiki ennyire ragaszkodik hozzá, amiért visszamenne hozzá, és vállalná a veréseket, a szenvedést. Mocorog egy kicsit, de nem ébred fel, és hamarosan én is elalszom.

~*~

Éjjel fura hangokra és mocorgásra ébredek. Mikor kinyitom a szemem, Heikit látom meg az ágyon. Ül, és a szájára tapasztja a kezét, miközben a másik keze a gyomrán van. Kétségtelenül rosszul van, homloka verejtékezik, és már nem sápadt, de falfehér. Azonnal felkelek és felkapom, majd a fürdõbe viszem.

- Minden rendben - suttogom, mialatt hallom, hogy kiadja a kaját, amit este evett. - Semmi baj, itt vagyok.

Érzem, hogy remeg a teste, talán már este is rosszul érezte magát, de nem szólt nekem, mert úgy gondolta, nem láthatom gyengének. Egyik kezemmel gyengéden átölelem, a másikkal a hátát simogatom lágyan. Hálóruhája átázott, õ azonban reszket, a fogai összekoccannak, mintha egyszerre melege is lenne és fázna is. Mikor végez kiöblítem a száját és a kezemet a homlokára teszem. Tûzforró. Rám néz, a szemei rémültek, mintha valami bûntetten értem volna, és most várná a büntetést.

- Itt vagyok - suttogom, mialatt újból a karjaimba kapom. Remegve kapaszkodik belém. - Csss! Ne félj, vigyázok rád, rendben? Itt vagyok, Heiki, ne félj! Minden rendben lesz, ígérem. Nem megyek sehová.

Nem válaszol, csak bújik hozzám, fogai összekoccannak, apró teste reszket, de a teste lángol. Leteszem az ágyra és alaposan betakarom, majd öntök egy pohár vizet és elõkaparok pár lázcsillapítót. Óvatosan adom be neki, és megitatom, majd mellé fekszem és magamhoz húzom. Bújik hozzám, kezecskéivel megmarkolja a pólómat, fejét szinte a mellkasomba fúrja. Azt hiszem, pontosan tudja, hogy én vagyok az, és talán szégyelli is magát, amiért beteg és gyenge, de nincs annyi ereje, hogy ezt szóvá tegye. Lágyan simítok végig a hátán, miközben nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Aztán egyszer csak rám néz, szemei láztól csillognak, és a szavakat is úgy kell kipréselnie magából.

- Mi... mi... ért... - suttogja alig hallhatóan.

- Mondtam, hogy nem hagylak cserben - suttogom. - Most próbálj aludni egy kicsit, hogy a szervezeted megtehesse, amit meg kell tennie. Aludj, Heiki! - apró puszit nyomok a feje búbjára. Sóhajt egyet, de nem válaszol. - Én itt maradok veled, nem megyek sehová. Ígérem.

A szemében nyoma sincs vádnak, gúnynak, dühnek, vagy megadásnak. Inkább félelmet, fájdalmat és elesettséget látok benne. Halkan énekelni kezdek neki egy régi altatót, amit anyukám énekelt nekem kiskoromban. Hallom, hogy a lélegzése lassan egyenletessé válik. Azt hiszem, tudja, hogy biztonságban van mellettem. De nem tudom, mi okozhatta a lázat. Talán megerõltette magát, vagy én tettem valamit.

- Meleg... - suttogja halkan, de mire válaszolhatnék, már alszik is.

~*~

Reggel már korán felkelek. Gyümölcsöt és pirítóst készítek Heikinek, meg egy bögre meleg citromos teát. Jót fog neki tenni akkor is, ha csak csipeget belõle. Mikor bemegyek a szobába, Heiki akkor kezd ébredezni. Még mindig sápadt, és ahogy rám néz, a láz még csillog a szemében. Próbál felülni, de visszahanyatlik és a fejét fogja. Biztos fáj neki.

- Hogy érzed magad? - kérdem, és egyértelmûvé teszem, ha azt mondja jól, úgysem hiszem el.

- Pocsékul... - suttogja halkan. - Fáj... szédülök... meleg van.

- Lázad van - mondom. - Éjjel hánytál és olyan voltál, mint aki majdnem megfagy.

- Tudom - néz rám. - Miért nem... használtad... ki... Gyenge voltam.

- Kihasználhattam volna, de nem lett volna értelme - mondom. - Már mondtam, én nem vagyok sensei, és nem is vagyok az õ embere - teszem le a tálcát. - Ami a lázadat illeti, azt hiszem, az idegeid mondták fel a szolgálatot. Hirtelen kerülték ki a laborból, túl sok idegen inger ért nagyon rövid idõ alatt. Legalábbis ez az én véleményem. Sokkot kaptál.

- Ez nem igaz! - tiltakozik, és felpattanna, de visszahanyatlik a párnára.

- Ne ugrálj! - intem. - Inkább pihenj, ha vissza akarod nyerni az erõdet. Pár napig itt maradunk még, de utána haza kell költöznöm a lakásomba. A pénzem fogytán és mivel ketten vagyunk, kétszer annyi kell mindenbõl.

Bólint, de látom a szemében a félelmet, a rettegést. Ugyanakkor ott a gúny, a határozott vonás, amit nem sikerül kiölni belõle. Gyógyulj meg, Heiki, csak így maradhatsz életben.

- Ha... ha nem vagy sensei embere, honnan tudsz róla? - kérdi hirtelen.

- Valakitõl, aki benned lakik. És egy barátom is mesélt róla. De sosem láttam õt személyesen, egészen pár hónappal ezelõttig nem is tudtam róla, hogy létezik - magyarázom. Heiki összehúzza a szemét.

- Akkor, honnan... - kezdené, de leintem.

- Ígérem, mindenre válaszolni fogok, ha már jobban leszel, rendben? - nézek rá, mire bólint. - Most egy dolgod van, pihenni, amíg meggyógyulsz.

Csókom nem ütközik ellenállásba, így tovább mozdulok karjaim nyaka köré fonva, ingerlõn bújva ölébe, hogy felébresszem benne a vágyat. Épp, ahogy Senseitõl tanultam.

Ezek után érthetõ, ha váratlanul ér hirtelen fellépõ, durva visszautasítása, s szemrehányó sóhajjal döföm belé tekintetem.

Csalódottság és düh karcol végig legbelül, határozottan bosszant és elkeserít, hogy nem vagyok rá semmilyen hatással.

- Sajnálom - töri meg a csendet. - De képtelen vagyok rá. Te nem Umi vagy.

Umi, megint Umi! Minden miatta van! Gyûlölöm!

- És akkor? - vágok vissza durván. - Az én testem az övé is. Ugyanúgy nézünk ki, mi bajod van ezzel? - én voltam elõbb, én vagyok az igazi! Én miért nem vagyok önmagamban elegendõ?!

- Umit szeretem, de irántad nem érzek semmit.

A mondat keresztülmetszette a levegõt, s megölte azt a részét, melyet próbálok belélegezni, megölve a benn ébredezõt, akármi is volt az. Üresen kongva visszhangzom fennhangon a rég belém itatott “igazságot”.

- És miért kéne érezned bármit is? Ez csak egy test, amelyik arra vár, hogy megdugd. Nem kell szeretned, hogy megtedd!

Érintésére összerezzenek, de arcom merev marad, mint a kõszobroké, csak meredek elõre szemrehányón. Mert most majd elõbújik valódi énje, hogy kihúztam a gyufát, kimutatja majd “éles fogait”.

Fájdalom helyett azonban cirógató érzés önt el, mely másfajta melegséget gyújt bennem a düh foszlányainak helyén. Miért csinálja ezt, ha nem akar? Bûvös hálói kinyúlnak értem, s hagyom lehunyt szemekkel, hogy magához vonjon. De ez nem jelent semmit, csak hagyom, tegyen kedvére, mert akkor szép lassan magamba bolondítom. Semmi többet nem jelent ez az egész!... Mikor közelebb von, lehunyom a szemem, s arra döbbenek rá, hogy kifejezetten jól esik az érintése. Bûnösen jól esik! Szemhéjaim felpattannak, s azonnal tolnám el magamtól, de nem engedi. Miért nem engedi? Hiszen nem akar! Ajkamba harapok egy fél pillanatra, annyira belém nyilall valami. Egyszerre fáj és esik iszonyatosan jól.

- Cssss - próbál megnyugtatni, de csak még idegesebbnek érzem magam, a szívem olyan hevesen ver... - Talán nem jó érzés, ha valaki jól bánik veled? - Olyan fura dolgokat kérdez. Ha egy pillanatra is leeresztem a védelmem, azonnal összezavar! Sensei! Mit vársz tõlem, mit kellene vele csinálnom? Miért nem küldöd ide õket? Miért hagyod, hogy ezt csinálja velem?

- Eressz el! Különben harapok! - suttogom erõtlenül vicsorogva.

- Akkor harapj, ha ennyire akarsz - egyáltalán nem dühös. Játszik velem! Pimaszul csak játszik!... Gyûlölöm! - De nem fogsz - haragosan nézek rá. Honnan vagy ilyen piszkosul magabiztos? Ne merj alábecsülni! - Olyan vagy, mint Umi volt az elején - a névre lefagyok. Nem vagyok olyan... hiszen épp te mondtad, hogy nem vagyok Umi! - Tudod, sok közös vonásotok van. Bár õt tovább tartott megfognom. Õ sokáig nem engedte, hogy hozzáérjek, vagy a közelébe menjek.

Egy pillanatig valami csípõset válaszolnék vissza, de bevillan: ez egy lehetõség! Lehetõség, hogy megtudjam, milyen Umi, hogy milyennek kell lennem, hogy végül az ujjaim köré csavarva irányíthassam. Sensei majd elégedett lesz, minden bizonnyal elégedett lesz, ha sikerül. Mert nehéz eset, azért õt választotta, mert nehéz eset. S még tudja is, mi a cél, ezért még nehezebben hagyja magát, és folyton ellentámadásba kezd. De ha kitanulom, milyennek szeretne, akkor talán sikerülhet, elég, ha annyira, hogy magammal csalogathassam.

- Mi történt? - kérdezem hát tettetve a kíváncsiságot. Igaz, nem esik nehezemre, mert valójában tényleg kíváncsi vagyok, mi mindent mûvelt Umi, amiért Sensei ennyire dühös rám, amiért úgy érzi, elárultam, s csak akkor nyerhetem vissza a bizalmát, ha teljesítem ezt a küldetést. S ha teljesítettem, s már kevésbé tart szemmel, végre elkezdhetem majd a saját életem. Mert nem maradok Senseijel. Még ha vissza is nyerem a bizalmát, már nincs szüksége rám, meghalni viszont én nem akarok. Ki lehet az új üdvöske? Õt hogy hívják?

Gondolataim azonban visszaterelem a szavaira. A történetre, amit mesél, amely elvileg velem is történt, mégis olyan távoli, csak egy helyen ébred fel a figyelmem, amikor egy kórházról kezd mesélni, s megemlíti Osamu nevét.

Tekintetem már ennyitõl megkeményedett volna, de az kifejezetten felbosszant, hogy kis híján veszélyeztette az életem.

- Az az ostoba! - fújok. Sensei biztos tud róla. Tehát ezért kellett robbantanom. - De már meghalt, igaz? - érdeklõdöm.

- Igen. Õ és Aoyama Kentaro is. Valaki felrobbantotta a kórházat, ahol dolgoztak - halványan elmosolyodom. Igaz, azért belül rosszul esik, hogy Sensei eme sikerem ellenére is csalódott bennem. Hiszen az nem én voltam, ezt õ is tudja, mégis engem büntet Umi miatt... - Aoyama azt mondta, vigyázzak Umival, mert bajba kerülhetek. De azt hiszem, õ tudott rólad, ezért nem akart visszavinni. Úgy tudom, valami kutatási projekten dolgozott Osamuval, legalábbis ennyi derül ki abból, amit megtudtam. Az a kutatási project nem te voltál véletlenül? - úgy tesz, mintha nem érdekelné, de valójában igenis kíváncsi.

- Miért mondanám el? - vonom meg a vállam. -  Hiszen mindent megtudsz, ha elviszlek Senseihez - könnyelmûnek tûnhetek, de valójában fogvatart, még a nevét is nehéz kiejteni. S mindennél rosszabb, hogy képtelen vagyok visszaidézni elégedett arcát, ujjai finomságát, csak a fájdalom és a bizalmatlan, mogorva arca lebeg elõttem egyre. Nem akarom, hogy úgy nézzen rám, nem akarom még egyszer látni azt az arcot, érezni a dühét.

- Tudod, nincs szándékomban még meghalni - feleli. Megértem. De õ még nem tudja, amit én igen: nem õ dönt. Hogy még él, számomra is épp olyan meglepetés, mint Sensei látszólag teljes közömbössége a küldetésem iránt. - És téged sem akarlak kitenni semmiféle veszélynek. Sensei nem bánhat jól veled, ha ennyire félsz tõle.

A név hallatán újra elönt a düh: - Semmit sem tudsz! - Milyen jogon ítélkezel? Fogalmad sincs az egészrõl! - Sensei szeret engem, de meg kell büntetnie, mert rossz vagyok! Õ... - hangom elbizonytalanodik. Miért beszélek neki ilyenekrõl? - szeret engem... - de ha most befejezem, olybá tûnhet, igaza van. Pedig nincs. Azért mert azt hiszi, ismer, még nincs joga következtetéseket levonni! - Gondoskodik rólam, és... megvéd és... ha õ nem lenne, én már...

- Te már boldog lennél - vág a szavamba, én pedig csak nézem, mit akar kihozni az egészbõl. Miért lehetnék boldog? Hiszen az egyetlen, akinek kellettem, Sensei volt. Nélküle sehol sem lennék. - Had kérdezzek valamit. A te Senseied megsimogatott valaha? Vagy átölelt egyszer is, ha féltél, vagy ha szomorú voltál? Betakart esténként, beszélgetett veled, vagy adott neked puszit, ha fájt valahol? - nem értem, miért kérdez ilyeneket. Csak bámulok rá értetlenül. - A szeretet nem arról szól, Heiki, hogy fájdalmat okozunk másoknak. Hanem arról, hogy megvédjük, aki fontos nekünk. Én bármire képes lennék, hogy megvédjem Umit, akár meghalnék érte, de nem hagynám, hogy szenvedjen. Érted, amit mondok?

Nem felelek, igazából nem értem, mert amit mond, ellentmond önmagának, azt hiszem. Hiszen ha az a fontos, hogy meg akarjon védeni, akkor Sensei szeret, õ mégis azt állítja, hogy nem szeret, mert bánt, de muszáj bántania, még ha nem is  szeretne, hogy felkészítsen. Mert idekinn mindenki ártalmas, valaki fizikailag, valaki lelkileg akar tönkretenni, és nekem nem szabad hagynom magam. Nekem tökéletesnek kell lennem, és végrehajtanom a feladatot. Végre is fogom, ha lesz rá lehetõségem, és megkapom a jelet. Mert Sensei vár valamire, s amíg várat, addig ki kell tartanom.

Hirtelen döbbenek valamire. Lehet, hogy arra kíváncsi, kit választanék? Hogy megpróbálnék-e megszökni, ha valaki látszólag jobb életet kínál? Neki pedig az a dolga, hogy kecsegtessen. Tehát így játszunk, ha úgy látja, hogy gyõzött, majd eljön velem Senseihez, tehát annál elõbb gyõzök, minél elõbb átejtem azzal, hogy úgy teszek, mintha hagynám magam átverni. Óvatos bizonytalansággal tûröm, hogy ismét átöleljen, s még egy egészen halványkát vissza is ölelek, mintha csak spontán lenne. Mi van, ha rosszul gondolom? Sensei mit fog akkor gondolni, ha félreért? Mindenképp bizonyítanom kell neki, mondjon akármit ez a férfi!

Miért ilyen nyugodt minden idebenn? Sosem éreztem még hasonlót...

Szinte félálomba merülök már, mikor megmozdul, s ezzel jelzi, fel kellene kelni. Valamiért fintor ül ki az arcomra, amit azonnal el is tüntetek, de hiába, azt hiszem, észrevette. Sebaj, hagy higgye magát még inkább nyeregben.

- Reggeli után elmegyünk sétálni. Majd adok rád egy hosszúujjú pólót, a szemedet meg bekötjük. Ha bárki kérdi, verekedtél, rendben? - bólintok, bár stratégiai szempontból kockáztat. Ezért is gyanús, és ez az, ami alátámasztja az elméletem. Mert ha Senseinek kellene, már rég elvitték volna, amikor elõcsalogatom, de nem, Sensei hagyja az egészet. Tuti engem tesztel valójában... Másképp nincs értelme az egésznek!

- Követni fognak - jegyzem azért meg, hogy úgy tûnjön, aggódom, de valójában nem meglepõ, hogy nem törõdik velük, hiszen valójában nem is az a feladatuk, hogy elkapják.

- Akkor legalább lesz valami dolguk - mosolyog rám. Na persze... - Tudod, a figyelõidnek nem lehet túl kényelmes egész nap egy helyben ülni. Dolgozzanak meg azért, amiért itt vannak.

- Nem tudom, hogy õrült vagy-e vagy hülye - sóhajtok fel igyekezve kerülni a színpadiasságot, mert normál esetben, ha nem stimmel mégsem az elméletem, valóban ezt kellene gondolnom róla. De õ csak nevet titokzatosan, s ajkait a homlokomnak nyomja, mire enyhén végigborzongok, s érzem, kimelegszem. Védekezõ mechanizmusként fogom magam, s félrevonulok magamra venni azt a megbeszélt pólót...

* * *

Fogalmam sincs, miért szeretik az emberek a parkot. Még több ember, és mind megbámulja a másikat. Lehet, hogy ez csak engem idegesít? Mindenesetre engem piszkosul, s válaszul mindenkire rondán nézek, szinte vicsorogva. Ráadásul ennyi potenciális búvóhelyet! Vajon Sensei is itt van valamerre? Mit gondolhat? Azt mondta, nem bízik bennem, de valóban nem bízik egy cseppet sem? Hiszen mindig azt mondta, milyen fontos is vagyok a számára...

Yuu egy idõ után valami érdekes autó elé terel, és nem igazán értem, mit szeretne.

- Sosem ettél még fagyit? - kérdezi, és megrázom a fejem. Azt sem tudom, mi az a fagyi. Mennyi év kiképzés, mennyi fejtágítás, mégis abszolút tanácstalan vagyok, az alap dolgok látszólag kimaradtak az életembõl. Talán ezért is tartja Sensei érdekesnek ezt a fajta kísérletet.

- Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld - oldja meg a helyzetet Yuu, és máris kér nekem is valamit. Nézegetem egy darabig a fura állagú dolgot, de  végül veszem a bátorságot, és megkóstolom. A dolog iszonyat hideg, de nem rossz, kellemesen édes.

- Neki is vettél ilyet? - kérdezem csak úgy, fogalmam sincs, miért pont ez jutott eszembe.

- Uminak? Nem, nem volt rá alkalmam - feleli, mire elégedettség tölt el, de nem tart sokáig, hiszen más dolgokat biztos kapott Umi. Láthatatlanul harapok a szám belsejébe. Miért érdekel? Umi nem is létezik, csak a teszt része, egy hazugság. Vagy egy fals személyiség, olyan mindegy. Ha jól értelmeztem, Unmeibõl alakult tovább, Sensei biztosan a következõ célponthoz kezdte igazítani, s mint mindig, most is keresett valami külsõ segítséget, amivel befolyásolhatja a személyiségeim fejlõdését. A lényeg mégis én leszek. Biztos vagyok benne, hiszen én vagyok a legtökéletesebb. Mert én szó nélkül hajtok végre bármit. - Sok mindent nem tudtam neki venni, hiszen menekültünk. Pedig szerettem volna - folytatja, s hangja igazán meggyõzõen fakul el, de belül csak nevetek. Engem nem kell meggyõzni.

Újabb gondolat furakodik az elmémbe. Talán Sensei arra kíváncsi, én, a legtökéletesebb, az igazi én, Heiki, változom-e külsõ hatásokra. Bele kell-e kalkulálnia, hogy egyszer csak elromlom, mint Unmei, aki Umi lett. Az egyre tisztább felismerés kissé felizgat, de meg is nyugtat egyben. Kezdem látni, kézben fogom tudni tartani, minden bizonnyal!

- S most mit szeretnél? - kérdezem pimaszul könnyedén, mintha nem lenne semmi jelentõsége, de õ érezni fogja, hogy igenis van. Szívecském, az álarcod lehullóban, kár erõlködni. Essünk túl ezen a faramuci formaságon. Vissza akarok menni...

- Inkább te mit szeretnél - dobja vissza a labdát, mire felsóhajtok, és az eget kezdem kémlelni. Kék. Árulóan vidám. Épp mint akkor, s azóta mindig. Lehetne szürke, vagy tejfehér, azt jobban szeretem.

- Tudod, mit szeretnék - emelem rá vissza a tekintetem merev mosollyal. -, de oda nem megyünk, mert nem akarsz.

Szeme elárulja, jól érti, fáradt sóhajjal fordul félre, hogy õ is inkább a parkot fedezze fel tekintetével. Magam részérõl szótlan némasággal nyalom tovább a fagylaltom a lábam lóbálva. Nem tudom, mire számított.

Ahogy elfogy a finomság, felállok, mire rám pillant, de én nem nézek rá. Minek, nagyjából sejtem, hogy ismét egy összeszedettebb arc nézne vissza rám. Neki is játszania kell a szerepét. Talán neki is bizonyítania kell Senseinek... Ezen ismét csak fennakadok, s épp emiatt indulatosan vágom hozzá a szavakat.

- Csináljunk valamit vagy menjünk haza! Idegesítenek az emberek! - csak hitetlenkedve sandítok oldalra, rá, eltávolodva. Sensei valóban õrá... Nem, semmiképp sem, ez a fickó elõvigyázatlan, feleslegesen kockáztat folyton és még hülyeségeket is hord össze-vissza. Nem lehet, hogy õ az új kedvenc! Nem, nem és nem! Sensei ujjai nem érinthették az õ bõrét gyengéden, nem mutathatta neki azt az arcát!

Enyhén elvörösödöm a képzetre, ahogy kipirulva piheg... Dühösen szorul ökölbe a kezem, s belevágok a mellettem levõ fa törzsébe. Kire vagyok igazán dühös, és kire féltékeny? Mennyire és hogyan?

Belesimít a hajamba, de erélyesen csapom el a kezét ráordítva: - Ne érj hozzám!

- Heiki... - talán megbékíteni akart, talán csak értetlenül suttogta el a nevem, nem fogom megtudni sosem, mert hangja elhal a meglepetéstõl, ahogy az én szemeim is elkerekednek, ahogy megérzem az arcomon a nedves könnycseppeket. Riadtan kapok az arcomhoz, elmaszatolva az oda nem illõ könnyeket.

Ismét megérzem a kezét a fejemen, ami felbõszít, mint sarokba szorított állatot a ragadozó elégedett mosolya. Elhúzódnék, de nem enged, simogatása átmegy valamiféle kierõszakolt ölelésbe, amely õrjöngésre késztet.

- Eressz el! - üvöltöm, nem törõdve vele, hogy mindenki minket néz, s ahogy hiába tolom el magamtól, nem enged, így vadul csépelni kezdem, ahol érem. De semmi értelme. Jó hogy, mikor képtelen vagyok úgy igazán megütni.

“Semmi értelme menekülni, neki kellenénk, ha el mernénk fogadni”

Beledermedek a fura hangba.

- Hagyd abba! Miért szólsz bele mindenbe! Nem is létezel! Te nem vagy igazából! - ordítok torkom szakadtából a mellkasának támaszkodva, már nem küzdve ölelése ellen, csak kapaszkodom keservesen.

- Miért csinálod ezt velem? - a hirtelen beállt csönd után csak nyöszörgök. Honnan került a hang a fejembe? Õk nem lehetnek, nem is tudunk egymásról! Nem tudhatnak rólam!

Lehet, hogy Senseinek igaza van? Jogos a tesztje, mégha fájdalmas és felkavaró is? Valami elromlott belül, valami megrepedt, aminek nem szabadott volna...

Lassan fejtem le ujjaim a felsõjérõl, amelybe belefúrtam, belekarmoltam, aztán ránézek, egyenesen a szemeibe.

- Kérlek, engedj el! - kérem most a lehetõ legnyugodtabban, igaz könnyeim még mindig folynak, de arcom már nem sugall semmit. - Neked Umi kell, én viszont nem vagyok Umi. Nem kötelességed törõdni velem. Róla pedig jobb, ha lemondasz, Umi nem valóságos, Umi csak egy fedõszemélyiség, semmi több. Csak akkor jön elõ, ha mélyen alszom, kómaszerûen, olyan mély álomban, amelybe csak Sensei képes ringatni. Nekünk semmi dolgunk egymással. S pontosan tudod te is, amint igazán alkalmam lesz rá, kényszeríteni foglak, hogy elmenj hozzá - ajkaim széles mosolyra húzódnak. - De ezt te tudod a legjobban.

- Ahogy azt is tudom, hogy nincs igazad - feleli, de most nem zavar össze. Tudom, hogy ezt kell mondania. Neki ez a küldetése. - Igenis kötelességem veled foglalkozni. Nem miattad, nem mások miatt, magam miatt, mert én szeretnék, érted? S azt is tudom, hogy bár nem vagy Umi, valahol benned él õ is, csak elõ kell csalnom belõled, mert hívhatnak akárhogy, nem ilyen vagy valójában. Csak Sensei miatt lettél ilyen, de én az igazit akarom megismerni - siklatja mutatóujját a mellkasomra, épp a szívemhez. - Azt, aki idebenn van, hívják akárhogy is.

Kinevetem. Sértõn, bántón, de õszintén kinevetem. Ahhoz már túl késõ, hogy keress bármit is odabenn, lelõtték az állomáson a katonák, összetépték az erdõben a kutyák, s ízekre szedték sötét laborok mélyén. Nincs már senki odabenn, csak annyi, amennyi kívülre is látszik, magára maradt marionett bábuk sora.

- Sajnálom - rendezem vissza nyugodalmas közömbösségembe arcvonásaim.  - De azt kell mondjam, valami olyasmit keresel - lépek el tõle most, hogy szabaddá vált az utam. -, amirõl csak te hiszed, hogy létezik.

- Nem hiszem. Tudom. Látom a szemeidben - hajthatatlan.

- Ohh, és ha jól sejtem, te meg tudnád mutatni, csak nagyon-nagyon sok idõ kellene hozzá - gúnyolódom. - Na meg az, hogy messzire menjünk, s csak annyit kell tennem, hogy itt hagyom Senseit.  Nem, ennyire nem vagyok naiv. Míg Sensei él, akármi történjék is, az övé vagyok, rendelkezik felettem, s kihasználja, hogy bármeddig elér a keze. Jobb életet akarsz magadnak és Uminak? Öld meg Senseit. Még mindig útban leszek! Vagy elvárnád, hogy én csak úgy önként és dalolva lemondjak önmagamról, s eltemessem magam ebbe a testbe?  Nincs megoldás, mert mind zsákutca.

Csönd telepedik közénk, de tekintete hajlíthatatlan, épp mint az enyém.

- Rendben - adom meg magam látszólag. - , tehát én mondjam meg, mit csináljunk - valami olyasmi kell, ahol legalább jól is érzem magam. - Menjünk lõtérre. Persze, csak ha mersz.

* * *

Ez az én világom. Fegyverek, zaj, acélos tekintetek, melyekben egy cél feszül: a célkereszt közepébe találni kíméletlenül. De ismét csak meg kell állapítanom, valóban felelõtlen, minden nagyobb vagy hangosabb akadékoskodás nélkül adja a kezembe a fegyvert. Simán lelõhetném, bár azt hiszem, ezekbe nem tesznek éles lõszert, ennek ellenére a vaktöltény is töltény, és ha ezzel puffantom le, annak is van jelképes jelentõsége.

Ahogy a kezemben tudhatom a fegyvert, s a fülemen a kis “fejhallgató” a zaj ellen, máris meghúzom a ravaszt, pedig a célra csak egy fél pillantást vetettem. Megnyugtat, ahogy a kezemben minden egyes kis erõkifejtés után hatalmasat rúg a pisztoly. S mikor a cél közelebb siklik, s mindegyik golyó a fejbe fúródva hagyott nyomot, jelentõségteljesen pillantok rá. Jó vagyok, jobb, mint gondolja, bármikor tehetek vele hasonlót szinte bármivel. Kiképeztek rá, és jobb vagyok sokkal, mint az átlag. Érted már, Yuu, megszabadítasz, talán megkegyelmezek, de ha nem, nem menekülök veled sehova, nem vagyok Umi, feladlak és kész. Idegenek vagyunk egymásnak, épp annyira vagyok én is neked, mint te nekem, hiába akarsz mást hinni.

Reggel félig kómásan ébredek, arra eszmélek, Heiki nincs mellettem. Mikor kinyitom a szemem, és felülök látom, hogy az egyik táska elõtt áll. Mit keres ott? Talán kutatott valami után? De hát nincs ott semmi.

- Heiki? – kérdem kíváncsian, mire fura fény villan a szemében. Mit akar tõlem?

- Yuu... san... – néz a szemembe, majd a pólóját ledobva feltérdel az ágyra, és rám pillog. - Vele csináltad, nem igaz? … - a hangja óvatos és tudakolózó. Mintha puhatolózna. - Umival... Ha akarod... lehet... én nem bánom... – simít végig az arcomon. - Hiszen a testünk közös, ez olyan, mintha vele lennél – vészesen közelít felém, én pedig kezdem érteni, mit akar. De én azt nem akarom. Vele nem. - Yuu-san... – leheli érzéki, csábító hangon, majd az ajkait az enyémekhez préseli.

Megdöbbenek, és mukkanni, mozdulni sem tudok elsõre. Megcsókolt. Tényleg megcsókolt! Heiki követelõzõen nyomja ajkait az enyémeknek, majd az ölembe ülve kulcsolja karjait a nyakam köré, szó szerint nekem passzírozva magát. Ekkor jön meg a jobbik eszem, és azonnal eltolom magamtól. Õ kissé méltatlankodva és bosszúsan, sõt mit több, csalódottan és dühösen néz rám. De hát sejthette, hogy ez lesz. Nem fekszem le senkivel. Az az egy eset Ai-val is azért történt, mert Umi engedte. De én Umit szeretem, nem fekszem le csak azért Heikivel, mert a teste Umié. Nem undorodom tõle, holott a sebei nagyon rondák, habár a pihenés jót tett nekik.

- Sajnálom – sóhajtom. – De képtelen vagyok rá. Te nem Umi vagy.

- És akkor? – kérdi bosszúsan. – Az én testem az övé is. Ugyanúgy nézünk ki, mi bajod van ezzel?

- Umit szeretem – mondom komolyan -, de irántad nem érzek semmit.

- És miért kéne érezned bármit is? Ez csak egy test, amelyik arra vár, hogy megdugd. Nem kell szeretned, hogy megtedd! – érvel, de mikor hozzáérek az arcához, megremeg.

Finoman simítom végig a kezem az arcán egyszer, majd még egyszer és még egyszer. Szinte belebújik az ölelésembe, mintha sosem simogatták volna meg. Talán Sensei sosem volt kedves hozzá, ez a gyerek azt sem tudja, mi a gyengédség, a kedveskedés, a szeretet. Csak használati tárgy volt, semmi más. Olyan, mint Umi volt az elején. Lassan magamhoz húzom és látom, hogy megcsukja a szemeit, mintha élvezné, hogy dédelgetem. Úgy tûnik, ezzel le lehet nyugtatni. A hátát simogatom szabad kezemmel, arcát simogató kezem lassan a hajába túr és megborzolom. Aztán hirtelen mintha ráeszmélne, hogy hol van, próbál szabadulni, de nem engedem.

- Csss! – csititom. – Talán nem jó érzés, ha valaki jól bánik veled?

- Eressz el! – suttogja halkan. – Különben harapok!

- Akkor harapj – mondom lágyan -, ha ennyire akarsz. De nem fogsz. Olyan vagy, mint Umi volt az elején. Tudod, sok közös vonásotok van. Bár õt tovább tartott megfognom. Õ sokáig nem engedte, hogy hozzáérjek, vagy a közelébe menjek.

- Mi történt? – felemeli a fejét, a szemei kíváncsiságot sugallnak. Miért is ne elégítsem ki a kíváncsiságot?

Mesélek neki arról, hogy ismerkedtem meg Umival, hogy próbált távol tartani magától, milyen vad volt, harapós, majd hogyan szelidült meg lassan, hogyan kezdett bízni bennem. Arról is mesélek, hogyan próbálták visszavinni, és hogy majdnem meghalt Osamu keze által. Heiki összehúzza a szemét, õ ismeri Osamut, és szerintem nem tetszik neki, hogy majdnem megölte a testét.

- Az az ostoba! – sziszegi dühtõl elfúló hangon. – De már meghalt, igaz?

- Igen. Õ is és Aoyama Kentaro is. Valaki felrobbantotta a kórházat, ahol dolgoztak – válaszolom. Heiki szemében mintha elégedettséget látnék. – Aoyama azt mondta, vigyázzak Umival, mert bajba kerülhetek. De azt hiszem, õ tudott rólad, ezért nem akart visszavinni. Úgy tudom, valami kutatási projekten dolgozott Osamuval, legalábbis ennyi derül ki abból, amit megtudtam. Az a kutatási project nem te voltál véletlenül? – kérdem mellékesen.

- Miért mondanám el? Hiszen mindent megtudsz, ha elviszlek a Senseihez – von vállat, de érzem, hogy Sensei említésébe beleborzong.

- Tudod, nincs szándékomban még meghalni – mondom komolyan. – És téged sem akarlak kitenni semmiféle veszélynek. Sensei nem bánhat jól veled, ha ennyire félsz tõle.

- Semmit sem tudsz! – csattan fel dühösen, a szemei szikráznak. – Sensei szeret engem, de meg kell büntetnie, mert rossz vagyok! Õ… szeret engem… - a hangja olyan, mintha õ sem hinné el, amit mond. – Gondoskodik rólam, és… megvéd és… ha õ nem lenne én már…

- Te már boldog lennél – fejezem be a mondatot, mire megütközve néz rám. – Hadd kérdezzek valamit. A te Senseied megsimogatott valaha? Vagy átölelt egyszer is, ha féltél, vagy szomorú voltál? Betakart esténként, beszélgetett veled, vagy adott neked puszit, ha fájt valahol? – nem válaszol, a fejét sem rázza, mintha nem is értené, amit mondok. – A szeretet nem arról szól, Heiki, hogy fájdalmat okozunk másoknak. Hanem arról, hogy megvédjük, aki fontos nekünk. Én bármire képes lennék, hogy megvédjem Umit, akár meghalnék érte, de nem hagynám, hogy szenvedjen. Érted, amit mondok?

Rám néz, de olyan szemekkel, hogy nem tudom eldönteni, mire gondol. Nem hiszem, hogy valaha bárki is beszélt neki ilyen dolgokról, mint a szeretet, védelem, béke, nyugalom. Ennek a gyereknek az egész élete szenvedés volt, mióta az a vadállat megkaparintotta. És elõtte? Talán elõtte neki nem volt semmi, vagy volt valaki, aki gondoskodott róla, aki jó volt hozzá. De lehet, hogy nem. Lassan nyúlok felé, és simítom meg a vállát, majd húzom újra magamhoz egy ölelésre. Aztán hirtelen érzem, hogy a kezei mozdulnak, és tétován visszaölel. Nem mozdul, semmi más jelét nem adja annak, hogy tudná, mi folyik itt, de mégis jólesik.

Késõbb muszáj felkelnünk, amit Heiki mintha nehezményezne, de akkor olyasmit ígérek meg neki, ami felkelti az érdeklõdését.

- Reggeli után elmegyünk sétálni. Majd adok rád egy hosszúujjú pólót, a szemedet meg bekötjük. Ha bárki kérdi, verekedtél, rendben? – mondom, mire bólint.

- Követni fognak – jegyzi meg, mintha én nem tudnám.

- Akkor legalább lesz valami dolguk – mosolygok rá. – Tudod a figyelõidnek nem lehet túl kényelmes egész nap egy helyben ülni. Dolgozzanak meg azért, amiért itt vannak.

- Nem tudom, hogy õrült vagy, vagy hülye – sóhajt Heiki, mire csak nevetek, és megpuszilom a homlokát. Erre elvörösödik. Szerintem soha senki nem puszilta meg, és senki sem volt jó hozzá. Mint Umihoz sem. Kérdés, ki az igazi személy.

~*~

Másfél órával késõbb már a közeli parkban sétálunk. Gyönyörû idõ van, sokan járnak kinn, és mindenki megbámulja Heikit. Õ pedig mindenkire rondán néz, mintha az ellensége lenne. Nem sokat lehetett kinn, talán nem is ismeri a kinti világot. Állandóan a fákat, bokrokat pásztázza, mintha arra várna, egy szakasz állig felfegyverzett katona ugrik ki mögûlük. De egy fia felfegyverkezett katona sincs sehol. Ha követnek is minket, ami valószínû, akkor elvegyülnek a tömegben. Engem nem zavar Heiki viselkedése, az emberek bámulása annál jobban, így egy idõ után az egyik fagyiárus felé vesszük az irányt. Heiki értetlenül bámul rám.

-          Sosem ettél még fagyit? – kérdem, mire a fejét rázza. – Akkor itt az ideje, hogy kipróbáld.

Nem sokkal késõbb már egy padon ülünk, kezünkben egy-egy tölcsér finom mogyoródarabos csokifagylalt. Heiki elõbb körülményesen megvizsgálja, majd csak azután nyal bele. Azt hiszem, ehetõnek titulálja, mert nem dobja el.

- Neki is vettél ilyet? – kérdi összehúzott szemekkel.

- Tudom. De nem érdekel, amíg te biztonságban vagy. Most hazamegyünk, eszel valamit, fürdesz és ellátom a sebeidet. Aztán alszol - csak nézek rá bambán. Míg biztonságban vagyok? Haza? A szavakat csak bizonytalanul forgatom a fejemben. De hisz nem is ismer! Miért? Nem értem! Nem értem! NEM ÉRTEM!

Hamar visszaérünk a kívülrõl már gondosan megfigyelt, és kiismert helyre. Vonakodva hagyom, hogy az ágyra tegyen puhán. Mert ahogy melegsége megszûnik beborítani, a kábultságom is enged jó pár fokot. Azonnal a berendezést és a lakás felépítését kezdem tanulmányozni, s figyelmem semmilyen apróság nem kerüli el.

- Hát nem a Hilton, de azért elég kényelmes - szólal meg, mire rá vetem tekintetem, mert valószínûleg ez a célja vele. Az engedelmesség pedig már belém van kódolva genetikailag.  - Tisztában vagyok vele, hogy te nem Umi vagy -  a név hallatán megfagy bennem valami, s bizalmatlanul vonom összébb a szemöldököm. - Umi sosem futott volna el elõlem. Mi a neved? - kérdezi. Hát persze, az érdeklõdés nem nekem szól, az érdeklõdés annak a másiknak a jussa, akit bennem lát. Nem is értem, miért vagyok csalódott, a tüskéim azonban észrevétlen növesztem vissza, s váltok ismét taktikus viselkedésbe. Most azt hiszi, jóban vagyunk, hát adok neki egy kicsit, had gondolja, megnyerte a bizalmam. Ha jól lavírozok, akkor én kerülök ki nyertesen hármunk ütközetébõl, és akkor majd kiszabadulhatok a többszörös kalitkából: nem kell többé Uminak lennem, sem Heikinek, sem drága kis cicának. Nem fogom hagyni, hogy eldobjanak, nem hagyom, nem leszek értéktelen kacat, amin keresztül lehet gyalogolni!

Engem miért nem szeret senki? Én miért nem kellek senkinek?!

- Heiki - felelem egész halkan, már-már megszeppenten. - Sensei küldött, hogy vigyelek hozzá, de nem mondta meg, miért is.

- Értem - mosolyog rám, amitõl kiráz a hideg. Undorító álmosoly.

Bár valóban nekem szólna...

- Nos, akkor Heiki, üdv nálam. Most pedig vedd le a ruháidat, meg szeretném nézni a sebeidet - utasít. Egy rövid ideig habozok, aztán úgy döntök, jobb, ha engedelmességet mutatok, így lassan gombolkozni kezdek sziszegve, mert némely sebbe, amely nem volt rendesen lekötve, bele-beleragadt a ruhám anyaga, s a tagjaim is sajogtak kissé még, fõleg altájékon. Elborzasztja a látvány, amely belül gúnyos mosolyt rajzol a lelkemre. Nem szokott az ilyenhez szép lelked, igaz? Hát ez a valóság, ez az én valóságom, amelybe zártak, s ahonnan nincs menekvésem. Amit te kínálsz? Hazugság. Kíváncsi leszek, mikor feded fel valódi arcod, mikor veszed el te is a magad jussát durván.

Ahogy végzek, és meztelenül állok elõtte, közelebb lépve tekergeti le rólam a kötéseket is, felfedve testem titkait. Aztán újra ölbe kap. Mi lesz? Te is  megteszed? Vele megtetted?

A fürdõben kötök ki, ahol vizet enged, s különös szereket tesz bele, én csak nézem közömbösen, míg a titokzatos anyag habzani nem kezd. Mert a “szappanbuborék” megbûvöl, annyira varázslatos, s rég elfeledett melegséget idéz fel bennem, két már arctalan nõt, akik mindig olyan kedves dallamokat dúdoltak, miközben mindent beleptek a csodás buborékok...

- Fürödj meg - zökkent ki a hangja. -, addig készítek neked enni. Nem kell sietned, maradj, amíg szeretnél.

Fürkészõn nézek rá, és egyenesen megkérdezem, játszva az ártatlant: - Miért vagy ilyen kedves velem? Megharaptalak és...

Nagy gonddal tisztálkodom meg s tekerem derekam köré a törölközõt. Bár a büntetéseim nyomait nem tudom eltüntetni, mégis tisztábbnak érzem magam, jó pár bûnnel kevesebbnek... Közben az agyam járatom. Esetlennek kell lennem, úgy tûnik, Umi olyan lehet, mert ez a férfi egyértelmûen protektív. Ha bénácska és védtelen vagyok, engem is védelmezni fog. Akkor pedig felhasználhatom céljaimhoz. Hát ügyelek rá, hogy gondosan az ujjam köré csavarjam. A törölközõ ugyan takar, de sokat sejtet az elõbbi fedetlen valóság immáron kívánatosabbá varázsolt formájából, kacéran hagyva elõvillanni a lágyékom egy részét, arcomra mégis félelmet ültetek. Megszeppent báj, romlatlannak tûnõ tiltott gyümölcs...

Így lépek ki a fürdõbõl, de ott meg is torpanok, hogy növeljem szerencsétlenség-faktorom.  Ahogy megpillant, bizonytalanul lehajtom a fejem: - Bocsánat... - nyökögöm erõtlenül. - Sokáig voltam... kérem... ne verjen meg...

- Gyere ide! - int, mire valódi bizalmatlansággal közeledem reszketõn. Ez a mondat... Senseinél egyenlõ a büntetéssel.  

- Eszemben sincs téged bántani, ne félj, Heiki. Én nem vagyok Sensei - veszi észre élesebb szemmel a valóságot, mint gondoltam, meg is rémiszt akaratlanul. Vajon mennyire képes belém látni? Válasz nélkül hagyom az õ megállapítását, s saját gondolatom is. Szófogadón leülök inkább, s hagyom, tegye, amit tenni szeretne, csak néha-néha szisszenek fel, mikor égetõbben csíp a fertõtlenítõ. Aztán felveszem a ruhákat, amiket elém tesz, majd bámulom kezét, amely egy tányért helyez elém. A nyál azonnal összefut a számban, hiszen alig ettem, és az egész olyan ínycsiklandozóan néz ki. Mégsem nyúlok hozzá, csak zavartan pillantok rá, várva valamire, hogy tudjam, hogy viselkedhetem.

- Mi a baj? Nem vagy éhes? - zeng fel a kérdése.

- Ez... ez az enyém? - szemeim kitágulnak, tudja, hogy nem bízom benne, talán azt is tudja, hogy csak kihasználom, mégis, kedves. Talán ezzel akarja elültetni a figyelmem, pedig nincs rá szükség, ha a testem akarja, és így vezeti fel, felesleges, értéktelen vacak, ha kell, elé vetem magam, amíg azzal biztosíthatom a túlélést. Mert legyen bármilyen nyomorult is létezésem, nem akarom eldobni magamtól, foggal-körömmel fogok ragaszkodni hozzá, és taktikusan szembe megyek bárkivel, hogy elkerülhessem a halált. Ennek pedig egyetlen módja van: Sensei bizalmát és megbecsülését kell visszaszereznem.

De most elsõdlegesebb az evés, kell az energia... Lassú mozdulattal emelem számhoz az elsõ falatot, majd megízlelve válok egyre mohóbbá. Rá kell döbbennem, iszonyat éhes vagyok, és ez a kaja: finom. Ahogy végzek, távolságtartón húzódom arrébb. Ki akarom használni, ki is fogom használni, mert õ a létezésem kulcsa, mégis, valahogy bûntudatom van már most, pedig még tényleg nem léptem semmit. Sensei emberei pedig nem voltak sehol...

Zavartan kezdem ujjammal a ruháim birizgálni, milyen puha, és tiszta, kellemes az illata, pedig egy ideje nincs vele. Mégis, ez a ruha, mintha mindig visszavárta volna, és felkészült volna, hogy egy nap majd az az Umi betoppan az ajtón. Umi egy kurva nagy mázlista, be kellene törnöm a fejét...

- Ez az övé, igaz? - kérdezem. - Azé az Umié.

- Igen, Umi ruhája. De mivel egy testen osztozol vele, a tiéd is. Itt nem kell félned, nem lesz verés, sem rúgás, sem kiabálás, ígérem - hmm, kényszeredetten mosolyodom el valam itorz fintorszerût öltve magamra. Egy a test, igaz? Ugyan, õ csak azért létezik, hogy Sensei disznóságait tökéletesen rejthessük, én tudok és cselekszem, õ nem tud, és passzívan adja a hülyét. Tökéletes munkamegosztás, és egyetlen hazugságvizsgálón sem bukik meg.

- Nem tudom, bízhatok-e benned - jelentem ki, nemárt, ha pedálozik kicsit.

- Nem is kell - mosolyog rám, tényleg nem teljesen kerek... de tény, realista, meg sem lepõdött a kijelentésemen.Majd bízol bennem, ha érdemesnek ítélsz. Most azonban aludj egyet. Pihenned kell, elég nyúzottnak nézel ki.

- Te is - hívom fel a figyelmét arra, hogy õ is vacakul néz ki, majd ásítok egyet. Hogy aztán reflexbõl kérjek bocsánatot...

- Semmi baj - idegesít, hogy folyton mosolyog... - Gyere, ideje alukálni.

Riadtan ébredek, s bár nem mozdulok, szemeim úgy pattannak fel, mintha puskából lõtték volna ki õket. Zavarodottan pillantok a mellettem alvóra, s eltelik egy kis idõ, mire realizálom, ki is õ valójában. Az meg egyenesen rosszul esik, hogy még mindig ölel, mert képtelen vagyok tõle mozdulni, ami pánikszerû bezártságérzettel tölt el. Ajkamba harapva próbálok önfegyelmet erõltetni magamra, majd lassan csusszanok ki a karmai közül, és fellélegzem az ágy szélére húzódva. Visszapillantok alvó arcára, kezei reflexszerûen kutakodni kezdenek, míg rá nem bukkannak a párnára, amelyet helyettem szorít halálra.

- Umi - suttogja álmában, én pedig egyrészt elvörösödöm, másrészt felrobbanok. Újabbat harapok az ajkaimba, s nem törõdöm vele, hogy a vér enyhén kiserken. Csak el innen, el most minél messzebb tõle. Kibolyongok a nappaliszerûségbe, ahol tekintetem az ablakra téved. Hirtelen guggolok le, s csak lassan, négykézláb közelítem meg az üveget. Szívem hirtelen a torkomban leledzik, s végiggondolom a lehetõségeket. Biztosan kinn vannak, megfigyelnek, és csak arra várnak, hogy lecsaphassanak. Ha felbukkanok, ha észrevesznek, minden bizonnyal jelnek veszik...

De ez miért zavar?

Megrázom kicsit a fejem, hogy észhez térítsem magam, majd felegyenesedem, de elõször nem merek kinézni, csak óvatosan emelem fel a fejem, meglepetésemre azonban semmi gyanús nincs odakinn. Az üvegre tapadok, és körbekémlelem a szomszédos épületeket, a járdát, az utcát, mindent, de semmi rendellenes sincs. Nem értem... Azt mondta, vigyem vissza neki... Talán arra vár, hogy én jelentkezzek, hogy valóban én csábítsam oda teljesen egyedül?

A háló felé sandítok, de a csend teljes, semmi gyanús zaj. Szétnézek, s megpillantom, amit kerestem: a telefont. Körülményesen sompolygok oda az asztalkához, ahol hever, majd ismét a szoba felé sandítok, de még mindig semmi. Minden olyan csendes és nyugodalmas, csupán a szívem akar kiszakadni a helyébõl, olyan ideges vagyok. Sóhajtok egyet, majd felkapom a kagylót, a fülemhez emelve hallom is, ahogy vonalat ad, majd sorban nyomogatom le a számokat, de félúton megtorpan a kezem. Nem hívhatom fel, akkor elárulnám a tartózkodási helyét, az is könnyen meglehet, hogy lebuktatnám. Talán arra vár, azért tettei a nyugalmat, hogy elültesse a gyanúm, és elkövessek egy ehhez hasonló baromságot! Ahogy felvettem, úgy most le is teszem a kagylót. Kis híján beugratott. Csak mert kedves...

Apróra kuporodom az asztalka elõtt, körbekulcsolva saját lábam. Le kell nyugodnom, teljesen úgy viselkedek, mint valami amatõr. Pedig profin kiképzett, tökéletes katona vagyok. A paranccsal kell törõdnöm, és õt eljuttatni hozzá úgy, hogy ne gyanakodjon. Nekem kell irányítanom õt, az eseményeket, és rángatni a láthatatlan szálakat, teljesen elbizonytalanítva, nem neki.

Gondolok egyet, s módszeresen kezdek feltúrni mindent, míg végül ráakadok a hálóban. Iszonyat halkan kezdem kipakolni a táskát. Umi táskája lehet, hiszen hasonló méretû ruhák kerülnek elõ belõle, mint amekkorát kaptam.

Magával hozta a táskáját...  Umi táskáját...

A ruhák alól lapok kerülnek elõ, rajzok. Magam elé emelem az egyiket, és eltátom a szám. De hiszen ez a kiképzõterep Kyushu szigetén, Amariban... Újabb lapot emelek magam elé, és még inkább kerekednek a szemeim, hiszen ez a központi épület itt Tokyoban... Kezem a szám elé emelve kezdem pörgeni az agyam. Umi. Neki nem szabadna errõl tudnia... Mégis honnan?

Hirtelen moccan meg, mire összerezzenve nyomom vissza a lapokat a táskába, és felegyenesedve nézek felnyíló, álomtól még zavaros szemeibe.

- Heiki? - mukkan meg, és felül, mire kétségbeesett ötletem támad. Nem akarok leleplezõdni, nem biztos, hogy elõnyömre válna, ha megtudná, kutattam.

- Yuu... san... - nézek a szemeibe, majd egy mozdulattal dobom le magamról a pólóm, hogy az ágyra nehezedjek az egyik térdemmel, s elõrehajolva kínálkozzam fel neki. - Vele csináltad, nem igaz? … - kérdezem óvatosan. - Umival... Ha akarod... lehet... én nem bánom... - nyújtom ki a kezem, s simítok végig az arcán. - Hiszen a testünk közös, ez olyan, mintha vele lennél - vészesen közelítek a szürke szempárhoz, s nem titkolt célom, hogy megcsókoljam. - Yuu-san... - lehelem még utoljára mély érzékiséget csalva a hangomba csábítón, mielõtt ajkaihoz préselném a sajátom.

Visszatértem Tokióba, de nem mentem haza. Azóta egy hotelben élek, van még pénzem, amibõl meg tudok élni. Úgy érzem, ha hazamennék, azzal mindennek vége lenne. Azóta is az a telefonhívás jár a fejemben, fõleg Umi kétségbeesett, sírós hangját, amely azt kérte, mentsem meg. Nem tudom, mit tettek vele, és azt sem, valóban Umi volt-e, vagy valaki más, aki utánozta õt. Ki akarom szabadítani, de nincs elég erõm, nem vagyok angyal, aminek Umi hívott, nincs varázserõm, különben odarepülnék hozzá és kihoznám arról a szörnyû helyrõl. Remélem, nem ölték meg, de van egy olyan érzésem, én is kellek valamihez, különben már rég végeztek volna velem. De vajon mi? És ki ez a sensei, aki annyira félelmetes, hogy még a hadseregnél sem mernek róla beszélni? Kezdek megõrülni, így úgy döntök, lemegyek a boltba, úgyis be kell vásárolnom.

A közért közel van, a sarkon, így néhány perces séta alatt odaérek, de amint belépek, csak állok a sorok között, és fogalmam sincs, mit keresek itt. Minden, amit meglátok egybõl Umit idézi, hogy vajon minek örülne, mit szeret és mit nem. Emlékszem, amikor elõször evett normális ételt, amikor mosodába mentünk, amikor megsérült a szeme, amikor megvágta magát. Az elsõ fürdés, az elsõ vonatozás és az elsõ… az elsõ szeretkezés. Olyan gyönyörû volt akkor, mint egy mesekönyvbõl kilépõ tündér. De azóta sok minden történt.

Közben a kezembe kenyér, felvágott és némi gyümölcs kerül, nem is tudom hogyan. Éppen az egyik üdítõs sorban nézelõdöm, amikor fémes csörömpölést hallok és mikor odakapom a fejem, a földön egy konzervdoboz gurul végig. Aztán felnézek, és eltátom a szám, szemeim kerekre tágulnak. Umi az! Umi, az én Umim! Amint meglát, egybõl elrohan, én pedig mindent eldobva rohanok utána.

-          Umi! – kiáltok utána, de egybõl belém furakszik egy gondolat, hogy õ nem Umi. Az én   Umim sosem futna el elõlem. Végül egy nagydarab férfiba ütközik, és seggre esik, én pedig máris ott vagyok mellette. Felnéz rám, dacosan, kétségbeesetten. Ez valóban nem Umi, õ egy másik személyiség. De melyik? Nem Shota, nem Ai, és nem is Négyeske. Az ötödik lehet, akit még nem láttam.

-          Nem vagyok Umi! – mondja riadtan, talán fél tõlem. Akkor valóban nem ismer. Leguggolok mellé.

-          Azért küldtek ide, mert tõlem akarnak valamit, igaz? – kérdem szomorúan, bár tudom a választ. Felé nyúlok, és óvatosan megsimítom sebes arcát. Sebes, a ruhája szakadt és rongyos, alatta kötések látszanak. Bántották. Belesimul az érintésembe, de aztán zavartan húzódik arrébb.

-          Téged akarnak – hangja tárgyilagos és hideg, mégis fél. Érzem a félelmét.

Aztán hirtelen a kezembe harap. Fáj, rettenetesen fáj, de nem üvöltök fel, mindössze összeszorítom a fogaimat. Hallom, hogy valaki rendõrért kiált, mások mentõt hívnak. Nem szabad, hogy elfogjanak minket, ilyen közel a célhoz. Végül elenged, de úgy, mintha villám csapna bele, és zilálva néz rám. Én pedig magamhoz húzom, és csitító, lágy szavakat suttogok a fülébe.

-         Tudom – suttogom halkan. – De nem érdekel, amíg te biztonságban vagy. Most hazamegyünk, eszel valamit, fürdesz és ellátom a sebeidet. Aztán alszol.

Mielõtt még szólhatna, karjaimba kapom és miután gyorsan fizetek, már kinn is vagyunk az utcán. Körbenézek, de semmi különöset nem látok, bár tisztában vagyok vele, hogy figyelnek és hogy Umi nem egyedül jött ide. Elindulok a szállás felé, miközben a fiú a nyakamba kapaszkodik és félénk, ugyanakkor értetlen pillantásokat lövell felém. Az emberek megbámulnak minket, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.

~*~

Hamar visszaérek a szállásra és Umit egybõl az ágyra teszem, majd kipakolom a vásárolt cuccokat. Azután Umihoz fordulok, aki megszeppenve üldögél az ágyon és a berendezést tanulmányozza. Nem egy fényûzõ hely, de nekem megfelel.

-          Hát, nem a Hilton, de azért elég kényelmes – mondom, mire rám figyel. – Tisztában vagyok vele, hogy te nem Umi vagy. Umi sosem futott volna el elõlem. Mi a neved?

-         Heiki – válaszol halkan. – Sensei küldött, hogy vigyelek hozzá, de nem mondta meg miért is.

-         Értem. Nos, akkor Heiki, üdv nálam – mosolygok rá kedvesen. – Most pedig vedd le a ruháidat, meg szeretném nézni a sebeidet.

Látom, amint óvatosan elkezdi kigombolni az ingét, és amikor elém tûnik sebekkel és kötésekkel borított mellkasa, majdnem elhányom magam, és sírni tudnék, hogy mit mûveltek ezzel a szegény fiúval. Hagyom, hadd vetkõzzön le, ami láthatóan nagyon nagy fájdalmába kerül, mert erõsen sziszeg és jajgat hozzá, de nem segítek neki. Nem akarok hozzáérni jobban, mint muszáj. Aztán leveszem róla a kötéseket. Ronda égési sérülések, ostorcsapás és szíj okozta sebek, rúgások és ütések nyomai tarkítják puha, fehér kis testét. Felveszem a karjaimba és a fürdõbe viszem, ahol meleg, illatos fürdõt csinálok neki, még habot is teszek bele, amit ámulva néz. Pont olyan, mint Umi, amikor elõször látott fürdõhabot.

-          Fürödj meg, addig készítek neked enni – mondom lágyan. – Nem kell sietned, maradj, amíg szeretnél.

-         Miért vagy ilyen kedves velem? – kérdi, és rám néz. – Megharaptalak és…

-         Mert nem a te hibád – rázom a fejem, majd kimegyek.

Visszamegyek a szobába, és turkálni kezdek az egyik táskában. Magammal hoztam Umi pár ruháját is, nem is tudom miért, de örülök neki, hogy így tettem. Most legalább van mibe öltöztetnem Heikit. Heiki… milyen fura név. Megrázom a fejem. Nem törõdhetek most ilyesmikkel. Ez a gyerek fél, retteg mindentõl, még ha nem mutatja akkor is. Kikészítek egy puha szövetnadrágot és egy kék pólót. Azok jók lesznek neki. Tiszták és kényelmesek.

Aztán készítek némi harapnivalót. Apró falatkákat csinálok sajtból, felvágottból és kenyérbõl, mellé vágok némi paradicsomot és paprikát és egy almát is felszeletelek. Teát is fõzök, finom almateát, ami nyugtató és jót fog neki tenni.

Körülbelül fél óra telik el, mire bátortalan, félénk lépteket hallok és mikor odanézek, Heikit pillantom meg egy szál törülközõben. Megáll az ajtóban, nem mer bejönni.

-          Bocsánat… - suttogja. – Sokáig voltam… kérem… ne verjen meg…

-         Gyere ide! – intek, mire remegõ léptekkel indul felém. – Eszemben sincs téged bántani, ne félj, Heiki. Én nem vagyok Sensei.

Az ágyhoz húzom, leültetem rá, és megvizsgálom a sebeit. Nem olyan súlyosak hála égnek, de nagyon csúnyák, így lefertõtlenítem õket, és be is kenem, amit elég jól tûr, de fájdalmasan nyöszörög. Végül felöltöztetem és elérakok egy tányért, rajta minden földi jóval. Értetlenül bámulja, és hol a tányérra, hol rám néz. Láthatóan nem érti, hogy az a tányér az övé, és megeheti az ételt. Vagy még sosem látott ilyen ételt.

-          Mi a baj?  - kérdem gyengéden. – Nem vagy éhes?

-         Ez… ez az enyém? – kérdi csodálkozva.

Bólintok, mire lassú, óvatos mozdulattal felvesz egy falatkát, de végig szemmel tart engem is. Attól félhet, hogy megverem, ha enni mer. Ám amikor látja, hogy nincs mitõl félnie, végül a szájába veszi. Aztán még egyet és még egyet, és a tányér hamar kiürül, én pedig boldogan nézem, ahogy eszik. Amikor végez a teával is, arrébb húzódik. Fél tõlem, retteg, hiszen nem ismer, és fogalmam sincs, hogy az a szörnyeteg mit mesélhetett be neki rólam. Láthatóan annyira függ attól az embertõl, hogy nem mer semmit sem engedély nélkül csinálni. Bizalmatlanul bámul, mintha valami furcsa, egzotikus lény lennék. Neki talán valóban lehetek. Aztán a ruháit nézi, megfogja, bökdösi, simogatja.

-          Ez az övé igaz? – kérdi végül. – Azé az Umié.

-         Igen, Umi ruhája. De mivel egy testen osztozol vele, a tiéd is – bólintok. – Itt nem kell félned, nem lesz verés, sem rúgás, sem kiabálás, ígérem.

-         Nem tudom, bízhatok-e benned – a hangja komoly, és tudom, hogy egész idõ alatt így érzett.

-         Nem is kell – mosolyodom el. – Majd bízol bennem, ha érdemesnek ítélsz. Most azonban aludj egyet. Pihenned kell, elég nyúzottnak nézel ki.

-         Te is – jegyzi meg, és ásít. – Bocsánat…

-         Semmi baj – mosolygok. – Gyere, ideje alukálni.

Ágyba bújtatom, majd betakargatom és megsimogatom az arcát. Azonnal bújik hozzám, így én is befekszem mellé. Ráérünk késõbb is eltakarítani. Magamhoz húzom, õ pedig odabújik a mellkasomhoz. Érzem, mennyire retteg, de nem mozdul. Amikor lágyan megsimogatom a hátát, egy jólesõ sóhaj szakad ki belõle, és lassan elhelyezkedik az ölelésemben. Aztán már csak egyenletes szuszogását hallom, ahogy álomba merül.

Ismerõs, rideg helyen ébredek, az életem azon részét, amelyre emlékszem, itt töltöttem el Vele. Talán ezért érzem most magam olyan magányosnak. Felhúzom lábaim összekuporodva az ágyon, s fejem rajtuk megpihentetve kémlelem az ajtót. Ha bejön, megint végigkaristolja körmeivel a bõröm

- Sensei...- sóhajtom a félhomályba, s megilletõdöm: hangom olyan végtelenül üresen cseng.

Az ajtó, mintha csak meghallotta volna lelketlen nyöszörgésem, feltárult, arcomra reménykedõ félmosoly ül ki, de ahogy megpillantom jeges tekintetét, a bennem ébredõ gyér öröm is elhal.

- Jó reggelt, kicsi cicuskám - lép közelebb hajamba túrva. Lehunyt szemmel bújok bele az érintésbe, hogy a következõ pillanatban felsikkantsak a fájdalomtól, ahogy hajamba marva hajtja erõszakosan oldalra a fejem, nyakamba harapva.

- Rosszat tettem? - nyögöm, megpróbálva elnyelni a morranást, ami szeretne feltörni.

- Kihez tartozol, Heiki? - súgja fülembe a kérdést. Értetlenül nézek rá. Kihez tartozhatnék rajta kívül? Hatalmas pofon csattan az arcomon, s üvöltésére apróra húzom össze magam.

- Válaszolj! - csattan a szó is durván, mire megremegek, s immáron feltörõ, mégis elnyelt zokogással felelem tömören, hangosan, szinte vinnyogva, megalázottan: megtanultam már rég, gyûlöli a fecsegést és a mulya suttogást...

- A tiéd... - azonban nem ereszt, még közelebb ránt magához, a fájdalom oly nagyra duzzad, félek, kitépi a hajam...

- Felelj, mi vagy?

Korábbi emlékek kattannak, s töretlenül ismétlem a belém égetett szavait: - Szolgád, végrehajtó fegyvered, pajzsod, s ha kell, akár lábtörlõd is én vagyok, csak parancsolj, s kérdés nélkül cselekszem - csak ne bánts... rebegem még magamban hozzáfûzve. Mert érintésére vágyom, de nem így, fájhat, de szemeiben kéjes kegyetlenség égjen, ne ez a jeges gyûlölet és megvetés.

- okos - húzódik elégedett mosolyra szája, de szemeiben a fény mit sem változik. Remegve nyújtom ki felé kezem, hogy vágyakozón végigsimítsak arcán. - Sensei... - lehelem vágyakozón. Akarom, annyira akarom! Szabad keze mutatóujja végigszalad a számon, mire engedelmesen nyílnak ki vöröslõ ajkaim. De nem veszi birtokba õket. Amennyire lehet, lehajtom a fejem csalódottan. Már nincs rám szüksége, elhajít nyakam szegve, mint a többieket.

- Heiki, készen állsz az utolsó tesztsorozatra, hogy visszanyerd bizalmam, bizonyítva hûséged?

Bólintanék, de újabbat ránt fejemen kényszerítve, hogy a szemébe nézzek: - Nem hallom!

- Igen, bármikor... - szinte ordítom, mire elengedi a hajam, hogy állam ejtse durván fogva.

- Jól jegyezd meg, nem tûrök hibát vagy tétovázást! - hümmögök egyet nyöszörögve, s végre szabadulok, igaz, erõteljesen lök a falnak, csak úgy koppanok, de tekintete végre  enged valamelyest.

Meggyötörten lógok alá falhoz “szegezetten”, minden porcikám remeg az eszem béklyóba számûzõ kéjesen vacogó fájdalomtól. Ajkaim közül vérrel keveredett nyál csorog alá, ha lenne erõm, sem tudnék nyelni a pecektõl, amely szétfeszíti szám.  

A kondíciómat megfelelõnek találták, s most megtörni próbálnak, tudom. Szemem elõtt csak a cél lebeg, a szemek elégedett villanása, a ez tartja bennem a lelket. Ez az egy tart vissza attól, hogy összetörve zokogjak fel elveszetten: Elég! Mert ha kibírom, Sensei gyöngyszeme leszek újra, bármit is mûvelt a másik éneim csokra, én majd megváltom általuk elkövetett bûneim, s akkor majd minden rendbe jön, érzem.

Nem akarok meghalni!...

A percek csigalassú rohanással váltanak órákba anélkül, hogy felfoghatnám haladásuk. Ha legalább egy kedves érintése lett volna! Lehunynám a szemem, s arra gondolnék újra meg újra, de nincs semmim, csak a jeges villanás és a durva érintések vicsorognak rám a hagymázas félhomály mélyérõl.

Az erõs fény hirtelen vakít meg, könnyezve zárom össze szemhéjaim védekezõn. Léptek zaja közeledik egyre, de nem láthatom az érkezõt, a fény sötét árnyakká olvasztja õket, így nem is  igyekszem látni. Teljesen felesleges, ahogy minden más is. Bábja vagyok, magának az alvilág urának összetiport szolgája, nincs több jogom az életre, mint hogy teljesítem minden kívánságát. Ha erre képtelenné válok, saját egzisztenciám töröm apró darabokra, s nem leszek méltó arra, hogy továbbra is élõ entitásként létezhessek.

Ismerõs tenyér simít végig az arcomon, kipirult meglepetéssel pillantok fel rá hunyorogva. De nem látom, a fény miatt képtelen vagyok megpillantani íriszeit, csak szemüvege csillan a fényben, még vésztjóslóbbá téve egész alakját.

- Mondd, cicuskám, mire vágysz? - kérdezi simogatóan lágy hangon, válaszolni azonban nem tudok, csak megpróbálom közelebb tolni magam hozzá, megérezni, megtalálni õt magamnak újra.

- Ez kellemes? - morranja, s ujjait végigjáratja oldalamon. Lélegzetem azonnal elnehezül, s boldog elégedettséggel hunyom le szemeim, hogy elképzeljem arcát, a rá kiülõ szenvedélyt. Az azonban nem jön elõ, helyette idegen, szürke szemek pillantanak féltõn vissza. s fülembe mar a méreg: “ Szeretlek, Umi!”

Görcsös idegességgel rándulok össze, de nem merem feltárni a szemhéjaim. Így talán nem vette észre, talán nem...

Naiv ábránd, mindent lát, mindent kiolvas belõlem. Olyan erõsen szorítja össze arcom, hogy beleáll a pecek a húsomba, s elerednek a könnyeim.

- Õ jár az eszedben, igaz? Unmei emlékei.

Nem merek hazudni, hümmögök inkább egy hosszút pislantva. nem vagyok benne teljesen biztos, de az a valaki Uminak szólított. Talán a másik felem generált valaki újat, akinek ez lett a neve.

- Kedvedre valóbb? - szorítja még jobban össze az arcom. Rémülten próbálom tagadólag megrázni a fejem. Nem, errõl szó sincs, hiszen azt sem tudom, ki õ. De a bilincsek, kötelek nem engedik, hogy kifejezzem, csak összeroskadni tudok, mikor hirtelen elenged. Nem hisz nekem.

- Bizonyíthatsz, Heiki - hajol olyan közel, hogy érezzem leheletét, tudja, hogy már ezzel teljesen felizgathat, de nem adja meg az oly vágyott érintés élvezetét. - Hozd el nekem!

Felpillantok rá fáradtan, nem tudom, vár-e választ, arcát még mindig árnyékba borítja a reflektor. Nem értem õt, nem tudom, miért van szüksége arra a férfire.

Két nap telt el “szenvedéseim” óta, ami a felkészítésemmel telt. Elmondott minden érdemleges információt Kitagawa Yuuról, azaz fedõnevén Yuu-sanról, valamint arról is, hogyan tervezte az egész akciót. Sensei már csak ilyen volt, mindenre kész koncepciója volt, és nem tûrt sem hibát, sem felesleges kérdéseket.

Pedig kérdéseim lettek volna, nem is egy.

A szobájában állok, s nézem, ahogy tárcsáz egy számot, majd várakozón dõl az egyik lábára helyezve a testsúlyát a falnak.

- Tessék - a másik oldalon felhangzó hang torzan, halkan, de eljut hozzám is a visszafojtott csendességgel.

- Kitagawa-sensei - a hangsúly, amit Sensei használ, gyilkos, a hideg is végigfut a hátamon, feledtetve minden nyugodalmas érzést, amely a másik hangra eltöltött. -, örülök, hogy ennyire érdeklõdik utánam. De ne törje magát, engem nem talál meg.

Sensei elmondta, hogy az lesz a stratégiája, hogy felzaklassa és provokálja az ismeretlen férfit, hogy amikor majd találkozom vele, megfeledkezzen az óvatosságról, és csak rám koncentráljon, nem törõdve a következményekkel. Mindent tökéletesen értem, csak egyet nem, amit nem is magyarázott meg, még csak fel sem merült benne, kérdezni meg nem mertem: miért lennék ennek a valakinek annyira fontos, hogy meg akarjon találni. Sensei vajon keresne, ha nem tudna rólam, elvesztené ennyire az eszét? Egy pillanatra lehunyom a szemem: bárcsak úgy lenne...

- Maga szemét! Mit csinált Umival?! - az ordítás karakteresen érthetõvé teszi a telefonból kiszûrõdõ hangot. Megint Umi... észrevétlen szorítom ökölbe a kezem, hogy aztán észbe kapva el is engedjem a szorítást. Nem lehetek gyenge, mert vissza kell szereznem a bizalmát!

- Itt van velem. Akar vele beszélni? - vezeti be a következõ lépést mesterem, majd a kezembe nyomja a telefont. Elgondolkodva nézem egy pillanatig. Én még nem vagyok felkészülve... Valami bennem annyira kiszolgáltatottá tesz. De pillantására azonnal a fülemhez emelem, s nekikezdek a szerepemnek, meg is illetõdöm, hangom mennyire elkeseredett és tele van valódi könyörgéssel. egy pillanatra idegennek érzem magam, mintha nem is én lennék, aki vagyok, hanem valaki más, aki a mélybõl kiált fel: - Yuu... san... segíts... kérlek...

- Umi! - puff, mint egy hatalmas pofon, bár nem értem, miért érzem magam csalódottnak. - Ne félj kincsem, megyek! Sietek hozzád, csak tarts ki! - érzelmeim összekavarodnak, csak egy tûnik ki markánsan: féltékeny vagyok. Féltékeny vagyok erre az Umira, mert a férfi hangja... elmondhatatlan szeretet, sõt még annál is mélyebb él benne. Umi fontos Yuu-sannak, én meg csak egy hulladék vagyok, aki egyetlen túlélõként még eredménnyel kecsegtet, s csak azért nem dobták már ki a szemétledobóba. Mert Sensei csalódott, nem bízik bennem, már nem hisz abban, hogy tökéletes kis kedvence vagyok, már nem csillognak elégedetten a szemei, már nem simít gyengéden végig az arcomon, már nem kíván...

- Próbálok... - suttogom. - de … nem vagyok... erõs...

Sensei ujja a telefon gombjára nehezedik, s nem marad más, csak a sípolás, ahogy ismét vonalat ad a készülék. Ez a sípoló hang... teljesen beette magát a fejembe, a szívembe, s elgyengülve engedem el a kagylót, amely hamisan, mûanyag hangon koppan a padlón.

- Umi - szólalok meg síri hangon. - Gyûlölöm Umit! - egyenesen a szemébe nézek, s õ fürkészõn tekint vissza rám, de nem ad megnyugvást, pedig elég lenne egy szó, egy apró gesztus, hisz bennem. Lehajtom a fejem, mert érzem, a könnyek maguktól indulnak útnak.

Összerezzenek a két hatalmas, meleg kézre, mely a vállaimra nehezedik, majd durvábban megrázogat: - Heiki, nem vallhatsz szégyent, megértetted! - parancsol rám, s önkéntelenül is arra gondolok, talán mindig ilyen rideg volt, csak nem akartam észrevenni, mert nem ismertem másfajta “szeretetet”.

Újabb két nap telt el. A telefon után nem gondoltam rá újra egészen máig. Hogy gondolhattam volna bármire is, mikor olyan keményen vert el, hogy alig bíram mozdulni, s csak sírtam a sötét ürességben, egyedül, nem kívánva senkit, nem hívva senkit. Úgysem számít senkinek a sorsom, az egyetlen ember érdeklõdését is elvesztettem... Kiürültem végleg.

A ruha, amit rám adtak, szakadt, helyenként koszos, s engedni láttatja a testem borító zúzódások és komolyabb sérüléseket takaró kötések nagy részét. Szerintem nem volt szükség minderre, túlságosan egyértelmû, hogy nem véletlen ez a fajta kompozíció, de nem szólok. Épp elég az ajkamon gyógyulófélben levõ heg, s bedagadt bal szemem. Nem izgulok, nem érzek sem félelmet, sem örömet, semmit, csak közömbösen bámulom magam a tükörben, amely a szoba szemközti falán lóg, s csak ezért került a látóterembe.

Már jó ideje csak ülünk, és figyeljük a hotel bejáratát, ikor végre felbukkan. Alaposan megnézem magamnak, míg elég messzire nem kerül, hogy követhessük. Boltba megy, ahogy azt a megfigyelõk jelentése is mondta. Szórakozottnak tûnik, ideges, és zaklatott, sõt, kifejezetten nyúzott és fáradt.

“Sietek hozzád. csak tarts ki!”

- Most rajtad a sor! - tasít ki gondolataim közül a rideg valóságba a kísérõm. Nem méltatom válaszra, robotot megszégyenítõ közömbösséggel lépek a fotocellás ajtóhoz, és lépek be. Csak meg kell keresnem a sorok között...

A pékáruk között találom, egyelõre csak távolról figyelem a konzerves sor mögé bújva. Lehunytam a szemem, s visszaidéztem a hangját, a szavak rezdülését: “Ne félj kincsem, megyek! Sietek hozzád, csak tarts ki! “ Ismét felnyíló szemhéjaim alól felbukkanó kék íriszeim saját kezemre tévednek. Ha kinyújtom felé, elfogadja az enyém is? Keserûen harapok az ajkamba. Ugyan miért elégedne meg velem? Neki Umi kell... Milyen lehet Umi?

Fejem a hûvös polcnak döntöm. Miket gondolok, nekem nincs másom Senseien kívül, mert senki másnak nem kellettem, mindenki csak eldobott, s könnyen lehetnék már én is egy jelöletlen sírgödör rabja... Még mindig érzem a rothadó testek illatát, akikkel több mint egy hetet töltöttem együtt az õrület határára süllyedve.

Tekintetem ismét a gondoktól szórakozott férfire vetem: õ a menekülésem kulcsa, a kezére adom, s akkor visszaszerzem a bizalmát anynira, hoyg megszökhessek, mert akkor minden bizonnyal az új zsákmányára koncentrál majd. Önzõ gondolat? Velem sem törõdött soha senki, nincs joga senkinek rám olvasni, nem érdekel, kit keverek bele a slamasztikába saját boldogulásomért!

A kozervdoboz fémes koppanással gurul el a földön míg bele nem ütközik a polcba, s megáll. Én vertem le, szándékosan, hogy most a több tuat szempár közül az õ szürkéit bûvöljem meg fél pillanatra, mielõtt megiramodom. Hallom, ahogy ledob mindent, ami a kezében volt.

- Umi! - kiált, de nem állok meg, csak futok, azonban nekiütközök egy nagyobb darab embernek, aki hirtelen bukkant fel a másik sorból. Olyan könnyedén pattanok vissza, mint a gumilabda, s érkezek a földre a hátsó “lökhárítóimra”. Felszisszenek, mert az még mindig iszonyatosan fáj a nem kívánt szexuális érintkezésektõl. Menekülni azonban már nem tudok, hirtelen tornyosul fölém.

- Nem vagyok Umi! - figyelmeztetem, mert megriadok a hirtelen közelségtõl, a férfi már le is guggolt, s a pánik gombóccá nõtt a gyomromban. Mi ez az érzés?

- Azért küldtek ide, mert tõlem akarnak valamit, igaz? - kérdezi szomorkásan, s lassú mozdulatokkal, mint amikor az ember kóbor állatot találva igyekszik azt megnyugtatva magához édesgetni, illeszti kezét az arcomra, végigsimítva. Beleremegek, s meglepetésemre a testem azonnal reagálva bújik az érintésbe, hogy összezavarodva hajoljak ki belõle.

- Téged akarnak - pontosítok tárgyilagos hangnemben, bár nem értem, miért mondom el, s nem értem, miért érzem hirtelen úgy, hogy nem akarom, hogy hozzáérjenek, hogy nem akarom, hogy bármelyik részén átmenjen annak a sok mindennek, amin én is keresztülmentem. Hirtelen ordítok fel elvesztve mardék önuralmam is, hagyom elõtörni magamból a vadállatot a mély ürességbõl, épp mint azon a napon, mikor kis híján én is ugyanarra a sorsra jutottam, mint egy vonatnyi hülye és naiv kölyök. Az ismét felém nyúló kéznek ugrom, és belemélyesztem fogaim a finom bõrbe, hogy megtelítse szám a fémes íz, miközben torkomból morgásszerûen gurgulázó, õrült nevetés tör fel.

- Ne bántsd! - a vékony, de határozott hang visszhangot ver az elmémben, s összezavarodva szorítom a fejemre a kezem, elengedve õt harapásomból. S ami tesz még egy lapáttal érzelmi instabilitásomra: ahogy szabadul, ahelyett, hogy menekülne, átölel, s bár hangja nehezen tör át az agyamra borult ködön, hangja selymesen nyugtató.

- Idióta barom! - felelem megtörten, pedig semmit sem tett, mégis minden fáj és karistol belülrõl. - Meg fognak ölni...

Fájdalom nyilall a lábamba és a hátsómba is, de ahogy meghallom, Yuu-san mocorog, azonnal négykézláb tornászom magam, és igyekszem mindent elrejteni, nem törõdve a szédelgéssel, visszagyömöszölve a padlóra ömlött cuccokat a táskába. De hiába, Yuu-san felettem terem, s máris egy beszáradt vértõl rozsdás kötszer lóg alá vádlón a kezébõl. Megdermedek, és a falhoz préselem magam, a szavak alig jönnek elõ, az agyam pedig zakatol: megint meg fog utálni, olyan lesz, mint legutóbb, és megint olyan eszeveszettül fog tépni odabenn valami ismeretlen állat, egy ösztön, mely még mélyebb letargiába akar majd taszítani. Nem akarlak elveszteni, kérlek, nem akarlak elveszteni!

- Ne... ne haragudj... Yuu-san... Én... el akartam mondani, de... de... - elerednek a könnyeim és hatalmas gombóc nõ a torkomba, képtelen vagyok elmagyarázni, csak azt érzem, összegömbölyödve zokognék legszívesebben, mint egy kisgyerek, s most vágyom csak igazán a jól ismert porotvapenge élére. Mert Kicsivel így oldjuk meg a problémát, s a régi ösztön újra bennem munkál, vágy a fájdalom után, vágy a vér után, vágy a büntetés után, mert rossz voltam, annyira rossz voltam!...

- Semmi baj - rázza meg a fejét, mire félredöntöm enyhén a fejem. A hangja ugyanolyan lágy, mint volt, nem hangos, nem õrjöngõ, nem jegesen távoli. Nem értem. Merhetem hinni, hogy nem haragszik? De ha most nem haragszik, miért haragudott korábban? Teljesen összezavarodtam, s benn rekedt lélegzettel pislogtam rá, még szipogni sem mertem, vagy hüppögni. - Féltél, igaz? Attól féltél, hogy itt hagylak, ha kiderül, megvagdostad magad, ugye? - kérdezi, mire bizonytalanul bólintok. Már nem merek hazudni... - Kis butuskám - néz rám úgy, mint felnõtt a gyerekre, miután kiderül annak hatalmas téveszméje, amit a felnõttel szemben táplált alaptalanul, rosszul következtetve, épp csak a hajamba túrás hiányzik. - Sose hagynálak el, mondtam neked - jól esnek a szavak, de nem tudom, annyira bizonytalan vagyok. Talán saját egzisztenciám miatt is, hiszen mit adhatok én neki, ami miatt ennyire különleges lennék a számára, van hozzám hasonló ezer másik, aki sokkal kevesebb problémát okozna, aki miatt nem kellene az életét kockáztatnia, aki normálisabban tudná szeretni és gondoskodni róla, mint én, de az is lehet, hogy a múltkori kiborulása miatt vagyok frusztrált, talán ez az egész csak álarc, amit magának is csupán bemagyaráz, s múltkor végre felszínre buktak valódi érzelmei, s valójában elege van belõlem, csak túlságosan jószívû angyal, és nem engedi a lelkiismerete, hogy eltaszítson, még ha csupán egy kolonc vagyok csak a nyakán.

- Biz... tos? - kérdezem tanulmányozva. Nehéz felismerni, melyik a valós, mit érezhet igazán, mert ha elhiteti magával is, akkor nem olvashatom ki a hazugságot a szemeibõl, mert magát is megcsalja.

- Biztos - kúszik közelebb, s puha ujjaival gyengéden törli le könnyeim. Szinte észrevétlenül csusszan ki félig nyitott ajkaim között az apró sóhaj. - Mellesleg, honnan van a pénz? - teszi fel újabb kérdését, mire lehajtom a fejem, s csak halkan merem kibökni a választ.

- Dolgoztam érte. Amíg te dolgozni jártál, én... én is dolgoztam a szomszédban. Kajimura-sannak segítettem mindenfélében és õ adott érte pénzt. Nem akartam eltitkolni, csak ... - apró fintor villant rövid ideig az arcomon. A teljes igazságot nem mondhatom el, nem mondhatom el a terveim Vele kapcsolatosan. Hogy egyedül szándékozom kiirtani a fejembõl, eltüntetni az életembõl, hogy többé ne ijeszthessen rám, hogy többé ne láthassam azokat a kedélyborzoló képeket, ahol bánt, mindig csak bánt, de én élvezem... - féltem, hogy haragudnál, amiért elhagytam a szobát - fejezem be végül a mondatot a kisebb indokkal. Bûntudatom van, de ezt a kis titkot miatta kell magamban tartanom. Remélem, egy nap majd megérti ezt is, de most talán még a kisebb ok is háborút indít majd, vagy lavinát, mely mindent elsöpör. Mert már így is olyan sokat hibáztam, olyan sok parancsot nem tartottam be...

- Dehogy haragszom. Tényleg felnõttél, Umi, ha már pénzt is keresel - ölel meg, ami meglep. Még emiatt sem dühös?

- Nem haragszol? Egy egészen icipicikét se? - fürkészem döbbenten. Valóban jól hallottam? Az az egy alkalom annyi gátat épített bennem, úgy éreztem, elvesztettem, s tegnap végre újból ráakadtam, de féltem, hogy most megint elrontok mindent, hogy ismét elhúzza a kezét, ismét nem néz majd rám, de most megint olyan, mint elõtte mindig. Miért vagy velem ennyire rendes? Kezdtem bánni, hogy a többirõl nem beszéltem. Végre feloldozhatott volna a bûntudatom alól!...

S elrontott volna mindent! Ne légy ostoba, miatta csináljuk, késõbb majd megérti, de azzal ráérsz foglalkozni, ha túléltük.

Tudom, mégis... Mindegy. Csak hozzábújok keserédesen mosolyogva, nyugtató csókja még ott ég a homlokomon, s észrevétlen “dorombolva” élvezem simogatásokban megnyilvánuló szeretetét. Azt hiszem, ha egyszer elvesztem, többé nem akarok majd élni, s végre úgy fogok végezni magammal, hogy ne legyen visszaút.

Csak percek múlva moccanunk ki a harmonikus pózból, hogy összepakolhassunk, és felöltözhessünk. Yuu-san telefonon keresztül rendel valamit, így hasznossá téve magam ragadom meg a takarót, hogy megágyazhassak, de a keze megállít a mozdulatban. Értetlenül nézek fel rá. Ahogy magyaráz, valamelyest azt gondolom, értem, mégis rosszul esik. Azt a keveset is elveszi, amit tehetnék érte, nem akar rosszat, mégis... Beletörõdöm, s térdelve helyet foglalok az asztalka mellett. A reggelit sem én készítem...

Ahogy megérkezik az étel, ennek ellenére eltátom a szám, s igyekszem fesztelenül viselkedni, mert azt hiszem, csak örömet akar szerezni ezzel a sok új dologgal, ami itt elvileg hagyományos, számomra mégis ismeretlen. Fenntartásaim azonban önmaguktól hullanak a porba, ahogy megkóstolom a hozzám legközelebb esõ fura kinézetû valamit. Nem megszokott, de pont ez a különleges pikánsság az, ami annyira ínycsiklandóvá teszi. Azt veszem észre, hogy nem tudok betelni velük, pedig lassan elfogy minden, s valahogy sokkal jobb kedvem van, mint pár perccel ezelõtt és a közérzetem is kezd helyreállni.

-  Mi lenne, ha reggeli után szétnéznénk a városban? - töri meg a nyammogós “csendet”. - Ha már itt vagyunk, akkor legalább ismerkedjünk meg a hellyel.

Ez a hely... lehet ez a hely maga a paradicsom?

- Yuu-san... - pillantok rá komolyan.  - Nem maradhatnánk itt? Örökre.

- Örökre? Tényleg ezt szeretnéd? - megilletõdött, látszik rajta, magam részérõl az evõeszközzel játszadozom szórakozottan.

- Tényleg. Itt szép és kellemes. Csendes és nyugodt minden. Én... én szeretnék örökre veled lenni, Yuu-san - kimelegedek a szavak súlyától. Talán nem is kell eltennünk Õt a képbõl, talán kivonul magától majd, mert kikerülünk a hatókörébõl, hiszen ez a hely maga a paradicsom.

Ne légy naiv, amíg él, nem lesz nyugtod.

Ugyan miért ne lehetne? Nemrég még az is lehetetlennek tûnt, hogy a négy falon kívül bármi mást láthassak, nem hogy valaki szeressen!

- Ha tényleg szeretnéd, akkor majd keresünk egy kis házat, én meg dolgozni fogok. Körülnézünk, hátha van kiadó ház, amit ki tudnánk bérelni.

Annyira de annyira megölelném, vadul szorítanám magamhoz többé el sem engedve, de csak suttogni tudom fülig érõ szájjal: - Köszönöm, Yuu-san.

Kérészéletû boldogság...

* * *

Reggeli után valóban nyakunkba vesszük a várost, amely kedélyesen bájos képét mutatja a lusta, napsütéses délutánon. Csupán néhány gyerek követi példánk termetes táskákkal, csak nézem õket, mint fura szerzeteket, vajon mire való az a nagy valami. Talán kirándulni mennek? Csak kicsit szétszéledtek egymástól eltávolodva? Különösebben azért nem érdekel, inkább az orrom elé figyelek. Meg is éri, ahogy kiérünk a városból, hatalmas napraforgómezõ tölti be a látóterem. A sok fenséges sárga azonnal elvarázsol. Mint a sárga út Óz országában! Elõször csak nézem, majd pajkos nevetéssel eredek futásnak, hogy bevethessem magam a csodák birodalmába.

- Umi! Umi, hol vagy? - kiált utánam Yuu-san, hallom ahogy követ, de sunyin nem válaszolok, helyette csendesen iramodom mélyebbre, hogy megkerülve orvul “rátámadhassak” majd. Tervem beválik, a háta mögött bukkanva fel ölelem át felkacagva. Sikerült becsapni.

- Itt vagyok, Yuu-san! - nézek rá még mindig nevetve, ahogy megfordul. Félmosollyal ölel magához enyhén megdorgálva: - Kis bolondom. Azt hittem, eltûntél.

Kicsattanó jókedvvel válaszolnék, de hirtelen megmerevedik, még össze is rezzen.

- Valami baj van? - nézek a szemeibe, mire mintha álomból ébredne, rázza meg enyhén a fejét, majd ismét mosolyog.

- Nem, semmi. Gyere, sétáljunk egyet, jó? Itt minden szép. Majd eljövünk ide piknikezni.

Úgy tûnik, valóban nincs semmi baj, biztos csak eszébe jutott valami, vagy látott egy darazsat, és megijedt, de szégyelli. Az elképzelt jeleneten kuncogva bólintok, és futni kezdek mellette, élvezve a friss levegõt. Csak Õ érzi mégis, valami roppant mód nem stimmel.

Kérészéletûbb mint hittem... suttogja, de nem akarom meghallani.

* * *

Fáradtan huppanok le elheveredve a fûben, Yuu-san mellém telepedik és én azon nyomban mellé kuporodom, hogy legalább fejemmel hozzábújhassak. A nap már délutáni pályájába kezdett bele jócskán, olyan három óra körül lehetett, s mindent körbelengett a nyugalom. A vidéken járatom a tekintetem, mikor valami végigcsiklandozza az arcom. Csikisen rándulok össze, felkuncogva a hirtelen ingerre, de hamar sikerül lefülelnem, Yuu-san birizgál egy fûszállal. Mormogva-nevetve dörzsölöm végig az arcom, majd ujjaim közül kandikálok ki rá, íriszeim sunyin csillannak meg. Aztán, ahogy kicsit lejjebb hajol, hogy játékosan provokáljon, megragadom a nyakát, majd lejjebb húzom. A mozdulat hevessége után lágy puszit nyomok az orra hegyére, majd ügyes mozdulattal csórom le a rajta ülõ szemüveget.

- Zálogot szereztem, kérem a fizetségem! - nézek rá csintalanul, ügyesen lavírozva, nehogy visszaszerezhesse. Mondatom nyomán fel is adja, helyette végigsimít az arcomon immáron ujjai begyével, majd elidõzik az ajkaimon.

- Milyen fizetségre gondolt a fiatalember? - kérdezi lágy mosollyal, mire csak egy “Yuu-sanra bízom” a válasz, s nem kell csalódnom, lehajolva teljesíti sóvárgó ajkaim kívánságát, játékos csókkal kényeztetve õket, míg ki nem pirulnak teljesen. Ahogy elemelkedik, tekintetünk összeforr, közben kezem felé nyújtom, visszaadva kincsét, amely nélkül nem lát olyan jól. Épp szóra nyílna a szája, mikor hatalmasat kordul a gyomrom, olyannyira, hogy belepirulok, visszhangot vert a tisztás...

Felnevet, olyan harsányan és csilingelõn, hogy késztetést érzek, kövessem a példáját.

- Gyere, együnk valamit! - int, s megkezdjük hazautunk, amibe laza kanyart rajzolunk.

* * *

- Ahh - nyújtózom hatalmasat, miközben Yuu-san kitárja a szoba ajtaját. - Egész elfáradtam - állapítom meg belépve, majd beletehénkedve az elsõ útba esõ ülõpárnába.

- Ne aludj el, elõbb le kell mosni az út porát - túr bele a fürtjeimbe. - Összekészítek mindent, és megyünk is, rendben?

Csak bólintok fáradtan, tökéletes.

- Vihetnénk megint azt a jó illatú fürdõbigyót - motyogom félhangosan. A tegnap éjszaka emlékeire halvány mosoly rajzolódik vonásaimba. Nem vagyok benne biztos, hogy hallotta-e, vagy csak én szunnyadtam be fél pillanatra, elszalasztva a választ, de arra eszmélek, kopogtatnak az ajtón.

- Nyitom! - pattanok fel kíváncsian, ki lehet az?

- Várj, Umi - jelenik meg sietõs léptekkel Yuu-san az elõszobában, de már elkésett, a zár kattant. Az ajtó, mielõtt kinyithattam volna, kivágódik, olyan erõvel nyomva képen, hogy Yuu-sannak esek, és õ is csak nagy nehezen tud megtartani, mielõtt elvágódnánk mindketten.

Állj félre! utasít, és már lök is félre gondolkodás nélkül, szemében düh ég, visszafojtott gyûlölet azok iránt, akikkel szembe kell néznünk. A hazárdjáték elõbb kezdõdött, mint gondoltam, még ne volt idõm felkészülni. Miért pont ma? Miért ma? ...

Nem törõdtem az orromból nekieredõ vérpatakkal, csak az újból kitáruló ajtóra fókuszáltam, és Yuut használva támasztéknak, emeltem rúgásra lábam. A belépõ katona nem számíthatott nagyobb ellenállásra, kezébõl a fegyver a falig repül, ahonnan lepattanva csúszik tovább a földön a hátunk mögé. Nem érdekelt, helyette másik lábam is meglendítettem, pörgõ mozgással rúgva fejbe a katonát, és fordulva egyben Yuu felé, hogy a szemébe nézve tudathassam, nem babra megy a játék.

- Tûnj el! - lököm félre, majd a felkapom a fegyvert, s tétovázás, könyörület vagy bármiféle egyéb érzelem nélkül lövök rá az újabb katonára, nem rajtam múlt, hogy csak a vállán találtam el. Kihasználva, hogy visszahátrált, vágtam be az ajtót.

Yuu még mindig ott állt, ahova az elõbb löktem.

- Mi a jó büdös lófaszra vársz? - ordítok rá, de már is összébb kell húznom magam, ahogy az apró repeszdarabkák szanaszét repülnek az ajtóba fúródó tiszteletreméltó lövedék hatására. Nem tétovázom tovább, a karjánál fogva ragadom meg durván, és magammal rángatom a nappaliba. Alig pár percem van, az az ajtó nem tartja vissza õket sokáig.

Egy viszonylag védett falszakaszhoz vágom, majd a táskámhoz lépve rántok elõ belõle egy másik pisztolyt, ez nem igazi, ez csak nyugtató lövedékek kilövéséhez jó. Felhúzom, majd visszafordulok felé.

- Umi... - suttogja megrémülve, mire enyhén beleharapok az ajkaimba, de rá szegezem a pisztolyom, a másik, éles tölténnyel rendelkezõ fegyver a másik kezemben lóg.

Hé haver, villantok meg az összekuporodott, enyhén sokkot kapott megszólítottra, ha akarsz, még most mondj gyors búcsút! Azzal meghúzom a ravaszt. A könnyed kis “töltény” egyenesen Yuu vállába fúródik, alig pár másodperce van, hogy elérje a tetszhalál állapotát, ahonnan nem is szabadul két órán keresztül. Hogy honnan van a cucc, sok mindent tudok, tudok valahol nagyon mélyen gyökerezõ tudásból, amelyet nem én szereztem, de mégis birtokában vagyok, Kajimura-san lakása pedig tökéletes volt egyes dolgok beszerzésére.

- Yuu-san - használja ki a rövidre szabott idõt, érzem, a szíve szakad meg. - Sajnálom. Ígérem, visszajövök. Kérlek, várj meg, kérlek...

Nem tudom, a címzett hallotta-e a teljes üzenetet, de ahogy a kis vérkapszulával közelebb lépek, már beájult. A kis zacskót a földre teszem,majd kiszúrom, s ráfektetem mellkassal lefelé. Az egész mûvelet alig tartott tovább tíz másodpercnél, az ajtó nem is bírta tovább. Nem számít, már nem látja, már lehet mindent.

Két halott és egy harmadik halottnak látszó test hevert a szobában, mikor belépett. A fal tövében kuporogtam, zokogtam. Még nem akarok menni! A terv olyan labilis, nem akarok úgy meghalni, hogy undorító ujjai érintik puha bõröm! Nem akarok úgy eltávozni ebbõl a világból, hogy nem tudtam elmondani Yuu-sannak, hogy csak miatta tettem, csak az õ érdekében cselekedtem azt, amit cselekednem kellett. Csak õt akarom védeni, ez az egy szempont volt mindig is a legfontosabb, és nem akartam, hogy csalódjon bennem, de nem volt más út, amely elég biztonságosnak bizonyult volna.

- Ejnye pici Unmei - néz rám. Rettegek. Tõle. -, elég nagy felfordulást csináltál, ugye tudod. De majd rendet teszünk a fejedcskédben - nyújtja ki a kezét, amelyben egy dareikoszt forgat, ritka ókori pénz. De honnan tudom mindezt? Az érme különös csengéssel koppan a padlón, s hirtelen minden sötétté válik, mintha leütöttek volna.

- Jó reggelt, Heiki! - köszönt mesterem, mire elmosolyodom.

- Sensei - rebegem örömtelin.

- Hogy érzed magad? - érdeklõdik. Kötelezõnek érzem megnyugtatni: - Készen állok a harmadik fázisra.

- Helyes - húzódik ajka vészesen széles mosolyba, miközben engem megmagyarázhatatlan fáradtság tölt el. Csak úgy felötlenek korábbi szavai akkorról, mikor utoljára találkoztunk. “Amikor legközelebb találkozunk, újrakalibrállak.” Ezek szerint átléphetett a másik egy olyan pontot, amely már veszélyezteti a szent célt...

- Tüntessétek el a nyomokat! - hallom még utasítását, aztán elnyel a sötétség.