 Karakter: Ayame(saját, kitalált)
Megjegyzés: Winter Sokaronak
Végig mentem a folyosón, bementem a szobámba, és levágtam magam az ágyra. Nehéz napon voltam túl. Három tárgyból írtam dolgozatot, kétszer majdnem legurultam a lépcsőn és benntartottak utolsó óra után, mert a tanár meglátott a kezemben egy összehajtogatott papírt, amit egy másik osztálytársam dobott nekem és pont el akartam rakni, de hiába mondtam a tanárnak nem hitte el nekem. Úgyhogy hoztam a formám.
Otthon nem volt ilyen. Bár igaz hogy én egy nemes családba születtem és nem gazán foglalkoztak velem, de ez az egy hiányzik. Hogy nem kellett iskolába járnom. Már hat éve ebben a rendszerben éltem az emberek szabálya szerint, de még mindig nem szoktam meg. Viszont azt nagyon hamar megszoktam, hogy Ichigo mindig elhív valahova a barátaival.
Ők nem tudják, de én mindent tudok róluk. Tudom, hogy Rukia, Renji, és Ichigo halálistenek. Éreztem amikor Ichigónak megváltozott a lélekenergiája. Én mindig elrejtem a sajátomat így még a hadnagy vagy kapitány szintű halálistenek sem tudnának rájönni, hogy, kivagyok igazából. Persze tervezem, hogy majd valamikor elmondom, nekik csak nem tudom, hogy mikor vagy hogyan.
Nyújtózkodtam egyet és magam mellé húztam a táskámat, hogy elővegyem a házimat. A napból a házi készítést utáltam a legjobban. A mateknak láttam neki, először mert az a legnehezebb. Egy óra kellett mire eljutottam arra a szintre, hogy feladom, (hát igen tény hogy matekból szánalmas vagyok) és inkább segítséget kérek. Előhalásztam a mobilomat és felhívtam Ichigot.
Kétszer kicsöngött mielőtt felvette.
- Halló? – szólt bele.
- Szia Ayame vagyok és csa… - kezdtem, de félbeszakított.
- Nem érted a matekot? – sóhajtott.
- Háát… nem. – mondtam.
- Rendben! Félóra és ott vagyok. Addig fejezd be a többi házit. Van egy olyan érzésem, hogy ez eltart majd egy darabig!
- Rendben! Szia! – köszöntem el.
- Szia! – köszönt el ő is.
Eltettem a telefonom és nekiálltam a többi házinak.
Pont mindennel végeztem mikor kopogtak. Gyorsan lerohantam és kinyitottam az ajtót.
Ichigo ott ált és épp a kertben lévő cseresznyefát nézte elmerülten.
- Szia! – köszöntem neki. Felém fordult és elmosolyodott.
- Szia Ayame!
- Köszi hogy segítesz nekem! – hálálkodtam miközben beinvitáltam a házba.
Azonnal az emelet felé vette az irányt amint levette a cipőjét. Már annyiszor járt nálunk hogy kívülről tudta, hogy mi hol van.
- Igazán nincs mit megköszönni! – ellenkezett. – Hiszen olyan vagy nekem mintha a húgom lennél.
- Köszi! – mosolyogtam rá.
- Na, mutasd azt a matekot! – mondta, mert közben beértünk a szobámba.
Oda mentünk az író asztalomhoz és elővettem a matek házit. Leültünk és elkezdte magyarázni a feladatot. Mikor ő magyarázott még értettem is! Teljesen belemerültem a matekba mikor egy éles visító hang törte meg a néhány perce be ált, csendet. Ichigóra kaptam a tekintetem. Ő rémülten nézett egy pontot. Én is arra néztem és megláttam a villogó jelvényét, ami azt jelentette, hogy egy lidérc bukkant fel a környéken. Már értettem, hogy miért ilyen rémült. Nem tudta, hogy tudom, hogy halálisten ezért nem mehetett, amíg itt voltam. Sóhajtottam egyet és nyújtózkodva felálltam mire rám nézett.
- Nem tudom te, hogy vagy vele, de én megéheztem, úgyhogy lemegyek egy kicsit a konyhába! – jelentettem ki. – Te kérsz valamit? – néztem felé. Kicsit megkönnyebbültnek tűnt.
- Igen, köszönöm!
- Rendben! Mindjárt jövök. – mondtam és kiléptem az ajtón.
Lementem a konyhába és készítettem néhány szendvicset meg egy kancsó teát. Végül az egészet egy tálcára raktam két pohárral együtt. Ez után elővettem a lélekcukorkámat, amit egy plüss macskában tároltam és most mozdulatlant játszott nehogy véletlenül a vendégem meglássa. Lenyeltem a cukrot és azonnal kivágódtam a testemből.
- Kérlek Neko játszd el, hogy te vagy én lehetőleg úgy hogy Ichigo mesterséges lelkének ne tűnjön fel jó?
- Rendben Aya – chan! – mondta Neko mosolyogva.
Még gyorsan intettem aztán kiugrottam a konyha ablakán és máris rohantam Ichigo lélekszalagja után, ami a parkba vezetett. Mikor oda értem elrejtőztem egy fa mögé és onnan figyeltem az eseményeket. Rengeteg Lidérc volt itt. Szerencsére Ichigo nem volt egyedül. Rajta kívül még ott volt Renji és Rukia de még hárman is alig győzték őket! Alig bírtam, hogy ne rohanjak oda! Még így sem maradtam teljesen, veszteg mert mikor Rukia majdnem halálos sérülést szerzett volna gyorsan megnövesztettem egy fa gyökerét és elrántottam mielőtt még megsérült volna. Gyorsan körbenézett, hogy mi lehetett aztán megint a harcra összpontosított. Én megkönnyebbülten sóhajtottam egyet hogy sikerült megúsznom. A harc még tartott néhány percig. Mikor az utolsó lidérccel is végeztek oda mentek Rukiához.
- Mi történt? – kérdezte Renji miközben elrakta a kardját.
- Nem tudom! Egyszer csak valami elrántott a csapás elől! – válaszolt a lány.
- Ez furcsa! – jegyezte meg Ichigo.
- Micsoda? – kérdezte a tetovált srác.
- Hát gondolom az a növény magától nem mozdult meg!
- Ezt hogy érted? – nézett rá értetlenül Rukia.
- Úgy hogy valakinek mozgatni kellet, vagyis van itt vagy legalábbis volt itt valaki, aki úgy mozgatta annak a fának a gyökerét, hogy elhúzzon téged annak a lidércnek az útjából!
- Vagyis valaki megmentett?
- Igen!
- Ezt jelentenünk kell! – szólalt meg Renji hogy jelezze, még ott van.
- Rendben, menjünk! – mondta Rukia mire Ichigo nemet intett a fejével.
- Bocs skacok de pont Ayamének segítettem a matekban, és ha túl sokáig azzal az idióta Konnal hagyom, akkor a végén még észreveszi, hogy valami nem stimmel!
- Értem akkor csak mi megyünk jelenteni! – egyezett bele Rukia meglehetősen nagylelkűen. Ez után kétfelé váltak és elmentek.
Mikor megbizonyosodtam róla hogy tényleg elmentek előbújtam a fa mögül. Valamiért rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban ezért körül néztem. Mostanában egyre többször támadnak ezek a szörnyek. Ráadásul most sokkal többen is voltak, mint szoktak. Általában egyedül vagy max ketten hárman támadtak most meg majdnem ötvenet számoltam.
Már körbejártam az egész parkot mikor az egyik fa tövében megláttam valamit. Oda mentem és alaposabban szemügyre vettem! Egy kibontott csomagvolt benne valami kutyakeksznek látszó valamivel. Megszagoltam és azonnal tudtam mi ez. Ez ugyan az a „keksz” mint amit Ishida használt arra, hogy magukhoz hívja a lidérceket, hogy eldöntsék, hogy Ichigo vagy ő a jobb.
- De valaki miért akarná szándékosan idehívni a lidérceket? – kérdeztem magamtól.
Felálltam és meg idéztem a kardom valódi alakját, ami egy feketepárduc volt.
- Igen mit szretnél? – kérdezte.
- Körbe tudnál nézni, hogy van-e itt valaki?
- Miért?
- Mert valaki szándékosan hívta ide azokat a lidérceket amikkel Ichigóék az előbb harcoltak.
- Miért akarná ezt bárki is?
- Nem tudom! Ezért kérlek rá, hogy nézz, körbe hátha találsz még valamit!
- Rendben! Várj itt néhány perc és itt vagyok.
- Értettem! – mondtam mire Luna (így neveztem el, mert a Black Moon-t túl hosszúnak találtam és nem akartam egyfolytában a harcban használatos nevén hívni) a park fái közé vetette magát.
Én ismét oda mentem ahhoz a fához, ami mögött rejtőztem és leültem a tövébe. Néhány perc múlva zizegést hallottam. Először azt hittem, hogy Luna jött vissza, de aztán megéreztem a szagát és az energiáját annak, aki felém tartott. Egy lidérc volt. Elkezdtem hátrálni. Elő vettem a lélekölőmet bár nem sok értelme volt így hogy Luna az erdőben keresgélt. Még zizegett egy kicsit a bokor aztán elő ugrott egy ritka rusnya példány. Fehér maszkja olyan volt, mint egy varacskos disznó pofája és a teste is hajazott rá!
- Most felzabállak halálisten! – mondta.
Még erősebben szorítottam a katanám markolatát. Már emeltem, hogy támadásba lendüljek, de hirtelen egy erős fény elvakított és mire eltűnt csak egy nálam kb. kilenc évvel idősebb férfi állt. Hosszú barna haja és barna szeme volt. A dereka egy arany szalaggal volt átkötve. Ujjatlan kimonója felett egy farkasbundát viselt. A kezében egy sétapálcát tartott.
Meg kellett volna köszönnöm, hogy megmentett, de hirtelen csak egy kérdésnek tudtam hangot adni.
- Te meg kivagy?
|
