Valahol, messze egy apró zörej hallatszik. Víz csöppen, patkány zizzen, lánc csörren. Csak én nem mozdulok. Nem is tudnék, a testembe vájt kardok, erő lepecsételő jelek és vastag, nehéz láncok nem engednék. Helyem sem lenne igazán ebben a kis barlangban, amelynek három, tömör fala van, a negyedik pedig sárkány tűzben kovácsolt, törhetetlen és tűzálló fém ajtó. Nem tudom, melyik fajtársam készítette, de azt tudom, hogy nem önszántából, hiszen sárkány önszántából nem készítene olyan fegyvereket, melyekkel a saját fajtársait gyilkolják halomra. Érzem a kétségbeesését és fájdalmát - még életben van. Kommunikálni nem tudunk, túlságosan legyengítenek a testemre festett jelek, de érzem, hogy ő próbál nekem jelezni, hogy ő még itt van, nem vagyok egyedül. Próbálja tartani bennem a lelket, de bármennyire is tisztelem ezért, a tettéért, hogy enged a kényszernek, megvetem.
Én meghalnék, mintsem a saját fajtársaim ellen dolgoznék, de előtte annyi embert küldenék az örök tüzek fogságába, amennyit csak bírnék. Persze, ha Zilannal fenyegetnének, nem tudom, mit tennék… Lehet, hogy őt is a lovasával, vagy valamely szerettével tartják fogva. Nem tudhatom, de talán nem is akarom tudni. Egyedül azt akarom tudni, hogy Zilannal mi van. Szerencsére elmenekült, hiszen nem is tehetett mást, de remélem, azóta sem fogták el. Bár… ha elfogták volna, azt már tudnám.
Egyrészt, érezném, ahogyan agyam legeldugottabb zugában most is érzem a menekülés félelmét, és az elvesztésem okozta szomorúságot, másrészt pedig már rég itt lennének az emberek, hogy kényszerítsenek a fajtám elárulására.
Minden nap jönnek, újabb, és újabb sebeket ejtenek rajtam, és próbálnak rávenni, hogy mondjak valamit, de néma maradok. Testemen szinte nincs is olyan hely, amit ne borítanának rondábbnál rondább sebek, de még kitartok. Amíg Zilan él, és szabad, kitartok a végtelenségig. Ha meghal, én is halok vele együtt. De el nem foghatják, hiszen az a sárkányok és lovasaik végét jelentené. Tudom, hogy a fajtársaim elpusztítására akarnak fölhasználni, nem hiába fogtak el, nem pedig öltek meg. Ezt minden egyes alkalommal az orrom alá is dörgölik, de kitartok.
Zilan, tarts te is ki, és ne merészeljél ide jönni, és kiszabadítani, különben én tekerem ki a nyakad!
Dobbanás.
Testemen fájdalom cikáz át, jönnek. Minden nap, mielőtt jönnének, varázslóikkal már háromezer-hatszáz vízcseppel előtte elkezdik kínzásomat. Hogy honnan tudom? Vagyok már itt egy ideje ahhoz, hogy mindenre másra megpróbáljak figyelni, csak nem a testem szükségleteire, ami nem könnyű. Pláne, hogy általában csak a vízcseppek ütemes hangja hallatszik a néma csendben, ami visszhangzik a fejemben, sokszor megzavarva azt. A testemre festett jelek vörös izzása pedig napról napra egyre beljebb és beljebb eszik magukat bőrömbe, égető fájdalmat ontva szét testembe.
Üvöltök a fájdalomtól, pedig nem akarok. Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy a következő alkalommal nem fogok kiáltani, de mintha minden alkalommal erősebb lenne a fájdalom, nem bírok hozzászokni és nem bírom visszatartani üvöltésemet. Gyenge vagyok. Gyenge és tehetetlen.
Dobbanás.
Szívem mintha ki akarna szakadni a helyéről a fájdalomtól, mondhatni, még szerencse, hogy keresztül van döfve egy karddal, amely ott tartja egy helyben. Nem öl meg, ahhoz különleges penge kell, de fájdalmat az is tud okozni. Ezért sem mozdulhatok meg. Ha félbe szakítja szívemet, hiába nem sárkány tűzben kovácsolt gyémánt penge, akár meg is ölhet, hiszen a vérveszteség azért vérveszteség, legyen az ember, sárkány vagy valami más.
Zilan!
Kétségbeesett üvöltésem az aprócska barlangban visszhangzik, visszamászva a fejembe, hogy aztán ott ismétlődjön meg, keresve a névhez kapcsolódó sárkánylovas gazdáját.
NEM! Nem hallhatja meg Zilan, hogy hívom őt. A fájdalmamat így is érzi minden egyes nap, de nem hívhatom őt ide, hiszen csak a pusztulásba hívnám, meg a fogságba. Hiába megfontolt néha, sokszor még nálam is robbanékonyabb. Még a végén képes, és jönne kiszabadítani, ami se neki, se nekem, sem pedig a többi, még élő sárkánynak és sárkány lovasnak nem lenne jó.
Dobbanás.
Letelt a háromezer-hatszáz vízcsepp. Jönnek.
---*--- Visszaemlékezés ---*---
Már régóta menekülünk egyik városból a másik faluba, erdőből hegyekbe, de mindig a nyomunkban vannak. Mindenhol ott vannak, soha nem nyugszanak. Bárhová is bújunk, mindenhol ránk találnak, besúgók, vagy egyszerűen a figyelmetlenségünk nyomán. Repülni nem tudok, ha fölszállnék, a varázslóikkal ránk támadnának, ahogyan íjaikkal is, míg az erdőben talán van esélyünk elkerülni őket.
Nem tudom, hogy találhattak ránk, hiszen a legutóbbi városban teljesen elfedtük magunkat, és még csak a tömegből sem lógtunk ki, hiszen az ünnepségük miatt mindenkin köpeny volt, és mégis ránk találtak. Zilanon látom, hogy egyre kevésbé bírja a menekülést, és én is fáradok, pedig pont most nem kellene föladunk. Már mindjárt átjutunk Ashsul határán, ahol már nem üldözik a sárkányokat, és ahová több fajtársunk is sikeresen át jutott, megmenekülve a biztos haláltól, de sajnos előtte át kell jutni hozzá a Jég vidéken. Az viszont életveszély, főleg üldözőkkel a nyomunkban, ugyanis a nevével ellentétben az egy láva folyam, amin csak egy nagyon keskeny palló vezet át, amit egyetlen erősebb ütéssel simán romba lehet dönteni.
Már beszélni sincs erőnk, úgy rohanunk, de az évek során annyira összecsiszolódunk, hogy igazából néha beszélnünk sem kell, hogy megértsük, mit akar a másik. Így sikerül csöndben eljutnunk egészen addig, hogy már látjuk is a tüzes katlant a fák között.
- Nincs hová bújnotok, szörnyszülöttek! – kiáltja az egyik üldöző, amin a többiek fölröhögnek. Hogy nekik milyen jó… van erejük futás közben nevetni, hiszen ők folyamatosan váltják egymást. Van utánpótlásuk, míg mi pihenni sem pihenhetünk. Legszívesebben visszafordulnék, és fölégetném az egész erdőt, az emberekkel együtt, de Zilan túl jó szívű. Mivel még csak üldöznek minket, visszafog engem, és tartja az elvét, hogy ne adjunk nekik indokot még több sárkány életének kioltására, és majd csak akkor áll neki a harcnak, ha beértek minket. Már majdnem elérjük az erdő végét, de egy kidőlt fa eltorlaszolja utunkat. Idő, hogy megkerüljük, nincs, és mivel ezek a fák eléggé vastagok, így simán nem is tudunk átmászni.
- Fölemellek – jelentem ki suttogva, hogy ne hívjuk föl magunkra annyira a figyelmet. Válaszként egy néma bólintást kapok, mire könnyedén fölkapom Zilant, és a fa törzsének tetejére segítem. Ő lenyújtja kezeit, amikbe belekapaszkodok, de fölmászni már nem tudok. Az emberek megjelennek íjaikkal, varázslóikkal, és érzem a hátamba fúródó fémdarabot, amely emberi alakomban ezerszer fájdalmasabb, mint sárkány alakomban. Fájdalmasan kiáltok föl, de próbálom elnyomni. Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy lássák fájdalmamat és fáradtságomat.
- Lám, lám, csak nem egy sárkányra bukkantunk? – kárörvendenek az emberek. Érzem, hogy Zilan le akar jönni a fáról, hogy ne csak engem fogjanak el, de ezt nem engedhetem. Még fogom kezeit, így határozottan ellököm magamtól, és mivel ezt nem érezhette előre, nem is tud megkapaszkodni semmiben, hallom, ahogyan a túloldalt puffanva ér földet. – Fogjátok el a másikat is! – hangzik az utasítás. Ezt nem hagyhatom, Zilan nekem a minden.
- Menekülj! – kiáltom, miközben megkezdem átváltozásomat sárkánnyá. Érdekes módon, ez kevésbé fájdalmas, mint sárkányból emberré változni. Valószínűleg azért, mert az az eredeti, ez pedig csak felvett alak… de most nem érek rá ilyeneken gondolkozni.
Látom, ahogy az összes itt maradt ember fölhúzza íját, és mind megcéloz engem. Tudom, hogy elég kicsi az esélye, hogy én túlélem, így csak remélni tudom, hogy Zilan megmenekül, és életben marad. Veszek egy mély levegőt, és nem az engem célba vevők felé fordulok, hanem azok felé, akik Zilan után sietnek. Egy pillanat az egész, mire én kiengedem a levegőt egy tűzcsóva formájában, az oldalamba belefúródnak a kilőtt íjak, így már nem nagyon tudok mást csinálni, csak összeesni. De legalább tudom, hogy Zilannak van legalább egy kis előnye üldözőinkkel szemben.
- Van valami utolsó szavad, sárkány? – kérdezi az egyik ember, belerúgva az arcomba. Meg sem érzem, elég erősek a pikkelyeim, de maga a megalázás, hogy egy ilyen kis pondró belém rúgott, rosszabb, mint maga az íjak okozta fájdalom.
- Dögöljetek meg! – morgom mély hangomon, de már érzem, hogy már nem sokáig bírom tovább.
- Hercegnő... - megszólításomra kezei ökölbe szorulnak - Ha ismered rangom, hogy mersz egyáltalán letegezni, te nagyképű liba? Kinek is képzeled magad? - a mondat végét már csupán sziszegi, így közelebb lép hozzám, hogy mindent tisztán hallhassak. Szemei immáron vörösen izzanak, és villás nyelvével nyaldossa a levegőt. De engem nem tud megfélemlíteni. Sokkal veszélyesebb és ocsmányabb teremtményekkel is volt már dolgom. Az egyetlen nehézség jelenleg csupán annyi, hogy ne öljem meg. Látom, ahogy nyakékemen egy kicsit elidőzik tekintete. De fogalma sincs, ki vagyok. Észreveszem, ahogy testőre a hátam mögé ért, de nem mutatom igazán. Fölösleges tudatni velük, hogy tudom, hogy éppen mögöttem áll. - Most szépen áruld el, hogy ki küldött a nyakamra ismét egy gyilkost, hogy magával vigyen... Magas, jó megjelenésű, egész helyes srác volt hosszú fehér hajjal? Vagy netán egy szintén magas izmos testalkatú sármos és végtelenül édes mosolyú pasi, akinek úgy szint fehér haja volt, csak éppen rövid? - megbízásom tárgya próbál faggatni, de ugyan, nem vagyok teljesen hülye... - Már miért mondanám? - most én húzom mosolyra ajkaimat, de figyelmem továbbra sem lankad. - Azért Drágaságom, mert ha nem árulod el de sebtében, kénytelen leszek magammal vinni, és kiszedni belőled valahogy... Jól gondold meg.. - válaszol, miközben jelzi testőrének, hogy nem tart igényt szolgálataira. - Én csak feladatot teljesítek. Gyere velem, és nem esik bántódásod! - próbálkozom újra, de ismét csak gunyoros kacaj a válasz. - Ne reménykedj, kevés vagy te ahhoz. - mire mondandója végére ér, már kezemben van az egyik tőröm, és mellette termek, fegyverem csípőjéhez emelem.
Viszont mialatt ezt sikerült kiviteleznem, ujjai nyakam köré fonódtak. - Patthelyzet Szívem... Melyikünk enged előbb? - erősít szorításán, de téved, ha azt hiszi, ezen a ponton visszatáncolok.
Kicsit mozdítok tőrömön, mire kibuggyan vére. - Na de kérlek... ez a kedvenc nadrágom. - jegyzi meg, de szemeiből kiolvasom, nem viccel.
Képes lenne megölni. De nem vagyok az a fajta, aki ettől félne. Számtalanszor táncoltam már el a halál elől. Ha nagyon akarja... Igaz, gyűlölök nőket bántani, kiváltképp, ha ennyire gyönyörűek, de ha muszáj...
- Sajnálom a nadrágodat, de szerintem az lesz a legkisebb gondod - mosolyodom el ismételten.
- Valóban? - viszonozza gesztusomat, majd ismét erősít szorításán - Akinek félnivalója van, az szerintem te vagy.
- Tényleg? Ebben biztos vagy? Hiszen fogalmad sincs, mi lapul a tarsolyomban.
- Ez igaz, de hamarabb átjárja a tested a mérgem, mintsem, hogy egy újabb fegyvert elővehess!
- Komolyan? Ebben ennyire biztos vagy?
- Vesszek, ha nem így van - mosolyodik el, mire jobb lábam hasfalának támasztva rúgom ki magam szorításából, ezzel mélyítve sebét.
Kicsit meglepődik sebességemen, de valóban, jó kiképzést kaptam még annak idején a hercegtől.
- Nem rossz, nem rossz - húzza végig kezét sebén - De kevés vagy hozzám!
Próbálom kiegyenlíteni légzésem, közben figyelem, ahogy kezd átalakulni. Remek, tényleg, már csak ez kellett. Halkan mormolok, így átalakulása nem lehet teljes. Alsótestét sikeresen átalakította, és máris kinyúlik felém, de mielőtt lecsaphatna, és megmérgezhetne, elhajolok, igaz, épphogy egy hajszálon múlt, de az igét is sikerült befejeznem. Levegő után kapkodva nyúlok kardomért, és a drága hercegnő is visszahúzódik.
- Látod, mondtam, hogy nem lesz ez ennyire egyszerű - húzza gúnyos mosolyra ajkait.
- Sosem hittem, hogy az lesz - egyenesedek ki, majd lassan kihúzom kardomat hüvelyéből.
- Persze, persze. Végezzek veled is? Most azonnal?
- Velem? Ha tudnád, hanyadjára hallom ezt - emelem ki kétkezes kardomat, de... valami nem stimmel! Homályosodik a látásom. Megmart volna? De hiszen arra emlékeznék! Vagy érzékeltem volna, de semmi... Bal kezem egyik szememre tapasztom, próbálom összeszedni magam. Mégis mikor... Vagy egyáltalán hogyan... Kezd hányingerem lenni. Kezemből kiesik fegyverem, térdre rogyok, kiadom magamből gyomrom tartalmát, majd eszméletem vesztem.
Átlagos hétköznap este... Dögunaloooooooooom!! Csak kószálok, majd beülök egy fogadóba, hogy megigyak valamit. Kortyolgatom italomat, mikor mögém áll valaki.
- Ha hozzám érsz, levágom a tököd - közlöm vele nyugodtan.
- Eszemben sincs hozzá érni egy emberhez! - háborodik fel, majd leül velem szemben - Munkát ajánlok neked.
- Éspedig? - kérdezem unottan, miközben még egy kört rendelek.
- Tudom, hogy bérgyilkosként dolgozol, de nekem a lány élve kell.
- Bérgyilkos vagyok, jól mondod, nem arra szakosodtam, hogy életben hagyjam feladataim tárgyát.
- Élve van rá szükségem, és lezártam! Vállalod, vagy nem?
- Miért vállalnám?
- Mert busásan megfizetném.
Jó érv, jó érv. Eléggé meg vagyok mostanában szorulva.
- És kit kellene elhoznom? - kortyolok italomba.
- Egy naga hercegnőt. Évek óta üldözzük, de nem akadtunk a nyomára. Gyanítjuk, hogy az emberek dimenziójában van.
- Miért nem fogjátok el ti? - ásítok.
- Nehezebb ez annál. A törzs egyik legkiválóbb katonája van vele. A legjobbra van szükségem.
- Megtaláltad. Hol talállak, ha elfogtam?
- Itt megtalálsz. A fogadóssal üzenhetsz.
- Rendben - hajtom fel maradék italomat, majd fizetek - Egy hónapon belül megtalálom a kis hercegnőt.
- Ne bízz benne annyira... De mivel te vagy a legjobb, van fél éved arra, hogy megtaláld és ide hozd.
- Felőlem!
Búcsút intek megbízómnak, majd kisétálok, és haza megyek. Összeszedem a cuccomat, keresek néhány emberi göncöt, majd útnak indulok.
***
Az emberi dimenzió mocskos hely. Nem mintha mocskosabb lenne attól, amelyikben én élek, de kellően romlott. Megkeresem a lakást, ahova kiutaltak, majd szépen berendezem. Némi varázslat segítségével, nagyon nehezen bukkanok nyomára. Már tudom hol van. Még ma este elfogom és elviszem a pasasnak. Belépek a szórakozóhelyre. Máris rosszul vagyok a zenének nevezett zajtól. Ott van a lány valami pult mögött és serénykedik. Rendelek magamnak italt, és egy percre sem veszem le róla tekintetem. Néhány férfi bepróbálkozik, de erre ráfáztak. Éppen dolgozom, és gyűlölöm, mikor munka közben zavarnak. Mikor bezár a hely, kint várakozom, míg kisétál. Szinte észrevehetetlenül követem, aztán egy sikátorba veszi az irányt. Rosszat sejtek... Még végig sem ért, mikor megtorpan és megszólal.
- Mit akarsz?
Bársonyos hangja megbabonáz egy pillanatra. De most nem rendülhetek meg. Ez munka, nem pedig pásztoróra...
- Megbízást kaptam, vissza viszlek a törzsedhez.
- Próbálkozz! - fordul velem szembe, majd gúnyosan elmosolyodik.
- Ide figyelj, lehet, hogy bérgyilkos vagyok, de nem azért jöttem, hogy megöljelek. Csupán annyi a feladatom, hogy vissza vigyelek, semmi több - nyúlok óvatosan kardomért - Ne nehezítsük egymás dolgát, oké?
- Komolyan azt gondoltad, ennyire könnyű lesz? - nevet fel.
- Ugyan már, ennyire nem lehet könnyű - viszonzom mosolyát, majd elengedem kardomat és közelebb lépek hozzá - Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom. Gyere velem, és egy ujjal sem érek hozzád, hercegnő...
Választ nem adva odalép hozzám és megszabaít a kötelektől, amik véresre koptatták már kezeimet.
Ha az itteni emberek szavajárását sem érti, akkor nem fogunk szót érteni.
-Nem hallod? A nevedet kérdeztem... – Hangomban dühöm vízhangzik. Nem szabadna megengednem magamnak, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés. Csuklóim dörzsölve nyugtatom le magam. A fájdalom nagyobb úr most a dühnél.
-A nevem nem fontos tudnod... még élsz nem? Ez a fontos... – ellép tőlem, de tekintetem rabságba ejti. Hátat fordít és elindul az emberi masina felé. Csak így itthagy? Ezért mentett meg?
-Csak szertném tudni, hogy kinek köszönhetem... – mondom most nyugodtabban, mire megfordul és ismét szemebe néz.
-Caleb...
-Köszönöm... – mondom hallkan, de nem tudom állni tekintetét. Lehajtom a fejem, majd ismét ránézek. Hihetetlen, azok a szemek már egy pillant alatt elkábítottak... A szél is átsöpör az erdőn, meleg levegőt cipelve magával.
-Nem tudtam, hogy élnek még elfek, ezeken a területeken... Csak legendákat hallottam, de úgy látszik, igazat szóltak... – A hangjától kissé megremegek, de erősen tartom magam. Legszivesebben üvöltenék a fájdalomtól.
-A városiak nem törődnek népemmel és mi sem velük. Jobban szeretünk elszigetelve élni a betonrengetegtől. Mi a természet gyermekei vagyunk… Minket a természet lágy öle teremtett, csak az a kérdés, hogy téged, ki teremetett, vagy mi? Egy szin tiszta halandóhoz képest te túl erős vagy. De se vámpír, se démon nem vagy… Az aurád mást sugall…- Beleszimatolok a levegőbe, hogy megérezzem illatát. Mint az oxigén, úgy tölti be orromat.
-Az nem számít, hogy ki teremtett, csak az számít, hogy ki lett belőled… - Érdekes igazság, mégis félünk azoktól, akiknek teremtőjük ismeretlen… Menni készül, de valahogy nem akarom, hogy elinduljon. – Most mennem kell… - Ennyivel itthagyna?
-Látlak még? – csúszik ki hirtelen ajkaimon a kíváncsiságom. Megtorpan, de már nem fordul vissza.
-Talán… - és ezzel a búcsúval reménykedem benne, hogy ez a talán, majd megvalósul.
~*~
Egy hét telt el. Minden haladt a megszokott rendjébe, s mintha nem is történt volna meg az a nap. Pedig a sebeim még csak most kezdnek begyógyulni.
Mivel gyógyulnom kell, kevesebb munkát adnak nekem, és így megszaporodott az időm is.
A kert határánál megtorpanva nézek bele a kishalaktól hemzsegő folyóba, és akaratlanul is egy igéző kék szempár jut eszembe. Azóta nem tudom kiverni a fejemből a tekintetét, rá emlékeztet a folyó kék varázsa.
Követem a sodrást a parton és csak pár méterre kerülök a határtól, máris undorító szagok és hangok terjengnek a levegőben. De valami nem stimmel. Egy illat kivállik a bűzből és egyre csak erősödik. Nem lehet hogy... képzelődöm? Egy illatot nem lehet képzelni..., de akkor tényleg ő lenne?
Négy démon száguld a határ felé és Caleb utánnuk. Egy pillanatra elfordítja a fejét és így pont a szemebe néz. Az a tekintet még mindig elkábít. Meglepettség suhan át az arcán. Időközben a démonszerűségek átlépték a határt, így magukra vonva a többi tünde figyelmét. Jobb, ha visszafordulok, amíg észreveszik, hogy kiléptem a birodalomból. Akkor megint hallgathatom estimese gyanánt a hadnagyom kötelességtudatról való prédikációját. De a lábam nem mozdul.
Az egyik rusnya teremtmény felém jön, mire csak egy suhogást hallok és már k.b. 100 méterrel arrébb vagyok, de mire sikoltanék, a szám elé kerül egy tenyér.
-Ne sikítj! – parancsol rám. Itt egyedül nekem van jogom parancsolgatni.
Elengedi derekam, amit magabiztosan megtartott és számról is elveszi kezét. Ellép, majd a maradék három démont leöldösi.
Hadnagyom lép mellé és terít a vállamra egy köpenyt, mert mindeddig egy fehér kimonóban voltam, ami valljuk be, már kezd szétesni rajtam.
-Hercegem, tudja ki ő? – kérdi, de végig Caleb-en tartja tekintetét.
-Csak a nevét árulta el – mondom, majd közelebb lépek hozzá. – Mivel már másodszorra mented meg az életem, engedd meg, hogy jóvátegyem. Viszon nem tudok olyat ajánlani, ami hasznodra vállna. Így kérj bármit, a tiéd lehet – mondom neki érthető nyelven, végig szemébe nézve.
Vérszag árasztja el a kertet, a földön lévő hulláéké. Rettentő undor tölti el testem és érzem, ahogy arcom sápadta válik.
Szerkesztve darkrukia által @ 2011. 07. 12. 19:53:28
Az erdőben futok az ellenségem elől, de nem vagyok valami gyors. Odaránt magához, kitekeri a kezem és a késével símogatja a nyakam. Most már értem miért kellett volna velem jöjjenek a testőrök is. Kiküzdöm magam és előkapom a kardomat. Na jó, most kéne harcolni! Mellkasához tartom a fegyvert, de csak felnevet és kiüti a kezemből. Tudtam én, hogy oda kellett volna figyelnem a tanárra kiskoromban. Ránézek arcára, ami csupa vér és sár. Kiráz tőle a hideg és hányingerem lesz tőle.Jobb ötletem van: futni! Mást nem tudok, mert az én kis támadásaim már az elején lepattogtak róla.
Többen is vannak. Nagyszerű! Nem gondoltam volna, hogy az ország irányításán lesz más feladatom is.
-Ne rángass már! – órdítok fel tündéül, mikor hajamtól fogva kezd el ráncigálni. Nem érti mit mondtam. Mondjuk olyan fejjel, mit várjak el!?
Valamit morrog. Nagyon értelmes vagy mondhatom! De ahogy látom, nem hozzám beszélt, hanem egy hústoronyhoz. Rondább mint a többi, ő lehet a vezér. Morog valamit. Régen a hadnagy akkor morrogott, ha éhes volt. Van egy olyan érzésem, hogy most én töltöm be az étel szerepét.
Odajön és hajamnál fogva nekidob a fának. Szám sarkán végigfolyik a vérem. Nem érzem a hátam és a karom sem. Leszédülök a földre.
Még magamnál voltam, amikor ezek tanácskoztak. Legalábbis valami olyasmi. Hátrakötöztek a fához, mintha el tudnék innen menni.
Óriási sikítások, üvöltések. Szétterülő vér és testek. Az egyik a lábam elé hullik. Mikor meglátom, akaratlanul is sikoly csúszik ki torkomon.
Befejezem a hisztérikázást és felnézve egy vörös hajú, izmos férfit látok meg. Szemeiben a folyó kéksége tükröződik vissza.
Megölte őket, de mégsem látok egy csepp vért rajta. Ember vagy démon, azt nem tudom eldönteni. Már a fejem is zúg.
- Ki vagy? – nyögöm ki erőtlenül és szemeibe nézve várom a választ.
Szerkesztve darkrukia által @ 2011. 05. 11. 14:46:58
Valószínűleg nem érti, mire akarok kilyukadni, de nem is baj. Hosszú lenne elmagyarázni…
- Ha nem viszel el innen, újabb háború tör ki a vidéken! – nézek föl határozottan, szigorúan kiemelve minden egyes szót.
Néhány másodpercig még elgondolkozva néz rám, gondolom próbál rájönni, mire megy ki a játék. De talán jobb is, ha nincs tisztában a dolgokkal…
Hirtelen letérdel, kezét a földhöz érinti. Köpenyén és kezén egyaránt felizzanak azok a furcsa jelek, hátán egy kis szárny kezd halványan látszani. Halkan suttogni kezd, én pedig érdeklődve figyelem a jelenetet.
Az utolsó szónál hirtelen egy nagy, vakítóan világító kör keletkezik körülötte a földön. Aztán egy kis fénysugár csap ki belőle, amely felfelé szállva lassan egy madár alakját veszi föl. Egy hatalmas madárét. A magasban kiterjeszti a szárnyait, és egy ékes tollú, csodálatos madárrá alakul. Aztán…
…vér. Vér, gyilkolás, kegyetlenség, könyörület nélküli harcok. Halálsikolyok és halálhörgések visszhangzanak a fejemben, és az a rengeteg szörnyűség…
Sikoltva a fejemhez kapok, így próbálván menekülni a végeláthatatlan borzalmaktól, mire valami rám esik – és a képek, a hangokkal együtt azon nyomban eltűnnek.
Néhány perc kell, mire sikerül megnyugodnom, de sikerül… Droalor köpenyével a hátamon, mint látom.
A madár leszáll, mi pedig felszállunk a hátára.
- Mi a fene volt ez?! – kérem számon közben.
- A galrex a legkülönösebb lények egyike, mert nem kötődik egyik világhoz sem – kezdi a magyarázatot. – A létsíkok közötti tér vándora, hatalmas szárnyain méltóságteljesen lebeg a végtelen térben hol egyik, hol másik világban kikötve. Több ezer évig is élhet, élete nem más, mint szüntelen vándorlás. A síkok közötti térből nyeri az energiát a létezéshez, a világokból áramló nyers energia folyamokból építi újjá testét. Sajnos azonban a lények lelkivilága teljes mértékben tükrözik megalkotójukét az élőholt nekromantáét: teljesen őrültek. A galrexek rengeteg mindent láttak és tapasztaltak évszázados vándorútjaikon melyek során ember által soha meg nem ismerhető, tiltott síkokra is elvetődtek. A megszerzett tudás feldolgozására azonban képtelenek: az emlékek, látványok és benyomások kaotikus összevisszaságban tolonganak a tudatukban harmónia és összefüggés nélkül. Ha néha visszakerülnek ide, néha megpróbálnak kommunikálni. Ez az illető számára többnyire végzetes, mivel az állat telepatikus úton rázúdítja az elméjükben kavargó szörnyű zűrzavar egész dagályát…
Érdeklődve figyelek, minden szavát élénken hallgatom.
- Igen, láttam néhány borzasztó képet. Rád nem hat? – kíváncsiskodom.
- Kizártam az elmémből már a megidézésnél. A köpenyem pedig mágikus árnyékot vet rád, nem tudja, hogy itt vagy. Nem érzékel tudatod.
- Értem… – bólintok lassan.
- Egyéb kérdés? – pillant hátra.
Lassan megrázom a fejem.
- Semmi – felelem.
Az út hátralévő részét csendben töltjük. Mélyen a gondolataimba merülök, miközben csak repülünk és repülünk. Furcsa… már szinte olyan érzés, mintha elektromos vezetékek lennének szétszórva az egész testemben… mégsem tud előjönni a gonosz. És amíg Droalorra figyeltem, egészen meg is feledkeztem a problémáról.
Nem csak a kellemetlen bizsergő érzésről. Magáról a gonoszról…
***
Már csak arra figyelek föl, hogy leszállunk. Tényleg egy teljesen kietlen tájon vagyunk, körös-körül csak a pusztaság.
Lekászálódok a madár hátáról, és hirtelen fogalmam sincs, mit mondjak.
Fölnézek Droalorra.
- Nos… köszönöm, hogy elhoztál ide. Most már… megleszek – szólalok meg végül.
Félrebillentett fejjel tanulmányozza az arcomat.
- És most mi lesz veled?
- Azt jobb ha nem tudod – erőltetek mosolyt az arcomra.
- Biztos ne maradjak itt?
Meglep a kérdése, és akárhogyan is próbálnám tagadni, jól is esik. Időtlen idők óta nem éreztem semmiféle törődést bárki felől, ami irántam irányult volna.
- Köszönöm, de nem szükséges – kényszerítem ki magamból a választ. – Még egyszer köszönök mindent.
Leveszem magamról a köpenyét és felé nyújtom. Néhány másodpercig csendben figyel, aztán biccent, és csak az utolsó pillanatban veszi el a köpenyt, mielőtt tovaszállna a galrex hátán. Ezúttal nem támadnak meg a szörnyű képek.
***
A vihar előtti csend. Hosszú, óráknak, éveknek tűnő percekig semmi nem történik. Szinte érzem, ahogy Droalor hatalma távolodik tőlem, mert a gonosz egyre élénkebben kel bennem életre.
Aztán egy hatalmas, fekete szelű forgószél terít le a lábamról, erőteljesen a földhöz vágva. A hatalmas erejű szélből lassan három sötét alak rajzolódik ki. Hát tényleg eljöttek értem… azért erre nem számítottam igazán.
A szél lassacskán eláll, és csak a három alak marad a helyén. Semmi nem látszik a külsejükből, egész testüket hatalmas, fekete köpönyeg takarja, fejükön csuklya. Mindhárom csuklya árnyéka alól egy-egy szempár villan ki. Az egyiké fehér színű, a másiké arany, a középsőé pedig vörös.
Mindannyian itt vannak…
- Ruby – zengi egy hang.
A középső alak jobb keze felemelkedik, a köpeny ujja alól lassan kirajzolódik egy vörösen izzó kéz. Ujjai felém mutatnak, aztán a kéz lassan ökölbe szorul. Nagyot nyelek, aztán érzem, amint a gonoszt hívja elő belőlem. Körmeimmel a földet kaparva, beletörődve tűrök. Nem tehetek ellenük semmit.
De valami furcsa. Érzem, hogy a gonosz előjön, de… ezúttal élénken bennem marad a józan énem is. Mire készülnek?!
- Csalódást okoztál – szólal meg újra a hang. Mindhármuk hangja egyforma, lehetetlen megállapítani, ki beszél. – Büntetést érdemelsz.
Szóval ezért… teljes valómban érezhetem a fájdalmat. De akkor minek ide a gonosz…?
Amikor a testem irányíthatatlanná válik, és csak az érzékeim maradnak meg, erre is ráébredek. Saját magamat… fogom megbüntetni.
A kezem átvesz egy hosszú, éles pengéjű kardot az egyik szélsőtől. Próbálom kizárni józan felemet a történésekből, de nem engednek el. A kezem ismét önmagától mozdul, a kardot felemelve kínzó lassúsággal szúrja keresztül a hasamon. Meg sem mozdul egyik testrészem sem, de belül ordítok. Csak a kezem mozog lassan, ahogy a kard átdöfi a testemet.
Minden egy szempillantás alatt történik. Hatalmas, az eddig általam valaha látott legnagyobb energiahullám söpör át a vidéken. Jóság és józanság.
A három árny gyáva nyulak módjára menekül el, és a sötétség ezzel együtt nyelődik el újra a testemben. Tehetetlenül terülök el a földön, és homályosan egy már ismerős köpenyt látok magam előtt.
Hát, ezt nem túlozta el… furcsa neve van, de ebből még nem tudom meg, kicsoda. Vagy micsoda.
- Értem… – bólintok. Nem tudom, hogyan tudhatnék meg többet róla. – Nos, én csak élelemért mennék a faluba.
- Nem mehetsz a faluba – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Még csak az hiányozna, hogy még egy háború kitörjön.
Még egy háború? Összeráncolom a szemöldököm. Tehát tényleg az én művem volt…?
De egy pillanat. Oké, hogy én tudom a lehetőségét, de ő honnan tudja?! Még ha érzékeli is a gonoszságot, akkor is… itt kellett lennie és nagy hatalommal kell bírnia ahhoz, hogy fel is ismerje a gonosz energiát.
Márpedig ez a háború nem a minap volt.
Hm… ez egyre érdekesebb. Kész rejtély ez a férfi.
- Nem akarok háborút… Én csak enni akarok – hajtom le a fejem.
Néhány pillanatig nem válaszol. Most azon gondolkozik, hogyan öljön meg?
- Gyere velem – fordul meg, és már indul is a fák felé.
Na jó, ez éppen gyilkosul hangzott. Mi ütött belé? Az előbb még utált. Na mindegy… inkább utánamegyek.
- Te… itt élsz? – szólalok meg, mikor beérem.
Nagy sóhaj. Most rosszat kérdeztem?
- Itt éltem. Amíg egy háború el nem mosta a vidéket… – feleli célzatosan.
Tehát tényleg tud valamit…
- Hová megyünk? – kíváncsiskodom, miközben folyamatosan követem.
- Élelemért. Azt mondtad enni akarsz – hangzik a tömör felelet.
- Ó – lepődöm meg.
Ez furcsa. Most még… élelmet is szerez nekem? Na ezen a helyzeten igazodjon ki valaki.
***
Alig néhány perce megyünk, amikor feltűnik valami. Még mindig érzem a furcsa bizsergést… vagyis már nem is bizsergést. Lüktetéssé alakult. És nem csak a mellkasomban, hanem az egész testemben.
Nagyon elő akar törni, de nem tud. Mi folyik itt? Nekem soha nem volt elegendő erőm ahhoz, hogy magamban tartsam, hogy elfojtsam… most mégis ez történik. De ezt biztos, hogy nem én csinálom. Én nem vagyok rá képes.
De akkor… ez Droalor hatása lesz. Lehetséges, hogy olyan hatalmas energiája van, ami nem engedi elszabadulni? Valamiféle mágikus energia? Akkor ezért féltettek tőle annyira?
Már éppen megkérdezném tőle, hogy esetleg nem mágus-e, amikor eszembe jut a lehető legborzasztóbb következmény. Ami be is fog következni, ha nem teszek valamit.
A sötétség urai gyávák, a leggyávább férgek, de ha velem nem tudják elvégeztetni a piszkos munkát, akkor ők is képesek odatolni a képüket bárhova.
És ők nem tétováznának, porig rombolnának mindent. És mindenkit…
Azt pedig én nem hagyhatom.
- Droalor! – szólítom meg, és meg is állok.
- Hm? – pillant hátra kérdőn.
Mikor látja, hogy megálltam, ő is megtorpan. Homlokráncolva, gyanakodva, és a szokásos ridegséggel méreget.
- Vigyél el innen! Vigyél el valahova… a semmi közepére.
- Miről beszélsz?
Úgy néz rám, mint egy őrültre, de ezt teljesen mértékben meg is tudom érteni.
- Azt mondtam vigyél el valahova, ahol nincs semmi. Semmi és senki, semmi olyan, akinek, vagy aminek ártani lehetne. És gondoskodj is róla, hogy ott is maradjak.
- Csak én nem értem az összefüggést, vagy tényleg nincs értelme annak, amit mondasz? – vonja föl a szemöldökét.
A gonosz erők szinte kettéhasítanak belülről. Sietnünk kell.
- Van értelme, csak bonyolult. Csináld, amit mondtam! Kérlek!
Föltápászkodom ideiglenes fekhelyemről, ami ugyanolyan, mint az összes többi eddigi utam során: leterítem a köpenyem egy fa tövébe, elfekszem rajta, és a másik felével betakarózom, ha kell. Amikor szükséges, a hidegtől még a tűz véd – amikor sikerül csiholni. Szállást, menedéket, vagy meleget sehol és senkitől nem kaphatok, mert a végén úgyis meggondolnák magukat. És én nem akarok nekik fölösleges lelkifurdalást okozni.
Így marad a szokásos megoldás a vándorlásom alatt. Egy köpeny. Semmi más.
Útban a néhány méternyire csordogáló kis patak felé századszorra is megkérdezem magamtól, miért csinálom ezt. Sokat gondolkoztam már azon, hogy mire jó az, hogy csak megyek, megyek és megyek. Mintha nem tudnám, hogy mindenhol ott vannak, hogy nincs értelme menekülni, mert nem lehet…
De legalább a lelkemet megnyugtatja. Egy kicsit. Abba a tévhitbe ringathatom magam, hogy egyre távolabb és távolabb kerülök a gazemberektől, akik miatt ilyen lettem. És ahogy nő a távolság, ők fokozatosnak elhalványodnak, míg végül semmivé lesznek. Egy rossz emlék, és semmi más.
Szép álom.
A friss vízzel megmosom az arcomat, és iszok néhány kortyot. Ideje lenne némi táplálék után is néznem. Az ember azt hinné, hogy legalább erről gondoskodnak azok a sötét gazemberek, de nem… Tényleg, vajon mi lenne, ha éhhalálba taszítanám magam? Akkor mit tennének? Erre még nem is gondoltam. Bár, minden bizonnyal tennének róla, hogy ne járhassak úgy. Ez reménytelen…
Az ég felé kacskaringózó füstcsíkokból ítélve nem messze egy falu lehet – legjobb lesz, ha odamegyek. Bár menedéket soha nem adnának, az ételt megfizetem, az ellen nem hozhatnak fel érveket. Legalább ezzel nincs problémám.
Elmélkedésemet megszakítva útnak indulok. Ha még egy kis pihenőt is be akarok iktatni, jobb lesz, ha elindulok, hogy időben odaérjek.
***
Út közben, még távol a megcélzott kis falutól, igen érdekes dologra bukkanok. A fák között elhagyatott kisházak, apróbb viskók árválkodnak – azonban egy lélek sincs a közelben, és a lakatlanságnak is egyértelmű nyomai látszanak. Értetlenül haladok tovább, de hamarosan rábukkanok a megoldásra.
Egy széles tisztásra érve egészen nyomasztó látvány tárul a szemeim elé. Egyértelműen egy csata színhelye volt ez, nagyon régié ugyan, de akkor is egy harc. Arra, hogy régi, csak abból következtetek, hogy se holttestek, se csontok, se egyéb maradványok nincsenek a területen. Viszont itt-ott már megrozsdásodott fegyverek fekszenek szanaszéjjel dobálva, a föld és a fű foltokban megfeketedett, a növények kitépve, kiégve, vagy letaposva.
Borzasztó.
Istenem… mi van, ha mindezt én tettem? Nagyon remélem, hogy nem… talán az… elődöm, vagy mim… Ó, egek, nagyon remélem, hogy nem az én hibám! Gyűlölök szembesülni a nem kívánt gonoszságommal…
Vissza kellene emlékeznem, de mind hiába. Túl sok az emlék, túl sok szörnyűség szárad már a lelkemen, mintsem meg tudja őket különböztetni egymástól…
Csak tudnám mit tettem, hogy így kell bűnhődnöm érte…
Muszáj eltűnnöm innen, mielőtt még teljesen becsavarodok. Már éppen nagy lendülettel sarkon is fordulnék, hogy tovább induljak, azonban rögtön hátra is ugrok ijedtemben – ugyanis már közel sem vagyok egyedül.
Egy igencsak zord külsejű férfi áll előttem, aki olyan magas, hogy egészen föl kell emelnem a fejemet, hogy lássam az arcát. Egy hosszú, zöld köpenyt visel, amin furcsa minták vannak, mintha jelek lennének. És amikor tekintetem az arcára emelem, még jobban elfog a hidegrázás. Nem is hosszú, ezüstfehér hajától, hanem attól, ahogyan zöldeskék szemeivel engem méreget. Mintha a vesémig látna… Ijesztő.
- Ki vagy te, és mit keresel itt? – szól hozzám, metsző hangja sem sokkal biztatóbb.
- A nevem Ruby… és a faluba tartok.
Szemei elkeskenyednek, fejét kissé oldalra billenti.
- A faluban nem szívesen látják a gonosz lelkeket, ahogyan én magam sem. Előszeretettel űzöm vissza őket oda, ahonnan jöttek.
Na jó, ez azért övön aluli ütés volt…
- Én nem vagyok gonosz lélek! – vágok vissza felháborodva. – Ez csak… egy kis félreértés.
- Félreértés? – kérdez vissza.
Látszik rajta, hogy egyértelműen bolondnak néz. Remek! Még a végén tényleg éhhalál lesz ebből.
Ajaj… ez nagyon furcsa. A mellkasom bizseregni kezd, ami jól tudom, hogy csak egyvalamit jelent: a parancsolóim így üzenik meg, hogy – tömören – tűnjek onnan a fenébe, vagy megkaphatom a gonosz oldalamat.
De én ezt nem értem. Oké, kissé ijesztő a fickó meg minden, de nem hinném, hogy ok nélkül nekem esne. Hacsak… hacsak nem azért akarják, hogy tűnjek el a közeléből, mert veszélyes lehet a hatalmukra nézve. Hmm… ez érdekes… csak nem nagyobb a férfi hatalma, mint először gondoltam?
