Érzem, hogy valamin ülök. Hintó lesz talán, de a fejem nem a párnán van. Kinyitom a szemem, de nem Ydassirt látom, hanem Avalant.
- Nem veszítettelek el? – Csak suttogok. Ha álom, akkor nem akarom, hogy vége legyen. Ezért érintem meg az arcát is, letörölve a könnyeim. Ahogy emelem a kezem rájövök, hogy nem álom volt, amit tettem. De mielőtt pánikba eshetnék, a homlokát az enyémhez dönti. Jéghideg bőre szinte üdítő.
- Hallgass – suttogja mosolyogva. – Mérges vagyok rád. Kettőnk közül csak én veszíthetem el a fejemet. Csak egy instabil fél fér el egy házasságban.
- Bocsánat. – Mosolygok, mert már mindegy, sírni már nincs értelme. De legalább ő itt van nekem, és meg is csókol.
- Azt hazudták rólad a könyvekben, hogy soha nem veszíted el az uralmat az erőd felett.
- Így is volt. Aztán beléd szerettem. – Ez az őszinte igazság. Anna mindig gonoszkodott velem, mindig kegyetlen volt a partnereimmel, utólag is. Tudhattam volna, hogy ez lesz… de már mindegy.
- Ykessi… annyira szeretlek. Úgy sajnálom, hogy ez történt. Annyira félek, hogy mi fog történni veled. És hogy mit fogok tenni a népeddel, ha bántanak téged. Szökjünk meg, kérlek! Együtt mindenkinél erősebbek vagyunk!

Mosolyogva nézem őt és ismét felemelve a kezem, az arcára simítok.
- Te is tudod, hogy nem tehetem meg.
- De miért? – suttogja halkan, remegő hangon.
- Talán egy pár napig vagy hétig örülnék, amiért elkerültem a felelősségre vonást és veled lehetek. De nem kellene sok idő, és meggyűlölnélek azért, ami történt, és azért, mert hagytam magam rábeszélni, hogy elszökjek veled. Ezt nem akarom. Értsd meg. Nem szabad semmit tennünk most. Apám kegyére kell hagyatkoznunk. Mi történt Annával? – kérdezem, de most az én hangom remeg meg. -Megöltem?
- Nem, életben van. Sok a sérülése, de él és élni is fog – jelenti ki határozottan.
- Amíg ő él, addig én is élek, Avalan. Ydassir előre küldte a küldöncöt? – Bólint. – Akkor lesz ideje apának és Yllónak lenyugodni. Inkább téged féltelek.
- Magadat kellene – sóhajtja.
- Magamat is féltem szerelmem, de engem lefokozhatnak. A rangomat nem vehetik el, és amíg Anna él, az életem is az enyém. Ydassir pedig el fogja mondani, hogy miért történt minden. Téged is csak erre kérlek. Légy őszinte apámmal és a bátyámmal.
- Ezt kérned sem kell – bólintja. – Eszembe sem jut Annának falazni – durcizza, amivel megint mosolyt csal az arcomra.
- Bízz bennem és a családomban. Már annak is oka volt, hogy az esküvőre nem hívtuk meg. – Ekkor ugrik be valami, fel is ülök azonnal. Nem érdekelnek a sebek, összebilincselt kezeim közé fogom az arcát. – Nézz rám, Avalan! Minden igaz, amit mondott, de könyörgöm, értsd meg, hogy az akkor volt! Rosszul indult köztünk minden és igen, mondtam rád gonosz dolgokat. Ahogy nyilván te sem gondoltál rám akkor úgy, mint most. És egyszer el is akartam mondani, de nem pár hónappal a házasságunk után. De el kell hinned, hogy már nem gondolom azokat! Most láthattad, mennyire szeretlek! Beleőrültem a gondolatba, hogy elveszítettelek, szóval könyörgöm, ne őröld magad ezen! Szeretlek. Most szeretlek és innentől örökké foglak! A múlt már mögöttünk van, azzal kár foglalkozni. Te hozzám tartozol, a részem vagy és ezt el kell hinned! – Pár pillanatnyi csend áll csak be, amíg elmosolyodik, és kezeit az enyémekre simítja, majd az ajkaimra hajol és egy puha csókot ad.
- Köszönöm! – suttogja.
- Én köszönöm – sóhajtom megkönnyebbült szívvel.

* * *

A kastélyban nem vár minket nagy tömeg, csak a család. Akkor érünk oda, amikor Annát épp kiemelik a hintóból, amiben hozták. Végignézek rajta. Avalan jege hűti, ez egyértelmű, de így is alaposan elintéztem. Nézelődésemből anya ránt ki. Nem tudom megölelni, ahogy elém lép és ő átölel engem, hiszen meg vagyok bilincselve.
- Sajnálom, kicsikém – súgja a fülembe. – Nem szabadott volna elengedni oda Annát.
- Valóban nem volt jó ötlet – suttogom vissza és az arcom a hajába túrom. Az illata megnyugtat, mint gyerekkoromban, de nem tart sokáig a dolog. Elindulunk a trónterembe, ami most teljesen üres, sehol egy szolga. Apa, Yllo, anya, Avalan, Ydassir és én vagyunk csak itt.

Yllo elém lép és hatalmas pofont kapok tőle. Látom, hogy Ydassir összerezzen, hiszen ő áll a látóteremben, de mielőtt megtámadhatná a saját bátyját, Yllo szorosan magához ölel.
- Te kis hülye! Van fogalmad, hogy mennyire aggódtunk érted? A küldönc csak annyit mondott, hogy megtámadtad Annát, kitört az erőd és Ydassir letartóztatott. – Vesz egy levegőt. – Legalább is eleinte csak ennyit mondott.
- Mi? – hajolok el picit. Apára nézek, így ő válaszol, de Yllo mellettem marad és a vállamon tartja a kezét.
- A küldöncöt faggatni kellett, de mesélt. Nem tudom, hogy direkt, vagy szándékosan, de az a szolgáló volt a küldöncötök, aki jelen volt Anna érkezésénél és ő vezette Annát a szobádhoz, így hallott mindent. – Hatalmas szemekkel pillantok Ydassir felé, aki csak megrántja a vállát, jelezve, hogy nem véletlen volt. Itt élt, ismeri a családunkat, tudta, hogy a küldöncből mindent ki akarnak majd szedni, azt is, ami már nem hivatalos. – Tudok arról, hogy Anna hogy viselkedett Avalan herceggel, a törvényes hitveseddel. – Ekkor apám Avalan elé sétál és olyat tesz, amit soha nem láttam tőle. Térdre ereszkedik a férjem előtt. – Sajnálom, a főpapunk nevében is elnézésedet kérem, Avalan herceg! Tudnod kell, hogy az ő álláspontja csak az övé, én nagyra becsüllek és családtagomként tekintek rád, ahogy Yllo és a feleségem is! – Lehunyom a szemem. Nem vagyok képes odanézni. Apa… bármennyire imádom Avalant, Anna miatt megalázkodik Avalan előtt! Tűzbirodalom királya! Minden Anna hibája! Meg kellett volna ölnöm! Yllo szorítja meg a vállam, ekkor jövök rá, hogy ökölbe szorultak a kezeim is. Nem hallok semmit, csak a fülemben doboló vért. Ha nem lenne rajtam az erőelszorító, ismét kitörne az erőm, ebben biztos vagyok. De mire kinyom a szemem, a jelenetnek már vége, apa a férjem, a szerelmem előtt áll és kezet fognak.
- Minden Anna hibája! – fakad ki Ydassir. – Undorítóan viselkedett Avalannal, pedig semmit nem tett, amivel rászolgált volna! Látnotok kellett volna, még a ruháit is úgy válogatta, hogy jobban illeszkedjenek a tűzföldi szokásokhoz! De Anna provokálta, bántotta. A szolgáló nekem is elmondta, miket hallott a hálószobában. És el kell mondanom, ha nem Ykessi, megtettem volna én! Kivégzés jár annak, aki ribancnak nevezi a második herceg férjét, ha főpap, ha nem! Nem fogom tétlenül tűrni, hogy kivégeztesd a bátyámat valamiért, ami nem az ő hibája! Azt a felfuvalkodott, undok hólyagot kell megölni, nem azt, aki a férje becsületét védte! – A végén már ordít. Ydassirt sem láttam még soha ilyennek. Ösztönösen áll elém és Avalan elé, mintha testével akarna óvni minket.
- Tudom, hogy hibáztam, amiért elengedtem Annát. Mind tudtuk, hogy hogy tekint Ydassirra. Nem nézhetem tétlenül tovább, hogy valaki tárgyként kezeli a fiamat! – Apa felemeli a hangját, mire a trónterem fáklyái felgyulladnak. – Halljátok hát a parancsomat! Törvényt hozok! Tűzbirodalom uralkodója maga a király! Egy főpap sem parancsolhat a királyi családnak! Annát, birodalmunk főpapját megfosztom a rangjától és száműzetem! – Jeges félelem mar a szívembe, ahogy rám pillant. A büntetésemnek hivatalosan egyenértékűnek kell lennie az övével. Nem bírom ki, elkapom Yllo kezét és megszorítom félelmemben. Szememmel könyörgök apámnak, hogy ne tegye, ne zavarjon el! Nem teheti! – Ydassirt, mivel súlyosan bántalmazott valakit, képtelen volt korában tartani az erejét, és mivel az, akit megtámadott, akkor még fontos posztot töltött be, megfosztom parancsnoki rangjától! Semmiféle rangja nincs mostantól a hadseregben, és soha többé nem használhatja az erejét! – Érzem, hogy kiszalad a lábaimból az erő, ha Yllo nem kapna el, egyszerűen összeesnék. - Akkor vagyok hajlandó megfontolni a döntéseim eltörlését, ha első osztálytól fogva ismét kijár minden egyes osztályt az iskolákban és újra megtanulja tökéletesen uralni az erőt, amit az istenektől kapott! A hadseregeink új parancsnoka Lauren, Ydassirt arra kötelezem, hogy felügyelje bátyja büntetését!

Ledermedek a mozdulataimban, mikor megérzem Ykessi mágiájának túlságosan is ismerős érzését. Egy gyors mozdulattal kapom fel az egyik átlagos, hófehér jégföldi ingemet az előbb letépett ruhadarab helyére, a következő pillanatban már a kilincset markolom. Kicsapódik az ajtó, és meglepetésemre Noarával nézek farkasszemet. Látszik rajta, hogy futva érkezett, levegőt kapkodva keresi a szavakat.

Jéghideg félelem járja át a testemet.

- Avalan, gyere gyorsan… Ykessi… - Nem kell befejeznie a mondatot, rohanva hagyjuk magunk mögött a szolgálóktól hemzsegő folyosókat. Minket bámulnak, ők is érzik Ykessi erős mágiájának a szabad áramlását.

A szívem egyre nehezebb kőként nyom belülről. Az nem lehet, hogy…

Először Ydassirt pillantom meg, Ykessi ajtajában áll. Mond valamit, de nem tudom kivenni szavait a szobából kicsapó lángok süvítő szelétől. Lihegve állok meg mellette, Ykessi nevét kiáltom. Elszörnyedek a látványtól, ami elém tárul. A szoba lángokban úszik, a gyilkos forróság mélyén Ykessi a nyakánál fogva tartja Annát a levegőben. Mozog a szája, de mintha egy láthatatlan fal lenne közénk húzva, nem hallom szavat. Az arca szinte felismerhetetlenné torzul a dühtől, amit még soha nem láttam rajta. Még az első éjszakánkon sem. Nem így.

Könnyek záporoznak az arcomon, mágiám hiába próbálja keresztültörni a perzselő lángokat. A szobából áradó forróság és a lecsitításába fektetett erőfeszítéstől érzem, hogy már izzadságcseppek borítják a testemet. Nem tudom áttörni, nem tudom elérni őt. Megérinteni őt, hogy érezze, hogy itt vagyok. Hátha akkor más lenne. De nem vagyok elég erős. A kétségbeesés cselekvésre késztet. Előre lépnék, de Ydassir megragadja a felkaromat, visszaránt.

- Ha belépsz oda, meghalsz! – Üvöltő szavai szinte elvesznek a lángok sikolyában.

- De így ők fognak! – Kitépem a kezemet a szorító ujjak fogságából, de mielőtt megpecsételhetném a sorsomat, az máshogy dönt. Mintha megállna az idő, lelassulnak a pillanatok. Tágra nyílt szemekkel nézem végig, ahogy Ykessi az ablak felé ugrik, testéből látom kitörni a tűz pusztító, robbanó hullámait. Ez nem fogjuk túlélni. Noara és én biztos nem. Előre nyúlok, hogy segítségül hívjam a jég hatalmát, de a szívem mélyén tudom, hogy már késő.

Óriási robbanás, és aztán csend. Vérfagyasztó csend.

A jégfal, ami megmentett minket az én mágiámból született, de nem én csináltam. Megremegek, mikor tudatosul bennem, hogy az átkozottak ereje mentett meg minket. Végtelenül gyengének érzem magam.

Ydassir súlyos léptei visszarángatnak a valóságba. Ráeszmélve, futóléptekkel követem őt. Ykessi! Ugye nem esett baja? Kiugrott az ablakon. Ugye nem lehet, hogy… NEM! Az nem lehet. Ha valami baja esett volna, érezném.

A megkönnyebbülés lassú lávaként égeti végig a testemet, mikor megpillantom őt.  Jól van! A földön fekvő főpapra csupán egy futó pillantást vetek. Ő nem különösebben érdekel.

Ykessi szemei még mindig haraggal izzanak, az ajkaim szólásra nyílnak, hogy megállítsam, mikor ismét Anna felé lép, de Ydassir megelőz.

- Ykessi, Tűzbirodalom második hercege… a tűzföldi hadsereg parancsnoka, börtönbe vettetlek főpapunk megtámadásáért. Kivégzésedig a börtönben várd a megváltást!

Döbbent mozdulatlansággal figyelem, ahogy megbilincseli, leüti testvérét. A szavait kínzó lomhasággal fogja fel tudatom. Börtön? Kivégzés? Miről… miről beszél?!

Remegő térdekkel lépek közelebb, halkan, fenyegetően suttogom Ydassir nevét. A könnyes arca felém fordul, a szemeiben égő bizonytalan harag megrémiszt. Komolyan gondolja. A felfordulásra körénk gyűlő katonák tekintete minket figyel, feszülten várják Ydassir parancsát.

Tudat alatt már azt próbálom felmérni, hogy maradt e elég erőm ahhoz, hogy elbánjak a jelenlévőkkel, ha arra kerülne sor.

- Ugye nem gondolod, hogy engedem, hogy börtönbe vesd a férjemet? – Szinte suttogok, már előtte állok. Lábaink között két élettelen test hever.

- Meggyilkolta a főpapunkat. A törvényeink szerint… – Remeg a hangja az érzelmi feldúltságtól, és talán a félelemtől és a haragtól, amit irántam érez. Biztos vagyok benne, hogy engem hibáztat. Talán igaza van. A szavába vágok.

- Milyen törvények adnak tejhatalmat egy ilyen alávaló zsarnoknak? – Sziszegem a szavakat. Rezzenéstelenül tartja a tekintetemet, és becsülöm ezért. A levegő jegesre hűl körülöttünk. Egyből megérti a néma fenyegetést.

- Lehet, hogy van elég erőd, hogy mindenkit legyőzz itt, és magaddal vidd őt. De akkor neked kell elmondanod Ykessinek, mikor felébred, hogy a népétől távol, száműzetésben kell leélnie az életét.

Térdre zuhanok. Néma zokogás rázza meg a mellkasomat. Igaza van. Ykessi összetörne, ha így kéne élnie. Valószínűleg ő maga döntene úgy, hogy visszajön, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért. Mert ő ilyen ember.

Ykessi békés, mozdulatlan alakjára simul tekintetem. A mágiáját elnyomó karperecen megcsillan a fáradt, késődélutáni nap fénye. A homlokán kialudt az izzó napjel. A mágiájának egyetlen nyoma a nyakában pihenő narancsszín medalion. Összeszorul a szívem. Miért? Miért tett ilyet? Miért tette ezt magával és velünk? Kötelességtudatból, hogy megvédje a férje becsületét? A másik válaszra nem merek gondolni. Akkor túlságosan ijesztő lenne a jövő, ami ránk vár.

Tágra nyílnak a szemeim, mikor erőtlenül, de mozdulni látom Anna mellkasát. Hiszen…

- De nem halt meg! – Remegő kezeim a csuklójára siklanak, forró bőre alatt érezni a vére lüktetését. Ha nem halt meg, az azt jelenti, hogy Ykessi… ugye…?

Csak fél füllel hallom, ahogy Ydassir határozott parancsokat szór a katonáknak arról, hogy készítsék elő a beteghordozásra alkalmas hintót és hozzanak vizes borogatást az égett sebekre. Remegő kezeim végigsiklanak teste felett, vékony, jégvirágos réteg jelenik meg barna bőrén. Nem érdemli meg, hogy lenyugtassam a sebeit, de bármi, ami enyhítheti az ő fájdalmát, az enyhítheti Ykessi bűnét is.

***

Alig egy óra múlva már úton vagyunk. Ydassir nem akarta, hogy jöjjek, de nem hagytam neki választást. Még nem tudom, hogy mik a terveim, de abban biztos vagyok, hogy nem engedem, hogy kivégezzék. Nem hátrálnék meg attól sem, hogy háborúval fenyegessem őket. Ha a legerősebb harcosukat kivégzik, és a Jégbirodalom ellenük vonul, ki védi meg őket? Talán az isteneik, akiket úgy imádnak?

Az sem érdekel, ha Ykessi örökre meggyűlöl. Ha kell, mindenki mást megölök.

Megremegek a saját gondolataimtól. Megrémiszt a ragaszkodás, amit iránta érzek.

Ydassir mellettem ül, velünk szemben Ykessi fekszik a széles ülésen. Még mindig nincs eszméleténél. Az én hangom töri meg a gyász és a kilátástalanság nyomasztó csendjét, ami ránk telepedett.

- Mi lesz most? Így, hogy Anna él?

- Nem tudom. Sok mindentől függ. – Egy pillanat erejéig hezitál, majd folytatja. – De az nem fog segíteni a helyzetén, ha a férje megfenyegeti a népét.

Irritáltan pillantok felé, a tekintetünk találkozik.

- Ha jól döntenek, nem lesz rá szükség. – Keserűen horkan fel. Már-már durcásan fordítja el a fejét, kinéz a hintó ablakán. Az egész délután alatt most először siklik halovány mosoly az ajkaimra. Eddig nem kedveltem Ydassirt, de most úgy érzem, mintha együtt vergődnénk a bizonytalanság fullasztó pocsolyájában.

- Egyáltalán miért kockáztatnál ennyit? Hiszen ha ő meghal – megremeg a hangja, a szemem sarkából látom, hogy megint könnyes az arca. A torkom fájdalmasan összeszorul – akkor özvegy leszel és szabad.

Az elmúlt órában ezerszer tettem fel magamnak ezt a kérdést, miközben azt ismételgettem, hogy a szerelem szerűség, amit érzünk, csak a kényszerhelyzetünk szüleménye. Egyáltalán honnan kéne tudnom, hogy milyen érzés a szerelem?

A hűvös könnycseppek szinte égetik arcom hideg bőrét.

- Nem tudom, hogy mi a szerelem, de tudom, hogy az egész világot elpusztítanám Ykessiért. – Most ő mosolyodik el haloványan.

- Nem voltam még szerelmes, de valahogy így képzelem.

Megrázkódik a vállam, a könnycseppek ömlenek az arcomon. Miért kételkedtem? Miért hagytam, hogy a fejembe másszon Anna? Hogy hihettem egy pillanatra is, hogy nem szerelem, amit érzünk? Egyedül hagytam. Megint ráhagytam a csatáink megvívását.

Ostoba vagyok.

- Esetleg egy kicsit magunkra hagynál minket? – Bólint, fél szemmel figyelem, ahogy kinyitja a száguldó hintó ajtaját, és könnyed ugrással lép előre, hogy csatlakozzon a lovakat hajtó szolgálóhoz.

A térdemre dőlve reszketek meg a zokogástól.

Miután kisírtam magam, a fáradtság elcsitítja mellkasomat, a zokogás alábbhagy, csak a néma könnycseppek csordogálása marad. Finom mozdulattal emelem fel Ykessi fejét a párnáról, majd melléülök, és az ölembe fektetem. Olyan békésnek tűnik most. Már-már boldognak. Gyengéden simítom végig az arcát. Még így is, hogy a mágiáját elzárták, égetően forró a bőre a hideg ujjaimhoz képest.

A szállingózó hópihéket nem szándékosan hívtam, és tudom, hogy mit jelentenek. Az erőm uralhatatlan része szépen lassan teret nyer, hiszen a szívem bizonytalanságban vergődik, és Ykessi gyógyító melege sincs többé. A félelem jeges karmai a mellkasomba marnak.

Azt hittem, hogy csak azért nem tudnék élni nélküle, mert szeretem. De újra és újra rá kell döbbennem, hogy tényleg nem tudnék élni nélküle.

Egy hideg könnycsepp szabadul arcomról, az ő arcán koppan. Kinyílnak a sápadt sárga szemek. Elszorul a torkom a látványtól. A nevemet sóhajtja.

Most vajon gyűlöl? Hiszen részben miattam került ebbe a helyzetbe. Haragszik rám?

Arcomhoz emelkednek összebilincselt kezei, gyengéden törli le a könnycseppjeimet, de a gesztus csak még többet csal a helyükre.

- Nem veszítettelek el? – Halk suttogása darabokra töri a meggyötört szívemet. Képtelen vagyok válaszolni, megrázom a fejemet, lehajolok, a homlokomat az övére simítom.

Nem haragszik, de ettől csak én érzem magamat még önzőbbnek.

Nem tudom, hogyan képes szeretni olyasvalakit, mint én. De most már elhiszem. Őszintén, tagadhatatlanul.

- Hallgass. – Mosolyogva suttogok. – Mérges vagyok rád. Kettőnk közül csak én veszíthetem el a fejemet. Csak egy instabil fél fér el egy házasságban.

Ha tudtam volna, hogy így reagál… akkor vajon máshogy viselkedek? Szörnyű belegondolni, de nem biztos. Éreznem kellett. Tudnom kellett, hogy ennyit jelentek neki. De vajon milyen ára lesz?

- Bocsánat. – Az ajkain mosoly játszik. Finom puszit lehelek rájuk jutalmul. Még mindig fenntartom a durcás álcát, de a szemeimben már ég a szerelem.

- Azt hazudták rólad a könyvekben, hogy soha nem veszíted el az uralmat az erőd felett.

A tekintetünk találkozik. Elakad a lélegzetem attól, amit a szemeiben látok.

- Így is volt. Aztán beléd szerettem. – Az arcom szinte ég az érzésektől, amiket a vallomása kelt bennem. Sokszor hallottam már, de most valamiért még valódibb minden szava. Mintha a szívem csak most hinné el igazán.

Eltörik valami bennem, az érzelmek lavinaként zúdulnak rám, elsöprik az erőt, amivel eddig tartottam magam.

- Ykessi… annyira szeretlek. Úgy sajnálom, hogy ez történt. – Apró szünetet tartok, szipogva kapkodom a levegőt. –  Annyira félek, hogy mi fog történni veled. És hogy mit fogok tenni a népeddel, ha bántanak téged. Szökjünk meg, kérlek! Együtt mindenkinél erősebbek vagyunk!

- Tudom. – Az érzést, ami itt a hatalmába kerít, elmossák a további események. Az a szerelmes pillantás eltűnik, ahogy négyesben maradunk az öcsémmel. Ő próbál csevegni, de Anna Avalant támadja még mindig. Nem értem, hogy miért viselkedik így…
- És amúgy beszélni is tud vagy csak egy csinos pofi? Mert eddig csak te beszéltél helyette, Ykessi. – Az Avalan arcára kúszó mosoly messze van a kedvességtől.
- Köszönöm az érdeklődésedet, mélyen tisztelt főpap. Tudok beszélni, bár kétségtelenül nem annyit, mint kegyed. – Anna nevet, ami soha nem jelent jót. Ez a kacagás sohasem! A pillanatnyi idillt azonban ismét Anna hangja hasítja ketté.
- Elfáradtam. Lepihenek a vacsora előtt, Ykessi vezess a szobámba. – Nincs az az isten!
- Ydassir, megtennéd? – Ketten távoznak, minket pedig körbeölel a nyugtató csend.

Ahogy az ölembe helyezkedik, a vágyam éledezni kezd. A ruhája, az illata, a napok nélkül e együttesen teszik meg hatásukat, és ha tudnék józanul gondolkodni, várnék ezzel estig, de nem megy. Akarom őt. Képtelen vagyok tovább várni!
- Köszönöm, hogy felvetted ezt a ruhát – suttogja a fülembe. – De szeretném levenni rólad.

Le sem teszem az ölemből, így viszem a szobámig. Kettesben kell lennünk, muszáj! A pillanat heve mindkettőnket elragad, hirtelen már nincs sehol Anna borzalmas jelenléte, csak ő van és én. Az ajkaink, a kezeink, a testünk tiszta vágya hajt mindkettőnket. Éreznünk kell egymást, hogy helyreálljon a békénk. Egymással szembe n és magunkban is. Bár nekem nincs okom bosszankodni, csodálatosan viselkedett ma. Kicsit ismét beleszerettem abba a hideg eleganciába, amit sugárzott magából. Anna csak egy bohóc mellette és soha nem gondoltam, hogy ezt valaha kigondolok. Eddig Anna volt minden szépség definíciója, aztán jött ez a csodálatos férfi, és mindent elsöpört. Pláne attól, amit tenni készül. Lelki szemeim előtt már szinte látom, ahogy a szájába élvezek, hogy aztán viszonozhassam ezt és én is az ajkaimmal kényeztessem. De az egész attól csodálatos, hogy Avalanból senki nem néz ki ilyesmit Csak én tudom, hogy mire kép…

Az ajtó puffanása még a gondolataimat is megszakítja. Zavarba jövök, és kicsit sem segít, hogy Anna az, de így is igyekszem testemmel takarni őt. Térdelni valaki előtt szégyenteljesebb egy idegen előtt, mint az, hogy nekem majdnem kilóg a farkam. Tudom, hisz én sem tenném. Három ember előtt ereszkedek térdre, abból az egyik az apám, a másik Yllo, a harmadik itt áll mögöttem. És szinte tudom, hogy mi lesz.
- Ykessi! Csak azért jöttem, hogy a te szádból is meghallgassam a politikai okait, hogy miért kényszerítettek bele egy ilyen…  szerencsétlen házasságba? Bár ahogy látom, legalább tudja a helyét.

Tehetetlen düh marja szét a szívem és a lelkem. Az előbbi meghitt hangulat mintha soha nem is létezett volna. Mintha ez a néhány csendes hét vagy hónap meg sem történt volna.
Nem támadhatok rá, az főbenjáró vétek! Nem tehetem, de akkor is… mi jogon beszél így a házastársammal? A férjemmel?!
- A királyi palotában azt pletykálják a szolgálók, hogy még a ceremóniáról is elkéstél, mert nem akartál elvenni egy… hogy is mondtad? Jégtömböt. – Ha lehet még mélyebbre fúrni a belém szúrt tőrt, most megtette, levegőt is elfelejtek venni. Hogy teheti ezt velem?!
- Anna, azonnal fejezd ezt be és kérj bocsánatot a szerelmemtől!
- Ne legyél tiszteletlen a főpapoddal, elmegyek én. – Avalan hűvösségétől szinte kontrollálhatatlannak érzem a testemben lakó tüzet. – Igaza van, elfelejtettem ki is vagyok.

És kimegy. Itt hagy ebben a helyzetben. Hogy képes… várjunk csak. Ő most megint engem hibáztat? De mi a tejben rohasztott, tetves faszomat kellene csinálnom?! Hogy képzeli, hogy itt hagy ebben a helyzetben ezzel az undorító, mocskos…
- Nos, tényleg olyan kis cafka, mint amilyennek gondoltam. – Az a bizonyos utolsó csepp. Hiába vagyok tudatában annak, hogy mit cselekszem, nem tudom megállítani magam.
- Mit mondtál? – fordulok felé. Szinte érzem, hogy ég a szemem és a visszafojthatatlan tűz vért serkent a szememből.
- Ykessi! Fejezd…
- Mit merészeltél mondani a férjemre, te átkozott, alávaló féreg?!
- Mit képzelsz, hogy… - Nem tudja befejezni. Elkapom a nyakát és megemelem a földről. Nem érik a lábai a talajt. – Ykessi! – nyögi fájdalmában.
- Hogy voltál képes ezt tenni velem?! Nem tudod elfogadni, hogy szeretem őt?! Ő az egyetlen értelme az életemnek és te képes vagy megalázni őt?! Bántani őt?! Belekeverni engem is a mocskos kis játékodba?! Hogy vagy képes a szemembe nézni?!
- Ykessi! – A szoba ajtajából jön a hang. Oda sem nézem. Nem hallom a szobában fellobbanó lángok perzselése miatt. – Ykessi könyörgöm! Noara, azonnal rohanj! – Ha eszemnél lennék, felfognám, de így nem vagyok rá képes.
- Elvesztettem miattad! – Üvöltök. – Hogy vagy képes ezek után létezni, te velejéig rohadt áruló?!
- Ykessi! Az istenre kérlek! Anyánk nevére, engedd el! – Még mindig Ydassir kiabál. Nem mer, nem tud közelebb jönni.
- Megöllek, érted?! – És tényleg elroppantanám a nyakát. Bár már nem mozog. A szemei is lehunyva. Meghalt? Megöltem végre?
- Az a kurva teszi ezt veled – nyögi még utoljára, és nekem csak ennyi kell. Az erőm kontrollálhatatlanul robban ki a testemből. Mintha érezném Avalan havát, mintha hallanám a hangját, de elönti az agyam a forró tűz. Annyi lélekjelenétem van, hogy az erőm robbanásának első pillanataiban kiugrok az ablakon, még mindig Anna torkát szorítva. Így csak a szoba omlott össze, de ahogy kirobban belőlem a teljes erőm, két szomszédos hegy egyszerűen elég. Lávaként folynak, és annyira fáj, hogy elengedem Annát. Nem ájulok el. De bárcsak így történne.

Anna teste szinte élettelenül, összeégbe esik ki az ujjaim közül. Majdnem megöltem őt. De az agyam nem tisztul. Lépnék ismét felé, de ekkor Ydassirt érzem magam mögött. Egy karperecet kapcsol rám. Érzem, ahogy az erőm lassan elhagy. Talán végleg.
- Ykessi, Tűzbirodalom második hercege… a tűzföldi hadsereg parancsnoka… - Sírástól remegő hangja elcsuklik. – Börtönbe vettetlek főpapunk megtámadásáért. Kivégzésedig a börtönben várd a megváltást! – Ütést érzek a tarkómon, mielőtt felelhetnék, és el is ájulok.

A délelőtti nap meleg sugarai szinte égetnek. Az erkélyem hűvös korlátjára dőlve nézek végig a lábaim előtt elterülő, nyüzsgő városon.

Az egész kastély, sőt, az egész város díszbe borult a ma érkező vendég tiszteletére. Mióta először megtudtam Ykessitől, hogy ki is ő, jobban utána olvastam, hogy milyen szerepet töltenek be a papok, és különösen a főpap a tűzföldiek életében. Nem értem ezt a fajta megkérdőjelezhetetlen tiszteletet és odaadást, amit eddig csak királyok irányába láttam megnyilvánulni. Őszintén szólva nálunk még a király sem kap ilyen kiemelkedő bánásmódot, hiszen ez csak egy rang, amivel a nép ruházta fel, hogy képviselhesse az érdekeiket. Annyira idegen számomra a vallásuk elvakult hite.

A Tűzisten vérvonala… nem tudom, hogy vannak vele, de nekem ezt a tűzistent nem mutatta be senki.

Halk sóhajjal masszírozom meg a homlokomat, lassú léptekkel tántorgok vissza a szobámba. Az ágyamon fekszik a ruha, amit Noara gondosan választott ki és varrogatott tegnap óta. Az eddig érzett eltökéltségem már a múlté, csak kétségek maradtak a helyén. Hülyét fogok csinálni magamból? Mivan ha nem is tetszik Ykessinek?

Fél óra múlva már felöltözve állok a plafonig érő tükröm előtt, de mégis meztelennek érzem magam. A karjaimat és vállaimat csupán egy áttetsző selyemköpönyeg fedi. Túlzásba viszem? Nem. Bátorság. Az itteni emberek ennél sokkal, de sokkal többet mutató ruhákat is hordanak. Nem csinálsz hülyét magadból.

***

A jégbirodalmi küldöttség kíséretében vonulok ki a kastélyból, hogy felkészüljek a vendégünk fogadására Ykessi oldalán. Ha Noara támogató jelenléte nem lenne mellettem, biztos, hogy elsüllyednék a népem tagjai oldalán hiányos öltözékem miatt.

Már messziről kiszúrom férjem alakját a lefelé vezető lépcsősor végén, a belőle áradó erő rendületlenül vonzza a tekintetemet. Éjfekete ruhájába és köpenyébe burkolózva úgy fest, akár a halál hírnöke a tűz vöröses árnyalatai között pompázva. A lélegzetem is eláll a gondolattól, hogy ez ugyanaz a férfi, aki falatnyi kis mellénykékben szokta mutogatni a tökéletes testet, aminek most minden porcikáját sötét anyag fedi.

Miért?

Ykessi látványától hirtelen még sokkal meztelenebbnek érzem magam. A lábaim meginognak.

Mintha meghallaná szívem dübörgését, felnéz rám a lépcső aljából. A tekintete futótűzként söpri el a bizonytalanságom minden morzsáját, a tagadhatatlan, nyers vágy, ami fellángol a gyönyörű szemekben, szinte belém mar. Megszédülök az erejétől. Egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy a kastély egész népessége minket néz, majdnem engedelmeskedem testem akaratának, hogy a karjaiba vessem magam.

Közelebb lép hozzám, mintha kötéllel húznának minket egymáshoz. Felém nyújtja kesztyűvel fedett kezét, az visszafogott, udvarias gesztus visszaránt a valóságba. Nem csak mi ketten létezünk.

A kapuban megjelenő gyaloghintó eloszlatja a pillanatnyi jókedvet szívemből.

- Mi ez a ruha? – Láttam rajta, hogy tetszett neki, az elégedettség, ami most járja át a testemet, megér minden zavarba ejtő pillanatot. De a nagyobb kérdés inkább az ő öltözéke.

- Ezt én is kérdezhetném.

- Gondoltam, ha azt látod, hogy illendően minden szabad bőrfelületet eltakarok, hinni fogsz majd nekem és rájössz, hogy csak téged szeretlek.

Tágra nyílnak szemeim, lehajtom fejemet, hogy a bámészkodó tömegek ne lássák a pírt, amit érzek megjelenni az arcomon. Ykessi magabiztosan vezet maga mellett előre, és én vakon rábízom magamat. Hirtelen rettenetesen feleslegesnek érzem az elmúlt napok gyötrődését. Hihetem, hogy tényleg értem tette? Jó érzéssel tölt el a gondolat, hogy a volt szeretője nem legeltetheti a szemét rajta.

„…rájössz, hogy csak téged szeretlek.”

Olyan boldog vagyok.

- Hogy nézel ki? – Éles, serény hang zökkent ki a szerelmes ábrándozásomból, egy pillanat alatt rakok rendet a fejemben, tekintetemet gyanútlanul, reflexszerűen emelem a hang irányába. Bár ne tettem volna. A szemeim előtt egy gyönyörű, magabiztosságot sugárzó, élveteg jelenséget látok kiemelkedni a díszes gyaloghintóból. A jelenléte megtölti az egész udvart. Vörös, rövid tincsei vadul ölelik szabályos arcát, koronaként emelkednek ki belőle a vérvonalát bizonyító szarvai. A testét mintha barna márványból öntötték volna, ruhája pedig kihívóbb, mint bármi, amit eddig a Tűzbirodalomban láttam. Pont azok a részek lógnak ki belőle, amiket a legjobban illene takarnia.

Hirtelen borzalmasan sápadtnak és színtelennek érzem a megjelenésemet, amivel pár perce még elbűvölni szándékoztam férjemet.

Ő nevezi magát papnak? Istenségnek? Nem kéne kicsit kevésbé szemérmetlenül öltöznie egy ilyen ranghoz?

Nem merek Ykessire nézni, félek, hogy olyasmit látnék a tekintetében, amit soha nem tudnék megbocsátani neki. De biztos vagyok benne, hogy ő is látja, milyen gyönyörű, és hogy az ő vad sármja mennyivel jobban mutatna mellette, mint az én hideg szépségem.

- Anna, mélytiszteletű főpap, isteneink gyermeke, légy üdvözölve szerény otthonunkban! Hadd mutassam be neked férje… - Ha Ykessi érzéseire hatással is volt a vendégünk erőteljes belépője, ez nem hallatszik a hangján. Még mindig nincs bátorságom ránézni.

Tehetetlen düh árad szét bennem a főpap udvariatlansága hallatán.

- Kérdeztem valamit, Ykessi! Mire fel a gyászruha? Ez a kis hímfruska elég élőnek tűnik melletted.

Lefagyok. Szinte elsápadok a haragtól és a megaláztatás kesernyés ízétől a számban. Hogy merészeli? Hogy merészeli így hívni a hercege férjét egy egész udvari fogadóbizottság előtt? Kinek képzeli magát?

Megfeszülnek izmaim, hogy megállítsam magamat abban, hogy olyat tegyek, amit később megbánnék. Ykessi gyengéd szorítása a kezemen, amelyet emlékeztetőnek szán, csak olaj a tűzre. Ha még egy ilyen bunkó megjegyzést ejt, az ő kedvese is előkeresheti a gyászruháját, akárkinek a leszármazottja is legyen.

- Bizonyára te is tudod, hogy a férjem, Avalan herceg jégföldi. Szerelmem bizonyítom neki azzal, hogy illendően, mindenemet fedve jelenek meg a volt szeretőm előtt, hogy nehogy félreértse a látogatásod célját.

Nem nyugtatnak meg Ykessi magyarázkodó szavai. Nem örülök, hogy a kapcsolatunk és a bizalmam megingásának részleteit egy ilyen modortalan személy orrára köti, akinek amúgy semmi köze hozzá. Rossz előérzetem van. Egyáltalán miért mondta el neki? Miért nem talált ki valami füllentést?

- Oh szóval Avilon féltékenykedik? – Összeszorítom az ajkaimat, hogy véletlenül se válaszoljak neki a szándékosan rosszul ejtett nevem hallatán.  – Akkor talán adjunk neki okot erre, hm?

Szinte fel sem fogom, amit látok. A szám szólásra nyílik, de a döbbenet és a kezemen végigfutó fájdalom érzése bennem rekeszti felháborodott szavaimat.

Az agyam képtelen feldolgozni. Most tényleg… meg akarta csókolni? Úgy, hogy itt állok mellette? Úgy, hogy az egész udvar minket néz? Úgy, hogy tudja, hogy a kötelékünk miatt fájdalmat okozna vele?

Megremegek a vágytól, hogy lefagyasszam arcáról a kegyetlen vigyort, de nem teszek semmit.

Kétségbeesésemben végigfuttatom tekintetemet a közelebb álló tisztek, nemesek lesütött szemein, mintha segítséget, támaszt keresnék. Minden szempár együttérzést, felháborodást, meglepettséget, szégyent tükröz. Mégsem csinál senki semmit. Nem szól senki. Semmit. Miért? Miért tisztelnek valakit ilyen vakon? Egy ilyen embert?

- A férjem neve Avalan, mélytiszteletű főpap. – Ykessi hangja túl nyugodt. Miért nem bőszül fel jobban? –  És kérlek, ne teszteld feleslegesen a köteléket, mert fájdalmat okozol! Inkább engedd, hogy a kastélyba kísérjünk.

A szemem sarkából látom, hogy Anna Ykessinek nyújtja a kezét, de ő az enyémet fogja meg helyette, és ez egy leheletnyit enyhít a haragomon. A szépséges, eddig vigyort csillogtató arcon látom átfutni a düh torz megnyilvánulását, mielőtt eltüntetné az árulkodó érzelmet.

Még mindig értetlenül állok azelőtt, hogy az előbbi jelenetet miért tűrte mindenki némán, de ha tényleg ilyen vakon kell tisztelniük a főpap szeszélyeit, akkor van egyáltalán jogom dühösnek lenni Ykessire? Amíg nem azt kéri tőle, hogy engedje az ágyába, nem hiszem. De az erőltetett csók után már ezen sem lepődnék meg. Akkor mit tenne Ykessi? Nem akarom megtudni…

A tehetetlenség érzése mardossa a lelkemet.

- Sajnálom. – Halk suttogása csak nekem szól. Az elkeseredettség, ami haloványan cseng benne a maradék iránta érzett haragot is eloszlatja szívemből. Nincs jogom haragudni rá. Hiszen ő végig csak udvarias és távolságtartó volt. A fene egye meg, még a gyászruháját is felvette, és imádom érte.

Az ajkaimhoz húzom a kezét, a bőrkesztyűt finoman feltűrve hintek lágy puszit a csuklója forró bőrére. Szinte éget. Bele sem gondoltam, milyen irtózatosan melege lehet a vastag szövet alatt, hiszen ő hozzászokva sincsen ahhoz, hogy ennyi ruha fedi a testét.

- Tudom. – Gyengéd mosollyal nézek fel rá, szerelmes tekintetünk egybeolvad.

Nem tudom, meddig tudom ilyen jól kezelni Anna ostromát, de legalább még egy kicsit hadd legyek megértő férj. Legalább addig, amíg a végén elkerülhetetlenül elrontom az egészet egy dühkitöréssel.

Egy díszes fogadóterembe vezetjük vendégünket. Este lesz egy nagyobb estély a tiszteletére, amire a város lakosai és a jégbirodalom küldöttei közül a rangosabb emberek hivatalosak, ezért most csak egy frissítő teát és kisebb falatokat hoznak a szolgálók. A kötelező üdvözlések és bemutatások után leülünk és négyesben maradunk Anna, Ykessi, Ydassir és én.

Ydassir töri meg a nyomasztóvá váló csendet.

- Kellemes utad volt? – Anna egy pillantásra sem méltatja a mellette ülő herceget udvarias kérdése hallatán. Engem néz, én pedig érzelemmentesen viszonzom a feszült farkasszemezést.

- És amúgy beszélni is tud vagy csak egy csinos pofi? Mert eddig csak te beszéltél helyette, Ykessi. – Mosolyt kényszerítek az arcomra, elszámolok magamban háromig, mielőtt a válaszomba véletlenül gúnyt szőnék. Lehet, hogy tovább kellett volna számolnom.

- Köszönöm az érdeklődésedet, mélyen tisztelt főpap. Tudok beszélni, bár kétségtelenül nem annyit, mint kegyed. – Felnevet, érdeklődve előre dől, könyökét megtámasztja az asztalon. A széken törökülésben ül, akár egy neveletlen gyerek. Az érinthetetlenség magabiztosságát sugározza minden mozdulata.

Újabb hosszúra nyúló csend.

Kezemet öntudatlanul csúsztatom Ykessi kezére a széke karfáján, mintha ebből a röpke érintésből szeretnék erőt gyűjteni ahhoz, hogy elviseljem Anna modorát. A belőle áradó meleg mindig megnyugtat.

Anna szemei egy pillanat erejéig az összefűződő ujjainkra ereszkednek, majd vissza rám. Belekortyol a teájába, majd egy váratlan, lendületes mozdulattal áll fel.

- Elfáradtam. Lepihenek a vacsora előtt, Ykessi vezess a szobámba. – Megszédülök a gondolattól, hogy egy hálószobában látom őket kettesben. Az ujjaim finoman mélyednek Ykessi kezébe, tudatják vele az álláspontomat. A szorító mozdulat majdnem ugyanannyira öntudatlan, mint maga az érintés volt.

- Ydassir, megtennéd? – Az öccse engedelmesen bólint egyből. Anna rosszalló horkanással fejezi ki a nemtetszését, de követi Ydassirt. A távolodó léptek hangjával egyszerre fújom ki a lélegzetet, amiről észre sem vettem, hogy benntartottam.

Kettesben maradunk, de egyikünk sem szólal meg, mintha szükségünk lenne egy kis időre, hogy feldolgozzuk az eddig történteket és kiélvezzük a pillanatnyi nyugalmat. Az elmúlt napokban kerültem őt az ostoba kétkedésem miatt, most pedig Anna hurrikánként próbálja feldúlni azt, amit eddig nagy nehezen felépítettünk egymás között. Úgy érzem, jobban szükségem van a közelségére, mint valaha.

Meg kell szabadulnunk a méregtől, amit Anna fecskendezett a szívünkbe.

Felállok, néma mozdulattal helyezkedem el az ölében, és a vállára hajtom a fejemet. Megborzongok, ahogy ujjai a meztelen vállamra tévednek. Ajkaim megtalálják a puha, érzékeny pontot a nyakán. Halk sóhajától mintha az egész szobában melegebb lenne. Akarom őt. Muszáj.

Felnézek rá, a mellkasára simítom remegő kezemet. Elolvadok attól, amit a szemeiben látok lángolni. A combomon érzem az irántam érzett vágyának letagadhatatlan jeleit. Három napja nem éreztem a forró érintését, a testem követelőzése szinte fájdalmas. Halkan súgom a nevét.

- Köszönöm, hogy felvetted ezt a ruhát. – Közelebb bújok hozzá, ajkaim már a fülét simítják, elmosolyodva suttogok bele. – De szeretném levenni rólad.

Fogalmam sincs, hogy jutunk el a szobájáig. Türelmetlen, de gyengéd, mozdulatokkal simítjuk, öleljük egymást. Amint hallom az ajtó csapódását magunk mögött, elkezdem kigombolni az ingét, ajkaink egy pillanatra sem eresztik egymást. Nem tudom, melyikünk élvezi jobban, mikor végre szétnyílik a felsője és a mellkasára csúsznak az ujjaim. Finoman karmolom végig a puha, felszabadított bőrterületet. Megőrjít, ahogy a csókba nyög.

Megrészegít a szenvedély, amivel végigsimítja a testhezálló ingem vékony anyagát, a hüvelykujja elidőzik a mellbimbóm érzékeny pontján. Megremegek.

Elérjük az ágyat, óvatos lökéssel ültetem a szélére. Lassú mozdulattal térdelek a földre a lábai közé, ujjaim először a vastag anyagon keresztül simulnak az értem lüktető forróságra, majd lomhán kezdik el kioldani a nadrág fűzőjét. A szemeibe nézek, látom, hogy tudja, mire készülök, és azt is látom, hogy bármit megadna azért, hogy tényleg megtegyem. Megnyalom az ajkaimat, visszaemlékszem, milyen csodálatos volt, mikor ő csinálta nekem. Az ujjai a hajamba túrnak, a keze remeg a vágytól. Az enyém is.

Leírhatatlan érzés ilyen erős, vad sóvárgást ébreszteni egy ilyen csodálatos férfiban.

Az ajtó hangos puffanással csapódik ki. A szobát megtölti a tűzhurrikán mindent elsöprő jelenléte.

Ledermednek sóvár mozdulataink, egyszerre ugrunk fel. Ykessi mintha ösztönösen lépne elém, hogy megvédjen a szúrós pillantástól, pedig az ő ruházata hiányosabb. Az inge szétnyílva, a nadrágjának fűzője félig kioldva. A harag újdonsült erővel vág pofon, szinte megszédülök tőle. Már nem is kérdezem magamban, hogy hogy merészeli, hiszen kezdem úgy érezni, hogy neki tényleg mindent szabad.

A betolakodónk töri meg a csendet gúnyos szavaival. Szórakozott tekintetén látszik, hogy teljes mértékben tisztában van vele, hogy mit zavart meg. Talán végig így tervezte.

- Ykessi! Csak azért jöttem, hogy a te szádból is meghallgassam a politikai okait, hogy miért kényszerítettek bele egy ilyen… – Szünetet tart, hogy még jobban nyomatékosítsa következő szavait. – szerencsétlen házasságba? – Ökölbe szorulnak kezeim, pedig a kegyetlen cafka még korántsem végzett a kínzásommal. – Bár ahogy látom, legalább tudja a helyét.

A szégyenérzet egy szempillantás alatt veszi át a düh helyét szívemben, ahogy megjelenik a szemeim előtt a félreérthetetlen pozíció, amiben ránk tört. Én tényleg épp arra készültem, hogy…?

Ez nem én vagyok. A régi önmagam sosem keveredett volna ilyen megalázó szituációkba. A régi önmagam soha nem tett volna önszántából ilyesmit.

A fagyos érzés, ami szétárad a mellkasomban, megnyugtat.

- Anna, túl messzire mész. – Ykessi szavai fenyegetően halkak. Képtelen vagyok ránézni. Mintha meg sem szólalt volna, Anna közelebb lép hozzá, és elégedett vigyorral folytatja. Érzi, hogy jó úton jár célja eléréséhez, akármi is legyen az.

- A királyi palotában azt pletykálják a szolgálók, hogy még a ceremóniáról is elkéstél, mert nem akartál elvenni egy… hogy is mondtad? Jégtömböt. – Az utolsó szót a szemembe nézve mondja ki. Felnevet. Mintha jeges tőrt döfne vele a mellkasomba.

Tudtam, hogy Ykessi sem örült a nászunknak, de fogalmam sem volt, hogy az utolsó pillanatig ennyire ellene volt. Nem tudom miért, de a gondolat összetöri a szívemet.

Hallom, hogy Ykessi mond valamit, nehezen fogom fel szavait, arra kéri Annát, hogy hagyja el a szobáját. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy magamba fojtsam a kitörni vágyó könnycseppeket. Nem adom meg neki azt az örömöt is, hogy sírni lásson.

- Ne legyél tiszteletlen a főpapoddal, elmegyek én. – Hűvös kijelentésem töri meg a csendet, két szempár súlyát érzem magamon. – Igaza van, elfelejtettem ki is vagyok.

Egy pillantásra sem méltatom férjemet, mielőtt kimegyek a szobából.

A könnycseppek hidegen szántják végig arcomat.

Magukra hagytam őket, kettesben. A felizgatott férjemet a volt szeretőjével, aki gyönyörű, erős és mindent megtett, hogy közénk álljon. Talán sosem szerettük egymást igazán, ha sikerült neki. Hogy is szerettük volna? Hiszen mindketten csak egy szükséghelyzetből próbáltuk meg kihozni a lehető legtöbbet. Ha nem lenne ez a mágikus kötelék, ami közelségre kényszerít minket, soha nem szerettünk volna egymásba.

A Jégbirodalom királyi családjának tagjaként sosem lett volna szabad ennyire elvesznem ezekben az érzésekben. Most már értem, hogy népem miért kerüli az ilyesmit. Ezek az érzelmek csak sebezhetőséget és fájdalmat hoznak magukkal.

A szobámba lépek, szinte letépem magamról a díszes, átalakított ruhadarabokat. Pont akkora hazugság az egész, mint a szerelem, amiről azt hittem, hogy érzem.

<sub>- És az övé vagy? – A kérdése szinte a szívembe mar. Hogy érthet félre mindig ennyire?! De most nincs itt a vita ideje, egyszerűen csak mellé lépek és felemelem a fejét.
- Nem. A tiéd vagyok, Avalan. – Ez sem győzi meg, felpattan.
- Akkor miért próbálsz meg elküldeni? Napok óta próbálod elérni, hogy az otthonomként tekintsek erre a városra. Erre elzavarnál az otthonomból, csak mert az egyik tévképzetes kurvád idejön? – A végére már üvölt és igazol engem. Nem tudja kezelni a helyzetet, tudtam.
- Hát nem érted, hogy pont ezért? Én elnézem, hogy így beszélsz róla, de ő nem fogja. – Talán nincs főpapjuk odaát? Ezért nem érti, hogy mennyire kiemelt szerepben van Anna? Percek telnek el, mire ismét felém fordul. Az arcán látom, hogy kétségbeesett düh marja a szívét és még valami, ami engem is mélyen érint. A bizalmatlanság.
- Elmegyek, de akkor gyere velem. – A könnyei sem hatnak meg. Nem bízik bennem. Talán elmondtam volna, hogy kicsoda Anna, ha akarnék bármit is tőle?!
- Tudod jól, hogy nem sérthetem meg őt. – Nem mond többet, egy gyermek sértődöttségével vonul ki a teremből.</sub>

_{*  *  *}

<sub>Aztán a következő napjaimból is. Két nap múlva megjön a levél, hogy Anna másnap érkezik, így az információt is egy szolgával küldetem fel hozzá, én magam nem megyek.
- Sikerült? – fordulok a nő felé, mikor visszaér.
- Igen, hercegem – hajt fejet.
- Üzent nekem valami? – kérdezem reménykedve.
- Sajnálom felség – hajt fejet. Sóhajtva bocsátom útjára, nem tarthatom vissza a munkájától egész nap.
- Elmondanád, hogy mi történt? – kérdezi Ydassir. – Vagy megvárjuk, hogy Anna a fejetekbe másszon?
- Már megtette – sóhajtom. – Elmondtam neki mindent. Kértem, hogy menjen el. Ne nézz így, arra gondoltam, hogy nehezen kezelné. Üvöltött, lekurvázta Annát, aztán kért, hogy menjek vele. Akkor ő is elmegy.
- De te nem mehetsz el – értetlenkedik.
- Én is ezt mondtam – pillantok öcsémre. – Az volt a gond, hogy nem bízik bennem. Nem mondta ki, de láttam az arcán. Attól félt, hogy megfektetem Annát.
- Ugyan már, ez baromság! – kiált fel Ydassir.
- Ha az ő szemével nézed, akkor nem. Nem ismeri Annát, annyit tud róla, ami a levélben volt és amit elmondtam. Az agyában csak az ragadt bent, hogy a volt szeretőm.
- És most mi lesz? – kérdezi öcsém.
- Mi lenne? Megmutatom neki, hogy nem vagyok hajlandó Annával lenni! Nekem csak ő kell, és ezt valahogy bele fogom verni abba a szép fejébe! Ötlet? – nézek rá.
- Azt mondanám, hogy gyászruhában gyere.
- Gyászruhában? – Tűzbirodalomban az emberek gyászruhája olyan, amelyből egy szabad bőrfülület sem látszik ki. A házastársuk halála után hordják az emberek tíz évig. Addig illetlenség akár az arcot is megmutatni nyilvánosan. Gyászruhája pedig minden házas embernek van, nekem is van. – Rettenetesen áll rajtam. De igazad lehet…

*  *  *</sub>

_{Így jutunk el a naphoz, amikor Anna érkezik. A kastélyt és a várost is illendően díszítik, hiszen, ha nem is szereti őt valaki, de a tisztelet, amit kap, mint az istenek leszármazottja, vitathatatlan. A legenda szerint Anna magának a Tűzistennek a vérvonalából származik. Mint főpap, köteles vér szerinti utódot nemzeni, ami úgy tudom, még nem volt meg neki, de a nőt már kiválasztották neki. Finom ételek készülnek, minden tiszta és minden fáklya világít. Ő maga gyaloghintóval érkezik, mint mindig. Nem ő akarta, ez a hagyomány. A lába nem érintheti a csupasz földet, ezért az utat az udvarról a palotáig beszórjuk rózsaszirommal.  Lovon nem utazhat, mert az nem méltó hozzá, és az egész országot nem fedheti mindig virágszirom. Így maradt a gyaloghintó. Díszes darab, aranyból készült és vörös festés díszíti.}

_{De minden szervezés kiszáll a fejemből, ahogy meglátom levonulni életem párját. Avalan egyszerűen… lélegzetelállító. A haját csodálatos fonat és gyöngyök díszítik. Soha nem láttam még ilyet, de örökké tudnám nézni. Az egész öltözéke a jégkék és a hófehér színeiben pompázik. A cipője egyszerű és hófehér, a nadrág jégkék, hópehelyekkel díszítve. A köpenye szintén kék, de amin megakad a szemem, az a felsője. Azonnal Noara tekintetét keresem, hogy baj van-e, de ő csak vigyorog és kacsint, így gondolom, nem gond, amit látok és nem valami elcseszett jégföldi válási ajánlat.}

<sub>A felsője ugyanis a testére simul. Kék alapon apró, fehér csillámok díszítik csillagalakba tömörülve, a nyaka garbó, de ami a gondomat okozza az az, hogy a válla kilátszik. Mindkét válla. Finoman simul rá az alig-anyagú köpeny, de az sem takarja a gömbölyded formákat. Összefut a nyál a számban és megrándul a farkam, ahogy nézem őt. Egyszerűen… csodálatos. Most kicsit örülök a gyászruhának, mert elég jól takarja nyilvánvaló gondomat. Elé lépek hát és meg is fogom a kezét. Örülök a kesztyűnek, mert így legalább nem remegek meg az érintésére.
- Mi ez a ruha? – kérdezem.
- Ezt én is kérdezhetném – pillant rám szigorúan.
- Gondoltam, ha azt látod, hogy illendően minden szabad bőrfelületet eltakarok, hinni fogsz majd nekem és rájössz, hogy csak téged szeretlek – suttogom, majd elegánsan mellkasmagasba emelve a kezeinket elindulok az ekkor érkező gyaloghintó elé.
Rajtam persze a katonai egyenruhám van és az ahhoz tartozó fekete bőrkesztyű, kiegészítve egy egész testemet takaró földig érő, fekete alig-anyaggal. Hasonló, mint a köpenye, de semmi nincs rajta, csak az egyszerű feketeség. Össze is súgnak mögöttem, de senki nem mer megkérdőjelezni.</sub>

<sub>És ekkor bejut a tűzhurrikán. Neki alig takarja a vállát a felsője, izmos hasa teljesen szabad. Buggyos, vörös nadrág fedi a lábait és színben ehhez illik falatnyi kabátkája is, a lábát nem takarja cipő. Hirtelenkék szeme szinte kilóg barna bőrrel fedett arcától és tűzvörös, rövid hajától. Körmei feketék és szinte félelmetesen hosszúak, isteni származását a fején pihenő hatalmas szarvak igazolják, amelyek már fél méter magassába kanyarodnak az ég felé, a végük pedig lehetetlenül hegyes, ahogy a körmeié is. Anna szinte kipattan a gyaloghintóból, hogy meglásson, de le is fékez.
- Hogy nézel ki? – kérdezi döbbenten. Közelebb lépek, én azért tanultam illemet.
- Anna, mélytiszteletű főpap, isteneink gyermek, légy üdvözölve szerény otthonunkban! Hadd mutassam be neked férje…
- Kérdeztem valamit, Ykessi! – szakít félbe. Beharapom az ajkam. Neki még ezt is szabad és én szó nélkül tűröm. – Mire fel a gyászruha? Ez a kis hímfruska elég élőnek tűnik melletted. – Megszorítom picit Avalan kezét, hogy most tényleg fogja be a száját.
- Bizonyára te is tudod, hogy a férjem, Avalan herceg jégföldi. Szerelmem bizonyítom neki azzal, hogy illendően, mindenemet fedve jelenek meg a volt szeretőm előtt, hogy nehogy félreértse a látogatásod célját. – Felpillantva látom, hogy ezt csak Avalan és Anna hallotta szerencsére, mindenki kellően távol áll, de a főpap arcára gonosz mosoly kúszik.
- Oh szóval Avilon féltékenykedik? – Anna közelebb lép és hirtelen felránt. – Akkor talán adjunk neki okot erre, hm? – Alig tudom a tenyerem a szám elé tenni, így is érzem, hogy az ajkainak bőrömet történő érintésétől végigszalad egy enyhe fájdalom a testemen.
- A férjem neve Avalan, mélytiszteletű főpap. – Haragos szemmel nézek rá, de ő csak vigyorog. – És kérlek, ne teszteld feleslegesen a köteléket, mert fájdalmat okozol! Inkább engedd, hogy a kastélyba kísérjünk. – Anna ekkor felém nyújtja a kezét, de én Avalanét fogom meg, Ydassir lép Anna mellé és ő vezeti. – Sajnálom – suttogom szerelmemnek.</sub>

A napot nagyrészt Noarával töltöm, rég volt alkalmunk sokat beszélgetni. Elkalandozó gondolataim néha visszatalálnak az előző éjszakai beszélgetésünkre Ykessivel. Néha meglep, hogy mennyire máshogy kezeli a dolgokat, mint én. Mennyire… felnőttesen. Vajon fordított esetben én hogyan kezelném? Gyanítom, hogy nem a világ legszerelmesebb becézését suttogva kívánnék neki jó éjszakát utána.

Egyszerre csodálom és utálom a nyugalmát. Ha azt a szerelmet érezi irántam, mint, amit én érzek iránta, hogy képes ilyen hidegvérrel kezelni ezt? Kettőnk közül nekem kéne hidegvérűnek lennem…

Lehet, hogy a szereleme tényleg csak szeretet, tisztelet?

Elmesélem Noarának a történteket, aki mélyen elgondolkodva dől hátra a fotelben.

- Ne kételkedj Ykessi érzéseiben, biztos vagyok benne, hogy szerelmes beléd. – A kétkedő tekintetem láttán folytatja. – Ha hallottad volna, amiket nekem mondott rólad, tudnád. – A sejtelmes mosolya elárulja, hogy felesleges faggatóznom, a konkrét szavak kettejük titkai maradnak.

Elmosolyodom azon a határozottságon, ami belőle árad. Ujjaim öntudatlanul csúsznak a nyakamban lévő medalionra. Ahányszor fellobban a szerelem a szívemben, a kis ékszer vonzza az érintésemet. Mintha egy darab lenne belőle.

- Ő is pont ezt csinálta. – Noara levakarhatatlan vigyora a füléig ér, tekintete ujjaim mozgását követik. Zavartan kapom el a kezemet, mintha egy kínos cselekedeten kapott volna rajta az imént. Tényleg elhihetem, hogy Ykessit is mardossák ezek a bizonytalanságok? Hiszen minél boldogabbak vagyunk, annál többet veszíthetünk.

- De akkor ő miért ilyen nyugodt mindig? Miért nem zavarja, hogy nem akarnám felvállalni a családom előtt? – Az utolsó kérdésemet, miszerint hogy volt képest arra, hogy szeretkezés közben is meghallja és megállítsa a közeledő betolakodókat, csak magamban teszem hozzá.

- Hát… - Látom, hogy elbizonytalanodva keresi a megfelelő szavakat. - … neki azért több tapasztalata van és idősebb is nálad. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret téged ugyanúgy, mint te őt.

A korábbi tapasztalatai említésére keserű íz húzza össze a számat. Most már tudom, hogy miért vonakodott befejezni a mondatot Noara. De mégsem róhatom fel Ykessinek azt, hogy mit tett, mielőtt megismertük volna egymást.

Ha belegondolok, hogy alig pár nap telt el azóta, hogy én magam adtam neki engedélyt arra, hogy megcsaljon…

***

Egész nap nem látom Ykessit, ezért izgatott léptekkel sietek a vacsoraterem felé. Tudom, hogy sok dolga volt, biztos fáradt lesz. Én csak a melegségére vágyom.

És egy kicsit arra, hogy folytassuk azt, amit tegnap félbehagytunk a tónál.

Csupán a gondolattól, az emléktől is elpirulok. Általában Ykessi jelenléte vagy tettei csalják ki testemből a zavarba ejtő reakciókat. Most elég egy emlékkép. Tudom, hogy nem lenne merszem ilyesmit kezdeményezni, ezért titkon abban reménykedem, hogy hasonló gondolatok járnak az ő fejében is.

A terembe lépek, mikor megpillantom, az előző illetlen gondolatokat lavinaként mossa el az aggodalom. Valami nincs rendben. Ykessi olyan, mint egy nyitott könyv, és most látom, hogy valami bántja. A szemeiben a szokott ragyogás… hol van?

Lehet, hogy végiggondolta a tegnap esti beszélgetést? Lehet, hogy mégis megbántották a szavaim? Az én hibám?

Megcsókol, de eltolom magamtól. Tudnom kell, hogy én okoztam a vihart a tekintetében. Kérdésemre csak egy levelet ad a kezembe. Türelmetlenül olvasom a sorokat.

Nem értem.

Mi olyan szörnyű hír ebben? Gondolom nem a bátyja idejövetele aggasztja, de ki ez az Anna? Hiába próbálom felidézni az összes rokonát, akiről kaptam valamiféle információt a házasságkötésünk előtt, ez a név nem ismerős.

- Először is a pokoli élet. Tudd, hogy apa nem tudja, hogy már minden rendben köztünk. Nem írtam nekik, mióta visszatértem. Időszerű és válaszomban a tudtára is adom majd, hogy már minden tökéletes, szóval kérlek, ne idegeskedj ezen, mert sokkal nagyobb a gondunk. – Bólintok, utólag jövök rá, hogy ezt a részt szinte át is ugrották a szemeim.

Az igazi kérdésre szeretnék választ kapni. Nagyon rossz előérzetem van.

- Ez… ez az Anna, ugye? Ki ez a nő?

- Nem nő. Férfi. Ő a… a kisebb gond, hogy a főpapunk. A nagyobb, hogy a volt szeretőm.

Érzem, ahogy megfagy a vér az ereimben. Ha a régi önmagam lennék, talán a szoba is vele fagyna. Ebben a pillanatban rettenetesen hiányzik a fagyos levegő józanító hatása a harag pírján az arcomon.

Egész nap győzködtem magamat, hogy nem számítanak a volt szeretői, és most ez az egy információ elsöpri az eltökéltségemet.

- Mit akarsz mondani? – Még reménykedem benne, hogy hátha rosszul értettem. Hiszen miért is akarna idejönni a volt szeretője, hogy megismerje a férjét. Nem vagyok az érzelmek szakértője, de ez bűzlik.

- Szeretlek, érted? Leszarok minden exet és értékelném, ha te is ezt tennéd, mert Anna hatalmas gond! Főpapként hatalmas erőhöz fér hozzá, soha nem árulna el mindent, de ennek egy nyomós oka van. – Megremeg a hangja. A lélegzetvételnyi szünet, amit tart, mintha órákig tartana. – Még mindig a tulajdonának tekint engem.

A hangját mintha már csak távolról hallanám, ahogy a harag vörös ködje leereszkedik elmémre. Az elhangzott mondatrészek foszlányai visszhangzanak a fejemben. Hatalmas gond? Főpap? TULAJDON?

- Hogy mi?! – Egy szánalmas, felháborodott kis értetlenkedés, ennyi telik tőlem. Kétségbeesve próbálom összerakni a kirakós darabjait a fejemben.

- Ő volt a szolgálófiú utáni következő kapcsolatom. Egyszer feküdtem csak le vele, és az is borzalmasan régen volt, de Anna igazi bajkeverő. Nem tudom, nektek van-e főpapotok és milyen az ereje, de Annát nem véletlenül nem visszük csatába soha. Irányíthatatlan, uralhatatlan és mániája, hogy én az ő tulajdona vagyok. Gondolom megtudta, hogy nem elég, hogy megházasodtam, még meg sem hívtuk… Sajnálom Avalan, őszintén! Talán jobb lenne, ha elutaznál. Hazamehetnél. Tudom, nem akarsz, de az lenne a legjobb, ha nem kerülnél Anna útjába. Megcsalni nem foglak, ebben biztos lehetsz, de nem akarok neked bajt okozni. Anna olyan, mint egy tűzhurrikán, nincs értelme viaskodni vele, de szexre soha nem kényszerített engem! Akkor egyszer történt meg, 15 voltam és össze voltam törve, mert Ivan elhagyott, Anna pedig meg akart vigasztalni.

Nem emlékszem, hogy mikor dőlt a vállamra, de megszakítom az érintkezést. A gondolataim kavarognak, kimért léptekkel sétálok a székemhez. Nem tudom, hogy szándékosan ülök le, vagy csak egyszerűen belerogyok.

Képtelen vagyok ránézni, a kandalló táncoló lángnyelveit bámulom.

- És az övé vagy? – A hangom hűvösebb, mint a szívemet mardosó jég karmai. Ennél az érzésnél az is jobb volt, mikor egyáltalán nem éreztem semmit.

A belőle áradó meleg megszédít, ahogy mellém lép. Csitíthatatlan harag tombol bennem, ezzel az érzelemmel nézek fel rá, mikor az államnál fogva magára irányítja a tekintetemet. A szemeiben a kétségbeesés az enyém tükre.

- Nem. A tiéd vagyok, Avalan. – Kezét az enyémre simítja, a házasságunk jeleinek mágikus fénye egymás mellé simulva támasztja alá szavait.

Hazugság.

Felállok idegességemben, nem tudok mást kezdeni a testemben cikázó feszültséggel.

- Akkor miért próbálsz meg elküldeni? – Szavaim hangosabbak, mint szeretném. – Napok óta próbálod elérni, hogy az otthonomként tekintsek erre a városra. – Megmasszírozom a homlokomat, a fejem belefájdul a mindent elsöprő érzésekbe, amik a mellkasomban lüktetnek. Szinte észre sem veszem, hogy már üvöltök. – Erre elzavarnál az otthonomból, csak mert az egyik tévképzetes kurvád idejön?

Újra felé fordulok a dühös téblábolásom közepette. Most először látom a haragot megjelenni az ő tekintetében is.

- Hát nem érted, hogy pont ezért? Én elnézem, hogy így beszélsz róla, de ő nem fogja. – Összeszorítom a fogaimat a tehetetlenség kesernyés érzésétől. Igaza van, a fenébe is. Utálom, hogy igaza van.

Most is majdnem azt válaszoltam, hogy „na és?”… ugyanez a szókimondóságom vezetett a nászéjszakánkon történtekhez is. Meg kell tanulnom uralkodni ezeket a furcsa érzelmeken.

Kifújom a levegőt, az ablakhoz sétálok. Feszült csend ereszkedik ránk. Ahogy az elmémen települő vörös köd lassan elkezd feloszlani, megpróbálok emlékezni más információra is azon kívül, hogy az exe és, hogy el akart küldeni, hogy fogadhassa őt.

Már tudom, hogy testileg nem tud megcsalni… de a bizonytalanságom azt sugallja, hogy a megcsalásnak más módjai is vannak.

Főpap. A Jégbirodalomban nincs hasonló pozíció, nálunk a hatalom az erőn és a születési előjogon múlik. Vallásunk sincs, nem hiszünk ilyesmikben, de sokat olvastam a Tűzföldi hiedelmekben. Az istenek gyermekei. A hit küldöttei.

Ykessi felé fordulok, bizonytalan tekintetem az övét keresi. Nem tudom, milyen érzelmeket látok a szemeiben. Leginkább semmilyet. Hiányzik belőle a meleg simogatás, amit úgy megszoktam az elmúlt napokban. Egy néma, hideg könnycsepp szalad végig az arcomon.

- Elmegyek, de akkor gyere velem. – Reménykedve mosolyodom el, tétovázva lépek közelebb hozzá. Elképzelem, hogyan reagálna a magasságossága, ha csak Ydassirt találná itt. Egyáltalán mégis milyen alapon tekinti a tulajdonának Ykessit?

- Tudod jól, hogy nem sérthetem meg őt. – A hangjában egy csepp vívódást sem hallok. Át sem gondolta. Hiszen ő már döntött.

És engem? Engem megsérthetsz?

Kimondatlan kérdésemre nem várok választ. Nem is kell, tudom anélkül is. Szó nélkül sétálok ki a szobából.

***

Két nap telt el a veszekedésünk óta.

Az elmúlt napokban keveset láttam Ykessit. Én kerültem őt, és ha jól vettem észre, ő sem kifejezetten kereste a társaságomat. Mikor néha futólag összetalálkoztunk, akkor is inkább semleges szavakat váltottunk.

Kimondhatatlanul hiányzik az érintése. Egy életet leéltem nélküle, hogy utána néhány röpke nap alatt a függőjévé tegyen.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan kezelhettük volna jobban a szerencsétlen helyzetet, amit az élet elénk dobott, és arra jutottam, hogy körülbelül bármi jobb lett volna ennél.

Talán ha nem úgy vezeti fel, hogy menjek el, akkor kevésbé kerített volna hatalmába az a jogtalan düh, amit rázúdítottam. Akkor is zavart volna, hogy fogadnunk kell a volt szeretőjét, de közel sem annyira, mint a tudat, hogy nélkülem akarta fogadni.

Hihetem, hogy tényleg csak azért akart elzavarni, mert fél, hogy nem tudom tartani a számat? Vagy van egy másik oka is?

Összeszorul a torkom. Lehunyt szemeim előtt egy gyönyörű, erős, barna bőrű, arctalan fiút látok Ykessi karjaiban. Minden, ami én nem vagyok. Fogadok, elegáns és jól nevelt is mindehhez.

Főpapként ki tudja, milyen hatalma van. Mi van, ha ő a házasság kötelékét is megszakíthatja vagy áthághatja? Hiszen az ő papjaik rakták ránk. Lehet, hogy Ykessi is tudja ezt? Lehet, hogy ezért akart elküldeni? Lehet, hogy vele… meg tudna tenni bármit?

Hányingerem van a gondolattól. Utálom ezeket az érzéseket.

Noara hangja ránt ki az elkeseredett gyötrődésből.

- Ha félsz, hogy ellopja, akkor ne hagyd magad! – Látom, hogy a szemei egy másik világban járnak, a tűzbirodalmi szerelmes regényeken kitanulta magát az elmúlt hetekben. – A könyvekben is mindig küzdeni kell a szerelemért a főhősöknek, nem csak úgy az ölükbe pottyan. Vedd fel a legvonzóbb ruhádat, én pedig csinálok egy elegáns jégbirodalmi fonatot a hajadba.

Úgy nézek rá, mint egy hülyére. És magamra is, mert egy pillanatig átgondolom, amit mondott. Egyáltalán mi az, hogy vonzó ruha? Hiszen nekem nincsenek olyan ruháim, mint Ykessi sokat villantó mellényei.

Elég visszaemlékeznem a kivillanó bőrfelületekre, gyorsabban ver a szívem. Vajon tényleg küzdenem kell azért, hogy megtarthassam ezeket az érzéseket iránta? Hogy mellette maradhassak? Fogalmam sincs, mire képes a főpap, de ha le tudná venni rólunk ezt a köteléket… akarnám? Hiszen a nászunkról már mindenki hírt szerzett, sőt ellenségeink már láttak minket egymás oldalán harcolni is. Már nincs szükség bizonyítani a szövetséget népeink között.

A szívembe maró fájdalom válasz a kérdésemre. Nem akarnám. Csak akkor, ha Ykessi igen. Akkor én is.

- Átalakíthatnám kicsit az egyik elegáns ruhádat, hogy… - Zavarba jön a saját szavaitól. – több bőrfelületet mutasson? Mondjuk a vállaidat? Vagy nagyobb kivágást a nyakad körül? Ezzel megmutathatnád azt is, hogy tudsz alkalmazkodni az itteni szokásokhoz.

Bizonytalanul dobolok a fotel karfáján az ujjaimmal. Ezt kéne tennem? Emlékeztetni akarom Ykessit azokra az éjszakákra, amiket együtt töltöttünk. Azt akarom, hogy újra olyan legyen a kapcsolatunk, mint akkor. El akarom… csábítani? És egy csapásra megmutathatnám a volt szeretőjének is, hogy valójában kié is Ykessi.

A szívem mélyén rettegek, hogy az egészből az derül ki, hogy nem az enyém.

Némán bólintok Noarának. Látom, ahogy a lelkesedés szétterül az arcán. Néha úgy érzem, hogy nem a barátjának, hanem a barátnőjének lát. A szemem sarkából figyelem, ahogy neki is áll feltúrni a ruhatáramat. A sarokban fenyegetően magasló elegáns, díszes tükörhöz sétálok, magamat nézem. Soha nem törődtem különösebben a külsőmmel, csak mióta szeretem őt.

Hófehér tincseim már a derekamat simogatják, sokat nőttek az elmúlt hetekben.

Vajon tényleg szépnek lát?

Az átkozottak mintájának halványsárga jelei már szinte teljesen a bőrömbe olvadnak. Ha nem keresném nyomukat, talán nem is látnám. Mit jelent ez? Annyit csupán, hogy kevés időt töltöttünk együtt és kiveszett belőlem a mágiája? Vagy… a szerelmünk megpróbáltatásait tükrözi?

Sóhajtok. Már csak azt kéne megtudnom valahonnan, hogy mikor érkezik a nem várt betolakodó. És azt, hogy hogyan leszek képes udvarias herceg módjára viselkedni vele. Meg kell mutatnom Ykessinek, hogy képes vagyok rá. Értünk.

Hiába a sok feladat, amit Ydassir elvégeztet velem miután hazatértünk, nem tudok aludni. Nem döbbent le túlzottan a gondolat és a tudat, hogy hiányzik. Nem akarok szeretkezni vele. Valamiért most nincs bennem az inger, egyszerűen csak a karjaimban akarom tartani, így hát fel is megyek hozzá. Kopogás és belépés után szó nélkül bújok mellé az ágyba. Nem voltak kétségeim, hogy nem zavar majd el, de látom, hogy aggasztja valami és az biztos nem Celilék baromsága. Az az eset biztos nem aggasztja, annál okosabb.
- Hiányzik az otthonod? – Suttogva kérdezem azt, ami biztosan az oka a szomorúságának.
- Igen, nagyon. Főleg a hófehérbe burkolózó táj. És az, hogy nem érzem magamat kívülállónak. – Egy pillanatra megakaszt a gondolat, amit a szavai okoznak. Kívülálló? Hát persze, hogy más, mint mi hiszen… más. Tudnia kell, hogy ez engem nem érdekel.
- Szeretném, ha itt sem éreznéd magadat annak. – A válla felett pillant rám.
- Ma konkrétan szét kellett kürtölnöd, hogy senki nem láthat ruha nélkül vagy érinthet. Látni akartak, mert más vagyok, és nem láthatnak, mert más vagyok.
- Azért nem láthatnak, mert az enyém vagy – jelentem ki magabiztosan, de belül kerget az érzés, hogy valami orbitális hülyeség járhat a fejében. Ezt elűzendő csókolok a füle mögé. Az eltelő percek viszont azt sugallják bennem, hogy tennem kellene valamit. Mondani kellene valamit, hogy jobban legyen, és végül meg is születik egy ötlet. - Ha gondolod, meglátogathatnánk a hazádat. – Épp hozzátenném, hogy nekem sem lenne ellenemre, mert elég rég láttam havat, de határozott elutasítása meglep. - Miért? Hiszen azt mondtad, hogy hiányzik.
- Igen, de veled nem szeretnék odamenni. – Jeges kéz mar a szívembe. Megint itt tartunk?  – Ne értsd félre, csak… Ott túl szigorú szabályok vannak, nem érintkezhetnénk, nem alhatnánk egy szobában. Még a szerelmünk sem normális, nem akarnám, hogy tudják – mondja, én pedig ahogy megrémültem, meg is nyugszom.
- Azt hiszem, hogy igazad van. Teljesen felesleges felhergelni a jégföldieket a jelenlétemmel. – Mosolyogva csókolok a nyakába. – Már azt hittem, hogy nagyobb a baj – mosolygok a nyakába. Mázsás súlyként nehezedik a vállamra hirtelen a fáradtság. – Jó éjt szerelmem – suttogom még az éjszakába, és el is nyom a végtelennek tűnő álom.

Másnap reggel hamar el kell sietnem, hiszen Ydassir kopogása kelt minket. Nem nyit be, de tudom, ha valaki kettőt, kettőt, majd hármat kopog, az ő. Igaza is van, hogy elrángat, hiszen megígértem az újoncoknak a beszédet, amit meg is kell tartanom, de nem jutunk el addig, hogy ez megtörténjen. Egy küldönc rohan elénk, ahogy kiérünk a kastélyból és a kezembe nyom egy levelet. Ydassir rámhagyja az olvasást és eszébe jut, hogy összeírt pár gondolatot, amit elmondhatnék az ifjoncoknak, ezért felszaladna a szobájába a papírért, és pedig úgy döntök, addig olvasni fogok.

A levél viszont, amit apámtól kapok, aggaszt, így azonnal Ydassir után rohanok, de már csak a szobájában érem utol.
- Mi áll benne? – kérdezi.
- Olvasd csak el - tolom az orra elé.

„Fiam, második örökösöm! Előre szeretném sajnálatodat kérni, amiért nem volt jobb megoldás, és tudom, hogy egyébként is pokoli életedet most még rosszabbá fogom tenni, de Anna hamarosan ellátogat hozzátok néhány napra, szeretné megismerni a férjedet. Az apjának nem mondhattam ellent, és tudom, hogy nehéz lesz, de hiszek benne, hogy felnőttekhez méltón meg tudjátok oldani. Mellesleg Yllo hamarosan meglátogatna titeket. Csókol szerető apád”

- Ritkán használom ezt a szót, de nyakig érő szarban vagyunk – pillant rám Ydassir. – Avalan egyébként is nehezen viseli ezt az itteni életet, de ha még Anna is megjelenik… fogalmam sincs, hogy mit tegyünk – sóhajtja.
- El kell mondanom Avalannak, ez nem is kérdés. De hogyan?
- Javaslom, hogy add a levelet a kezébe, olvassa el és aztán magyarázkodj. Aztán imádkozz, ha Annán múlik, akkor gond nélkül zuhantok vissza a nászéjszakánál is rosszabb állapotba. – Megveregeti a vállam támogatásképp. Nem segít, de legalább… nem. Egyáltalán nem jobb. A helyzet rettenetes.

* * *

Estig tudom húzni, hogy találkoznom kelljen a szerelmemmel, addig meglátogatom a hadsereget, megtartom a beszéde, beiktatok itt is pár törvényt, amit apám a központban hozott és alkalmazható errefelé is. Semmi rossz, csak néhány plusz rendelet a házak tisztán tartására vonatkozóan. Csókkal köszönteném a vacsoraterembe lépő Avalant, de nyilván érzi a feszültségemet, mert ahogy meglát, azonnal összevonja a szemöldökét és az első csók után, amit neki adok, el is tol magától.
- Mi történt? – kérdezi és végigsimít az arcomon. – Látom, hogy aggaszt valami. – Válasz helyett csak a kezébe adom a levelet. Amikor végigolvassa, az arcán millió kérdéssel pillant rám.
- Először is a pokoli élet. Tudd, hogy apa nem tudja, hogy már minden rendben köztünk. Nem írtam nekik, mióta visszatértem. Időszerű és válaszomban a tudtára is adom majd, hogy már minden tökéletes, szóval kérlek, ne idegeskedj ezen, mert sokkal nagyobb a gondunk – kérem, szinte könyörgök neki.
- Ez… ez az Anna, ugye? Ki ez a nő? – kérdezi.
- Nem nő. Férfi – sóhajtom és a vállára hajtom a fejét. – Ő a… a kisebb gond, hogy a főpapunk. A nagyobb, hogy a volt szeretőm. – Felemelem a fejem és az arcára nézek, ami azonnal meg is fagy. Képletesen.
- Mit akarsz mondani? – A hangja szinte metsző, így megragadom a vállánál fogva és picit meg is rázom, hogy térjen észhez, mert erre aztán végképp nincs időnk!
- Szeretlek, érted? Leszarok minden exet és értékelném, ha te is ezt tennéd, mert Anna hatalmas gond! Főpapként hatalmas erőhöz fér hozzá, soha nem árulna el mindent, de ennek egy nyomós oka van. - Lehajtom a fejem. Furcsán szégyenletesnek tartom ezt. – Még mindig a tulajdonának tekint engem.
- Hogy mi?! – Nem merek felnézni, így csak a hangjából hallom, hogy nem örül a dolgoknak. Furcsa is lenne mondjuk…
- Ő volt a szolgálófiú utáni következő kapcsolatom. Egyszer feküdtem csak le vele, és az is borzalmasan régen volt, de Anna igazi bajkeverő. Nem tudom, nektek van-e főpapotok és milyen az ereje, de Annát nem véletlenül nem visszük csatába soha. Irányíthatatlan, uralhatatlan és mániája, hogy én az ő tulajdona vagyok. Gondolom megtudta, hogy nem elég, hogy megházasodtam, még meg sem hívtuk… Sajnálom Avalan, őszintén! Talán jobb lenne, ha elutaznál. Hazamehetnél. Tudom, nem akarsz, de az lenne a legjobb, ha nem kerülnél Anna útjába. Megcsalni nem foglak, ebben biztos lehetsz, de nem akarok neked bajt okozni. Anna olyan, mint egy tűzhurrikán, nincs értelme viaskodni vele, de szexre soha nem kényszerített engem! Akkor egyszer történt meg, 15 voltam és össze voltam törve, mert Ivan elhagyott, Anna pedig meg akart vigasztalni. – Mindent bevallanék neki most, akármit kérdez. Nyilván ő is tudja, hogy egy főpap magasabb rangban, mint egy herceg, és hatalmas a mágikus ereje, mert ő maga az istenünk gyermeke.

Úgy öleljük egymást, mintha csak mi ketten léteznénk a világon. A csókjai, az érintései jobban égetnek, mint a tűző nap sugarai. Soha nem fogom megunni ezt az érzést.

Elégedetlen sóhajom magától szabadul ajkaim közül, mikor váratlanul kihúzódik belőlem, és eltűnik az engem körülölelő forróság. Egy pillanat erejéig fel sem fogom mi történt, a szemeim kábán követik távolodó alakját, majd a közénk felemelkedő tűzfalat.

Tágra nyílnak a szemeim, mikor meghallom hangját, ahogy üdvözli a városból érkezőket, akik betolakodtak az intim kis világunkba. Öntudatlanul merülök el nyakig a vízben, érzem, ahogy az arcom vörössé válik a szégyentől. Most fogom csak fel igazán, hogy mit is csináltunk. Itt, ahol bárki megláthatott volna. Mit művelek? Ez nem normális.

Mozdulatlanul hallgatom rövidke kis párbeszédüket. A testemet átjárja a kielégületlenség irritált érzése és a lebukáshoz közeli élmény szégyenérzete, mikor pedig meghallom, hogy ráadásul nem is csak véletlenül jártak errefelé, harag is csatlakozik az eddigi érzelmekhez.

Kíváncsiak voltak?! De mégis mire?

A dühöt egy szempillantás alatt oszlatják el Ykessi törődő szavai.

„…ha Avalannak tesztek rosszat, nekem teszitek…”

A szívverésem felgyorsul, szinte elolvadok a vízben, amit öntudatlanul jegessé hűtött körülöttem a szívemben feléledő düh. Mindig, mikor azt hiszem, hogy nem tudnám jobban szeretni, mond vagy csinál valamit, amivel megmutatja, hogy még ennél is jobban magához tud láncolni.

A meghatottságomból csak az zökkent ki, mikor Ykessi finom mozdulattal húz ki a vízből. Minden erőmre szükségem van, hogy visszarántsam magamat az ábrándozásaimból.

-  Sajnálom, kedvesem, csíntalanok a fiatalok. – Bólintok, gondolataimba mélyedve engedem, hogy felsegítse a ruháimat. Vetkőztetni már vetkőztetett, de ez az első alkalom, hogy az öltözködésben segít. Furcsa melegség költözik a mellkasomba a tudatalatti, kedveskedő gesztusától.

- Kik voltak ezek?

- Anail és Cecil, fiatalok, alig 17 évesek még, nemrég vallották be otthon, hogy olyanok, mint én. Anail apja az egyik hű parancsnokom. Nem volt szép, hónapokig nem beszéltek egymással Anaillel, de aztán elfogadták őt is és Celilt is. Kisbaba koruk óta barátok.

Vajon Ykessi is szívesebben lenne együtt valakivel, aki jobban hasonlít rá? Akivel együtt nőtt fel, mint ez a két fiatal fiú és mint a szülei?

Elhessegetem a gondolatot, ami mardosó érzést csal a mellkasomba.

- És mindig ilyen illetlenek? – A hangom mérgesebb, mint szeretném. Már nincs bennem düh, nem is igazán rájuk haragszom, hanem inkább a gyerekes, féltékenykedő érzésekre, amik a hatalmukba kerítenek.

Vajon Ykessit zavarja, hogy más vagyok? Hogy nem vagyok olyan nyílt az érzéseimmel és a testemmel?

- Általában nem, de ritkán van a környéken olyan szép férfi itt, mint te. – A bók, amitől fél órája valószínűleg repesett volna a szívem, most csak a bizonytalanságomat erősíti. Más vagyok, mint ők.

Finom, gyengéd csókja szakítja félbe a rossz mederbe terelődő gondolatokat. Eszembe juttatja a szenvedélyes pillanatokat, amikben pár perce osztoztunk. A szívverésem felgyorsul, zavaromban elhadarom az első gondolatot, ami eszembe jut.

- Meg tudtam volna oldani egyébként én is. – Hazugság. Mindketten tudjuk. Süket és vak voltam mindenre a sóhajainkon, a csókjain és a finom lökésein kívül. A testem megfeszül csupán attól, hogy visszaemlékszem a pillanatra.

Ő egyáltalán hogy vette észre őket?

Nem akarok veszekedni vele. Meg kell köszönnöm, hiszen megmentett attól a megaláztatástól, hogy kilessék a megsebezhetőbb pillanatainkat.

- Ugyan, nem kell mondanod, csak egy köszönömöt.

- Köszönöm.

***

Az este sötétjébe meredve fekszem az ágyamon. A gondolataimat a délután eseményei uralják. A városban találkoztunk a két fiatallal, akik megzavartak minket a tónál. Bocsánatot kértek, én pedig természetesen elfogadtam. Örülök, hogy a városiak befogadtak, nem szeretnék ilyenek miatt ellenszenvet kelteni bennük, titkon akármennyire is felháborít, hogy leskelődni akartak. Vajon az itteniek között ez is normális? Itt még ezt a végtelenül intim dolgot sem tekintik túl személyesnek, hogy idegenekkel osszák meg?

Összeszorul a szívem a gondolatoktól.

A szállingózó hóesést figyelem. Megnyugtat a hidege és a látványa. Szeretem nézni a havat a holdfényben, az otthonom színeire emlékeztet.

Itt minden más. Itt minden barna, vörös és meleg. Minél jobban szeretnék közéjük tartozni, annál különbözőbbnek érzem magam.

Lehunyom szemeimet, megjelenik előttem a fiatal párocska képe. A bőrük aranybarna, az egyikük haja vörös, akár a tűz, a másiké éjfekete. Gyönyörűen mutattak együtt. Felszabadultnak és gondtalannak tűntek a harmonikus összhangjukban. Ők biztos nem rettegnek attól, hogy valaki kilesi a közös pillanataikat. Miért kell ilyen mélyen bedrótozva lenniük bennem ezeknek a prűd érzéseknek?

A Jégbirodalomban tudtam, hogy különleges szépségnek számítok a hófehér hajammal és szemeimmel, így soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azon fogok görcsölni, hogy méltó vagyok e arra, hogy valaki mellett legyek. Persze akkor még azt sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen kellemesen gyötrő érzések lesznek a szívemben.

Mikor visszaértünk a kastélyba, egyből megvacsoráztunk, utána pedig az öccse elrabolta tőlem Ykessit. Én feljöttem a szobámba, lefürödtem, és azóta vergődöm a kétkedő gondolataim szövevényes hálójában. Még nem igazán tudom, hogy milyen szabályai vannak a kapcsolatunknak. Ha vele akarok aludni, csak úgy felmehetek hozzá? Nem hiszem…

A testem sóváran remeg meg a gondolattól. A délután befejezetlen aktusának érzése kínzón lüktet bennem. Utálom az érzést, hogy minél többet kapok belőle, annál többet akarok. Ennél talán még az is jobb volt, mikor egyáltalán nem is tudtam, miből maradok ki.

Összekuporodok, a nyakamig húzom a puha, fehér selyemtakarót. Itt töltöttük az előző éjszakát, még haloványan érezni rajta az ő meleg napillatát.

Megrezzenek a halk kopogástól. Felülök.

Kinyílik az ajtó. Ő az. Rám mosolyog. A szívem gyorsabb ütemre kapcsol, nagy szemekkel figyelem, ahogy lassan az ágyamhoz sétál. A lábai nyomot hagynak a hóban. Biztos hidegnek érzi, de egy szóval sem panaszkodik rá.

Szó nélkül bújik be mellém a takaró alá, magához húz. A hátam a mellkasához simul, lehunyom a szemeimet a bódító érzéstől, mikor a hajamba szagol. Megnyugtat a közelsége, még az a meleg is, ami belőle áradva űzi el a kellemes fagyosságot.

Hihetem, hogy azért van itt, mert ő sem akart nélkülem aludni az előző éjszakák után? Annyira boldog vagyok.

- Hiányzik az otthonod? – Halkan suttog, hátrapillantok a vállam fölött. A tekintete a nyitott ablakon át a kövér teliholdra mered.

- Igen, nagyon. Főleg a hófehérbe burkolózó táj. – Elmosolyodom az emlékektől. Mennyire szerettem elveszni a jeges erdőkben. Tétovázom, majd folytatom. – És az, hogy nem érzem magamat kívülállónak.

- Szeretném, ha itt sem éreznéd magadat annak. – Nem is ő lenne, ha nem ezt válaszolta volna. Lehetetlent kíván, a lelke mélyén talán ő is tudja.

Irritáltan pislogok rá a vállam fölött. Hangomból nem tudom eltüntetni a keserűség érzését.

- Ma konkrétan szét kellett kürtölnöd, hogy senki nem láthat ruha nélkül vagy érinthet. Látni akartak, mert más vagyok, és nem láthatnak, mert más vagyok.

Mintha leperegnének róla a szavaim, a szemeiben égő tűz nem változik.

- Azért nem láthatnak, mert az enyém vagy. – Csókot hint a fülem mögé, megborzongok, érzem, ahogy a birtokló szavai elmossák a szívem bizonytalanságát.

Lehet… lehet, hogy tetszik neki, hogy csak ő láthat? Lehet, hogy akkor sem akarná, hogy más lásson, ha közéjük való lennék?

Pár percig békés csend ereszkedik ránk. A szavain gondolkodom, és hogy milyen könnyen, erőfeszítés nélkül mosta el a kételyeimet. Lehet, hogy az, hogy ennyire máshogy látjuk a dolgokat, erősíti a kapcsolatunkat, nem pedig gyengíti?

Mikor már azt hiszem, hogy elaludt, a hangja ismét megtöri a csendet.

- Ha gondolod, meglátogathatnánk a hazádat. – Megfeszül a testem a karjaiban. Ismeretlen kétségbeesés járja át minden porcikámat.

- Nem. – Magam sem tudom honnan jött a határozott kijelentés.

- Miért? Hiszen azt mondtad, hogy hiányzik. – Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy ne értse félre.

Nem akarom, hogy a családom megtudja ezeket a bűnös érzéseket, amiket iránta érzek. Mit gondolnának? Hiszen a mi világunkban ilyen őrülten szeretni sem szokás. Mit hinnének, ha megtudnák, hogy ilyet érzek egy idegen iránt?

Vajon velem van a gond, hogy ezt érzem?

- Igen, de veled nem szeretnék odamenni. – Érzem, ahogy mozgolódik mögöttem. Felül. Félreértette. Vagy jól értette, csak tényleg bántó, amit mondtam? Nem tudom, nekem egyszerűen csak logikus. Mielőtt hangot adhatna a kérdéseinek, megelőzöm, és folytatom. – Ne értsd félre, csak… - Nem találom a jó szavakat. – Ott túl szigorú szabályok vannak, nem érintkezhetnénk, nem alhatnánk egy szobában. Még a szerelmünk sem normális, nem akarnám, hogy tudják.

Ahogy megcsókol érzem, hogy valami más, valami megváltozott. Nem tudnám nevén nevezni, de az biztos, hogy történt valami.
- Baj van? Ydassir mondott valamit? – Meg lennék döbbenve, hiszen annál jobb neveltetést kapott, mintsem a bátyja férjével kötekedjen, de ki tudja.
- Nem, nagyon kedves volt. Minden rendben, ne aggódj szerelmem. – Halkan suttogja az utolsó szót, én pedig pár másodpercre elmerülök az idillben, mielőtt megtöröm azt. Bár nem győzött meg, valami gondja van.
- Mit szeretnél ma csinálni? – Mert hát mégsem állhatunk itt egész nap egymás szemébe bámulva, és nem is faggathatom egész nap.
- Úszni! A mi birodalmunkban csak egy hónap van, mikor felolvadnak a folyók és a tavak, és olyankor is inkább a gyerekek szórakozása a fürdőzés.
- Én is imádok úszni. – Rámosolygok, apró csókot is kap. – És tudok is egy helyet, amit szívesen megmutatnék neked.

***

Az odafelé vezető úton kézen fogva sétálunk és beszélgetünk. Mesélek neki magamról a családomról, a katonaságról, szóval tényleg mindenről. Ez alatt a kis idő alatt többet tudok meg róla, mint eddig összesen, ami feltölti a szívem. Nem hiszek abban, hogy ez az egész innentől tökéletes lesz. Messze nem gondolom ezt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek viták, lesznek veszekedések, de ha szerelmesek tudunk maradni, az már több, mint amit kérni tudok. Mert önként nem hagynám el. Akár egy kicsi időre sem.

- Ez gyönyörű – sóhajtja, mikor odaérünk. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.
- És a városiak ritkán jönnek ide, mert elég messze van, így nem kell félned, hogy valaki meglát. – Milyen érdekes érzés, soha nem kellett figyelnem ennyire senki másra. Már oda kell figyelnem arra, hogy ő nemhogy nem mutatkozik az illendőnél kevesebb ruhában, de hozzá sem ér senkihez rajtam kívül. Milyen végtelenül hideg lenne az élete, ha nem lobban fel mindkettőnkben ez az érzés…
- Köszönöm.

Hamarabb ráunok az úszásra, mint ő, hiszen én sokat járok erre. Hagyom őt élvezkedni, de én inkább kiülök a partra. Élvezem, hogy a nap sugarai simogatják vizes bőrömet, így tovább árnyalva testem színét. Soha nem éreztem rossznak, sőt, sokkal kevésbé tetszettek az olyanok, akiknek fehér volt a bőre. Valamiért azt gondoltam, hogy csak akkor lehet igazán szép valaki, ha olyan a bőre, mint az enyém, ezzel együtt ugye tűzföldi. De aztán jött ő. Nyilván egyszeri alkalom és ha lehetséges lenne, akkor sem lenne megismételhető, de valamiért bolondulok a porcelánszínű bőréért. Amikor megérzem a hűvös időt és az első hópelyheket a bőrömön elégni, kinyitom a szemem és mosolyogva nézem őt.
- Melegem volt – mosolyogva, majd elém lép. – Nem hideg?
- Hideg, de jól esik – felelem, hiszen már megszoktam a hűvösségét és kellemes is.
- Fáj? – kérdezi sérült lábamra simítva.
- Nem kifejezetten fáj, de jól esik neki a pihenés.

A lágy masszázstól nem lehet, hogy ne izguljak fel. Egyszerűen képtelen ötlet lenne. Mindig imádtam a masszázst, ismerek is pár technikát. Talán később megmutathatnám neki is…
- Jól csinálom?
- Csodálatos érzés.
Olyannyira, hogy fel is izgulok, amit ő észre is vesz.
- Tényleg csodálatos érzés lehetett – incselkedik. Ahogy kiemelem a vízből látom meg, hogy nem csak nekem tetszett ez a kis jelenet.
- Te beszélsz?

A következő pillanatok összefolynak. Betölti minden gondolatomat a hangja, az illata, a szorító érzés, ami a hatalmába kerít, ha elmerülök a testében és megszűnik minden. Mindig így van ez, ha egymásnak esünk és nem is meglepő. De határozottan azt érzem, hogy kicsit vissza akarom fogni magam, és ezzel őt is. Ezt gondolom, de minden érintése elfújja ezt a baromságot, egyre távolabb. EZ egy friss kapcsolat, minden friss kapcsolatban a testiség az elsődleges. Köztünk pláne, hiszen egy egész életünk lesz arra, hogy megismerjük egymást. De az biztos, hogy amíg ennyire imádjuk a másik testét, addig nem lehet nagyon nagy baj, még ha a jellemünk nem is hasonló. Talán pont ez adja az egész varázsát, hogy annyira mások vagyunk.

Az idillt aztán idegen hang zavarja meg. Falubeliek sétálnak erre, tudom, hogy ide fognak jönni, hiszen ennek az útnak a végén csak ez a tavacska van. Nem akarok velük kegyetlen sem lenni, hiszen köztük élünk, így adok egy csókot a szerelmemnek és kiugorva a vízből, magamra kapom a nadrágomat, majd elindulok eléjük, Avalan köré pedig tűzfalat húzok, hogy véletlenül se lássák meg. Alig lépek hármat, megjelennek előttem egy fa törzse mögül.
- Ykessi herceg? – néz rám döbbenten a fiatal férfi.
- Üdv neked, Anail – mosolygok rá. Vele a párja van, szintén férfi. – És neked is, Celil.
- Megzavartunk titeket? – pillant Anail a vállam felett a jégfalra.
- Most azt akarod mondani, hogy véletlen volt? – kérdezem vigyorogva.
- Ykessi hercegnek nem lehet hazudni – sóhajtja. – Avalan hercegre voltunk kíváncsiak, hiszen annyira szép… biztos még szebb bizonyos pillanatokban.
- Ne forduljon elő még egyszer – kérem komolyabb hangon. – A férjem csak előttem mutathatja meg az arcán és a kézfején kívüli bőrfelületét – mondom.
- Oh, ezt nem tudtuk! – néz rám őszinte döbbenettel Celil. – Senki? Mármint persze, csak a férje előtt illik meztelenkedni, és mi is hibát követtünk el, mert leskelődni akartunk, és ezért elnézést kérünk! – hajol meg ő is és a párja is egy határozott bólintás után.
- Jégbirodalom szigorúan veszi az ilyesmit, nem is érinthet senki mást rajtam kívül. Kérlek, ezt mondjátok el a többieknek is, mielőtt másoknak is eszébe jutna ilyesmi. Nem szeretnék senkit megbüntetni, de ha Avalannak tesztek rosszat, nekem teszitek – hívom fel rá a figyelmüket. Még bocsánatot kérnek párszor, majd elszaladnak. Visszalépek a vízhez és feloldom a tűzfalat. – Sajnálom, kedvesem, csíntalanok a fiatalok – sóhajtom és a kezem nyújtva húzom ki a partra, de azonnal rá is segítem a ruháit.
- Kik voltak ezek? – kérdezi.
- Anail és Cecil, fiatalok, alig 17 évesek még, nemrég vallották be otthon, hogy olyanok, mint én. Anail apja az egyik hű parancsnokom. Nem volt szép, hónapokig nem beszéltek egymással Anaillel, de aztán elfogadták őt is és Celilt is. Kisbaba koruk óta barátok – mesélem.
- És mindig ilyen illetlenek? – morogja.
- Általában nem, de ritkán van a környéken olyan szép férfi itt, mint te – udvarolok neki finoman, és mikor felöltözve látom, odalépek és megcsókolom. Csak lassan, finoman.
- Meg tudtam volna oldani egyébként én is. – Ah, nem akarom ezt…
- Ugyan, nem kell mondanod, csak egy köszönömöt – mosolygok rá az én kis morcos jégcsapomra.
- Köszönöm – mondja, de már jóval szelídebben néz rám, és pillanatokkal később el is mosolyodik.

Visszafelé sétálva már látom, hogy sokan tudják az Avalanra vonatkozó szabályokat, Épp veszek neki pár szem epret, amikor megjelenik ismét Anail és Celil.
- Avalan herceg – lépnek elé és egyszerre köszöntik.
- Elnézését kérjük az illetlenségünkért, Avalan herceg! Fogalmunk sem volt arról, hogy ilyen szigorú szabályok vonatkoznak önre – mondja Celil. Mindketten nagyon fiatalok még, átlagos az arcuk, Anail haja rövid és fekete, Celilé tűzvörös és a dereka alattig ér. – Csak láttuk, hogy a tóhoz tartanak és leskelődni akartunk, bármennyire nem lett volna szabad! – hajtanak fejet. Tudom, hogy miért teszik, bár Avalannak nem mondtam még. Nálunk szabály, hogy ha többeket sért meg valaki, mindenkitől személyesen kell bocsánatot kérnie, kivéve, ha az uralkodócsalád része.

Egy percig sem kételkedem a válaszában.

A néma könnycsepp, ami végigcsordul arcán, örökre az emlékezetembe ég. Tudom, hogy soha de soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot, amikor a testünk után végre a szívünk is egymásra talál. Szinte el sem hiszem, hogy pár gondolatfoszlánnyal ezelőtt még kételyek voltak bennem.

Futó csókja gyengéd szellő csupán ajkaimon.

- Én is szeretlek téged, Avalan.

A szívem összeszorul a boldogságtól, vakon megbízom gyengéd szavaiban. Az erőnk, a lelkünk összefonódása már megmutatta nekem azt, amit most ő is szavakba önt. Soha nem gondoltam volna, hogy képest vagyok ilyen érzésekre, és hogy valaki tud így érezni irántam. Vajon méltó leszek rá valaha? Nem hiszem.

A szerelmes mosoly, amit az ajkain és a szemeiben látok, elvarázsol, nem tudok nem mosollyal válaszolni rá. Csókja összeköti az egymásnak szánt mosolyokat. Egymás testébe olvadunk. Fogalmam sem volt, hogy létezhet ilyen boldogság. A szorongató fájdalomnak, a bizakodó, de reményvesztett érzelmeknek már nyoma sincs szívemben. Minden rosszat elsöpör a vallomása és a tettei. A határozottság, az erő, amivel átölel, többet mond minden szónál.

A máskor tűzként lobbanó vágy most lassan csordogáló, forró lávaként mossa el józan gondolatainkat. Csak akkor veszem észre, hogy a szobámban vagyunk, mikor már meztelen testünk simul egymáshoz. Minden érintésünk olyan gyengéd, mintha egymás legféltettebb, legtörékenyebb kincseit tartanánk karjainkban. Talán így is van.

Még azzal a kevés tapasztalattal, ami nekem van is tudom, hogy ez az éjszaka teljesen más, mint az előzőek. Már nem csak egymás testét kényeztetjük, hanem egymás szívét is. Minden rezdülésem neki szól, minden érintésemmel azt keresem, hogy tudnám még jobban elmondani neki, mit érzek. Hogy tudnám még jobbá tenni számára a pillanatot. Most már értem, hogy miért nevezik szeretkezésnek ezt a csodát, aminek a részesévé tett.

Lassan hatol belém, mindenhol érzem a bőre selymességét magamon. A forróság, ami átjárja a testemet, újabb könnycseppeket csal elő. Égető érzéssel gurulnak végig az arcomon. A boldogság szinte fojtogat, egymásnak szóló halk, szerelmes suttogásunk elveszik az éjszaka csendjében. Kezeim a hátán siklanak, beleborzong. A combomat simítja, remegve sóhajtom nevét. Hiába nyújtjuk a gyönyörünk pillanatait kínzóan lassú, szerelmes cirógatásainkkal, egyszer vége szakad. A lábaink összefonódnak, a karjaiba búja, teste forróságába menekülve adom át magamat a békés álomvilágnak.

***

A nap első sugarai előtt ébredek arra, hogy rettenetesen melegem van. Nem is csoda, hiszen a tűz birodalmának legnagyobb harcosa úgy szorít magához álmában, mintha az élete múlna rajta. Nem tudok nem elmosolyodni a gondolattól. Nem mozdulok meg, mert félek, hogy felébred, és elmulasztom ezt a csodás pillanatot. Lehunyt szemmel dörgölöm az arcomat a mellkasába, mélyen szívom magamba illatát, ami annyira természetessé vált körülöttem az elmúlt napokban, mint maga a levegő. Elkábít. A bőre elképesztően puha, selymes és forró, izgatóan feszülnek alatta a harcedzett izmok. Ezeket a szavakat soha nem mondanám ki hangosan, de tudom, hogy az én férjemnek van a legjobb teste az egész világon.

A férjemnek. Akit szeretek, és aki szeret engem. Szeret engem. Fogalmam sincs, hogy miért, de szeret engem. Tudom, érzem, látom rajta. Ezt nem lehet megjátszani, és tudom, hogy ő amúgy sem tenné. Mert ő ilyen ember.

Finoman helyezkedem kicsit hátrébb, hogy fel tudjak nézni alvó arcára. Eddig mindig előttem ébredt, most látom először alvó arcát. A vonásai békések, az éjfekete szempillák hosszan simulnak arcára. A homlokán álmában is pislákol a csodaszép napjel, aminek fényébe még mindig belekeveredik a jég fehér mágiája. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg az én arcomról sem tűntek el a lelki egyesülésünk tagadhatatlan nyomai.

Csendben figyelem őt, nem tudom megunni.

A lábaink még mindig össze vannak fonódva, pont, mint mikor elragadott minket az álom. Az egyik lábam a lábai között pihen, hirtelen túlságosan is mélyen tudatosul bennem, ahogy pihenő ágyéka forrón simul bőrömhöz. A lassú, ébredező szívem egyre érdeklődőbb ütemet diktál. Ez így nem lesz jó. Ha nem ébred fel lassan, komoly problémáim lesznek.

Mintha csak szirénként hívnám magamhoz tudatát, lassan felemelkednek a hosszú pillák, és a tűzsárga szemek fáradt pillantása rám vetül. Eláll a lélegzetem a bensőséges pillanattól. Úgy érzem, mintha ebben a nyugodt, közösen ébredező percben újra beleszerettem volna.

- Tudod kedvesem, – A szerető becézgetés még mindig forró érzelmeket csal a szívembe. Soha nem fogom megunni. – azt mondják az idősek, hogy a halálunk pillanatában leperegnek a szemünk előtt életünk legszebb emlékei. Ha ez igaz, akkor, azt hiszem, tudom, hogy én mit fogok látni.

Elmosolyodom. Nem hiszem, hogy valaha részem lesz olyan élményben, ami a tegnapihoz fogható. A szerelmes szíveink első egyesüléséhez. Az érintéseihez.

- Én is így érzek.

- Én nem az a típus vagyok, aki minden nap elmondja százszor, hogy szeret téged, Avalan. De szeretném, ha nem felejtenéd el soha. Fogom mondani, de nem fogom elhasználni ezt a szót, hogy soha ne érezzük, hogy kevés. Mert ha ez így folytatódik előbb vagy utóbb nem lesz kifejező.

Bólintok, bár nem értem teljesen, hogy mire gondol. Én őrült vágyat érzek, hogy minden második pillanatban a fülébe suttogjam. Hogy tudja, hogy el ne felejtse. Vajon valaha eljön az a pont, hogy úgy érzem, elégszer mondtam neki, hogy az méltó legyen az érzésekhez, amik a szívemben vannak? Nem hiszem.

- Reggeli?

Korgó gyomrom válaszol a kérdésére. Elmosolyodunk.

***

Reggeli alatt az jár a fejemben, amiről idefelé úton beszéltünk Ykessivel. Nem tudom, hogy miért szeretne beszélni vele Noara, és azt sem, hogy Ykessi szerint miért fog megkeresni engem is az ő öccse. Hiszen semmivel nem lett több a kapcsolatom az öccsével, csak azért, mert elfogadtam a szerelmet, amit Ykessi iránt érzek. Vagy igen? Éreznem kéne egy kötődést az ő irányába is?

Azt hiszem, még mindig sokat kell tanulnom a kapcsolatok világáról.

Alig pár perc múltán megjelenik gondolataim főszereplője, gratulál nekünk. A drága férjecskémnek igaza lett, tényleg beszélni óhajt velem. Összezavarodottan nézem Ykessi távozó alakját.

Nem értem. Hiszen nem egy friss pár vagyunk, akiknek áldásra lenne szüksége a másik fél hozzátartozójától.

Leül velem szemben, türelmesen várom, hogy elkezdje a mondandóját. Ykessire emlékeztet a kisugárzása, és ez rettenetesen zavarba hoz.

Először udvarias kérdésekkel kezd, mint hogy jól érzem e magamat itt, és, hogy sikerült e megszoknom a új környezetet. Célratörő válaszokkal nyugtatom meg. Eddig soha nem érdekelte, hogy jól vagyok e, nem értem, hogy most ez miért változott. Főleg, hogy most már itt van Ykessi is, ezért nem ő felel értem.

Soha nem tudtam kiigazodni ezen a férfin. Ykessi mellett mintha egy másik ember lenne, egy olyan ember, mint Ykessi maga, egy tündöklő, könnyed fénysugár. Viszont mikor nincs mellette Ykessi, egy szűkszavú, goromba jelenségnek ismertem meg.

- Igazából Ykessiről szerettem volna beszélgetni. – Végre a lényegre tér, én pedig bólintok. Nem értem a céljait, de ostoba nem vagyok, gondoltam, hogy a testvéréről szeretne beszélni. – Ő a legjobb barátom, a testvérem, a vérem és a legfontosabb ember számomra.

Újabb bólintással nyugtázom a szavait, de valamiért mintha egy vihar lobbanna a szívem mélyén. Mi ez az érzés? Ő gyanútlanul folytatja.

- Az évek során végignéztem, ahogy Ykessi mindent feláldoz a népéért, a szeretteiért. Ha valaki, ő megérdemli a boldogságot. – Elmosolyodik, bizakodva néz rám, de valamiért nem tudom viszonozni a mosolyát. Elbizonytalanodik, látom. – Nagyon örülök, hogy végre talált valakit, aki a társa lehet, és akit őszintén szerethet, és… viszont szereti.

Zavarba hoznak a szavai, képtelen vagyok ilyenről beszélni valakivel, akit alig ismerek. Bólintok, de még mindig nem tudok kinyögni egy szót sem. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, ezért erőt veszek magamon, és egy kényszeredett mosoly mellett válaszolok. Nem az ő lelki nyugalmáért teszem, hanem Ykessiért. Valamiért úgy érzem, hogy ez fontos lenne neki.

- Én is örülök.

- Én csak… nagyon féltem őt. Tudom milyen sebezhető, ha érzelmekről van szó. Nem szeretném, ha megsérülne. És azt sem, ha ön megsérülne, Avalan herceg.

- Kérlek, ne beszélj velem ezzel a túlzott udvariassággal. – Elmosolyodik, és átfogalmazva ismétli meg a mondat végét.

- És azt sem, ha te megsérülnél, Avalan. – Bólintok.

- Köszönöm az őszinteségedet Ydassir. Ezek után úgy érzem, hogy nekem is kötelességem őszintének lenni. Szeretnék jó viszonyt ápolni veled, de számomra még korai, hogy erről beszélgessünk. Úgy érzem, hogy szeretem a bátyádat, de nem tudom megígérni azt, amire vágysz. – Most ő bólint némán, én pedig folytatom. – Tudom, hogy te is tudod, hogy mi vagyok, és gondolom, a te kezed van abban is, hogy Ykessi rátalált a mágia összefonódásra abban a könyvben. – Büszke mosolya válasz a feltevésemre. – Pont ezek miatt tudnod kell, hogy nem tudok semmit ígérni. Ykessi tüze lehet, hogy megment a fagyosságtól, de nem tudhatjuk, hiszen erre még nem volt példa a történelmünk során. Nem tudom, meddig leszek képes emberi érzelmeket táplálni bárki vagy bármi iránt.

Döbbent csend követi a nyers őszinteségemet. Látom, ahogy elgondolkodik a szavaimon. Újra én szólalok meg.

- Kérlek, hagyj magamra, már nem szeretnék erről beszélgetni. – Szó nélkül engedelmeskedik udvariatlan kérésemnek. Egyedül maradok.

Dühös vagyok magamra és a bizonytalanságra, amit érzek a jövőmmel kapcsolatban. De tényleg a jövőm bizonytalansága az oka annak, amiket mondtam? Vagy csak felbosszantott, hogy kérdőre vonja a szerelmemet? Vagy az bosszantott fel, hogy a sok áldozatnak, amit Ykessi hozott a népéért, én is része vagyok? Nem, ennyire nem lehetek kicsinyes.

A gőzölgő tea jéggé fagy a csészémben.

Már magam sem tudom, hogy a mágiám uralhatatlan foszlányai kapnak újdonsült erőre a szívem bizonytalansága miatt, vagy én csináltam a néma dühömben. Valószínűleg a második. Vajon van különbség a kettő között?

Belép Ykessi, és jelenléte mint egy forró nyári zápor, elmossa a szívem kétségeit. Az iránta érzett szerelmem olyan erővel lobban fel mellkasomban, hogy megszédülök tőle.

- Nos, szépségem, Noara az áldását adta ránk. – Egy újabb becézés. Csókkal jutalmazom. Elhajolna, de még nem engedem, mohó csókom mindent el akar venni, amit ebben a pillanatban adni tud. Mintha megérezné zavaromat, átölel, közelebb húz magához, és megadja mindazt, amire szükségem van.

Lassan válunk el egymástól. Bárgyú mosollyal nézek fel rá, a szívembe beköltözik a mellette megismert boldogság. Futó aggodalom suhan át a gyönyörű szemeken.

- Baj van? Ydassir mondott valamit? – Megrázom a fejemet, őszintén válaszolok neki.

- Nem, nagyon kedves volt. Minden rendben, ne aggódj szerelmem. – Halkan suttogom az utolsó szót. Az arcomra simítja a kezét, és én szinte belebújok a tenyerébe, nagyon élvezem az érintést. Pár hosszú másodpercig némán élvezzük a pillanatot.

Mikor velem van, képtelen vagyok rossz dolgokra gondolni.

- Mit szeretnél ma csinálni? – Elmerengek kérdésén, majd elmosolyodom, mikor eszembe jut valami. Furcsa izgatottság járja át a testemet. Fogalmam sincs, ez miért nem jutott eszembe korábban.

- Úszni! – Csillogó szemekkel nézek fel rá. Egy pillanat erejéig gyereknek érzem magam. –  A mi birodalmunkban csak egy hónap van, mikor felolvadnak a folyók és a tavak, és olyankor is inkább a gyerekek szórakozása a fürdőzés.

Mosolyogva válaszol. Soha nem fogom megunni a mosolyát.

- Én is imádok úszni. – Apró puszit lehel az ajkaimra. Talán észre sem veszi. – És tudok is egy helyet, amit szívesen megmutatnék neked.

***

Egy fél óra múlva már úton is vagyunk. A város melletti erdőben indulunk el felfelé a hegyoldalon. A kezemet egy percre sem ereszti, az egész városon így vonultunk át. Valamiért engem sem zavart. Nálunk a házastársaknak is illetlen nyilvánosan érintkezni, de már megszoktam, hogy itt mások a szabályok. Túlságosan is örülök neki, hogy az egész világ láthatja, hogy ez a csodálatos férfi a férjem.

Egész úton beszélgetünk. Nagyon sokat mesél a gyerekkoráról, a szüleiről és Ylloról, hiszen őt még szinte egyáltalán nem ismerem. Én is mesélek neki, bár kevesebbet, hiszen sokkal kevesebb jó emlékem van a gyerekkoromról.

Arról is szó esik, hogy hogyan vált a hadsereg parancsnokává, bár elég kézenfekvő döntés volt, hiszen mindig a másodszülött vagy a legerősebb testvér vezeti a hadsereget, és ő mindkettő. Talán egyszer én is parancsnok lettem volna, ha nem jön ez a házasság, hiszen még az instabil mágiámmal is sokkal erősebb voltam, mint öcsém, és a taktikai érzékemmel sem voltak problémák. Egyszerűen fiatal voltam hozzá, és mielőtt megtörténhetett volna, ide kellett jönnöm.

Soha nem cserélném el ezt az életet arra.

Mesél a csatáiról és a sérüléseiről. Mikor szóba hozza, hogy azzal az olajjal szokta masszírozni a lábát, amit az éjjeliszekrényén tárol, érzem, hogy elpirulok az emlékképektől… hogy mi mire is használtuk. Én is elmesélem neki, hogy a belső combomon van egy seb, amit egy rémálmom során okoztam magamnak. Meglepődik, hogy még sosem vette észre. Én azon lepődnék meg, ha azokban a szenvedélytől túlfűtött pillanatokban észrevette volna.

Mire megérkezünk a célunkhoz, már magasan jár a nap az égen. Erős sugarai égetik a bőrömet. Ámulva nézek végig a tájon. Az erdővel körülölelt, rejtett vízesés egy kis tavacskába szélesedik ki, aminek vizéből egy vékony folyóként folytatja útját lefelé a hegyoldalon.

- Ez gyönyörű. – Csodálattal meghintett boldogsággal nézek fel rá. – Köszönöm, hogy elhoztál ide. – Az ujjai a hajamba kúsznak, a fejbőröm bizsereg az érzéstől.

- És a városiak ritkán jönnek ide, mert elég messze van, így nem kell félned, hogy valaki meglát. – Elérzékenyülök a tudattól, hogy még erre is gondolt. Tudja, hogy nálunk egyáltalán nem szokás a meztelenkedés semmilyen formája, így ennek megfelelően valóban kellemetlenül érezném magam, ha valaki látna. Rajta kívül.

- Köszönöm.

Pár perc múlva már a ruháinkat ledobva gázolunk a vízbe. Az égető napsugarak után kellemesen frissítő a langyos víz, bár most a fél kezemet odaadnám, hogy az otthoni jeges vizek habjaiban mártózhassak.

Ykessi előbb megunja az úszást, a tó partján lévő kőre fekszik ki sütkérezni. A lábait még mindig a vízbe lógatja, lassú mozdulatokkal kavargatja velük a vizet, miközben lehunyt szemmel élvezi a nap melegét. Én az ő látványát élvezem. A nap fényét mintha arra teremtették volna, hogy az ő barnás bőrét simogassa, a teste kecses izmai meg-megfeszülnek lábai játszadozó mozdulataitól. Lélegzetelállító.

Tudom, hogy nincs jogom a büszkeséghez, ami átjárja a szívemet a gondolattól, hogy az én férjem, hiszen nem önszántából választott engem. De mégis, ő az enyém lett, és ez már sosem lesz máshogy.

Nem tudom, hogy a nap melege éget vagy az iránta éledező vágy.

Lehunyom a szemeimet, és kieresztem az erőmet. Hihetetlenül jó érzés ekkora hatalom felett magabiztosan uralkodni. Ezt is neki köszönhetem. A víz jegessé hűl körülöttem, a tó fölött hópelyhek szállingóznak. A testemet átjárja az áhított hűvös érzés.

Mikor kinyitom a szemeimet, látom, hogy a könyökén támaszkodik, mosolyogva figyel. Nem tudom, hogy a mágiámat érezte meg, vagy azt, hogy lehűlt a víz a lábai körül. Nem is számít.

A hópelyhek a vállamat cirógatják. Hiányzott a közelségük, hiszen hosszú évekig az egyetlen vigaszomat képezték.

- Melegem volt. – Mosolyogva magyarázom, pedig tudom, hogy nincs szükség rá. Nem vont kérdőre, érzi ő is, hogy most teljesen az uralmam alatt van az erőm. Elé lépek a köldökömig érő vízben. – Nem hideg? – A lábaira nézek.

- Hideg, de jól esik. – A könyökén támaszkodik. A tekintete jobban éget, mint a koradélutáni nap sugarai.

- Fáj? – Az ujjaimat a vádlijára simítom a víz alatt. Alig érintem, cirógatom.

- Nem kifejezetten fáj, de jól esik neki a pihenés. – Finoman fogom meg az egyik lábának bokáját, kihúzom a vízből, talpát megtámasztom a hasamon. A körmeimet gyengéd szeretettel húzom végig bőrén, érzem, ahogy megborzong az érzéki kínzástól. Óvatosan masszírozom meg a kemény izmot, abban reménykedve, hogy megelőzhetem fájdalmát. Nem tudom, hogy melyikünk élvezi jobban, isteni érzés érinteni őt.

A szemeit lehunyva ejti hátra a fejét.

- Jól csinálom? – Halkan kérdezem, félek, hogy túl sok vagy túl kevés erőt viszek a mozdulataimba.

- Csodálatos érzés.

Felgyorsul a szívverésem. Tetszik neki.

Lassú mozdulatokkal engedem le a lábát, hogy felhúzzam helyette a másikat, és azzal is megismételjem a gyengéd kényeztetést. Egy pillanatra megakad a kezeim mozgása, mikor megpillantom a hasához simuló merevedését. Nincs az a hideg víz, ami megmentene a testemen végigszáguldó forróságtól. Azonnal reagál, sikít minden porcikám a rám törő elviselhetetlen sóvárgástól. Érzem, hogy kipirul az arcom.

Kényszerítem kezeimet, hogy folytassák a játszadozásukat a vádliján, de már elárultam magam. Engem néz, a szemeiben lángoló vágy tükörképe az enyémnek. Az ajkaimra harapok, incselkedve mosolyodom el.

Egyszerre érzem idegennek, és hihetetlenül ismerősnek, természetesnek a pajzán, játszadozó énemet, aki csak mellette létezik.

- Tényleg csodálatos érzés lehetett.

Az ajkain megjelenő szexi mosoly látványa elég lenne, hogy a gyönyörbe repítsen.

A pillanat töredéke alatt csúszik a kőről a vízbe, a kezét a derekamra simítja, és a következő másodpercben már én ülök ugyanazon a kősziklán. A lábaim közé lép, egymásnak feszülnek a vágytól merev részeink.

- Te beszélsz? – Az ajkaimba vigyorog, csókunk újra vad és követelőző. Az előző éjszaka gyengéden szerelmes érintéseit ismét éhes, sóvár mozdulatok veszik át. Imádom minden percét. Imádom mikor vad, mikor gyengéd, mikor szerelmes, mikor durva, mikor lassú, mikor heves.

Mintha víz alól jönnénk fel, úgy kapunk levegőért a csókunk után, mindketten a másik haját markoljuk, lábaimmal derekát ölelem.

Halkan, megadón sóhajt, a nyakamba temeti forró arcát. A lélegzetvételeinek cirógatása a mennybe repít.

- Pedig eldöntöttem, hogy mostantól türelmes leszek, és várok, hogy a szíveink is egymásra találjanak. – Rekedtes sóhajától összeszorul a szívem. – Meg tudsz nekem bocsátani, hogy nem vagyok képes erre, Avalan?

A kezeim közé veszem az arcát, mélyen a szemeibe nézek. Szeretem ezt a férfit.

- Azt hiszem, akkor nem tudnék, hogy képes lennél rá, szerelmem. – Elpirulva súgom az ajkaiba sóvárgó testem válaszát.