Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. <<2.oldal>> 3. 4.

Hentai Chibi2012. 05. 18. 20:35:11#21017
Karakter: Gabriel / Luna /
Megjegyzés: Satanel-nek ~ bátyámnak


 - Terv?... Végig ez volt a terved? Nem gondoltam, hogy képes vagy ezt tenni velem, nem véletlenül vagy a testvérem… és persze Lucifer lánya… - suttogja, de hangjából nem érzek haragot. Hát igen, valamiben le se tagadhatnám apámat.
Bár nem vagyok különleges, de nincs olyan hely ahonnan ne lennék képes megszökni, hisz látom a kiutat. Mindig látom.
De olyan jó érzés, hogy ölel és újra itt van mellettem.
- Nagyon haragszol? –
nézek fel rá nagy szemekkel és csak remélem, hogy nem. Hiszen nem volt szép dolog amit tettem. De ő csak elmosolyodik, ami megnyugtat, mert válasza nem. Persze ennek nagyon örülök és hihetetlenül boldognak érzem magam, talán mint még soha. Végre haza tértem, én ezt érzem. Van családom, otthonom. Én többé már nem vagyok egyedül.
- Telihold van… - túr bele hófehér hajamba. Igen tudom, ezért akartam mindenképp visszaszökni. Érte és Mammon-ért. Nekem ez a sorsom, ennek így kell lennie. Mi ketten összetartozunk és ez ellen senki sem tehet semmit.
Felkap és átvisz a hálóba, ledönt az ágyra és vetkőztetni kezd. Minden egyes érintésétől megborzongok, persze jó értelemben. Most még annyira sem vagyok zavarban mikor először látott engem meztelenül
Mikor ő is elkezdi levetni ruháit segítek neki. Csókjait pedig készségesen viszonzom. Már úgy vágytam rá, hogy újra a karjaiban tartson, öleljen, csókoljon és testünk ismét eggyé váljon. 
Apró csókokkal halmozza el testem és az érzékenyebb pontoknál nem bírom vissza fojtani kéjes sóhajaimat.
- Pokoli időszak volt ez nélküled… Azt hittem halhatatlan testem felemészti a hiányod… Soha többé nem engedlek magam mellől, egy pillanatra sem… Remélem ezzel tisztában vagy… - nyal ajkaimra, majd megérzem magamban. Apró kéjes nyögés hagyja el ajkamat. Szenvedélyesek vagyunk, testünk izzik, forr. Ismét az övé leszek és ahányszor csak akarja.
Biztosra veszem, hogy hiányoztam már neki, teste vágyik rám, ahogy az enyém is őrá.
Szinte egész este, újra és újra szeretkezünk. Hajnalra viszont én már elfáradok és mellette nyom el az álom, a karjaiban.

Egy csodás helyen találom magam. A nap ragyog, madarak csiripelnek. Olyan szép és ismerős. Az egyik fa árnyékában megpihenek.
Nem túl messziről patak hangja hallatszik. Csak hátra dőlök, elhunyom a szemem és úgy élvezem ezt a csodás nyugalmat.
Valaki leül mellém ezt észlelem és mikor kinyitom a szemem egy fehér hajú fiú mosolyog rám. Talán velem egy idős lehet.
Testén démoni jelek és a szeme, akár az enyém. Csak nézem, nem szólok semmit. Arcomhoz ér és az a mosoly még mindig ott van arcán.
- Félsz? - kérdezi, mire megrázom a fejemet. Ő lenne Mammon? Nem is merem elhinni. Csak arcához érek, bele simul az érintésembe.
- Mammon ... - mondom ki halkan, mire még mindig azzal a szeretett teli mosollyal arcán bólint. - Mammon. - ölelem magamhoz könnyes szemekkel. Ő lesz az én fiam ... Ő ilyen lesz. Boldog vagyok, és csak ölelem.
- Örülök, hogy így örülsz nekem. - hallom édes hangját. Zene füleimnek, olyan kellemes hallgatni. Eleresztem és mosolyogva csodás szemeibe nézek, tincseivel játszok.
- Én ... Én annyira boldog vagyok ... Csodálatos vagy. - nem hittem volna, hogy Mammon ilyen lesz. - Annyira várom, hogy a karjaimban tartsalak majd.
- Én pedig vigyázni fogok rád anya, nem eshet bajod. - ölel meg, szinte bújik hozzám, mint valami édes kiscica. Simogatom arcát és ölelem. Az én pici fiam ...


Csodás álmomból valami zaj kelt fel. Kissé rémülten ülök fel, Satanel sehol .... Te jó ég!! Satanel nincs itt! Rögtön magamra kapok valami ruhát és ki is sietek. A másik szobában meglelem nem éppen higgadt kedvesemet, aki Gabrielt öli. Remek! Ez hiányzott nekem mára!
- Satanel!! – szólok rá és kezét próbálom lefogni, hogy ne tegyen nagyobb kárt az angyalban.
- ÁÁÁÁ… - hogy felordít, és térdre rogy, megrettenek. Ez ... Mi? Rögtön lehajolok hozzá. Nem értem mi történhetett. Gabriel mozdulata pedig csak még jobban megrettent, így ellököm onnan ... Át a falon.
- Luna.. állj le… - nyöszörgi, de fel sem fogom mi történik. Én ... Ezt én tettem volna? Érzem, hogy remegek a félelemtől.
Satanel kérlek ... Magyarázd el nekem mi miért történik. Mi ez az egész? De ő nem szól semmit...
- Mit tettél velem? –  de látom nem érti. Tekintetemet az érkező Gabriel felé kapom. Valaki, kérem!! De nem mer közelebb jönni, tuti megijedt tőlem.
- Hogy én? Mégis miről beszélsz? Eltörted a karom… - pislog rám ártatlanul. Most ő is megijedt tőlem? És mi az, hogy eltörtem a karját? Én alig értem hozzá ... Akkor hogy?
- Egy valamire választ kaptunk nem? – rázza le hajáról a törmelékeket Gabriel és én kérdőn pislogok rá. Mi van? Milyen kérdésre?
- Fogd be mocskos madár… Luna, nem tudok pontos magyarázatot adni neked, de elég valószínű, hogy ezt Mammonnak köszönheted, ezért  kérlek nyugodj meg, és addig ne érj semmihez… Ha ideges vagy, Mammon, ezt hiheti bajban vagy… nem hiszem, hogy annyira fejlett lenne, hogy különbséget tegyen a érzések között… - felemeli kezét és lassan közelít felé. Na ne ... Ha ideges vagyok Mammon félt és megvéd? És ne legyek ideges? Hogyan ne legyek az mikor ilyeneket csinálnak??
- Hogy ne legyek ideges? .. MEGÍGÉRTED, HOGY NEM ÉRSZ Gabrielhez és te… te meg azt ígéreted, hogy nem hozod ki Satanelt a sodrából… - emelem meg hangomat. Nem nem fogok megnyugodni.
- Luna kérlek ... - szólal meg Gabriel is.
- Nincs kérlek, nincs nyugodj meg! Mindketten megszegtétek az ígéreteiteket! - veszek egy mély levegőt, mert ahogy érzem Mammon-nak nem tetszik a helyzet. - Szóval ... - de ahelyett, hogy folytatnám, már el is tűnök a mosdó felé, hogy kiadjam gyomrom tartalmát. Ezt nem hiszem el ...

Már 2 hónapja szenvedek rosszullétekkel és hiába próbálom Mammon-nal megértetni anyunak ez nem tetszik, ha neki nem jó valami mindig megkapom. vagy nem szimpatizál azzal, amit eszek vagy azzal amit iszok.
De talán már Lucifer látványa is ezt váltja ki benne. Amit nem is csodálok.
A tükör előtt állok és hasamat simogatom, nézegetem. Még nem látszik, de hamarosan majd fog. Vajon milyen leszek úgy?
Próbálom mosolyogva elképzelni. Nagyon várom már az én picimet.
- Luna, kicsi lányom. - a hangra lehervad a mosoly arcomról és az érkező felé fordulok.
- Nem vagyok a kicsi lányod. - szótagolom, mintha egy hülyéhez beszélnék. Egyszerűen ki nem állhatom Lucifert, de Mammon se, mert mily meglepő megint émelyegni kezdek. Csak ezt ne. Mammon ... kérlek gondolj anyucira. Mi lesz így v elem, hogy akármit eszek, jön egy ilyen eset és bennem sem marad.
- Hogy vagytok a a picivel? - simít hasamra, mire felkenem a falra.
- Mammon nem éppen díjazza ezt. - morgok rá és eleresztem. - Mint láthatod, jól vagyunk úgyhogy mehetsz is!
- Luna kicsim miért vagy ilyen kegyetlen apáddal?
- Húzz már a francba kérlek. - lököm ki az ajtón amit be is csapok előtte. Ezt én nem bírom. Könyörgöm ne ... Többet ne jöjjön ide ez a patkány. - Tudom Mammon, te se kedveled. - mosolyodok el.
- Kit nem kedvel? - fog át hátulról kedvesem, mire még inkább elmosolyodok. -Talán Lucifert? - erre bólintok. Nem nehéz kitalálni. Ebben rám hasonlít.
- Gyűlöli, rosszul van tőle. - fordulok szembe vele. - Amit nem is csodálok.


narcisz2012. 05. 17. 15:16:54#21000
Karakter: Satanel
Megjegyzés: Lunácskának.


Teljesen kikelek magamból, nem akarom engedni, fejem rázom és tovább próbálkozom. Veszettül verem az erőfalat, amis szépen lassan csordogálni kezd kézfejemből kicsorduló vér. Asmodé megpróbál lenyugtatni és kérlelőre fog.
- Satanel, higgadj le, kárt teszel önmagadban… - ráncolja össze szemöldökét, de az erőfalon még véletlenül sem gyöngít egyik sem. Ahogy Luna egyre csak távolodik, én egyre kétségbeesettebben próbálok kitörni. Úgy érzem, az életem akarják elragadni és tehetetlen vagyok. Véremből már arcomra is jócskán jut, de z sem érdekel. Apám fejét csóválva figyeli veszett őrjöngésem és azon agyal, hogy tudna lecsillapítani. Erre viszont nincs túl sok esélye. A múltban sem ment neki, így most se fog. Luna visszafordul és megsimogatja a hasát, de nekem ebből most semmi sem jön le, hisz józan eszem elveszi az a veszett harag és kétségbeesés, amit elveszítésének gondolata egyre jobban generál.
- Luna… ne!!! – ordítom, és mikor nagyjából felemésztem erőtartalékaim, amihez kiborulásom is nagyban hozzá járul, kimerülten csúszok le a földre, kezemmel megtámaszkodva a padlón. Még hallom Gabriel hangját, de azt már nem vagyok képes felfogni, hogy mit mond. Apám leguggol hozzám és arcomat kémleli, azzal az ocsmány, higgadt önuralmával, amit én hírből sem ismerek. Ez még jobban felhúz, és gyilkos pillantással jutalmazom.
- Ez a te hibád… Jártattad a pofádat… Most meg mosod kezeid és hagyod, hogy elvegyék őt tőlem… ÚJRA!!! – ordítok rá ismét, amitől bele remek még az épület is. Az angyalok már addigra elvitték az én kincsem, és fájdalmas ordításba fojtom bánatom, mivel már csodás illatát sem érzem. Beliar is csatlakozik és a többiek is mind bevonulnak a házba. Szánalmas vagyok ez tény, de nem tud meghatni, a legtöbben még sosem láttak ilyennek, hisz az is tény, hogy csak Luna miatt vagyok képes így kibukni és tombolni. Apám int a többieknek, hogy leléphetnek, amit természetesen azonnal végre is hajtanak. Apám akarata szent és sérthetetlen, még csak meg sem kell szólalnia, hogy tudják, mit akar. Csak Asmodé marad és persze apám, akik még mindig burok mögött tartanak. Tudják jól, ha elengednek, tombolni fogok és jaj a világnak.
- Fiam… kiengedünk, de most ne fojtsd tombolásba az indulataid… Luna döntése logikus lépés volt… - magyarázza, mint egy gyereknek, higgadtan és halkan. Felkapom tekintetem, és csak úgy süt belőle a harag és fájdalom.
- Logikus döntés?! Azt mondod, hogy ez így rendjén van, hogy megint elvettétek tőlem? Azok a tudatlan senkiházik, megint kínozni fogják őt és szerinted jól döntött?... – hangom egyre ridegebb és indzlatosabb.
- Már elvitték… és te semmit sem tehetsz… - folytatja tovább, de ez engem nem hat meg, hisz ha kell, felégetek mindent, hogy megtaláljam.
- De igen tehetek, én megtaláom, ha törik ha szakad… és, ha máshogy nem megy, hát felégetem az összes falvat, amíg azok a nyavajások rá nem döbbennek, hogy jobban járnak, ha visszaadják őt nekem… Hisz hozzám tartozik az  ENYÉM!! – ordítom akár egy elmebajos. Apám még mindig higgadtan közelít felém, és nem emeli fel hangját. Talán életében nem tombolt, vagy ha igen azt mélyen magában tette elfojtva minden érzelmét. Asmodé valamilyen okból leereszti kezét, meggyengítve ezzel az  erőfalat és lehetőséget adva a menekülésre. Apám azonnal felkapja a fejét, de én is reagálok és elvigyorodva állok fel újra.
- Asmoidé, mit művelsz? – kérdez rá apám konkrétan, de még ezt is higgadtan teszi. Komolyan talán nem is vér folyik az ereiben, inkább hideg káposztalé.
- Nem bírom tovább nézni ahogy szenved… és nem vagyok hajlandó újra megtenni vele, amit régen… Had jöjjön… Tombolja csak ki magát rajtam… - Hát igen Asmo legalább olyan kiszámíthatatlan mint apám, leszámítva, hogy velem kapcsolatban mindig engedékenyebb volt a kelleténél. Apám persze tudja az okát, amivel én is tisztában vagyok és rendszerint ki is használom, ahol csak tudom, de nem vele akarok harcolni, hisz nem vele van bajom.
- A fiam erősebb nálad, ne szórakozz… esélyed sincs… - fejti ki apám, de Asmo ezzel tisztában van, mégsem teszi amit mond és még hátra is lép kettőt. Apám megpróbálja saját erejével erősíteni az erőfalat, de ennek már semmi értelme, csak ad egy pofont a szarnak, mivel beteges vigyorom nem tűnik el és kezem ökölbe szorítva, vágok bele újra a falba, ami ennek hatására, hosszába megreped, majd még egy ütést követően darabokra hullik. Azon nyomban támadásba lendülök, hogy szépen kiiktatva a két zavaró tényezőt, megindulhassak az én drágám nyomába. Apám is beáll, hogy vissza tartson, hisz egyebet úgy sem tehet, de én Asmodéra koncentrálok, mivel ő a gyengébb láncszem, és megragadva grabancát tolom ki a szabad levegőre.
- Satanel, ne csináld, ezzel csak Lunának ártasz, hidd el… nincs veszve minden, csak higgadtan kell gondolkodnod… - próbálkozik, miközben megpróbálja lelassítani mozgásom. Ennek természetesen semmi értelme, ha az én agyam egyszer elborul, nincs démon, vagy angyal aki megállíthatna. Lecsillapodásomhoz, igencsak Lunára lenne szükség, akit elhurcoltak. Ezek a gondolatok gerjesztik haragom és egyre csak növekvő erőm.
- Hogy neki ártanék? Tudod te mit fognak azok tenni vele, pedig arra sem méltóak, hogy egy levegőt szívjanak vele! – hordom le, és közben végig veszettül támadom. Nem is kell sok, hogy teljesen a földbe passzírozzam.
- Ennyire gyűlölsz engem? Meg akarsz ölni?... – nyöszörgi alattam, majd letaszít magáról és visszatámad. A bolond, tényleg azt hiszi, hogy gyűlöletemre méltatom? Hangosan kinevetem és újra támadásba lendülök. Apám nem tesz semmit, mivel Asmo, még szemmel láthatóan viseli támadásaim.
- Nem gyűlöllek te idióta… Semlegesebb vagy számomra annál, hogy ilyen fölösleges dolgokra pocsékoljam az energiám… számomra, csak utamban álló senki vagy… és mindig az is leszel. – vágom hozzá nem túl kedvesen, de nem nagyon foglalkoztat a kedvesség. Nekem csak egy valaki számít ebben az életbe és visszaszerzem bármi áron. Nagy lendülettel csapom újra és újra a földre, amitől kezd kimerülni és már a beszédes kedve is alább hagy. Nincs is kedvem vele foglalkozni, de akkor apám veszi át a helyét és próbál kicsit kifárasztani. Nem akarják, hogy kijussak az erdőből és többen vannak mint én, ennek fejébe, apám még Beliart is visszarendeli, így már szépen hármasban fárasztanak. Még így sem vagyok hajlandó feladni egy könnyen és napokon keresztül vívok velük kimerítő csatát, mikor energiáim kimerülnek és kimerülten esem össze. Az utolsó cseppig kihasználom erőtartalékaim és eszméletlenül hullok a poros talajra. A harc teljesen kimerített és vagy két napot átalszom. Apám abban a házban hagy ahol Lunácskámmal laktunk. Mikor magamhoz térek, pont telihold van és Asmo az ágyam mellett ülve várja, hogy újra tombolni kezdjek, de nem teszem. A telihold látvány, ami erőteljes, sápadt fényével megvilágítja a szobát, más érzéseket hoz ki belőlem. Lunára gondolok és ennek köszönhetően hatalmas fájdalom és magány járja át testem.
- Satanel… jobban vagy? – kérdezi, de olyan üres tekintettel nézek rá, ami elárulja, hogy alig maradt élet bennem. A testvérem hiánya szépen lassan felemészt, csupán árnyéka vagyok egykori dacos önmagamnak.
- Nem… nem vagyok jól… és tűnj innen, egyedül akarok maradni… - tápászkodom fel az ágyról üllő helyzetbe és magam elé kezdek bámulni. Asmo nagyot sóhajt és hozzám sétálva leguggol elém, majd hosszú hajamra simít és szemembe néz.
- Vedd le rólam a kezed és takarodj, már mondtam… nincs kedvem hozzád… - lököm el kezét, mire feláll és eltűnik a semmibe. Végre újra magamba zuhanhatok. Asmodé veszi a lapot nagy nehezen és végre eltakarodik, hogy végre teljesen magamba fordulhassak. Már nem vagyok fáradt, mégis oly nehéz a testem, mintha ólmokat aggattak volna rám. Hirtelen hangot hallok, egy ismerős édes hangot, majd az ajtó kivágódik és ott áll előttem teljes valójában.
- Satanel! Satanel sajnálom. – megtorpan az ajtóban, tekintetem rá emelem, és csodás sziruettjében gyönyörködöm, ahogy a telihold, sápatag, kékes fénye megvilágítja. Haja csodásan fénylik, ahogyan tekintete is, de nem akarok hinni a szememnek. Talán be csap, ez az érzékeny és csalfa szerv. Hpgyan kerülhet ide? Nem ez biztos nem a valóság. Lassan állok fewl, tekintetem mély fájdalma elárulja mennyire kész vagyok, de odasétálok hozzá, teret enmgedve élethű képzelgésemnek. Mikor egész közel érek hozzá, kezdem teljesen felfogni, hogy valóban itt áll előttem.
- Sajnálom Satanel, ne haragudj. – ölel meg szorosan.
- El akartam mondani, hogy ez a terv, de ha túl nyugodt leszel akkor az gyanús lett volna nekik. Így viszont meg tudtam szökni. Sohasem hagynám, hogy megakadályozzák Mammon születését. Annak a kicsinek meg kell születnie. Én láttam őt. Gyönyörű gyermek lesz. – mosolyodik el, és forró csókra csábítja ajkaim. Engedek neki és szépen lassan visszatérve a való világba ölelem át, viszonozva csókját. Annyira hihetetlen, hogy a karomban tarthatom, már feladtam a reményt, de most kezd újra éledni megfáradt testem. Újra képes vagyok akaratom szerint mozogni. Hosszan és forrón csókolom, el sem akarom engedni, nem többé már nem engedem, hisz ez a törékeny csoda hozzám tartozik, mindig hozzám tartozott. Lassan mégis elválok tőle és megsimogatva arcát fürkészem tekintetét. A sápatag hold, most beteljesíti végzetünk és örökre hozzám láncolja öt.
- Terv?... Végig ez volt a terved? Nem gondoltam, hogy képes vagy ezt tenni velem, nem véletlenül vagy a testvérem… és persze Lucifer lánya… - suttogom, de nem vagyok mérges, hogyan is tudnék mérges lenni, mikor a karomban tarthatom.
-. Nagyon haragszol? – néz rám azokkal a tündöklő szemekkel, elmosolyodom jelezve, hogy egy kicsit sem. Az élet pillanatok alatt tér vissza testembe és még az agyam is jobban forog.
- Telihold van… - túrok csodás hajába, mire bólint, nem kell kimondania semmit és nekem sem, már nagyon rég várok erre a pillanatra és ő is. Felkapom karomba és az ágyhoz viszem, majd lassan vetkőztetni kezdem és végigmérve csodás testét azonnal izgalomba jövök. Fölé magasodom és megcsókolva hámozom ki magam ruháimból, amihez két parányi segítőkezet is kapok. Érintése nyomán, bőröm felhevül és lángba borul, ez csodás érzés és kizárólag Lunácskám képes elérni nálam. Nem kapkodok el semmit, annyira hiányzott érintése és édes hangja, de visszafogom heves vágyaim, nem szeretném letarolni, mivel biztos vagyok benne, hogy eleget bántották, de erről majd később kifaggatom. Végigcsókolom hamvas bőrét, kényeztetve ahol csak lehet, minden porcikáját megízlelem, édes hangára pedig megkeményedve állok készen a behatolásra.
- Pokoli időszak volt ez nélküled… Azt hittem halhatatlan testem felemészti a hiányod… Soha többé nem engedlek magam mellől, egy pillanatra sem… Remélem ezzel tisztában vagy… - nyalok ajkaira és lábai közt elfészkelődve óvatosan hatolok csodás testébe. Azok a hitvány ember fattyak, nem érthetik a köztünk lévő erős kapcsot, de talán még az angyalok sem. Számukra undorító vagyok és Luna id, Mammon pedig maga lesz a megtestesült bűnünk forrása. Testünk szenvedélyesen forr össze és pár percig, talán teljesen egyé válik. Egész éjjel szeretkezünk, habár Mammon már az első pillanatban megfogan, hisz erős, erősebb lesz mint bérmelyikünk, de nem csak ezért öleljük egymást. Sokat voltunk távol egymástól és a hiány, mindkettőnkben mély nyomot hagyott, de főleg bennem. Nem bírok betelni szerelmem csodás testével illatával. Luna, viszont hajnalra, már teljesen kimerül, ami nem is csoda, biztos sokat szenvedett, ehhez képest az én kínjaim semminek tűnnek. Magamhoz ölelve cirógatom hátát és figyelem ahogy szuszog. Olyan csodálatos látvány, szívem melengeti, ahogy álmában elmosolyodik és mellkasomra simít. Ez minden amire vágytam és vágyni fogok ebben vagy az elkövetkezendő években. A hajnal első fényei, makacsul próbálják felébreszteni kedvesem, de nem hagyom és egy mozdulattal, teremtek kellemes sötétet a szobában. Erőm ismét régi fényében tündöklik, ahogy belső zavaros világom is kitisztul. Egy árny jelenik meg a szobában, de nem kell megmozdulnom, hogy pontosan tudjam ki az. Gabriel szagát kilométerekről megérzem.
- Mit akarsz kismadár? – kérdezem halkan, hogy ne zavarjam meg Luna pihenését.
- Csak eljöttem ellenőrizni, hogy Luna rendben van e… Tudtam, hogy hozzád rohan… - fejti ki elég egysíkú hangnemben, ami kicsit azért zavar. Nem szeretem, ha túl higgadtak mutatkozik egy angyal, az sosem jelent jót. Olyan mintha apámat látnám.
- És ez zavar téged? Végre ott van, ahová tartozik… Ha azt tervezted, hogy visszaviszed, hát jól gondold meg a következő lépésed… - vágom hozzá ridegen.
- Eszemben sincs… Ott csak bántották, és valóban melletted a legboldogabb… Sosem lennék képes ártani neki… - suttogja.
- De van itt egy apró probléma, vagyis inkább nagy probléma, és nem is egy… Az angyalok már tudják, hogy Mammon megfogant… Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, vadászni fognak Lunára és nem csak ők… - magyarázza, mintha én nem lennék tisztában ezzel.
- Ha azért jöttél, hogy ezt közöld, már mehetsz is. Luna jó kezekben van, már nem csak én óvom őt. A teste lassan keményebb lesz mint a legerősebb mitril… Mammon megvédi, ezt garantálom… - vonom fel szemöldököm, jelezve, hogy tök fölösleges a jelenléte és kibaszott zavaró, hogy itt van.
- Garantálod? Ez csak egy feltevés, amit állítasz, nincs bizonyítva… és mi van, ha Mammon mégsem képes megvédeni magukat? – magyaráz tovább, így már kezd szépen felhúzni és engem sosem tanácsos idegesíteni. Nagyon óvatosan kimászom szépségem mellől, hogy ne ébresszük fel a vitatkozással és intek Gabrielnek, hogy jöjjön át a másik szobába, csevegni. Még betakarom szépségem és Gabriel után sétálva, becsukom az ajtót. Teljesen meztelen vagyok, amitől a kicsi angyal meg is hőköl.
- Nem vennél fel valamit? – fordul el zavartan.
- Mi van nem láttál még ilyet? – kuncogom és elemelve egy köntöst magamra kapom, csak, hogy megnyugodjon.
- Nem erről van szó, a magamutogatás bűn… - nocsak, micsoda erkölcsök. Mondja ezt az aki fülig szerelmes Lucifer lányába.
- Jól van angyalka, akkor most bökd ki mit is akarsz valójában, mert ez csak süketelés. Lunát rengetegen védjük és, ha Mammon netán nem lenne képes megvédeni őt, akkor majd a többiek megteszik. Eddig i vadásztak rá, szóval megoldjuk… Most megnyugodott a pici szívecskéd? – nézek rá gúnyosan és egy pohárba italt töltök, de úgy tűnik ez nem nyugtatta meg, sőt kicsit talán fel is húztam.
- Nem lesztek képesek megvédeni… Ráadásul ott van az anyád és Asmodé…
- Mit akarsz ezzel mondani? Talán tőle kellene féltenem Lunát? Ez nevetséges… - vonok vállat. Persze nem bízom Asmodéban, de nem is kell, elég a tudat, hogy szemmel tartom és nem csak én.
- Nem nevetséges… Asmodé teljesen odáig van érted…
- Pont ezért nevetséges, bármit megtenne nekem… - iszom meg italom és letéve az asztalra közel sétálok hozzá. A szemébe nézek, jó mélyen és elvigyorodom.
- Bökd ki mit akarsz… - elég határozottan mondom, hogy nagyot nyeljen és végre befejezze a ködösítést, ami egyre kevésbé tetszik.
- Had vigyem el magammal Lunát… Elrejtem őt és a gyereked, hogy biztonságban tudjon kifejlődni…. – ez a kijelentés, cseppet sincs ínyemre, a gondolat, hogy megint abban mesterkednek, hogyan tudnának szétválasztani minket, haragot szít bennem, megfékezhetetlen dühöt, amit most erre az angyalra fogok irányítani még akkor is, ha valójában csak jót akar. Ez most kicsit sem érdekel, nem tud meghatni vele. Luna, végre mellettem van, és nincs az az isten, vagy angyal, aki elvehesse őt, akár egy órácskára is. Gabriel nyílván észleli a felgyülemlett feszültségem, ezért hátra lép egyet, jelezve, hogy semmi rosszat nem akar, ő tényleg csak segíteni jött, de ezzel nagyon el van késve, én már nem hagyom, hogy akár gondolatban is elszakítsák tőlem Lunát. Hajam ismét önálló életre kel, és kőrbe fonja Gabrielt, aki próbál ugyan menekülni, de esélye sincs. A tincsek szorosan fogják, karját és torkára tekeredve próbálják kisajtolni belőle, lelkét.   
- Satanel… ne tedd… csak segíteni… - hangja elcsuklik, mondjuk nem is érdekel a mondandója, olyan dolog fordult meg a fejében amire harapok és mondhatna amit csak akar, nálam már semmi sem használ. Kivéve egy valami. Mikor a falra kenem Luna ront ki a szobából.
- Satanel!! – kiabál rám és megragadja a kezem, amivel épp megpróbálom kihalászni Gabriel belső értékeit. Ereje nagyon meglep, de ő maga nem érzékeli, így bár azt hiszi kicsit szorítja meg, valójában alkarom mindkét csontját szilánkossá zúzza. Hangosan ordítok fel a fájdalomtól, ugyanis nincs ember aki eltudná törni a csontom és ez igen váratlanul ér.
- ÁÁÁÁ… - rogyok térdre, mire elenged, és nagyon megrémül, azonnal lehajol hozzám én meg karom fogom. Gabriel, is lehajol, de ettől még jobban megrémül és kicsit meglöki Gabrielt, aminek köszönhetően pillanatok alatt az udvaron találja magát, átszakítva a falat.
- Luna.. állj le… - nyöszörgöm, de drágaságom fel sem fogja mi történik, mondjuk azt elérte, hogy szétszedjen minket. Riadtan és remegve néz rám, válaszokra várva, de nekem még gyógyulnom kell, hogy a fájdalom enyhülésével képes legyek értelmes szöveggel előállni.
- Mit tettél velem? – néz rám, mintha bármit is tettem volna azon kívül amiről ő is tud. Értetlenül nézek rá és közben gyógyítani próbálom karom. Gabriel is feltápászkodik a földről és nagyjából leporolva magát jön be ismét a házba, de tisztes távolban marad Lunától.
- Hogy én? Mégis miről beszélsz? Eltörted a karom… - pislogok, nagy szemekkel, de a fájdalom lassan alább hagy és karom összeforr, ahogy kell. Mégis, jobbnak érzem, kicsit távolt tartani magam Lunától, hisz szemmel láthatóan nem tudja mekkora erő birtokába került hirtelen és Mammon, kicsit sem türelmes típus. Persze ez kicsit sem lep meg, mivel én sem vagyok az, legalább valamiben hasonlítani fog rám, bár az erő, amit már így, ilyen aprón képvisel, nagyon meglep.
- Egy valamire választ kaptunk nem? – rázza le hajáról a törmelékeket.
- Fogd be mocskos madár… Luna, nem tudok pontos magyarázatot adni neked, de elég valószínű, hogy ezt Mammonnak köszönheted, ezért  kérlek nyugodj meg, és addig ne érj semmihez… Ha ideges vagy, Mammon, ezt hiheti bajban vagy… nem hiszem, hogy annyira fejlett lenne, hogy különbséget tegyen a érzések között… - emelem fel kezem Luna felé és lassan közelíteni kezdek. Nem félek a sérülésektől, hisz képes vagyok meggyógyítani magam, de azért jobb lenne, ha nem sérülnék.
- Hogy ne legyek ideges? .. MEGÍGÉRTED, HOGY NEM ÉRSZ Gabrielhez és te… te meg azt ígéreted, hogy nem hozod ki Satanelt a sodrából… - kicsit ki van borulva, amit nem is csodálok, de ehhez hozzá kell szokni. Idővel biztos tudja majd irányítani az újonnan jött erejét, de most csak felkavarja őt.


Hentai Chibi2012. 04. 12. 19:40:54#20439
Karakter: Gabriel / Luna /
Megjegyzés: Satanel-nek


 Érzem haragját, ahogy haja körül ölel. Újra érzem érintését, meleg ölelését. Azt akarom, hogy sohase engedjen el.
- Luna… édesem, én sosem tudnék haragudni rád… Inkább ne haragudj énrám. El akartam mondani mindent és nagyon nehezemre esett magadra hagyni téged, még gyermekkorodban. Említhetném kifogásnak, hogy meg volt kötve a kezem, de ez semmin sem változtatna… Szeretlek és egy biztos, rajtad kívül senki sem fontos számomra. Mindig te voltál és te leszel az első és az utolsó akire gondolok. – érzem, hogy sérüléseim gyógyulni kezdenek és biztos vagyok benne ez Satanel műve. Lucifer közelebb jön, ami egyikünknek sem tetszik. Hagyjon békén, tűnjön el innen! Mocskos gyilkos!
- Engedj el! – de mintha meg sem hallaná mit mond Satanel, szed szét minket. Satanel hátrébb lép, de látom szemében ő sem tudja mit akarhat apánk.
- Beszélnem kell Lunával. - mondja, mire a hideg végig fut rajtam. Én nem akarom és ennek hangot is adok.
- Én nem akarok beszélni veled… - már dühömet sem tudom leplezni, sem kontrolálni.
- Satanelre nem haragszol, de rám igen. Ezt látom és el is fogadom, hisz én kötöttem az egyezséget az úrral. Luna kicsim… - hozzám érne, de nem engedem. Haragszom rá és már nem leplezem mennyire is. Annyi rosszért felelős az életemben és ezt nem tudom megbocsájtani neki. Még csak jobban felhúz örök higgadtságával.  Hogy tud ilyen nyugodt lenni még ilyenkor is? Kint miattunk ölik egymást!
- Nem érdekelnek a kifogásaid… Satanelt szeretem és tudom érzem, hogy ő velem lett volna ha teheti. - emelem meg hangomat és úgy van ahogy mondom. Életemben először érzek ilyet. Hogy így megérzem, ő mit érez, hogy amit mond tényleg így érzi. -  Láttam mikor a kicsi énemmel beszélt és az érzéseivel is tisztában vagyok. Valójában sosem hazudott nekem, de te… Eldobtál és hagytad, hogy anyámat megégessék!! – vágom fejéhez a legnagyobb bűnét.
Satanel rögtön hozzám lép és megölel. Közelsége megnyugtat. Azonban Lucifer nem sokáig hagyja ezt az idilli pillanatot. Csak eldönti az ágyon, majd visszalép hozzám. Most már tényleg dühös vagyok. Mit tett Satanel-el??? Rögtön neki is támadok és nyilván ha lenne démoni erőm akár meg is próbálnék komolyabb kárt tenni benne.
- Semmit sem tettem… Kicsit pihen és most tudunk beszélni. Sok mondanivalóm van neked, ezért hallgass végig… Haragudhatsz, de tudnod kell az igazságot anyáddal kapcsolatban. – Mély levegőt veszek. Az igazat anyámmal kapcsolatban? Sikerül lehiggadnom, de csak mert ezt tudni akarom.
- Mond… hallgatlak. – leülök Satanel mellé és hajával kezdek játszadozni. Szegény szerelmem ... Valahogy engem is megnyugtat, hogy őt érintem.
- Szerettem édesanyád… Talán jobban mint Satanel téged, de nem tudtam megmenteni és tudod miért? Mert anyád megkért rá… Vagy te, vagy ő. - itt teljes a ledöbbenésem. Anyám akart volna meghalni, hogy én éljek? - Nem volt más opció és bár minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy elveszítsem anyád, a kérését helyeztem előtérbe, mivel téged sem akartalak elveszíteni. Ez volt életem legnehezebb döntése, még az árulás is könnyebben ment… Mikor elégették végignéztem, sőt fogtam a kezét. Olyan közel voltam hozzá, amennyire csak tudtam és mégis elveszítettem őt. Még a lelkét is, hisz a mágián a bűnei feloldozást nyertek és lelke az úrhoz került… Luna szépséges kislányom… Elhiheted, hogy nekem sem volt egyszerű végig néznem, hogy áldozatunk után, még a neveltetésed sem kaphattam meg… - ja, el tudom képzelni mekkora szenvedés volt neki, hogy nem nevelhetett engem. A gyermeket aki annyira hasonlít az édesanyjára. - Ezt nem akartam, hogy Satanel hallja, ezt a verziót senki sem ismeri, de úgy érzem, jogod van, hogy tudd. – megfordul a fejemben, hogy hazudik csak azért, hogy megkedveljem, vagy a bizalmamba férkőzzön.  Felállok és Satanelhez lépek. Le sem veszem Luciferről tekintetemet.
- Csak anyámat látod bennem, de én korántsem vagyok az édesanyám. - vágom fejéhez, ami nekem lejött ebből az egészből. - Meghallgattalak, de most nem tudok ezzel mit kezdeni, viszont ennek a csatának véget kell vetni, mielőtt valaki belehal. Tiszteletben tartottad anyám döntését. Lássuk mennyire tiszteled majd az enyémet! – visszasétálok Satanel-hez. Sajnálom kedvesem ... Nincs más megoldás csak ez.
- Mit akarsz tenni? – kérdésére csak elmosolyodok. A nagy Lucifer nem tud olvasni a kicsi lánya gondolataiban?
- Nem tudsz olvasni a fejemben?
- Nem szoktam … A fiam agyába sem mászom bele és a lányoméba sem fogok. – csak gúnyosan rá nézek. Aha persze. Mintha meg sem próbálná soha, a kis szent. Ő aztán soha se fog a fejünkben, gondolatainkban kutakodni. Persze persze. Ezt kellene most elhinnem? Rossz duma.
- Visszamegyek a zárdába… Persze csak akkor, ha az angyalok ezzel megelégszenek és békén hagynak titeket… Nem akarok háborút… ez lesz a legjobb megoldás… - mondom ki amire gondoltam. Nincs más megoldás, akkor véget ér az öldöklés és nyugalom lesz. Ha minden jól megy, még életben is maradok. Majd azt mondom ostoba gyermeki fellángolás volt az egész.
- Sat őrjöngeni fog… - na nem mondod. Kicsit úgy nézek rá, mint egy hülyére. Tudom, hogy tombolni fog, de remélem sikerül vele valahogy megértetnem mi a tervem.
- Tudom, de majd megnyugszik… Nagyon szeretem őt… Mindennél jobban és ez a döntés nagyon nehéz, de nem hagyhatom, hogy halomra gyilkoljátok egymást miattam. - csillog szemem könnytől. Így kell lennie... - Nem is tudom, hogy mi le ne a legjobb. El szeretnék búcsúzni Sataneltől, de tudom megpróbálna lebeszélni és visszatartani és amennyire szeretnék vele maradni ez sikerülne is neki, ezért majd csak akkor ébreszd föl, ha már elmentem… - ölelem meg kedvesemet. Úgy fogsz hiányozni szerelmem. De ha minden a terv szerint megy, akkor hamarosan minden rendben lesz.
- Rendben, tiszteletben tartom a döntésed, de nem hiszem, hogy a fiam is így fog tenni. – meglep a higgadtsága. Csak tudnám mi jár ilyenkor a fejében ... Egy ideig még ücsörgök, arcát simogatom, hajával játszadozok, majd felállok és elindulok az ajtó felé.
- Egy ölelés? – azt hittem erre már nem fog Lucifer rákérdezni, de mégis. Halk nevetés hagyja el ajkaimat. Komolyan idióta!
- Ugye csak viccelsz? Álmaidban talán… a  szónoklat ellenére haragszom rád, és nem érted teszem amit teszek… -  még engem is meglep hangom mennyire ridegen cseng. Még sohase voltam ilyen, de amire most készülök, az veszélyes is és nagy ostobaság. Hallom, hogy Satanel felkel és tudom, hogy Lucifer fogja vissza őt, ne jöhessen utánam. Gömbbe zárja ... Sajnálom Satanel.
- Engedj ki hallod?! Luna kicsim ne tedd, ne… kérlek könyörgöm, én megoldok mindent, elsimítom a dolgokat, csak ne tedd… Nem bírom elviselni a hiányod … - fáj hallani minden egyes szavát. Tudom, hogy szenved, pont mint én. Bár nem mutatom a szívem szakad meg. - Megölök bárkit, csak mond kivel végezzek!! – tudom, hogy próbál szabadulni, de  sikertelenül. Mielőtt végleg kilépnék az ajtón felé fordulok. Nem szólok semmit, csak kezemmel hasamra simítok.
Kérlek tudd mire gondolok. Kérlek, értsd meg mire készülök most. Szeretlek és Mammon-t is. Nem hagyom, hogy elnyomják valódi énemet.

Kilépve elindulok. Belial vissza fogna de nem hagyom neki.
- Elment az eszed kicsi Luci? - rivall rám. De én csak hárítom, hogy Luciferrel már megbeszéltem.
- Itt vagyok és kész vagyok vissza menni abba a zárdába! - jelentem ki. A csata abba marad és Uriel jelenik meg előttem. Gyanakvóan néz rám, szinte az arcomba mászik. - Sajnálom, gyermeki ostobaság volt, egy buta kis fellángolás. - hajtom le fejemet, hisz nem szabad a szemükbe néznem.
- Tudod te mit tettél ostoba kölyök? - förmed rám, mire kissé megremegek.
- Ugyan hagyd. Beismeri, hogy hibázott és kész visszatérni az Úrhoz. - Gabriel hangját akár ezer közül is felismerném. - Gyere. - visz magával.

A kolostorban hatalmas megvetés fogad. A nővérek rólam sugdolódznak, bántanak. Bűneimért pedig naponta bűnhődök. Testemet sérülések borítják és nincs olyan éjszaka, hogy ne sírnék.
Ki nem engednek az épületből és azt sem tudom, hol lehetek. Most máshova hoztak és tiltják a kint létemet. Hiányzik a táj, a növények, a kis madarak hangja.
Itt sötétebb van, mint kint ahol csodásan süt a nap. Érezni akarom a nap melegét.
- Jól vagy? - áll meg ágyam mellett Gabriel, mire csak elmosolyodok.
- Buta kérdést teszel fel. Be vagyok zárva, bántanak. Már, hogy lennék jól? - jelentem ki, de mosolyom el sem tűnik arcomról. - Hogy őszinte legyek borzalmasan vagyok, nem bírom a bezártságot.
- Majd kiengednek sétálni...
- Talán egy következő életemben. - reagálom le. Tényleg nem bírom bent. Zavar, mert rabnak érzem magam, de hát az is vagyok.
- Gyere. - fogja meg a kezem mire felülök és kérdőn nézek rá. - Mégse akarsz kimenni?
- D-de igen. - bólintok és követem őt az udvarra. A nap mesésen süt, minden szebb. Ez már jobban tetszik mint a kinti táj. Gabrielt faggatom, mesél mindenről. A kedélyek lenyugodtak és bár Lucifer nem tesz semmit, Satanel dühöng. Követeli, adjanak engem vissza. Ezt hallani fáj, de nem mutatom ki.
- Ostoba voltam Gabriel. Egy buta kis lázadás volt. - zárom le ezzel. Had higyje ő is, hogy így gondolom. De meglepetésemre nem ez történik.
- Ugyan Luna túl rég óta ismerlek. - fut végig arcán egy mosoly. - Megőrzöm a titkod ne félj. - kár lenne előtte tagadnom, hogy meglep mennyire kiismert már. Cseppet sem gondoltam komolyan amit tettem, csak időhúzás az egész és ezt ő is jól tudja. Viszont az megnyugtat, hogy hallgat róla, bár így részt vesz benne és angyali létét kockáztatja.
- Köszönöm. - bólintok.

A napok gyorsabban telnek, mint ahogy hinném és tervem is elég sikeresnek bizonyul. Estére ismét vissza zárnak sötét kis szobámba, ami továbbra sem tetszik. Az ágyamon ülök és elmélkedek. Közeleg a telihold, de nem félek, mert tudom mire kell kint leszek innen.
Már kislány korom óta tudom, más vagyok. Sohasem tudtak bezárva tartani, mindegy volt hol vagyok én megszöktem. Most is ezt fogom kihasználni. Kezem hasamra siklik. Nem akadályozhatják meg, hogy Mammon megszülessem, nem engedem.
Gondolataimból egy hang zökkent ki.
- Oh hát végre megvagy te gyermek! - rögtön meg is ismerem, hisz csak egy személy volt aki mindig gyermeknek szólított, Alexis.
- Minek köszönhetem cseppet sem meglepő látogatásod? - nézek rá kérdőn, de ugyanakkor boldog is vagyok. Most már semmi sem hibádzhat a tervben, ha ő itt van. Szinte biztos voltam benne, hogy ide jön.
- Érted jöttem kisasszony. - jelenti be. - Satanel úrfi őrjöng és dühöng, pusztít. Vissza kell jönnöd hozzá.
- Tudom Alexis. - felelem higgadtan. - De nem ma. Még várni kell. Tudtam, hogy eljössz ide, hogy emiatt felkeress. Ezért kérnék tőled valamit.
- Mi lenne az te lány? - ül le mellém. Rögtön halkabbra és bizalmasabbra veszem a dolgot. Senki sem tudhatja meg most milyen lépés következik. Tökéletesen haladok és Gabriel is nekem segít. Nem lehet baj.
- Szerezz nekem egy alakváltó lényt, aki képes felvenni az én alakom és átveszi itt a helyem. Holnap éjszaka akarok meglépni, de ha nem találnak itt reggel keresni fognak. Ha lebukok Mammon sohase fog megszületni. - erre ijedten bólint. Ő se akarja, hogy a kicsi ne legyen. - Ezért kell egy alakváltó aki addig marad csak míg el nem jön a hajnal. Mammon-nak telihold kell, addig meg nem tűnhet nekik fel az eltűnésem. Utána meg nem érdekelnek. Megszökni pedig meg tudok már egyedül is innen.
- Ezt remekül kitervelted kisasszony. - örvendezik. - De még én is nehezen jutottam ide be ... Nem, hogy majd ki.
- Emiatt ne aggódj. Kiskorom óta megszökök bárhonnan, még akkor is ha először járok a helyen. Innen is megfogok. - mosolyodok el. Büszke vagyok magamra, hogy ilyeneket kitervelek. - A megérzéseim fognak kivezetni. - Alexis ígéretet tesz, hogy hoz egy ilyen boszorkányt holnap estére, majd távozik, de előtte a lelkére kötöm senkinek egy szót se. Se Lucifernek, se Satanel-nek nem mondhatja, el mire készülök.

Másnap mintha semmi sem készülődne, teszem a dolgom és nyomát sem mutatom annak, megszökök. Úgy viselkedek ahogy eddig is. De ahogy leszáll az est és szobámban egyedül maradok Alexis megjelenik magával hozva a lányt. Mikor felveszi az alakom elismerően bólintok és dicsérem.
- Ezért még megkapod méltó jutalmadat. - mosolyodok el. Alexis eltűnik és kezdetét veszi az én szökésem is. - Holnap után hajnalig, te én leszel. Nem ellenkezel, engedelmeskedsz. Nem nézhetsz senkire, ha megvernek sírj, ha vissza zárnak törődj bele. De ahogy eljön az egyességünk vége, ismét felveheted igazi alakodat és eltűnhetsz innen. Satanel majd megjutalmaz, ahogy én is. - bólint és én indulok is.
Hajtűmmel kinyitom a zárat és kiosonva vissza is zárom azt.
Halkan járok, minden feltűnés nélkül. A titkos kijárót meglelve pedig már egyenes az utam. Feketében vagyok, az éjszakába olvadok.
Arcomat csuklya fedi, higgadt vagyok amivel ha valaki meg is látna sem keltenék feltűnést, olyan vagyok mint a többi itteni nővér.
Hagyom, hogy megérzéseim vezessenek, merre menjek és szinte vakon bízom magam erre az ismeretlen erőre.
Alexis azt mondta talán most nincs csak erőm. Akkor ez az lenne? Az erőm egy olyan része, mely nem bontakozott még ki? Talán igen, de semmit sem tudhatok biztosra. Azt viszont annál inkább, hogy végre szabad vagyok.

Nappal meghúzom magamat, nem akarom bárki lásson, így távol vagyok mindenkitől. Csak most van időm pihenni. A megbeszélt helyen találkozok Alexis-szel, aki nem nyugtat meg. Satanel továbbra sem nyugodt, de teliholdkor otthon lesz. Ez a tény megnyugtat, bár ebben is biztos voltam. Ledőlök aludni, hisz ez az egész szökés dolog kimerített.
Álmomban azonban látomást látok.

Apró gyermek a karomban. Csodálatos fiúgyermek. Testén jelek, mind démoni, de ő cseppet sem az. Szemei akár az enyémek, de még annál is világosabbak kissé és engem figyel. Haja fehér ... Mosolyogva ringatom. Mellettem Satanel és a telihold fent csodásan ragyog. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő Mammon.

Alexis kelt, ideje indulni. Már sötétedik, és bár nem vagyunk olyan messze jobb lesz sietni. Kíváncsi vagyok mit szól majd Satanel. Úgy elmondtam volna neki mit tervezek, de nem lehetett. Most is magam előtt látom, ahogy néz utánam és szinte könyörög maradjak.
A szívem hasad meg olyankor, de Mammon érdekében tettem. Ha nem jövök el a csata tovább folyik, de így. Minden elcsendesedett és senki sem veszi majd észre eltűnésemet. Ez a tökéletes helyzet Mammon-nak.
A házba belépve rögtön Satanel keresésére indulok. Meg kell találnom őt.
- Satanel! Satanel sajnálom. - a háló ajtajában megtorpanok. Azok a szomorú szemek melyekkel hirtelen rám néz, majd ahogy eljut, tudatáig ki is vagyok. Hozzám siet és ölel meg.
- Sajnálom Satanel, ne haragudj. - ölelem szorosan. - El akartam mondani, hogy ez a terv, de ha túl nyugodt leszel akkor az gyanús lett volna nekik. Így viszont meg tudtam szökni. Sohasem hagynám, hogy megakadályozzák Mammon születését. Annak a kicsinek meg kell születnie. Én láttam őt. Gyönyörű gyermek lesz. - mosolyodok el és forrón, szenvedélyesen csókolom meg. Egy gyönyörű gyermek akinek meg kell majd születnie.


narcisz2012. 04. 10. 09:57:18#20366
Karakter: Satanel
Megjegyzés: Lunácska


A visszatérésem nem kimondott zökkenőmentes, mintha újra meg kellene születnem, a fájdalom és a fény amit követnem kell, nagyon ismerős. Hatalmas és fájdalmas nyögéssel térek vissza az életbe és szívem hatalmasat dobbanva mellkasomban, kapkodok levegő után. Ajkaim még mindig lilák és mintha az összes csontom összetörték volna, de érzem élek és már nem vagyok kisgyerek. Felülök, de nagyon nehezen, mert hallom Lunácskám hangját. Kicsit eszembe jut a picur énje, akit magára hagytam. Újra az az érzés kerít hatalmába, mikor elvették tőlem és úgy éreztem szétrobbanok a haragtól. Most csak ez az érzés munkálkodik bennem és fel sem fogom, hogy az én drágám épp apánkkal vitatkozik. Még akkor sem vagyok képben, mikor odarohan hozzám, de reflexből elmosolyodom.
- Satanel. – hangja csodálatos, hát még érintése, ennek köszönhetően pillanatok alatt elmúlik haragom, de mikor megüt, nagyon meglepődöm és mivel úgy rohan el, hogy le sem tudom reagálni, azonnal apámra nézek.
- Mit tettél az én gyönyörűmmel?? – kérdezem erőtlenül, és lefordulok az oltárról, de azonnal pofára is esem, hisz erőm még annyi sincs mint egy csecsemőnek. Apám odajön és felsegítve ültet az oltár szélére, de amint ülök ellököm kezét.
- Kérdeztem valamit!! – förmedek rá, miközben kezem, testem mellé hullik. Nagyon lassan tér vissza a színem, hát még az erőm. Még újszülötten sem éreztem magam ilyen gyöngének. Ez nagyon idegesít, de most csak Luna érdekel. Apám hátra lép és felsóhajt.
- Sajnálom, de Luna tud mindent… - mondja teljes nyugodtsággal. Én persze nem tudok ilyen higgadt maradni. Villámként hasít testembe, hogy Luna haragszik rám és lehet meg sem fog bocsátani, de persze ezután az is eljut tudatomig, hogy most bizony bajban van.
- Hogy tehetted? … Annyira vigyáztam és te… - fogom mellkasom és fölállva próbálok elindulni szerelmem után, de mint az előbb ez most sem megy, így térdre rogynék, de egy ölelésben landolok. Ismerős érzés, pontosan tudom ki az.
- Asmodé… - nyöszörgöm, mire felsegít és meg is tart, majd fölkap. Próbálnék ellenkezni, mivel Asmodé közelsége mindig rossz érzést kelt bennem, de most nincs erőm és tudom ő velem van. Pontosan érzem és tudom amit velem tenne és ha nem lennék erősebb nála, no meg Lucifer fia, biztos nem lenne ennyire visszafogott.
- Satanel… szépségem, ne ugrálj…
- Engedj el… Lunáért kell mennem… Bajban van… . suttogom és próbálok megszabadulni tőle. Aplám megfogja karom, mire rámorranok.
- Ez a te hibád. – jelentem ki határozottan, mire apám int fejével Asmodénak, hogy induljunk el. Séta közben megpróbál magyarázatot adni tettére, de erre nincs rendes magyarázat. Annyiszor szerettem volna elmondani az én szépségemnek, hogy a testvére vagyok, de nem tehettem. Ő meg egyből elpofázza.
- Lunáért kell mennem… - hajtogatom.
- Lunára vigyáznak… Most neked kell helyre rázódni. Visszamegyünk a házba és hagyjuk, hogy Luna kicsit kiszellőztesse a fejét. Rá fog jönni, hogy hozzánk tartozik. – fejti ki gondolatait, ami kicsit sem tetszik. Asmodéra nézek, de marcona rideg tekintete semmit sem árul el, viszont ahogy szemembe néz, tudom mire gondol.
- Te meg a leckéid apám… Lunával ne szórakozz… Ha nem bocsát meg nekem, vagy baja esik a baromságod miatt, lemondhatsz Mammonról.. Világos? – kapom felké tekintetem és egy határozott bólogatást kapok válaszul. Nem akarok beszélni, mivel nagyon mérges vagyok, ismét robbanásig feszültek idegeim a tehetetlenség miatt. Itt cipelnek mint egy hercegnőt, mert lábra sem tudok állni, miközben Luna egyedül bolyong az ördög tudja hol és lehet halálos veszélyben van.
- Állj le Sat… - szól rám Amodé, mivel a haragtól testem lángolni kezd és hajam is önálló életre kel, nehezítve Asmodé mozgását.
- Nem tehetek róla, nem tudom irányítani… - morgom, mire elmosolyodik. Ez a beteg vigyor, nem is akarom látni. Megpróbálok lenyugodni, és mire a háthoz érünk lábaim már mozognak, így kipattanok Asmo karjából és eltolom magamtól, hogy ne csorgassa rám a nyálát.
- Egyedül is megy… - fejtem ki és mikor bemegyünk ismét apámnak esek, de nem sok eredménnyel. Őt lehetetlen felhergelni, legalábbis én nem tudom, valójában sosem tudtam és ez nagyon bosszantó. Bent leülök az ágyra és meredek magam elé.
- Nyugodj meg fiam… Beliar vigyáz Lumára és Michael is… a többi démonról már nem is beszélve. Nem lehet baja, de meg kell tapasztalnia, milyenek az angyalok valójában. Legalábbis hozzá hogyan viszonyulnak… Tudom haragszol és nem szereted a leckéimet, de ezt én sem így terveztem. Most a legfontosabb, hogy valamilyen úton módon a legjobbat hozzuk ki a helyzetből… - magyarázza, de én csak magam elé bámulok. Asmodé fel alá sétál, amivel halálra idegesít.
- Már gyermekkorában meg kellett volna szegni az ígéreted… Ez egy baromság volt. Lunának mellettem lett volna a helye. – ismét a pici sírdogáló lunácska jut eszembe, akit olyan jó volt ölelni, még akkor is, ha csak egy illúzió volt, a nagy semmi és a halálom okozta volna, mégis ott akartam maradni vele, hogy jóvátegyem azt a sok rosszat, amit kapott az korlátolt emberi fattyaktól.
- Komolyan megfordult a fejemben, hogy nem jövök vissza és örökre a picivel maradok… Elvettétek tőlem, te és az úr… Önkényesen egyezkedtetek… Mégis, hogy gondoltátok? Erre sosem kaptam választ, pedig válaszokat akarok… - morranok fel és tekintetem izzani kezd, ahogy apámra szegezem. Gyöngének és sebezhetőnek érzem magam, és ez nagyon ritka eset nálam. Most nem csak testileg vagyok gyönge, de Lunácskával eltöltött pár óra lelkileg is megviselt. Most érzem igazán mit vettek el tőlem, amit sosem kapok vissza és Luna sem. A világ logikus kőrforgása, most teljesen értelmetlenné válik és amit eddig tudtam, most képlékenyen folyik össze a semmivel és a káosszal.
- Fiam és tudom, hogy mit éltél át mikor elkellett engedned Lunát, de… - lehajol hozzám és arcom simogatja, mint valami bevett szokás, hogy ettől a hülyegyerek majd lenyugszik, de most nem segít.
- Nem volt választásunk, nyugodj meg… Lunát már senki sem veheti el tőled… - mosolyog rám. Hangja nyugodt mint mindig, de most valami mást is érzek. Csillapítani akar, ami nálam csak egyet jelent. Valamit tud, valami jön, amitől nagyon mérges leszek. Ellököm kezét és fürkésző tekintettel nézek rá.
- Mióta beszélsz te velem így?
- Hogy érted? Mindig így beszélek veled… - magyarázza teljes nyugalomban.
- Nem, csak akkor, ha valamiért le akarsz csillapítani… Most nem vagyok túl ideges, legalábbis még nem, de te tudsz valamit… Hamarosan ideges leszek igaz? Mi van Lunával?? – apám elkuncogja magát és feláll.
- Hány ezer év mire kezdesz kiismerni… Luna bajban van… nagy bajban, de ne aggódj, mire ideér már kellő képen gyűlölni fogja az angyalokat… - fejti ki és Asmodé mellé lép, aki kicsit sem tűnik meglepettnek.
- Te is tudtad igaz? Ez egy újabb lecke és minden okkal történik… Nem véletlen hogy elköpted… hát persze, nálad semmi sincs véletlenül. - nevetek fel fájdalmasan .
- Feláldoznád Luna lelkét a céljaidért?
- Eszemben sincs… Luna a lányom és fontos nekem, akár csak te magad, de vannak bizonyos tényezők amik miatt minél jobban gyűlöli az angyalokat annál inkább fog hozzánk tartozni… Amint azt már mondtam sokan vigyáznak rá, ezért baja nem eshet… Legalábbis túl komoly nem…  - Egy szeráf jelenlétét érzem meg és Lunát, majd egy sikoly. Ez szakítja félbe elmélyült társalgásunk, amitől egyre csak nő bennem a feszültség. Azonnal fölpattanok és kicsit meginogva indulok el az ajtó felé. Apám és Asmoné is fölkapja fejét és azonnal int Asmodénak.
- Kiont állítsd meg Urielt! – adja utasításba, de már csapódik az ajtó és az én drágám esik be rajta. Asmodé eltűnik, én pedig megpróbálok Lunához eljutni.
- Satanel!!! Satanel!!! -  kiabálja félelemmel teli hangon, majd mellkasomnak ütközik és hozzám bújba remeg. Annyira ideges és mérges vagyok, de közelsége és, hogy szemmel láthatóan nem haragszik rám, némileg megnyugtat. Akkor veszem észre, hogy megsérült és több sebből vérzik. Azok a rohadékok, miért most vagyok ilyen gyönge? Most szét tudnám tépni őket, ígéret ide vagy oda, azok a mocsok angyalok.
- Sat ... - mellkasának ütközök és könnyes szemekkel ölelem. - Sajnálom ... sajnálom ... Kérlek ne haragudj rám, én nagyon szeretlek. – zokogni kezd, de leginkább az lep meg amit mond. Haragudni én? Sosem tudnék haragudni rá és okom sincs. Az a pofon jogos volt, még akkor is, ha tehetetlen voltam és nem önszántamból titkoltam kilétem. Megölelem szépséges testét éls mélyen magamba szívom illatát. Apámmal nem is foglalkozom, most nem érdekel mit gondol és jobban teszi, ha nem is szól bele a dolgainkba. A harag rossz tanácsadó, mondják, de nekem ez erőm forrása. Minél jobban haragszom és gyűlölök annál erőteljesebben jön vissza belém az élet és az erő. Érzem ahogy testem izzik a haragtól és hajam kőrbe fonja szépségem csodás testét.
- Luna… édesem, én sosem tudnék haragudni rád… Inkább ne haragudj énrám. El akartam mondani mindent és nagyon nehezemre esett magadra hagyni téged, még gyermekkorodban. Említhetném kifogásnak, hogy meg volt kötve a kezem, de ez semmin sem változtatna… Szeretlek és egy biztos, rajtad kívül senki sem fontos számomra. Mindig te voltál és te leszel az első és az utolsó akire gondolok. – Luna teste gyógyulni kezd, de ettől nem leszek gyöngébb. Erőm kezd visszatérni, bár még nem tündökölök régi fényemben. Apám odalép hozzánk és vállamra rakja kezét, mire felmorranok.
- Engedj el! – förmedek rá, de ügyet sem vet rám és lefejt szerelmemről. Hátra lépek egyet és értetlenül nézek rá, de Luna is.
- Beszélnem kell Lunával.
- Én nem akarok beszélni veled… - néz rá kedvesem dühösen.
- Satanelre nem haragszol, de rám igen. Ezt látom és el is fogadom, hisz én kötöttem az egyezséget az úrral. Luna kicsim… - simogatná meg, de ellöki kezét. Haragja szinte kézzel fogható, de most én sem vagyok kibékülve apámmal. Mindig egyet értek vele, de most nem tudok. Odakint nagy csata zajlik, érzem a fellobbanó energiákat és apám kicsit sem zavartatja magát. A higgadt önuralom megtestesítője, pont az én ellentétem.
- Nem érdekelnek a kifogásaid… Satanelt szeretem és tudom érzem, hogy ő velem lett volna ha teheti. Láttam mikor a kicsi énemmel beszélt és az érzéseivel is tisztában vagyok. Valójában sosem hazudott nekem, de te… Eldobtál és hagytad, hogy anyámat megégessék!! – vágja fejéhez a múltat. Odalépve ölelem magamhoz és megpuszilom fejét. Csak egy pillanatra fordítok hátat apámnak, de ez bőven elég neki, hogy kiiktasson egy pillanat alatt. Megérzem kezét vállamon, de reagálni már képtelen vagyok és ájultan esek karjába. Eszméletlen vagyok, mégis érzékelem a hangokat. Nagyon tisztán, ami még mindig annak a következménye lehet, hogy elhagytam testem. Felállok az ágyról, hogy apámnak essek, de nem megy, csak egy lélek vagyok. Ez anyám képessége, de jelenleg nem tudom irányítani ezért csak tehetetlenül nézem, ahogy Luna kiakadva támad apámra és kiabál vele, hogy mit tett velem.
- Semmit sem tettem… Kicsit pihen és most tudunk beszélni. Sok mondanivalóm van neked, ezért hallgass végig… Haragudhatsz, de tudnod kell az igazságot anyáddal kapcsolatban. – Luna lecsillapodik és hátra lép. Kiabálnám neki, hogy ne higgyen neki, mivel minden szava csöpög a hátsó szándéktól, de esélyem sincs.
- Mond… hallgatlak – ül le testem mellé és hajam cirógatja. Elmosolyodom és visszafekszem testembe, hogy érezzem érintését., de közben végig hallok mindent. Kicsit sem lep meg, hogy apám be akar adni valami mesét Lunának, de amit akkor mond, nagyon meglep.
- Szerettem édesanyád… Talán jobban mint Satanel téged, de nem tudtam megmenteni és tudod miért? Mert anyád megkért rá… Vagy te, vagy ő. Nem volt más opció és bár minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy elveszítsem anyád, a kérését helyeztem előtérbe, mivel téged sem akartalak elveszíteni. Ez volt életem legnehezebb döntése, még az árulás is könnyebben ment… Mikor elégették végignéztem, sőt fogtam a kezét. Olyan közel voltam hozzá, amennyire csak tudtam és mégis elveszítettem őt. Még a lelkét is, hisz a mágián a bűnei feloldozást nyertek és lelke az úrhoz került… Luna szépséges kislányom… Elhiheted, hogy nekem sem volt egyszerű végig néznem, hogy áldozatunk után, még a neveltetésed sem kaphattam meg… Ezt nem akartam, hogy Satanel hallja, ezt a verziót senki sem ismeri, de úgy érzem, jogod van, hogy tudd. – miket nem mond az öreg, Vajon mi igaz és hazugság belőle? Gondolkodom el, de Luna is hasonlón elmélkedhet, mivel simogatásom abba hagyja és fölállva apánkhoz lép. Mélyen a szemébe néz.
- Csak anyámat látod bennem, de én korántsem vagyok az édesanyám. Meghallgattalak, de most nem tudok ezzel mit kezdeni, viszont ennek a csatának véget kell vetni, mielőtt valaki belehal. Tiszteletben tartottad anyám döntését. Lássuk mennyire tiszteled majd az enyémet! – jelenti ki nagy határozottsággal és visszasétál hozzám.  ~Mire készülsz kicsim?~ Nézek rá kétségbe esetten, és szinte követelem, hogy valaki ébresszen fel, mert rossz előérzetem van.
- Mit akarsz tenni? – kérdez rá apám.
- Nem tudsz olvasni a fejemben?
- Nem szoktam … A fiam agyába sem mászom bele és a lányoméba sem fogok. – kedvesem gúnyos pillantást vet apánkra én pedig visszafojtott lélegzettel figyelem, hogy mit fog mondani. Fojtogató érzés kerít hatalmába és tovább vergődve próbálok felébredni. Nem éretem miért nem vagyok képes irányítani ezt az egész álom dolgot és nagyon bosszant.
- Visszamegyek a zárdába… Persze csak akkor, ha az angyalok ezzel megelégszenek és békén hagynak titeket… Nem akarok háborút… ez lesz a legjobb megoldás… - ennek hallatán teljesen kiborulok és tovább vergődve próbálok magamhoz térni. ~ Luna eszedbe se jusson… ébresszetek már fel, apám nem hagyhatod!! ~ kiabálom torkom szakattából, de persze nem hallanak. Kétségbe vagyok esve, mert nem lennék képes még egyszer elviselni Luna hiányát.
- Sat őrjöngeni fog… - fejti ki apám teljes nyugalomban, amitől még inkább felhúzom magam és szinte már tombolok a tehetetlenségtől. Lelkem mélyén tudom, ha képes lennék lecsillapodni talán tudnám irányítani ezt az erőt, de nem a nyugalmamról vagyok híres, így ez ebben a szituációban lehetetlen vállalkozás.
- Tudom, de majd megnyugszik… Nagyon szeretem őt… Mindennél jobban és ez a döntés nagyon nehéz, de nem hagyhatom, hogy halomra gyilkoljátok egymást miattam. Nem is tudom, hogy mi le ne a legjobb. El szereznék búcsúzni Sataneltől, de tudom megpróbálna lebeszélni és visszatartani és amennyire szeretnék vele maradni ez sikerülne is neki, ezért majd csak akkor ébreszd föl, ha már elmentem… - megöleli testem én pedig tovább őrjöngök a tehetetlenségtől.
- Rendben, tiszteletben tartom a döntésed, de nem hiszem, hogy a fiam is így fog tenni. – kezdem egyre kevésbé érteni apám, tudom, hogy mindenhez higgadtan áll hozzá, de mi lesz a nagybecsű terveivel? Mammont akarja és ez nem fog összejönni, ha Luna elmegy, akkor mégis mi jár abban a csökevényes, eltorzult agyában? Fel akarok ébredni, hogy visszatartsam Lunát. Lassan föláll és elindul az ajtó felé.
- Egy ölelés? – kérdezi apám, mire csak egy halk nevetés hagyja el szerelmem ajkait.
- Ugye csak viccelsz? Álmaidban talán… a  szónoklat ellenére haragszom rád, és nem érted teszem amit teszek… - mondja rideg hangon, ami elég szokatlan tőle, majd kisétál én meg ordítva próbálok észhez térni, majd mély levegőket véve szajkózom magamnak, hogy higgadj le. Próbálkozásom meg is hozza gyümölcsét és lelkem visszatér testembe, majd felébredek, egy ordítás kíséretében. Azonnal kipattanok az ágyból és kirohanva ragadnám meg Luna karját, hogy visszarántsam, de apám elkap és vissza taszítva egy gömbbe zár, pont olyanba amibe én zártam Lunát.
- Engedj ki hallod?! Luna kicsim ne tedd, ne… kérlek könyörgöm, én megoldok mindent, elsimítom a dolgokat, csak ne tedd… Nem bírom elviselni a hiányod … Megölök bárkit, csak mond kivel végezzek!! – dörömbölök a gömb falán, de nagyon erős, és bár itt-ott megreped mégsem tudom áttörni. Nagyon mérges vagyok, most bárkit meg tudnék ölni. Testem lángol, és szemem felizzik, kezdek démoni formát ölteni ezért Asmodé otthagyja a csatát, ami a nagy zűrzavarban lecsillapodott, és mindenki érdeklődve figyeli mi bontakozik ki ebből a jelenetből. Régi mentorom apám mellé áll és ő is erősíteni kezdi a falat, ami nevetséges, így már biztos, hogy esélyem sincs a szabadulásra.


Hentai Chibi2012. 03. 05. 17:28:29#19637
Karakter: Gabriel / Luna /
Megjegyzés: bátyusnak ~ Satanel-nek


Ott vagyunk ketten, magányosan. Én vissza akarok menni Satanel-hez, ő itt akar maradni örökre. De ez így nem jó! Valamenyikönk vágya nem teljesülhet. Vajon Satanel eljön értem? Szomorú vagyok, de nem tudok sírni. Hiányzik Satanel.
- Szia… Miért vagy itt egyedül? – a gyermeki hangra felkapom a fejemet. Ezek a szemek ... Satanel! De olyan más ... Haja a földet verdesi ... Olyan tündéri pici fiú! Tényleg nagyon aranyos gyermek. Rögtön fel is állok helyemről és figyelem mi lesz. Pici Luna fel sem figyel rá, csak tovább itatja az egereket. Csak ül velem szemben és vár.
- Miért nem nézel rám Luna? Satanel vagyok… -igen tudom! Luna nézz rá!! Ő segít! Miért nem nézek rá? Hiszen ő Satanel! Nem látna engem? Csak a kislányhoz beszél, engem figyelembe se vesz ... – Nem emlékszel rám? … Tudom máshogy nézek ki, mert gyerek vagyok… amit magam sem értek, de nézz rám… én vagyok az… - a pici Luna csak megrázza a fejét. Kérlek nézz rá, szólj hozzá.
- Nem nézhetek rád… Nem szabad a szemeim… - oh igen, a tiltás. Nem szabadott senkire sem néznem. De most nem látná senki ha megszegné a szabályt!Megfogja kiskori énem kezét és felmeli pici fejét, hogy a szemébe nézhessen. Hát igen, Satanel márcsak ilyen. El is mosolyodok kicsit. 
- Látod az én szemem sem átlagos… - kedves mosolya érzem megnyugtatja gyermeki lényemet. Olyan mint egy baba ...Melegség járja át testemet mikor megöleli a kicsit. Megnyugtató és kellemes. Érzem már nem is fél annyira.
- Gyere ki velem a napra játszani… vigyázni fogok rád, nem bánthat senki… de itt sötét van, és hideg, nyirkos. Kint süt a nap, fogócskázhatnánk… - érzem ez nagy csábítás neki. De hol itt a nap? És ha kimegy én vissza térhetek? És ő egyáltalán hogy került ide? Majd ha felébredek megkérdezem tőle.
- Velem maradsz örökre? – szemei még mindig könnyesek. Mit fog erre mondani? Ha itt vele marad a valóságban mellettem lesz? Várom mit fog válaszolni. A pici kiváncsian várja a választ, amit meg is kap. Satanel megfogja a kezét és kivezeti az udvarra. Ahogy ők kilépnek a napos, virágos rétre én levegő után kapkodva térek magamhoz.
#####

- Ne szórakozz Karin! Satanel nem csak a te fiad, hanem az enyém is! Nem játszhatsz vele és a lányommal kedved és kényed szerint! - erre ülök fel és döbbenten pislogok körbe. Szóhoz sem tudok jutni. Mit mondott? A lánya?? És a fia? 
- A..Apa? - nézek rá elég értetlenül, mire rögtön felém fordul. A szemei akár az enyémek. Egy pillanatra szóhoz sem tudok jutni. Satanel apja az enyém is?? Na ne, hogy Lucifer lánya vagyok!!!! 
- Luna. - sietne oda hozzám, de nem hagyom. Nem tudom mitől félek, de ez is bennem van a düh mellett. Hazudott nekem! Mindkettő!
- Ne merészelj a közelembe jönni! Ott állj meg! - nem kérem, hanem a szokásos nyugodtságommal ellentétben parancsolom. Nem jöhet közelebb! Satanel-re pillantok. Ajkai lilák és nem lélegzik. Miért nem lélegzik? Miért nem térr magához? Hatalmas aggódalom kerít hatalmába. 
- Érted ment. - feleli higgadtan. Hogy tud ilyen nyugodt lenni mikor a fia ott van? Hol is?  - Most benned van. - mutat fejére. - A kiskori éneddel ...
- Kérdeztelek? - morranok rá. - Nem vagyok hajlandó veled tárgyalni! - játszom a sértődöttet. Satanel kérlek gyere vissza hozzám. Megfogom kezét. Arcomon könny folyik végig mikor megérzem mennyire jég hideg ... 
- Kérlek csak ne halj meg, inkább gyere vissza. 
- Velem nem tárgyalsz mert titkoltam ki vagyok, de a bátyádra nem is haragszol? - nem is meglepett. Még ezt is higgadtan kérdezi és nem tudok rájönni mit is érez tulajdonképpen. Vannak ennek egyáltalán érzései? 
- Mindketten hazudtatok és ezen semmi sem változtat! - elindul felém. - Távozz tőlem de gyorsan! Ne érj hozzám! - kelek fel az oltáról, amit majdnem egy esés kisér. Gyönge vagyok még, de ha kell még így is harcba szállok vele.
- Na de Luna, gyermekem. - ez a tekintet. Félek is és nem is. Gyűlölöm is meg nem. Szembe kerül velem. - Had öleljelek meg ... 
- Ne merészeld! - lököm el kezét és arébb lépek tőle. - Milyen apa az, aki hagyja, hogy távol tartsák a lányától?
- Értsd meg, nem volt más választásom. - erre elnevetem magam. Még hogy nem volt. Ő Lucifer! Mégis, hogy állíthatták volna meg? Rossz kifogás. 
- Jobb nem jutott eszedbe? Állj meg ott! - parancsolom ismét mikor közeledik felém. Harcra kész vagyok. Már épp ütnék mikor arra leszek figyelmes, hogy Satanel is magához tér. Döbbenten nézem őt. 
- Satanel. - sietek mellé, ám eszembe jut, a tény, hogy becsapott. Te jó ég ... Lefeküdtem a bátyámmal!! Ez a tény szinte sokként ér. Oké, ez egy kicsit durva ... - Hazudtál nekem! - vágom pofon és távozok is. Nem érdekel mit fog szólni.

Kint azt sem tudom merre megyek, csak el innen. Arcomon sűrűn folynak a könnycseppek. Aztán egy rétnél megállok és szinte térdre rogyva zokogok. Mindenki hazudott nekem! Tudták, hogy Satanel a testvérem és eltitkolták! Ő is hazudott nekem! Mindenki csak hazudni tud nekem! A szívem fáj ... 
- Luna ... - felnézek és Gabriel áll elöttem. Általában örülnék neki, de nem egy ilyen helyzetben. Legszívesebben megölelném és úgy sirnék tovább, de nem teszem. Könnyeim csak mégjobban megerednek. Hagyjon ő is békén engem!
- Becsaptál te is ... Pont te akiben gyermekként a legjobban bíztam. - szipogom. - Tudtad és mégsem szóltál! Kerestek és ti elválasztottatok tőle! 
- Luna az életed múlott rajta. Az Úr és Lucifer közt köttetett egy alku, ami akadályozta, hogy találkozhass vele, de így életben maradhattál. Máskülönben ...
- Máskülönben? - törlöm könnyeimet. Mérges vagyok és csalódott. És jelenleg mindenkire akiben megbíztam haragszok! 
- A születésed után halál várt volna rád. - amit mondd ... Még a hideg is kiráz. - És most ... Többen vadászni fognak rád. - erre nem, hogy jobban érezném magam, de méginkább kiakadok. Most meg már meg is akarnak ölni?? A medált veszem kezembe és a követ nézem. 
- Te mit tennél a helyemben Gabriel? - leül mellém, hátát a cseresznyefának dönti és a kék eget kémleli.
- Szerintem ez egyszerű. Most mérges vagy, mert úgy érzed becsaptak. Satanel a testvéred, de nálatok ez nem lenne vérfertőzés ... Szóval a kérdés csak az te mit érzel. Még mindig megszülnéd Mammon-t? - ezen el kell gondolkodnom, mire válaszolok. Nem is tudom. Szeretem igen, de a testvérem! Nem is tudom mit szabadna éreznem iránta. 
- Hát igen ... szeretem de félek. - felelem őszintén.  - És Mammon ... én szeretném azt a picit ....
- Luna fontos vagy nekem. Én szeretlek és azt szeretém ha boldog lennél. Satanel mellett az vagy? - erre picit bólintok. - Hát akkor még mire vársz? Menj vissza hozzá. Neked mellette van a helyed. Elmosolyodva ölelem meg. Igaza, van. Nekem Satanel mellett van a helyem, még ha a tesstvérem is és én bele szerettem. Mert igen, én úgy érzem szerelmes vagyok Satanel-be és meg fogok szülni Mammon-t. Ez ellen senki sem tehet semmit!
- Köszönöm Gabriel! Köszönöm szépen! - ezzel már futni is kezdek vissza felé. Satanel ... Remélem nem haragszol rám. Viszont Lucifer ... Ő vele nem vagyok hajlandó tárgyalni.

Hirtelen szúrást érzek a bal vállamban. Majd egy erős ütést és az egyik fa tövének csapódva kötök ki. Ez fájt! Ki volt ez? Felnézek és Karin áll ott, cseppet sem boldogan. Már megint mi baja van velem?? Nem ártottam neki semmit, ő próbált megölni!
- Ezt nézd meg te fattyú mit tettél! - mutat efy elég csinos vágást a torkánál. - Ezek után kinek fogok tetszeni te kis patkány? - gonoszkás mosollyal arcomon kelek fel a földről. Azért jó pár csontom fáj, a vállamról meg ne is beszéljünk. 
- Nem mintha világ szépe lettél volna. Különben Lucifer nem az én anyámért lett volna oda. - vigyorgok.
- Te korcs azt is megbánod, hogy megszülettél! - fenyeget és rám támad. A harag sosem jó, ha az vezet akkor a küzdelem halálra van ítélve. Viszont fegyver nélkül én is ... Francba!!!
- Luna! - fordulok és már el is kapom a kardot. Remek, legalább ez van. Csak bólintok Gab felé és védekezek. Nem nagy dolog Karin támadását kivédeni, csak a harag irányítja és elhamarkodottan cselekszik. Angyalom pedig, mintha tudná, hogy nem engedném közbe avatkozni inkább távozik. Vagy csak egyszerűen nem akar bántani, hisz mostmár, hogy tudom az igazat az angyalok is rám fognak vadászni. Remek ... Azt hiszem nem fogok egy jó ideig unatkozni ... 
- Miért nem tudsz csak megdögölni mint az anyád? - csattanok egy rohadt nagyon az egyik fán és azt hiszem ha eddig még nem, most csúnya bordarepedéseket szereztem ... Nehezen kelek fel és készülnék védekezni, mire valaki megragad és már el is tűnünk onnan.

- Jaj te gyermek. Mindig bajba kerülsz? - Alexis néz rám aggódo tekintettel. Miért jött értem? Egyáltalán miért aggódik ennyire értem? - Lucifer nagyúr nagyon nem örülne neki, ha bajod esne. - oh, remek. Az apám ... Mindenki erre van ráakadva??? 
- Nekem az a ... az a ... Nem az apám!!! - akadok ki. Nekem ő nem az apám! Már abban sem vagyok biztos, hogy engem lát és nem az édesanyámat. Mami ... Hogy tudtál bele szeretni egy ilyenbe?? 
- Luna nyugodj meg. El kell innen tünnünk, sokan keresnek téged. És Karin is nagyon mérges rád ... 
- Neki mi baja van velem? Hiszen nem is érdekel ki ő, nem hogy elvenni tőle a drága Lucifer-jét vagy akármi!! - rogyok össze. Kimerültem ... Valamiért ez a harc most nagyon legyengített. 
- Te vagy az első aki túlélte Karin piszkos kis játékát és te vagy az első aki meg is sebesítette. - mosolyog rám kedvesen. - Ez a baja csak veled, hogy erősebb vagy mint hitte. Tudod még senki sem élte túl ezt, mert vagy öngyilkosok lettek vagy a végén végzett  velük Karin. De te ... Megsebesített téged, de te is őt. Valahogy képes voltál rá és ő kénytelen volt megfutamodni, ha fontos neki az élete. Gyere, apád vár. 
- V-várj!!! Én ezt nem értem ... Nekem nincs képességem, csak egy lány vagyok ... Az egyetlen amit tudok az az, hogy a halált előre érzem ... Tudom, hogy valahol baj lesz és ha elég gyors vagyok megakadályozhatom. Meg látom akkor is az angyalokat, démonokat, mindet mikor az emberek elől elrelytik magukat. Nem mutatkoznak emberi alakban ,de látom őket ... Akkor mégis miért lenne nagyobb hatalmam mint neki? Félig halandó vagyok ..
- De Lucifer az apád. - kapom a rövid választ. - Ez épp elég. És ki tudja, lehet még nincs erőd. - mosolya megnyugtat. - Na gyere. - nyújtja felém kezét és én elfogadom. Felsegít a földről és elindulunk. Út közben mesél. Anyámról és arról mennyire gyönyörű nő volt és hogy képes volt elérni Lucifer belé szeressen. MEsél a születésemről, hogy apám mennyire várt rám és azt is elmondja ő maga mennyit figyelt rám apám kérésére. 
- Szóval te mindig mellettem voltál? - lepődök meg.
- Persze. - mosolyog büszkén. - Nagy megtiszteltetés volt figyelni, hogyan cseperedsz. Még az apácák közé is beszöktem miattad. - dicsekszik, amin én is elmosolyodok. Boldogan hallgatom mit mesél, de főleg mikor Satanel-ről van szó. Milyen volt gyermeknek, milyen volt mikor megtudta én leszek ... Milyen volt mikor elvettek tőle engem.
Nagyon fontos lehettem neki ... Ő tényleg szeret engem.
Közel vagyunk mikor valami majdnem eltalál. Rémülten fordulok meg. Na neeee!!! Démoni és angyali erőket egyaránt érzek. Mi ez? Valami versenyezzünk ki öli meg elöbb kicsi Luna-t?  Mert nekem ez nagyon nem tetszik. Kardomat már valahol Karin ellen elvesztettem ... Döbbenten nézek az elöttem állokra és igyekszem rájönni ki ki és mi az ereje.
Rafael, Uriel, vannak lélekzabáló pokolfajzatok, a többiről meg fogalmam sincs. Sok erő keveredik, nehéz megállípítani kihez mi tartozik a démonok közt. Bukottakat viszont nem látok, legalább ők nem akarnak végezni velem.
- Na neee... Te nem adod fel soha? - nézek Karin-ra kissé kétségbeesetten. Ez nem lehet igaz. 
- Azt hiszem futnod kellene Luna ... - Alexis javaslatát megfontolva, igazat adok neki, meg nem is. Fegyverem nincs ... De maximum majd gyorsan szerzek valamenyiktől egyet, mikor lefegyverzem. 
- Majd megoldom, de nem futamodok meg! - állok mellé. Ha meghalok, hát meghalok ... De nem futamodok meg ...
- Ne most kezdj el hősködni kicsi Luci. - ránt hátra, ami kissé talán erősre sikerül, mert a karjaiban kötök ki. Arébb rak maga mögé, kezében kardja. 
- Kicsi Luci? - morranok rá. Oké, hogy Lucifer az apám, de nem vagyok kicsi Luci! 
- Az. Most pedig futás haza! - lök rajtam egy kicsit. Szúros tekintettel rá nézek. Belial neked annyi!! De inkább mégis futásra fogom mikor támadnak, hisz nekem még a világra kell majd hoznom Mammon-t, így nem lenne jó most meghalni. 

Szedem a lábaim ahogy csak tudom, de érzem van aki még a nyomomban van. Látom a házat, de mégis, olyan távolinak tűnik. Mint kicsiként, mikor védelmet keresve menekültem ... Akkor még nem tudtam, hogy számomra a jó a rossz és fordítva, de már tudom. 
Pengét sebzik meg karomat és vállamat. Érzem, hogy a nyakamat is megvágja valami. Egy vágás a lábamon, térdre rogyok, de nem állhatok meg. Felkelve tovább futok, be az ajtón.
Sikítva huppanok fenékre és egy éles kard áll bele az ajtóba. Ha most álltam volna az tuti a szívemen ment volna keresztül. Angyali erőt érzel, egy szeráfét ... Vissza lököm magam állásba.
- Satanel!!! Satanel!!! - kiabálom, ahogy a lakásban futok egészen hozz.- Sat ... - mellkasának ütközök és könnyes szemekkel ölelem. - Sajnálom ... sajnálom ... Kérlek ne haragudj rám, én nagyon szeretlek. - zokogom még mindig őt ölelve. Fel sem nézek, análkül si tudom, hogy Lucifer is jelen van. Úgy érzem, én haza jöttem. 


narcisz2012. 03. 04. 14:46:45#19612
Karakter: Satanel
Megjegyzés: Lunácskának.


- Ezek a csodás kék szemek ... – pirul ki pofija. A szemeimről beszél? Jól esik, hogy szépnek látja őket, más véleménye sosem érdekelt, de az övé fontos számomra.

- Kislányként láttam már. Ma álmodtam és olyanokat is láttam amiket már rég mély feledésbe taszítottam. Emlékek, amik bánattal töltenek el, de van köztük szép is. – amikről beszél ledöbbent, talán tényleg emlékszik rám? Az lehetetlen, kicsi volt, és mindig ügyeltem, hogy ne vegyen észre, vagy legalábbis, ne tudjon megfigyelni.

- Emlékszel rám? – kérdezek vissza, ami kicsit talán elszólás is, hisz elvileg én nem találkoztam vele régen.

- Nem teljesen, de láttalak. Ott voltál a parton, mikor reggel felkeltem. De rögtön el is tüntél ... És ... Apával is álmodtam, de az arcát akkor sem láttam rendesen. De azok a szemek mint az enyémek. – igen a parton, akkor ott, tényleg kinyitotta a szemét. Bántották, és én nem bírtam ki, hogy ne menjek oda. Álmot küldtem rá, hogy megnyugodjon. Nem szerettem látni mikor sír, az engem is elkeserített és feldühített.

- Satanel ... Milyen Lucifer? Kérlek mesélj róla ... –gondolataimat hangja szakítja félbe, és apánkról kérdez. Érzem a hangjában, mennyire vágyik egy apára. Mitől vagyok ilyen érzelgős, ha a közelemben van? Elgyengít, vagy erőssé tesz?

-  Hogy milyen? Ezt nehéz megfogalmazni ... Erős, határozott, néha manipulatív ... És nagy nőcsábász. Kiismerhetetlen és sosem tudhatod melyik tettével mit akar elérni ... De mindig kimérten viselkedik és tudja mit miért tesz. – felelem kicsit ködösítve, de valahol így van ez. Senki sem ismeri igazán Lucifert.

- És apának milyen? -

- Apának nem is tudom ... Rég voltam már gyerek, de azt hiszem nem volt rossz apa. Mindig ott volt ha kellett, de már egy ideje nem kimondott apa fia kapcsolat van közöttünk ... Persze még mindig a fia vagyok és büszke rám, de már nem pátyolgat. – felelem teljesen őszintén. Szeretem Lunát ez nem vitás, mint testvért és mint nőt is, nekem ő a minden, bármit megtennék érte, és ez a felismerés csak mostanában hatalmasodott el rajtam. Talán meg is rémít kicsit, ami furcsa, hisz semmitől sem félek.

- Értem. – mosolyodik el, amitől késztetést érzek, hogy megcsókoljam.

 - És az én apám? – az apja, már megint ez a kérdés, nehéz visszafogni magam, hogy ne áruljam el ki az apja, de nem tehetem, pedig tudom, boldoggá tenném vele, meg persze valószínűleg halálra rémülne, de boldog is lenne.

- Hát nem is tudom, nem ismerem annyira. Majd eljön az a férfi és biztos vagyok benne, hogy ő majd el tudja neked mesélni. – kitérő választ adok, jobb ez így.

- Na és a testvérem? Ő milyen? – szemei megcsillannak, ahogy engem említ. Micsoda szeretettel mondja ki, hogy testvére van, ez aranyos.

- A testvéred nagyon szeret téged. És sokat figyelt, mikor kicsinek sírtál. Nagyon mérges lett, mikor elvittek abba a kolostorba. Dühöngött, mert veled akart lenni ... vigyázni rád ... De nem tehette. – ez pontosan így volt. Oda akartam menni, hogy kiirtsam mind, aki elválaszt Lunától.

- Szeret engem? – ölel meg. Átkarolom és magamhoz vonva hallgatom örömét.

 - Ez annyira jó, boldoggá tesz, hogy ezt elmeséled nekem. Remélem vele is hamar találkozhatok. De ... Nem értem. Miért nem tehette? Miért nem lehetett mellettem? És vajon neki is olyan a szeme mint nekem? – pont úgy kérdezi mint kisgyerekként, mikor sírva könyörgött, hogy jöjjünk el érte, vagyis apánkért, mert a létezésemről nem tudott.

- Mert rá ugyan az vonatkozott, mint apádra. Nem árulhatta el, hogy kicsoda, és mivel az angyalok úgy döntöttek, hogy ne legyen a közeledbe eltüntettek téged a szeme elöl ... Megelégelték, hogy éjjelenként téged figyel. A szemei pedig nem olyanok ... más az anyátok. – tovább ölelem, és simogatom, amíg szép lassan elnyomja az álom. Nézem édes szuszogását, órákon keresztül mint régen. Haját cirógatom, és fel sem merül bennem, hogy eközben egy vérmes szuka figyel minket. Démoni erejét ügyesen takarja, hisz még jelenlétéről sem árulkodik. Nyugodt vagyok és békés, nem kínoznak agresszív és vérszomjas gondolatok. Ezt csak Luna közelében érzem. Számomra ő az igazi csoda, a teremtés hozzá képest, egy nulla. Lassan szédülni kezdek, de szépsége annyira elaltatja figyelem, hogy észre sem, veszem, álmot bocsátanak rám. Szemeim leragadnak és álomvilág földjére repülök, ahol csodaszép kedvesemmel, Lunával heverészem, egy mezőn. Ismerős a mező, de most nem figyelek oda rá. Talán pont ezért tudták elaltatni figyelmem, mert ez egy kellemes álom. Lassan mégis feleszmélek, és felülve kőrbe nézek a pusztaságon. Hegyek, és vízesés. Tudom hol vagyok, ez a köztes világ, anyám kedvenc helye. Miért vagyok itt? Mi történik körülöttem? Ér el villámcsapásként a felismerés. Kedvesemre nézek, aki kedvesen mosolyog, majd szertefoszlik milliónyi sziromra. Felpattanok, és kőrbe tekintve, hatalmasat ordítok, míg végül az ágyon találom magam ismét. Felülve ugyan úgy ordítok, mint az álomban. Apám ül az ágyam szélén, és csak néz rám. Oldalra kapom fejem, Lunát keresve. Nincs mellettem, ezért ismét hallgatag apámra nézek.

- Hol van Luna? Válaszolj!! – ordítok rá, idegesen. Tudom bajban van, és anyám keze van a dologban. Nem válaszol, csak néz, annyira utálom mikor ilyen kimérten viselkedik.

- Higgadj le fiam… - feleli teljes nyugalomban. Az nem lehet, hogy őt ennyire hidegen hagyja Luna sorsa, hát csak én érzek ebben a tetves családban?

- Mi az, hogy higgadjak le??! – morranok, rá, és kilépve az ágyból, egyre inkább fokozott hangulatom miatt, hajam önálló életre kelve, lobogni kezd akár a tűz. Testem izzani kezdenek, démoni jeleim, és a ház megvetemedik hatalmas erőmtől. Képtelen vagyok uralkodni indulataimon, meg akarom ölni azt a szukát, aki anyámnak nevezi magát.

- Hol van Luna?! Az a szuka elvitte igaz?... Az oltár… megölöm - nézek dühösen az ajtó felé.

- Állj le… - lök kicsit vissza, de semmi haszna. Kilépek mellette, és gyorsabban termek ott annál az elátkozott kőnél, mint ahogy Lucifer mozdulni tudna. A szuka már nincs ott, de az én gyönyörűm a kövön fekszik, és vérzik. Azonnal meggyógyítom sérülését, mire apám is befut.

- Már nem vérzik, de nem nyitja ki a szemét! Miért nem nyitja ki??!! – tekintetem vörösen izzik, még a szemem fehérje is. Apám közelebb lép, és hajam kezdi simogatni. El sem hiszem, hogy ettől most komolyan vár valamit? Elütöm kezét, nagyon durván, és rámordulok.

- Ez most nem segít!

- Pedig le kell nyugodnod… Anyád álomban hagyta őt, talán megzavartad, a hevességeddel. Mondtam, hogy higgadj le, most aztán hogy fogjuk kihozni onnan Lunát? A forró fejed, az a legnagyobb probléma… Meg kell találnunk anyádat, csak ő hozhatja vissza… de úgy elbújt, hogy még én sem érzem a jelenlétét. – gondolatok cikáznak fejemben. Az én hibám? Igen, az enyém, de nem a haragom miatt, hanem, hogy nem voltam elég éber. Tisztán akarok gondolkodni, de Luna nélkül nem megy. Szenvedek, utoljára akkor éreztem ekkora fájdalmat és zavart, mikor elvették tőlem Lunát. Megállok és az oltárra támaszkodva nézem arcát.

- Bemegyek hozzá… - suttogom, mire apám, rám förmed.

- Eszedbe se jusson!! Örökre az elméjében ragadhatsz… - felnézek rá, tekintetem üres, és hideg.

- Akkor az elméjében maradok örökre… Ha ő ott jobban érzi magát, nekem megfelel… Nem érted igaz? Most először nem értesz semmit. – tényleg értetlenül néz rám, talán meg is rémíti, hogy képes lennék feláldozni magam.

- Ha a világ megszűnne létezni, én létrehoznék egy saját világot, ahol csak ketten lennénk, és többé nem lenne képes senki ártani neki… és most bemegyek, te pedig nem tudod megakadályozni. – mielőtt elránthatna az én drágám közeléből, már testem erőtlenül zuhan testére, és lelkemmel elhagyva testem költözöm Luna buksijába. Apám mellé fektet, és megigazítja testünket, hogy minél közelebb legyünk egymáshoz. Talán azt reméli, így könnyebben találok majd vissza. Talán lehet is benne valami, mindenesetre, most inkább tűnök halottnak. Nem lélegzem és a szívem sem ver. Ez egy rövid ideig fenntartató állapot. Megérkezve, egy kietlen sivatagban találom maga. A szél süvít, és közel s távolban egy darab fát sem látok. Mi ez a kietlen üresség? Megfordul a fejembe, hogy drágaságom, bizony ilyen magányosnak érezte magát mindig. Fájdalom hasít szívembe, de nem mélázhatok.  A távolban egy hegynek, vagy épületnek látszó valamit pillatok meg, nem tudom pontosan kivenni, mert nagyon messze van. Összeszedem erőm és lépek egyet. Sietni akarok, de nem megy. Magamra tekintek, és kezeimre. Megpróbálok tüzet gyújtani, erőmmel, de nem megy. Erőtlen vagyok ezen a helyen. Ez csak tovább nehezíti a dolgom. Nekifeszülök a süvítő szélnek és karom szemem elé téve indulok, célom felé. A vihar egyre fokozódik, már nagyon fáradt vagyok, az órákon át tartó séta miatt. Végre elérem célom, egy épület az, de csak ajtaja van, és úgy tűnik ez is a nagy semmibe vezet, viszont ez egyetlen támpontom, és erő nélkül nem tudom megállapítani, hogy Luna bent van e, de mély levegőt véve belépek. Azonnal elmúlik a süvítő szél, bántó zaja, és a csend veszi át az uralmat. Egy hosszú folyosó van előttem, amit halovány fény világítja meg. Elindulok ismét, már alig van erőm, és valami fura oknál fogva, minél beljebb megyek annál gyöngébbnek, és fiatalabbnak érzem magam. Mi ez az egész? Mire a folyosó végére érek, hajam már ismét hosszabb, mint lábaim. Ezt utáltam a legjobban gyerek koromban, hisz a hajam mindig ilyen hosszú volt, és folyton ráléptem. Belépek a folyosó végén lévő szobába, és megpillantom Lunát. A felnőtt Lunát nem is látom, és nem is hallom, csak a kicsit. Odasétálok hozzá és leülök vele szembe. Sír, és lehajtott buksival szorítja karját mellkasához.

- Szia… Miért vagy itt egyedül? – gyermeki hangom, még engem is meglep, de érzem finoman kell felé közelítenem. Nem néz rám, fel sem emeli fejét.

- Miért nem nézel rám Luna? Satanel vagyok… - megköszörülöm torkom, de ettől nem kapom vissza a felnőtt hangom. – Nem emlékszel rám? … Tudom máshogy nézek ki, mert gyerek vagyok… amit magam sem értek, de nézz rám… én vagyok az… - nem emlékszik rám? A fiatal énje lenne itt? Egyenlőre sötétben tapogatózom, hogy mi lehet pontosan, de minél hamarabb ki kell derítenem, és eltűni erről a helyről, persze Lunával együtt. Megrázza a fejét, de még mindig nem néz rám.

- Nem nézhetek rád… Nem szabad a szemeim… - a csodás szemei, ugyan mi lehet velük a baj? Megfogom kezét és felemelem tekintetét.

- Látod az én szemem sem átlagos… - mosolyodom el kedvesen. Nagyon édes kisfiú vagyok, igazi baba, a hosszú hajammal, meg pláne. Könnyes szemeit letörlöm,és gyöngéden megölelem.

- Gyere ki velem a napra játszani… vigyázni fogok rád, nem bánthat senki… de itt sötét van, és hideg, nyirkos. Kint süt a nap, fogócskázhatnánk… - próbálom csábítani.

- Velem maradsz örökre? – kérdezi könnyes szemekkel. Vele maradni? A kicsi, gyámoltalan Lunával, hogy soha többé ne legyen magányos? Régen ez volt minden vágyam, de ha vele maradok, a szerelmem veszítem el, és az életem. Egy részem nagyon is a pici szépséggel szeretne maradni, de a felnőtt énem, amit már egyre távolabbról hallok, azt ordítja, nem maradhatsz. Mégsem mondom ezt ki, csak bólintok, és megfogva kezét felállok vele együtt, majd elindulunk kifelé. Kiérve már nem a folyosó fogad, hanem egy csodaszép virágokkal teli rét. Vidáman nevetgélve szaladunk ki és fogócskázva nevetgélünk. Pont mint gyermekként kellett volna, ez a légkör annyira felszabadít, hogy megfeledkezem magamról, az idő múlásáról, és arról a tényről, hogy bármennyire is jó itt, nem maradhatok. Felnőtt énem sem hallom már, de kezdek egyre jobban kimerülni. Luna, már abban a pillanatban felébredt, ahogy kiléptünk a mezőre, de az én szemem csukva, és nem tér vissza az élet. Le kell ölnöm, mert nagyon fáradt vagyok, zihálok, és nem bírok lépést tartani Lunával.

- Várj… kifáradtam… - suttogom. Leül mellém. Édes mosolyába teljesen elveszek. Valójában haldoklom, és odakinn testem egyre fakóbbá és ridegebbé válik. Egy alak áll elénk. Felnézünk rá, de én már elég erőtlenül. Én vagyok az, a saját felnőtt énem, és elég vacakul festek.

- Satanel, nem maradhatsz itt…

- De megígértem Lunának… Nélkülem magányos… Bántják és fél… - próbálom megmagyarázni magamnak, de ez nem a valóság. Luna már nem gyerek, ez csak egy emlék.

- Ha maradsz a felnőtt Luna is magányos lesz, pont olyan magányos mint ő… Ez nem valóság… Bennem csak megbízol nem? – kezét nyújtja, de vonakodom elfogadni. Lunácskára nézek, könyörgő tekintetébe. Nem akarom magára hagyni. A táj kezd átalakulni, és a virágok elhervadnak, a táj kifakul és élettelenné válik, ahogy kezem egyre közelebb kerül felnőtt énemhez. Fáj a lelkem, de tudom, mennem kell. A kicsi lány nem szól, csak sírva fakad, amitől úgy érzem becsaptam. Megfogom felnőtt énem kezét és összeolvadunk, majd pillanatok alatt lépek vissza testembe. Úgy ülök fel, mint egy fuldokló ember, aki végre kibukkanva a vízből levegőhöz jut. Arcomba élet költözik, ajkaim még lilák, testem remeg, és sajog. Alig vagyok magamnál, de látom, apám és Lunát. Nem értem a helyzetet, vagy inkább még fel sem fogom, meddig voltam Luna testében.


Hentai Chibi2012. 03. 01. 10:16:16#19521
Karakter: Gabriel / Luna /
Megjegyzés: egyetlenemnek ~ Satanel-nek


 - Sosem hagylak magadra… Én a tiéd vagyok, te pedig az enyém… Apád mindig figyelt téged, most is, de el kell fogadnod, hogy sajnos nem lehetett veled, a sok bánat amit az emberek neked okoztak, már nem számít. Megfizettek érte mind, én tudom. A testvéred mindig gondoskodott róla, hogy azok akik igazán ártani akarnak neked, ne legyenek a közeledben és megfizessenek a gonoszkodásokért. Fel sem tűnt neked, hogy aki kegyetlenül bánt veled, nem sokkal később életét veszítette? – erre hirtelen kapom fel a fejemet. Amennyire sikerült megnyugtatnia, most olyannyira fel is zaklatott ezzel. Azok az emberek miattam haltak volna meg?? 
- Miattam? Azok a balesetek miattam? – esek kétségbe. Én ezt nem akartam ... Miért történik minden rossz miattam? 
- Nem, nem miattad, hanem miattuk, így tudtak téged megóvni. Ne szomorkodj szépségem, inkább pihenj kicsit. – eldönt az ágyon és arcomat kezdi simogatni, ez mindig megnyugtat és el is alszok. 
Álmomban máshol járok, messze innen és minden békés. Sok minden történik, sok mindent újra át kell élnem, ami hol megrémít és szívem szerint felkelnék, hol pedig megnyugtató ...

********** ****************            **************

- Takarodj innen haszontalan korcs! Semmi hasznod sincs, nem tisztelsz te senkit! - sírva rohanok ki és a folyó partig meg sem állok. Ott aztán zokogva rogyok térdre. Annyira szomorú vagyok és magányos. 
- Annyira egyedül vagyok. - szipogom a vízzel szórakozva. Ujjammal meg meg zavarom a nyugodt víztükröt. - Mama, papa úgy hiányoztok. Miért nem jössz el értem? - és mégjobban sírni kezdek. Biztos van valahol nekem is egy apukám. De miért nem jön értem? Elvihetne innen ... 

********** ****************            **************

Vált a kép és én ismét megborzongok.

********** ****************            *********

Egyedül ülök kint és a csillagos eget bámulom. Csak most nézhetek fel, máskor nem lehet. Olyan szép a hold, teli hold ... Hold, mint én Luna. Vajon miért ezt a nevet kaptam?
Igyekszek másra gondolni, nem arra, hogy fáj a hátam, ahol megégettek. Olyan gonoszak! Pedig igazam volt, az a pap nem is pap volt hanem egy démon! De nekem nem hisz senki ... Mert én vagyok a kis gonosz árva ... Könnyek gyülnek szemembe és végül ott nyom el az álom a parton. Mikor kinyitom szememet a nap alig lehet fent. Tekintetem két csodálatos kék szempáron akad meg, de el is tűnik a fiú. Álmodtam volna?? 

********** ****************            **************

Satanel ébresztgetésére kelek  fel. Ismét az a mély csodás szempár. Eddig nem tudtam, hol láthattam, de most ... Most már tudom! Könnyek jelennek meg szememben az emlékektől és rögtön hozzá bújok. Nem akarok megint sírni.
- Luna szépségem, van itt valaki, aki beszélni akar veled. Ismeri apád, nagyon jól ismeri, sőt azt hiszem csak ő ismeri igazán… - erre, mintha minden rossz érzés megszünne és mosolyogva a férfi felé fordulok. Démon az biztos, de azt most pontosan nem tudnám megmondani mi a fajtája. Akárhogy próbálkozok nem megy. 
- Szervusz Luna. Jó végre beszélni veled, szemtől szembe. Satanel, azt mondja találkoztál Karinnal. – Satanel arébb megy, az idegen pedig közelebb. Azt mondta ismeri apámat. Remélem fog is mesélni nekem róla. 
- Igen találkoztam vele, és nagyon összezavart, de te ismered apám? Milyen, ki ő? – halmozom el kérdéseimmel. Annyira kiváncsi vagyok, közelebb is hajolok.
- Ezt nem mondhatom el, de beszéltem vele, és azt üzeni, nagyon szeret téged és fontos vagy neki, akár csak az édesanyád volt… Bocsánatot kér tőled, amiért nem védhette meg anyád, és nem lehetett melletted, de Satanel, idővel elvisz téged hozzá, majd ha terhes leszel, akkor az angyalok már nem érhetnek el téged… Addig viszont… - meglepődök mikor egy vörös köves medált ad át nekem. Ez ... Miért? 
- Ez apádé… Meg fog védeni téged.. – meglep ez az egész. Ő küldi nekem?  Ez apáé! Szemeim örömömben felcsillannak. Annyira boldog vagyok, mégsem dobott el magától. 
- Köszönöm… - suttogom édes mosollyal arcomon, de nem nézek fel. Ez most ... nagyon meghatott engem.
- Most mennem kell… - ez eléggé meglep. Máris menni készül? Miért? Nem szól, csak feláll és felveszi csuklyáját. De még ne ...  Satanel is felkell helyéről. Az idegen felé nyúlok, de Satanel fogja meg a kezemet. Még a nevét sem tudom ... 
- Majd máskor is eljön, de most mennie kell… - és el is tűnik. Csak mosollyal az arcomon a medált simogatom. Ez az övé, az én drága édesapámé.
Érzem, hogy leül mellém az ágyra és mosolyogva felnézek rá. Bekapcsolja a láncot ... El sem hiszem, hogy ezt viselem ... Annyira boldog vagyok, hogy mégiscsak kellek neki. 
Mikor Satanel szemébe nézek ismét eszembe jut amit akartam neki mondani.
- Ezek a csodás kék szemek ... - és kissé el is pirulok. - Kislányként láttam már. Ma álmodtam és olyanokat is láttam amiket már rég mély feledésbe taszítottam. Emlékek amik bánattal töltenek el, de van köztük szép is. 
- Emlékszel rám? - lepődik meg, bár azt nem tudom mi váltotta ki. Vagy mégsem ő volt, aminek kicsi az esélye, vagy meglepi, hogy kislány koromról ez megmaradt.
- Nem teljesen, de láttalak. Ott voltál a parton, mikor reggel felkeltem. De rögtön el is tüntél ... És ... Apával is álmodtam, de az arcát akkor sem láttam rendesen. De azok a szemek mint az enyémek. - majd váltok inkább. - Satanel ... Milyen Lucifer? Kérlek mesélj róla ... - kérem őt édesen nézve. Annyi mindent hallottam róla, de már nem tudom miben hihetek. Szeretném tőle tudni, hiszen mégis csak Satanel apja ...
-  Hogy milyen? Ezt nehéz megfogalmazni ... Erős, határozott, néha manipulatív ... És nagy nőcsábász. Kiismerhetetlen és sosem tudhatod melyik tettével mit akar elérni ... De mindig kimérten viselkedik és tudja mit miért tesz. - feleli. Ez egész érdekes.
- És apának milyen? - kérdezgetem tovább, közben kezét fogva ujjaival szórakozok most. Olyan hosszúak ...
- Apának nem is tudom ... Rég voltam már gyerek, de azt hiszem nem volt rossz apa. Mindig ott volt ha kellett, de már egy ideje nem kimondott apa fia kapcsolat van közöttünk ... Persze még mindig a fia vagyok és büszke rám, de már nem pátyolgat.
- Értem. - mosolyodok el, ahogy megpróbálom őt elképzelni gyermeknek. - És az én apám?
- Hát nem is tudom, nem ismerem annyira. Majd eljön az a férfi és biztos vagyok benne, hogy ő majd el tudja neked mesélni. - kicsit csalódott sohaj hagyja el ajkaimat. Hát ezt nem sikerült megtudnom, de nem adom fel. Újabb és újabb kérdések peregnek fejemben.
- Na és a testvérem? Ő milyen? - csillan fel szemem. A bátyám, az én nagy tesóm. Szinte csodálattal ejtem ki, hogy a testvérem.
- A testvéred nagyon szeret téged. - erre méginkább megörülök. Szeret a tesóm !! Ennél jobb hír kell? Nem. Hisz ez csodálatos. - És sokat figyelt, mikor kicsinek sírtál. Nagyon mérges lett, mikor elvittek abba a kolostorba. Dühöngött, mert veled akart lenni ... vigyázni rád ... De nem tehette.
- Szeret engem? - ölelem meg őt. - Ez annyira jó, boldoggá tesz, hogy ezt elmeséled nekem. Remélem vele is hamar találkozhatok. De ... Nem értem. Miért nem tehette? Miért nem lehetett melettem? És vajon neki is olyan a szeme mint nekem?
- Mert rá ugyan az vonatkozott, mint apádra. Nem árulhatta el, hogy kicsoda, és mivel az angyalok úgy döntöttek, hogy ne legyen a közeledbe eltüntettek téged a szeme elöl ... Megelégelték, hogy éjjelenként téged figyel. A szemei pedig nem olyanok ... más az anyátok. - ez egy kicsit meglep, mert úgy tudtam, hogy a gyermek az apa szemszínét örökli ... De nem teszem szóvá inkább. Arcomon újabb halvány mosoly fut végig, megpróbálom elképzelni testvéremet, végül Satanel-t ölelve nyom el az álom. 

#####

Mikor felébredek valahol teljesen máshol vagyok. Hogy kerültem ide? A táj ismeretlen, de nem is olyan messze egy falu van. Elindulok arra felé. Nem is emlékszem arra, hogy ide jöttem volna, viszont arra se, hogy egyáltalán a házból kiléptem volna ...
A falu ismerős ... De honnan?
Izgatott emberek rohannak el mellettem, rám sem hederítve. Automatikusan lehajtom a fejemet, hogy ne láthassa senki a szemem és most zavar, hogy csuklyám nincs rajtam. Miért ennyire izgatott mindenki? Követem a tömeget. Annyira ismerős ez a hely ... De nem tudok rájönni, tényleg jártam-e már itt.
- Lucia! Bűneidért most elnyeled méltó büntetésedet. Az ítélet máglya általi halál! - egy pillanatra talán még levegőt is elfelejtek venni. Lucia ... Ő volna az édesanyám??? Akkor  ez ... Ez az a falu ahol születtem és anyám halálának napja!! Döbbenten nézek körbe és próbálok átjutni a tömegen. Anyám szemében félelem, de nem tudom, hogy a haláltól fél ennyire vagy az én sorsomtól retteg. Meggyújtják a máglyát és égni kezd. A tűz engem is megrémít.
- Ne! Nem szabad megölni! Állítsák meg! - de senki sem figyel rám. Egy emberhez érnék, de ... átmegy rajtam. Mi ez? Ők nem látnak engem ... Mintha szelllem lennék... Mi folyik itt? Mi a franc történik velem? 
Szemeiben könny csillog, próbálok ránézni merre is néz. Hirtelen halvány mosoly, a lángok nőnek. Figyelem merre néz és mikor megvan elindulok arra ... Egy nő, kezében a gyermekkel, velem ... És teljesen ellepik a lángok anyámat. Ajkait fájdalmas sikoly hagyja el. Befogom fülleimet. Én ezt nem bírom hallgatni, nem megy! A mellkasom bent ... Annyira fáj!! 

Vált a helyszín, mintha valami idióta varázslat áldozata lennék, talán rabja a saját álmaimnak ... Most egy réten vagyok és ... Az én volnék 4  évesen? Bántanak, csúfolnak, megdobálnak a gyerekek és én sírva elrohanok.
Mindent érzek amit akkor, mintha most történne meg velem ez az egész és a fájdalom csak nő szívemben is. 
Próbálom megérteni mi történt, próbálom látni, amit akkor nem láthattam, hátha meglelem a kiútat. Az apám és a testvérem is figyelt rám ... Merre lehetnek? 
Éles szúrást érzek a mellkasomban ... Ez ... fájt! Mi történhetett? Rögtön magam után futok. 
Rémülten nézek a földön fekvő gyerekkori önmagamra és ... nem látom rendesen ki van ott ... Közelebb megyek, háttal van nekem. Hozzá érnék, hogy megfordítsam, de csak átesek rajta, mire megfordulok már nincs sehol. Miért nem tudok senkit sem megérinteni? Miért nem látnak engem?? A mellettem levő apró énemre nézek, akin nyoma sincs már sérülésnek és én sem érzek fájdalmat. 

Újabb váltás és ez az egész kezd megrémíteni. Végig láttam a gyermekkori önmagamat, minden rosszat és persze minden fájdalmat éreztem amit akkor. Látom magamat sírni és látok egy férfit az ágyam szélén, de ha szemben is van velem, csak a szeme amit rendesen látok ... Az a férfi akivel kint találkoztam, akinek olyan szeme van mint nekem ... Apa? Hát minden este mellettem volt? 
De időm sincs közelebb merészkedni, mert egy rideg helyiségbe kerülök. Látom megint magamat láncon.
- Kérem ... Könyörgök ne ... Kérem ... Anyám ne ... - de a zárdafőnökasszony, csak azt hajtogatja bűnhödnőm kell. Látom a keresztet, amit most fognak a testemhez szoríttani, hogy mélyen bőrőmbe égjen ... Már előre rettegek az érzéstől, mert tudom fájni fog ... 
- Nem akarom újra ... Én nem ... - török ki sírásban, ahogy az akkori énem is. A nő közelebb jőn és szinte ég bőröm azon a ponton. Össze esek a fájdalomtól. Körmeimmel saját bőrőmbe marok. Fáj!!! Ez nagyon fáj!! Nem csak testi, de lelki fájdalmat is érzek és most elöször fordul meg az a fejemben, hogy jobb lenne meghalni már! Felkiáltok a fájdalomtól, hangosan könyörgők ... Ő is és én is ... Mindketten szenvedünk ... 

Egy sötét helyen találom magam, remegek, sírok és rettegek. 
- Te miért vagy itt? - hüppögi egy lágy hang. Felnézek és meglátom őt ... Magamat. Alig lehetek négynél ismét több. Fél, retteg, érzem minden fájdalmát. - Te is bántani akarsz?
- Nem én nem ... - rázom meg a fejemet és közelebb merészkedek hozzá. - Tőlem nem kell félned ..
- Nocsak kis korcs, még mindig bírod? - az ördögi kacajra megfordulok és a rémülten felsikoltó kislányt magamhoz ölelem. - Pedig azt hittem végezni fogsz magaddal, de kénytelen leszek, én megtenni ezt ... 
- Ne merészelj hozzánk érni! Satanelt megint magadra fogod haragítani és  apámat is! - próbálok rá valamilyen hatást gyakorolni, de ő csak felnevet. Nem véletlen lehett itt a gyermekkori énem. Mi van ha csak akkor tud megölni, ha vele is végez? 
- Oh, hát persze ... Satanel és az apád ... - érződik hangjából a gúny. - Közelebb lép, de tekintete megakad a láncomon. - Ez ... Neked adta? - döbbent is, de emellett dühös és mintha féltékeny is lenne. - de ne hidd azt, hogy ez majd megvéd. Itt ő nem tehet semmit érted, ez az én világom! Végzek a lelkeddel, hogy a tested se élhessen. - kezében tör villan meg. 
Hirtelen találom magam egy oltáron és ő csak vigyorog. Ijesztő ... Félek! Próbálok Gabrielre gondolni, hogy segítsen, vagy akárki.
Satanel, apa, a bátyám, Gabriel ... Nem megy egy személyre koncentrálni, nem megy ebből a rémálomból kiszabadulni. A kés egyre közelebb van, megsimítja vele arcom, hasam, mellkasom ... Aztán a magasba emeli és lesújtani készül.
Satanel! Szinte látom magam elött ... 
- Nem félek tőled! - sziszegem. - Egy senki vagy aki még Lucifernek sem kellett! Nem tudsz nekem ártani, én feletted állok!
- Azt te csak hiszed. - állom nézését, ám mikor lesújtani készül lehunyom szemem.
Fájdalmat érzek és valami melegséget ... Kinyitom szememet. A kezem véres és ... Megszúrt ... A kicsi énem könnyes szemekkel mered rám, de velem szemben ott van ő is ... Karin!
Tekintete most más, félelmet tükröz. És ahogy jobban megnézem látom rajta a sérülést, ott ahol én is vérzek. Elmosolyodok.
- Ha már meg kell halnom, legalább veled együtt. - mosolygok. - Legalább megbűnhödsz ...

#####

Minden olyan sötét és hideg. Végig tapogatom magam, minden rendben van-e és ami meglep, nem vérzek, de sérülés sincs rajtam ... Hideg ködös hely. Megrémít, de nem csak engem hanem a mellettem levő csöppséget is. 
Miért vagyok még itt? Miért nem juthatok haza? Valaki! Valaki segítsen ki innen! Mi történik velem? Meghaltam és most várom hova fogok kerülni? Vagy élek? Azt mondta megöli a lelkem, hogy a testem se éljen ... Akkor én most be vagyok zárva ? A lelkemet bezárta volna mielött elmenekült? 
Ki akarok innen jutni ... Vissza ... Satanel-hez ... 


narcisz2012. 02. 29. 18:29:36#19508
Karakter: Satanel
Megjegyzés: Lunácskának.


Azok a fránya dolgaim, már megint elszólítanak, az én drágám mellől. Nem akarok sokáig távol lenni tőle, de sajnos, ezt megint el kell intéznem. Van egy alap feladatom a világban, ami tetszik vagy sem, az én reszortom. Ez a feladat nem más, mint a művészek lelkének istápolása, és átszállítása a túlvilágra. Mennyire unom ezt, mikor szemem kémlelik, és vagy lefesteni, vagy éppen versbe foglalni. Ritka ez a szemszín, szín és emberek között, a legtöbben sosem látnak ilyesmit. Igyekszem gyorsan intézni őket, de útban haza felé, összefutok Michaellel és dühödten megyek oda hozzá.

- Te nem döglöttél meg? Mégis miért lepődöm meg ezen, hisz te vagy Michael, apám kedvenc angyala nem? Mindig azt mondta te vagy a leg erősebb, mind közül… Nem hagyhatta, hogy elvessz. – morranok rá, mire elvigyorodik.

- Ez pontosan így történt… Ne vedd a szívedre… Már bukott vagyok, eladtam a lelkem Lucifernek, így már nem fogok ártani Lunának… - fejti ki és elsétál mellettem, majd még a hátam mögül megszólal.

- Ha szükséged van rám, a te szolgád lettem… Satanel nagyúr… - erre felé kapom a fejem, de már el is illant. Nem tetszik, hogy apám így mesterkedik a hátam mögött, és hadsereget toboroz nekem. Ez nem az én stílusom, és eszemben sincs háborúba vezetni a démonokat, vagy éppen bukottakat. Most nem törődöm ezzel, csak visszatérek az emberek világába, és igyekszem lecsillapítani magam, hogy Lunát ne idegesítsem fel. Komolyan össze kell kapnom magam és kitalálnom, hogyan húzzam keresztbe apám terveit, amik kicsit sem végződhetnek kellemesen sem én sem pedig Luna számára. Hazaérve Luna még nincs sehol, ezért a keresésére akarok indulni, mikor befut. Mint akit üldöznek, alig kap levegőt és nagyon fel van zaklatva. Ahogy közelebb jön, sajna még Gabriel illatát is megérzem, de persze most egy szót sem szólok róla.

- Luna, kedvesem minden rendben van? – kérdezem aggódva, mire felnéz rám. Tekintete mindent elárul állapotáról. Valaki bántotta, és mivel vagyok olyan tapintatos, hogy ne másszak bele a buksijába, így inkább kérdezek és várom őszinte válaszát.

- Semmi sincs rendben! – megfogom kezét és bevezetem a hálóba, hogy ott nyugodtan le tudjon ülni és elmondani mi történt.

- Mi nincs rendben? – kérdésemre teljesen kitör belőle, minden. Minden ami bántja és a démon ribancokról. Nagyon mérges vagyok, szinte robbanok, de ami késik nem múlik, azok a mocskos démon szukák bántották az én Lunámat, ezért megfizetnek, én meg már azt hittem Gabriel zaklatta fel valamivel. A tény, hogy majdnem elmondták neki az igazat, hogy én ki vagyok és ki az apja, nagyon felbosszant. 

- Én nem értem ezt az egészet. –bújik hozzám és tincseimmel játszadozva panaszkodik tovább.

- Van egy testvérem, van egy apám és mégsem tudok semmit sem róluk.  Nem is ismerhettem anyát és amikor a kolostorban vagy máshol az emberek szemébe néztem csak megvetést láttam. Volt akinél nem, de sokaknál igen. Bántottak ... Mindig egyedül voltam és volt, hogy éjszakákat sírtam át azért, hogy bárcsak apa eljönne értem. Akkor minden jobb lenne. Szerettem volna egy testvért, családot ... És most, hogy tudom, hogy van nem értem miért nem védtek meg. Miért nem kellettem nekik? Miért te vagy velem a családom helyett ... – bújik hozzám egyre jobban. Drága Lunám, én és apám is mindig figyeltünk téged, de ezt nem mondhatom el neki, csak rosszabb lenne, ha tudná az igazat, nem csak az életveszély miatt, de a tény, hogy testvérek vagyunk, tudom az emberek világában nagyon nem ad semmi jót. Csak ölelem és simogatva próbálom nyugtatgatni.

 - Nem értem miért nem kellettem nekik, de annak örülök, hogy te mellettem vagy Satanel. Kérlek ne hagyj magamra. – nem válaszolhatok neki őszintén, de talán kicsit megnyugtathatom lelkét. Annyira mérges vagyok, amiért nem lehettem mellette, mikor szüksége lett volna rám. Alapvetően nem vagyok oltalmazó típus, sőt, senkit sem tartok fontosnak, kivéve őt. nekem Luna a mindenem, már mikor megszületett imádtam. Gyakran figyeltem ahogy sír, és mikor azok a nyavalyások eltüntették a szemem elől, olyan dühös lettem, hogy apámnak be kellett zárnia, jó időre. Kolostorba rakták, és az angyalok eltüntették minden nyomát, akkor éreztem a legnagyobb fájdalmat, és csak most szűnt meg igazán, hogy végre ölelhetem őt. Most meg anyám akarja eltávolítani tőlem?

- Sosem hagylak magadra… Én a tiéd vagyok, te pedig az enyém… Apád mindig figyelt téged, most is, de el kell fogadnod, hogy sajnos nem lehetett veled, a sok bánat amit az emberek neked okoztak, már nem számít. Megfizettek érte mind, én tudom. A testvéred mindig gondoskodott róla, hogy azok akik igazán ártani akarnak neked, ne legyenek a közeledben és megfizessenek a gonoszkodásokért. Fel sem tűnt neked, hogy aki kegyetlenül bánt veled, nem sokkal később életét veszítette? – cirógatom meg, mire felkapja fejét.

- Miattam? Azok a balesetek miattam? – kétségbeesés van tekintetében. Azt hiszem megint mellé fogtam, és őt ez nem nyugtatja meg.

- Nem, nem miattad, hanem miattuk, így tudtak téged megóvni. Ne szomorkodj szépségem, inkább pihenj kicsit. – fektetem el az ágyon és arcát simogatva, nagyon mély álmot küldök rá. Mosolyogva cirógatom álomba, de ahogy lehunyja szemét tekintetem megváltozik, arcom eltorzul és eltűnök, egy szem pillantás alatt. A démontanyára megyek, és amint megjelenek a démon szukák közt, a levegő megfagy körülöttem. Riadtan néznek rám a szukák, kivéve Karen, aki kicsit sem fél tőlem. Feláll és közel jön hozzám, végigsimít arcomon.

- Satanel kedvesem… - elkapom csuklóját és csúnyán megszorítom.

- Hogy merted? Bántottad a kedvesem szóval és tettekkel, mégis, hogy merted ezt megtenni?? – morranok rá, igen csúnyán.

- Engedj el, ez fáj… Az a szuka nem való hozzád, csak egy senki, hiába Lucifer fattya benne folyik anyja mocskos vére, és az dominál benne. Áruld el, hogy lehjet egy ilyen méltó az én gyönyörű fiamhoz? – simít megint arcomra, most másik kezével. Sajnos ez nem hat meg engem, számomra ő nem az anyám, csak egy démon, aki szót sem érdemel. Elengedem, és másik kezét elütöm.

- Szóval nem illik hozzám igaz? – kuncogom el magam és kőrbe nézek.

- Akkor mégis ki illik hozzám? Melyik szukád alkalmas Mammon anyjának? Talán az a szőke ringyó? – intek kezemmel, mire egy szőke szépség lép oda hozzám, és hozzám simul.

- Vagy esetleg az a vörös? – nézek a másikra és neki is intek. Immár mind a kettő simul, mintha kötelező lenne. Nyakam csókolgatják és hajamba túrnak. Mosolyom nem árul el semmit, de ismét váltok és láncaimat elő hozva, köréjük tekerem és ketté roppantva testüket dobom el őket, mint a használt rongyokat.

- Ezek nem kellenek, nekem Luna kell!!! – ordítok fel és megragadva nyakát a falnak passzírozom Karint.

- Fiam, jobban is tisztelhetnéd anyádat… - morran rám.

- Anyám, jobban teszed, ha távol tartod magad Lunától, vagy hajlamos leszek elfelejteni, hogy véred adtad, az én életemért, habár kihordani nem voltál hajlandó…  Nem is értem mire vagy olyan büszke, hisz még a méhed sem ajánlottad föl, hogy kihordj… - nézek szemébe. A tekintete pont olyan mint az enyém, de mégsem.

- Tetszeni akartam apádnak, ez egyértelmű nem? És most engedj el, mivel a kis szukád nem trudta meg, hogy kik vagytok ti neki… - elengedem, és hátra lépek tőle.

- Nem, ez az egyetlen szerencséd, de ha még egy ilyen húzásod lesz azt hiszem megöllek, ezt vésd az eszedbe.. – ezzel tűnök el, és térek vissza otthonunkba, ahol Luna mellett apám ücsörög és haját simogatja.

- Anyádnak nagy a szája…

- Tudom, de remélem befogtam neki. Te mit keresel itt? – állok meg mellette, és Lunát figyelem. Lucifer le sem veszi tekintetét Lunáról.

- Milyen csodaszép, akár az édesanyja… Sokat ültem annak idején az ágya mellett, mikor álmában sírdogált… Mennyire gyűlöltem az urat, amiért ennyire elszakít tőle. Ejtsd teherbe, hogy minél előbb meg tudjam őt ölelni. – magyarázza, és megcsókolja homlokát, majd alakot vált.

- Mire készülsz?

- Beszélni akarok vele, de saját alakomban nem tehetem.

- Ez nem jó ötlet.

- De igen… - A szemét is megváltoztatja, így már csak egy démon a többi közül, de nem démoni kisugárzással.

- Luna nem ostoba, érezni fogja, hogy szeráf vagy… vagy voltál, az már mellékes, nem démoni erőt sugárzol.

- Majd megmagyarázom neki, csak ébreszd föl… - morran rám, mire leülök mellé, és felébresztem mély álmából. Engem lát meg először, és könnyei elerednek, majd hozzám bújik. Apámra nézek, és remélem, hogy nem fogja még jobban felzaklatni.

- Luna szépségem, van itt valaki, aki beszélni akar veled. Ismeri apád, nagyon jól ismeri, sőt azt hiszem csak ő ismeri igazán… - suttogom, és tekintetem apámra emelem. Ahogy Luna megfordul, elmosolyodik.

- Szervusz Luna. Jó végre beszélni veled, szemtől szembe. Satanel, azt mondja találkoztál Karinnal. – felállok és elsétálok az egyik székhez. Ott foglalok helyet és figyelem, ahogy apám beszélget Lunával. Nagyon nem tetszik nekem ez az egész, de valahol megértem, hisz én már elég sokat tudtam vele lenni, és apám csak messziről figyelhette. Tudtam, hogy mennyire szerette az édesanyját, csak azt nem tudtam, hogy Lunával mit akar. Reméltem, nem őt látja benne, és nem magának akarja őt. Fura gondolatok ezek én nagyon jól tudom, de benne van a pakliban, hisz ez nálunk nem vérfertőzés. Fesztülten figyelem őket, de leginkább apám mozdulatait.

- Igen találkoztam vele, és nagyon összezavart, de te ismered apám? Milyen, ki ő? – kérdezi érdeklődve, tudom mennyire szeretné tudni, hogy ki is ő valójában.

- Ezt nem mondhatom el, de beszéltem vele, és azt üzeni, nagyon szeret téged és fontos vagy neki, akár csak az édesanyád volt… Bocsánatot kér tőled, amiért nem védhette meg anyád, és nem lehetett melletted, de Satanel, idővel elvisz téged hozz, majd ha terhes leszel, akkor az angyalok már nem érhetnek el téged… Addig viszont… - vesz elő egy csodaszép medált egy csodaszép vörös kővel a közepén.

- Ez apádé… Meg fog védeni téged.. – ezt el sem akarom hinni, a medál, amivel gyerek koromba játszottam, képes Lunának adni, hatalmának egy jelképét? Mondjuk ez tényleg megvédi őt, hisz a többi démon számára, ez már egyértelmű jelzés, hogy jobb nem ártani neki, mert azzal Lucifernél húzod ki a gyufát.

- Köszönöm… - suttogja kedvesem lehajtott fejjel.

- Most mennem kell… - apám rám néz, és szemei visszaváltoznak, már nem képes megtartani más személy alakját? Ennyire gyönge lenne? Persze ez sok erőt vesz igénybe, de akkor is, régen órákig tudta tartani ezt az állapotot. Azonnal feláll, és a csukát magára hajtja. Én is felállok, és Lunához lépek, aki utána akar nyúlni. Megfogom kezét és megcsókolom.

- Majd máskor is eljön, de most mennie kell… - azzal bólint és eltűnik. Kedvesem a medált simogatja.


Hentai Chibi2012. 02. 28. 17:42:30#19493
Karakter: Gabriel / Luna /
Megjegyzés: Satanel-nek


 Ahogy jobban végig nézek rajta, látom, hogy keze tiszta vér. Nem rémülök meg ... annyira, de azért nem jó látni, főleg, hogy tudom ez Michael vére. Kimegy a mosdóba kezet mosni, közben én csak ücsörgök és miközben várok azt nézem, hogyan tűnnek el a rombolás nyomai.
Csodálatos mekkora erővel bír és milyen dolgokra képes. Kissé félek is, mert most tapasztalok ilyet elöször, de mégis csodálattal tölt el. Miért? Vajon miért nem félek és hallgatok Gabrielre? Miért nem menekülök el és védetem magam tőle és élem a nyugodt életemet? Miért vonzz ő engem ennyire?
Hirtelen érzem meg ölelését, ami mosolyt csal arcomra. Most megint olyan nyugodt és az elöbbi gyilkolos énje szinte semmivé lesz. Bújik, mintha az elöbbiek meg sem történtek volna.
- Luna, ha ez igaz, én egy ujjal sem nyúlok Gabrielhez. Viszont ígérd meg, hogy te sem engeded a közeledbe, még nem… Majd, ha már teljesen az enyém lettél, és Mammon megszületik, neked adom őt, mint rabszolgát, aki vigyázhat rátok, és feláldozhatja magát a ti jólétetekért, de amíg kételyeid vannak, addig ne engedd a közeledbe… - suttogja fülembe, de nekem ez az elképzelés cseppet sem tetszik. Csak felnézek rá és kicsit hátrálok. Gabriel rabszolgának? Ez egy rossz vicc? Én ezt nem akarom!!
- Én nem akarom, hogy Gabriel a rabszolgám legyen… Csak hagyd, hogy éljen, és az urat tudja szolgálni, mint eddig. – ami meglep, hogy elkuncogja magát válaszomon. Miért? Ez olyan nevetséges lenne? Megsimítja arcomat, én csak értetlenül nézek rá.
- Gyönyörűm, imádom a naivitásod, de Gabriel megcsókolt téged, és nyílván olyan érzéseket táplál irántad, amit egy angyal nem engedhet meg magának, így szépen elkárhozott. - amit mondd sokként ér. Hogy mert megcsókolt bukottá vált?? -  Neki már nem számít az úr, elárulta őt, így elbukott, szárnyai, már nem is fehérek, ebben biztos vagyok… -  továbbra is kuncog, gúnyosan és az én szívem össze szorul. Ellépek tőle méginkább és rosszalóan nézek szemeibe. Hazudik! Biztos, hogy hazudik most nekem! 
- Ez nem lehet igaz… Mond, hogy csak gonoszkodni akarsz…  - kérem könnyes szemekkel. Az nem lehet, hogy ez igaz. Akkor az egész az én hibám, hogy Gabriel bukottá vált...  - Nem száradhat az én lelkemen, egy angyal bukása… - magához ölel, szorosan és hátamat kezdi cirógatni. Valahogy kezd megnyugtatni, de akkor is ! Az én hibám az egész!
- Nem a te hibád, ne is gondolj erre. Gabriel, maga választotta, hogy inkább téged szeret, és nem az urat szolgálja… Idővel rá fogsz jönni, hogyan működnek igazán a dolgok, és megérted, minden okkal történik… - hirtelen emel fel és visz be a hálóba. Óvatosan tesz le az ágyra és letörli könnyeimet. Mire készül most?
- Most csak velem foglalkozz szépségem… Megmutatom neked milyen az igazi gyönyör… - megcsókol, de ami meglep, hogy vetkőztetni kezd. A szívem hevesebben kezd dobogni, legszívesebben talán tiltakoznék, de nem teszem. Csak hagyom magam. Látja a sérüléseket, melyek régi bántalmazások nyomai és a harcoké. Itt-ott vágások hevei, szúrt sérülések hegei ... De ő egy csókkal eltünteti mindet. Mintha soha nem is lettek volna.
- Mit csinálsz? – kissé félve nézek szemeibe, ahogy lefelé halad. Mi..Mi a frászt csinál ő most? A melleimmel foglalatoskodik az már egyszer biztos de ... Nyúúú... Tiszta vörös leszek, zavarban vagyok.
- Ne törődj vele, csak érezz engem és felejtsd el a külvilágot. Csak én létezem… most senki más… - keze vészesen rossz helyre téved, kissé megremegek. Mit művel??? Jó érzés, de ... Szívem még hevesebben kezd el kalapálni, tiltakoznék is meg nem is.  Tekintetünk egy pillanatra találkozik. A reakciómra kiváncsi? Még inkább zavarba hoz, hogy nem csak azt látja, hogy pirulok, hanem hogy tetszik amit csinál. Feltolja lábaimat és tovább folytatja, ám most máshogy. Zavarban vagyok, de jó ... Nagyon is jó.
Bár konkrétan nem tudom, mit tervez és még soha nem éreztem ilyet, azt biztosan tudom, hogy most ismét vétek az Úr ellen.
Ajkamat kissé kéjes nyögés hagyja el akaratom ellenére és zavaromban kissé befogom számat is. Basszuus ... Még meg is remegek kissé. Mi ez az érzés, ez a gyönyörű érzés? Vissza csúszik felém, hogy ajkaimat csókolja, készségesen viszonzom neki. Olyan édes az ajka. 
- Ez nem lesz kellemes, de óvatos leszek.. – suttogja és mikor megérzem őt ajkaim kissé összeszoríttom. Fáj!!! Nem igazán tudom most mit csinál, de bízok benne és hagyom magamat. Hol ajkaimat harapom össze,  hol kissé karmolok. Ajkamat halk nyögések hagyják el. Ismét érzem azt a csodálatos érzést és közben már nem is fájt annyira mint az elején. Mellém fekszik és magához ölel. Az ő szíve is gyorsan ver, ő is gyorsabban veszi a levegőt mint én. 
-  Most már… Terhes vagyok? – kérdezek rá, hiszen nem igazán értem ezt az egész helyzetet. Soha senki nem beszélt nekem ilyen dolgokról, errő az egészről ... 
- Nem, még nem… Annak is eljön az ideje, de egyenlőre még nem állsz készen, és  Mammon sem. -  ezt egy picit nem értem, de erősen próbálkozok felfogni és figyelek minden egyes szavára. -  Ő különleges fiú lesz, nem egyszerűn egy démon, vagy kettőnk gyermeke, de az alvilág, leendő ura. - itt egy picit leakadok. Az alvilág leendő ura? Az alvilágéé???? -  A teli hold fogja megadni neki, azt az erőt, amire szüksége van, hogy erős és életképes baba legyen. – fejét vállamra dönti és melleimet simogatja. Egy ideig csak hallgatok, hogy felfogjam mi is van most. De, hogy a fiam lesz az alvilág ura ... Ez megrémít!
- Telihold? Ez elég furán hangzik… és az alvilág ura. Ezek szerint a gonoszt fogom kihordani? – hirtelen emeli fel a fejét és rázza meg. Nem? Akkor mégis mi van? Nem lesz gonosz a pici? 
- Nem… A gyermeked és az én fiam fogod kihordani… Luna, mindennek és mindenkinek meg van a helye ezen a világon, vannak jók és rosszak. Áruld el nekem, ha nem ismernéd a rosszat, honnan tudnád mi a jó? Mammon imádni fog téged… csak ez számít… -valahogy megnyugtat, de kissé még aggaszt ez a dolog. Akkor én egy csodálatos kisbabát fogok a  világra hozni, nem a gonoszt ... Egy csodaszép pici babát. Vajon anyu mennyire várt engem? És apám? Tudja egyáltalán, hogy létezek? Lehet esetleg testvérem, féltestvérem? 
- Igazad van… sajnálom, csak kicsit félek.. – próbálok aranyosan mosolyogni. Szeretném a babát, de régen nem is voltak ilyen gondolataim. És most ... Most gyermeket akarok szülni Lucifer fiának!
- Rendben. Tudom, hogy neked ez még új. - mosolyog rám, amivel mégjobban megnyugtat csak. Hozzá bújok és úgy alszok el.

Napok telnek el és ő ismét egyedül hagy. Nem kérdezem miért, nem kérdezem hova megy. Egy ideig csak bent vagyok, majd sétára indulok. Kell a friss levegő, a nap simogatása börömön.
Fekete ruhát veszek fel, megy a földet éri, hátánál pedig nyitott, hogy láthatóvá tegye a lapockámnál levő jelet, a keresztet melyet ŐK égettek a bőrőmbe. Kislány voltam még és büntetésnek szánták.
Kint a kellemes meleg jólesően simogatja bőrömet. Rég hagytam már ennyire szabadon a karom, hátam és most még a csuklya sincs rajtam. Boldogan mosolyogva nézek fel az égre, most senki sem szól rám, hogy hajtsam le a fejemet, ne lássák a szemeim.
Egy folyót találok, aminek a pártján megpihenek. Annyi minden jár a fejemben. Apám, anyám, Satanel és Mammon és még ott van Gabriel is. Vajon tényleg miattam bukottá vált? Fogom még látni? Kislány korom óta mindig mellettem volt, vigyázott rám és most nem is láthatom ... Hiányzik, megszoktam a jelenlétét. 
- Luna! - erre rögtön a hang irányába fordulok és örömömet nem is tudom leplezni.
- Gabriel... - azonban eszembe jut a bukottas ügy és az amire Satanel kért.  - Nem találkozhatunk ... - mondom lehajtva fejemet. - ÉS ... Te ... Szóval te miattam nem lettél ...?
- Majdnem bukottá váltam a hülyeségem miatt. - erre felkapom a fejemet. Majdnem? - De ha mégegy ilyen hülyeséget csinálok az Úr nem kegyelmez. - szomorú szemekkel nézek rá.
- Akkor ne csinálj több ilyet. - kérem őt. Nem szól csak engem néz. Vajon miért? Leülök a partra, lábamat a vízbe lógatom. 
- Luna olyan más vagy ... - ül le mellém, de nem nézek rá. - Megkapott téged igaz? - és mintha elmosolyodna. Mikor ránézek látom, hogy ez így van, de azt is hogy kínjában. - Mindigis próbáltalak megóvni tőle és a fajtájától és pont te  választod őt. Miért Luna?
- Nem tudom. -  felelem őszintén. - A szívem húz hozzá mióta elöször megláttam. Egy részem  tiltakozna, de egy másik nagyobb azt súgja mellette a helyem. 
- Lucia is épp ilyen makacs volt. Akármit mondtam neki nem érdekelte, hajtotta őt a kiváncsiság és a szerelem. - ismét mosolyog. - De nem tudtam rá haragudni, csak féltettem, ahogy téged is. 
- Miért? - meg sem próbálom meglepettségemet leplezni. Miért féltette őt? És nem is tudtam, hogy ismerte anyát! Kezd elég furcsa lenni ez az egész. Féltette őt, ahogy engem is ... Lehet szerette is, ahogy engem szeret?
- Mert más volt mint a többiek. Amikor várandós volt veld hitte, hogy nagyra vagy hivatott és egyszer közénk fogsz majd tartozni. - eszembe jutnak Michael szavai. Gabrielnek kellet volna velem végeznie, de ő nem tudta megtenni ezért jött ő.
- Amit Michael mondott ... Arról, hogy a te feladatot végezni velem ...
- Azt felejtsd is el! - vág közbe.
- De te ... Te tudtad mikor megismertél. Te mindent tudtál rólam! És becsaptál. - hajtom le szomorúan a fejemet. Becsapott engem.
- Tudtam igen, de ...
- És nem mondtad meg és most sem, hogy ki az apám!
- Mert nem mondhatom meg! Luna értsd meg én csak téged védelek. - érzem ölelését. Sírni volna kedvem, de nem teszem. Nem akarok ismét gyönge lenni. - Csak azért jöttem, hogy elköszönjek. - erre kissé megremegek. Elköszönni? Miért? - De ne félj vigyázni fogok rád, nem hagyom, hogy bajod essen. - elenged és már távozik is. Hiába kérem várjon, hogy mondja el miért hagy itt, miért búcsuzik. Mintha meg sem hallaná a hangomat.
A szívem szorul ilyenkor össze, pedig tudom így kell lennie. 

Még a nap fent ragyog, de már lemenőben van. Viszont én nem megyek vissza, még nem. Kell az egyedüllét, kell egy kis idő, hogy gondolkodjak. Csak megyek, nem is számít hova, visznek a lábaim és a fejemben nehéz gondolatok kavarognak. Tudja, hogy ki az apám és nem mondja meg ... Tervben volt, hogy végeznek velem, de ... Miért? Akkor most ki is az akihez igazán tartozom, akik őszinték hozzám? Satanel! Az angyalok becsaptak engem, Gabriel is hazudott.
Az én érdekemben, de nem volt őszinte hozzám. Az angyalok végig a halálomat akartál ... Satanel megvéd, vigyáz rám és neki fontos vagyok. Így mindent összevetve tényleg mellette a helyem. 
Mintha a talaj kicsúszna a lában alol. Váratlanul ér az esés és legurulok. Mikor megállok lent egy nő néz le rám. Érdeklődve és valami furcsát látok a szemében ... Mintha meglepődött volna, de örülne.
- A gyermek! - kiáltja, de be is fogja a száját. - Milyen kis ostoba vagyok, ne tudják meg, hogy itt vagy. - kezét nyújtja amit elfogadok és  felállva leporolom magamat. - Luciferre mondom olyan vagy mint Lucia, de a szemed, a szemed mint az ŐVÉ. - erre csak még értetlenebbül nézek rá. Ki az az Ő? És ismeri az anyámat? Ki ez a nő??? Démoni ereje van azt érzem, de nem tudnám megmondani pontosan mi ő ...
- Gyere csak. - vezet el egy ház felé. Bent mindenki felém kapja a fejét, mind nő és mind démon, de gyönyörűek. Másmilyenek mint az emberek külsőre is. Van amelyiknek sárga szeme van, a hajuk is más. Fehér, szőke ... De semmiképp sem hasonlíttanak az emberekre.
- Olyan mint Lucia! - hallom meg néhányuktól és körém gyülnek, megérintenek, forgatnak jobbra-balra, nevetgélnek. Majd egy másik hang szólal fel valahonnan.
- Ő volna az a fattyú? - gúnyosan cseng a lágy hang és a hideg is kiráz tőle. Egy meseszép nő sétál elém, a többiek félre állnak útjából. - Hagy nézzem! - ragad meg durván. Fejemet jobbra-balra dönti, mélyen szemembe néz. Látom a megvetést azokban a csodás sötétkék szempárban. Megfordít és hirtelen szólal meg.
- Undorító! - mutatóujjával végig simít a kereszten és égeti bőrömet kissé. Elhúznám karom, hogy szabaduljak fogásából de nem engedi. Vissza fordít magával szembe. - Valóban, a szeme mint az Ő szeme, de ... - itt azonban ismét gúnyos mosoly jelenik meg az arcán. - Ch ... Úgy néz ki mint az a halandó ribanc! - lök el magától, de a nő aki ide hozott elkap.
- Ugyan Karin attól még nem változtat a helyzeten, hogy az Ő lánya! Mutas felé tiszteletet, ha nem akarod magadra haradíttani az apját! - erre rá emelem tekintetemet. Ő is tudja, itt mindenki tudja. Én is tudni akarom.
- Az lehet, de nézzetek csak rá. - ül le és úgy mér végig. - Félig halandó, gyönge mint az anyja és még nem is helyes a kis fattyú. Ráadásul lány, haszontalan korcs! - ez kicsit fájt, de nem csinálok semmit. Csak állok és elviselem minden egyes sértését. - A bátyja közelében sincs! A testvérében legalább van erő, szorult belé kegyetlenség is. - mondja szinte áhítattal. Látszik, hogy oda van a ... Bátyámért??? - És az apja. - látom érte is oda van. - De ő ... - legyint lemondóan. - Haszontalan. Jobb lett  volna, ha az angyalok végeznek vele!
- Hallgass Karin! Nagyon magadra fogod haragítani ŐT!!! - kezd idegesítteni az a sok ŐT. mondják már ki kiről van szó!
- Ki az apám? - kérdezek rá, tekintetük most ismét rám irányul. A Karin nevezetű ismét elmosolyodik. 
- Akarod tudni. - hív magához. Közelebb lépek és bólintok. - Hát elmondom neked ki is az apád ... - vigyorodik el. A másik nő szemében rémületet vélek felfedezni.
- Hallgass Karin. Tudod jól, hogy tilos neki megmondani! Az élete múlik rajta ...
- Kussolj Alexis! - rivall rá, a nő hátrál. - Egy korccsal több vagy kevesebb ...
- Hallgas rá Karin. Ő nagyon dühös lesz, ha bajba sodorod a lányát. Arról nem is beszélve hogy Luna Satanel védelmét is élvezi.
- Satanel ... - és lágyabbra is vált velem kapcsolatban. - Nagy szerencséd van te lány. - ereszt el. - Viszont nyugodtan kérdezz csak rá, ki is a  te drága testvéred és apád. 
Nem felelek, de amit látok a szemében megrettent így kirohanok. Hajt a félelem, szinte rettegek tőle, de nem tudom miért. Hatalmas erőt éreztem tőle, mint még soha egy démonnál sem akikkel kűzdöttem. 

Hazáig futok, meg sem fordulok, meg sem állok. A házban aztán becsukom az ajtót és neki dölök zihálva. 
- Luna, kedvesem minden rendben van? - felnézek a számomra oly kedves személyre és megrázom fejemet.
- Semmi sincs rendben! - mellém jön, megfogja kezemet és bevezet a hálóba. Leültet az ágyra és letérdel velem szemben. Érdeklődve néz szemeimbe.
- Mi nincs rendben? - kérdésére nem tudok nem őszintén felelni és mindent elmondok neki ami kint történt. Mindent Karin-ról és Alexis-ről, a többi démonról és amit mondtak. Nem hagyok ki semmit. Elmondom, hogy tudják ki az apám és ha megtudnám az életem veszélyben lenne. A testvéremről is szót ejtek és ahogy reakcióját figyelem látom, hogy nem tetszik neki ami történt. Mérges ... 
- Én nem értem ezt az egészet. - bújok hozzá kissé szomorúan és tincseivel kezdek játszani. - Van egy testvérem, van egy apám és mégsem tudok semmit sem róluk. - és érzem, el kell neki mondanom mit érzek, mert tudom ettől talán jobb lesz. - Nem is ismerhettem anyát és amikor a kolostorban vagy máshol az emberek szemébe néztem csak megvetést láttam. Volt akinél nem, de sokaknál igen. Bántottak ... Mindig egyedül voltam és volt, hogy éjszakákat sírtam át azért, hogy bárcsak apa eljönne értem. Akkor minden jobb lenne. Szerettem volna egy testvért, családot ... És most, hogy tudom, hogy van nem értem miért nem védtek meg. Miért nem kellettem nekik? Miért te vagy velem a családom helyett ... - bújok hozzá sírva. - Nem értem miért nem kellettem nekik, de annak örülök, hogy te mellettem vagy Satanel. Kérlek ne hagyj magamra. 


narcisz2012. 02. 27. 15:32:19#19469
Karakter: Satanel
Megjegyzés: Lunának


{13303531736270}

- köszönöm Satanel. – mellé fekszem é ahogy fejét mellkasomra hajtja, hajammal kezd játszani. Mintha ráérezne mit szeretek, hisz leginkább ez nyugtat meg, ha  hajam cirógatják, vagy hosszú ujjaimmal játszadoznak.  Ezt elvileg egyedül apám tudja rólam, és nagyon jól esik, hogy Luna, szimplán ráérez erre. Mi össze tartozunk, ez teljesen biztos. Napok telnek el a semmittevéssel. Sokat mesélek neki önmagáról, erejének természetéről, és azokról a nyavalyás kis szárnyas madárkákról. Felszabadult vagyok mellette és egy pillanatra sem fog el az az alapvető feszültség, ami bennem lakozik. Ez a csodálatos nő, megnyugtat. Elég egyetlen csókja, simogatása és úgy érzem otthon vagyok, még ezen a szánalmas emberek által lakta területen is. Egyik reggel, viszont apám üzen, egy pillangóval, hogy beszélni akar velem. Ezt Lunának nem árulhatom el, így csak annyit mondok róla, hogy dolgom van, de igyekszem vissza. Persze a találka jó messzire van innen, a pokol tornácán, ahol apám ideje nagy részét tölti. Szeret oda járni és gyönyörködni a szenvedő, jajveszékelő lelkekben. Mögé érkezem és egy darabig csak figyelem őt, majd megköszörülöm a torkom, hisz tudom, érzi a jelenlétem, akkor meg ne vegyen semmibe. Megfordul és ördögi vigyor ül ki arcára.

 

- Mi az? Min vigyorogsz? – kérdezem csodálkozva, mire odasétál hozzám és átkarolva vállam a szakadék szélére vezet. Kezével végigsimít a levegőben és egy kép jelenik meg, amint Luna a házban sétálva, néha megáll a tükörbe és pocakját simogatja.

 

- Arra gondol, milyen lenne, kihordani a gyermeked… Nagyon édes igaz?

 

- Igen az… Egy igazi csoda, nem olyan szemfényvesztés, mint amit az úr, vagy te produkáltok… - veszem le kezét vállamról, de le sem veszem tekintetem Lunáról. Hirtelen megváltozik a kép, apám hátra lép egyet, és Luna háta mögött Michael jelenik meg. Felkapom tekintetem, és elkiáltom magam.

 

- Itt meg mifolyik?! – hirtelen félelem és hatalmas méreg halmozódik föl bennem, ami egyre csak fokozódik, ahogy az a rohadék betámadja életem párját. Azonnal le akarok lépni, hogy odamenjek és kitapossam a belét, de nem tudok. A fal, ami elzárja a két világot nem enged. Dühödten fordulok apám felé.

 

- Engedj oda azonnal… Lunának baja esik… Az a rohadék meg akarja ölni!! – szinte habzik a szám és apámnak rontok, hisz tudom, ő nem enged oda, de bezár egy pont olyan gömbbe, amibe én raktam Lunát, csak annyi különbséggel, hogy nem védeni akar, csak elzárni. Dühösen ütöm a fal oldalát, de semmi.

 

- Engedj ki!! Mégis mi a célod ezzel? – ordítom, mire apám elmosolyodik és odasétál hozzám.

 

- Még mindig nem bírsz uralkodni magadon? Had tudja meg Luna, milyen az angyalok valódi természete, ez csak erősíteni fogja a kettőtök kapcsolatát, de ne aggódj fiam, nem hagynám, hogy meghaljon. – kuncogja, azzal a higgadt és érzelemmentes képével. Mennyire gyűlölöm ilyenkor.

 

- Én nem akarom leckéztetni Lunát… Azonnal engedj ki, hallod? – egyre dühösebb vagyok. Apám megszünteti a burkot , és végre elenged. Majd máskor kiosztom emiatt, most nem állok le vitatkozni vele. Azonnal a házban termek és lerántom azt a férget az én drága Lunámról. Hatalmas erővel vágom ki a ház elé, és dühödten indulok meg kifelé. Az ajtóból vissza nézek Lunára, nemcsak azért, hogy értésére adjam ne jöjjön utánam, de látni akarom, hogy nem esett komoly baja. Látom rajta megértette, ez most tényleg nem az ő szépséges szemének való látvány lesz, így visszaül az ágyra, én pedig nyugodtan foglalkozhatok ezzel a senkiházi angyalfajzattal. Megragadom a hajánál fogva és gyors léptekkel indulok, el, hogy minél távolabb vigyem a háztól, majd egy sziklának vágom, amit porrá zúz testével. Remegve áll fel, szárnyai szanaszét vannak törve, és több sebből vérzik. Megragadom a nyakát és magasra emelem.

 

- Hogy mertél Lunához érni te senkiházi?? – morranok rá és torkába nyúlva kitépek belőle egy nagyobb darabot. Kicsit sem kímélem, és igazán válaszra sem várok tőle, csak haragom akarom csillapítani és kiiktatni Luna életéből. Amint rendesen megtépázom és kezd inkább egy véres húscafatra hasonlítani, apám jelenik meg.

 

- Elég volt fiam… - szól rám, higgadtan.

 

- Nem volt elég, hozzáért, bántotta, a halál sem elég kiengesztelés ezért a bűnért!! – lihegek teljesen kimerülten, de nem a harc merít ki, hanem a dühöm, amit nem tudok kontrolálni.

 

- Gabriel épp a házban van Lunával… Ezt az angyalt bízd rám, és foglalkozz a pároddal… - szemeim kikerekednek és ismételten eltűnök, faképnél hagyva a mocskot, és apám. Kezemről csöpög a vér és még mindig nem vagyok elég higgadt, egy normális beszélgetéshez. Amint meglátom a féreg angyalkát, amint Luna ajkait falja, és Luna hagyja, a féltékenység veszi át a hatalmat testemen és érzéseimen. Hátulról megölelem Lunát és ellépek vele, ezzel egy időbe Gabrielt eltaszítom tőle.

 

- Hogy mersz Luna-hoz érni, te senkiházi ... Ezért megdöglesz !!! – érzem, ahogy Luna megöleli kezem, ami talán meg is nyugtatna, ha nem annak a szánalmas madárnak a képét figyelném, ahogy igyekszik feltápászkodni a padlóról. Fölöslegesen erőlködik, hisz nem a padlón, hanem a padlóba döngölve fogja végezni. Luna felém fordul, ahogy megpróbálom eltolni, és megindulok az angyal felé. Átölel és felnéz rám.

 

- Satanel ne tedd! Tudom mit akarsz de ne ... Nem ölheted meg őt is... – elég vacakul érint, hogy a pártját fogja.

 

- Gabriel tünj innen ha nem akarsz úgy járni mint Michael! – megindulok felé, Lunára nem is figyelve, nem fogom hagyni, hogy csak úgy elvegyék tőlem, ami engem illet, már születése óta. Oké, hogy vigyázott rá, én is megtettem volna, ha nem kötődik meg az a rohadt szerződés, nem én tehetek róla, hogy csak most találkozhattam vele először. Luna akkor is az enyém.

 

- Tünj már innen el Gabriel!!! Takarodj!! – bántani nem akarom Lunát, ezért bár nagyon mérges vagyok, nem lököm el magamtól, viszont agyam teljesen el van borulva, és mikor az angyal hallgat rá, lenézek szemébe. Tekintetem izzik, szinte lángol.

 

- Satanem én gondolkodtam ... Kérlek ne bántsd Gabriel-t, ő többet nem jön a közelünkbe. Én pedig ... Ha Gabrielnek nem fog baja esni ... én veled maradok. És ... gondolkodtam Mammon-on is ... – még mindig azt a férget védi? Ezt nem akarom elhinni, ultimátumot ad nekem. Nekem, aki mindig gyöngéd vele, és megvédi. Az utolsó szavak, viszont felkeltik érdeklődésem.

 

- Valóban? – váltok és szemem ismét kékre vált.

 

- Én szeretném azt a picit. – szavaiba bele pirul, de érzem lelkét, és tudom őszinte velem. Nagyon boldoggá tesz ezekkel a szavakkal, de még mindig ott van bennem, hogy az a mocsok, csak úgy csókolgatta. Kezemre nézek ami tényleg csöpög a vértől, így eltölöm óvatosan és a mosdóba vonulok egy szó nélkül. Letörlöm és alaposan megmosom kezem és ahol véres vagyok. Eközben a házat is elkezdem erőmmel rendbe hozni. A téglák maguktól épülnek újjá. Mire kijövök a rombolás nyomai már el is tűnnek. Odamegyek Lunához és megölelve bújok hozzá, mintha nem az imént őrjöngtem volna, és koncoltam föl egy elég híres angyalt.

 

- Luna, ha ez igaz, én egy ujjal sem nyúlok Gabrielhez. Viszont ígérd meg, hogy te sem engeded a közeledbe, még nem… Majd, ha már teljesen az enyém lettél, és Mammon megszületik, neked adom őt, mint rabszolgát, aki vigyázhat rátok, és feláldozhatja magát a ti jólétetekért, de amíg kételyeid vannak, addig ne engedd a közeledbe… - suttogom, mire felnéz rám, és kicsit ellép.

 

- Én nem akarom, hogy Gabriel a rabszolgám legyen… Csak hagyd, hogy éljen, és az urat tudja szolgálni, mint eddig. – ezen elkuncogom magam, és megsimogatom arcocskáját. Milyen naív.

 

- Gyönyörűm, imádom a naivitásod, de Gabriel megcsókolt téged, és nyílván olyan érzéseket táplál irántad, amit egy angyal nem engedhet meg magának, így szépen elkárhozott. Neki már nem számít az úr, elárulta őt, így elbukott, szárnyai, már nem is fehérek, ebben biztos vagyok… -  kuncogom el magam igen gúnyosan, persze ez Lunának nem tetszik, és egy csúnya nézéssel intézi el, majd kicsit ellép tőlem.

 

- Ez nem lehet igaz… Mond, hogy csak gonoszkodni akarsz… Nem száradhat az én lelkemen, egy angyal bukása… - könnyek jelennek meg szemeiben, amit nem szeretek, így váltok és gúnyomnak nyoma sem marad. Magamhoz ölelem, és hátát cirógatva nyugtatgatom.

 

- Nem a te hibád, ne is gondolj erre. Gabriel, maga választotta, hogy inkább téged szeret, én nem az urat szolgálja… Idővel rá fogsz jönni, hogyan működnek igazán a dolgok, és megérted, minden okkal történik… - suttogom, majd fölemelem, és az ágyig sétálok vele. Gyöngéden teszem le az ágyra és fölé kerülve, letörlöm könnyeit.

 

- Most csak velem foglalkozz szépségem… Megmutatom neked milyen az igazi gyönyör… - suttogom édes ajkaira és lágyan megcsókolva vetkőztetni kezdem. Testén sérülések vannak, amiken végig haladva, egyetlen csókommal teszem semmissé. Persze ez is máson csapódik le, de mint mindig most sem érdekel.

 

- Mit csinálsz? – néz le rám riadtan, ahogy egyre lejjebb haladva, csodás kebleit simogatom és nyalogatva csókolgatom, néha meg-megszívva.

 

- Ne törődj vele, csak érezz engem és felejtsd el a külvilágot. Csak én létezem… most senki más… - kezem lejjebb siklatom és alsóneműjétől megszabadítva kezemmel izgatni kezdem, érzékeny pontját. Elhagyom csodás kebleit és megindulok lefelé, hogy minden szempontból felejthetetlen élményben részesítsem. Milyen csodaszép, és az illata, akár a fahéj, imádom. hasánál elidőzöm picit, és végig reakcióját figyelem, végül áttérek a lényegre. Feltolva lábait, nyelvemmel kezdem izgatni, szépen finoman, néha megszívva és néha belé hatolva. Élvezi, még akkor is ha szörnyen zavarban van. Ez engem csak még jobban beindít, és lassan megmerevedem. Sokáig kényeztetem, míg egy kéjes nyögéssel, remegve élvez el, karjaimban. Csak ekkor térek vissza ajkaihoz, és helyezkedem el lábai közt.

 

- Ez nem lesz kellemes, de óvatos leszek.. – suttogom, és óvatosan behatolok, érzéki testébe. Teste megremeg a fájdalomtól, de nem szól egy szót sem. Talán nincs is igazán tisztában azzal, hogy mit is csinálok vele pontosan, mégis hagyja magát és bízik bennem. Hosszan szeretkezem vele, és nem nyugszom addig, míg ismét el nem juttatom az élvezetek tengerébe. Ennyire önzetlen még sosem voltam, de tényleg azt akarom, hogy Luna, ne ocsmány bűnnek érezze kettőnk kapcsolatát, hanem érzéki, és csodálatos szerelemnek. Mellé fekszem, testemről patakokban folyik a víz és nem vágyom másra, csak, hogy magamhoz ölelhessem kimerült testét.

 

-  Most már… Terhes vagyok? – kérdezi édesen.

 

- Nem, még nem… Annak is eljön az ideje, de egyenlőre még nem állsz készen, és Mammon sem. Ő különleges fiú lesz, nem egyszerűn egy démon, vagy kettőnk gyermeke, de az alvilág, leendő ura. A teli hold fogja megadni neki, azt az erőt, amire szüksége van, hogy erős és életképes baba legyen. – döntöm fejem vállára és kebleit cirógatom. Micsoda domborulatok, a mennyország semmi, ahhoz az érzéshez képest, mikor hozzájuk érhetek. Hajam kezdi cirógatni, amitől lehunyom szemeim és úgy hallgatom szuszogását.

 

- Telihold? Ez elég furán hangzik… és az alvilág ura. Ezek szerint a gonoszt fogom kihordani? – erre felkapom fejem és megrázom.

 

- Nem… A gyermeked és az én fiam fogod kihordani… Luna, mindennek és mindenkinek meg van a helye ezen a világon, vannak jók és rosszak. Áruld el nekem, ha nem ismernéd a rosszat, honnan tudnád mi a jó? Mammon imádni fog téged… csak ez számít… - fejtem ki kétségbe esetten, mert kicsit úgy érzem, ez az alvilág dolog megrémíti őt. Abban a pillanatban el is döntöm, hogy csak két telihold múlva ejtem teherbe, és nem előbb, hogy még foglalkozzon kicsit a gondolattal, miszerint egy csodaszép gyermeket hozzon világra. Nem szeretném, elkapkodni, apám érdekei, és sürgetése érdekel a legkevésbé. Egyenlőre, csak Luna számít.

- Igazad van… sajnálom, csak kicsit félek.. – mosolyodik el édesen, amivel jelzi, hogy tényleg szeretné a babát, csak még új neki ez a gondolat.



Szerkesztve narcisz által @ 2012. 02. 27. 15:33:46


1. <<2.oldal>> 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).