- Ígérd meg, hogy nem kószálsz már megint el mellõlem! – teszi csípõre kezét Ishito, szigorú kék szemeivel úgy méregetve, mint egy rosszcsont gyereket, fölém magasodva, ahogy mindig is szokott, ezzel még félelmetesebbé téve saját magát… néha olyan furcsa tud lenni, és anyáskodó, meg parancsolgató… nem értem miért mondja mindig ezt. Hiszen mikor múltkor a boltba mentünk, és felmásztam az égõsorra, akkor sem estem le, és nem lett semmi bajom! És Ishito mindig azt mondta, hogy addig jó, míg nem lesz semmi komolyabb bajom, és nem lett, akkor miért mondja, hogy rossz voltam? – Ígérd meg! – tartja elém kisujját, ahogy szokta, mikor be akar velem tartatni valamit, én jó leszek, õ pedig este tejet melegít és fürdök benne… nyáááuu…. De jó lesz! Annyira szeretek tejben fürödne, mert miközben benne vagyok tudok inni belõle, ráadásul olyan finom illatom lesz tõle! Fürdés után mindig a farkamat szagolgatom, és úgy alszok le, mert fincsi tej illata van… mmm…
- Ígérem!- kulcsolom össze apró kisujjamat az övével, s ahogy megszorítja úgy csodálkozok el megint, hogy õ milyen nagy… tudom, hogy vérfarkas, de akkor is.. hogy lehet ekkora? Olyan hatalmas mindene… azt mondta, hogy mert vérfarkas és mert férfi, és hogy természetes, hogy apró vagyok mellette, mert nekem az a dolgom, hogy kicsi és puha legyek… nem értem miért… lehet, hogy egyszer valaki majd aludni fog rajtam?
Végül is… ha majd egyszer férjem lesz, akkor majd használhat annak…
Bár nem hinném, hogy fogok találni, még egy olyat mint én. Nem tudok, hogy honnan jöttem, de még hozzám hasonlót sem láttam. Lehet, hogy nincs több cica rajtam kívül? Akkor, hogy lesz párom, és kitõl lesznek kölykeim, és ki vesz majd feleségül és ki fog párnának használni?
Nyááááá… bárcsak találkoznék még egy cicával… Ishito is jó lenne férjnek, csak õ túl nagy, és akárhányszor megölelem mindig kis híján kinyomja belõlem az életet meg azt amit azelõtt ettem… de végül is szeretem mikor ölelget, meg simogat, mert olyankor olyan kedves arca van…. Gyengéd mosolyú, meleg tekintetû… annyira szeretem érte!
- Akkor induljunk… lássuk csak… elõször is a pékségbe megyünk el, és veszünk neked néhány sütit, oké?- érdeklõdik kiterelgetve engem az ajtón, én pedig nagy tenyereivel a hátamon bólogatok és helyeselek ajkamat megnyalintva… az a múltkori süti nagyon finom volt! Mind a tíz ujját megnyaltam utána, mert õ etetett! Szeretem, ha etetnek és közben simogatnak is… bár néha az az érzésem, hogy túlkényeztettetem magamat… nem baj! Aranyos vagyok ezért megérdemlem, mint ahogy abban a macska eledel reklámban is mondták! A másiknak a Kitekatosnak meg az a szlogenje, hogy Kalandra fel! Tehát… indulás, és hódítsuk meg a pék bácsi üzletét!
Nagy szemekkel pislogok körbe-körbe, mintha elõször járnék itt, holott már vagy ezerszer jártam erre, mégis mindig találok valami újat…amikor elõször hozott el ide Ishito, akkor még féltem egy kicsit ettõl a sok embertõl, aki engem figyelt száját tátva, de már a meg megszoktam és oda-oda nyávogok némelyiknek, akik kedvesen mosolyognak rám, és adnak cukorkák… fõleg az öreg nénik aranyosak, mert azok adják a legfincsibb édességeket! Mondjuk néha sokat beszélnek, és olyankor mindig ott hagyom õket… Ishito ezért le is szidott, és azt mondta, hogy nem szabad az embereket akkor ott hagyni mikor beszélnek, mert az illetlen… de ha egyszer unalmasak?
Farkincám lustán köröz hátam mögött, fekete, fehér csipkés ruhám alól kibukkanva, mintha valami hatalmas szõrõs kukac lenne, ami be akarna mászni a ruhám alá…persze ha ez így lenne, akkor megkarmolnám, és megharapdálnám… kis csengõm lelkesen csilingel nyakamban, minden lépésemre megzörren, mintha ütemezné mozgásomat… rákancsalítva rázogatom meg s mosolyodik el rajta gyermetegen.. tudom, hogy idõs vagyok ehhez, de olyan vicces hangja van!
Mire feleszmélek, Ishito megtorpan én pedig kis híján abba a nagy hátába esek bele, de még idõ alatt sikerül megállnom a lábaimon, így nem  támadom le hátulról, úgy ahogy akkor szoktam mikor játsszunk, és le akarom dönteni… sosem meg, mert olyankor mindig ledob a kanapéra és addig csiklandoz míg fel nem adom…gonosz dolog tõle. Olyankor nem is szoktam neki dorombolni, addig míg nem hoz nekem meleg cukros tejcsit…
Szembe fordul velem, s nagyot sóhajtva illegeti meg orrom elõtt mutató ujját, amit én nagy barna szemekkel követek, és próbálom megfejteni miért mozog ilyen gyorsan…nyelvecskémet kidugva kapom el, ám ahogy ez megtörténik, õ csupán türelmetlenül felmorranva hajol le hozzám, hogy szemmagasságban lehessünk, és megmutathassa, milyen csúnyán tud nézni, ha szeretne… ilyenkor tényleg egy farkasra hasonlít, és attól félek megesz… bár úgy sem tenné, mert azt mondta túl édes vagyok hozzá…
- Noire! Maradj itt! Egy tapodtat se mozdulj, vagy legközelebb pórázon hozlak ki! Értetted? – koppint rá homlokomra, én pedig zavartan pislogva bólintok, hogy mikor hátat fordít ki dughassam rá rózsaszín nyelvemet. Tudja, hogy ezt csinálom, ezért mikor villámgyorsan visszafordul nagyon mérgesen, ujjaimat magam elõtt összekulcsolva, fütyörészve nézek el a másik irányba… és mikor megint visszafordul megint kiöltöm rá a nyelvemet, huncutul mosolyogva.- Egyszer le fogom harapni, úgy vigyázz. – veti még hátra mielõtt belépne a boltba. Én pedig halkan felnevetve öltöm továbbra is rá nyelvem, addig mag csilingelve nem csukódik mögötte a pékség üveg ajtaja.
Szeretek vele így játszani… tudom, hogy sosem gondolja komolyan, és ezt mindig kihasználva provokálom játékra, mert mindig olyan szórakoztató, ahogy felemel és futkározik velem, csak azért, hogy rám ijesszen, hogy aztán arra panaszkodjon, hogy a közelemben súlyos visszafejlõdéses retardációt kap... mi az a retardáció? Az valami étel féle nem? Mert utána mindig eszik, és akkor kapja a retardációt nem? Azt eszi! Annak van olyan büdös szaga! Fúúúúúúj! Nem akarok retardációt kapni!
- Ötös csapó!- hallok meg egy éles férfi hangot nem messze, füleim a zaj felé mozogva mocorognak, hogy aztán fejemet is arra irányítva segítsenek rájönni, hogy honnan jöhet ez a kiáltás. Amit elõször meg látok az a sok ember, aki sürögve-forogva rohangál és kiáltozik, majd a kamerák és a sok fény… vajon mi lehet itt? Mindenki olyan izgatott, és úgy szaladgál fel-alá mint a mérgezett egér a sajt után… meg kéne néznem, hátha valami érdekes az…
de Ishito azt mondta ne mozduljak innen… de nem fogok messze menni! Csak az utca végére, az meg nincsen messze! Meg fog találni, és nem lesz mérges, mert megint hízelgek neki, mert olyankor azt el felejti fiú-e vagy lány… nyáááuu…. Igen!
Fülemet mozgatva, farkammal kíváncsian hullámozva indulok el a felhajtás felé lassan, hangtalan mozgással, s ahogy egyre közelebb érek, úgy lesz egyre hangosabb a zaj, úgy lesz egyre nagyobb a tömeg, a sikítozó lányok, és a hatalmas szemüveges férfiak, akik a fülökbõl kilógó fehér vezetékekkel beszélgetnek…furcsa…
- Jól van! Kezdjük! Haruka, menj a helyedre!- csattan megint az a csapós pasas, akit nem látok, mert ez a sok ember itt ugrál, és próbál átjutni… de én kisebb vagyok, és ügyesebb, azért négykézlábra ereszkedve mások át lábaik alatt, olyan észrevétlen macska léptekkel, amiket a drótos emberkék sem vesznek észre, még akkor sem mikor fekete farkincám az ég felé körözve emelkedik ki a betonból… milyen ostobák!
Egy baseball sapkás nõ kis híján orra bukik bennem, de én ügyesen az egyik asztal alá rejtõzve menekülök meg az elõl, hogy agyon tapossanak, vagy leleplezzenek… bár szerintem nem baj hogy itt vagyok, azokat  a lányokat is csak azért tartják távol innen mert nagyon hangosak… én csendes vagyok, tehát én itt lehetek! Beeeeee!!!
Körbe pislogva mérem fel, hogy mi is lehet ez a hely, amikor is meg akad a szemem egy a sok lámpa között álló fiún, aki ezüst színû hajába túrva sóhajt egyet, hogy aztán valami furcsa nevet említve nézzen nagyon rondán arany színû szemeivel az elõtte álló férfira, aki erre csak vigyorogva kap elõ egy pisztolyt…
Õ egy… õ egy… cica! Ugyan olyan füle és farka van mint nekem! Õ is olyan, mint én! Akkor még sem vagyok egyedül!
Mint aki hipnotizálnak, hatalmas szemekkel, számat eltátva mászok ki az asztal alól, s halkléptekkel indulok el a fiú felé, aki ahogy a csapós pasas elkiáltja magát,hogy „ki engedte ide ezt a lányt?” rögtön felém fordul, s meglepetten mér végig. Ellépek az egyik lámpa mellett, hogy aztán lassan, halkan nyelve egyet elé érhessek. Lenéz rám, és ahogy én sem, most õ sem figyel oda mindenki döbbent kérdezõsködésére, csak érdeklõdve méreget szép, aranyszínû szemeivel, s kezével hanyagul intve hallgattat el mindenkit.
Barna szemei kis tányér nagyságúra nõnek, füleim kíváncsian lapulnak le, ahogy farkam is csupán félénken körözve mer mozogni kutató tekintetétõl. Apró kezem felnyúl hófehér füle felé, hogy mikor végre felpipiskedve elérem, gyengéden megfogva simogathassa meg puha szõrét… ugyan olyan selymes mint az enyém! Igazi, mert megrándul, ahogy megcsippentem finoman!
Ujjacskáim következõ állomásnak száját veszik célba, hogy ajkait elhúzva megtapogathassák szemfogait... élesebbek, mint az enyémek! Biztosan azért mert õ fiú cica, és ahogy Ishito mondta, neki nagyobbnak és erõsebbnek kell lennie, mint nekem…
Hirtelen mozdulattal kapom el fehér farkát is, s az enyémhez mérve, nyelv kidugva állapítom meg, hogy hosszabb de azért ugyan olyan igazi, mint az enyém!
Egy szempillantás alatt derül fel arcom, s félénken, kíváncsiskodva pislogok fel furcsa mosolyú arcára, s merülök el csillogó íriszeiben… olyan szép szemei vannak…
De, ami a legjobb az, az, hogy nem vagyok egyedül, és végre van valaki, aki ugyan olyan furcsa, mint én!
- Szia! Noire vagyok! – mosolygok fel rá kedvesen, hogy a következõ pillanatban már az üdvözlõ ölelésemet bonyolíthassam le vele, s dorombolva, arcomat vállába fúrva simíthassam hozzá, izgatottan tekergõ farkincával.- te is macska vagy, igaz? Olyan vagy, mint én igaz?
- Bizony. Te gondolom tudod, hogy ki vagyok, így nem kell bemutatkoznom, Noire-chan.- cirógatja meg pofimat, amire én csak csodálkozó szemekkel, félre billentett fejjel válaszolok… hogy én tudom-e, hogy ki õ? Nem… nem igazán. Már, hogy tudhatnám? Ha tudtam volna, már rég meg kerestem volna, és most már ismerném… milyen ostoba…
- Nem, nem igazán…- rázom meg buksimat, továbbra is felpillázva egyre döbbentebb arcára, amire elõször a meglepettség, majd valami furcsa sértõdöttség és végül a büszkeség ül ki…na jó, õ furcsább mint én… azt hiszem, még sem volt jó ötlet megölelni, mert lehet, hogy nem érdemli meg…
- Mi az, hogy nem ismersz? Nasuki Haruka vagyok! Vagy 30 filmben szerepeltem, és te nem ismersz?!- méltatlankodik hangosan, vállaimat megrázva egy cseppet erõsen, amitõl n csak szemöldök összefonva bámulok rá, nagyon csúnyán. Megerõsítem, nem érdemli meg, hogy megöleljem! Goromba fickó!
Orromat felhúzva kezeimet összefonva magam elõtt perdülök ki karjaiból, s elõtte két méterre megállapodva függesztem rá dühös és sértõdött csoki barna szemecskéimet, hogy láthassa mennyire nem tetszik, hogy ilyen goromba velem… én kedves vagyok, és aranyos, nem ezt érdemlem! Örülnie kéne, hogy talált egy olyat, mint õ!
- Te egy nagyon arrogáns és durva tökfilkó vagy! Máris nem kedvellek!- dugom ki rá nyelvemet hosszan, hogy azután orromat a kék égig felhúzva hunyhassam be szemeimet durcásan, amíg õ a hosszú csendbe burkolózva gondolkozhasson el, azon, amit mondtam neki…
Megérdemli, hogy ezt elmondtam neki! Nem kedvelem! És én barátkozni akartam vele! Meg sem érdemli olyan ostoba és tapintatlan bugris!
- Tökfilkó…? Én…? Mégis ki vagy te…- kezdené, ám ekkor meglepõm ordítás szeli végig az egész döbbenten nézelõdõ tömeget, majd jobbra-ballra repkedõ emberek tûnnek fel, és mögötte egy roppant mérges Ishito, aki kenyerekkel és süteményekkel teli szatyorral üt le mindenit, aki az útjába kerül, hogy mikor meglát engem vérszemet kapva induljon el felém, s még a hatalmas drótos pasikat is egy mozdulattal elsöpörve gázoljon felém…
-NOIREEEEEEEE!!! TE KIS BAJKEVERÕ! – ordítja ijesztõen vicsorogva elém érve, nagyon csúnyán nézve, amelytõl én megremegve füleimet hátra simítva sütöm le szemecskéimet, s kezdek böködni ujjaimmal, mint egy rosszcsont óvódás… hoppá…- NEM MEG MONDTAM, HOGY NE MOZDULJ EL A BOLT ELÕL? MIT KERESEL EGY FORGATÁSON? EGYÁLTALÁN, HOGY JUTOTT ESZEDBE ÍGY IDERONTANI!?
- Én…- hebegem halkan, de úgy látszik, hogy nem hatja, meg ugyan is tovább folyatatja hangosan, mérgesen, amitõl én nagyon megijedek hirtelen… sosem volt még ennyire kibukva! Nagyon rossz voltam…
- NE KERESS KIFOGÁSOKAT!- üvölti, s én halkan felszipogva pislogom ki szemeimbõl elsõ könnyemet, ami lepereg arcomon, de õ ennek ellenére sem hagyja abba, én pedig sírdogálva tûröm, és közben magamat szégyellve keresek valakit, akihez odabújhatok, hogy megvigasztaljon…
Szipogva borulok a goromba fehér cica karjaiba, aki döbbenten figyeli az eseményeket, s ruhájába pityeregve bújok hozzá szorosan, hogy szinte beleolvadva rejtõzhessek el Ishito elõl, aki végre abbahagyva az ordibálást nyugszik le, de most meg én sírok… olyan gonosz velem! Nem szeretem! Inkább ezt a tökfilkót szeretem, mert õ legalább nem kiabál velem csak nagy az arca!
Az jobb igaz?  
- Talán mégis téged kedvellek jobban. Vigasztalj meg!- pillázok fel rá könnyes szemecskékkel kérlelve, hogy tegyen eleget kérésemnek…

remélem, hogy õ kedvesebb, mint Ishito és megvigasztal, mert ha nem akkor elszökök,és soha többé nem jövök vissza ehhez a  két gonosz és elvetemült õrülthez! Fõleg Ishitohoz nem! Bleeee!!!

Mert ha visszaölel és megsimogat, akkor Harukát jobban fogom szeretni! Bleeee!!!