Karakter: Zac Thilton Megjegyzés: (Yuménak és Laurentnek)
- A fuvolám! Ott maradt nálad… És én… - szólal meg hirtelen még mindig vörös pírral az arcán, de mielőtt még teljesen kétségbeesne, a szavába vágok. Nem fogom én ellopni a fuvoláját, szép darab, de azok után, hogy láttam, mennyire fontos neki, nem lennék rá képes. Meg úgy amúgy se, nem vagyok egy tolvaj fajta.
- Nyugi, nem fogok vele spagettit enni, vagy ilyesmi.
Már a gondolat is mulatságos. Egyébként is jobban szeretem a kanalat. Yume csak boldogan mosolyog, majd úgy átölel, hogy először még levegőt venni is elfelejtek. Nocsak. Micsoda váratlan fordulat! De nem mondhatnám, hogy nem esik jól a közelsége, ezért visszaölelek. Olyan törékeny, gyenge kis teste van, ezért nagyon nem is merek visszaölelni. Szorosabban ölel, így nem látom az arcát. Nem is baj. Ez így éppen megfelelő.
Végül elenged, és felszabadult arccal bámul rám. Örülök, hogy nem lett semmi baja. Akár már az őrangyala is lehetnék. Nem is zavarna ez a plusz meló.
- A nap hőse! - guggol le a hozzá szaladó Beathyhez, és még egy puszit is ad a fejére. Hm haver, hogy te milyen szerencsés vagy…
Felvigyorog rám, én meg kissé elgondolkodó tekintettel meredek vissza. Most gondoltam csak bele ebbe az őrangyalos cuccba. Az már tényleg biztos, hogy Yume nem tud magára vigyázni, legalábbis túl szép ahhoz, hogy egyedül sétálgasson Tokio utcáin. És nagyon nem tetszene, ha egyik nap azt hallanám a hírekben, hogy: „Valószínűleg külföldről beutazó fiú, a mai nap életét vesztette, az egyik sikátorban találtak rá, szörnyű állapotban” na, az tényleg szörnyű lenne! Természetesen magamat okolnám, ahogy az esetek nagy részében. De arra meg nem kötelezhetem, hogy maradjon velem. Nem csak hülyén jönne ki, hanem még félreérthetően is…
-… Csak jött az a sok ember, és olyan fojtogató volt a megannyi érzés, ami ott kavargott. Türelmetlenség, és zavar, düh, félelem, zaklatottság, és nyávogás… Túl sok volt. Akkor jutott eszembe, hogy nálad hagytam a fuvolámat. És akkor megragadott az a barom. Nem tudom, de lehet hogy tegnap… Vagy ma hajnalban is előle menekültem. Szerintem követett. Remélem, hogy most már nem, mert nem akarom, hogy te is bajba kerülj miattam…
Csak úgy ömlik belőle a szó, és én szívesen is hallgatom, jó hallani a hangját. De észreveszi magát, így elcsendesedik, és az arcára megint kiül a vörös pír. Így is nagyon cuki, de azért nem kellene mindenen zavarba jönnie. Nekem nem baj, ha kimutatja az érzéseit, ezért vagyunk emberek. Valószínűleg nem is ezért hagyta abba. Piheg, mintha már most elfáradt volna, pedig olyan gyorsan nem megyünk. Talán a sok támadás fárasztotta így le. De nem teszem szóvá. Maximum annyit tehetnék, hogy felkapom a hátamra, de az már enyhén kellemetlen lenne… mindkettőnknek. És nem is akarok ilyen elhamarkodott dolgokat csinálni.
Hamarosan a bejárati ajtó elé érkezünk, és én be is megyek, de Yume megáll az ajtóban. Kérdő tekintettel fordulok hátra. Ő csak vállat von.
- Már így is eleget lógtam rajtad. Csak a hangszeremet kérem, és már itt sem vagyok. Lehet már keresnek is.
Vállat vonok, és bemegyek a fuvoláért. Még egy kicsit rágódom rajta, tényleg elengedjem-e csak így, de végül lenyugtatom magam. Minden oké lesz. Nem koslathatok folyton utána! Végül is neki is van saját élete. A hangszert a dobozával együtt viszem ki Yuménak, majd a kezébe adom, ő pedig ismét ragyog. Hogy milyen könnyen örömet lehet neki szerezni.
- Nem tudom nem megköszönni. Ez a hangszer az életem.
Mosolyog rám, majd egy puszit nyom az arcomra, amitől hirtelen leblokkolok. Akkor kedvem lenne megállítani, és megmondani neki, hogy nagyon féltem, és nem éppen jó, hogy egyedül császkál… megmondanám neki, hogy én szívesen segítek, de addigra már messze jár… ühm. Hát ez ciki. És még csak a telefonszáma sincs meg.
Zaklatott képpel csukom be magam mögött az ajtót, és a nappaliba sétálva leülök az ágyra. Beathy rögtön az ölembe hajtja a fejét, és nagy, barna szemeivel felnéz rám. Ha nem lennék a gazdája, akkor is érteném, mi van a tekintetében.
Sóhajtva dőlök hátra, és a plafont kezdem bámulni. Fenébe… na, most mit is kellene tennem?
Estig mindenféle érdektelen dolgot csinálok, hogy elvonjam vele a figyelmem. Műszaki cuccokat szerelek, vagy éppen a motoromhoz megyek le ügyködni, ahogy épp kedvem tartja. A ház alatti garázsban ügyködök épp, Beathy a sarokban lévő párnán pihen, néha rám néz, de nem kifejezetten aktív. És egész nap ilyen volt. Mintha beteg lenne, vagy nem tudom. Aggasztó. De ha holnap is ilyen lesz, tuti elviszem állatdokihoz. Az kellene még nekem, hogy érte is izguljak. Az már kicsit tényleg kikészítene.
A rádió szól mellettem, de most lejjebb veszem, mivel valaki hív. Lehúzom az egyik kesztyűt magamról, aztán a mobilom a fülemhez emelem, és beleszólok.
- Igen?
- Yo, Zac-san, csak nem elfelejtetted, hogy ma kell jönnöd az én kis drágáimért? - teljesen ledermedek, mikor eszembe jut, miről beszél.
- Miho-san! Persze, hogy nem, éppen most készülődök! - dobom le a vállamon lévő rongyot, majd a másik kesztyűt a fogaimmal húzom le, és már szaladok is fel készülődni. Beathy felélénkülten követ, és ugrál körülöttem, mintha ez csak egy játék lenne. Grr, Beathy, ne most tegyél keresztbe… de azért örülök, hogy már vidámabb. Lehet, hogy csak azért volt puttyadt, mert én is az voltam. A gazda viselkedése kihat a házikedvencére, igaz?
- Ugyan, annyira nem kell sietned. Még nem vagy késésben. Csak gondoltam, szólok, hátha elfelejted - kissé kifújva magam megállok, majd lassabb tempóban megyek tovább.
- Köszönöm, Miho-san, ez igazán kedves tőled. - Nagyon kedves, de kicsit később is szólhatott volna. Most ki tudja, mennyi olaj fog kifolyni az én kicsikémből,mire visszaérek…
- Semmiség. Akkor várlak, Zac-kun! Yo! - sípolás a túlvégről, én pedig a mobilt az ágyamra dobva gyorsan kibújok a maszatos szerkómból, és a szekrényemben kutatva új ruhák után nézek. Ha sietek, talán még előbb oda is érek a kutyákért, és nem kell plusz időt töltenem a rohangálással. Így előbb le is passzolhatom őket. Szuper. Induljunk is!
Egy fél óra alatt felszedem az ebeket, és magam előtt vezetve őket, sétálok velük haza a sötét utcákon. Nem szeretek ilyenkor kint lenni, nem, mintha gondom lenne az önvédelemmel, de akkor is. Hátborzongató és hideg. Vagy csak melegebb dzsekit kellett volna választanom.
Ahogy ezen gondolkodom, az előttem sétáló kutyák hirtelen ugatni kezdenek, és maguk után rántanak, alig bírom visszatartani őket. Na de mi van már? És akkor meglátom, mit éreztek meg.
Az út szélén egy szőkés hajú, kicsi fiú ül összekuporodva, és mintha még véres is lenne. Azonnal felismerem benne Yumét, másnak nincs ilyen színű haja.
- Yume! - kiáltok felé, mire felnéz, de nagyon furcsa a tekintete. Mintha nem is ezen a földön járna, és ez megrémít. Mikor odaérek elé, a kutyusok körbeveszik, de azért utat török közöttük magamnak, és megállok a szőke előtt. - Yume, jól vagy? Szólj már valamit! - mondom kissé kétségbeesve, de próbálom nem nagyon mutatni, mennyire is megijedtem.
- Zac? - feláll, és megtörli az arcát, aztán kitárja a karjait, hogy jól megnézhessem. Tényleg semmi baja. De nem valami bíztató az a vérfolt a ruháján. - Jól, igen… Csak… Láttam, ahogy megölnek valakit - von vállat, mintha csak a holnapi időjárást mondaná. Meghökkenek. Ez megmagyarázza a vért.
- De nem esett bajod? Hazakísérjelek? - megtörten pillant rám, és a fejét rázza. Kezdek komolyan aggódni érte. Nem szabadott volna egyedül hagynom. És többet nem is fogom. Valahogy, de megtalálom a módját, hogy mellette lehessek. Ezt garantálom!
- Jó volna, ha tudnám, merre van.
Merre van? Nem tudja, hol lakik? Végül is szőke… mondjuk, csak nekem lehetnek ilyen hülye gondolataim. Most öltek meg előtte valakit, jó, hogy nem önmaga. De valahogy akkor is haza kell juttatnom. És azt hiszem, már tudom is, hogyan.
- Gyere velem - fogom át a vállát, és magamhoz húzom, kiszakítva ezzel újabb gondolataiból. - Most először is hozzám megyünk. Aztán majd kitalálok valamit.
Nem ellenkezik, csak aprót bólint, aztán óvatosan hozzám bújik. Nem taszítom el, amúgy se tenném, de ebben az állapotában még inkább nem. Olyan hideg. Mintha soha nem is lenne meleg. Ez a gondolat pedig megrémiszt. Azt szeretném, ha nem kellene ilyeneket átélnie!
Csendben ballagunk haza, még a kutyák is megnyugodnak mellettünk. Érzik, hogy most nem szabad viháncolniuk. Tényleg kihat rájuk az emberek viselkedése. De most muszáj lesz korábban hazateleportálnom őket… van valaki, aki fontosabb ennél.
Hazaérve betessékelem Yumét a fürdőbe, ruhát is adok neki, törölközővel együtt, aztán megmondom, hol találja a kaját. Nekem vissza kell vinnem az állatokat, de mire végez, talán visszaérek. Sietve távozom is, remélve, hogy most nem akar majd olyan hamar felszívódni, mint a múltkor…
- Megjöttem - kiabálok a konyhába, mikor visszaérek immár üres pórázzal. A konyhából hallani is Yume hangját, ami megnyugtat. Az eső sajnos megint eleredt, úgyhogy nem úsztam meg szárazon. A dzsekimet levéve megyek a konyhába, így már csak egy tapadós rövidujju van rajtam, ami csak a víz miatt tapadós, amúgy nem lenne az.
- Ettél már? - nézek az asztalnál ülőre kérdően, aki épp a lábánál kuporgó Beathyt simogatja. Ahogy látom, kissé nagyok rá az én ruháim, de legalább ez is valami. Különben is, neki még a bő cuccok is jól állnak.
- Nem. Nem akartam a szekrényekben kotorászni… - Komoly képpel meredek rá, mire megint elpirul.
- Mondtam, hogy elkezdheted nélkülem is, nem? - megyek a szekrényhez, és elkezdem kipakolni az ételt, ami még itthon van.
- Igen… de én meg akartalak várni - erre megállok a mozdulat közbe, és hátrapillantok a szőkére. Lefelé bámul, ujjával az asztalon körözve, és hirtelen ha akarnék, se tudnék haragudni rá. Szóval meg akart várni… hm.
- Értem - fordulok vissza, és gyorsan összedobok valami ehető kaját.
Mikor készen vagyok, az asztalhoz lépve az egyik tányért Yume elé helyezem, a másikat a vele szembe lévő székhez, aztán leülök. - Remélem nem baj, hogy csak a tegnapi kajából tudok adni.
- Nem, persze, hogy nem baj - mosolyog rám, és már tömi is magába az ételt. Mosolyogva nézek rá, aztán én is enni kezdek. Biztos nagyon éhes volt már. Ha azt sem tudja, hova kell kajáért menni… tényleg, még ezt is meg kell oldanom. De majd vacsora után.
Falatozás közbe nem beszélünk, így viszonylag mindketten hamar végzünk. Mivel van még kifőzve a tegnapi teából, melegítek kicsit, majd egy bögrével Yume elé rakom, és csak figyelem, ahogy iszik. Most már nyugodtabbnak tűnik, és ennek örülök.
- Nem szeretnék a terhedre lenni, Zac-kun - mondja hirtelen most köszönés helyett, szerintem már nem tudta, mi mást mondhatna. - De hogyan fogjuk megtalálni az otthonom? - Arcomon halvány mosoly jelenik meg, majd lehajolok a lábamnál pihenő kutyuskámhoz, és egy jutalomfalatot a szájába téve halkan odasúgom neki: - Hozd ide a laptopom, Bee!
A kis Beagle ugat egyet, aztán elszalad, és pár másodperc múlva már szájában egy bőrönddel tár vissza. Nem szeretek ilyen feladatokat adni neki, mert még túl kicsi hozzá, de néha azért megejtem. Ahogy elém ér, pihegve megáll, én pedig a bőrönd fülét kivéve a szájából megsimogatom a fejét, és kap még egy jutalomfalatot, meg vele együtt a vacsoráját is. Rögtön arrébb húzza a tálát, nem is törődve velünk, és habzsolni kezd. Közben én bekapcsolom a gépet, és közelebb hajolva a neonos fényhez, kutatni kezdek.
- Mit csinálsz? - szegődik mellém Yume kíváncsian, és próbálja követni, hány programba is lépek be, de valahogy nem sikerül neki, és ezt nem is csodálom.
- Keresem a nemrég kiadott lakások számát. - Persze csak néhány kerületben, ha egész Tokioban nézném, akkor nem nagyon mennénk semmire.
- Hú, ilyet is lehet? - néz rám csillogó szemekkel, mire mosolyogva bólintok, de ez nem igaz. Jó pár dolgot fel kell törnöm, hogy hozzáférjek az adatokhoz, de neki nem kell tudnia erről. Most az a lényeg, hogy hazajusson.
- Ezek lennének azok - fordítom felé a képernyőt, mikor a keresés véget ér. - Nem ismerős valamelyiknek a neve?
A szőke figyelmesen végighunyorog a címeken, aztán rábök az egyikre.
- Úgy emlékszem, ez az.
- Rendben. Próba szerencse! - mosolygom rá bíztatóan, aztán lecsukom a laptopot. - Holnap majd megnézzük, de most már ideje lefeküdni - felállok, és a kezét megfogva kezdem vezetni, de mikor kiérünk a konyhából, a szőke megtorpan, és én érdeklődve bámulok hátra rá. Megint az a furcsa kifejezés látszik az arcán. És ez nem jó.
- Zac… én nem szeretnék egyedül lenni - néz fel rám, a szemeiben pedig félelem és még valami keveredik. Megszorítja a kezem, én pedig csak bámulok rá. Nem értetem pontosan, mit is akar mondani ezzel, de… nem bírom nézni, ahogy szenved magától, ezért lassan közelebb lépek hozzá, és magamhoz ölelem. Még látom meglepett arcát, de nem érdekel. Le kell nyugodnia, és elfelejtenie kicsit a történteket. Úgysem lesz több ilyen. Ha rajtam múlik, biztosan nem…
- Nyugodj meg, Yu-chan. Nincs semmi baj! - súgom a fülébe lány, nyugtató hangon.
Nem akarom félni látni. Nem akarom menekülni látni. Többé nem… vigyázni fogok rá. Most már mindenképp.
Meglepődött szempár néz rám, de bólint azért. Felállok, és követem őt a konyhába, majd a mosdóhoz lépve szépen fogom, és elmosogatok magam után, ha már ennyi baj van velem. Figyelem, ahogy Zac újabb adagot csinál magának, kicsit megint felforrósodik az arcom a gondolatra, hogy a fiú gondomat viseli...
Beszélgetést kezdeményez, én meg kicsit tartózkodva válaszolok. Bár a fuvolám szerint jó ember. A számat rágcsálom, és rápislantok néha, válaszolgatok neki, de amint valami személyesebb felé terelődik a szó, elbizonytalanodom, és visszabújok a csigaházba. Tartok tőle, hogy belefolyik az én habókos életembe, és elsodorja az ár. Pedig nagyon kedves fiú, ráadásul még helyes is. Dörren az ég, én meg kicsit összerezzenek, bár butaság, hiszen ha vihar van, akkor villámlik is. A kicsi kutyusról beszélgetünk, aki a konyhaajtóban ült le, és farokcsóválva néz ránk.
Olyan furcsa. Otthon érzem magam, egy vadidegen lakásán, de hát olyan békés itt minden. Nem látok minden pillanatban gyanakvó vagy szánakozó pillantást. Igazán elegem van belőlük. A szüleimről kérdez, én meg csak kitérően válaszolok rá. Mit mondhatnék neki? Hogy nem is emlékszem rájuk, és lehet hoyg nem is élnek? Egy embert ismerek, aki tartja velük a kapcsolatot, legalábbis minden költözéskor ő bukkan fel, és ő mondta nekem egyszer, hogy az anyámra hasonlítok. Nem tudom, ezt mire értette. Hogy kérdezgettem, hogy imádom az embereket nézni, vagy esetleg a külsőmre? Reménytelen.
-És mit kerestél te ilyen későn egy parkban?
Azt hiszem, végig ez a kérdés fúrta az oldalát. De én meg nem tudok hirtelen mit válaszolni. Mert mit is mondhatnék? Az igazság nyakatekert, és ehhez az egy válaszhoz is kellene mesélnem magamról. Hogy egy kis bárban zenéltem pénzért, és eltévedtem. Jönne az újabb kérdés, hogy miért kell fuvoláznom pénzért, mire a válasz az lenne, hogy a saját megélhetésemért én dolgozok. Nem. Inkább féligazságot, vagy hazugságot, mint az igazat. Mindenki érdekében.
-Csak arra jártam...
Ami majdnem igaz is. Csak éppen annyi kellene a végére, hogy kétségbeesetten menekültem egy barom elől, és eltévedtem. Amúgy igen, csak arra jártam. Szemeimet szomorúan fordítom el. Utálok hazudni. Visszateszem a szivacsot, és nekidőlök a pultnak.
-Értem. Azért vigyázz, merre jársz. Jobb, ha az ember csak a megszokott útvonalakon közlekedik.
- Kösz a tanácsot.
Szélesen mosolyodok el, de elgondolkozok. Ha tudnám, merre van a járt út, csak arra járnék. De sajnos... Halvány fogalmam sincs, hogy merre is kellene mennem, hogy ,,haza” mehessek. Hehe... Tokió felé. És a lakcímben volt egy 13-as szám. Ennyi. Semmi többet nem tudok arról, hogy hol lakok. Biztató.
Nem sokára visszaegyünk a nappaliba, hiszen aludni is kellene Zacnek. Egy takarót is kapok, amit szépen megköszönök. Nem is ismer, hogy lehet ilyen kedves velem? Vagy ismer, és éppen ezért? Esetleg az őrangyalom mégsem ment nyugdíjba mellettem. Nemtudom.
-Jó éjt.
Rámmosolyog. Arca szimpatikus, és nagyon kedves, amikor mosolyog. A szája is olyan... Hm... Finomnak tűnik. Tulajdonképpen nagyon helyes, amikor így néz rám. A szobájába lép, és eltűnik előlem. Végigfekszek a kanapén, és felhúzom a lábaim, majd betakarózok. Egy apró meleg szőrgombóc ugrik mellém. Mosolyogva simogatom meg, és egy kis puszit nyomok a fejére. Egésszen az államig húzom a takarót, nem mindha fáznék, csak... az illata olyan finom, és... kedves. Nem tudom, hogy egy illat hogy lehet kedves vagy nem, de ez akkor is határozottan kedves. Nem tudok sokat aludni. Nem merek. Beathyt simogatom, és amíg lehet, élvezem ezt a békés nyugalmat. Mint egy sziget, ahol semmi sem tud zavarni.
Egy óra is eltelik talán, mire eláll a vihar. Felkelek, és körbenézek a sötétben. Még ebben a semmiben is, amit a sötét lepel teremt, még itt is olyan nyugalom van. Nem az jár a fejemben, hogy mikor kell innen elmennem. Nem akarom, hogy ez a kis kuckó is csak egy legyen a sok közül. A takarómat szépen összehajtva teszem a kanapéra, és még elmosogatok csendben. Megtalálom a ruháimat is, megszáradtak, szerencsére, szóval át is kapom magam, és menten javul a közérzetem.
Nagyon köszönöm, amit értem tettél, de nem akartam tovább a terhedre lenni! Remélem, majd még azért találkozunk!
Yume
Firkantom egy papírra, majd némi tétovázás után a kisasztalra teszem. Aztán Beathyt megsimogatom, megmondom neki, hogy szeretem, és majd még találkozunk, majd halkan távozok. Nem tudom sajnos az ajtót becsukni, de remélem, hogy a kutya nem szökik ki. Kilépek a házból, és már világosodik. Mennem kell. Mintha valamit elfelejtettem volna... Nem tudom, mi az, ami miatt hiányérzetem van, de vissza már nem akarok menni, hát nekiindulok. A park felé először, hiszen arról jöttem. Tanácstalanul nézek körbe, de egyik hely sem ismerős. Reménytelen. Elindulok valamerre, és kitalálok a parkból. Egy elveszett 6 éves kölyöknek érzem magam. Egy hatalmas embertömeget találok magam előtt, és csak arra várnak, hogy beszippantsanak. Jézusom. Túl sok ez már nekem, miért nem lehet hogy egy hetet... Nem is,nem kérek olyan sokat, csak két napig otthon kelljen ülnöm, valami tök nyugis helyen, és a lábamat lógatni. Ch... ha ez ilyen könnyen menne...
Nyelek, és lépek egyet. Millió arc és kifejezés között találom magam. Ideges szemrángatózós néni ütközik nekem, felcsattan, és mond valamit. Nemigen értem... Meglök egy kis gördeszkás fiú, vigyorog, és mintha egyben akarna lenyelni engem. Szerintem csak pásztáz, hogy mit vehetne el. Pedig csak a fuvo... NE! Ottfelejtettem Zacnél! Merre kell visszamenni? Nekilódulok valamerre, és próbálok furakodni. Nem értem, hogy az emberek hogy tudnak itt olyan szépen haladni. Nagy a tömeg. Megfulladok... Harag villan egy idősebb férfi zord arcán, én én megszeppenve oldalazok az újtából. Ezzel lábára lépek egy fiatal lánynak, aki pipiskedve nyivákol fel. Ide-oda lökdösnek, vagy csak én hagyom, mert tehetetlen vagyok... El fogok veszni?
Valaki megragad, és egy rántással kihúz a nagy zűrből, amiért hálás lennék, ha nem lenne... Háromszor nagyobb tőlem, kiéhezett, izomagyú vámpír. Az előbbi kezdődő ijedtségem most pánikba csap át. És nincs még fuvolám sem, hogy legalább bemossak neki vele! Ösztönösen hátrálok, hátha arra menekülhetek, de be kell látnom, hogy ez a sikátor valahol biztos egy zsákutca. Másik oldalon őrjítő tömeg, mögöttem fal, előttem...brr... Rémálom.
Csaholást hallok, ijedten nézek oda, és a kicsi Beathyt látom ott. Nem tudom, hogy hogy került ide, de... Nem szabad, mert ez a nagy melák egy rúgással odébbpenderíti.
-Beathy!
Kiáltok, és ugranék a kiskutyához, amikor iszonyú ütést érzek a mellkasomnál, és nekilibbenek a falnak. A levegő kiszorul belőlem, és a fájdalom könnyei gyűlnek, de fejrázás után végre kezdenek a csillagok megszűnni. Levegőt is kapok, lát a könnyeim is eltüntetem, hiszen a nagy melák... Ha most jön, tuti nem bírnék még kiáltani sem. Tapsolás... Mi ez? Csak azt látom, hogy Zac áll nem messze tőlem, és lendületből behúz egyet a meláknak, miközben a kicsi kutya vadul ugat. A majomember tántorog kissé az ütéstől, vagy csak én szédülök, már nem tudom, és indul, hogy most ő mutasson valamit Zacnek, de elé ugrik az a kis kutya. Beathy. Jézusom, én nem merem nézni. Ha az a majom lábat emel rá... Több kutyaugatást hallok már. Szerintem az agyam kihagy, vagy nem tudom. A melák rámnéz azzal a ,,látlak még” pillantásával, majd megfordul, és eltűnik. Szívem kalapál, szerintem hullafehér lehetek, és a kezeim is hidegek. Egy nap alatt két izomagy... Szerintem rekordot csinálok. Mi lehet rajtam annyira jó, hogy ennyire jönnek?
De ekkor a sarkon egy seregnyi pincsi jelenik meg ugatva, én meg hitetlenkedve elmosolyodok, amikor az újbóli megmentőmre cuppannak, és leteperik. Nevet. Zac nevet, és nem tudom, mi olyan különleges rajta, mégis tetszik. Annyira felszabadult a nevetése, és olyan könnyed. Öröm nézni őt, annyira szép így...
De aztán letolja a sok kis gombócot magáról, feláll, leporolja magát, én végül rámnéz. Eléggé totálkáros külsőm lehet, bár lehet, hogy csak én érzem magam úgy. A kezét nyújtja, és én megint elfogadom a segítséget tőle. Mi mást tehetnék. Nem mintha vissza tudnám utasítani. Szerintem meg amúgy sincsenek véletlenek, szóval az, hogy tegnap találkoztunk, az nem volt véletlen. Vagy talán már ma volt? Nem is tudom...
-Jól vagy?
Kérdezi, én meg mindjárt a nyakába ugrok örömömben. Ez csoda! Már másodszor sikerült megmenekülnöm az ilyen helyzetből.
-Igen. Köszönöm...
- Vegyük úgy, hogy az előző két alkalommal már ezt is megköszönted!
Rámkacsint, én meg elvörösödök. Persze.. Minden második mondatom a köszönöm, elég szánalmas lehet, vagy zavarba ejtő. Az acát nézem, és látom, hogy ez a kis mondat már kissé elcsépelt tőlem... Másképpen kellene megköszönni. Mondjuk meghívni hozzám, és főzni neki teát, csak a baj az, hogy az egész légzőberendezésem szúr, meg egy csöppet eltévedtem. Amúgy nem lenne akadálya. De más is van, ami most birizgál, és minden további nélkül kitör belőlem.
-A fuvolám! Ott maradt nálad... És én...
-Nyugi, nem fogok vele spagettit enni vagy ilyesmi.
Sóhajtok, nem törődve a bordáim fájdalmas nyekkenésével, és boldogan elmosolyodom. Ennyi elég is lenne, de... Köszönömöt nem akarok már mondani, hát fogom magam, és megölelem. Meghökkenten néz rám, én meg gyorsan szorosabban ölelem meg, hogy ne lássam az arcát, nem is tudom, miért. Visszaölel, én meg elpirulok. Olyan fura forró és bizsergő érzés rohan rajtam végig, ahol megérintett... a zakatoló szívem is lassul, én meg elengedem, mielőtt még azt hinné, hogy a vállán aludtam el. Kezeimet a hátam mögött összekulcsolom, és csillogó szemekkel nézek rá. Megmentett már megint. Beathy pattog oda hozzám, én meg leguggolok, és megsimogatom, sőt egy nagy puszit is kap.
-A nap hőse!
Vigyorgok fel Zacre, aki még mindig különös tekintettel néz rám. Talán csak meghökkent, ahogy megöleltem. Nem sokára már visszafelé megyünk, legalább most a két lábamon megyek... És azon kapom magam, hogy beszélek.
-... Csak jött az a sok ember, és olyan fojtogató volt a megannyi érzés, ami ott kavargott. Türelmetlenség, és zavar, düh, félelem, zaklatottság, és nyávogás... Túl sok volt. Akkor jutott eszembe, hogy nálad hagytam a fuvolámat. És akkor megragadott az a barom. Nem tudom, de lehet hogy tegnap... Vagy ma hajlanban is előle menekültem. Szerintem követett. Remélem, hogy most már nem, mert nem akarom, hogy te is bajba kerülj miattam...
Szaiam hallatán megdöbbenve hallgatok el, és lassan megint elvörösödök. Nem azért, de olyan ciki, hogy folyton csak pirulok... A változatosság kedvéért kicsit mondjuk fehér is lehetnék! Kapkodom a levegőt, mintha futottam volna, pedig kényelmes sétatempóban szeljük át a parkot. Csak hát nem tudok nagy levegőt venni, mert mindenem sajog tőle. De nem szólok. Inkább csak hagyom, hadd higgye azt a mellettem lévő fiú, hogy a sok beszédtől fulladtam ki.
Szerencsére elég hamar megérkezünk, és az ajtóban megállok. Zac felvonja a szemöldökét, és rámnéz, hogy miért álltam meg, mire én csak vállat vonok.
-Már ígyis eleget lógtam rajtad. Csak a hangszeremet kérem, és már itt sem vagyok. Lehet már keresnek is.
Mondom magyarázatképpen, mire ő a ,,tetudod” pillantással vállat von, és bemegy. Beathy követi, én meg kint maradok. Elfintorodom, és a falnak dőlök, hogy kicsit pihenjek. Mire nagyjából kapok levegőt, megjelenik Zac is, és a kis dobozomat a kezembe nyomja. Kinyitom, és megkönnyebbülten mosolyodom el, majd magamhoz szorítom őt. Mármint a hangszert.
-Nem tudom nem megköszönni. Ez a hangszer az életem.
Ragyogok rá, majd búcsúzóul, nem is tudom, miért, egy apró puszit nyomok az arcára, majd széles mosollyal intek neki, és elrobogok. Biztonságom teljes tudatában sietek valamerre, magam sem tudom, merre, de boldogan. Minden második sarkon bekanyarodok, és töretlenül megyek előre.
Olykor ismerősnek is tűnnek nekem a házak, és mikor azt hiszem, hogy végre megvan, rá kell jönnöm, hogy Tokióban minden utca egyforma. A kis bárt meglelem, ahol felléptem, de sehogy sem tudok onnan visszatalálni. Az éhhalál küszöbén végre veszek valamit enni magamnak abból a pénzből, ami a zsebemben van, és ha nem is teljesen, de jóllakok. Újra kilátok, és már fejben egy mini térképet kezdek vezetni az általam felfedezett helyekről, de mindig összekavarodok. Egy hülye elágazásnál állok. Mivel már hatodjára megyek el előtte, megállok, kifulladva, és lihegve. Benézek a felsőm alá, naná, hogy egy gyönyörű tenyérnyom van rajta, olyan lila, mint az orgona. Légzőgyakorlatozom az út közepén, majd újra elindulok. Sötétedik. Eltévedtem. Úgy szorongatom a fuvolámat, mintha valami segíséget nyújtana. Egy utcára érek, aminek a végén hangokat hallok. Egyáltalán nem barátságosak. Valaki kiált, de elhallgat. Kicsit a kerítésekhez lapulva közelítek. Három alak fog egyet közre, és valamit követelnek tőle. A középen lévő negyedik arcán félelem, és rettegés vegyül, pánikrohammal füszerezve. A másik háromon kegyetlenség és gúny. Követelőznek... Odaáig fajul a dolog, hogy kést látok villanni, én meg fordulok, és öszeszorítom a szemem. Iszonyű halálsikoly, majd csend. Könnyes szemmel nézek fel jó idő után, és félek, hogy mit fogok látni. Elvitték, vagy otthagyták? Megláttak, és most engem fognak kilyukasztani?
Senki sincs az utcán. Pár méterrel arrébb valami formátlan kupac van. Levegőért kapkodok, de amúgy sem tudok rendesen lélegezni. Szívem már a fülemben zakatol. A dobozkát szorongatva lépek oda, és a könnyeim hangtalanul hullanak. Vér mindenütt. Egy járókelő már mentőket hív, én meg odarohanok a testhez, és elszörnyedek. A vér lassan bugyog belőle kifelé, és már-már látom, hogy a lélek hogyan szökken ki a kis lyukon keresztül. Lerogyok mellé, és megfordítom, hogy ne arccal a földre nézzen. Egy harminc körüli nő, tipikus japán vonásokkal. Mandula szemek, sötét haj, alacsony... Megérkeznek a mentők és a rendőrök, millió kérdést tesznek fel, én meg elmesélem, hogy mi történt, és mit láttam. Egy zsákba teszik a hullát, és elrobognak vele. Valaki egy pokrócot tesz rám, de én visszaadom. Egy pokróc nem fogja feltámasztani. Elköszönök, és a dobozkámat továbbra is szorongatva, kissé sokkosan elszédelgek onnan. Miért kellett nekem ez?
Lámpák gyúlnak a sötét utcákon, én meg csak megyek amerre a lábam visz. Ruhám kissé véres lett, kezeimre is rászáradt a vér, ahogy arcomon is a könnyek és a vér vegyül. Szerintem ahogy a könnyeim maszatolom, úgy kenem szépen az arcomra a vért. És megint eltévedtem. Most már fogalmam sincs, hogy merre vagyok... Látom a halott arcát magam előtt. Rémület, és valami szörnyű titok.
Megint a földön ülök, és zihálok. De most már azért, mert a saját könnyeimben fuldokolok. Talán a szüleimet is megölték... És ugyan ilyen nemtörődöm emberek, akiknek egy élet csak egy villanás.
Ugatást hallok valahonnan. Ismerős. Nem nézek fel, hiszen az egyetlen kutya, akit imádtam, az több éve meghalt, valahol Svájc környékén.
-Yume!
Egy ismerős hang kiált, és én felnézek. Arcomon némi tűnődés, rettenet, és fájdalom. Valaki siet felém, pár kutya lóg róla pórázon, akik ugatva körbevesznek. A nagy csend után furcsa ez a zaj.
-Yume, jól vagy? Szólj már valamit!
Pislogok, és felismerem az arcot.
-Zac?
Fáradtan mosolyodok el. Megint megmentett, de most saját magamtól és a gondolataimtól. Végigdörgölöm az arcomat, és az odaszáradt vér lepereg, majd felállok, hogy megmutassam, jól vagyok.
-Jól igen... Csak... -vállat vonok, mintha mindennapi dolgot mondanék – Láttam, ahogy megölnek valakit.
Megbozongok, mert a szemhéjamra a képzeletem kivetíti a támadók hideg kegyetlenségét.
-De nem esett bajod? Hazakísérjelek?
Megtörve néztem rá, és elmosolyodtam. Megráztam a fejem, hiszen semmi bajon sem esett, legfeljebb a lelki világom billent fel. Hát már egy napot sem élhetek anélkül itt, hogy ne történne valami szörnyűség? De a második ajánlata... Hogy hazamenjek... Én is szerettem volna, csak egy apró hiba volt benne.
-Jó volna, ha tudnám, merre van.
Vonok vállat, és sóhajtok. Végre már csak sajog a tüdőm. Lehet mégis túlélem. Legláabb nem ajultam el, bár lehet sokkal jobban néznék úgy ki. Zúg a fejem, és nem értem, hogy miért kellett meghania. Talán otthon várja őt valaki. De semmilyen papír nem volt nála. Csak egy ruha volt rajta, és ott hevert a vérében... felemelem a szabad kezem, csupa vér. Persze, hiszen megfordítottam. A rendőrök mondták, nem kellett volna, de én meg mondtam, hogy úgysem ott ölték meg. Az út kellős közepén szúrták meg. És mégis majdnem a sáncban volt a nő. Tehát úgyis mindegy volt már. Meglepetten nézek a remegő kezeimre. Na jó. Én elmegyek innen, amint lehet. Ez a város maga a pokol!
- Én meg Yume - mutatkozik be kicsit határozottabban, amitől kissé megnyugszom. Remek, akkor nem fog elájulni tőlem! - És… Kösz. - Kicsit elpirul, amitől még aranyosabb lesz. Bár igyekszem nem mutatni, azért kicsit zavar, hogy nem mondta meg a teljes nevét. Ez így olyan bizalmatlannak tűnik, pedig hát nem csináltam vele semmit, sejthetné, hogy bennem megbízhat… na mindegy. Majd később zaklatom ezzel a témával.
- Ugyan. Örvendek - legyintek mosolyogva. Azért mindezek ellenére elég feszült a kölyök. Csak tudnám miért… nem eszem én meg, és szerintem Beathy sem. Apropó evés. A gyomra hangosan megkordul, és abban a szent pillanatban rákvörös lesz. De kis híján én is. Te jó isten, hazahoztam egy félájult kölyköt, bebugyoláltam, lefektettem, de az nem jutott eszembe, hogy kaját is kéne mellé tenni! Hogy én mekkora hülye vagyok! Látszik, hogy nem vagyok hozzászokva az ázott fiúk vendéglátásához.
- Gyere! Együnk valamit! - mondom gyorsan, aztán már itt sem vagyok. Ellenkezésre egyszerűen nem hagyok időt. Ez így is elég ciki volt már. A konyhába érve pakolászni kezdem az edényeket, ételeket, de persze pont akkor esik le minden, mikor nekem sietni kellene. De várjunk csak, mért sietek? Éhes, az igaz, és én is az vagyok, de nem halunk éhen tíz perc alatt… ejnye Zac. És még ő a feszült, mi?
Végül csak sikerül összekaparnom valami kis kaját és italt, majd mikor ez megvan, egy tálcával a kezembe elindulok vissza a szobába. Beérve látom, hogy Yume már elhelyezkedett a kanapén. Elé sétálok, és az ölébe rakom a tálcát, majd leülök mellé, Beathy meg abban a pillanatban felugrik az ölembe. Na, rossz kutya! Próbálom elhessegetni, de nem akar elmenni. Azt hiszem, tetszik neki Yume. Vagy a kaja. Na de abból nem kap!
- Nagyon köszönöm - mondja halkan. Van valami furcsa a hangjában, szerintem nem keleti, ahogy én sem vagyok az, bár ezt a nevemből is kitalálni. Csak félig vagyok japán, anyai ágról, de nem igazán látszik rajtam… max egy kicsit a szememen, de a világos hajamat apámtól örököltem. Ki is tűnök vele a tömegből… hát akkor még Yume? Nem lehet neki könnyű. De így legalább nem lesz baj, hogy nem sushit adtam neki, vagy miso rament… azt csak társaságokban szoktam enni. Amúgy ritkán nyúlok japán ételekhez.
Beleharap a szendvicsbe, aztán iszik a teából is. Azt hiszem, ízlik neki, mivel elég hamar feltakarít mindent. Eh, na nem baj, van még ott, ahonnan ez jött… egy kis plusz munka sosem árt. Mikor befejezi az étkezést, szélesen rám mosolyog, és mintha már jobb is lenne a kedve. Biztos már eléggé éhes volt.
- Nagyon köszönöm. Mindent. Én neked nem akartam gondot okozni. Csak a ruháimat kérem, és… - Már biztos, hogy nem keleti. Annyi nyelv hallatszik itt ki, hogy meg nem tudnám mondani, milyen származású lehet. Furcsán beszél ugyan, de nem zavaróan. Sőt… egész aranyos. Ez is egyedivé teszi.
- A ruháid még vizesek, és odakint szakad az eső. Csak nem mész el? - vonom fel a szemöldököm, és egészen biztosan tudom, hogy a válasz nem. Ilyen időben ő is nagyon jól tudja, hogy nem mehet el. Tényleg nem lehet valami kellemes egy idegen embernél tölteni az éjszakát, de nem fogom bántani, és szerintem ezt ő is tudja… ha nem tudná, szerintem már elég nagy csetepatét csapott volna, vagy hasonló. Annak a fajtának nézem. Persze nem rossz értelemben… csak szeret biztonságban lenni. Szerintem.
Kinéz az ablakon, hogy lássa, igazat mondtam-e (bár szerintem, mivel dörög az ég is, ez elég nyilvánvaló) aztán lemondóan pillant vissza felém. Elengedek felé egy „én megmondtam” nézést, ő pedig felsóhajt. Hát ez van. Annyira rossz csak nincs itt nálam, különben már elment volna. A tálcájára pillant. Most jött csak rá, hogy az én adagomat is megette. De nem baj, nem haragszom érte.
- Akkor legalább hadd mosogassak el! - néz rám kérlelően, én meg meghökkenten bólintok. Ha ennyire szeretne… kimegyünk a konyhába, és amíg én megcsinálom az újabb adag kaját, és elfogyasztom, addig ő elmosogat. Nem sokat beszélünk egymással, csak néha egy-két szót. Szerintem egyikünk sem mer gyorsan közeledni a másikhoz, vagy szimplán olyan témákat felhozni, ami kicsit személyesebb, így inkább csak csendben hallgatjuk az eső kopogását az ablakokon. Nagy ez a vihar, szerintem egész este esni fog. Már ami még hátra van az estéből.
- És mit kerestél te ilyen későn egy parkban? - emberelem meg magam, hogy eleget tegyek végre a kíváncsiságom csillapításának. Ez nagyon is érdekelne. Mit keres egy ilyen szép, törékeny fiú hajnalok hajnalán kinn az esőben teljesen egyedül, ráadásul egy parkban, ahol viszonylag azért este is sokan járnak (és ez alatt nem csak az olyan kegyes egyéneket értem, mint amilyen én vagyok)?
- Csak arra jártam… - felel kis csend után Yume. Szóval nem akarja elmondani. Akkor biztos valami kellemetlen dolog miatt… pedig azért tudnom kéne. Mert például ha valaki elől bujkálni próbált, akkor az nem a legjobb, mivel Tokio elég kicsi város… a vadászok könnyen ráakadnak a prédájukra ismét, pláne, hogyha az a préda ilyen kis szép és feltűnő.
- Értem. Azért vigyázz, merre jársz. Jobb, ha az ember csak a megszokott útvonalakon közlekedik. - Nem volt a legjobb célzás, de hát ez van. Remélem leesett neki. Ha meg nem… az végül is már nem az én problémám.
- Kösz a tanácsot - mosolyog rám, én pedig visszamosolygom. Aranyos srác. Csak kicsit vigyázatlan. El fogja sodorni az ár, ha nem lesz kicsit határozottabb. Tokioban csak így lehet élni és megmaradni.
Kicsit még időzünk ott a konyhában, aztán Yume helyet foglal a kanapén, én pedig viszek neki egy takarót, nehogy megfázzon.
- Jó éjt - mosolygom rá, ő pedig visszabólint. A szobámba megyek, és ledőlök az ágyra. Kíváncsi vagyok, reggel is itt lesz-e még. Ha igen, elkönyvelem, hogy szarok a megérzéseim. Ha nem, akkor megdicsérem magam. Egy darabig csak bámulok a plafont, végül lehunyom a szemem, és elalszom. Még mindig esik az eső. Álmomban is hallom a kopogását…
Másnap reggel csakugyan nincs már itt. Csak egy cetlit találok a kisasztalon, miszerint:
Nagyon köszönöm, amit értem tettél, de nem akartam tovább a terhedre lenni! Remélem, majd még azért találkozunk!
Yume
Könnyen meglehet a te külsőddel, barátocskám. Elég szembetűnő a sok sötéthajú japán között, és sajnos nem csak nekem. Remélem nem lesz semmi baja… na mindegy. A konyhába megyek reggelizni, és akkor esik csak le, hogy valami hiányzik. Nincs aki a képembe nyáladdzon. Ez pedig azt jelenti, hogy… a bejárati ajtóhoz megyek. Ne, ez nem jó. Yume nem csukta be rendesen, Beathy pedig utána ment. Remek. Most már mindenképpen fogunk találkozni! Bár nem is baj. Beathy legalább valamennyire védelmet nyújt neki. Kicsi az igaz, de ugye van az a mondás: kicsi a bors… szóval ez némileg megnyugtat, de már gyorsabban végzem a reggeli teendőket. Nagyon szeretem Beathyt, és rosszul érzem magam, ha nincs mellettem. Tudom, hogy jó helyen van, de akkor is. Ő az én kiskutyám. Csak el ne vesszen…
Ahogy végzem az öltözéssel, már megyek is ki az utcára, és elindulok a Park felé. Őszintén szólva nem félek attól, hogy nem találom meg őket. Egy szőke hajú fiú egy kiskutyával, mi sem egyszerűbb? Ahonnan csaholást hallok, az a hely lesz az… a parkban nincsenek, így kicsit lejjebb megyek, ahol már nagyobb a forgalom. Az emberek mind mennek valahová, így egészen összefolyik a tömeg, tehát nehéz jobban megnézni a mellettem eljövőket. És a zaj is nagy. Na de sebaj. Meglesznek. Messzire nem juthattak, annyira kicsi azért még sincsen Tokio.
Egy bolt melletti kis sikátor előtt megyek el, mikor kiáltást hallok. Rögtön visszafordulok a sikátorba, és a hang irányába sietek. Mikor beljebb érek, akaratlanul is elmosolyodom. Na nem éppen szép látvány, és ez a mosoly nem is az áldozatnak szól, hanem a kis védelmezőjének. Ahogy gondoltam, Yume és Beathy azok, meg egy nagydarab fickó, aki épp a fenekét harapó kutyát próbálja lerázni. Okos kis Beathym. Tudja, hol fáj igazán… na de inkább közbeavatkozom, nehogy valami baja essen az én kis drágámnak. Vagyis inkább drágáimnak.
Tapsolok egyet, mire Beathy boldogan szalad oda hozzám, és farkcsóválva ugrál fel rám. Megsimítom a kobakját, de aztán a nagydarab felé fordulok. Elé megyek, és mielőtt még bármit is szólhatna, bemosok neki egyet. Kis híján eltörik a csuklóm, muszáj is utána rázogatnom egy kicsit, hogy ne fájjon. Az ilyen gorillák kemény fickók. Nem könnyű elbánni velük.
A férfi mordul egyet, és már éppen ütne is vissza, mikor Beathy elém ugrik, és morogva csaholni kezd a felé. A srác csak nevet, de akkor persze már lefagy az arcáról a mosoly, mikor a hátunk mögül kutyaugatások hallatszanak. Okos kis kutyusom. Segítséget hív. Legalábbis nagyon úgy tűnik, és a pasi be is veszi. Félig Yuméra néz, aztán rám, végül félrelök az útból, és elszelel. Ezt nevezem én gorillának. Ezek egyre szánalmasabbak lesznek. Hamarosan a felmentő sereg is megérkezik. Sok kis pincsi, Bee néha szokott játszani velük. A gazdájuk valami nagy ficsúr, aki nem is törődik velük, így akkor szöknek ki, amikor akarnak, de érdekes módon mindig visszamennek a gazdájukhoz. Mondjuk nem is csodálom. Ott még a kutyának is jacuzzija van. Én is szeretnék ott kutya lenni!
A kis fehér szőrcsomók egyenként vetik rám magukat, majd a legvégén Beathy is besegít nekik, így sikeresen eldőlök velük. Azt nem nagyon értem, engem mért szeretnek ennyire, de nem is baj. Csak meg ne egyenek a nagy szeretetben!
Letörlöm az arcomról a sok nyálat, majd nevetve letolom magamról a sok ebet, felállok, és leporolom magam. Körbenézek. Yume még mindig a falnak dőlve ül, és bámul rám. Bíztatóan felé nyújtom a kezem, ő pedig félénken megfogja. Hát újra találkoztunk. És ismét megmentettem az életét.
- Jól vagy? - kérdem kedvesen, miközben próbálom kizárni a mögöttünk ugráló kutyusok hangjait.
- Igen. Köszönöm…
- Vegyük úgy, hogy az előző két alkalommal már ezt is megköszönted! - kacsintok rá. Kicsit furán érzem magam, hogy ennyit köszön nekem. Zavarba ejtő. Én ezt szívesen teszem. De azt hiszem, jobb, ha szerzek mellé egy kísérőt. Nagyon a szívemre venném, ha valami baja esne…
Békés csend van. Valahogy olyan megnyugtató, és békés.. Meleg is van. Ez azért jó, nem? Feltéve, ha nem éppen a pokol tüzében égek, mert halálra fagytam odakint.
Szegény fiú... Aki ott volt az esőben, olyan álmodozó, és nyugodt tekintettel...Vagy csak én voltam túl zaklatott ahhoz, hogy ne lássam annak. Azt hiszem, mosolygott a szeme, amikor feltápászkodtam róla... De most már nem számít. Az is lehet, hogy valaki megtalált, és kórházban vagyok. Nem az első eset lenne. Túl lányos a kinézetem, de hát nem tehetek róla. Vagy talán az a barna hajú segített... Jó így gondolni rá, hogy megmentett... Megköszönném neki...
De álljunk csak meg egy szóra! Mi ez a lihegés? Mert az eső kopogása még oké. Hogy nem én ázok, az bizonyítja, hogy valahol bent vagyok. De hol bent? És mi ez a nyálas és meleg az arcomon? Vagy a fura illatú valami rajtam?
Hirtelen nyitom ki a szemem, és abban a pillanatban meg is bánom. Pislogok párat, hogy lássak is, ne csak egy nagy homályos masszát, és aztán körbenézek. Rajtam valami fürdőköpeny vagy micsoda, és egy alsó. Annak ellenére, hogy még kicsit fázok, arcom felforrósodik, valószínű, elvörösödtem. Ki volt az? Mit tett velem? Hol vagyok?
Egy kis kutyust látok meg, egy beagle-t, aki most ül, érdeklődve néz rám, farkát csóválja, -talán azt hiszi, most majd játszok vele, - és a nyelve is viccesen kilóg az egyik oldalon. Elmosolyodok, és lehajolok hozzá, hogy megsimogassam. Szóval ez volt az a nedves, végignyalt... Aranyos kis jószág, de nem tud válaszolni nekem. Stabilizálom a helyzetem, és odanézek, ahonnan a hideg érkezik. Visszahuppanok a kanapéra. Az a fiú arról a … Utcáról vagy parkból... Vagy akárhonnanból! Akinek nekimentem! Szóval megmentett, ugyanakkor... Most nem tudom, hogy hálás legyen neki, vagy haragudjak?
Feldörren az ég, és el van döntve. Megijedek. Ugyan eddig is esett, de valahogy nem zavart. Vagy csak megzavarodtam. Esetleg meghülyültem,metr lássuk be, ez sincs kizárva nálam. Tehát újra végignézek az ülő figurán, és eldöntöm, hogy megköszönöm neki, aztán fogom magam, és hazatévelygek. Éhes vagyok, zuhanyoznom is kellene, eltévedtem, és előzőleg megámadtak meg elájultam... Azt hiszem, ha naplót írnék, akkor most teleírnám az egészet. De nem vagyok hisztis lány.
Ám ekkor egy fuvola füttyen, méghozzá az enyém, amit bárhol, ezer közül is megismernék. Ha egy nagy szobát teleszórnának, akkor is kiszúrnám, és nem kellene órákig keresgélnem. Az én fuvolám. Életem egyetlen társa, aki mindig és mindenhol velem volt! Amit nem nőttem ki, vagy vesztettem el egykönnyen. Ugyan hálás vagyok, hogy nem hagyta ott ahol összerogytam, mégis... Miért fújja? Olyan szép szám, de akkor sem az övé. Olyan lehetek, mint egy ovis, akitől a nyalókát vették el, de nekem ez akkor is egy felbecsülhetetlen kincs.
Próbálok halkan mellélépni, de csak nem megy. Nem értem. Mit akar ez a fiú tőlem? Melléérek, és még mindig úgy nézhetek ki, mint egy ázott veréb, megszeppenve, meglepve és kérdésekkel teli, ugyanakkor első a tojás. Izé, fuvola. Ahogy fordulna meg, a zene megszakad, én meg elkanalazom tőle a hangszeremet, és nagyon megkönnyebbülve szorítom magamhoz. Olyan, mint egy családtag. Vagy a gyerek macija. Megnyugtató.
- Eh… bocsi.
Rámmosolog, de nem tudok meghatódni, hiszen... Itt vagyok egy szál alsóban, meg pongyolában, és egy... Nem is tudom hogy hol vagyok! Feláll, és tovább néz. Frusztrál a tekintete, de ugyanakkor végre rendesen megnézhetem magamnak. Nagyon magabiztos fiúnak tűnik, karamell színű szemekkel... Nem is, inkább olyan francia tejes csoki színűek... És olyan magas.. vagy csak én vagyok mindig begubózva, hiszen... Nyitott ajtónál, egy alig semmiben, idegennél, és...
Felém nyújtja a kezét, én nem tudom eldönteni, hogy most megerőszakolni akar, vagy csak nekem van üldözési mániám. Minden esetre alapposan megszemlélem a kezét. Biztosan nyújtja felém, kicsit kédőn, talán nem bántani akar. Bár... ha akart volna, megteszi eddig. Ez kicsit biztonsággal tölt el, és pozitívabban állok a dolgokhoz. Még ismeretlenül is jól esik rá felnézni.
- Zac Thilton vagyok.
Mondja, és én egy pillanatra lefagyok. Bár igaza van, hiszen nem ismerjük egymást. És megmentett... Pislantok, aztán jobbom belecsúsztatom az övébe. Mennyire biztos fogása van! Határozott, és nem tétovázó. A kezünkről felnézek a csokiszemekbe, (amiket előzőleg ugye már analizáltam, ) és próba képpen elmosolyodok. Figyelem a meghökkent arcát, íriszeit, és nem nagyon tudom eldönteni, hogy vajon az én arcomon van valami, vagy nem is tudom.
-Én meg Yume. - Mondom neki a helyzethez képest elég összeszedetten – És... Kössz.
Elpirulok kicsit, elengedem őt, és a kezem újra visszahajtogatom a fuvolámra. Nem tudom, miért is kaptam el tőle. Talán csak mert olyan nagy érték számomra. Nem csinált semmi rosszat. Csak játszott rajta. Ilyen helyzetekben (nem mintha napi jelleggel ajulnék el, és kelnék fel idegeneknél) sajnálom, hogy nem mondhatom meg az igazi nevem. Nem fer.
-Ugyan. Örvendek.
Legyint, és én csak csodálom, hogy ilyen laza tud lenni. Ha én valaha ilyen biztonságosan tudnék mozogni ebben az ótvar életben, azt hiszem, még a fuvolámat is eladnám. Vagy nem. De nem ez a lényeg. Nyelek egyet, és erre megkordul a hasam. Úristen, ez olyan kínos! Mintha csak leforráztak volna, egy szempillantásra elvörösödök. Nem vagyok egy pirulós fajta, de ha ezzel a Zac-el mindig ilyen helyzetbe kerülök! Már elnézést is kérnék tőle, és visszakérni készülök a ruháimat, így ránézek, de gúnyos vigyor helyett meglepettség van az arcára írva. Aztán mintha kicsit ő is zavarba jönne, illetve, mint amikor ráébredünk, hogy a kutyatartással nem csak a csonthajigálás és a sétáltatás jár, hanem a magaviselet és a toilett is.
-Gyere! Együnk valamit!
Olyan határozottan mondja, hogy már-már várom hogy kacsintson, de csak megfordul, és elrobog valamerre. A kínos pillanat ellibbent, én meg ott állok, és a kutyára lesek kérdőn. Ő csak pislant rám egyet, mintha azt mondaná, hogy ,,Ugyan”... Ami vicces. Kicsit a gazdája villan be nekem róla. Bár mondják, hogy az állat hasonlít a gazdájára. És van benne valami. Halkan megyek vissza a kanapéhoz, és egyik lábam behajtva ráülök. A másik lábammal zavartan kalimpálok, és hallgatom, hogy valahol egy konyhában tányérok csörrennek, és evőeszközök csilingelnek... Szeretem ezeket a megszokott zajokat. Mégis most olyan más. Hogy tudnám neki ezt megköszönni? A játékából ítélve pénzre nincs szüksége. Hiszen ismerem, igaz fuvolán még nem hallottam, de más hangszeren már volt alkalmam. És tehetséges is, mert hát akárki ilyen szép tisztán nem tud rajta játszani. Meg a hangszer nem téved. Aki úgy nyúl hozzá, annak olyanná válik, mint egy kezesbárány. Zac jó ember. Megmentett. Talán gyerekes megállapítás, de tökéletesen precíz. Ha nem hinnék benne, nem maradtam volna. Igen, még ebben a pongyolában is hajlandó lettem volna eltűnni.
Az ajtóban megjelenik a fiú, egy tálcával, rajta szendvicsekkel, meg teával. Leteszi az ölembe, majd ő is leül. Lám, az ő kutyája igencsak hiperaktív, mert felugrik az ölébe, és elhelyezkedik. Hiába is hessenti el őt a fiú, csak nem mászik le. Engem néz. Én is szerettem volna valamilyen állatot, világéletemben szerettem őket, de a folytonos környezetváltást egyik sem bírja. Kár.
-Nagyon köszönöm.
Halk hangon mondom, de hát csak így nem venni annyira észre az akcentusomat. Felkapom az egyik, mostanra már nyálcsorgatóan jól kinéző szendvicset, és beleharapok... Jesszus, a nyál összefolyik a számban, ide egy felmosórongyot! Végre! Nem valami japán kaja! Milyen hülyeség, hogyha onnan jövök, akkor olyan kaját kell nekem felszolgálni! Nem ott születtem, bár kit érdekel. Mindig más kaját főznek, sosem olyat, amitől jól érezném magam. Igaz, mindent megtesznek a szakácsok, hogy otthonosabban érezzem magam, de ha mondjuk Francia országból jövök, miért pont csigát kell vacsoráznom?
Jóízűen nyomom be a kaját, és a végére a teát is megiszom... Menta. A legeslegkedvencebb teám! Lehunyom a szemem kicsit, és hagyom, hogy mindent elérjen az az érzés, amit csak a menta fogyasztásakor érzek. Amikor kinyitom szemeim, hatalmas mosolyt villantok Zac-re. Felvillanyozva érzem magam, és a közérzetem is javult, annak ellenére, hogy még mindig vannak bökkenők.
-Nagyon köszönöm. Mindent. Én neked nem akartam gondot okozni. Csak a ruháimat kérem, és...
Úgy látszik, minden beszélgetésemet köszönetnyilvánítással fogom folytatni... Szánalmas... És ahogy itt-ott kibukik valamelyik nyelv akcentusa! Van ahol kínai, néhol európai. De legalább már nem pirultam el, és ez haladás.
-A ruháid még vizesek, és odakint szakad az eső. Csak nem mész el?
Felvonja a szemöldökét, és a válaszom biztos tudatában néz rám. De hát ha igaza van! Szeretem az esőt is, csak ne volna annyira hideg és vizes most! Vagy sütne a nap! De így! Nem maradhatok a nyakán! Kinézek az ablakon, mintha csak el tudnám pillantással állítani az esőt, majd lemondóan vissza. Kicsit zavar a bámuló pillantása, meg az a ,,tudtam” kifejezés rajta, de nincs mit tenni. Sóhajtok, és a tálcámra nézek. Meg az a hab a tortán, hogy azt mondta, ő is eszik, és végül csak nekem hozott enni... Szóval reménnyel teli szemekkel nézek fel rá, és felöltöm a legelbűvölőbb kutyusszemeket, hogyha már a nyakán vagyok, és nem tudok most elmenni, akkor...
A fenébe, a fenébe és megint a fenébe. Ez a kutya már megint összerágta a póráza végét, és akkor még a szobámban lévő kupiról ne is beszéljünk! Mért van az, hogy Beathy akárhányszor egy másik kutyát lát, bezsong? És akkor még nem is kezdett el játszani vele! Ezért utálom, ha haza kell vinni az egyik ebet, mert ilyenkor a kevés tennivalóból hirtelen rengeteg lesz. De most nem tehettem mást, muszáj volt, mert a boltot hamar be kellett zárni, a kutya gazdája meg nem volt olyan kedves, hogy előbb jöjjön a kis kedvencéért, én meg este már nem nagyon szeretek kutyát sétáltatni, tehát egy lehetőség maradt: felhozom őket, és egész este takarítok. Gyűlölöm ezt a lehetőséget, és mától fogva azt is, aki erre a lehetőségre kényszerített!
- Beathy, ne rágd a paplant, ott a gumicsont! Rex, onnan tűnés ki! Ne boríts fel a vizet! Az ingem..! - már vagy fél órája csak így ordibálok, tehát félő, hogy a szomszéd megelégeli, és panaszt tesz a közös képviselőnek, de hát ki nem szarja le? Próbáljon meg ő két hiperaktív kutyát egy szobában tartani, és meg fogja érteni, miért van a dühroham!
Olyan egy óra múlva azért a kutya gazdája is megérkezik, és végre valahára elviszi innen a büdös dögét. Szeretem én az állatokat, nem arról van szó, hogy nem, csupán csak, ha a fél lakásom tönkremegy miattuk, akkor valahogy nem tudok az állatszeretetemre gondolni!
Fáradtan rogyok le az ágyamra, és nem tudok másra gondolni, csak az alvásra, és az alvásra. Már meg sem merem nézni, mennyi az idő, és van egy olyan érzésem, hogy ezt éppenséggel jól teszem. A szemeim automatikusan leragadnak, és ha Beathy nem ugorna rá a hátamra, tudnék is nyugodtan pihenni, de persze megteszi, tehát a kellemes alvás fújva.
- Beathy, hagyj! - lököm le magamról és egy párnát nyomok a fejemhez. Nem érdekel se ő, se semmi. Még a kupi se, ami körülöttem van, pedig azért nem vagyok egy igénytelen ember, de majd holnap rendet rakok. Vagy holnapután. Vagy… Beathy a kezemhez kúszik, és nyalogatni kezdi a tenyerem. Először nem akarok törődni vele, de aztán eszembe jut, mit is akar ezzel mondani. Bee már régóta a kutyám, és vannak bizonyos jelek, amiket az évek során megtanítottam neki. Például, ha játszani akar, akkor ne ugráljon fel az emberekre, hanem simán csak üljön le eléjük, és pitizzen. Ilyenkor nagyon aranyos, tehát az érintett automatikusan foglalkozni fog vele. De a kéznyalogatás nem ezt jelenti. Ez valami egészen mást, persze vesztemre. Ilyenkor nagyon tudom szeretni, hogy kutyatulajdonos vagyok.
- Bee, nem tudsz várni reggelig? - tápászkodom fel nyögve, a kiskutya meg csak leül az ágy elé, és bűnbánóan mered rám.
Szóval nem, csodálatos. De inkább kint, mint bent. Nincs kedvem még utána is takarítani. Így csak nagyokat sóhajtva lekászálódom az ágyamról, és az ablakhoz megyek. Esik, nem is, zuhog. Ezt vajon hogy nem vettem észre eddig? Mindegy, a lényeg, hogy kell esőkabát, meg egy csuka, ami nem ázik át. Imádom az esőt, de csak ha nem vagyok fáradt, és ez nem egy olyan alkalom, tehát inkább essünk túl rajta gyorsan. Villámszerűen felöltözöm, és Beathyt a póráz végére kötve elindulok lefelé, a parkba.
Esik, zuhog, szakad, de még milyen szépen! Csodálatos, azt hiszem, már régóta ömlik, csak én nem vettem tudomást róla. Öreg hiba, egy ilyet kihagyni bűn lett volna! Amíg Beathy a dolgát végzi, én egyenesen az esőbe bámulok, és egyáltalán nem zavar, ahogy az esőcseppek végigcsorognak az arcomon, onnan a nyakamra, és néhány kósza csepp még az ingem alá is becsúszik. Nem is baj, amíg langyos az eső, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz az, ha továbbra is itt kint ázom. Már éppen fordulnék meg, hogy megnézzem, hol tart Bee, de ez a tervem rögtön a semmivé foszlik, mikor valaki teljes erőből nekem csapódik, de olyannyira váratlanul, hogy meg sem bírom tartani magam. A földre csapódok, fölöttem pedig valaki feltápászkodik, és rám mered. Az első, amit észreveszek rajta, azok a gyönyörű szép, világoskék szemei. A másik az, hogy elpirul, így még legalább háromszor olyan édes lesz. Eléggé meg van ázva, szerintem már legalább kétszer olyan hosszú ideje áll itt kint, mint én, vagy az is lehet, hogy több ideje. Mindenesetre nincs valami jó bőrben. Zavartan mosolyog, aztán lemászik rólam, és a kezemet megfogva húz fel. Úristen… mi ez, hulla? Mintha csak a Jeges tengerbe nyúltam volna bele, de akkor még enyhén fogalmazok! Jó ég… szerencsére hamar elkapja a kezét, aztán megigazítja a szemébe lógó tincseit. Erősen szőke lehet, ha még vizesen is ilyen világos a haja. Pechemre kezdek én is átfagyni, ami nem jó, főleg, mert nagyon nincs kedvem otthon lezuhanyozni.
- Öhm… Bocsika! - Vörös, még annak ellenére is, hogy olyan hideg, mint egy hulla. Lesüti a tekintetét, de nem állhat túl biztos lábakon, mivel dülöngélni kezd. Nem hiszem, hogy részeg, a részegeknek nem szokott virágillatuk lenni (vagy csak én érzem félre a fáradtságtól?). Már éppen válaszolnék, mikor hirtelen összeesik, és én még csak épp, hogy meg tudom akadályozni a földre csattanását. Uh, ez egy majdnem rossz lépés volt… Leguggolok hozzá, és magam felé fordítom, majd óvatosan pofozgatni kezdem, hogy hátha felébred, de nem, tök sötét. Eközben Beathy is mellénk szegődik, és a fiú arca körül szimatolva totyorog, majd jól képen nyalja a kölyköt, de ő még ettől sem ébred fel. Megadóan felsóhajtom. Itt sajna nincs mit tenni. A szakadó esőben csak nem hagyhatom kint, mert a végén még teljesen lehűl, és furdalna a lelkiismeret, ha miattam lenne komolyabb baja… így hát a fiút a karjaimba kapva indulok vissza a lakásomba, Bee pedig jó kutya lévén vezetés nélkül is követ. Hm, furcsa, olyan könnyű ez a srác. Mintha nem is egy embert cipelnék! Ez bizarr, de valahogy mégis olyan… megnyugtató.
Hazaérve leveszem a fiú átázott ruháit (nem az összeset, az elég kellemetlen lenne neki, mikor felébred, plusz ilyen perverz még nem lettem), és a szárítóra teregetem őket, majd egy köntösbe bugyolálom, és a kanapéra fektetem. Egyenletesen szuszog, tehát nyugodtan ott merem hagyni egy kicsit, hogy én is lezuhanyozhassak. Veszek egy forró fürdőt, aztán egy némileg vékonyabb pizsamában kilépek a mosdóból, és a sráchoz megyek. A kezemet a homlokára rakom, és megnyugodva tapasztalom, hogy már nem annyira hideg. Mosolyogva mérem végig ismét a kis porcelánbabát, aztán gyengéden kitűrök egy tincset az arcából, és az ablakhoz megyek. Az esőben állás teljesen elvette a kedvem az alvástól, akár még takarítani is tudnék, ha lenne kedvem. Szerencsére a nappali viszonylag megúszta a merényleteket, tehát itt nem kell. Az egyik kisszekrényről elveszem a dobozt, amit a srác szorongatott egészen addig, míg ki nem vettem a kezéből (még álmában is)! Nagyon kötheti ehhez valami, tehát kíváncsi vagyok, mi is a dolog… felnyitom a dobozt, és meglepetten látom, hogy csak egy fuvola. Persze, csak egy fuvola, legalábbis nekem, de lehet, hogy ez neki a világot jelenti. Nem tudom, én valahogy egy hangszert nem tudnék annyira szeretni. Ebben benne lehetnek apám és anyám kényszer zeneórái is, bár sosem voltam valami muzikális alkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy ettől függetlenül nem kellett játszanom hangszereken. Kellett, és azokra az időkre mindig sírva gondolok vissza… rémes volt.
A fuvolát a kezemben tartva az erkélyhez megyek, és kinézek. Az eső még mindig szakad, és azt hiszem, még fog is egy darabig. Imádom hallgatni az eső kopogását, az olyan megnyugtató. Az erkélyajtót kinyitva ülök le a földre, és csak hallgatom, ahogy dörög, és arról el is feledkezem, hogy ez akár fel is ébresztheti a kanapén alvó kis tündérkém. Csak elmélyedve nézem a millió kis cseppet, amik a földre érve belecsöppennek egy nagyobb tócsába, őket pedig mindig követi egy másik, egészen addig, míg az eső el nem áll. Most persze nem fog elállni, tehát még sokáig el leszek foglalva a látvánnyal. Ahogy így nézem a víz csöpögését, a fuvola akaratlanul is a számhoz kéredzkedik, és az ujjaim a lyukakra téve nézek végig ismét rajta. Ez az eső eszembe juttat valamit. Egy darabot, azon belül egy kis részletet, amit játszanom kellett volna egy versenyen, de nem tettem, mert még jóval előtte elszöktem. Utólag már nem sajnáltam, de valami most mégis felidézte bennem az annyiszor hallott ritmust. Talán ez a fiú nem lesz mérges, ha kicsit kölcsönveszem a fuvoláját, vagy ha igen… majd veszek neki egy másikat. Így a hangszert a számhoz emelve halkan belefújok, és a hangokat felismerve játszani kezdem a szonáta egyik részletét. Egyre jobban belelendülök, és mintha már a háttérzenét is hallanám… az eső meg csak esik, szüntelenül és megállíthatatlanul. Ezzel a dallammal most még szebbé teszem a pillanatot…
Egészen belefeledkezem a játékba, mikor a hátam mögül neszezést hallok. Már éppen fordulnék hátra, mikor valaki mellém lép, és kiveszi a kezemből a fuvolát. Elképedten nézek fel a mellettem álló szőke hajúra, akitől szintén egy meglepett pillantást kapok vissza. Nagy szemekkel mered rám, a fuvoláját pedig magához szorítja. Hoppá, talán nem kellett volna ilyen hangosan fújnom.
- Eh… bocsi - vigyorgok rá bűnbánóan, aztán felállok, és úgy nézem tovább. Legalább két fejjel alacsonyabb, és kicsi, mintha összehúzta volna magát. Elgondolkozva nyújtom felé a kezem, bár nem tudom, jó ötlet-e, azt igazán nem szeretném, hogy sokkot kapjon. - Zac Thilton vagyok - mutatkozok be neki, és várom, hogy megfogja a kezem, de még várat magára. Ejnye Zac, mondtam én, hogy ez rossz ötlet, most nézd, mennyire összezavartad, a végén még megint elájul! Már éppen húznám vissza a kezem, mikor mégis megfogja, én pedig ledermedek tőle. A bőre… olyan puha, olyan törékeny, olyan, mint egy… porcelánbaba. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire. Ráadásul, ahogy így szárazan megnézem, a haja és az arca is egészen gyönyörű. Mintha nem is e világi lény lenne, mintha… mintha csak egy tündér állna előttem. Köpni nyelni nem tudok hirtelen, és van még valami, amit nem tudok… mégpedig az, hogy mikor leszek képes elengedni ennek az angyalkának a kezét!
Úristen! Anyám! Jobb szavakat sajnos erre nem találok, még ha lenne időm vagy erőm utána keresni is. A gondolataim és a tetteim már nem a sajátomé, hanem valaki másé, akit még csak nem is ismerek. Az egész ártatlanul kezdődött, hiszen az eső elől egy közeli kis kávézóba ugrottam be, de a fene sejtette, hogy a világ legperverzebb és legundorítóbb embere is ott lesz! Este van, az igaz, de mirét kell egy ilyen alaknak pont most pont itt lennie? Mert ahogy leültem, odajött, és bár az elején hízelgő volt jelenléte, később egyre inkább ijesztő és kellemetlen lett. Éppen megpróbáltam kereket oldani, arra való tekintet nélkül, hogy zuhog az eső, de két utcával arrébb utolért, és szó szerint letámadott. És most itt vagyok, két kéz szorít a falhoz, szinte présel, és ajkaival engem ostromol. Kiáltanék, de akkor nyert ügye lenne, ellöknél, ha nem lenne tőlem vagy négyszer nagyobb, ellenkeznék- ha mernék. Számat összeszorítva elgondolkozom azon, hogy vajon mit véthettem a világ ellen, hgy így lesúlytott rám, de csak nem ugrik be, hogy valakire csúnyán néztem volna, vagy elloptam volna valamit... Nemes egyszerűséggel a balszerencse listájára írom, aztán újra megrángatom magam, hátha sikerül valahogy kiszabadulnom. Érzem a vigyorát, sőt szinte látom magam előtt, pedig a lehető legjobban összepréseltem a szemem, hogy legalább a képét ne lássam, mert mentem elhányom magam.
S közben szakad az eső. Szőke tincseimről csöpög mindenfelé, érzem ahogy lassan mindenem csurom víz lesz, és tetőtől talpig inkább egy öntött ürgének nézek ki. Valahol arrébb sejtem a fuvolámat, sajnálom, hogy így el kell áznia, de most nem tehetek semmit. Amikor elkapott ez a vadállat, és a falra kent, akkortájt ejthettem el. Halkan nyöszörgök, kezemet csavargatom, de az ő vasmarka szorosan tart. Ennyit arról, hogy Tokióban jobb lesz nekem. Hülyeség! Ez jó nekem? Akkor mondja már meg valaki, hogy miért jó? A düh és a félelem fura egyvelege telepszik rám minden súlyával, és én annyira szeretném, ha legalább egy kicsit meg tudnám lökni ezt a behemótot!
Felpittyen valami. Ebben az állapotban, még a zuhogó esőben is képes lennék meghallani akár a kutya lihegését is. Telefon! Megmenekültem! És tényleg, mert az egyik kéz eltűnik rólam, és a telefonnal babrál, és már csak egy kézzel tart engem fogva.
Yume! Ne légy nyuszi! Nem is figyel rád!
A lábam hirtelen emelem fel, olyan erővel, ahogy csak tőlem telik, és elsüllyesztem a térdem az ágyékában. Kicsit sajog tőle a lábam, legalábbis ettől az erőkifejtéstől, de nem tördök vele. Csak azzal, hogy a hihetetlen vasbilincs most kicsit engedett, én meg nem is tétovázom, zihálva tépem ki magam a kezei közül, és elugrok onnan. Persze abban a pillanatban fel is bukok, és víz mellé még egy kis sarat is felpakolok magamra, de már úgyis mindegy. Meglátom a kis fekete tokot, amiben a hangszerem van, négykézláb odasietek, mert ki tudja, hogy ennél a fatökűnél meddig tart az általam okozott fájdalom, és amint megragadom, feltápászkodok valahogy, és körülnézek, hogy eldönthessem, merre fussak. Persze abban a pillanatban feleslegessé válik a dilemma, hogy merre is menjek, amikor felállva meglátom a hatalmas alakját felém közeledni. Egyértelmű, hogy az ellenkező irányba!
Ujjaimmal a féltett kincsemet markolom, először csak hátrálok, majd sarkonfordulok, és abban a pillanatban úgy kezdek rohanni, mintha fizetnének érte. Vagy valamivel csalogatnának. Mint egy nyúl. Nem is nézek hátra, hogy jön-e utánam, vagy lemaradt-e, nincs se időm, se merszem rá. Ahogy útelágazáshoz érek, gondolkozás nélkül vetem magam valamerre, ki tudja, hogy mi felé. Alig egy hete vagyok itt, nem ismerem még ezt a környéket, csak a munkám és ideiglenes otthonom közti utat, semmi többet. Szóval most úgyis mindegy, merre megyek, már teljesen el vagyok tévedve. Egyik utcából a másikba, téren át, sikátorba be, és ahol látok egy alakot, ott visszafordulok, és másik úton rohanok tovább. Mindenen remeg nem csak a félelemtől, hanem a hidegtől is, tuti hogy már megfáztam, a cipőm cuppog, és a ruhám is úgy tapad rám, kényelmetlenül érzem is magam, hiszen így olyan, mintha semmi sem lenne rajtam. Nem látok rendesen a máskor annyira imádott esőtől, nem hallok a kopogástól és csöpögéstől semmit, csak futok. Vadul zihálok, oldalam már iszonyatosan szúr, lehet meg kellene állnom, vagy elbújni, de nincs erőm gondolkozni sem, egyszerűen leblokkoltam. Minden erőmet összeszedve, megfeszítem magam, hogy a lábam egymás elé pakolgatásával haladjak előre, és fussak. Valahol belül érzem, hogy már nem követ engem az a brutállat, mégis csak futok... Sötét van... nem látok. Itt-ott valami homályosan feldereng, talán utcalámpák, vagy nem is tudom... Lassítok, és sípolva zihálok. Egyszerűen nem bírom. Ha utolér, akkor egészségére, de én futni soha!
Remeg minden tagom, a félelemtől, a hidegtől, de most már a kimerültségtől is. Hát ezt jól megcsináltam. De élek, és azt hiszem semmi nagyon komoly bajom nem esett. Túlreagáltam. Így visszagondolva kicsit mosolygok, hogy tényleg sikerült meglépnem, mert hát... ez elég nagy mázli szerintem. A legtöbben nem ússzák meg olyan könnyen, ahogy én. Megrázom a fejem, és hagyom, hogy az ázott tincsek, amik biztos hogy összetapadtak, ráadásul szépen behullámosodott- röpködjenek. Kezemmel próbálom a vizet kitörölni a képemből, de hát ebben a zuhában ez lehetetlen. Eltévedtem. Egy kereszteződésnél úgy nézem az utcatáblákat, mintha segítséget várnék tőlük, de hát... Nem Alice vagyok a csodaországban, hogy megszólalva megmondják, merre menjek! Tanácstalanul nézelődök, de sehol senki. Ami ugyan megnyugtató, de ugyan akkor pánik is nő bennem, hogy vajon merre van az arrafelé. Találomra választok egy szimpatikus táblát, és elindulok arrafelé. Bukta, mert valami nagy garázsfélékhez érek, szóval riány vissza. Már nem sietek, szinte ráérősen baktatok az első félórában valamerre, bár azt sem tudom, hol vagyok, a Földön, vagy már valami más dimenzióban. Nem is csodálkoznék. Amilyen béna tudok lenni! Valami parkfélében kötök ki. Sóhajtok. Nos, ha ez van, akkor ez van. Sietősre fogom magam, mert ilyen helyeken, még ilyen időben is ki tudja, hogy mifélék vannak itt. Vagy kifélék. Valakit meglátok. Újra elönt a páni félelem, pedig lehet észre sem vett ebben a koromsötétben, vagy... Sietni kezdek, valamerre előre, és hátrafelé pillantgatok, hogy vajon jön-e utánam. Üldözési mániám lenne?
Aztán valaminek nekimegyek, és amekkora lendülettel, azt hiszem nem kellene csodálkoznom, hogy elkezdek dőlni, méghozzá a valamivel, aminek nekimentem, és egy pillanat után már vízszintesben vagyok, allattam pedig...
Annak ellenére, hogy mindjárt megfagyok, elpirulok. Hoppá... Zavarodottan mosolyt kapok magamra, és lassan lemászok róla. Kezem ráfagyott már szinte a hangszeremre, minden részem remeg, vagy ettől-vagy attól, és a szívem olyan hevesen ver, hogyha itt és most szívrohamot kapnék, lehet nem is lepődnék meg rajta. Megfogom a letepert alak kezét, és segítek neki felállni, bár közben olyan érzésem van, mintha tűzbe nyúlnék. Meleg a keze talán, és az enyém túl hideg. Vagy nem tudom. Gyorsan vissza is húzom az enyémet, majd néhány arcomba lógó szőke tincset kihajítok az arcomból. Azt hiszem, éjfél is elmúlhatott már bőven, sőt... Lassan már elkezdett talán világosodni. Vagy csak végre eláll az eső? Nem tudom, nekem mind a kettő nagy segítség. Istenem, csak találjak haza! De előtte...
-Öhm... Bocsika!
Nyögöm még jobban elvörösödve, és lesütöm a szemem. Ha most ez is leteper, akkor... azt hiszem... Sikítok! Nem... Inkább... Állj! Miért ilyen ködös minden? És fásult lettem, meg olyan nehéz a fejem...
Aztán elsötétül a kép, és a világra meg mindenre fittyet hányva a kimerültségtől és mindenféle mástól ájultan rogyok a földre.
Még azt hittem, Shinji a fő pókerarc, az öccse sem semmi. Magamban kuncogva hagyom, hogy félrevonjon, ma úgy tűnik, mindenki számára egyfajta megmentő lettem, akinek a segítségével elmenekülhet az unalmas családi összejövetelek elől. Mert kötve hiszem, hogy valóban személyemnek örül ennyire, nem úgy, mint az apja, akinek felcsillan a szeme egy fél pillanatra a látszólag közeli ismeretségre, főleg a nevem után. Az után a név után, amit már 8 éve egyáltalán nem is használok...
- Szépek voltak az ajándékaid, de még mindig nem vagyok buzi - kezd bele, ahogy egy félreesőbb sarokban megállunk. Kedvem lett volna hangosan felkacagni, gyöngyözően és tisztán. Érdekes, hogy egy ennyire átlagosnak tűnő ember ennyire szórakoztatóan szókimondó. Semmi nyoma az udvariaskodásnak, a körmondatoknak, a burkolt célzásoknak, mint amiket elvárna tőle az ember az aktája után.
Kósza, gonosz gondolat üti fel magát a fejemben: - Akarlak - közlöm a legnagyobb természetességgel, vágyakozást csempészve a szemeimbe és a hangomba. Tipikus szerep, minden valamirevaló yaoi live action szerepem valahogy így kezdődött, bár jól nyomom állítólag az ukét is, a titokzatos, és meghódításra váró, önfejű ukét, de azt a szerepet most mellőzném. Nem lenne stílusos és idevaló.
- Nőm van - feleli és én megrándítom az arcom, el kell ültetni benne a hitet, hogy tudja, miről beszélünk. Direkt félreérthetően folytatom a beszélgetést, még talán kicsit túlontúl nyomulósra is sikeredett, de hát, olyan jó látni a szemében azt a magabiztosságot. De nem rontom el a saját viccem, majd nevetek utána úgyis eleget.
- Ha összejössz velem, teljesítem az álmaid - lépek közelebb, még intimebb hangulatot keltve, csak pár centi választ el minket, ha valaki láthatná a sötét zugot, akár félre is érthetné a nyilvánvalót.
- Túl gyors vagy. Én lassú ember vagyok - siklik a keze a nadrágja zsebeibe. Lazaságot akar kölcsönözni magának, de ez a görcsösség első jele, az meg külön elgondolkodtató lehetne, hogy a teljes elutasítás immáron eltűnt. Baba, nem lassú vagy, hanem hülye. - És buta. Csak a buta emberek teszik magukat ennyire sebezhetővé - na ebben teljesen egyetértünk, szívem lenne beszólni neki valami velős, Harukás bölcsességet, de most nem ronthatom el az atmoszférát, bár azért megnézném a dacosan és dühösen felcsillanó szemeket. Vajon el tudnám érni, hogy beváltsa a fenyegetését, és a falra kenjen tényleg? Felizgulnék tőle. De helyette a durcásat én játszom, ha el akarod hitetni az emberrel, hogy nyeregben van, a legjobb, ha érzelmesnek tűnsz, mintha hatnának valamit is a szavai. Ravasz kis kurváktól lestem el nem egy ilyen trükköt, de elismerem képességeiket, a legjobb és legfelkapottabb színésznők és modellek lesznek. Mert tudják, hova kell ülni, ahogy azt is, hogyan. Ahogy szemei a szememről az ajkaimra siklik, én is közelebb hajolok, kíváncsian várom a reakcióit, ahogy azt is, milyen gyorsan reagál, milyen hevesen. Minden apró részletet. Viszonylag hamar ellök, amin megint mosolyoghatnékom támad, istenem, de nehéz megállni! Hogy sikerülhessen elnyomnom késztetésem, a szentjánosbogarakra téved a szemem, igazán impozáns látványt nyújtanak.
- Kivárom - jelentem be. Ez az egy dolog igaz, mindig is kivártam a jussom. Te pedig picinyem, a jussom vagy, kivárom, hogy megkaphassalak, türelmem és időm van rengeteg. Elmosolyodik, majd a hajamba túr, amit én rezzenéstelen arccal tűrök, bár sosem szerettem igazán, ha a hajammal babrálnak, bizonyos embereknek mindig elnéztem ezt az aprócska hibát. Olyan, akár maga az ördög, kínzóan ingerel, miközben eltaszít. Pechjére én rosszabb vagyok az ördögnél...
- Nőjünk fel. - részesít előnyben egy tincset, hogy azt buzerálja tovább. Mondanám neki, hogy már felnőttem bizonyos értelemben, bizonyosban viszont sosem fogok, de minek, szűk látókörű agyacskája úgysem fogadná el a tényt, hogy bizony ez minden embernél természetes. Hiheti, de teljesen felnőtt ő sem lesz soha.. - Keress magadnak mást. Nekem jegyesem van. Én gyermekeket akarok nemzeni, és a családi idillképemben nincs helye egy buzi szeretőnek. Tulajdonképpel minden idegszálammal megvetlek, amiért olyan gyönyörű nő lennél, mint Noémi soha, mégis férfi vagy.
Na ez volt az első dolog, amin meglepődtem, és ha most uke üzemmódban lennék, lehet, benyögtem volna, hogy a kedvéért egy éjszakára nővé válnék, de most csak mosolygom. egy hetero pasi fantáziáját sosem indítja el egy férfi sem, még akkor sem, ha nőnek képzelné szívesebben. Ezt már megtanultam, és azt hiszem, ezen a téren nyugodtan tarthatom magam ezerszer tapasztaltabbnak nála. Hagyom, hogy ellépjen mellőlem, és végre utat eresztek egy mosolynak, egy amolyan gúnyos, "jaj istenem, de cukor vagy, amikor hülyeségeket beszélsz" mosolynak. De még tetézi, így megint a nevetőgörccsel viaskodom. - Tudod kölyök, nem én vagyok a zsánered.
Kölyök. Rég neveztek így.
Tettleg nem akadályozom meg, hogy távozzon, csupán ennyit vetek oda neki megjegyzésként: - Tudod, én a tehetségedről beszéltem, bár ahogy érzem, te egész elkalandoztál.
Ennyi, több most nem kell, helyette szórakozottan rágyújtok egy cigire. A kuncogás bennmaradt, ami igen csak kellemetlen, de majd a füst segít ellazítani görcsös nevetőizmaim. Oldalra fordulok, hogy szemmel tarthassam a bandát, és máris feltűnik, hogy Shinji és Rei sehol. Ők sem pazarolják az idejüket. A család pedig, bár látszólag folytatja a kedélyes beszélgetést, lerí az öregről, felkavarta az érkezésem. Megértem, a papírok tanúsága szerint igen sokkal tartozik a faternak, olyan sokkal, hogy az már botrányosan kétségbeejtő. S ahogy elnéztem, jót tenne nekik az a tender, amit bepályázott a drága apuci is. Ha legalább át tudnák passzolnia faternak, akkor elfelejthetnék a kellemetlen tartozást, vagy ha megnyerik és megtartják, kellően megerősödnének, hogy egy ideig ne legyen több gondjuk. De így... az egész necces és kényes. Ahogy az apa is egy merő görcs, ahányszor csak rám néz, hiába próbál mézes-mázos lenni már a tekintetével is. Nem tehet róla, de felfordul tőle a gyomrom. Végül diplomatikusan a menyasszonyt küldik ki elém, bár vele szemben ez teljesen övön aluli.
- Nincs kedve csatlakozni hozzánk?
- Csak elszívom a cigim, nem szeretnék kifüstölni senkit a saját lakásából - jegyzem meg elővéve a legkedvesebb, és még hiteles mosolyom. Ő azonban csak méreget.
- Honnan ismerik egymást Hizakival? -kérdez rá, feltehetően az a problémája, hogy még nem ismer, és ezt kedélyes csevejkezdő kérdésben szeretné okosan tisztázni. Valóban csinos nő, bár nem mozgat meg bennem sok mindent. Túl konzervatív, olyan hagyományos.
- Kérhetném, hogy tegezz, nem szeretem a túlzott hivataloskodást - anyám, már most hányingerem van saját magamtól, olyan tenyérbemászó vagyok, hogy már a saját tenyerem viszket saját magamtól. Csak bólint, de a kérdés még mindig ott függ bárdként a fejem fölött. Legalább is olyan szemeket mereszt rám, mint aki mindjárt felnyársal.
- Nem ismerjük egymást - jelentem ki határozottan, mire felkuncog gúnyosan, majd a szája elé teszi a kezét, és elnézést kér.
- Hizaki nem tüntet ki senkit csak úgy a figyelmével - jelenti ki. - Mit akarsz tőle, Haruka? - teszi fel szúrósan a kérdést. Mosolyogva húzom el a szám a nevem hallatán. Valaki csak nem követi a sztárpletyka rovatot? Kezd szórakoztatni a szituáció.
- Jól áll neked a féltékenység, mitől tartasz jobban, hogy belém mélyeszti a farkát, vagy hogy én mélyesztem belé? - kérdezem ártatlanul. Dühösen megremeg, majd ütésre emeli a kezét, de reflexből kapom el, majd az ajkaimhoz emelve egy apró csókot lehellek rá.
- Igazán kedves, hogy követed a karrierem, megtisztelő - suttogom, majd faképnél hagyom, elnyomva a csikket. Szinte látom magam előtt, ahogy remeg a visszafojtott dühtől. Most jöhet az uncsibb rész, a pukedlizés és hajbókolás. Rei, nem lehetsz nekem eléggé hálás ezért!
Jól számítottam, az est további részében az apucika igen csak rám kattant. Már-már súrolta a zaklatás határát, bár én inkább unalomágyúnak hívnám az öreget, ennyit süketelni a semmiről. Csak ücsörögtem, és iddogáltam az elém tett finomabbnál finomabb italokat, miközben folyamatosan zsebelhettem befelé Noémi dacos és haragos pillantását. Gyerekes vágy, de kiöltöttem volna rá a nyelvem. Biztos megbotránkoztattam volna az egész unalmas bagázst. Shinji és Rei jó másfél óra múlva bukkant fel, mindkettő feltűnően kivirágzott, bár lehet, hogy csak az én beavatott szememet szúrta csak. Bár az már nem csak engem zavart, hogy Rei kicsit jobban kezdte érezni magát a kelleténél, és - talán feladatának érezte, talán csak részeg volt - igen intim módon kezdett lógni rajtam, ami miatt Shinji nem volt túl boldog, így úgy döntöttem, itt az ideje, hogy lelépjek. Nem akartam már itt is botrányt, helyette süssük el a következő patront.
Intettem a komornyiknak, hogy a zakóm kérném, mire máris marasztalt volna a ház ura.
- Igazán maradnék, de holnap komoly tárgyalásom lesz - szabadkozom. Jahm, igazi fight lesz a producerrel a gázsimért, már előre látom. Bár ha korrekten szeretnék fogalmazni, a producer futni fog pár felesleges kört, hogy lejjebb szorítsa az igényeimet, mire én önkényesen nemet fogok mondani, és megfenyegetem, hogy el sem vállalom a szerepet, mire visszakozik, és kész is lesz a szerződés.
-Azért bízom benne, ellátogat még hozzánk - udvariaskodik.
- Szívesen - jelentem ki jókedvűen. - Sőt, ha nincs ellenére, és épp szüksége sincs Hizakira, szívesen elinvitálnám egy üzleti megbeszélésre, az este elején mondott pár igen figyelemreméltó ötletet, és szeretném bemutatni pár fontos embernek - óh, szebb dallamokat meg sem pengethettem volna az apa fülei számára. Arca olyannyira felragyog, hogy már-már glóriafény övezi mosolyát. - Természetesen elengedem - jelenti ki fiára nézve.
- Igazán hálás vagyok - fejezem be egy záróakkorddal a melódiát. - Ez esetben - fordulok Hizaki felé mosolyogva. - Várlak jövő hét kedden este hétkor - lépek hozzá közelebb, a kezébe nyomva egy névjegykártyát, amin a modellügynökségem címe szerepel. Majd egy kacsintást csak neki címezve távozom. Nem kell könyörögnöm, a drága Kuroyume apuka elintézi a munka oroszlánrészét, ebben biztos voltam.
* * *
Anyám, kész, meg vagyok halva... Én is tudok időzíteni, a lehető legzűrösebb napomra képes vagyok beszervezni még egy "randit" is. Hát zseniális... Franc számított rá, hogy három nappal a szerződés aláírása után máris forgatni kezdünk... Arról nem is beszélve, hogy párhuzamosan promo-fotózást is tartanak, én meg már azt sem tudom, hol vagyok...
- Haruka, szedd a formás hátsód a sminkeshez, már fél óra késésben vagyunk! - nyekereg már most kora reggel a rendező, épp hogy megérkeztem. Egyszer kinyírom.
- Haru-chan! - ugrik a nyakamba színésztársam, Morisuke. Csak morgok, miközben egy hatalmas kokival távolítom el magamról.
- De Haru-chan, ez fájt - néz rám hatalmas kék szemeivel. Állandóan azzal szórakozik, hogy még szünetben is a szerepét játssza. Csak azért nézem el neki, mert képes jó kedvre deríteni. Ma azonban nincs sok kedvem a marhaságaihoz.
Közel fél óra alatt vakarnak össze, miért pont egy visual kei banda dobosát kell alakítanom, ez a gönc kinyír. Bár tetszik, ahogy kidomborítja, amit ki kell, de ennyit vacakolni, mire az ember belebújik.
- Gyerünk, mindenki a helyére, és csapó!
* * *
Idegesen pillantgatok az órámra, már fél hét, és még mindig az utolsó előtti jelenettel vacakolunk. Ha így haladunk, tízre sem végzünk, ez pedig igen csak keresztbe húzná a ma esti terveim.
- Haruka, indulunk!
- Hai, hai! - sóhajtok, én bizony hétkor lelépek. Már csak azt kell kitalálnom, hogy.
- Nem! Nem! Nem! - óbégat már megint.
- Kiakadok ettől a faszkalaptól - kezd nyűgös lenni Morisuke is.
- Morisu, van kedved egy kis mókához? - kérdezem, mire simlisen elmosolyodik.
- Már megint le akarsz lépni? - vágja a szituációt, így csak elmosolyodok, mire egy apró bólintással válaszol.
Három, kettő, egy ééééés, külön action! Morisuke be is veti a hisztirohamát, amiért beleállt egy kis szálka a kezébe, én pedig diszkréten kilógtam az ajtón. Aztán rohanás, kisebb ordibálás, apróbb útakadályok gyártása, és már kinn is vagyok az utcán a szexi kis rucimban, és a durva sminkemben, amiben rögtön három nőt is megszégyeníthetnék, nem is egyet, arról nem is beszélve, hogy a szőke loknis paróka és a vastag smink sem épp rám jellemző. Most már csak akkor lesz szívás, ha a csini combközépig érő bakancsomban futni kell, mert nincs itt a delikvens. Az órámra pillantok, hét óra múlt két perccel, most ugrik a majom a vízbe. Módszeresen, de fürgén nézek körül, és már épp káromkodnék rondán, mikor megpillantom az autót, ezzel párhuzamosan kirohan az ügynököm a rendezővel és a producerrel az ajtón.
Charlie Chaplin filmet megszégyenítően komikus jelenetsor következik. Nekiiramodok, mint a nyúl, utánam a három férfi, akik rám mutatva toboroztak még két debella biztonsági őrt. Ekkorra elérem az autót, és hatalmas megkönnyebbülésemre valóban Hizaki ül benne, rávágok az ablakra, majd kitárom az ajtót, az arckifejezése mindent megért volna, ha nem lennék nyakig a szarban.
- Taposs a gázra most! - ordítom, majd bevágom az ajtót. Pillanatnyi reakcióidő után indít, és már száguldunk is, még nézem, ahogy eltűnnek a távolban hadonászva és ordibálva, majd megnyugodva dőlök hátra az anyósülésben egy sóhajtással: - Ez közel volt - operálom ki az arcomból a szőke tincseket, majd nevetni kezdek. Felszabadultan, és igazi megkönnyebbüléssel.
- Ugorjunk be hozzám, így mégsem jelenthetek meg veled társaságban, még a végén ledönteném a hetero imidzsed - jelentem ki elégedetten. Eljött. Immáron a hálómba akadt, véglegesen és visszavonhatatlanul.
* * *
Alig hogy kényelembe helyezte magát "kis" garzonlakásomban, amelyre leginkább az extravagáns és az egyszerű fura, összeegyeztethetetlennek tűnő, mégis harmonikus egysége jellemző, máris nekem esik nemes egyszerűségével.
- Mit akarsz? - mintha nem lenne egyértelmű.
- Üzletet ajánlok, szerintem érdekelni fog - operálom le magamról a cipőt, nem egyszerű művelet, bár jogos lenne a kérdés, miért nem a parókával kezdtem. De miért legyünk mindig logikusak?
- Jól áll a szőke hajszín - provokál.
- Akár magamon is hagyhatom - lányosan kinyújtom a nyelvem válaszul. Végre engedtek a cipők, mintha 2 kilótól szabadultam volna meg hirtelenjében. Izmos lábam immáron szabadon lélegezhet, kiszabadulva a bőr fogságából, nem maradt rajtam, csak a rövid bőrnaci, ami épp hogy fedi a lényeget, ahogy az a visual keiben illik. Lábam izmos, és a szerep kedvéért bizony szőrtelen. Tiszta fanservice.
- Mi lenne az a nagy üzlet, amiért feltétlenül ide kellett rángatnod? - vált vissza a korábbi témára, közömbös tekintete a lábamra téved.
- Nagyon egyszerű - operálom tovább magam, lassan megszabadítva magam a parókától és a kis, csipkés fejdíszemtől. - segíthetek rendbe tenni a családi vállalkozásotokat.
Igen csöndessé vált, én meg folytatom, ahogy a vetkőzést is.
- Igen csinos összeggel tartoztok az apámnak, igazából csak rajta múlik, mikor dől be a cégetek - az arca megfeszül, az enyém meg fellélegzik, mikor lekerül a fűző is, és végre megint kapok levegőt. - Viszont ha egy csinos kis botrányt ültetek a nyakába, az igen érzékenyen érintheti az üzleti világban. Márpedig igen sok információm van, ami kellemetlen helyzetbe hozhatja. Ráadásul ott van az a bizonyos állami tender, amire ha jól tudom, apád is pályázna, ahogy apám is. Ha kiütjük a nyeregből egy kellemetlen cikksorozattal, megnyerhetitek a megbízást, és apámmal is kedvező szerződéseket köthettek, és rátok sem vetne rossz fényt, ha a bajba jutott hitelezőtöket kihúznátok a bajból, persze cserében eltekintve a tartozástól.
Félmeztelenül állva vágom csípőre a kezem.
- Mindezért, csupán egy hetet kell eltöltened velem, mintha az asszisztensem lennél - magyarul kurvára pincsikutyának szeretnélek. Aztán majd a hét végén ünnepélyesen megduglak, legkésőbb...
- Mondhatsz nemet is - kezdem el kigombolni a bőrnacit is. -, de a helyedben nem kívánnék magamhoz hasonló ellenséget.
Kiteregettem a kártyáim, ahogy a jelmeztől is megszabadultam, már csak a smink maradt, meg az alsónadrág. Összekulcsoltam a mellkasom előtt a kezem, és vártam a választ.
- Leszarom, ki vagy - közli, szemeim összeszűkülnek, miközben félrelök. Még egy csepp a pohárban, kezdek feldühödni. - Ajánlom, hogy ne fuss belém még egyszer, mert beleépítelek az épület kőoszlopsorába. Remélem vetted a lapot. - fenyeget meg, mire halvány mosoly ül az arcomra. - Különben pedig nem illik mások cuccaiba matatni, és elnézést, hogy beléd mentem. - zárja le a "beszélgetést" rövid úton faképnél hagyva. Azt hiszi, ilyen könnyedén megszabadult tőlem, talán még elégedett is magával. Kis naiv pöcs. Kicsi, naiv, de igen izgalmas pöcs. Még jó, hogy nem lehet szemmel ölni, megint eltettem volna láb alól egy őstehetséget.
Shizumu Harukának senki, hangsúlyozom, senki nem mondhat büntetlenül nemet. Főleg nem, ha ilyen szépen kér ekkora nyilvánosság előtt. Agyam már forralta a bosszúm, amelynek részletei ugyan még nem, de végeredménye már konkrétan kirajzolódott: kiszolgáltatott-kéjes nyögésekkel fogod suttogni térden állva, hogy bármit megteszel a kedvemért. Gondolataim közepette a kezem az arcomhoz emelem, iszonyat jó a hátsó fele, meg kell hagyni.
Várok pár percet, hogy azt higgye, lerázott, majd leintek egy taxit.
- Induljon előre, ha szólok, lassítson! - utasítom a sofőrt, és már halászom is elő a mobilom. Akárki is vagy, babám, hamarosan a legapróbb kis mocskos titkodat is részletekbe menően fogom ismerni.
- Most itt a lámpánál! - adom ki ellentmondást nem tűrve az utasítást, mire a taxis lefékez, én pedig félig kilógok az autó ablakán, ránagyít és katt. Megvagy! - Mehetünk! - zuttyanok vissza a kocsiba, nem törődve a fiú esetleges reakciójával, még azzal sem, észre vette-e tevékenységem, vagy számára ez a rész kimaradt. Azonnal elmentem a képet, és már tárcsázok is egy számot.
- Kazeki? - a vonal másik feléről zavart hang válaszol. - Kapard elő nekem Tokió legjobb és leggyorsabb magánnyomozóját, akinek lehetőleg kapcsolatai is vannak a rendőrség bennfentesebb szálaival is - adom ki az utasítást, mire szerencsétlen kis rabszolgám csak nyel egy nagyot, de már nem is törődöm vele, csak kinyomom a telefont.
Hátradőlök az ülésen kényelmesen elnyúlva, majd benyögöm a lakásom címét a taxisnak, aki azonnal irányt vált, hogy hazafurikázhasson. Elgondolkodva gyújtok rá egy cigire, s miközben a taxis bosszúságára a füstöt eregetem, tervek cikáznak át az agyamon arról, hogyan is kellene megaláznom.
Nem csoda, ha a frász jött rám, amikor két lelki felnégyelés között elkalandozott gondolataimat a telefon csörgése rángatta vissza a valóságba. Anyám, ki keres ilyenkor? Szemeimbe érdeklődés költözik, amikor megpillantom a nevet.
- Moshimoshi - szólok bele, mire a vonal másik végéről izgatottan cseng fel az ismerős hang.
- Konichiwa Haru-chan!
- Már egy párszor kértelek, hogy ne hívj így... - jegyzem meg morcosan, félbeszakítva, amire rögtön szabadkozik. Még mindig édes, az egyik legédesebb ukém.
- Igazán sajnálom, tudod, hogy mindig elfelejtem, meg annyira a számra áll... - kicsit habozik. Már megint habozik, tuti megint akar valamit. Azért nagy kópé, alig akart betörni nekem, most meg csak úgy falja az életet. Ha jól tudom, most épp tanul valami külföldi egyetemen. Bár a tény, hogy felhívott csak egyet jelenthet: szívességet szeretne kérni tőlem. ezt támasztja alá bizonytalansága is. Ha itt állna előttem, tuti nagy könyörgő kutyaszemekkel bámulna rám.
- Rei, nyögd ki, mit szeretnél, mert ha hazaérek, kinyomlak - közlöm vele közömbösen, mire nagyot nyel, és belekezd.
- Haru-chan... izé, Haruka, találkoznunk kell! - a hangja még furább, mint az előbb. Milyen szarba keveredtél már megint, te átokverte kölyök?
- Mi olyan sürgős?
- Nem telefontéma - suttogja. - Kérlek, igazán nem számíthatok másra...
Lehunyom a szemem, megadom magam, túlságosan is kíváncsi vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak. Különben is, legalább rajta levezethetem a dühöm.
- Rendben - felelem olyan éllel, hogy érezze, mekkora szívességet tettem neki. - Fél óra múlva a megszokott kávézóban.
- Hai! - lelkesedik, majd kinyomja a telefont. Én még egy darabig bámulom a kijelzőt. Szoktak hülye problémái lenni, de eddig egyik sem volt olyan, ami miatt telefonon zaklatott volna, és próbált volna meg elcsalni valahova. Ezúttal talán valami komolyabbal rukkol elő? Gondterhelten gyújtottam rá még egy cigire. Rei azon kevesek közé tartozott, akiknek valamiért az afférunk után is gondját viseltem valamelyest. Talán mert olyan hosszú hódítás volt, hogy megsejtette pár valódi tulajdonságom, amit képes alattomosan ellenem felhasználni.
* * *
Hosszú körutazás után kiszállok a taxiból. Istenem, egy fél vagyont hagytam ott csak azért, hogy egy idiótával találkozhassak, és a nyakamba vehessem a gondjait. Én sem vagyok teljesen százas...
Mielőtt belépnék, ismét megcsörren a mobilom. A speciális csengőhang izgalomba hoz. Drága kis rabszolgácskám, máris rábukkantál a megfelelő alanyra?
- Moshimoshi - veszem fel elégedett-mélyen búgó hangon a ketyerét. Valóban ő az. Ma igazán kitett magáért.
- Rendben, küldöm a fotót, mindent tudni akarok róla, mindent. A veséjébe akarok látni! - a markomban vagy, kis szarházi, már most itt szorongatlak, míg te vígan bandukolsz haza, vagy terpeszted otthon a szexi segged.
Ahogy letettem a telefont, virágos jókedvem támadt, így léptem be a kávézóba.
* * *
Előttünk gőzölgött két viszonylag nagy adag kávé, Rei vidáman, de izgatottan cseverészett az egyetemről, meg valami titokzatos fiúról, aki teljesen elcsavarta a fejét. Őszintén szólva öt perc után olyan mélységes unalom vett erőt rajtam, hogy küzdenem kellett az ásítással.
- Figy, Rei, vagy rátérsz a lényegre, vagy itt hagylak - közlöm vele jegesen a tényeket.
- De Haru-chan... Aucs! - muszáj volt megrúgnom. Egyszer csak megérti, hogy Haru-chan elfogyott, épp nincs készleten.
- Bocsánat - teszi össze a kezeit a feje előtt, miközben ráborul színpadiasan az asztalra. Szívem szerint megint megrúgtam volna.
- Szóval - kezd bele remélhetőleg most már a lényegbe. - a fiú, akit megismertem, nemrég hazautazott, és szeretném meglátogatni. Annyira hiányzik, nem bírom nélküle.
- Mi közöm nekem ehhez? Felajánljam a vállam, hogy kibőghesd magad? - vágom oda durván.
- Dehogy, azt szeretném, hogy kísérj el! - kiált kétségbeesetten, én meg majd kiköpöm a kávém.
- Mi a francnak kísérjelek el? Tartsam a gyertyát vagy mi a fene? - ez tényleg marha.
- Tudtam, hogy nem fogod megérteni, ha nem részletezem! - kezd el nyafkáskodni, amivel az idegeimen táncol. - Várj, mutatok egy családi fotót, jobban megérted - kezd el kotorászni a zsebében, majd elém tol egy képet.
- Ő az - mutat egy nála feltehetően idősebb férfira. Meg kell hagyni, egész helyes, de csak közömbösen vizslatom. Szemem önkéntelenül gördül arrébb a többi alakra, már ami látszik a képből a keze miatt. Valami üzletember lehet a faterja, messziről virít. mi van Rei, félsz a komoly és szigorú apucitól? Tekintetem azonban hirtelen megdermed, ahogy kirántom a kezéből a képet, hogy tüzetesebben megnézzem. Basszus, nem lehet ennyire kicsi ez a kibaszott nagy világ!
- Hogy hívják? - kérdeztem rá rögtön.
- Mármint a partnerem? - lepődik meg hirtelen érdeklődésemen Rei. Mintha egy kicsit féltékeny lett volna.
- Nekem az ő neve is megfelel, de az öccséé, vagy ki ez, annál inkább - mutatok a képen az engem érdeklő férfire.
- Ő az öccse - feleli bizonytalanul Rei. - Ha jól tudom, a neve Hizaki...
Legszívesebben felnyársaltam volna az értetlen fejét. Valószínűleg kapcsolhatott, mert kisvártatva hozzátette kapkodón: - Kuroyume Hizaki...
- Hol? Mikor? Milyen szerepben? - árasztom el kérdéseimmel, amit jelenleg tenni sem tud hova.
- Rei, cseszd meg, ne legyél már ilyen gyík! - rivallok rá. - Hol kell megjelennem, mikor, és milyen inkognitóban tisztelegjek?
- Ahh - esik le neki olyan hangosan a tantusz, hogy szerintem még a szomszéd asztalnál is hallják, ahogy koppan. - Shinji egy bulit tervez pár nap múlva, ahol bemutatna minket, mint külföldön megismert barátait. Arra gondoltam, hogy te azért jobban eligazodsz a pénz világában. Lefoglalhatnád egy kicsit a szülőket meg a testvéreket, hogy pár lopott percet együtt tölthessünk...
- Rendben, értesíts, ha megtudod a részleteket - állok fel, az asztalra hajítva a két kávé árát, majd faképnél hagyom a teljesen letaglózott fiút, hogy felhívhassam egyetlen kis rabszolgám, és megadjam neki a nevét.
* * *
Szeretem Raito gyorsaságát. Mióta összegabalyodtam vele, és lefüleltem pár disznóságát, amit ráadásul a faterom cégénél követett el, a markomban van, és igen hasznos háziállatnak bizonyul. A kanapén heverészve épp most nyálaztam át az egész anyagot teaszürcsölgetés közben, amit elém varázsolt egy bizonyos Kuroyume Hizakiról és annak összes élő családtagjáról. Drágaságom előtt egyenes az út, a link és a saját életét élni kívánó , ráadásul homoszexuális bátyus mellett egyértelműen ő maradt a család örököse. Szépen beleül majd apja bársonyszékébe, hacsak addig be nem dől az egész vállalkozás, amelyre a jelenlegi helyzetében elég sok az esély. Ahogy elnéztem, még a faterom cégével is kavart valamit a kedves Kuroyume apuka.
Hizaki látszólag teljes ellentéte bátyjának, mindig precíz, jól tanul, és mindenben aláveti magát a családja akaratának. Fintorogva gondolok bele, hogy akár én is lehettem volna egy ilyen Hizaki... Valószínűleg már rég érdeklődésem vesztettem volna, ha nem bosszantott volna fel olyan csúnyán, és ha nem láttam volna azt a Hizakit, akiről ezek a papírok nem árulnak el semmit. Azt amelyik merész ruhakölteményeket álmodik meg, és mappájában rejtegeti, ahogy önmagát is a "jó kisfiú" maszk mögött. Na jó, közrejátszik ebben az is, hoyg a jelek szerint a srácnak se kutyája, se macskája, se szeretője nem volt sosem. Egy lelki síkon teljesen szűz emberke, akit még soha senki nem tört be. Igazán nekem való feladat.
Várt-váratlanul csörren meg ismét a mobilom, rá se kell pillantsak, hogy tudjam, Rei az.
- Moshimoshi - veszem fel. Nem kell sokat várni, kapok egy időpontot, egy helyszínt, és egy apró kérést "lehetőleg légy visszafogott". Rei, drága, ha sejtenéd, mennyire vissza fogom fogni magam. Nem tehetek róla, egy ideje levakarhatatlan a ragadozó mosolyom az arcomról.
* * *
Az elmúlt pár napban gondoskodtam róla, hogy Hizakinak ne legyen sok kellemes és nyugodt perce. Nem, egy lépéssel sem közeledtem felé, csupán különféle "ajándékokat" küldözgettem névtelenül. Például egy csokornyi igen extrém nyakkendőt, amelyet direkt egy szöges bőrszíjjal köttettem egybe, néhány bilincset, amelyekre különböző színű és fazonú férfitangákat köttettem, és egyszer egy olyan kiegészítőt is küldtem, amely kísértetiesen hasonlított az egyik rajzán levőhöz. Nem kis időráfordítást igényelt elmagyarázni a csökött agyú ötvösnek, mit is szeretnék pontosan.
Szándékosan küldtem névtelenül, mégis egyértelműen az ajándékokat, és őszintén sajnáltam, hogy nem láthattam az arcát, amikor kézhez kapta őket.
De a legnagyobb meglepetés ma vár rá. Rei biztosított róla, hogy a család számára kötelező megjelenés van előirányozva, s mivel Shinjivel ikertestvérek, neki szinte még kötelezőbb, mint másnak, Shinji ugyanis szeretné kihasználni az összes percét itthon tartózkodásának, hogy a testvérével lehessen, és ahogy Rei fogalmazott, kicsit kirángassa a hétköznapokból.
Nem mondanám, hogy izgatottan készülődtem, volt bennem valami felsőbbrendű nyugodtság, tudtam, hogy ma lehengerlem, ha nem is úgy, ahogy illene, de mindenképp átdózerolok rajta. ehhez az alkalomhoz egy öltönynadrágot, és egy lazább, de egyszínű, "kommersz" inget választottam. Jöhet még hozzá egy óra, a hajam maradhat enyhén kócos copfban, és már indulhatok is.
* * *
Nem egy kutya helyen laknak, meg kellett hagyni, kis garzonom ehhez képest egérlyuk, pedig az sem számít kicsinek, igaz, csak egyedül lakom benne, két embernek már lehet, szűkösebb lenne. Rei mellettem sétál izgatottan. Teljesen átlagosan nézünk ki, akár valóban lehetnénk is két jó családi háttérrel rendelkező egyetemista. Shinji már jó előre elénk jön, jól játssza a szerepét, arca meg sem rezdül, mikor engem üdvözöl.
- Szóval, te vagy Shizumu Haruka, igazán örvendek - ráz velem kezet, de én azonnal helyesbítek.
- Ma estére Shizuoka Katsuro vagyok - jelentem ki, nem törődve a szemeiben megjelenő enyhe árnyékkal. Apám neve mindig is hasonló reakciókat váltott ki az emberekből.
A rövid beszéd után betessékelt minket, majd azonnal be is mutatott minket, mint ismerőseit, Kiraki Rei-t és Shizuoka Katsuro-t. Miközben udvariasan meghajoltam köszönésképp, tekintetemmel azonnal őt kezdtem kutatni, hogy végül szempárjait fellelve gunyoros félmosolyt villanthassak rá. Szia, édes!
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 02. 03. 00:08:47
Nagyot szippantottam a friss levegőből, végre kiszabadultam! Ezen a szikrázóan szép, fényes napon vétek stúdiófotózást elrendelni. Ehh, fotósok! Értenek is a szakmához a nagy lófaszt! Elcseszett bordélyház az egész... Azzal a csajjal meg már a faszom kivolt, még kettőt nyávogott volna és tuti beverem a csinos kis pofiját, és rögtön lett volna miért nyüsszögni.
Nagyot sóhajtottam. Tudtam én jól, mi a bajom, nem ártana egy kiadós dugás, de egy megveszekedett zsákmányt sem lehet találni ebben a városban. Abban meg nincs semmi élvezet, hogy csak úgy megdöntök valakit. Bár lehet, hogy lassan eljutok erre a lealacsonyító szintre...
Elgondolkodva tettem fel a napszemüvegem az orrom hegyére, majd előkotortam az elmaradhatatlan bagót, amit a számhoz is illesztettem, hogy - mivel nincs más - legalább ezt a vacak kis méregrudat feltüzeljem. Élvezettel szívtam le a füstöt, lehunyt szemmel végigkísérve az útját, hogy egy rövid ideig benntartva kifújhassam. A szél bele-belekapott hanyagul összefogott hajamba, játékosan alakítgatva frizurám. Bezzeg nem tudott mit kezdeni passzos bőrnadrágommal, fehér-fekete kockás mellényem miatt fehér ingemet is csak ímmel-ámmal bírta huzigálni, de jelentőset nem tudott rontani az összképen. Különben is, egy tökéletes férfitesten nincs mit rontani, főleg, ha jól összeválogatott ruhákkal csak kiemelik szépségét.
Na de merre menjek? Legfőképp mivel? Szívem szerint taxiba vágnám magam, és ledöglenék otthon, de vétek lenne egy ilyen szép napot elfecsérelni. Itt Tokióban az emberek megérzik a változást. Amint egy kicsit melegebbre fordul az idő, már neki is vetkőznek, és előbukkan a csodás ruhaköltemények alól az érzékien hívogató meztelen bőrfelület. Cserébe viselhetem el, hogy emberek ezrei folynak el tömegként mellettem az utcán, és minden harmadiknak ingerenciája támad arra, hogy úgy közlekedjen, hogy minimum fellökjön...
Mindegy, ma megéri, a ragadozó vadászni indul, így hát felölti vonzó félmosolyát, és beveti magát a város betondzsungelébe, ahol ő a király.
***
Érdeklődésem vesztve kóboroltam már csak az utcán, ennyi szürke embert, idegesítő. Mégis csak haza kellett volna tolnom a seggem, aludnom egy hatalmasat, aztán ellátogatni valami extrasznob buliba, és szétrobbantani egy híres sztárpárt. Lehetőleg a pasira rámászva, mert az nagyobb kihívás. Megállok, majd hatalmasat nyújtózom egy ásítás kíséretében, amit a tömeg nem nagyon tolerál, de teszek rá. Jobbat úgysem tudnak, mint káromkodva kikerülni. Csípőre tett kézzel néztem szét, amikor a szemem megakadt valamin. Kami-sama az égben, földön, víz alatt, levegőben, ahol tetszik, ma érdemes volt felkelni! Azonnal átgangolok az úton, és egyenesen bevágódok a kiszemelt butikba. Rejtett álmaim netovábbja ez a darab. Újabb idióta kellék a gyűjteményembe. Széles szarkamosollyal vonulok az egyik tükör elé, hogy megcsodálhassam, hogy fest a kis drága. Hatalmas nagy fekete csokornyakkendő - bár én inkább hívnám masninak - vékony, ízléses ezüst szegéllyel. Visít róla, hogy "Dugj meg!", de ami leginkább megfogott, az a masni közepén helyet foglaló bross volt, egy vigyorgó halálfej, amely így módosította az üzenetet: "Dugj meg, s mérgem a bőrödbe ivódik lemoshatatlanul. Elég bátor vagy, édes?" Kell, kész, beleszerettem, márpedig, ha én valakibe/valamibe beleszerettem, az másé nem lehet, csak ha én ráuntam.
Jókedvűen hagytam el az üzletet, immáron sokkal barátságosabb volt minden, és még az sem zavart, hogy az utcákon beütött a délutáni csúcs, mindenki a munkájából igyekezett haza. Nem zavart, hiszen bevágódtam egy parkba, ott meg levágódtam egy kellemes padra süttetni a hasam, és elnyamnyogni egy adag taiyakit, jobb híján ez is megteszi, bár igazából a hűtőben türelmetlenül várakozó rákkoktélra vágyom, de az épp nincs kéznél. Azonban nagy nyugalmamban elkövettem egy szarvashibát, amit közismert sztárnak nem ajánlatos. A napszemüveg a mellényem nyakrészére tűzve végezte, mert már nyomta az orrom, és nem lett volna esztétikus, ha vörös foltot hagy maga után. Ez viszont magával hozta azt a sajnálatos közjátékot, amit úgy hívnak, rajongók támadása. Már egy ideje éreztem magamon mások tekintetét, de ez egyrészt sosem zavart, másrészt elvártam, hogy stíröljenek, mert szemrevaló vagyok és mert megérdemlem. A sutyorgás azonban már mindig rosszat jelent, így nem csoda, ha felpillantottam fontos elfoglaltságomból. Pech, egy rahedli kiéhezett szuka, szívás.
Morcosan nyomtam vissza a fejembe a szemüveget, majd a taiyaki maradványait a kukába száműzve készültem diszkréten lelépni, de úgy tűnik, ma vérmesebb rajongókkal hozott össze a sors. Nem annyira, hogy állórajtból utánam sprinteljenek, de épp eléggé ahhoz, hogy követni kezdjenek. Semmi kedvem újabb jópofizáshoz, a botrány meg épp nem fér bele az időbeosztásomba. Hmm, ebből megint nem kívánt testmozgás lesz.
A legközelebbi sikátort választottam a nekiiramodásnak. Otthon vagyok a környéken, tudom, hogy ez a kis utcácska elég rövid ahhoz, hogy eltűnhessek a szemük elől sec. perc, így csak egy 50 méteres síkfutást kell beilleszteni a nem létező napirendbe. Már csak pár lépés, és csapó! Sikeres celebünk - amennyire másokat felháborít ez a szó, én annyira élvezem, ha rám alkalmazzák - egy elegáns jobbra arc után nekikezdett, hogy újabb eredményt téve az asztalra, megdöntse az 50 méteres síkfutást, majd újabb 50 méteren keresztül kaméleonként tűnjön el a tömegben. Hogy okoz-e ez neki problémát? Ugyan, nagyobb gyakorlata van benne, mint Usain Boltnak. Igen, már látszik is a célszalag, éééés hatalmas hajrával érte el a párhuzamos főútvonalat, hogy egy éles balkanyarral...
Csatt!!
A találkozás váratlan volt és fájdalmas. Mit is vártam? Lényegében lendületből keresztülbucskáztam valakin, és elvágódtam a járdán olyan ívben érkezve, hogy azt bármelyik kaszkadőr megirigyelhette volna.
- Itai - szisszenek fel, ahogy felmérem, hogy a kezem bizony szépen felhorzsolódott és még az ingem is lényegében tönkrement. Hogy néz ki felbolyhosodott ujjal?! Elöntött a harci méreg. Villámgyors mozdulattal tápászkodtam fel térdre, hogy megfordulva elkaphassam "támadóm" grabancát.
- Te meg mi a jó büdös faszt képzelsz, hogy csak úgy előbukkansz a semmiből? - üvöltöm a képébe, miközben körülöttünk utat nyit a tömeg, és sok kíváncsi pillantás vetül ránk. - Áhh - lököm el magamtól, majd nekikezdek rendesen feltápászkodni. Ha így haladok, még a végén a bőrnacit is dobhatom a kukába, pedig csak tegnapelőtt vettem. Szemem azonban megakad egy papírfecnin, s a látványtól a szívem megdobban. Azonnal rá is csapok, mint egy jáspiskígyó.
- Kawaiii - érzékenyülök el, és szétnézve újabb darabokat próbálok meg elsajátítani, amelyek szintén elégedettséggel töltik el szívem. Ezek a ruhák, egyszerűen nem találok rájuk szavakat. Akarom, akarom, akarom! Csak most nézem meg jobban az illetőt, akit elgázoltam. Külseje mit sem árul el abból, amit mappájában rejtegetett. Ismerősnek sem tűnik, pedig ha befutott divattervező lenne, ismerném. Szemeim összeszűkülnek, miközben ragadozó módjára mosolyodom el. Meg kell szereznem!
Felállok, majd mintha a történtek után ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, nem is törődve esetleges korábbi és jelenlegi reakcióival, bemutatkozom: - Shizumu Haruka vagyok - ha olvas újságot, akkor már ezzel is sokat mondtam. - Ha ilyenekkel foglalkozol - emelem fel a másik kezemben a rajzlapokat. -, akkor bizonyára nem cseng ismeretlenül a nevem. Én bevezethetlek a divat világába - húzódom közelebb, flörtölve egy csöppet. -, cserébe csak egy csöpp 4 szettes egyedi kollekciót kérnék - búgom ellenállhatatlanul, majd felemelem a kezem, és apró köröket kezdek rajzolni mellkasára, miközben a tarsolyomból már előkészített hatalmas bociszemeket vetem be, csupán annyival térnek el a megszokottól, hogy szürke szemeimben nyoma sincs a könyörgésnek, lelkesedésnek egyéb felesleges sallangoknak, tekintetem inkább követelőző, ellentmondást nem tűrő és legfőképp buja. Rossz szokás...
