Válaszként először csak megrázza a fejét, majd ki is fejti.
- Mára ennyi volt, ma már nincs több dolgom. A tanítást holnap kezdem el, úgyhogy szívesen megnézem az órádat, Kota-chan. – a megszólítására megdobban kicsi szívem, azt hiszem az érzelem az arcomra is kiül, mert érzem hogy felforrósodik.
- San… - javítom ki kicsit halkan motyogva. Vajon tudja a jelentését? Lehet inkább csak a hangzás miatt ejtette így.
- Tessék? – kérdez vissza, de semmi gunyoros vagy értetlen érdeklődés inkább mosolygós. Még ilyenkor is milyen kedves. Hihetetlen.
- A... név után „san”... kell... – ismétlem meg magam, elmagyarázva előző motyorászásomat. Mivel nem tudom állni pillantását így szemem lesütése helyett inkább oldalra nézek zavaromban.
- Valóban? Elnézést, még nem tanultam meg minden szokást, kérlek nyugodtan javíts ki, ha véletlenül udvariatlanul viselkedem. Megkérhetlek rá? – oh… tényleg csak elrontotta. De milyen kedves. Bólintok. Elindulok kifelé, kinyitja az ajtót, de nem áll el onnan teljesen így véletlenül kezem az övével súrlódik és ettől olyan érzésem támad, hogy fel kell kapnom a nyúlcipőt. Huss, máris gyorsabban caplatok előre.
~*~
Most hagyom szórakozni a kis lurkókat, így engedem a fiúkat focizni, a lányok pedig addig szabadfoglalkozást kapnak. Volt aki szeretett volna közéjük állni de elég volt a létszám így sokan inkább maradtak körülöttem. Szeretem ezeket a kicsiket. Habár gyerekszájuk néha túl őszinte, és szemük élesebb egy felnőtténél, imádni valóak.
Az óra végeztével visszaterelem őket az öltözőbe, csak sípomat kell megfújnom, és futnak is be.
- Úgy látom nagyon szeretnek téged – hirtelen ugrom egyet mert észre sem vettem hogy pont mögöttem van, majd felsóhajtva, mosolyogva fordulok felé. Remélem nem bántottam meg. Nem félek tőle, csak meglepődtem.
- Pedig ha láttad volna őket az elején – válaszolom mosolyogva. – Talán az volt a szerencsém, hogy nem én vagyok a matematika tanár – kuncogok halkan a gondolatra. A kicsi gyerekek sokkal jobban szeretik a mozgást, mint a szobában ülve számolgatni. Megértem őket.
- Lesz még órád, Kota-san? – kérdi kedvesen, bár megint majdnem véletlenül rosszul ejtette. Persze elnézem neki hisz még csak ismerkedik a szokásokkal. Válaszként megrázom a fejem majd mosolyogva nézek felé, de a tekintetét nem tudom sokáig állni, így az állát figyelem. istenkém… hogy lehet egy áll ilyen erotikus?
- Ilyenkor ebédelni szoktam a menzán. Velem tartasz?
- Szívesen – megint kinyitja az ajtót, kis mosolygós biccentéssel köszönöm meg, viszont most igyekszem véletlenül nem túl közel kerülni hozzá. Nem azért mert nem érinteném meg szívesen. Óh ha azt tudná… inkább csak tartok attól, hogy megérzi akár egy pillanatnyi érintésből is hogy vonzónak találom mintha csak egy nő nézné, és ettől elriadna tőlem. Eléggé megnehezítené a munkát és nem akarok neki kellemetlenséget okozni.
Pár kedves szó és édes mosolygás a konyhás néni felé és Nathannak is szerzek tanári ebédet. Szeretem ezt a konyhás nénit, mert olyan típusú, mint egy gondos tyúkanyó. Szeret beszélni is, de meg is hallgatom néha pletykás, néha vicces néha meg komoly. Ha a nagymamám lenne, imádnám.
- Általában nem szeretem az ilyen menzás ételeket, de Midori-san nagyon finoman főz. – magyarázom, ahogy épp leülünk a tanárok számára elkerített étkezőasztalhoz. Szeretek ilyenkor jönni, mert senki sincs itt és nyugodtan ehetek a nélkül, hogy valaki kinézné a számból.
Válaszol valamit de teljesen elveszik a feszült csendben, talán el sem jut a tudatomig. Kettesben ülök vele egy félig elzárt étkezőben. Kettesben… kettesben. Ettől szinte felfő a fejem, de nem szabad, hogy jelét mutassam izgalmamnak. nagyon kortyolok a pohár vízből. El kell terelnem a figyelmemet. talán ha beszélek az jobb lenne.
- Kérdezhetek tőled? Ugye nem baj?
- Csak nyugodtan – istenem ez a mosoly. Olyan érzésem van tőle, mintha a világ legszebb mosolya csak rám ragyogna.
- Kicsit kíváncsi vagyok – szemérmes mosollyal vallom be – Szóval. Te miért lettél tanár?
- A szüleim is azok voltak, sőt a nővéreim is.
- Hány nővéred van? – közben komótosan apró falatokkal fogyasztom az ételt, hogy rá is tudjak teljes mértékben figyelni.
- Négy – majdnem kiköpöm a levest de megállom még fulladás nélkül is. Nagyon ügyes vagy Kota, megérdemelnél egy vállveregetést, de magamtól az hülyén nézne ki.
- Hű, népes egy család – jegyzem meg mosolyogva. Remélem nem veszi sértésnek. – Nekem nem volt testvérem, kíváncsi lettem volna, milyen lehet – kissé vágyakozva meredek előre elbambulva, de gyorsan vissza kell térnem. – És miért döntöttél úgy, hogy itt fogsz tanítani? Mármint Japánban – épp ekkor kap be egy falatot, nem jut szóhoz és ekkor döbbenek rá, hogy egyfolytában csak én beszélek és kérdezgetek. – Ne haragudj, elég szószátyár tudok lenni. – ujjammal kicsit feszülten kezdem dörzsölgetni a kanál szárát, hosszában. Annyit beszélek, hogy a végén még elriasztom. Pedig szeretném ha jó maradna a munkakapcsolat. Ha több nem is nagyon lehet, legalább így szolid körben hagy élvezhessem a társaságát.
Most komolyan. Azért kellett ideutaznom a világ másik végére, hogy végre rátaláljak életem szerelmére?
Ő az.
Amikor belépett az igazgatói irodába és a szemembe nézett elbűvölő melegbarna tekintetével és bájos mosolyával, abban a pillanatban tudtam hogy ő az. Szerelem első látásra. A kézfogása olyan érzés volt, mintha leöntöttek volna egy vödör forró vízzel. Levegőt is alig bírtam venni, a tenyereim bizseregni kezdtek, ő pedig elpirult. Ez a sors keze. Csak az lehet.
Isozaki Kotaro a neve. Kotaro. Milyen szép neve van... Kota-san.
Elsősorban felső gimnáziumi osztályokat vállalok el, de most nagy hiány volt az alsó általános iskolában. Az igazgató csak annyit kért tőlem, hogy egy hónapig csináljam, aztán döntsek. Szinte könyörgött nekem, extra jutalékot is felajánlott, amiért hajlandó voltam belemenni. De most már akár ingyen is elvállalnám.
- Osztály, bemutatom nektek az új tanárbácsit, Nathant. Ő fogja majd nektek az angolt tanítani, és ő lesz a helyettes osztályfőnök, amikor én nem érek rá.
Kedves mosollyal, gyengéden beszél a kicsikhez.
- Nathan-san, te külföldi vagy?
- Üdvözöljétek szépen.
- Csókolom, Nathan bácsi!
- Na és most uzsgyi átöltözni, mielőtt becsengetnek.
Sikongatva fut a szélrózsa összes irányába a sok visítozó kölyök. Kota mosolyogva lép mellém.
- Úgy látom kicsit megleptek.
- Eddig gimnazistákat tanítottam, így elég szokatlan lesz – válaszolom habozva. Felnevet, kellemesen bizserget lágy hangja.
- Azt meghiszem. Nem tudom melyik a nehezebb. A nagyobbakkal, vagy a picikkel.
- Segítsek visszatalálni a tanárihoz? Vagy már egyedül is megy? De engem az sem zavar, ha megnézed velük az órámat.
Megrázom a fejem.
- Mára ennyi volt, ma már nincs több dolgom. A tanítást holnap kezdem el, úgyhogy szívesen megnézem az órádat, Kota-chan.
Nagyra nyílnak szép szemei.
- San...
- Tessék? – kérdem udvarias mosollyal.
- A... név után „san”... kell...
Elpirulva fordítja el tőlem az arcát, leírhatatlanul édes. Félrehajtott fejjel, érdeklődve nézem őt. Én is pontosan tudom, de ezt neki nem kell sejtenie.
- Valóban? Elnézést, még nem tanultam meg minden szokást, kérlek nyugodtan javíts ki, ha véletlenül udvariatlanul viselkedem. Megkérhetlek rá?
Piros fülekkel bólint. Elbűvölő. Az ajtóhoz sétálunk, udvariasan kinyitom neki és előre engedem. Miközben elsétál előttem, mintha véletlenül tenném, megérintem a kezét. Összerándul, és kisiet. Tehát én sem vagyok közömbös neki. Ez jó hír. Határozottan.
Az iskola hátsóudvarára jutunk ki, futópálya és úszómedence is van. Szép, gondozott gyep a futópálya közepén, amolyan focipálya, de kisebb a megszokottnál. A kapuk is.
Kényelmesen letelepszem egy padra, nézem ahogy kedvesen terelgeti a gyerekeket, sípját fújva bíráskodik a fociban, a kislányok pedig körülötte és rajta csüngenek. Maximálisan meg tudom érteni őket.
Óra végén zsebre tett kezekkel sétálok mellé, és amikor az utolsó gyerek is elszáguld az öltözőbe, végre kettesben maradunk.
Mióta osztályom van, azóta nem olyan könnyű az élet, mint eleinte. Sosem hittem volna, hogy ilyen hamar osztályfőnök is lehetnek. Persze… a pluszpénzért megéri, de több munka is jár vele. Egyértelmű. Amikor tavaly megtudtam, hogy osztályt is kapok, először nem tudtam mit gondoljak, de végül örültem annak, hogy az igazgató is megbízik bennem, mint tanárban. Már lassan négy éve, hogy itt vagyok, Ő az egyetlen aki tudja rólam… a másságom, és ha úgy gondolja megbízható vagyok az engem csak örömmel tölt el. Viszont néha még most is segítséget kell kérnem a gyakorlottabbaktól, főleg hogy nem rég indult az újabb év, így újabb nehézségekkel nézek szembe.
- Monic-san, ezt a papírt mikor is kell kitölteni?
- Amikor beírta a naplóba a diákok nevét.
- Oh igaz, köszönöm – hálás mosolyt villatok felé, amit viszonoz kedvesen. Tőlem valamivel idősebb nő, de nagyon fiatalos és csinos. Azt hiszem egy jegygyűrűt láttam az ujján, ami tavaly még nem volt ott. Persze nem illene rákérdeznem, ráadásul nem is vagyunk annyira jóban… azt hiszem.
A tanári mellékajtaja kinyílik, ami azt jelzi, hogy az igazgató lép be, mert az ő irodájából ide is nyílik ajtó. Szinte mindenki elcsendesedik, mintha csak csodára vagy valami különlegesre várnánk, szemével körbevizslatja a szobát, majd tekintete megáll az enyémen.
- Isozaki-san, kérem bejönne egy pár percre?
- Persze – állok fel azonnal. Vajon miről lehet szó? Mindenki visszafordul a saját dolgára, én pedig követem az idős igazgatót, majd bezárom magam után az ajtót. Az asztalával szemben egy férfi ül, egyelőre nekem háttal, és az igazgató is elfoglalja helyét a saját székében. Közelebb lépek kíváncsian, de nem szólok, hanem megvárom míg közli miért is hívatott ide.
- Bemutatom Nathan Halfpast-ot, ő lesz az új angol tanárunk. – Az említett férfi feláll, és végre láthatom arcát. Hirtelen felém magasodik, zöld szemek merednek rám és egy hihetetlenül helyes forma, szőkés, félhosszú hajjal. Látszik is, hogy nyugati, az arcvonásai teljesen elárulják, de ha ez nem elég, ráadásul még szélesek a vállai és a kiállása… Belepirulok, ahogy rájövök túl feltűnően bámulom, és amikor szemem sarkából azt veszem észre, hogy felém nyújtaná kezét, hirtelen meghajolok.
- Örvendek – milyen borzongató a hangja.
- Ü-üdvözlöm, az én nevem… Isozaki Kotaro… – felegyenesedem és még épp mielőtt visszahúzná a kezét, felé nyúlok én is. Mindig elfelejtem, hogy máshol a kézfogás a szokás. Kicsit ő is meghajol, látom zavarom kissé ráragadt, így egyszerre biccentünk és fogunk kezet. Nagy meleg tenyerek fonódnak ujjaim köré, és hirtelen forróság fut végig a bőröm alatt, ami teljesen eláraszt a térdemig. Viselkedj Kota!
Gyorsan el is engedem a kezét, és az igazgató felé fordítva tekintetem megpróbálom arcpíromat valahogy eltűntetni. Könnyebb ha nem Őt nézem hanem a vén dirit.
- Khm. Szóval. A fiatalember idén kezd az iskolánkban, de már van pár év tapasztalata, így gondoltam a segítségedre lehet. A te osztályod idén kezdi az idegen nyelvet, Halfpast úr tanítja majd őket, és melletted helyettes osztályfőnök lesz. Remélem ez így rendben van – beletelik pár pillanatba mire felfogom az egészet, majd gyorsan észbe kapva biccentek.
- Természetesen, és köszönöm.
- Az iskolát még nem volt időm teljesen megmutatni, szeretném, ha ezt még megtenné helyettem.
- Persze, szívesen. – A magas sármőr felé fordulok, kicsit hátra kell biccentenem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Kövessen kérem. – nem a tanári felé vezető ajtón megyünk ki, hanem az szoba elülső ajtaján, ami a folyosóra vezetem. A kollegák bemutatása maradhat későbbre… önző lennék?
- Mit mutatott meg az igazgató úr? – kérdem felé pillantva kedves kis mosollyal, zavart toporgásomat pedig megpróbálom még lábikráimban elfojtani.
- Az irodákat és az étkezőt.
- Akkor a tantermek és a tornaterem maradt ki. Máris megmutatom. Erre – invitálom magam mellé, és olyan közvetlen igyekszem maradni, amennyire csak tudok. – Most épp óra van még olyan – karórámra pillantok, majd vissza felé – tíz percig, addig körbesétáljuk az alsóbb termeket. Csak egy hosszú folyosó az egész. Ez az elsősök terme, és sorban ki is van írva melyik terem melyik osztályé – néha felé pillantok, nem csak a lábam elé, hogy lássam figyel-e rám. – A felsőbb emeleteken a felsőbb évesek és a mellék épületekben pedig már gimnazisták vannak. Az én osztályom még kicsikből áll, csak másodikosok, de imádni valóak. – kissé elkalandozva magyarázok, de amikor mosolyt látok meg arcán, a zavarom ismét kiül arcomra. Azt hiszem ez gyakori jelenség lesz mellette, főleg ha így néz rám. Miért ilyen helyesek a külföldiek? Mintha az egyik regényből lépett volna ki.
- Megkérdezhetem, hogy mit tanítasz Isoz..aki – visszafojtom nevetésem egy széles mosolyba, ahogy nevem kiejtése kissé nehézkesen megy.
- Hívj nyugodtan Kota-sannak… vagy Kota-nak, mindenki így szólít.
- Akkor engem is csak Nathannak – biccentéssel jelzem séta közben, hogy értettem. Örülök, hogy ő is ilyen kedves és barátságosabb fajta. Van pár olyan tanár aki rideg és elutasító még több év után is.
- És kérdésedre válaszolva én testnevelést tanítok. Tudom kissé szokatlan, de valakinek ezt is tudni kell – zavart nevetésem kicsit idétlenül hangzik számomra, bár soha nem mertem másoknál rákérdezni, vajon ők mit hallanak. Most sem fogom megkérdezni.
- Szerintem izgalmasabb lehet, mint a matematika vagy a fizika.
- Ezeket is tanítod? – kérdem csodálkozva. Azt hittem csak angolt. Persze mit is tudhatok én? Alig tíz perce ismerem, vagy annyi se. Először bólogat válaszként.
- Egyelőre angolt fogok tanítani, de ha szükség lesz rá helyettesíthetek ezen a téren is.
- Ez jó, nekem sose ment olyan jól a matek, de hiperaktív gyerek voltam – most már csak mosolygok halk nevetés helyett, ahogy a tornaterem felé haladunk. Le kell menni egy fél szintet, ahol az öltözők és a süllyesztett termek találhatók, valamint a szertár, és persze az iskolaorvos. – Azt hiszem az udvart nem érdemes megmutatnom.
- Ott nem hiszem, hogy eltévednék – hihetetlen a mosolya, főleg ha hófehér fogai is kivillannak ajkai között. össze kell szednem magam, mielőtt egy regénybe képzelem magam mellette. El sem hiszem, hogy Ő lesz mellettem helyettes osztályfőnök. Ez azt jelenti, hogy többet fogok beszélni vele, mintha csak kollegák lennénk. Vajon női munkatársaim mit fognak gondolni? Nem merem elképzelni.
Megszólal a csengő, a testnevelés tanári falán az órarendemre nézek – amit nem véletlenül ragasztottam ki – és még nagyobb kedvvel fordulok újdonsült „társam” felé.
- Nagyon jó az időzítés, az én kis tündéri osztályom szerintem épp most robog le tesiórára, meg is ismerheted őket.
Nem telik bele pár pillanat, vagy egy fél perc, az elő lábacska máris dobog felém szélsebesen, és nekivágódik a lábamnak, átölelve egyiket, majd a másik lurkó a másikat, végül csoportostul tódulnak be a folyosóra.
- Iso-san! Iso-san! Kaptam egy piros pontot matekból!
- Én meg nyelvtanból!
- Ügyesek vagytok – borzolok bele egyszerre a hajukba, majd megpróbálom óvatosan arrébb tolni őket. – Mindenki itt van?
- Ryoma-kun hiányzik, mert beteg! – szól valaki. Ezek szerint itt vannak.
- Osztály, bemutatom nektek az új tanárbácsit, Nathant. Ő fogja majd nektek az angolt tanítani, és ő lesz a helyettes osztályfőnök, amikor én nem érek rá. – minden apró kis szempár azonnal felé szegeződik, először csodálkozva mérik fel a magas, izmos alakot, majd félénken közelítenek felé.
- Nathn-san, te külföldi vagy? – szólal meg az egyik fiú, és csak mosolygok rajta. gyerekszáj.
- Üdvözöljétek szépen – szólok rájuk kedvesen, mire picit mocorogva rendeződnek, majd egyszerre biccennek előre.
- Csókolom, Nathan bácsi – zengik be a kis folyosót.
- Na és most uzsgyi átöltözni, mielőtt becsengetnek – a lányokból páran felsikoltanak és szaladnak az öltözőbe, a fiúk is követik őket, megpróbálva beelőzni őket, majd lassan mindenki eltűnik mellőlünk a folyosóról.
- Úgy látom kicsit megleptek. – lépek vissza mellé szokásos mosolyommal, majd ő is barátságos ábrát ölt újra magára.
- Eddig gimnazistákat tanítottam, így elég szokatlan lesz – válaszol kicsit zavartan, majdnem úgy ahogyan én szoktam.
- Azt meghiszem – nevetek halkan. – Nem tudom melyik a nehezebb. A nagyobbakkal, vagy a picikkel. – De ezek szerint akkor a gimnáziumi részen is tanítani fog vajon? Nem tudom hogy megy ez, én csak az alsó négy osztályt tanítom testnevelésből, és ez nekem teljesen elég.
- Segítsek visszatalálni a tanárihoz? Vagy már egyedül is megy? – kérdem mosolyogva. – De engem az sem zavar, ha megnézed velük az órámat. – ajánlom fel.
Felszállunk a motorra, és elindulunk. Egy kis részen macskaköves az út, azon kell végigmennünk. Vagyis nem lenne muszáj, mivel van egy másik út is, de én ezen akarok menni, mert így Aoinak rá kell kényszerülnie valamire… mögöttem ül, és átkarol, közben a fejét a hátamra hajtja. Ááá, ez volt a cél, győzelem!
- Ne haragudj, csak begörcsölt a nyakam… - mondja bocsánatkérően. Ez neki biztos nagyon kellemetlen, de én kifejezetten élvezem…
- Nyugodtan. Ha neked jólesik. - Szélesen vigyorgom, és nagyon-nagyon meg vagyok elégedve magammal.
Pár perc múlva megérkezünk az épület elé, ahol a koncert lesz, de ahogy megállok, észreveszem, hogy Aoi elbóbiskolt. Mosolyogva megtartom, aztán megfordulok, és óvatosan rázogatni kezdem.
- Elaludtál?
Kinyitja a szemeit, és mivel mikor megfordultam, már nem a hátamra, hanem a mellkasomra dőlt rá, az arcunk most eléggé közel van egymáshoz.
- Ébren vagyok! - kapja fel a fejét, aztán már esne is össze, de még időben elkapom. Értetlenül bámulom, aztán még értetlenebben, mikor kis idő múlva megint felébred.
- Minden rendben, Aoi? Azt hittem, bajod esett! - mondom aggódóan.
- P-persze… Nem tudom, mi van velem. Úristen! Már énekel a kórus! - felpattan, és már menne is el.
- Hé, hé! Nem vagy jól. Elájultál! Emlékszel még? Ha most ilyen hirtelen felállsz, akkor biztos, hogy lesz valami bajod! - indulok el utána, és igazam is van.
- Nem kell aggódni. Tudok magamra vigyázni. Még egyszer kösz a fuvart - makacskodik tovább. Tudja, mit akar, de nagy pechére én is. És ismét a karjaimba esik. Komolyan mondom, már meg sem lepett. Na de gyorsan spuri el, amíg még nincs eszméleténél. Nálam már nem nagyon ellenkezhet majd. Az kéne még, hogy összesen a koncert közben is…
Felviszem a lakásomba (szerencsére itt lakom a közelben), és lerakom a kanapéra. Aztán hozok be egy vödörben vizet, és keltegetni kezdem. Miután a szép szóra nem kel fel, kissé megemelem a hangom.
- Aoi! Aoi! Kelj már föl!
- É-ébren vagyok… teljesen jól érzem magam… és nem elájultam, hanem csak elaludtam! Egész éjjel egy percet nem aludtam… Hol vagyunk egyáltalán? Vigyél vissza a koncertre! - kezd el kapálózni, de nem engedem el. Énektanár VS Tesitanár, na, melyik az esélyesebb?
- Szerintem, ha valaki harmadjára esik össze, az nem jól lét! - mondom az ellenérvet, de úgy tűnik, nem nagyon érdekli.
- Egyáltalán hol vagyok? Nem akarok itt maradni!
- Nálam vagy. Nem foglak elengedni. Pihenned kell. - Az egyik kezemmel a hajába túrok, hogy megnézzem, van-e láza, a másikkal pedig még mindig fogom, nehogy valami hirtelen mozdulatot tegyen.
- Kérlek. Nem hagyhatom őket cserben!
- Nem engedhetlek el! Előbb mértem, hogy van-e lázad. Nagyon magas. - Belemártok egy rongyot a vödörbe, és törölgetni kezdem vele az arcát. - Vicces a fekete szerkódhoz a piros arc - mosolygom rá, aztán a karjaimba veszem, és egyenesen a hálóba megyek vele. Lerakom az ágyra, és mellé ülök.
- Zac. Köszönöm, hogy így törődsz velem… - mondja akadozó hangon, aztán felül, és megölel. Kissé meglepődöm hirtelen tettén, mivel ha belegondolok, hogy pár órával ezelőtt még tök elutasító volt… biztos csak a láz miatt ilyen. A szemembe néz, és egyre közelebb hajol hozzá. Meg sem mozdulok. Talán még kapóra is jön ez a láz… mikor már majdnem összeér az ajkunk, a fejét a vállamra hajtja, aztán visszafekszik. Mosolyogva betakarom, és pár teendő elintézése után én is mellé fekszem. Remélem, holnapra jobban lesz. Nem örülnék neki, ha sokáig aggódnom kellene érte…
Valami csörömpöl, aztán egy puffanást hallani.
- Aucs… - nyögi egy ismerős hang.
- Aoi? - pattanok ki az ágyból, és a fiúhoz sietek. A földön fekszik, és a fejét fogja. Mosolyogva felsegítem. - Leestél az ágyról?
- Nem… elestem valamiben - mondja halkan, a vállát dörzsölgetve. Eh, a kis törékeny. A végén még összetöri magát itt nekem.
- Kis ügyetlen - csóválom meg a fejem, aztán óvatosan megfogom a karhát, és magam után vezetem. Nem kell hátranéznem rá, hogy tudjam, mennyire zavarban van. Akkor a tegnap történtekre jobb is, ha nem emlékszik vissza… - Kérsz reggelit? - kérdem tőle, mikor a konyhába érve leültetem az egyik székre. Bólint, én pedig elkezdem előpakolni a kaját. Milyen nagy szerencse, hogy tegnap voltam bevásárolni…
- Köszönöm, amit értem teszel - szólal meg halkan, mikor elé rakok egy tál reggelit.
- Semmiség - vigyorgom rá, és én is előkotrok magamnak egy almát. Nekem ennyi reggelinek elég szokott lenni.
- Mivel hálálhatnám meg?
- Mondjuk azzal, hogy ezen túl időben lefekszel aludni! - Mosolygom rá, de ő komolyan bámul rám.
- Mondjuk… elmehetnénk valahová! - Nagyon meg akarja hálálni, úgyhogy inkább nem is mondok ellent.
- Hová? - kérdem tőle, de ő csak várakozóan bámul rám. Ah, szóval nekem kéne megmondani… - Elmehetnénk inni valamit. - ajánlom végül, mivel perpill nem jut semmi jobb az eszembe, ami neki is megfelelő lenne.
- Oké - egyezik bele, és elmosolyodik. Visszamosolygom rá, és kidobom az alma csutkáját a kukába. Végül csak jobban lett. Lehet, hogy tényleg csak fáradt volt?
Reggeli után hazamegy, én pedig félúton elkísérem, de aztán elszakadok tőle, mert még el kell intéznem néhány dolgot. Munkahelyemre belépve megkeresem a főnököm, hogy elkéredzkedjek tőle a délutánra (mivel akkora beszéltük meg Aoival). Az öreg elég bele is egyezik, így egész vidáman megyek vissza a pénztárhoz, hogy délután kettőig még ott dolgozzak.
Az idő hamar eltelik, én pedig elindulok a pláza felé, mivel az előtt fogunk találkozni Aoival. Pontosan érek oda, ő viszont egy kicsit késik, de hamarosan megérkezik.
- Bocsi, feltartottak - lihegi fáradtan.
- Semmi baj - mosolygom rá kedvesen, és magamban azért kicsit nevetek, hogy így kifáradt ennyi kis futástól. Na de ő nem is tesitanár…
- Menjünk! - indul el a bejárat felé, én pedig némán követem.
Bent keresünk egy kávézót, és leülünk. Leadjuk a rendelést, aztán csendben figyeljük a másik étteremben játszó zenészeket. Az egyik ép gitáros, de szerintem pocsékul játszik. Aoi sokkal ügyesebb nála!
- És mióta gitározol? - teszem fel hirtelen a kérdést, ami az előző gondolatmenetből jutott az eszembe.
- Egy ideje… régen kezdtem már - válaszol felém fordulva. - És te mióta kosarazol?
- Régóta. Még a szüleim erőltették rám, és az óta meg is maradt - magyarázom elgondolkodva, mire letesznek elém egy pohár sört. Aoi csak kólát kért, és persze ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Így akarja meghálálni, amit érte tettem. A felszolgáló kezébe nyomja a pénzt, aztán némán kortyolgatni kezdjük az italokat. Mindkettőnk a kiszűrődő muzsikát hallgatja, ami amúgy elég nyálas, de fülbemászó.
- Te sokkal jobban gitározol - jegyzem meg, mikor a gitár hangját is meghalljuk. Nem valami tiszta hangok, de tény, hogy ehhez a számhoz illenek.
- Ugyan… - pirul el a srác szerényen, én pedig csak mosolygom. Egész cuki. De nem illik hozzá ez a sötét style…
Reggel. Fárasztó, borús, szürke reggel. Reggel 7:30, pontosabban. És én már fent is vagyok… kutyákat sétáltatok, és úgy érzem, szétreped a fejem. Hát hiába, kicsit szarul aludtam az este. Főleg, hogy ötpercenként rá kellett ordítanom Beathyre (a Beagleömre), hogy hagyja abba az ugatást. Természetesen ugye nem hagyta abba, ki tudja, miért. Talán telihold volt, vagy én nem is tudom. Mindenesetre jó, ha egy-két órát aludtam az éjszaka folyamán, és akkor még sokat mondok. Ráadásul még ez a hülye mobilom is elkezdett csörögni. Áh… de zavaró. De nincs kedvem felvenni…
Végül csak rászánom magam a dologra, és a zsebembe nyúlva megnyomom a teló gombját.
- Halló..? - szólok bele fáradtan. Egy iskola igazgatója van a vonalban. Azt kéri, ma előbb menjek a srácoknak kosarat oktatni, mert négy órától ünnepség lesz. Na csodás, még ez is jön a nyakamra… - Persze, megoldom. Én köszönöm… Viszhall! - kinyomom a telefont, és fáradtan felsóhajtom. Még ez is…
Az ebeket egy kanyarnál befordulva a házam felé irányítom, hogy előbb elkezdhessek készülődni a suliba. Hát hiába, szűk az én órarendem, szóval a mai séta most kicsit rövidebbre sikeredett…
Miután hazaviszem a kutyákat, adok nekik enni, és el is kezdem pakolni a cuccaim. Tesi felszerelés, váltóruha, miegymás… haj, hogy én de szeretem az életem! Végül, miután mindennel végzem, ledőlök az ágyamra, és úgy döntök, alszom egy kicsit, mielőtt elindulok a suliba. Az alvás sosem árt… nem is kell sok idő, és már jóízűen horkolok.
Az órám csipogására ébredek, na meg persze a kutyák ugatására. A fejemet fogva kászálódom ki az ágyból, és kómás fejjel az előszoba felé veszem az irányt. Mikor benyitok, a szemeim nagyra nyílnak, és legszívesebben felordítanék, de szomszédjaim is vannak…
- Beathy… én téged… - morgom fogcsikorgatva, mire az említett Beagle és társai a szétrágott kanapém mögé rejtőznek.
Na de nem csak ezt rágták ám szét… ugyan… az túl egyszerű lett volna… hanem inkább minden mást is, ami rágható! Iszonyúan dühös leszek, és legszívesebben ott helyben kidobnám mindegyik dögöt, de… nem teszem. Inkább nem… inkább csak dühösen morogva visszatrappolok a szobámba, felkapom a cuccom, és ismét kiérve pórázt rakok az idegen kutyákra. Hazaviszem őket, még mielőtt feldúlják az egész házam…
- Veled még számolok! - kiáltok vissza Beathynek figyelmeztetően, mire a Beagle a füleit behúzva a sarokba kuporodik. Féljen is, ezt nem ússza meg… persze bántani nem fogom… olyan rossz gazda nem vagyok. Csak kicsit megfenyítem, például, az erkélyen kell éjszakáznia (mivel mostanában nagyon meleg van, ebből nem lehet probléma), vagy hanyagolom a kedvenc eledelét… ilyenek. Azért annyira kegyetlen én sem vagyok… legalábbis azt hiszem, hehe…
Miután leszállítom a kutyákat, már indulhatok is a suliba. Kivételesen motorral megyem. És remek, megint el fog menni az egész napom, és semmi értelmeset sem csináltam! Várjunk csak… de csináltam… aludtam pár órát… mért is nem állt ebből az egész napom? Hmm… jó kérdés!
Az iskolába érve egyenesen a tornaterembe sietek. Ha jól számolom, a srácok épp most indulnak átöltözni, ezek szerint talán épp időben érek majd be. Kicsit gyorsabb tempóra váltok, majd egy folyosón befordulva nekiütközök valakinek, aki erre elesik.
- Gome… nem láttalak… - mondom bocsánatkérően a fiúnak, majd kezet nyújtok, hogy segítsek felállni neki, de ő nem fogadja el. Feláll, leporolja magát, aztán se szó, se beszéd, megy is tovább. Nagy szemekkel nézek utána: ez néma? Nem úgy tűnt… már csak a hóna alatt lévő kottákból sem. De ki ő? Eddig még sosem láttam… Bár, amilyen így első találkozásra… Kis antiszociális… az emberek hajlamosak az előítéletességre.
- Zac-samaaaa! - hallok néhány veszett visítást, aztán két perccel később már a földön is vagyok. Fangirlök… ááááh… - Zac-sama, te olyan csodás vagy!
- Olyan jóképű!
- És olyan erős!
- Adsz egy autógrammot? - Kis híján széttép a tini lányok sokasága, míg végül le tudom őket rázni egy „Most sürgős dolgom van, később kaptok még szuvenírt is!” mondattal, aztán ismét a tornaterem felé indulok, majd mikor odaérek, beesem az ajtón.
A srácok már átöltöztek, és ahogy megpillantanak, szélesen elvigyorodnak.
- Késtél, Sensei! - tájékoztat az egyik fiú, bár ha nem mondja, akkor is tisztába lettem volna vele.
- Valóban. Gome érte, de feltartottak… - nézek bosszús képpel az ajtó felé. Utálom, ha a csajok akkor tartanak fel, amikor épp sietnék valahová!
- Tudjuk. Két kilométeres körzetben is hallani lehetett a visításokat! - kuncognak a kölykök, mire már én is elvigyorodom.
- Hát igen… nem tehetek róla, hogy ilyen szép vagyok! - kapok magamra egy tesipólót, mire a srácok hangos nevetésben törnek ki.
- Hogy te? Ugyan… - nevetgélnek tovább, én pedig csak karba tett kézzel vigyorgom rájuk. Elfelejtik a kis aranyosak, ki is vagyok én nekik…
- Valóban? Hát rendben. Akkor most huszonöt kör futás, egy-kettő! - tapsolok egyet, és a srácok tiltakozó hurrogását hallgatva elégedetten a táskámhoz baktatok. Ők akarták…- Na jó, csak húsz… - kacsintok feléjük, aztán a cuccomhoz visszafordulva előveszem a flakonom, és iszok pár kortyot. Kifárasztott ez a futás, régen futottam már ennyit. Kezdek kijönni a gyakorlatból…
A srácok eközben ha kelletlenül is, de elkezdtek futni. Mivel ez most elég hosszú edzés lesz, azt hiszem, szükségük is lesz a bemelegítésre. Bár már elég jók lettek az én jóvoltomból… azért nem kell elszállni rögtön.
- Theo! - kiáltom el magam, mire a fiúk közül kiválik egy kis szőke, kék szemű fiú, és mellém futva kérdően bámul rám.
- Nem tudod, ki oktatja a zenét a lányoknak? - pakolászom a dolgaim.
- De igen. Egy fiatal tanár. Nem rég érkezett. A húgomat is ő tanítja gitározni - válaszol a szöszi.
- Értem. Hány órától tanít, és hol?
- Általában ez alatt a szakkör alatt, vagy kicsit később, a különteremben… - Ez egy olyan terem, ahol gyakorlatilag mindenféle szakkört lehet tartani. Kézművesszakkört, rajzszakkört, fonószakkört… vagy akár zeneszakkört. Mindent, kivéve kosárszakkört, mert az a tesieremben van. Ez a terem pedig itt van, nem messze tőlünk.
- A nevét nem tudod? - Szívesen nyomoznék utána egy kicsit, hehe…
- Nem… de miért fontos ez? - vonja fel a szemöldökét kérdően a fiú, mire én mosolyogva intek neki, hogy mehet vissza, a többiek közé.
Bevallom, kicsit felkeltette az érdeklődésem az a fiú. Nem azért, mert olyan jól nézett ki… igazából meg sem tudtam nézni rendesen. Hanem azért, mert elutasító volt velem. Csak úgy faképnél hagyott! Még annyit sem mondott, hogy „Semmi baj!”, csak simán otthagyott! Pedig azért ilyet nem minden tanár csinál, akibe belebotlom… bizony, itt nekem még a pasi tanároknál is nagy sikerem van. Ő az első, akit nem tudtam elkápráztatni a puszta jelenlétemmel. És ezért érdekelni is kezdett!
A kosár végeztével elköszönök a srácoktól, aztán átöltözöm, és indulok is. No de nem haza… hanem a különterem ajtajához. Ja, kicsit hallgatózom a gitártanár után… mert nincs jobb dolgom. A terem elé érve a csukott ajtó elé állok, és fülelni kezdek. Nem is kell olyan nagyon, mivel bentről ekkor egy gyönyörű szép dallam hallatszik fel. Nem gyors, nem lassú, hanem inkább olyan közepes, lágy, és andalító… nagyon szép… ha nem tudnám, hogy ez egy zeneóra, azt hinném, magnóról megy. A következő percekben az ajtónak tapasztott füllel ácsorgom, és hallgatom a játékot. De sajna hamar abbamarad, és helyébe egy hamis, ügyetlen kis hang lép… gondolom, ez az egyik tanítványa. Eh… félrehúzott szájjal ülök le a terem előtt lévő kanapéra. Azt hiszem, megvárom a kis tanár bácsit, hehe…
Fél óra telik el talán, mire az utolsó diáklány is elmegy, és az ajtón végre a várva várt fekete hajú fiú lép ki, és már menne is… sietve ugrom fel ültemből, és lépek mellé, mivel akármennyire is szeretek pihenni, ez a várakozás most kicsit… sok volt? Azt hiszem…
- Szia! - köszönök rá mosolyogva, mire ő közömbös képet vágva felém fordul.
- Szia… - viszonozza a köszönést, de olyan halkan, hogy aki nem áll közvetlen mellette (mint én), az biztos nem hallotta volna meg.
- Még egyszer bocsánat az előbbiért… csak siettem az órámra - nézek rá bűnbánóan. Valahogy kezdeni kell…
- Semmi baj… - bólint a fekete, de látszik rajta, hogy már menne…
Na igen, ma lesz egy koncert, amire el kell mennie, mert néhány diákja szerepel. Ezt Theo húgától tudtam meg, miközben rá vártam.
- Sietsz valahová? - kérdem vigyorogva, hátha el tudom kápráztatni, de nem… csak néz rám, de fikarcnyi jelét sem mutatja annak, hogy el lenne bűvölve… kemény dió. Szeretem a kihívásokat!
- Sietnék… - De kedves. Ezért nem szeretem én az antiszocokat!
- És hová? - feszegetem a húrt. Addig húzom az agyát, míg nem válaszol nekem rendesen… úgy érzem, ez hosszú ideig fog tartani, de nem bánom. Sőt, élvezem…
- Egy koncertre - sóhajt végül megadóan. Rájött a kis aranyos, hogy engem nem lehet olyan könnyen lekoppintani… ezt mondtam már az elején is. Én tapadok, mint döglött légy a ragasztóhoz… ez nem jó hasonlat.
- Elvigyelek? - térek végül a lényegre, nehogy miattam késsen el a kicsike. Bár ha igent mond, ez ki van zárva…
- Nem kell! - kerül ki a fekete, és távozni próbál. De csak próbál… engem nem lehet ilyen könnyen pofára ejteni.
- De mért nem? - lépek mellé ismét. - Nem harapok… - Annyira…
- Legyen annyi elég, hogy nem! - pillant rám félig a srác, aztán kicsit sietősebbre veszi a figurát. Ejnye, de menekül… ilyen félelmetes lennék? Nem hiszem…
- Ugyan már, csak egy fuvar! - érem be immár az iskola ajtaja előtt, mire ő türelmetlenül felém fordul.
- Mennyiszer kell még elmondanom, hogy megé… - csipogni kezd a zsebe. Gyorsan kikapja belőle a mobilját, majd morogva visszacsúsztatja a helyére. Ajaj… azt hiszem, késésbe van a kicsike…
- Hány óra is van? Csak nem fél kettő? És mikor is kezdődik az előadás? - Mellékesen negyvenkor, de ez most nem annyira lényeges. A lényeg az, hogy két tűz közé került… én, vagy az elkésés… kíváncsi leszek.
A srác suttog valamit maga elé, aztán végül mellém lép, és bólint.
- Jóh… - mondja, úgy, mintha órákon át azon erőlködött volna, hogy ki tudja nyögni. Annyira édes! Ennyire nem szerethet már most! Na de győzeleem…
- Akkor gyere! - mosolyodom el még szélesebben, aztán intek neki, hogy kövessen. Nem marad le, hanem jön mellettem. Így is jó, legalább nem lóg meg, ha lát egy buszt…
Amúgy így, hogy volt időm jobban megnézni, megállapítottam, hogy elég csinos. Fekete haja lágyan omlik szintén fekete szemeibe, és akkor azt már nem is részletezem, hogy ehhez hogy hat a fekete szerkója. Elég dark emo beütésű a gyerek, de egyáltalán nem ijesztő, sőőt… egész jóképű. Annyira persze nem, mint én, de azért ő sem kispályás.
- Mi is a neved? - kérdem, mikor a motoromhoz érve hátrafordulok felé.
- Aoi… - válaszol a fekete egyhangún. Hehe, illik hozzá a neve, olyan rövid, és tömör…
- Én Zac! - nyújtok neki kezet, mire ő kis habozás után viszonozza is a gesztust. Hm, de puha a keze… igazán puha…
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 08. 05. 22:42:24
