Elfordítom a tekintetemet, mikor ő is feláll. A testem még mindig fájón vágyódik utána, hiába józanított ki a valóság egy hideg pofonnal.

- Ha nem megy, hát nem megy. – A hangja könnyed mosolyt rejt, meglepettségemben felé sandítok. Miért veszi ilyen könnyen ezt? Hiszen kettőnk közül ő bírja nehezebben az ilyesmit, nem?

Tudom, hogy mással nem csinálná helyettem, hiszen a köztünk lévő kötelék nem is engedné, de akkor miért nem zavarja őt is úgy, mint engem? Talán ő nem élvezi úgy, mint én? Hiszen nincs tapasztalatom, fogalmam sincs, mit kéne tennem, hogy örömet szerezzek neki.

- Ykessi! De…

- Avalan, kérlek, próbálj meg bízni bennem. – Félbeszakítja kétkedő szavaimat. – Nem azért szeretlek, mert formás a feneked és kellően szűk a tested. – Érzem, hogy az arcom kipirul a nyers, szókimondó szavak hallatán. A szívem mintha a fülemben dübörögne. De akkor miért? Ha nem a szépségemért és a testemért? Hiszen még alig ismerjük egymást. –  Azért szeretlek, aki vagy, és ha úgy alakul, hogy egy időre meg kell próbálnunk nem szeretkezni, akkor nem fogunk. Mindent meg fogok oldani, hidd el! Tíz osztályt kell kijárnom. A mai eszemmel ez maximum egy hónap lesz. Az erőmet nem vesztettem el és tudom is uralni. A dühömet kell megtanulnom kordában tartani, hogy apa visszaadja az erőmet. Felnőtt férfiak vagyunk, és mielőtt eszedbe jutna ez az orbitális marhaság, nem fogok mások után rohanni, és még a nászéjszakánknál is jobban megsértesz, ha ezen fogsz őrlődni!

Nincs időm felfogni a szavait, halk kopogás zavarja meg a nyugalmunkat. Úgy látszik, a világ ma nem akar magunkra hagyni minket.

Felállok az ágyról, kapkodva szedem össze a földön elszórt ruhadarabjaimat, hogy jobb híján ezeket vegyem vissza. Miközben öltözöm, felidézem az előbb hallottakat. Egy hónap? Az nem is olyan sok. Ha valakiről, Ykessiről el tudom hinni, hogy megold mindent, és azt is, hogy kibírja azt az egy hónapot a testiség kényszerei nélkül… de vajon én is kibírom? Minden nap mellette aludni, érezni az illatát és a melegségét, érinteni, ölelni őt, de soha nem érezni azt a forróságot és kielégülést, amit most már tudom, hogy adni tud.

- Ez Yllo. Nem zavarna, ha nem lenne fontos, de ez itt nincs lezárva! Imádlak.

Elmosolyodom az aranyos, elhadart kifejezésen. Furcsa melegség járja át a testemet. Valamiért úgy érzem, hogy vele tényleg mindent megoldanánk.

Yllo és Ydessir lépnek a szobába, Ykessi mellett állva hallgatom az egyre furcsább híreket feltáró párbeszédet. Megszorítom Ykessi forró kezét, hogy tudja, itt vagyok mellette.

A történet végére ér Yllo, nehezemre esik megemészteni a hallottakat. A tudatot, hogy aki egész nap minket gyötört, nem is Anna volt, hanem egy mágiával irányított, erőszakkal meggyilkolt tűzföldi katona. Hogy tehet valaki ilyet? Erővel kitépni egy mágus aranymagját, soha életemben nem hallottam még hasonlót sem. Számtalan háborút vívtak népeink a történelmünk során, de ilyen mélyre még soha nem süllyedt senki közülünk. Vajon ki tette ezt a szörnyűséget, és miért? Vajon végig Ykessi eltávolítása volt a cél? Vagy csak információgyűjtés? Túl sok a megválaszolatlan kérdés, és tudom, hogy még egy darabig azok is maradnak. Bosszant a tudatlanság homálya.

Ydassir hangja töri meg a merengésünk feszült csendjét.

- Ezért hát felvetettem apámnak, hogy ez a legrosszabb pillanat, hogy megtanítsunk téged az önmérsékletre.

A hallott dolgok olyan mélyen sokkoltak, hogy egy röpke másodpercig azt is elfelejtettem, hogy Ykessit eltiltották a mágiahasználattól. Természetesen ezek az új információk mindent megváltoztatnak. A háború még mindig aktívan zajlik, csak a frontvonalak nyílt harcait színfalak mögötti játszadozások váltották fel. Hányingerem van attól a gyávaságtól, ami ilyesmire kényszerítette ellenségeinket.

- Anna talán már az ellenségeinknél van. Talán valaki beszivárgott Jégbirodalomba is, hogy elmondja, te elvesztetted az erődet. – Yllo szavai ismét elgondolkodtatnak. Ha megoldották a Tűzbirodalom főpapjának az elrablását, könnyen lehet, hogy nálunk is van egy kémük. Még akkor is, ha zárkózottabb, bizalmatlan nép vagyunk. Akkor viszont tenni fognak róla, hogy apám megtudja az ítéletet, miszerint Ykessit megfosztják az erejétől. –  Apa eleve elgondolkodott Avalan felvetésén, ahogy lefelé mentünk, el is mondta, hogy sokra becsüli, amiért egy ilyen okos fiút kapott az égiektől, mint te.

Lesütöm a szemeimet, nem tudom, hogy kéne reagálnom a bókra. Nem olyan közegben nőttem fel, ahol gyakori volt a pozitív megerősítés, nagyon új számomra az élmény, hogy egy család ilyen is lehet. Talán tényleg hihetem, hogy ez már az én családom is?

Ykessi magához húz, átkarolja az oldalamat, én pedig gondolkodás nélkül olvadok az ölelésébe.

- Hol van most apa?

- Előkészít egy hivatalos dokumentumot. Ott úgy fognak tudni róla, hogy sejtettük, hogy Anna nem az, akinek gondoltuk és Ykessi azért támadott rá, mert ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, de rosszul sült el és apa azért adta ki azt a buta törvényt, mert nem akarta, hogy tudják, hogy lelepleztük az összeesküvőket. Sajnálom testvér, hogy így alakult, és hazudnunk kell a szülőhazádnak, de jelenleg nincs más választásunk. Valami óriási készül, aminek ez az egész a része volt. Fogalmunk sincs, hogy ki vette el Scarlo aranymagját, de azt tudjuk az udvari mágustól, hogy ahhoz, hogy ilyen szinten lehessen valakit irányítani, nem szabad, hogy saját ereje legyen. De hatalmas energia kell valaki aranymagjának a kitépéséhez és az eleve halállal is jár. Hogy Anna ebben részes vagy áldozat, él-e még és hol van, nem tudjuk.

Bólintok, de mielőtt bármit is válaszolhatnék, Yllo lopja el a lehetőséget. Azt hiszem, talpraesettebbnek kell lennem, ha ebben a családban meg szeretném kapni a szót.

- És a helyzetre való tekintettel én hozom apánk kihirdetett újabb ítéletét. – A fáklyák ismét egységben lobbannak fel, Ykessi ujjai finoman mélyednek a derekam bőrébe. – Ydassir, második herceg. Visszakapod rangod a hadseregben és felfüggesztem az erőd ismételt tanulását! Cserébe se te, sem a férjed, sem az udvartartásod nem hagyhatjátok el a központi palotát, amíg a háború végére pont nem kerül! – Figyelem, ahogy Ydassir leveszi a karpereceket, Ykessi felém villantott vigyora és a futó csók, amit az ajkaimra lehel, nem rejtik el a pajzán gondolatait. Felgyorsul a szívverésem, de kényszerítem magamat, hogy ne engedjek a vágy kísértésének, amit feléleszt bennem. Tiszta fejjel kell gondolkodnom. – A feladatunk mostantól, Ykessi, hogy feltárjuk az összeesküvőket! Avalan, számíthatunk rád, ugye?

A gondolataimba mélyedek, lassú mozdulattal bólintok, mikor érzem, hogy mindhárman engem néznek. Ha jól értem, az égvilágon semmi nyom nincs, amin elindulhatnánk, hogy rájöjjünk, ki áll ezek mögött.

- És mi lenne, ha úgy tennénk, mintha nem lepleztük volna le a történteket? Mintha Annát még mindig életben tartaná a mágiájuk? Hátha elbízzák magukat, és elkövetnek egy hibát, mert azt hiszik, hogy sikerült Ykessit megfosztani a hatalmától. Ha Ykessiről lekerülnek az arany karperecek, akkor ha egy emberük is van az udvarban, tudni fogják, hogy elbukott a tervük, akármi is volt az pontosan. Ha új tervre kényszerítjük őket, fogalmunk sincs, hogy hol várjuk a következő támadást.

Yllo érti meg először, hogy mire gondolok, egy pillanatra elvigyorodik.

- Csalinak használnád az öcsémet? – Kicsit megszeppenek a szavaitól, még a levegő is bennem reked. Csak most döbbenek rá, hogy a tervem, amit a szokásos hideg logikám szült, mekkora veszélybe is sodorja Ykessit, hiszen ha támadás éri, amíg le nem tudja venni a karpereceket, addig kiszolgáltatott. Ráadásul magamra nézve sem jelent sok jót, mert az ő ereje nélkül én is sebezhetőbb vagyok. Nem is beszélve az erőm irányíthatatlan részének az irritáló morajlásáról. Ha lenne más ötletem, biztos nem ezt választanám.

Ykessi válaszol helyettem.

- Igaza van Avalannak. – Oldalra fordulok, a szemeiben most egy hadvezér eltökéltségét látom. Büszkeség járja át a szívemet, akaratlanul is elmosolyodom. Meg akarom csókolni. Egy pillanat erejéig mintha csak mi léteznénk, nem tudom megállni, hogy közelebb hajoljak hozzá.

- Majd én megvédelek. – Vigyorogva súgom az ajkaira, Ydassir kuncogása zökkent ki a kettőnk kis világából. Ykessi ajkain is mosoly játszik, de visszatereli témát a hivatalos mederbe.

- Hányan tudják eddig, hogy mi történt Anna testével?

- A családunkon kívül csak az egyik orvos és az udvari mágus, aki feloldotta a mágiát. Apánk megtiltotta mindkettejüknek, hogy beszéljenek a történtekről, amíg el nem döntjük, hogy miként hozzuk nyilvánosságra. – Yllo válaszol, Ykessivel egyszerre bólintunk. Előrelátó, bölcs döntés volt, jó eséllyel királyi parancs ellenében nem támad kedvük pletykálni a látottakról. Ha ez tényleg így van, a titkunk jó eséllyel még mindig titok.

- És mi legyen a Jégbirodalomnak szóló dokumentummal? – Yllo rám nézve teszi fel a kérdést. Mindketten tudjuk a helyes választ, de mégis megadja a lehetőséget, hogy kivegyem a részemet a döntésnek ezen részéből, és ezt nagyra becsülöm.

- Túl kockázatos, nem tudhatjuk, hogy kinek a kezébe juthatna el az üzenet, ha pedig az egyikünk vinné, az keltene gyanakvást. – Bólint. – Apám rideg következetességgel irányít ugyan, de nem fog elhamarkodott döntést hozni. Ha meghallja, hogy Ykessit megfosztották az erejétől, várni fog néhány hetet, és ha addig nem kap hírt arról, hogy a törvény módosítva lett, követet fog küldeni, hogy hazahívjon, és megtárgyaljuk a békeszerződés jövőjét. Ha erre sor kerül, akkor haza tudok menni anélkül, hogy ezzel gyanakvást ébresztenénk az ellenségeinkben, és elmondani apámnak a történteket. – Összeszorul a szívem a gondolattól, hogy elszakadjak Ykessitől, akár arra a néhány napra is, de nincs más választásom. Senkiben nem bízhatunk, főleg úgy, hogy az ismerős arcok is lehetnek irányított bábok.

Ykessi gondterhelten simítja hátra az arcába omló, gyönyörű, barna tincseket. Egy pillanatra elidőzik rajta a tekintetem.

- Túl veszélyes egyedül odamenned! – Összeszűkülnek a szemeim. Ő mondja, hogy túl veszélyes??? Hiszen biztosan még azt sem tudjuk, hogy a Jégbirodalomba is beférkőztek e az ellenségeink. A Tűzbirodalomról sajnos ezt már tudjuk. Ő sokkal nagyobb veszélyben lesz, mint én.

- Nem én leszek az, akinek el van fojtva az ereje. – Elillan a felháborodottságom, mikor meglátom az érzelmek csillogását a tekintetében. Ugyanazt a félelmet érzi, mint én. Ezerszer inkább sodornánk önmagunkat veszélybe, mint a másikat. Az arcára simítom a kezemet. – Ne aggódj szerelmem, apámat ismerve jó eséllyel a bátyámat küldi értem, mert ő az egyetlen ember a családban, aki tud hatni rám. Ha tényleg így lesz, benne megbízom annyira, hogy elmondjam neki a történteket, és akkor elmennem sem kell.

Néma puszit nyom a homlokomra, lehunyt szemmel élvezem a gyengéd érintést.

Csend ereszkedik a szobára. Mindent megbeszéltünk, innentől jön a nehéz rész. A kétségek közötti várakozás. Egyáltalán nem biztos, hogy az ellenségeink valóban hibázni fognak csak amiatt, mert azt hiszik, hogy legyengült a helyzetünk. Még az sem biztos, hogy a tervük része volt, hogy Ykessit megfosszák az erejétől, lehet, hogy a bábot csak kémnek küldték, hogy fényt derítsenek a kapcsolatunk részleteire. Lehet, hogy mindez hiábavaló, de a kényszer nagy úr.

Már csak egy valami van hátra. Ydassir némán emeli fel a karperceket, amiket az imént vett le Ykessiről, a kezébe nyomja őket.

- Ha ő rakja fel magának, bármikor le tudja szedni, ugye? – Néma bólintás a válasz a kérdésemre. Ykessi szó nélkül rakja magára a karpereceket, a szobában mintha már ennyitől hűvösebb lenne. Sajnos, ha biztosra akarunk menni, nem kockáztathatjuk meg, hogy bármikor levegye a karpereceket, hiszen a mágiáját érezni is lehet. Szerencsére a szobát jelenleg Ydassir mágiája öleli, ezért az elmúlt percekben valószínűleg ez elnyomta Ykessi nyugalomban lévő erejének a meleg kisugárzását. A torkom összeszorul a gondolattól, hogy jó eséllyel hetekig ez vár ránk.

***

Tíz nap telt el.

Az első pár nap feszültsége enyhült, mikor rájöttünk, hogy úgy fest, nem vár ránk minden bokorban egy áruló bérgyilkos. A hétköznapjaink csendes nyugalomban telnek. Sokat beszélgettem Ylloval, mesélt a gyerekkorukról és a volt szerelméről. Elképzelni sem tudom, hogy mit érezhetett, mikor elveszítette, és ettől még jobban úgy érzem, hogy minden percet meg kell becsülnöm, amit Ykessivel tölthetek.

Pár nappal utánunk Noara és népünk tagjai közül még néhányan csatlakoztak hozzánk a központi palotában. Természetesen ők nem tudnak Anna eltűnésének a részleteiről, még Noara sem. Gyűlölök hazudni neki, de minél többen tudnak egy titkot, annál kevésbé nevezhető titoknak. Noara volt olyan kedves, hogy elhozta a ruhatáram felét, bár titokban azóta jópár ruhadarabomon kiélte a kreativitását, hogy Ykessi kedvére tegyen vele. Most is egy fehér zekéből varrt mellényben ülök, egy laza, buggyos, piros tűzföldi nadrággal párosítva. Az első napokban nem volt ruhám, ezért Ykessi hozatott szolidabb tűzföldi ruhákat, hogy legyen mit hordanom. Néhány darabot annyira megkedveltem, hogy azóta is hordom őket. Hangosan sosem mondanám ki, de a buggyos nadrág már akkor megtetszett, mikor Annán – illetve Anna testén – láttam.

Élvezem az arcomon a szél érintését, elűzi a késődélutáni nap sugarainak melegét. A palota parkosított kertjében ülök a fűben, az ölemben vörösesbarna hajtincsek zuhataga között fekszik Ykessi. Az ujjaim öntudatlanuk cirógatják a homlokán a kört, ahol a napjele szokott lenni. Most semmi nem töri meg a barna, bársonyos bőr egységét, hiszen még mindig rajta vannak az arany karperecek. Ydassir velem szemben ül, egy fának támasztja a hátát és szokásához híven hivatalos papírok tömege veszi körül, ezekben van elmerülve. Ykessit elárasztották egy tucat könyvvel, amit az eredeti ítélet szerint kellett volna újra átnyálaznia, ezeknek az egyikét bújja, nem éppen töretlen figyelemmel. Az én olvasmányom sokkal érdekesebb, mint az övé. Noara apja fontos szerepet tölt be a Jégbirodalom tudományos életében, így lánya folyamatos unszolására nem túl törvényesen, de ki tudta csempészni az elátkozottakról szóló tanulmányok egyik kötetét.

Sokat időt töltünk hármasban, Yllonak több elfoglaltsága van, de néha ő is, néha pedig Noara is csatlakozik hozzánk. Ydassirhoz is sikerült közelebb kerülnöm az elmúlt napok nyugalmában.

Megérzem magamon Ykessi futó tekintetét, nem sokkal később az ujjai érintése követi. Végtelenül gyengéden simítja végig az arcomat. Az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, hogy Ykessinek tényleg igaza volt. A szerelmünk sokkal több, mint az a testiség, aminek én gondoltam. A pillantásai, a futó érintései és a figyelme a világot jelentik számomra. Persze vannak pillanatok, mikor megőrülök a vágytól, hogy közelebb legyek hozzá, de a hétköznapok folyamatos együttléte sokkal mélyebbé tette a kapcsolatunkat. Azt hittem, hogy soha nem fogom közelebb érezni magamat hozzá, mint a szeretkezés pillanataiban, de tévedtem. A valódi közelség azokban az apróságokban rejlik, amiket az elmúlt napokban tanultam róla. Hogy a jobb oldalára fordulva szeret aludni. Hogy van egy jellegzetes mosolya, amit az étel első falatjának megízlelése után visel. Hogy mindig a bal kezével simítja hátra a haját. Hogy mikor kezdi megunni a könyvet, amit olvas, összeráncolja a homlokát. Lenézek rá. Most is épp ezt teszi. Elmosolyodom. Három… kettő… egy…

- Te mit olvasol? – A szívem összes szeretetével nézek rá. Az ujjaim azóta már nem a homlokát cirógatják, hanem az egyik barna tincsecskével játszadoznak. 

- Titkos tanulmányokat az elátkozottakról. – Két tekintetet érzek magamon, azt hiszem sikerült felkeltenem az érdeklődéseket. Elmosolyodom, mielőtt rákérdezhetnének, válaszolok. – Noara apja csempészte ki nekem a könyvtárunk tiltott részlegéből. – Magamban hozzáteszem, hogy a tiltott részleg nekem amúgy sem lenne tiltott, hiszen a királyi család tagja vagyok. Viszont a palotából még én sem vihetném ki.

- Annyira titkos, hogy nekünk sem mondod el? – Ykessi tekintetében gyermeki csintalanság csillog, de tudom, hogy a kérdése komolyabb, mint amilyennek látszik. A hajával játszadozó ujjaim most a szétnyíló mellényéből kilógó mellkasára csúsznak, gyengéden érintik a körmeim. Szeretem, hogy megborzong, mikor ezt csinálom.

- Előtted nincsenek titkaim. – Egy pillanatig engedem, hogy elmerüljünk egymás tekintetében, majd elszakítom magamat, és kicsit tárgyilagosabb hangon folytatom. – Igazából még nagy újdonságot nem olvastam. A lényeg annyi, hogy gyakorlatilag megölhetetlen vagyok, szóval sajnálom, de rajtad ragadtam. – A nevetése zene füleimnek. A napokban sokat nevettünk együtt, már hozzá kellett volna szoknom, de nem tudok. Még mindig minden alkalommal felgyorsul a szívverésem, ha hallhatom, láthatom ezt a csodát. Olyan, mint a napsugarak.

- Megölhetetlen? – Ydassir meglepett hangjára felnézek és bólintok. Vártam, hogy az egyikük rákérdez.

- Igen. Az elátkozottak ereje irányítja az erőnk egy részét, ez védi ki azokat az ellenünk irányult támadásokat, amik életveszélyesek lennének. Már én is tapasztaltam, mikor lőttek rám vagy mikor Ykessi ereje kitört, és nem volt időm pajzsot emelni. Az elátkozottak legnagyobb félelme az őrület volt, ezért sokan próbáltak végezni magukkal mérgekkel, de az erejük nem engedte nekik, a méreg megfagyott a gyomrukban és egyszerűen kiürült a testükből. Azt írják, hogy számtalan fegyver készült, hogy még az őrület előtt végezhessenek az elátkozottakkal, de ezeknek a sikerességét nem részletezik. Az egyetlen megoldás, amit írnak az az, hogy el kell érni, hogy egy olyan helyen érje el őket a fagyosság, ahol a lehető legkevesebb embernek árthatnak… vagy ahogy a háborúk esetén történt a lehető legtöbb ellenségnek.

- Ez szörnyű. – Bólintok Ydassir szörnyülködésére. Nem véletlenül remélték a népünk tagjai, hogy eltűntek az elátkozottak a vérvonalakból, még akkor is, ha ezzel a legerősebb harcosainkról mondtak le.

- Igen. De biztos vagyok benne, hogy az őseim kísérletei között nem szerepelt az, hogy össze kell házasodni egy erős tűzföldi harcossal. – Vigyorogva nézek le Ykessire, gyengéd cirógatással próbálom eloszlatni a felhőket a gondolatai körül.

Egy küldönc érkezése zavarja meg a beszélgetésünket. Tisztelettudóan meghajol. Ykessi felül az ölemből, Ydassir is leteszi a hivatalos iratokat.

- A Jégbirodalom hercege érkezett látogatóba az uralkodó parancsára. Kéri, hogy fogadják őt. – Felcsillanó tekintetem találkozik Ykessiével. A bátyám! Hát tényleg őt küldte az apám. Ha minden úgy alakul, ahogy terveztük, még hazamennem sem kell.

- Köszönjük. Máris indulunk a bátyám fogadására. – Mielőtt elindulhatnék, a küldönc bizonytalan válasza állít meg.

- Úgy hiszem az öccse az. Ariwis herceg. – Ledermedek a mozdulataimban, nem tudom, miért, a hátamon egy megmagyarázhatatlan hideg borzongás fut végig. Az öcsémmel teljesen átlagos, semleges a kapcsolatom. Szinte nem is ismerem őt. A bátyámmal mindig összekötött a politika, az ország vezetéséhez kapcsolódó dolgok és a mágiánk iránti érdeklődés, ha családi szeretet nem is. Az öcsénk mindig magának való volt. Persze ez a mi népünknél nem kirívó.

- Értem, köszönöm.

Elindulunk befelé, abban a pillanatban, amint hármasban maradunk, Ydassir türelmetlenül töri meg a csendet.

- Ez mit jelent? Miért az öcsédet küldte apád? Hiszen azt mondtad, hogy a bátyádat fogja.

- Nem tudom. De nem szoktam ekkorát tévedni. Rossz előérzetem van. – És ha még be sem teljesül a rossz előérzet, ez akkor is rossz hír. Ha tényleg az öcsémet küldte, akkor muszáj lesz hazamennem, mert rá semmilyen üzenetet nem bíznék. – Megengeditek, hogy egyedül beszéljek vele? – Már látom, ahogy Ykessi szólásra nyitná a száját, mosolyogva fűzöm össze az ujjainkat. – Épp most tisztáztuk, hogy milyen nehéz ártani nekem.

Halkan sóhajt, de végül bólint. Amúgy sem akarnám, hogy Ykessi sok ideig legyen egy olyan jégföldi közelében az ereje nélkül, akiben nem bízom meg. A jég mágiájával nagyon alattomos módon lehet emberekkel végezni. Az öcsém nem erős, de a királyi háznak megfelelő képzést kapott az erejéhez.

A bemutatkozások és udvarias üdvözlések után bevezetem az öcsémet egy kis terembe. Látom a tekintetén, hogy némán becsmérli a vállaimat kivillantó mellényt, amit viselek. Ha nem zavart volna meg a váratlan fordulat, hogy nem a bátyám érkezett, valószínűleg lett volna elég lélekjelenlétem átöltözni.

Egy asztal két ellentétes oldalán állunk, egyikünk sem ül le. Az asztalra csúsztat egy összetekert iratot, rajta díszeleg apánk pecsétje. Felemelem, az ujjaim finom mozdulatára elpárolog a jégdarab, amibe a pecsétet nyomták. Az arcom rezzenéstelen marad, pedig már tudom, hogy nem az apám mágiája pecsételte le az iratot. Hamis.

A kézírása hibátlanul utánozza apámét, a levélben pontosan az áll, amire tőle számítottam. Célratörő utasítás. Hazarendel. Nagyon ügyes hamisítvány, de az. Miért? Ariwis benne lenne ebben az egészben? Azt nem hiszem, akármilyen erős bennem a gyanakvás, akkor sem nézem ki belőle. Őt is átverték volna? De akkor nyitott marad a kérdés, hogy miért őt küldte az apánk. Ha a bátyám nem ér rá, akkor is sok megbízhatóbb ember lett volna a feladatra.

Leteszem a papírt. Bólintok.

- Számítottam rá, hogy a férjemmel történteknek ez lesz a következménye. – Most ő bólint. Látom, hogy kérdezni akar valamit, de nehezen veszi rá magát. A szemeiben csillogó tartózkodásból arra is rájövök, hogy min gondolkozik. – Azt akarod kérdezni, hogy tényleg elátkozott vagyok e? – Gondolom összezavarta, hogy a pletykák szerint az elátkozottak jelét viselem, most pedig semmit nem lát az arcomon. Ykessi mágiájának elfojtása miatt még a narancsos jelek sem díszítik.

- Csak kíváncsi voltam, hogy pletyka e vagy igazság. – Elmosolyodom. Egy pillanat erejéig bűntudatot érzek, hogy alapból gyanakvással a szívemben köszöntettem őt. Most először látom a tizennyolc éves kíváncsi kölyöknek, akinek mindig látnom kéne. Valószínűleg fogalma sem volt, hogy az irat hamis. Sajnos ez több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

- Igaz. – Megkerülöm az asztalt, hogy mellé lépjek, a vállára teszem a kezemet. Látom, ahogy megfeszül az érintéstől. Régen én is pont így reagáltam volna erre. – De nem kell félned, még nagyon messze állok az őrülettől. – Nagy szemekkel néz rám és bólint. – Viszont a levélen, amit nekem hoztál hamis pecsét volt. Szóval szeretném, ha mindent elmondanál arról, hogy kitől kaptad, hogy megtudhassam.

A tekintetében átfutó irritáltságot szinte nyomban eltünteti. Ha nem tanultam volna meg jobban olvasni változékony, lobbanó érzelmeket a tűzföldiek arcán, talán észre sem vettem volna a pillanatnyi megcsillanást.

Hátrébb lépek, de késő. A mellkasom közepe felé irányuló tőrt az elátkozottak jege állítja meg az utolsó pillanatban. Szegény ostoba gyerek. Fogalma sincs az elátkozottak erejéről, és meg akar ölni egyet. A tekintetünk találkozik, nem látok döbbenetet az övében, és ez megrémiszt. Nem lepődött meg azon, hogy a pajzsom kivédte a támadását. De akkor miért? A tűszúrásnyi fájdalmat a mellkasom bőrén szinte észre sem veszem. Lenézek. Tágra nyílnak a szemeim, mikor látom a nyelénél fogva a pajzsomba fagyott tőr élét megnyúlni. Leomlik a tőr körül a jegem, megmarkolom, de nem mozdul. Nem értem, hiszen nem is szúr mélyre, épphogy csak a hegye érint.

- Mit jelentsen ez? – A kezem dühösen mozdul, de mikor a mágiámat hívnám elő, hogy börtönbe zárjam támadómat, semmi nem történik. – Mi tettél?

Elmosolyodik, majd halkan felnevet. Már nem próbálja meg elrejteni a tekintetében a kárörvendést, és felfogom. A tőr nyele egyre fényesebb, ahogy a mágia, amit belőlem szív ki, megtölti erővel. Olvastam erről. Széttépem a mellkasom fölött a mellényt, látom, ahogy a kés hegye és a bőröm találkozásának pontján pókháló szerű jégseb terjed szét a bőrömön.

Térdre rogyok a gyengeségtől, ami átjárja a testemet.

- Megőrültél? Tudod, mi lesz a vége, ha ezt csinálod! Tudod mi lesz a vége, ha kimeríted az erőmet! Téged foglak először meggyilkolni az őrületemben.

A kétségbeesés szinte fojtogat. Ykessi! Ykessi mágiája megállíthatja! Felállnék, de rá kell jönnöm, hogy a lábaimat vastag jégbörtön tartja fogva.

- Engedj Ariwis! Meg akarsz halni?!

- Én nem fogok meghalni. Azt hiszed olyan okos vagy, de azt sem tudod, hogy a jégbirodalmi katonák úgy védekeztek a háborúkban a fagyosságot elérő társaik ellen, hogy jégbörtönbe fagyasztották magukat? – Tágra nyílnak a szemeim. Nem tudtam. Ezt hogy nem tudtam? – Csak azokat fogod meggyilkolni, akiknek érzed a melegét. – Felnevet. – A Tűzbirodalom fővárosában! Én pedig kihúzom majd a fagyott testedből a tőrt és az ellopott mágiád segítségével befejezem, amit elkezdtél.

Egyre gyengébb mozdulatokkal próbálom elszakítani magamtól a tőrt, de hiába. A vállaimon jégfehér kígyóként kúsznak végig az elátkozottak jelei, ahogy elhagy az erőm. Nem! Nem lehet így vége! Ykessi! Nem kényszeríthetem arra, hogy megöljön, hogy védje a családját. Belehalna. Megtenné, de belehalna. Ha hatalmamban állna véget vetni az életemnek, megtenném.

Valahogy jeleznem kell neki!

Jéghideg könnycseppek folynak az arcomon. A tőrt szorító kezemen meglátom a házasságunk jelét, ami mostanra az egyik kedvenc része lett a testemnek. Nem gondolkozom, teljes erővel szorítom meg a megjelölt kezemmel a tőr élét. A felhasadó bőrömből vörös vér csepeg a padlóra, és megtörténik, amire vártam. A tiltott ereklye, ami magába szipolyoz minden mágiát, nem kíméli a szent kötelékünket sem. A piros jel lassan kúszik bele, zsibbasztó ürességet hagyva maga után. A kötelék megbomlását neki is éreznie kell.

Nem tudom megszólalni. Képtelen vagyok akárcsak átgondolni, hogy mit jelent mindez. Jelenleg borzalmasan sötétnek látom a jövőt.
- És mi lesz a háborúval? – hallom meg egyetlen szerelmem halk hangját. – Alig pár hete még harcokat vívtunk a frontvonalakon. Ykessi majdnem belehalt, hogy minél kevesebb katonának kelljen az életét kockáztatnia. Nem tudhatjuk, hogy az eddigi vereségeik mennyire tántorították el az ellenfeleinket. – Hatalmasat dobban a szívem és büszkén fordulok Yllo felé. Szinte beszél hozzá a tekintetem. Látod, testvérem, milyen dicső férjem van? Mosolyom szélesebbé válik, ahogy meglátom, hogy Ydassir szemeiben is büszkeség csillog.
- A Tűzbirodalom hadseregének ereje nem egy ember erejében rejlik. – Apám megfontolt szavai arról árulkodnak, amit korábban mondott. Úgy kezeli a felvetést, mintha valamelyik vér szerinti fiától jött volna. – És a legutóbbi elsöprő győzelem óta csend van a frontvonalakon.
- De hiszen még egy erősebb emberüket sem küldték csatába. Nem fognak ilyen könnyen lemondani a bosszúról. Ez a döntés nem csak a Tűzbirodalom, de a Jégbirodalom helyzetét is gyengíti a háborúban. – Apám felsóhajt. Tudom, gondolkodnia kell. Át kell gondolnia mindent és bölcs döntést kell hoznia. Nem gondolta teljesen végig, hogy mit jelent az, ha engem megfoszt az erőmtől. Nem hagyhatja megtorlatlanul azt, amit tettem, de nem léphet ekkorát vissza. Ydassir és Yllo dicső harcosok, de a nyomomba sem érnek, hiszen én vagyok megjelölve.
- Igazad van. Ha a háborús helyzet úgy kívánja, lehet, hogy felülbírálom a döntésemet. Emiatt viszont arra kérlek titeket, hogy az elkövetkezendő heteket töltsétek itt. – Nyugalom járja át a szívem. A családommal lehetek és a szerelmem is itt van végre. Talán ebben a nehéz helyzetben végre sikerül beilleszkednie? Elfogadnia, hogy a tűzföldi királyi család része?
- Köszönöm, felség.
- Most mindenki menjen aludni. Fárasztó egy öregembernek a saját fia felett ítélkezni. A szolgálók már előkészítették a szobáitokat.

***

Alig telik el fél óra, és kettesben vagyunk ismét. A gondolataimba temetkezem. Tudom, mindenki ezt teszi most. De az zavar, hogy nincs ellettem, hiszen ő a fotelban ül.
- Avalan, nem ülsz mellém? – kérdezem, de sokáig nem felel. – Kincsem!
- Tessék? – sóhajtva állok fel és megsimogatom az arcát.
- Azt kérdeztem, hogy biztosan nem gond e, ha ez lesz a te szobád is az itt tartózkodásunk alatt – füllentem, mert ezt is akartam kérdezni, de… na. - Nálunk az a szokás, hogy a házastársak egy szobán osztoznak, de megkérhetem, hogy készítsenek elő neked egy vendégszobát.
- Ha nem zavarok, szívesen aludnék veled. – Gyengén csókolom, mert már most érzem, hogy valami nincs vele rendben.
- Te soha nem zavarnál, szerelmem. – A csend idilli, mégis megtöröm, ahogy elmesélem neki, hogy mi a fekete folt a falon. Mosolyog is kicsit, de semmi nem az igazi. Ki kell ugrasztanom a nyulat a bokorból. Ezért csábítom szexre. Tudom, hogy nem fog menni neki, és be is igazolódik a sejtésem. Talán használni nem tudom az erőmet, de érzem, hogy az övé nincs rendben. Tudom, hiányzik az erejének az enyém. Az ő jegének kordában tartásához kell az én tüzem ereje.
- Ezek a dolgok… nem fognak menni – mondja, mikor már kiszállt mellőlem a kádból. Sóhajtva emelkedem fel én is, magam köré csavarva a köntösömet. Tudom, hogy retten. Talán ennyire nem bízik bennem ismét?
- Ha nem megy, hát nem megy – mosolygok rá.
- Ykessi! De… - Nem hagyom, hogy befejezze a kétségeit. Tudom, neki könnyebb lenne kimondani, de én sem vagyok szent. Képtelen lennék az ő terheit is cipelni a sajátjaim mellett.
- Avalan, kérlek, próbálj meg bízni bennem. Nem azért szeretlek, mert formás a feneked és kellően szűk a tested. Azért szeretlek, aki vagy, és ha úgy alakul, hogy egy időre meg kell próbálnunk nem szeretkezni, akkor nem fogunk. Mindent meg fogok oldani, hidd el! Tíz osztályt kell kijárnom. A mai eszemmel ez maximum egy hónap lesz. Az erőmet nem vesztettem el és tudom is uralni. A dühömet kell megtanulnom kordában tartani, hogy apa visszaadja az erőmet. Felnőtt férfiak vagyunk, és mielőtt eszedbe jutna ez az orbitális marhaság, nem fogok mások után rohanni, és még a nászéjszakánknál is jobban megsértesz, ha ezen fogsz őrlődni! – jelentem ki, és az ajkaira hajolok. Gyors puszi csak, nem is lehetne több, hiszen mielőtt válaszolhatna, kopogás szakítja meg a magányunkat.

Három kopogás.

Egy kopogás.

Három kopogás.
- Ez Yllo – mondom, és gyorsan magamra kapom a ruháimat, ahogy ő is. Örülnék, ha folytathatnánk a beszélgetést, de most nem tudjuk. – Nem zavarna, ha nem lenne fontos, de ez itt nincs lezárva! – nézek rá. – Imádlak – súgom, és az ajtóhoz lépve kitárom, hiszen ekkorra már mindketten illendően fel vagyunk öltözve.
- Sajnálom, öcsém, de ez nem tűr halasztást! – mondja, és belép, ekkor látom meg mögötte Ydassirt. Ő is bejön, majd bezárja az ajtót. Nem mulasztom el a kézmozdulatot, amivel hangszigeteltté teszi a szobát. – Baj van.
- Apa? Anya? – kérdezem riadtan, de visszalépek szerelmem mellé és megfogom a kezét.
- Nem. Anna – mondja Yllo. Szemének villanásából tudom, hogy maradjak csendben. – Eltűnt.
- Hogy… mi? – kérdezem döbbenten.
- Ismered Scarlót? – kérdezi Ydassir. Bólintok.
- Persze, a lovaskatonák egyik parancsnoka, alattam dolgozik, hogyne ismerném. Anna szeretője volt pár évig, egy felfuvalkodott hólyag, utálom.
- Így igaz - bólint Yllo. – Miután ti elmentetek, apa és én meg akartuk nézni Annát. Hátha felébred és mond valamit, vagy csak… bármiért. De apának furcsa volt Anna teste. Azt mondta, hogy Anna is a tűz erejéből táplálkozik, nem lett volna szabad ennyire megsebződnie, még akkor sem, ha a te erőddel állt szemben. Az egyik udvari mágust hívta, ő oldott fel egy varázslatot, ami Anna testén volt – mondja Yllo. – De az, aki lent feküdt az orvosokkal, az nem Anna volt!
- Hogy mi van? – kérdezem döbbenten. Szinte fel sem fogom a szavait. – Látnom kell, és…
- Felesleges.
- Mi az, hogy felesleges, Yllo?! Látnom kell, hogy…
- Ahogy az udvari mágus feloldotta a varázslatot, nem sokkal utána Scarlo teste egyszerűen elporladt. Láttuk néhányan, hogy ő volt az, de halott volt már. Csak a mágia tartotta életben, és a te jeged, Avalan! – néz Yllo a férjemre.
- Várj már... Scarlo is a tűz erejéből táplálkozik, ő…őt sem tudtam volna…
- Nem volt meg az aranymagja. – Az aranymag. Az aranymag, ami megkülönböztet minket az átlagos emberektől. Mindenkinek van, aki képes varázslatot használni, legyen az tűz vagy jég. Olyan, mint egy második szív. – Csak egy egyszerű halandó volt. Azért voltál képes elporlasztani őt – mondja Yllo.
- De akkor is… én megöltem valakit? – pillantok fel összetörten. – Ha Scarlo, ha Anna…
- Hagyd már, hogy végigmondjam! – dörren rám Yllo hangja. – Miután feloldottuk a mágiát és mielőtt elporladt, annyit még tudott mondani, hogy el fogunk bukni, mert elárultak minket. A mágia, amit használtak rajta, hogy Anna testét viselje, olyan szintű volt, ami képes volt egy ideig még életben tartani. De az, aki elment hozzátok, eleve nem Anna volt és akkor már egy ideje nem is volt életben. És ami a nagyobb baj, hogy fogalmunk sincs, hogy az eredeti Anna most hol van – sóhajtja Yllo.
- Ezért hát felvetettem apámnak, hogy ez a legrosszabb pillanat, hogy megtanítsunk téged az önmérsékletre – veszi át a szót Ydassir.
- Anna talán már az ellenségeinknél van. Talán valaki beszivárgott Jégbirodalomba is, hogy elmondja, te elvesztetted az erődet. Apa eleve elgondolkodott Avalan felvetésén, ahogy lefelé mentünk, el is mondta, hogy sokra becsüli, amiért egy ilyen okos fiút kapott az égiektől, mint te – néz Yllo őszinte mosollyal Avalanra, és ez nekem is végre mosolyt csal az arcomra.
- Hol van most apa? – kérdezem, miután átöleltem az én szépségemet.
- Előkészít egy hivatalos dokumentumot. Ott úgy fognak tudni róla, hogy sejtettük, hogy Anna nem az, akinek gondoltuk és Ykessi azért támadott rá, mert ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, de rosszul sült el és apa azért adta ki azt a buta törvényt, mert nem akarta, hogy tudják, hogy lelepleztük az összeesküvőket – mondja Ydassir. – Sajnálom testvér, hogy így alakult, és hazudnunk kell a szülőhazádnak, de jelenleg nincs más választásunk – pillant ismét Avalanra, először hívva testvérnek, ami hatalmasat dobbant a szívemen. - Valami óriási készül, aminek ez az egész a része volt. Fogalmunk sincs, hogy ki vette el Scarlo aranymagját, de azt tudjuk az udvari mágustól, hogy ahhoz, hogy ilyen szinten lehessen valakit irányítani, nem szabad, hogy saját ereje legyen. De hatalmas energia kell valaki aranymagjának a kitépéséhez és az eleve halállal is jár. Hogy Anna ebben részes vagy áldozat, él-e még és hol van, nem tudjuk – sorolja Ydassir.
- És a helyzetre való tekintettel én hozom apánk kihirdetett újabb ítéletét. – Yllo hangjára a szobámban levő fáklya lángolni kezd. – Ydassir, második herceg. Visszakapod rangod a hadseregben és felfüggesztem az erőd ismételt tanulását! – dörren a hangja. Ydassir lép elém, így felé tartom a kezeimet. Csak ő veheti le a karkötőt, hiszen a bilincset ő helyezte fel. – Cserébe se te, sem a férjed, sem az udvartartásod nem hagyhatjátok el a központi palotát, amíg a háború végére pont nem kerül! – dörren testvérem hangja, miközben öcsém lepattintja a csuklóimról a béklyókat. Ahogy a második is lepattan, az erőm szinte végigszáguld a testemen, de nem törik ki ismét. Csendben éled újjá minden porcikám, és vigyorogva fordulok Avalan felé, gyors csókot adva neki, hogy aztán ismét Yllóra figyeljek. – A feladatunk mostantól, Ykessi, hogy feltárjuk az összeesküvőket! Avalan, számíthatunk rád, ugye? – kérdezi Yllo.

- Te is tudod, hogy nem tehetem meg. – Gyengéd érintése csak újabb könnyeket csal a szemembe.

- De miért? – A szívem mélyén tudom a választ.

- Talán egy pár napig vagy hétig örülnék, amiért elkerültem a felelősségre vonást és veled lehetek. De nem kellene sok idő, és meggyűlölnélek azért, ami történt, és azért, mert hagytam magam rábeszélni, hogy elszökjek veled. – Jogtalan csalódottság járja át a szívemet, pedig tudom, hogy igaza van. Egy olyan ember, mint ő, nem bírná sokáig cipelni ezt a bűntudatot és a családja haragját. Vajon én képes lennék rá? Félek, hogy az a válasz, hogy igen. Ennyivel jobb ember lenne nálam? – Ezt nem akarom. Értsd meg. Nem szabad semmit tennünk most. Apám kegyére kell hagyatkoznunk. Mi történt Annával? Megöltem?

Hallom, hogy megremeg a hangja, összeszorul tőle a szívem. Én okoztam neki ezt a fájdalmat.

- Nem, életben van. Sok a sérülése, de él és élni is fog.

- Amíg ő él, addig én is élek, Avalan. Ydassir előre küldte a küldöncöt? – Bólintok. – Akkor lesz ideje apának és Yllónak lenyugodni. Inkább téged féltelek. – Engem? Mitől? Nem értem, hiszen nem az én életem forog kockán.

- Magadat kellene.

Elmosolyodom a látványtól, mikor szemeiben megcsillan egy hadsereg parancsnokának az intelligenciája, miközben végigvezeti a jövő lehetséges kimeneteleit.

- Magamat is féltem szerelmem, de engem lefokozhatnak. A rangomat nem vehetik el, és amíg Anna él, az életem is az enyém. Ydassir pedig el fogja mondani, hogy miért történt minden. Téged is csak erre kérlek. Légy őszinte apámmal és a bátyámmal.

- Ezt kérned sem kell. Eszembe sem jut Annának falazni. – Összeszorítom ajkaimat. Természetesen elmondok mindent, bár titkon rettenetesen remélem, hogy a hálószobánk intim jeleneteinek a kitárgyalásától eltekinthetünk. Azt úgysem tudja senki, hogy pontosan mi is történt.

- Bízz bennem és a családomban. Már annak is oka volt, hogy az esküvőre nem hívtuk meg. – Megtorpannak szavai, félbehagyja a gondolatmenetet, és úgy ül fel, mintha villám csapott volna belé. – Nézz rám, Avalan! Minden igaz, amit mondott, de könyörgöm, értsd meg, hogy az akkor volt! – Egy pillanat erejéig nem értem, hogy miről beszél. Meglepetten pislogok rá, de mielőtt kérdőre vonhatnám, a rá jellemző lendületes félbeszakíthatatlansággal folytatja. –  Rosszul indult köztünk minden és igen, mondtam rád gonosz dolgokat. – Megfagy a vér az ereimben, mikor rádöbbenek, mire is gondolt. –  Ahogy nyilván te sem gondoltál rám akkor úgy, mint most. – Némán, apró bólintással válaszolok, élvezem a kezei gyengéd érintését az arcomon. Olyan meleg. Nem mondanám, hogy sok időm volt ezen gondolkodni, mióta sértetten elhagytam Ykessi szobáját, de azt tudom, hogy akármit is mondott és gondolt az esküvőnk napján, az már a múlt. Mégis… mégis arra emlékeztet, hogy hiába is szeretjük egymást, a választásunk nem volt és soha nem is lesz a miénk. – És egyszer el is akartam mondani, de nem pár hónappal a házasságunk után. De el kell hinned, hogy már nem gondolom azokat! Most láthattad, mennyire szeretlek! Beleőrültem a gondolatba, hogy elveszítettelek, szóval könyörgöm, ne őröld magad ezen! Szeretlek. Most szeretlek és innentől örökké foglak! A múlt már mögöttünk van, azzal kár foglalkozni. Te hozzám tartozol, a részem vagy és ezt el kell hinned!

Felgyorsul a szívem az újabb szenvedélyes vallomástól, amivel megajándékoz. Igaza van. Meddig akarok még kételkedni bennünk a múltunk miatt? A boldogságunkon nem kéne, hogy változtasson az, hogy milyen módon alakult ki köztünk ez a kapcsolat. Vajon hihetem, hogy tényleg örökre szeretni fog?

Elmosolyodom. Magam részéről biztos vagyok benne, hogy senki más iránt nem tudnék így érezni. Belegondolni sem tudok abba, hogy valaki mást ilyen közel engedjek magamhoz. Csak őt.

Gyengéd csókot lehelek ajkaira. Az ismerős íz elbódít.

- Köszönöm. – Mindegy, hányszor gyengülök el, és kételkedem magunkban, tudom, hogy ő mindig megnyugtat majd. Tudom, hogy ha kell, ezerszer mondja még el ugyanezt, hogy elsöpörje minden kételyemet.

- Én köszönöm. – Egymásnak döntött homlokkal pihenünk az út hátralévő részében.

***

Már javában késő este van, mikor megérkezünk a központi palotába, de nem is baj, hogy az éjszaka sötétje elrejt minket. Anna csak egy leheletnyivel van jobb bőrben, mint pár órája.

A háttérbe olvadva próbálok láthatatlan maradni, és így figyelni, ahogy Ykessi édesanyja üdvözli bilincsben érkező fiát. Látom a szemében az aggodalmat. Bűntudat és egy enyhe, megmagyarázhatatlan irigység mar a szívembe.

„Bízz bennem és a családomban.”

Ykessi szavai visszhangzanak a fülemben, és elmosolyodom. Feltétel nélküli szeretet és bizalom köti össze őket. Tétován követem őket, még soha nem éreztem magamat ennyire kívülállónak.

A trónterem ajtajának csapódása tompa puffanással töri meg az éjszaka monoton nyugalmát. Mintha megállt volna az élet, a kastély kihalt és sötét. Magunkra maradunk, Ykessi családja és én. Tágra nyílnak a szemeim, mikor Ykessi arcán pofon csattan. Földbe gyökerezett lábakkal figyelem a jelenetet. Pofon, ölelés, megrovás, aggodalom. Mindezt kevesebb, mint egy perc lefolyása alatt. Szenvedélyes család, az egyszer biztos. Már majdnem elmosolyodom a gondolattól, mikor felfogom, hogy merrefelé terelődött a beszélgetés.

Mit mondtak? Az a szolgáló, aki Annát elkísérte? De hiszen nem volt ott senki más. Vagy mégis? Lehet, hogy túlságosan el voltam foglalva Annával, hogy észrevegyem?

A szégyenérzet, amit abban a pillanatban éreztem, most ötszörös erővel tér vissza, magamon érzem a teremben lévők tekintetének súlyát. Mindenki tudja, hogy mi történt? Ennek nem így kéne lennie. Ennek egy olyan dolognak kéne lennie, ami csak ránk tartozik.

A király elém lép, és térdre ereszkedik. Nem. Én ezt nem akarom.

- Sajnálom, a főpapunk nevében is elnézésedet kérem, Avalan herceg! Tudnod kell, hogy az ő álláspontja csak az övé, én nagyra becsüllek és családtagomként tekintek rád, ahogy Yllo és a feleségem is!

Érzem, hogy az arcom kivörösödik. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel és a szavaival, pedig tudom, hogy válaszolnom kell neki. Hiába mondja azt, hogy a családtagjaként tekint rám, ha én képtelen vagyok ilyen szemmel nézni rá. Nem egy bocsánatot kérő apóst látok, hanem egy királyt, aki olyat tesz, ami nem méltó hozzá. Nem érdemlem meg. Hiszen ez az egész én hibám. Ha jobban kezeltem volna a helyzetet, akkor most nem lennénk itt. Ha lett volna elég erőm, hogy bízzak Ykessi érzéseiben.

- Köszönöm. – Ennyit vagyok képes kinyögni, a hangom vékony és halk, felé nyújtom a kezemet, és ő felemelkedik a földről, hogy megszorítsa. A fogása határozott és erős. Az érintés véget is ér, még mielőtt rádöbbenhetnék, hogy megtörtént, és egyáltalán nem zavart. Lehet, hogy kezdek hozzászokni az érintésekhez?

A családtagjaként tekintenek rám? Vajon tényleg így van, vagy csak udvariasságból szőtte bele a bocsánatkérésébe? Hiszen alig ismernek. Pár napja még azt sem tudták, hogy Ykessivel mit érzünk egymás irányt.

A csendet most Ydassir dühös hangja töri meg.

- Minden Anna hibája! Undorítóan viselkedett Avalannal, pedig semmit nem tett, amivel rászolgált volna! Látnotok kellett volna, még a ruháit is úgy válogatta, hogy jobban illeszkedjenek a tűzföldi szokásokhoz! – Azt hiszem, nem ez a jó pillanat, hogy eláruljam, hogy inkább a gyerekes féltékenység hajtott, nem pedig a tűzföldi szokások. –  De Anna provokálta, bántotta. A szolgáló nekem is elmondta, miket hallott a hálószobában. És el kell mondanom, ha nem Ykessi, megtettem volna én! Kivégzés jár annak, aki ribancnak nevezi a második herceg férjét, ha főpap, ha nem! – Nagyot nyelve sütöm le a tekintetemet. Reménykedtem, hogy ezen a témán már túljutottunk. – Nem fogom tétlenül tűrni, hogy kivégeztesd a bátyámat valamiért, ami nem az ő hibája! Azt a felfuvalkodott, undok hólyagot kell megölni, nem azt, aki a férje becsületét védte! 

Döbbent csend követi a szavait. Azt hittem, hogy a kivégzés már terítéken sincs, hiszen Anna túlélte a támadást. Most akkor miért? Miért kérdezi ezt így? Az izmaim megfeszülnek, szinte támadásra készen. Kétségbeesetten várom a király válaszát, ellenállok a kényszernek, hogy valamilyen módon hozzáérjek Ykessihez, pedig az ujjaim bizseregnek az érintéséért.

- Tudom, hogy hibáztam, amiért elengedtem Annát. Mind tudtuk, hogy hogy tekint Ykessire. Nem nézhetem tétlenül tovább, hogy valaki tárgyként kezeli a fiamat! – A trónterem fáklyáiban parancsszóra lobban fenyegető tűz szavai nyomán. Végigfut a hideg a hátamon. – Halljátok hát a parancsomat! Törvényt hozok! Tűzbirodalom uralkodója maga a király! Egy főpap sem parancsolhat a királyi családnak! Annát, birodalmunk főpapját megfosztom a rangjától és száműzetem! – A férjemre siklik határozott tekintete. A szünet, amit tart, mintha a végtelenségig tartana. – Ykessit, mivel súlyosan bántalmazott valakit, képtelen volt korában tartani az erejét, és mivel az, akit megtámadott, akkor még fontos posztot töltött be, megfosztom parancsnoki rangjától! Semmiféle rangja nincs mostantól a hadseregben, és soha többé nem használhatja az erejét!

Tágra nyílnak a szemeim, próbálom felfogni a szavait. Soha… soha többé?

A hitetlenkedés, a harag és a kétségbeesés vegyes érzései élednek bennem. Mégis mit gondol? De hiszen háborúban állunk. Ráadásul egy embertől eltiltani a mágiahasználatot olyan, mintha kitépnénk a lelke egy részét! Miért nem ellenkezik senki? Miért nem szólalnak fel? Talán nekem kéne?

A király határozott szavai zökkentenek ki a veszélyes vizek felé kalandozó gondolatokból.

- Akkor vagyok hajlandó megfontolni a döntéseim eltörlését, ha első osztálytól fogva ismét kijár minden egyes osztályt az iskolákban és újra megtanulja tökéletesen uralni az erőt, amit az istenektől kapott! A hadseregeink új parancsnoka Lauren, Ydassirt arra kötelezem, hogy felügyelje bátyja büntetését!

Összeszorítom a fogaimat, hogy nehogy meggondolatlan szavak hagyják el az ajkaimat. Az ítélet enyhítése ugyan hamis reménnyel csitítja zaklatottságomat, de a szívem mélyén tudom, hogy mire ezeket a feltételeket teljesíti Ykessi, hónapok, sőt évek telhetnek el. Ha valahogy kiszivárog ez az információ, az újdonsült lelkesedéssel ruházza fel legyőzött ellenfeleinket. Ha pedig valahonnan azt is megtudnák, hogy Ykessi nélkül az én erőm is véges, akkor az sem kizárt, hogy erőviszonyok is megfordulnának.

A csend egyre nyomasztóbb, senki nem mer ellentmondani a király ítéletének. Ha a családja sem mer felszólalni, ki vagyok én, hogy megtegyem?

A szemem sarkából Ykessi felé sandítok. Yllo még mindig átöleli, támaszt nyújt neki, hogy elviselje a jövő terhét. Összeszorul a szívem. Nekem kéne ott lennem. Nekem kéne támogatnom őt.

- És mi lesz a háborúval? – A hangom halk, hamis nyugalmat erőltetek magamra. – Alig pár hete még harcokat vívtunk a frontvonalakon. Ykessi majdnem belehalt, hogy minél kevesebb katonának kelljen az életét kockáztatnia. Nem tudhatjuk, hogy az eddigi vereségeik mennyire tántorították el az ellenfeleinket.

Komoly tekintetek súlya nehezedik rám. Titkon abban reménykedem, hogy Ykessi hősies győzelmének felemlegetése megenyhíti a mostani cselekedeteinek a következményeit.

Kihúzom magam, büszkén állom a király határozott tekintetét. Én is egy király mellett nőttem fel, ráadásul egy sokkal távolságtartóbb, ridegebb közegben. Már megszoktam a tekintély nyomasztó súlyát. Válasza megfontolt, nincs benne türelmetlenség. Mintha meg sem lepődött volna azon, hogy valaki Ykessi védelmére kel az ítélet hallatán. Talán csak nem tőlem várta.

- A Tűzbirodalom hadseregének ereje nem egy ember erejében rejlik. – Összeszorítom az ajkaimat, mintha megérezné a kétkedésemet, agy apróbb szünet után folytatja, talán, hogy megnyugtasson. – És a legutóbbi elsöprő győzelem óta csend van a frontvonalakon.

- De hiszen még egy erősebb emberüket sem küldték csatába. Nem fognak ilyen könnyen lemondani a bosszúról. Ez a döntés nem csak a Tűzbirodalom, de a Jégbirodalom helyzetét is gyengíti a háborúban. – A szavaim csupán sejtetik a valódi mondanivalómat. Nem akarok tiszteletlen lenni vele, hiszen ő sem volt velem az, mindannyian tudjuk, hogy a népeink között létrejött szövetség nagyban köszönhető Ykessi erejének. A Jégbirodalom elásta az évtizedekig tartó háborúskodás gyűlöletét, hogy egy megjelöltet tudhasson a szövetségesei között. Ha megfosztják őt az erejétől, a szövetségünk alapjait döntik porba.

Ha az apám megtudná… és ha megtudná, hogy mi miatt tette Ykessi, amit tett… vajon mi lenne a logikus döntés? Ykessi gyengeségét látná ebben? A szívem ólomsúlyúvá nehezedik. Hazarendelne? Megtörné a kötött szövetséget, abban reménykedve, hogy Ykessi valóban beleőrül az elvesztésembe és a Tűzbirodalom könnyű prédává válna a hiányában. És ha ezt kérné, mit tennék?

Forró, nehéz érintés zökkent ki a fájdalmas gondolatok szövevényeiből. A király a vállamra teszi a kezét, még a vastag anyagú hófehér zekémen keresztül is érzem a belőle áradó forróságot. Ykessi érintésére emlékeztet. Megnyugtat.

- Igazad van. Ha a háborús helyzet úgy kívánja, lehet, hogy felülbírálom a döntésemet. Emiatt viszont arra kérlek titeket, hogy az elkövetkezendő heteket töltsétek itt.

Bólintok, de nem jön a várt megnyugvás. Az igazi aggodalmaimat még magamban is szégyellem kimondani. Mi lesz velem Ykessi ereje nélkül? Mi lesz velünk?

- Köszönöm, felség. – Elmosolyodik. Összecsapja a tenyereit, mint aki lezártnak tekinti a témát.

- Most mindenki menjen aludni. Fárasztó egy öregembernek a saját fia felett ítélkezni. A szolgálók már előkészítették a szobáitokat.

***

Alig fél óra múlva már Ykessi szobájában vagyunk kettesben. Ykessi bilincseit vékonyabb, arany karperecekre cserélték. A hatásuk ugyanaz, elnyomják a mágiáját.

Egyikünk sem szólal meg, némán dolgozzuk fel a történteket a saját kis világunkban. Megtörten ülök a fal mellett lévő fotelben, az óriási erkélyajtón meredek az éjszaka csillagos egére.

Az indulás nagy felfordulásában természetesen az utolsó gondolatom sem az volt, hogy ruhát pakoljak magamnak, így az egyetlen ruhadarabjaim a rajtam lévő nadrág, ing és zakó.

A nevemet hallom a távolból. Újra, közelebbről. Összerezzenve rántom vissza magam a valóságba, Ykessire kapom a tekintetemet. Az ágya szélén ül, haloványan elmosolyodik, mikor ránézek. A szemei nem mosolyognak.

Mintha mondott volna valamit, mikor még a gondolataimba merültem, de nem tudom felidézni a szavakat.

- Tessék?

Feláll az ágyról, elém lép, az egyik keze az arcomra siklik. Gyengéd, lágy érintés. Újra magára vonja elkalandozó tekintetemet, de valamiért képtelen vagyok a szomorú szemekbe nézni.

- Azt kérdeztem, hogy biztosan nem gond e, ha ez lesz a te szobád is az itt tartózkodásunk alatt. Nálunk az a szokás, hogy a házastársak egy szobán osztoznak, de megkérhetem, hogy készítsenek elő neked egy vendégszobát.

Megrázom a fejemet, felállok a fotelből, hogy ennyivel is közelebb lehessek hozzá.

- Ha nem zavarok, szívesen aludnék veled. – Ujjai az arcomról a hajamba csúsznak. Magához húz, a csókja végtelenül gyengéd és türelmes, hiányzik belőle a tüzének a forró követelőzése. Nem tudom, mikor csúsztak a kezeim a mellkasára, de a ruhájába markolva húzom még közelebb magamhoz.

- Te soha nem zavarnál, szerelmem. – Érzem, hogy az arcom felforrósodik attól, ahogy az ajkaimra suttog, erőt veszek magamon, és a szemeibe mélyesztem tekintetemet. Egy hideg könnycsepp fut végig az arcomon, de az én ajkaimon is mosoly játszik.

Egyikünk sem akarja megtörni az ingatag nyugalmat, mintha néma beleegyezés született volna közöttünk, hogy nem ma beszéljük meg az ítélet következményeit.

Kutató szemekkel nézek végig a szobán. Még soha nem voltam Ykessi gyerekkori szobájában, hiszen mikor legutóbb a palotában voltunk, egy külön lakosztályunk volt a nászéjszaka elhálására. A tekintetem megakad az egyik falon lévő fekete koromfolton. Ykessi észreveszi, halkan felnevet.

- Ez annak a nyoma, mikor gyerekkén először próbáltam Ydassirnak üzenetet küldeni a mágiámat használva. Rá kellett jönnöm, hogy a falon nem annyira egyszerű átjuttatni. Anya nagyon mérges volt.

Én is elmosolyodom. A szemeim előtt szinte látom a durcás Ykessit, akit épp leszidnak, mert nem volt elég óvatos az ereje használatával. Talán jobban hasonlítunk, mint hittem. Hányszor szidtak le, mikor a meleg évszakban is havas tájat akartam, ezért csináltam magamnak.

Magamra hagy a néma nézelődésemben, a szemeim sarkából látom, ahogy elkezdi lehámozni magáról a fekete gyászruhát, ami azóta is rajta volt. A szívverésem felgyorsul, a gondolataim pillanatok alatt terelődnek egészen más mederbe. A meztelen testének látványa hurrikánként söpör el belőlem mindent az iránta érzett szerelmen kívül. Megbénulva, erőtlenül nézem a feneke mozgását, miközben a szoba sarkában lévő kádhoz sétál, amelyben illatos fürdőt készítettek elő a szolgálók.

Halk sóhajjal dől hátra, a tekintete rám siklik. Még mindig merev döbbenettel nézem őt, nincs erőm elszakítani a szemeimet.

- Csatlakozol? Segíthetnél kimosni a hajamból a füstszagot. – A mosolya olyan ígéreteket rejt magában, amiket nincs bátorságom elfogadni, de képtelen vagyok elutasítani. Olyan hatalma van felettem, amit elképzelni sem tudtam soha. Magam sem tudom elképzelni, hogy miért, de bólintok.

Már nincs szomorúság a szemeiben, ebben a pillanatban nem egy elítélt herceg néz rám, hanem egy vágyakozó férj.

Remegő ujjakkal gombolom ki az ingemet, a ruháim egymás után, némán hullnak a földre a fürdőkád felé vezető úton. A következő pillanatban már az ölében ülök. A víz kellemesen langyos, erős, fűszeres illata van a fürdőolajoktól, amiket belekevertek. Gondolom az ő népüknél megszokott, hogy erős illatú olajakkal kell eltüntetni a tűz nyomait. A kezei megpihennek az oldalamon, forró, intom érintésük szinte égeti a bőrömet.

Minden mozdulatunk lassú, mintha először érintenénk egymást. Türelmesen masszírozom a hajába az illatos krémet, de ahelyett, hogy lehunyt szemmel élvezné a finom kényeztetést, engem néz. A tekintete szinte éget, az arcom felforrósodik tőle. Egyikünk sem szólal meg.

Fogalmam sincs, melyikünk kezdeményezi a csókot, de ajkaink egymásra találnak. A kétségbeesett csókunkban benne van a mai nap minden fájdalma és aggodalma. Úgy szorítom magamhoz, mintha el akarnák venni tőlem. Annyira szeretem őt, hogy az már szinte fáj. Hogy élik ezt túl emberek?

A kezei finom követelőzéssel szorítanak magához, a testem felforrósodik a gondolattól, hogy mi fog történni. A hely, ahol csatlakozni szokott a testünk üresen lüktetve várja, hogy újra érezhesse Ykessi forróságát. A szívem olyan őrült tempóban dübörög, hogy alig hallom a víz lágy csobogását körülöttünk.

Hideg szél fújja el a testemben felgyülemlő forróságot. Megremegve szakítom el ajkaimat Ykessitől. A minket ölelő hóvihar túlságosan is ismerős. Megfagy a vér az ereimben. Tudtam, hogy Ykessi mágiájának a megnyugtató tüze nélkül előbb vagy utóbb ez lesz… de azt hittem, hogy még van időnk. Azt hittem, hogy még utoljára átadhatom magamat ezeknek az érzéseknek. Lehunyt szemekkel űzöm el az irányíthatatlan vihar zavaró jelenlétét.

Kimászom a vízből, magam köré csavarom az ágyon fekvő törölközők egyikét.

A kétségbeesés szinte fojtogat. Nem fogom tudni megadni neki azt a testiséget, amire szüksége van. Így nem. Az összefonódott mágiánk nélkül nem merem.

Mi lesz velünk hetekig, hónapokig?

- Ezek a dolgok… - Elakadnak a szavaim. – nem fognak menni.

Érzem, hogy valamin ülök. Hintó lesz talán, de a fejem nem a párnán van. Kinyitom a szemem, de nem Ydassirt látom, hanem Avalant.
- Nem veszítettelek el? – Csak suttogok. Ha álom, akkor nem akarom, hogy vége legyen. Ezért érintem meg az arcát is, letörölve a könnyeim. Ahogy emelem a kezem rájövök, hogy nem álom volt, amit tettem. De mielőtt pánikba eshetnék, a homlokát az enyémhez dönti. Jéghideg bőre szinte üdítő.
- Hallgass – suttogja mosolyogva. – Mérges vagyok rád. Kettőnk közül csak én veszíthetem el a fejemet. Csak egy instabil fél fér el egy házasságban.
- Bocsánat. – Mosolygok, mert már mindegy, sírni már nincs értelme. De legalább ő itt van nekem, és meg is csókol.
- Azt hazudták rólad a könyvekben, hogy soha nem veszíted el az uralmat az erőd felett.
- Így is volt. Aztán beléd szerettem. – Ez az őszinte igazság. Anna mindig gonoszkodott velem, mindig kegyetlen volt a partnereimmel, utólag is. Tudhattam volna, hogy ez lesz… de már mindegy.
- Ykessi… annyira szeretlek. Úgy sajnálom, hogy ez történt. Annyira félek, hogy mi fog történni veled. És hogy mit fogok tenni a népeddel, ha bántanak téged. Szökjünk meg, kérlek! Együtt mindenkinél erősebbek vagyunk!

Mosolyogva nézem őt és ismét felemelve a kezem, az arcára simítok.
- Te is tudod, hogy nem tehetem meg.
- De miért? – suttogja halkan, remegő hangon.
- Talán egy pár napig vagy hétig örülnék, amiért elkerültem a felelősségre vonást és veled lehetek. De nem kellene sok idő, és meggyűlölnélek azért, ami történt, és azért, mert hagytam magam rábeszélni, hogy elszökjek veled. Ezt nem akarom. Értsd meg. Nem szabad semmit tennünk most. Apám kegyére kell hagyatkoznunk. Mi történt Annával? – kérdezem, de most az én hangom remeg meg. -Megöltem?
- Nem, életben van. Sok a sérülése, de él és élni is fog – jelenti ki határozottan.
- Amíg ő él, addig én is élek, Avalan. Ydassir előre küldte a küldöncöt? – Bólint. – Akkor lesz ideje apának és Yllónak lenyugodni. Inkább téged féltelek.
- Magadat kellene – sóhajtja.
- Magamat is féltem szerelmem, de engem lefokozhatnak. A rangomat nem vehetik el, és amíg Anna él, az életem is az enyém. Ydassir pedig el fogja mondani, hogy miért történt minden. Téged is csak erre kérlek. Légy őszinte apámmal és a bátyámmal.
- Ezt kérned sem kell – bólintja. – Eszembe sem jut Annának falazni – durcizza, amivel megint mosolyt csal az arcomra.
- Bízz bennem és a családomban. Már annak is oka volt, hogy az esküvőre nem hívtuk meg. – Ekkor ugrik be valami, fel is ülök azonnal. Nem érdekelnek a sebek, összebilincselt kezeim közé fogom az arcát. – Nézz rám, Avalan! Minden igaz, amit mondott, de könyörgöm, értsd meg, hogy az akkor volt! Rosszul indult köztünk minden és igen, mondtam rád gonosz dolgokat. Ahogy nyilván te sem gondoltál rám akkor úgy, mint most. És egyszer el is akartam mondani, de nem pár hónappal a házasságunk után. De el kell hinned, hogy már nem gondolom azokat! Most láthattad, mennyire szeretlek! Beleőrültem a gondolatba, hogy elveszítettelek, szóval könyörgöm, ne őröld magad ezen! Szeretlek. Most szeretlek és innentől örökké foglak! A múlt már mögöttünk van, azzal kár foglalkozni. Te hozzám tartozol, a részem vagy és ezt el kell hinned! – Pár pillanatnyi csend áll csak be, amíg elmosolyodik, és kezeit az enyémekre simítja, majd az ajkaimra hajol és egy puha csókot ad.
- Köszönöm! – suttogja.
- Én köszönöm – sóhajtom megkönnyebbült szívvel.

* * *

A kastélyban nem vár minket nagy tömeg, csak a család. Akkor érünk oda, amikor Annát épp kiemelik a hintóból, amiben hozták. Végignézek rajta. Avalan jege hűti, ez egyértelmű, de így is alaposan elintéztem. Nézelődésemből anya ránt ki. Nem tudom megölelni, ahogy elém lép és ő átölel engem, hiszen meg vagyok bilincselve.
- Sajnálom, kicsikém – súgja a fülembe. – Nem szabadott volna elengedni oda Annát.
- Valóban nem volt jó ötlet – suttogom vissza és az arcom a hajába túrom. Az illata megnyugtat, mint gyerekkoromban, de nem tart sokáig a dolog. Elindulunk a trónterembe, ami most teljesen üres, sehol egy szolga. Apa, Yllo, anya, Avalan, Ydassir és én vagyunk csak itt.

Yllo elém lép és hatalmas pofont kapok tőle. Látom, hogy Ydassir összerezzen, hiszen ő áll a látóteremben, de mielőtt megtámadhatná a saját bátyját, Yllo szorosan magához ölel.
- Te kis hülye! Van fogalmad, hogy mennyire aggódtunk érted? A küldönc csak annyit mondott, hogy megtámadtad Annát, kitört az erőd és Ydassir letartóztatott. – Vesz egy levegőt. – Legalább is eleinte csak ennyit mondott.
- Mi? – hajolok el picit. Apára nézek, így ő válaszol, de Yllo mellettem marad és a vállamon tartja a kezét.
- A küldöncöt faggatni kellett, de mesélt. Nem tudom, hogy direkt, vagy szándékosan, de az a szolgáló volt a küldöncötök, aki jelen volt Anna érkezésénél és ő vezette Annát a szobádhoz, így hallott mindent. – Hatalmas szemekkel pillantok Ydassir felé, aki csak megrántja a vállát, jelezve, hogy nem véletlen volt. Itt élt, ismeri a családunkat, tudta, hogy a küldöncből mindent ki akarnak majd szedni, azt is, ami már nem hivatalos. – Tudok arról, hogy Anna hogy viselkedett Avalan herceggel, a törvényes hitveseddel. – Ekkor apám Avalan elé sétál és olyat tesz, amit soha nem láttam tőle. Térdre ereszkedik a férjem előtt. – Sajnálom, a főpapunk nevében is elnézésedet kérem, Avalan herceg! Tudnod kell, hogy az ő álláspontja csak az övé, én nagyra becsüllek és családtagomként tekintek rád, ahogy Yllo és a feleségem is! – Lehunyom a szemem. Nem vagyok képes odanézni. Apa… bármennyire imádom Avalant, Anna miatt megalázkodik Avalan előtt! Tűzbirodalom királya! Minden Anna hibája! Meg kellett volna ölnöm! Yllo szorítja meg a vállam, ekkor jövök rá, hogy ökölbe szorultak a kezeim is. Nem hallok semmit, csak a fülemben doboló vért. Ha nem lenne rajtam az erőelszorító, ismét kitörne az erőm, ebben biztos vagyok. De mire kinyom a szemem, a jelenetnek már vége, apa a férjem, a szerelmem előtt áll és kezet fognak.
- Minden Anna hibája! – fakad ki Ydassir. – Undorítóan viselkedett Avalannal, pedig semmit nem tett, amivel rászolgált volna! Látnotok kellett volna, még a ruháit is úgy válogatta, hogy jobban illeszkedjenek a tűzföldi szokásokhoz! De Anna provokálta, bántotta. A szolgáló nekem is elmondta, miket hallott a hálószobában. És el kell mondanom, ha nem Ykessi, megtettem volna én! Kivégzés jár annak, aki ribancnak nevezi a második herceg férjét, ha főpap, ha nem! Nem fogom tétlenül tűrni, hogy kivégeztesd a bátyámat valamiért, ami nem az ő hibája! Azt a felfuvalkodott, undok hólyagot kell megölni, nem azt, aki a férje becsületét védte! – A végén már ordít. Ydassirt sem láttam még soha ilyennek. Ösztönösen áll elém és Avalan elé, mintha testével akarna óvni minket.
- Tudom, hogy hibáztam, amiért elengedtem Annát. Mind tudtuk, hogy hogy tekint Ydassirra. Nem nézhetem tétlenül tovább, hogy valaki tárgyként kezeli a fiamat! – Apa felemeli a hangját, mire a trónterem fáklyái felgyulladnak. – Halljátok hát a parancsomat! Törvényt hozok! Tűzbirodalom uralkodója maga a király! Egy főpap sem parancsolhat a királyi családnak! Annát, birodalmunk főpapját megfosztom a rangjától és száműzetem! – Jeges félelem mar a szívembe, ahogy rám pillant. A büntetésemnek hivatalosan egyenértékűnek kell lennie az övével. Nem bírom ki, elkapom Yllo kezét és megszorítom félelmemben. Szememmel könyörgök apámnak, hogy ne tegye, ne zavarjon el! Nem teheti! – Ydassirt, mivel súlyosan bántalmazott valakit, képtelen volt korában tartani az erejét, és mivel az, akit megtámadott, akkor még fontos posztot töltött be, megfosztom parancsnoki rangjától! Semmiféle rangja nincs mostantól a hadseregben, és soha többé nem használhatja az erejét! – Érzem, hogy kiszalad a lábaimból az erő, ha Yllo nem kapna el, egyszerűen összeesnék. - Akkor vagyok hajlandó megfontolni a döntéseim eltörlését, ha első osztálytól fogva ismét kijár minden egyes osztályt az iskolákban és újra megtanulja tökéletesen uralni az erőt, amit az istenektől kapott! A hadseregeink új parancsnoka Lauren, Ydassirt arra kötelezem, hogy felügyelje bátyja büntetését!

Ledermedek a mozdulataimban, mikor megérzem Ykessi mágiájának túlságosan is ismerős érzését. Egy gyors mozdulattal kapom fel az egyik átlagos, hófehér jégföldi ingemet az előbb letépett ruhadarab helyére, a következő pillanatban már a kilincset markolom. Kicsapódik az ajtó, és meglepetésemre Noarával nézek farkasszemet. Látszik rajta, hogy futva érkezett, levegőt kapkodva keresi a szavakat.

Jéghideg félelem járja át a testemet.

- Avalan, gyere gyorsan… Ykessi… - Nem kell befejeznie a mondatot, rohanva hagyjuk magunk mögött a szolgálóktól hemzsegő folyosókat. Minket bámulnak, ők is érzik Ykessi erős mágiájának a szabad áramlását.

A szívem egyre nehezebb kőként nyom belülről. Az nem lehet, hogy…

Először Ydassirt pillantom meg, Ykessi ajtajában áll. Mond valamit, de nem tudom kivenni szavait a szobából kicsapó lángok süvítő szelétől. Lihegve állok meg mellette, Ykessi nevét kiáltom. Elszörnyedek a látványtól, ami elém tárul. A szoba lángokban úszik, a gyilkos forróság mélyén Ykessi a nyakánál fogva tartja Annát a levegőben. Mozog a szája, de mintha egy láthatatlan fal lenne közénk húzva, nem hallom szavat. Az arca szinte felismerhetetlenné torzul a dühtől, amit még soha nem láttam rajta. Még az első éjszakánkon sem. Nem így.

Könnyek záporoznak az arcomon, mágiám hiába próbálja keresztültörni a perzselő lángokat. A szobából áradó forróság és a lecsitításába fektetett erőfeszítéstől érzem, hogy már izzadságcseppek borítják a testemet. Nem tudom áttörni, nem tudom elérni őt. Megérinteni őt, hogy érezze, hogy itt vagyok. Hátha akkor más lenne. De nem vagyok elég erős. A kétségbeesés cselekvésre késztet. Előre lépnék, de Ydassir megragadja a felkaromat, visszaránt.

- Ha belépsz oda, meghalsz! – Üvöltő szavai szinte elvesznek a lángok sikolyában.

- De így ők fognak! – Kitépem a kezemet a szorító ujjak fogságából, de mielőtt megpecsételhetném a sorsomat, az máshogy dönt. Mintha megállna az idő, lelassulnak a pillanatok. Tágra nyílt szemekkel nézem végig, ahogy Ykessi az ablak felé ugrik, testéből látom kitörni a tűz pusztító, robbanó hullámait. Ez nem fogjuk túlélni. Noara és én biztos nem. Előre nyúlok, hogy segítségül hívjam a jég hatalmát, de a szívem mélyén tudom, hogy már késő.

Óriási robbanás, és aztán csend. Vérfagyasztó csend.

A jégfal, ami megmentett minket az én mágiámból született, de nem én csináltam. Megremegek, mikor tudatosul bennem, hogy az átkozottak ereje mentett meg minket. Végtelenül gyengének érzem magam.

Ydassir súlyos léptei visszarángatnak a valóságba. Ráeszmélve, futóléptekkel követem őt. Ykessi! Ugye nem esett baja? Kiugrott az ablakon. Ugye nem lehet, hogy… NEM! Az nem lehet. Ha valami baja esett volna, érezném.

A megkönnyebbülés lassú lávaként égeti végig a testemet, mikor megpillantom őt.  Jól van! A földön fekvő főpapra csupán egy futó pillantást vetek. Ő nem különösebben érdekel.

Ykessi szemei még mindig haraggal izzanak, az ajkaim szólásra nyílnak, hogy megállítsam, mikor ismét Anna felé lép, de Ydassir megelőz.

- Ykessi, Tűzbirodalom második hercege… a tűzföldi hadsereg parancsnoka, börtönbe vettetlek főpapunk megtámadásáért. Kivégzésedig a börtönben várd a megváltást!

Döbbent mozdulatlansággal figyelem, ahogy megbilincseli, leüti testvérét. A szavait kínzó lomhasággal fogja fel tudatom. Börtön? Kivégzés? Miről… miről beszél?!

Remegő térdekkel lépek közelebb, halkan, fenyegetően suttogom Ydassir nevét. A könnyes arca felém fordul, a szemeiben égő bizonytalan harag megrémiszt. Komolyan gondolja. A felfordulásra körénk gyűlő katonák tekintete minket figyel, feszülten várják Ydassir parancsát.

Tudat alatt már azt próbálom felmérni, hogy maradt e elég erőm ahhoz, hogy elbánjak a jelenlévőkkel, ha arra kerülne sor.

- Ugye nem gondolod, hogy engedem, hogy börtönbe vesd a férjemet? – Szinte suttogok, már előtte állok. Lábaink között két élettelen test hever.

- Meggyilkolta a főpapunkat. A törvényeink szerint… – Remeg a hangja az érzelmi feldúltságtól, és talán a félelemtől és a haragtól, amit irántam érez. Biztos vagyok benne, hogy engem hibáztat. Talán igaza van. A szavába vágok.

- Milyen törvények adnak tejhatalmat egy ilyen alávaló zsarnoknak? – Sziszegem a szavakat. Rezzenéstelenül tartja a tekintetemet, és becsülöm ezért. A levegő jegesre hűl körülöttünk. Egyből megérti a néma fenyegetést.

- Lehet, hogy van elég erőd, hogy mindenkit legyőzz itt, és magaddal vidd őt. De akkor neked kell elmondanod Ykessinek, mikor felébred, hogy a népétől távol, száműzetésben kell leélnie az életét.

Térdre zuhanok. Néma zokogás rázza meg a mellkasomat. Igaza van. Ykessi összetörne, ha így kéne élnie. Valószínűleg ő maga döntene úgy, hogy visszajön, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért. Mert ő ilyen ember.

Ykessi békés, mozdulatlan alakjára simul tekintetem. A mágiáját elnyomó karperecen megcsillan a fáradt, késődélutáni nap fénye. A homlokán kialudt az izzó napjel. A mágiájának egyetlen nyoma a nyakában pihenő narancsszín medalion. Összeszorul a szívem. Miért? Miért tett ilyet? Miért tette ezt magával és velünk? Kötelességtudatból, hogy megvédje a férje becsületét? A másik válaszra nem merek gondolni. Akkor túlságosan ijesztő lenne a jövő, ami ránk vár.

Tágra nyílnak a szemeim, mikor erőtlenül, de mozdulni látom Anna mellkasát. Hiszen…

- De nem halt meg! – Remegő kezeim a csuklójára siklanak, forró bőre alatt érezni a vére lüktetését. Ha nem halt meg, az azt jelenti, hogy Ykessi… ugye…?

Csak fél füllel hallom, ahogy Ydassir határozott parancsokat szór a katonáknak arról, hogy készítsék elő a beteghordozásra alkalmas hintót és hozzanak vizes borogatást az égett sebekre. Remegő kezeim végigsiklanak teste felett, vékony, jégvirágos réteg jelenik meg barna bőrén. Nem érdemli meg, hogy lenyugtassam a sebeit, de bármi, ami enyhítheti az ő fájdalmát, az enyhítheti Ykessi bűnét is.

***

Alig egy óra múlva már úton vagyunk. Ydassir nem akarta, hogy jöjjek, de nem hagytam neki választást. Még nem tudom, hogy mik a terveim, de abban biztos vagyok, hogy nem engedem, hogy kivégezzék. Nem hátrálnék meg attól sem, hogy háborúval fenyegessem őket. Ha a legerősebb harcosukat kivégzik, és a Jégbirodalom ellenük vonul, ki védi meg őket? Talán az isteneik, akiket úgy imádnak?

Az sem érdekel, ha Ykessi örökre meggyűlöl. Ha kell, mindenki mást megölök.

Megremegek a saját gondolataimtól. Megrémiszt a ragaszkodás, amit iránta érzek.

Ydassir mellettem ül, velünk szemben Ykessi fekszik a széles ülésen. Még mindig nincs eszméleténél. Az én hangom töri meg a gyász és a kilátástalanság nyomasztó csendjét, ami ránk telepedett.

- Mi lesz most? Így, hogy Anna él?

- Nem tudom. Sok mindentől függ. – Egy pillanat erejéig hezitál, majd folytatja. – De az nem fog segíteni a helyzetén, ha a férje megfenyegeti a népét.

Irritáltan pillantok felé, a tekintetünk találkozik.

- Ha jól döntenek, nem lesz rá szükség. – Keserűen horkan fel. Már-már durcásan fordítja el a fejét, kinéz a hintó ablakán. Az egész délután alatt most először siklik halovány mosoly az ajkaimra. Eddig nem kedveltem Ydassirt, de most úgy érzem, mintha együtt vergődnénk a bizonytalanság fullasztó pocsolyájában.

- Egyáltalán miért kockáztatnál ennyit? Hiszen ha ő meghal – megremeg a hangja, a szemem sarkából látom, hogy megint könnyes az arca. A torkom fájdalmasan összeszorul – akkor özvegy leszel és szabad.

Az elmúlt órában ezerszer tettem fel magamnak ezt a kérdést, miközben azt ismételgettem, hogy a szerelem szerűség, amit érzünk, csak a kényszerhelyzetünk szüleménye. Egyáltalán honnan kéne tudnom, hogy milyen érzés a szerelem?

A hűvös könnycseppek szinte égetik arcom hideg bőrét.

- Nem tudom, hogy mi a szerelem, de tudom, hogy az egész világot elpusztítanám Ykessiért. – Most ő mosolyodik el haloványan.

- Nem voltam még szerelmes, de valahogy így képzelem.

Megrázkódik a vállam, a könnycseppek ömlenek az arcomon. Miért kételkedtem? Miért hagytam, hogy a fejembe másszon Anna? Hogy hihettem egy pillanatra is, hogy nem szerelem, amit érzünk? Egyedül hagytam. Megint ráhagytam a csatáink megvívását.

Ostoba vagyok.

- Esetleg egy kicsit magunkra hagynál minket? – Bólint, fél szemmel figyelem, ahogy kinyitja a száguldó hintó ajtaját, és könnyed ugrással lép előre, hogy csatlakozzon a lovakat hajtó szolgálóhoz.

A térdemre dőlve reszketek meg a zokogástól.

Miután kisírtam magam, a fáradtság elcsitítja mellkasomat, a zokogás alábbhagy, csak a néma könnycseppek csordogálása marad. Finom mozdulattal emelem fel Ykessi fejét a párnáról, majd melléülök, és az ölembe fektetem. Olyan békésnek tűnik most. Már-már boldognak. Gyengéden simítom végig az arcát. Még így is, hogy a mágiáját elzárták, égetően forró a bőre a hideg ujjaimhoz képest.

A szállingózó hópihéket nem szándékosan hívtam, és tudom, hogy mit jelentenek. Az erőm uralhatatlan része szépen lassan teret nyer, hiszen a szívem bizonytalanságban vergődik, és Ykessi gyógyító melege sincs többé. A félelem jeges karmai a mellkasomba marnak.

Azt hittem, hogy csak azért nem tudnék élni nélküle, mert szeretem. De újra és újra rá kell döbbennem, hogy tényleg nem tudnék élni nélküle.

Egy hideg könnycsepp szabadul arcomról, az ő arcán koppan. Kinyílnak a sápadt sárga szemek. Elszorul a torkom a látványtól. A nevemet sóhajtja.

Most vajon gyűlöl? Hiszen részben miattam került ebbe a helyzetbe. Haragszik rám?

Arcomhoz emelkednek összebilincselt kezei, gyengéden törli le a könnycseppjeimet, de a gesztus csak még többet csal a helyükre.

- Nem veszítettelek el? – Halk suttogása darabokra töri a meggyötört szívemet. Képtelen vagyok válaszolni, megrázom a fejemet, lehajolok, a homlokomat az övére simítom.

Nem haragszik, de ettől csak én érzem magamat még önzőbbnek.

Nem tudom, hogyan képes szeretni olyasvalakit, mint én. De most már elhiszem. Őszintén, tagadhatatlanul.

- Hallgass. – Mosolyogva suttogok. – Mérges vagyok rád. Kettőnk közül csak én veszíthetem el a fejemet. Csak egy instabil fél fér el egy házasságban.

Ha tudtam volna, hogy így reagál… akkor vajon máshogy viselkedek? Szörnyű belegondolni, de nem biztos. Éreznem kellett. Tudnom kellett, hogy ennyit jelentek neki. De vajon milyen ára lesz?

- Bocsánat. – Az ajkain mosoly játszik. Finom puszit lehelek rájuk jutalmul. Még mindig fenntartom a durcás álcát, de a szemeimben már ég a szerelem.

- Azt hazudták rólad a könyvekben, hogy soha nem veszíted el az uralmat az erőd felett.

A tekintetünk találkozik. Elakad a lélegzetem attól, amit a szemeiben látok.

- Így is volt. Aztán beléd szerettem. – Az arcom szinte ég az érzésektől, amiket a vallomása kelt bennem. Sokszor hallottam már, de most valamiért még valódibb minden szava. Mintha a szívem csak most hinné el igazán.

Eltörik valami bennem, az érzelmek lavinaként zúdulnak rám, elsöprik az erőt, amivel eddig tartottam magam.

- Ykessi… annyira szeretlek. Úgy sajnálom, hogy ez történt. – Apró szünetet tartok, szipogva kapkodom a levegőt. –  Annyira félek, hogy mi fog történni veled. És hogy mit fogok tenni a népeddel, ha bántanak téged. Szökjünk meg, kérlek! Együtt mindenkinél erősebbek vagyunk!

- Tudom. – Az érzést, ami itt a hatalmába kerít, elmossák a további események. Az a szerelmes pillantás eltűnik, ahogy négyesben maradunk az öcsémmel. Ő próbál csevegni, de Anna Avalant támadja még mindig. Nem értem, hogy miért viselkedik így…
- És amúgy beszélni is tud vagy csak egy csinos pofi? Mert eddig csak te beszéltél helyette, Ykessi. – Az Avalan arcára kúszó mosoly messze van a kedvességtől.
- Köszönöm az érdeklődésedet, mélyen tisztelt főpap. Tudok beszélni, bár kétségtelenül nem annyit, mint kegyed. – Anna nevet, ami soha nem jelent jót. Ez a kacagás sohasem! A pillanatnyi idillt azonban ismét Anna hangja hasítja ketté.
- Elfáradtam. Lepihenek a vacsora előtt, Ykessi vezess a szobámba. – Nincs az az isten!
- Ydassir, megtennéd? – Ketten távoznak, minket pedig körbeölel a nyugtató csend.

Ahogy az ölembe helyezkedik, a vágyam éledezni kezd. A ruhája, az illata, a napok nélkül e együttesen teszik meg hatásukat, és ha tudnék józanul gondolkodni, várnék ezzel estig, de nem megy. Akarom őt. Képtelen vagyok tovább várni!
- Köszönöm, hogy felvetted ezt a ruhát – suttogja a fülembe. – De szeretném levenni rólad.

Le sem teszem az ölemből, így viszem a szobámig. Kettesben kell lennünk, muszáj! A pillanat heve mindkettőnket elragad, hirtelen már nincs sehol Anna borzalmas jelenléte, csak ő van és én. Az ajkaink, a kezeink, a testünk tiszta vágya hajt mindkettőnket. Éreznünk kell egymást, hogy helyreálljon a békénk. Egymással szembe n és magunkban is. Bár nekem nincs okom bosszankodni, csodálatosan viselkedett ma. Kicsit ismét beleszerettem abba a hideg eleganciába, amit sugárzott magából. Anna csak egy bohóc mellette és soha nem gondoltam, hogy ezt valaha kigondolok. Eddig Anna volt minden szépség definíciója, aztán jött ez a csodálatos férfi, és mindent elsöpört. Pláne attól, amit tenni készül. Lelki szemeim előtt már szinte látom, ahogy a szájába élvezek, hogy aztán viszonozhassam ezt és én is az ajkaimmal kényeztessem. De az egész attól csodálatos, hogy Avalanból senki nem néz ki ilyesmit Csak én tudom, hogy mire kép…

Az ajtó puffanása még a gondolataimat is megszakítja. Zavarba jövök, és kicsit sem segít, hogy Anna az, de így is igyekszem testemmel takarni őt. Térdelni valaki előtt szégyenteljesebb egy idegen előtt, mint az, hogy nekem majdnem kilóg a farkam. Tudom, hisz én sem tenném. Három ember előtt ereszkedek térdre, abból az egyik az apám, a másik Yllo, a harmadik itt áll mögöttem. És szinte tudom, hogy mi lesz.
- Ykessi! Csak azért jöttem, hogy a te szádból is meghallgassam a politikai okait, hogy miért kényszerítettek bele egy ilyen…  szerencsétlen házasságba? Bár ahogy látom, legalább tudja a helyét.

Tehetetlen düh marja szét a szívem és a lelkem. Az előbbi meghitt hangulat mintha soha nem is létezett volna. Mintha ez a néhány csendes hét vagy hónap meg sem történt volna.
Nem támadhatok rá, az főbenjáró vétek! Nem tehetem, de akkor is… mi jogon beszél így a házastársammal? A férjemmel?!
- A királyi palotában azt pletykálják a szolgálók, hogy még a ceremóniáról is elkéstél, mert nem akartál elvenni egy… hogy is mondtad? Jégtömböt. – Ha lehet még mélyebbre fúrni a belém szúrt tőrt, most megtette, levegőt is elfelejtek venni. Hogy teheti ezt velem?!
- Anna, azonnal fejezd ezt be és kérj bocsánatot a szerelmemtől!
- Ne legyél tiszteletlen a főpapoddal, elmegyek én. – Avalan hűvösségétől szinte kontrollálhatatlannak érzem a testemben lakó tüzet. – Igaza van, elfelejtettem ki is vagyok.

És kimegy. Itt hagy ebben a helyzetben. Hogy képes… várjunk csak. Ő most megint engem hibáztat? De mi a tejben rohasztott, tetves faszomat kellene csinálnom?! Hogy képzeli, hogy itt hagy ebben a helyzetben ezzel az undorító, mocskos…
- Nos, tényleg olyan kis cafka, mint amilyennek gondoltam. – Az a bizonyos utolsó csepp. Hiába vagyok tudatában annak, hogy mit cselekszem, nem tudom megállítani magam.
- Mit mondtál? – fordulok felé. Szinte érzem, hogy ég a szemem és a visszafojthatatlan tűz vért serkent a szememből.
- Ykessi! Fejezd…
- Mit merészeltél mondani a férjemre, te átkozott, alávaló féreg?!
- Mit képzelsz, hogy… - Nem tudja befejezni. Elkapom a nyakát és megemelem a földről. Nem érik a lábai a talajt. – Ykessi! – nyögi fájdalmában.
- Hogy voltál képes ezt tenni velem?! Nem tudod elfogadni, hogy szeretem őt?! Ő az egyetlen értelme az életemnek és te képes vagy megalázni őt?! Bántani őt?! Belekeverni engem is a mocskos kis játékodba?! Hogy vagy képes a szemembe nézni?!
- Ykessi! – A szoba ajtajából jön a hang. Oda sem nézem. Nem hallom a szobában fellobbanó lángok perzselése miatt. – Ykessi könyörgöm! Noara, azonnal rohanj! – Ha eszemnél lennék, felfognám, de így nem vagyok rá képes.
- Elvesztettem miattad! – Üvöltök. – Hogy vagy képes ezek után létezni, te velejéig rohadt áruló?!
- Ykessi! Az istenre kérlek! Anyánk nevére, engedd el! – Még mindig Ydassir kiabál. Nem mer, nem tud közelebb jönni.
- Megöllek, érted?! – És tényleg elroppantanám a nyakát. Bár már nem mozog. A szemei is lehunyva. Meghalt? Megöltem végre?
- Az a kurva teszi ezt veled – nyögi még utoljára, és nekem csak ennyi kell. Az erőm kontrollálhatatlanul robban ki a testemből. Mintha érezném Avalan havát, mintha hallanám a hangját, de elönti az agyam a forró tűz. Annyi lélekjelenétem van, hogy az erőm robbanásának első pillanataiban kiugrok az ablakon, még mindig Anna torkát szorítva. Így csak a szoba omlott össze, de ahogy kirobban belőlem a teljes erőm, két szomszédos hegy egyszerűen elég. Lávaként folynak, és annyira fáj, hogy elengedem Annát. Nem ájulok el. De bárcsak így történne.

Anna teste szinte élettelenül, összeégbe esik ki az ujjaim közül. Majdnem megöltem őt. De az agyam nem tisztul. Lépnék ismét felé, de ekkor Ydassirt érzem magam mögött. Egy karperecet kapcsol rám. Érzem, ahogy az erőm lassan elhagy. Talán végleg.
- Ykessi, Tűzbirodalom második hercege… a tűzföldi hadsereg parancsnoka… - Sírástól remegő hangja elcsuklik. – Börtönbe vettetlek főpapunk megtámadásáért. Kivégzésedig a börtönben várd a megváltást! – Ütést érzek a tarkómon, mielőtt felelhetnék, és el is ájulok.

A délelőtti nap meleg sugarai szinte égetnek. Az erkélyem hűvös korlátjára dőlve nézek végig a lábaim előtt elterülő, nyüzsgő városon.

Az egész kastély, sőt, az egész város díszbe borult a ma érkező vendég tiszteletére. Mióta először megtudtam Ykessitől, hogy ki is ő, jobban utána olvastam, hogy milyen szerepet töltenek be a papok, és különösen a főpap a tűzföldiek életében. Nem értem ezt a fajta megkérdőjelezhetetlen tiszteletet és odaadást, amit eddig csak királyok irányába láttam megnyilvánulni. Őszintén szólva nálunk még a király sem kap ilyen kiemelkedő bánásmódot, hiszen ez csak egy rang, amivel a nép ruházta fel, hogy képviselhesse az érdekeiket. Annyira idegen számomra a vallásuk elvakult hite.

A Tűzisten vérvonala… nem tudom, hogy vannak vele, de nekem ezt a tűzistent nem mutatta be senki.

Halk sóhajjal masszírozom meg a homlokomat, lassú léptekkel tántorgok vissza a szobámba. Az ágyamon fekszik a ruha, amit Noara gondosan választott ki és varrogatott tegnap óta. Az eddig érzett eltökéltségem már a múlté, csak kétségek maradtak a helyén. Hülyét fogok csinálni magamból? Mivan ha nem is tetszik Ykessinek?

Fél óra múlva már felöltözve állok a plafonig érő tükröm előtt, de mégis meztelennek érzem magam. A karjaimat és vállaimat csupán egy áttetsző selyemköpönyeg fedi. Túlzásba viszem? Nem. Bátorság. Az itteni emberek ennél sokkal, de sokkal többet mutató ruhákat is hordanak. Nem csinálsz hülyét magadból.

***

A jégbirodalmi küldöttség kíséretében vonulok ki a kastélyból, hogy felkészüljek a vendégünk fogadására Ykessi oldalán. Ha Noara támogató jelenléte nem lenne mellettem, biztos, hogy elsüllyednék a népem tagjai oldalán hiányos öltözékem miatt.

Már messziről kiszúrom férjem alakját a lefelé vezető lépcsősor végén, a belőle áradó erő rendületlenül vonzza a tekintetemet. Éjfekete ruhájába és köpenyébe burkolózva úgy fest, akár a halál hírnöke a tűz vöröses árnyalatai között pompázva. A lélegzetem is eláll a gondolattól, hogy ez ugyanaz a férfi, aki falatnyi kis mellénykékben szokta mutogatni a tökéletes testet, aminek most minden porcikáját sötét anyag fedi.

Miért?

Ykessi látványától hirtelen még sokkal meztelenebbnek érzem magam. A lábaim meginognak.

Mintha meghallaná szívem dübörgését, felnéz rám a lépcső aljából. A tekintete futótűzként söpri el a bizonytalanságom minden morzsáját, a tagadhatatlan, nyers vágy, ami fellángol a gyönyörű szemekben, szinte belém mar. Megszédülök az erejétől. Egy pillanatra azt is elfelejtem, hogy a kastély egész népessége minket néz, majdnem engedelmeskedem testem akaratának, hogy a karjaiba vessem magam.

Közelebb lép hozzám, mintha kötéllel húznának minket egymáshoz. Felém nyújtja kesztyűvel fedett kezét, az visszafogott, udvarias gesztus visszaránt a valóságba. Nem csak mi ketten létezünk.

A kapuban megjelenő gyaloghintó eloszlatja a pillanatnyi jókedvet szívemből.

- Mi ez a ruha? – Láttam rajta, hogy tetszett neki, az elégedettség, ami most járja át a testemet, megér minden zavarba ejtő pillanatot. De a nagyobb kérdés inkább az ő öltözéke.

- Ezt én is kérdezhetném.

- Gondoltam, ha azt látod, hogy illendően minden szabad bőrfelületet eltakarok, hinni fogsz majd nekem és rájössz, hogy csak téged szeretlek.

Tágra nyílnak szemeim, lehajtom fejemet, hogy a bámészkodó tömegek ne lássák a pírt, amit érzek megjelenni az arcomon. Ykessi magabiztosan vezet maga mellett előre, és én vakon rábízom magamat. Hirtelen rettenetesen feleslegesnek érzem az elmúlt napok gyötrődését. Hihetem, hogy tényleg értem tette? Jó érzéssel tölt el a gondolat, hogy a volt szeretője nem legeltetheti a szemét rajta.

„…rájössz, hogy csak téged szeretlek.”

Olyan boldog vagyok.

- Hogy nézel ki? – Éles, serény hang zökkent ki a szerelmes ábrándozásomból, egy pillanat alatt rakok rendet a fejemben, tekintetemet gyanútlanul, reflexszerűen emelem a hang irányába. Bár ne tettem volna. A szemeim előtt egy gyönyörű, magabiztosságot sugárzó, élveteg jelenséget látok kiemelkedni a díszes gyaloghintóból. A jelenléte megtölti az egész udvart. Vörös, rövid tincsei vadul ölelik szabályos arcát, koronaként emelkednek ki belőle a vérvonalát bizonyító szarvai. A testét mintha barna márványból öntötték volna, ruhája pedig kihívóbb, mint bármi, amit eddig a Tűzbirodalomban láttam. Pont azok a részek lógnak ki belőle, amiket a legjobban illene takarnia.

Hirtelen borzalmasan sápadtnak és színtelennek érzem a megjelenésemet, amivel pár perce még elbűvölni szándékoztam férjemet.

Ő nevezi magát papnak? Istenségnek? Nem kéne kicsit kevésbé szemérmetlenül öltöznie egy ilyen ranghoz?

Nem merek Ykessire nézni, félek, hogy olyasmit látnék a tekintetében, amit soha nem tudnék megbocsátani neki. De biztos vagyok benne, hogy ő is látja, milyen gyönyörű, és hogy az ő vad sármja mennyivel jobban mutatna mellette, mint az én hideg szépségem.

- Anna, mélytiszteletű főpap, isteneink gyermeke, légy üdvözölve szerény otthonunkban! Hadd mutassam be neked férje… - Ha Ykessi érzéseire hatással is volt a vendégünk erőteljes belépője, ez nem hallatszik a hangján. Még mindig nincs bátorságom ránézni.

Tehetetlen düh árad szét bennem a főpap udvariatlansága hallatán.

- Kérdeztem valamit, Ykessi! Mire fel a gyászruha? Ez a kis hímfruska elég élőnek tűnik melletted.

Lefagyok. Szinte elsápadok a haragtól és a megaláztatás kesernyés ízétől a számban. Hogy merészeli? Hogy merészeli így hívni a hercege férjét egy egész udvari fogadóbizottság előtt? Kinek képzeli magát?

Megfeszülnek izmaim, hogy megállítsam magamat abban, hogy olyat tegyek, amit később megbánnék. Ykessi gyengéd szorítása a kezemen, amelyet emlékeztetőnek szán, csak olaj a tűzre. Ha még egy ilyen bunkó megjegyzést ejt, az ő kedvese is előkeresheti a gyászruháját, akárkinek a leszármazottja is legyen.

- Bizonyára te is tudod, hogy a férjem, Avalan herceg jégföldi. Szerelmem bizonyítom neki azzal, hogy illendően, mindenemet fedve jelenek meg a volt szeretőm előtt, hogy nehogy félreértse a látogatásod célját.

Nem nyugtatnak meg Ykessi magyarázkodó szavai. Nem örülök, hogy a kapcsolatunk és a bizalmam megingásának részleteit egy ilyen modortalan személy orrára köti, akinek amúgy semmi köze hozzá. Rossz előérzetem van. Egyáltalán miért mondta el neki? Miért nem talált ki valami füllentést?

- Oh szóval Avilon féltékenykedik? – Összeszorítom az ajkaimat, hogy véletlenül se válaszoljak neki a szándékosan rosszul ejtett nevem hallatán.  – Akkor talán adjunk neki okot erre, hm?

Szinte fel sem fogom, amit látok. A szám szólásra nyílik, de a döbbenet és a kezemen végigfutó fájdalom érzése bennem rekeszti felháborodott szavaimat.

Az agyam képtelen feldolgozni. Most tényleg… meg akarta csókolni? Úgy, hogy itt állok mellette? Úgy, hogy az egész udvar minket néz? Úgy, hogy tudja, hogy a kötelékünk miatt fájdalmat okozna vele?

Megremegek a vágytól, hogy lefagyasszam arcáról a kegyetlen vigyort, de nem teszek semmit.

Kétségbeesésemben végigfuttatom tekintetemet a közelebb álló tisztek, nemesek lesütött szemein, mintha segítséget, támaszt keresnék. Minden szempár együttérzést, felháborodást, meglepettséget, szégyent tükröz. Mégsem csinál senki semmit. Nem szól senki. Semmit. Miért? Miért tisztelnek valakit ilyen vakon? Egy ilyen embert?

- A férjem neve Avalan, mélytiszteletű főpap. – Ykessi hangja túl nyugodt. Miért nem bőszül fel jobban? –  És kérlek, ne teszteld feleslegesen a köteléket, mert fájdalmat okozol! Inkább engedd, hogy a kastélyba kísérjünk.

A szemem sarkából látom, hogy Anna Ykessinek nyújtja a kezét, de ő az enyémet fogja meg helyette, és ez egy leheletnyit enyhít a haragomon. A szépséges, eddig vigyort csillogtató arcon látom átfutni a düh torz megnyilvánulását, mielőtt eltüntetné az árulkodó érzelmet.

Még mindig értetlenül állok azelőtt, hogy az előbbi jelenetet miért tűrte mindenki némán, de ha tényleg ilyen vakon kell tisztelniük a főpap szeszélyeit, akkor van egyáltalán jogom dühösnek lenni Ykessire? Amíg nem azt kéri tőle, hogy engedje az ágyába, nem hiszem. De az erőltetett csók után már ezen sem lepődnék meg. Akkor mit tenne Ykessi? Nem akarom megtudni…

A tehetetlenség érzése mardossa a lelkemet.

- Sajnálom. – Halk suttogása csak nekem szól. Az elkeseredettség, ami haloványan cseng benne a maradék iránta érzett haragot is eloszlatja szívemből. Nincs jogom haragudni rá. Hiszen ő végig csak udvarias és távolságtartó volt. A fene egye meg, még a gyászruháját is felvette, és imádom érte.

Az ajkaimhoz húzom a kezét, a bőrkesztyűt finoman feltűrve hintek lágy puszit a csuklója forró bőrére. Szinte éget. Bele sem gondoltam, milyen irtózatosan melege lehet a vastag szövet alatt, hiszen ő hozzászokva sincsen ahhoz, hogy ennyi ruha fedi a testét.

- Tudom. – Gyengéd mosollyal nézek fel rá, szerelmes tekintetünk egybeolvad.

Nem tudom, meddig tudom ilyen jól kezelni Anna ostromát, de legalább még egy kicsit hadd legyek megértő férj. Legalább addig, amíg a végén elkerülhetetlenül elrontom az egészet egy dühkitöréssel.

Egy díszes fogadóterembe vezetjük vendégünket. Este lesz egy nagyobb estély a tiszteletére, amire a város lakosai és a jégbirodalom küldöttei közül a rangosabb emberek hivatalosak, ezért most csak egy frissítő teát és kisebb falatokat hoznak a szolgálók. A kötelező üdvözlések és bemutatások után leülünk és négyesben maradunk Anna, Ykessi, Ydassir és én.

Ydassir töri meg a nyomasztóvá váló csendet.

- Kellemes utad volt? – Anna egy pillantásra sem méltatja a mellette ülő herceget udvarias kérdése hallatán. Engem néz, én pedig érzelemmentesen viszonzom a feszült farkasszemezést.

- És amúgy beszélni is tud vagy csak egy csinos pofi? Mert eddig csak te beszéltél helyette, Ykessi. – Mosolyt kényszerítek az arcomra, elszámolok magamban háromig, mielőtt a válaszomba véletlenül gúnyt szőnék. Lehet, hogy tovább kellett volna számolnom.

- Köszönöm az érdeklődésedet, mélyen tisztelt főpap. Tudok beszélni, bár kétségtelenül nem annyit, mint kegyed. – Felnevet, érdeklődve előre dől, könyökét megtámasztja az asztalon. A széken törökülésben ül, akár egy neveletlen gyerek. Az érinthetetlenség magabiztosságát sugározza minden mozdulata.

Újabb hosszúra nyúló csend.

Kezemet öntudatlanul csúsztatom Ykessi kezére a széke karfáján, mintha ebből a röpke érintésből szeretnék erőt gyűjteni ahhoz, hogy elviseljem Anna modorát. A belőle áradó meleg mindig megnyugtat.

Anna szemei egy pillanat erejéig az összefűződő ujjainkra ereszkednek, majd vissza rám. Belekortyol a teájába, majd egy váratlan, lendületes mozdulattal áll fel.

- Elfáradtam. Lepihenek a vacsora előtt, Ykessi vezess a szobámba. – Megszédülök a gondolattól, hogy egy hálószobában látom őket kettesben. Az ujjaim finoman mélyednek Ykessi kezébe, tudatják vele az álláspontomat. A szorító mozdulat majdnem ugyanannyira öntudatlan, mint maga az érintés volt.

- Ydassir, megtennéd? – Az öccse engedelmesen bólint egyből. Anna rosszalló horkanással fejezi ki a nemtetszését, de követi Ydassirt. A távolodó léptek hangjával egyszerre fújom ki a lélegzetet, amiről észre sem vettem, hogy benntartottam.

Kettesben maradunk, de egyikünk sem szólal meg, mintha szükségünk lenne egy kis időre, hogy feldolgozzuk az eddig történteket és kiélvezzük a pillanatnyi nyugalmat. Az elmúlt napokban kerültem őt az ostoba kétkedésem miatt, most pedig Anna hurrikánként próbálja feldúlni azt, amit eddig nagy nehezen felépítettünk egymás között. Úgy érzem, jobban szükségem van a közelségére, mint valaha.

Meg kell szabadulnunk a méregtől, amit Anna fecskendezett a szívünkbe.

Felállok, néma mozdulattal helyezkedem el az ölében, és a vállára hajtom a fejemet. Megborzongok, ahogy ujjai a meztelen vállamra tévednek. Ajkaim megtalálják a puha, érzékeny pontot a nyakán. Halk sóhajától mintha az egész szobában melegebb lenne. Akarom őt. Muszáj.

Felnézek rá, a mellkasára simítom remegő kezemet. Elolvadok attól, amit a szemeiben látok lángolni. A combomon érzem az irántam érzett vágyának letagadhatatlan jeleit. Három napja nem éreztem a forró érintését, a testem követelőzése szinte fájdalmas. Halkan súgom a nevét.

- Köszönöm, hogy felvetted ezt a ruhát. – Közelebb bújok hozzá, ajkaim már a fülét simítják, elmosolyodva suttogok bele. – De szeretném levenni rólad.

Fogalmam sincs, hogy jutunk el a szobájáig. Türelmetlen, de gyengéd, mozdulatokkal simítjuk, öleljük egymást. Amint hallom az ajtó csapódását magunk mögött, elkezdem kigombolni az ingét, ajkaink egy pillanatra sem eresztik egymást. Nem tudom, melyikünk élvezi jobban, mikor végre szétnyílik a felsője és a mellkasára csúsznak az ujjaim. Finoman karmolom végig a puha, felszabadított bőrterületet. Megőrjít, ahogy a csókba nyög.

Megrészegít a szenvedély, amivel végigsimítja a testhezálló ingem vékony anyagát, a hüvelykujja elidőzik a mellbimbóm érzékeny pontján. Megremegek.

Elérjük az ágyat, óvatos lökéssel ültetem a szélére. Lassú mozdulattal térdelek a földre a lábai közé, ujjaim először a vastag anyagon keresztül simulnak az értem lüktető forróságra, majd lomhán kezdik el kioldani a nadrág fűzőjét. A szemeibe nézek, látom, hogy tudja, mire készülök, és azt is látom, hogy bármit megadna azért, hogy tényleg megtegyem. Megnyalom az ajkaimat, visszaemlékszem, milyen csodálatos volt, mikor ő csinálta nekem. Az ujjai a hajamba túrnak, a keze remeg a vágytól. Az enyém is.

Leírhatatlan érzés ilyen erős, vad sóvárgást ébreszteni egy ilyen csodálatos férfiban.

Az ajtó hangos puffanással csapódik ki. A szobát megtölti a tűzhurrikán mindent elsöprő jelenléte.

Ledermednek sóvár mozdulataink, egyszerre ugrunk fel. Ykessi mintha ösztönösen lépne elém, hogy megvédjen a szúrós pillantástól, pedig az ő ruházata hiányosabb. Az inge szétnyílva, a nadrágjának fűzője félig kioldva. A harag újdonsült erővel vág pofon, szinte megszédülök tőle. Már nem is kérdezem magamban, hogy hogy merészeli, hiszen kezdem úgy érezni, hogy neki tényleg mindent szabad.

A betolakodónk töri meg a csendet gúnyos szavaival. Szórakozott tekintetén látszik, hogy teljes mértékben tisztában van vele, hogy mit zavart meg. Talán végig így tervezte.

- Ykessi! Csak azért jöttem, hogy a te szádból is meghallgassam a politikai okait, hogy miért kényszerítettek bele egy ilyen… – Szünetet tart, hogy még jobban nyomatékosítsa következő szavait. – szerencsétlen házasságba? – Ökölbe szorulnak kezeim, pedig a kegyetlen cafka még korántsem végzett a kínzásommal. – Bár ahogy látom, legalább tudja a helyét.

A szégyenérzet egy szempillantás alatt veszi át a düh helyét szívemben, ahogy megjelenik a szemeim előtt a félreérthetetlen pozíció, amiben ránk tört. Én tényleg épp arra készültem, hogy…?

Ez nem én vagyok. A régi önmagam sosem keveredett volna ilyen megalázó szituációkba. A régi önmagam soha nem tett volna önszántából ilyesmit.

A fagyos érzés, ami szétárad a mellkasomban, megnyugtat.

- Anna, túl messzire mész. – Ykessi szavai fenyegetően halkak. Képtelen vagyok ránézni. Mintha meg sem szólalt volna, Anna közelebb lép hozzá, és elégedett vigyorral folytatja. Érzi, hogy jó úton jár célja eléréséhez, akármi is legyen az.

- A királyi palotában azt pletykálják a szolgálók, hogy még a ceremóniáról is elkéstél, mert nem akartál elvenni egy… hogy is mondtad? Jégtömböt. – Az utolsó szót a szemembe nézve mondja ki. Felnevet. Mintha jeges tőrt döfne vele a mellkasomba.

Tudtam, hogy Ykessi sem örült a nászunknak, de fogalmam sem volt, hogy az utolsó pillanatig ennyire ellene volt. Nem tudom miért, de a gondolat összetöri a szívemet.

Hallom, hogy Ykessi mond valamit, nehezen fogom fel szavait, arra kéri Annát, hogy hagyja el a szobáját. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy magamba fojtsam a kitörni vágyó könnycseppeket. Nem adom meg neki azt az örömöt is, hogy sírni lásson.

- Ne legyél tiszteletlen a főpapoddal, elmegyek én. – Hűvös kijelentésem töri meg a csendet, két szempár súlyát érzem magamon. – Igaza van, elfelejtettem ki is vagyok.

Egy pillantásra sem méltatom férjemet, mielőtt kimegyek a szobából.

A könnycseppek hidegen szántják végig arcomat.

Magukra hagytam őket, kettesben. A felizgatott férjemet a volt szeretőjével, aki gyönyörű, erős és mindent megtett, hogy közénk álljon. Talán sosem szerettük egymást igazán, ha sikerült neki. Hogy is szerettük volna? Hiszen mindketten csak egy szükséghelyzetből próbáltuk meg kihozni a lehető legtöbbet. Ha nem lenne ez a mágikus kötelék, ami közelségre kényszerít minket, soha nem szerettünk volna egymásba.

A Jégbirodalom királyi családjának tagjaként sosem lett volna szabad ennyire elvesznem ezekben az érzésekben. Most már értem, hogy népem miért kerüli az ilyesmit. Ezek az érzelmek csak sebezhetőséget és fájdalmat hoznak magukkal.

A szobámba lépek, szinte letépem magamról a díszes, átalakított ruhadarabokat. Pont akkora hazugság az egész, mint a szerelem, amiről azt hittem, hogy érzem.

<sub>- És az övé vagy? – A kérdése szinte a szívembe mar. Hogy érthet félre mindig ennyire?! De most nincs itt a vita ideje, egyszerűen csak mellé lépek és felemelem a fejét.
- Nem. A tiéd vagyok, Avalan. – Ez sem győzi meg, felpattan.
- Akkor miért próbálsz meg elküldeni? Napok óta próbálod elérni, hogy az otthonomként tekintsek erre a városra. Erre elzavarnál az otthonomból, csak mert az egyik tévképzetes kurvád idejön? – A végére már üvölt és igazol engem. Nem tudja kezelni a helyzetet, tudtam.
- Hát nem érted, hogy pont ezért? Én elnézem, hogy így beszélsz róla, de ő nem fogja. – Talán nincs főpapjuk odaát? Ezért nem érti, hogy mennyire kiemelt szerepben van Anna? Percek telnek el, mire ismét felém fordul. Az arcán látom, hogy kétségbeesett düh marja a szívét és még valami, ami engem is mélyen érint. A bizalmatlanság.
- Elmegyek, de akkor gyere velem. – A könnyei sem hatnak meg. Nem bízik bennem. Talán elmondtam volna, hogy kicsoda Anna, ha akarnék bármit is tőle?!
- Tudod jól, hogy nem sérthetem meg őt. – Nem mond többet, egy gyermek sértődöttségével vonul ki a teremből.</sub>

_{*  *  *}

<sub>Aztán a következő napjaimból is. Két nap múlva megjön a levél, hogy Anna másnap érkezik, így az információt is egy szolgával küldetem fel hozzá, én magam nem megyek.
- Sikerült? – fordulok a nő felé, mikor visszaér.
- Igen, hercegem – hajt fejet.
- Üzent nekem valami? – kérdezem reménykedve.
- Sajnálom felség – hajt fejet. Sóhajtva bocsátom útjára, nem tarthatom vissza a munkájától egész nap.
- Elmondanád, hogy mi történt? – kérdezi Ydassir. – Vagy megvárjuk, hogy Anna a fejetekbe másszon?
- Már megtette – sóhajtom. – Elmondtam neki mindent. Kértem, hogy menjen el. Ne nézz így, arra gondoltam, hogy nehezen kezelné. Üvöltött, lekurvázta Annát, aztán kért, hogy menjek vele. Akkor ő is elmegy.
- De te nem mehetsz el – értetlenkedik.
- Én is ezt mondtam – pillantok öcsémre. – Az volt a gond, hogy nem bízik bennem. Nem mondta ki, de láttam az arcán. Attól félt, hogy megfektetem Annát.
- Ugyan már, ez baromság! – kiált fel Ydassir.
- Ha az ő szemével nézed, akkor nem. Nem ismeri Annát, annyit tud róla, ami a levélben volt és amit elmondtam. Az agyában csak az ragadt bent, hogy a volt szeretőm.
- És most mi lesz? – kérdezi öcsém.
- Mi lenne? Megmutatom neki, hogy nem vagyok hajlandó Annával lenni! Nekem csak ő kell, és ezt valahogy bele fogom verni abba a szép fejébe! Ötlet? – nézek rá.
- Azt mondanám, hogy gyászruhában gyere.
- Gyászruhában? – Tűzbirodalomban az emberek gyászruhája olyan, amelyből egy szabad bőrfülület sem látszik ki. A házastársuk halála után hordják az emberek tíz évig. Addig illetlenség akár az arcot is megmutatni nyilvánosan. Gyászruhája pedig minden házas embernek van, nekem is van. – Rettenetesen áll rajtam. De igazad lehet…

*  *  *</sub>

_{Így jutunk el a naphoz, amikor Anna érkezik. A kastélyt és a várost is illendően díszítik, hiszen, ha nem is szereti őt valaki, de a tisztelet, amit kap, mint az istenek leszármazottja, vitathatatlan. A legenda szerint Anna magának a Tűzistennek a vérvonalából származik. Mint főpap, köteles vér szerinti utódot nemzeni, ami úgy tudom, még nem volt meg neki, de a nőt már kiválasztották neki. Finom ételek készülnek, minden tiszta és minden fáklya világít. Ő maga gyaloghintóval érkezik, mint mindig. Nem ő akarta, ez a hagyomány. A lába nem érintheti a csupasz földet, ezért az utat az udvarról a palotáig beszórjuk rózsaszirommal.  Lovon nem utazhat, mert az nem méltó hozzá, és az egész országot nem fedheti mindig virágszirom. Így maradt a gyaloghintó. Díszes darab, aranyból készült és vörös festés díszíti.}

_{De minden szervezés kiszáll a fejemből, ahogy meglátom levonulni életem párját. Avalan egyszerűen… lélegzetelállító. A haját csodálatos fonat és gyöngyök díszítik. Soha nem láttam még ilyet, de örökké tudnám nézni. Az egész öltözéke a jégkék és a hófehér színeiben pompázik. A cipője egyszerű és hófehér, a nadrág jégkék, hópehelyekkel díszítve. A köpenye szintén kék, de amin megakad a szemem, az a felsője. Azonnal Noara tekintetét keresem, hogy baj van-e, de ő csak vigyorog és kacsint, így gondolom, nem gond, amit látok és nem valami elcseszett jégföldi válási ajánlat.}

<sub>A felsője ugyanis a testére simul. Kék alapon apró, fehér csillámok díszítik csillagalakba tömörülve, a nyaka garbó, de ami a gondomat okozza az az, hogy a válla kilátszik. Mindkét válla. Finoman simul rá az alig-anyagú köpeny, de az sem takarja a gömbölyded formákat. Összefut a nyál a számban és megrándul a farkam, ahogy nézem őt. Egyszerűen… csodálatos. Most kicsit örülök a gyászruhának, mert elég jól takarja nyilvánvaló gondomat. Elé lépek hát és meg is fogom a kezét. Örülök a kesztyűnek, mert így legalább nem remegek meg az érintésére.
- Mi ez a ruha? – kérdezem.
- Ezt én is kérdezhetném – pillant rám szigorúan.
- Gondoltam, ha azt látod, hogy illendően minden szabad bőrfelületet eltakarok, hinni fogsz majd nekem és rájössz, hogy csak téged szeretlek – suttogom, majd elegánsan mellkasmagasba emelve a kezeinket elindulok az ekkor érkező gyaloghintó elé.
Rajtam persze a katonai egyenruhám van és az ahhoz tartozó fekete bőrkesztyű, kiegészítve egy egész testemet takaró földig érő, fekete alig-anyaggal. Hasonló, mint a köpenye, de semmi nincs rajta, csak az egyszerű feketeség. Össze is súgnak mögöttem, de senki nem mer megkérdőjelezni.</sub>

<sub>És ekkor bejut a tűzhurrikán. Neki alig takarja a vállát a felsője, izmos hasa teljesen szabad. Buggyos, vörös nadrág fedi a lábait és színben ehhez illik falatnyi kabátkája is, a lábát nem takarja cipő. Hirtelenkék szeme szinte kilóg barna bőrrel fedett arcától és tűzvörös, rövid hajától. Körmei feketék és szinte félelmetesen hosszúak, isteni származását a fején pihenő hatalmas szarvak igazolják, amelyek már fél méter magassába kanyarodnak az ég felé, a végük pedig lehetetlenül hegyes, ahogy a körmeié is. Anna szinte kipattan a gyaloghintóból, hogy meglásson, de le is fékez.
- Hogy nézel ki? – kérdezi döbbenten. Közelebb lépek, én azért tanultam illemet.
- Anna, mélytiszteletű főpap, isteneink gyermek, légy üdvözölve szerény otthonunkban! Hadd mutassam be neked férje…
- Kérdeztem valamit, Ykessi! – szakít félbe. Beharapom az ajkam. Neki még ezt is szabad és én szó nélkül tűröm. – Mire fel a gyászruha? Ez a kis hímfruska elég élőnek tűnik melletted. – Megszorítom picit Avalan kezét, hogy most tényleg fogja be a száját.
- Bizonyára te is tudod, hogy a férjem, Avalan herceg jégföldi. Szerelmem bizonyítom neki azzal, hogy illendően, mindenemet fedve jelenek meg a volt szeretőm előtt, hogy nehogy félreértse a látogatásod célját. – Felpillantva látom, hogy ezt csak Avalan és Anna hallotta szerencsére, mindenki kellően távol áll, de a főpap arcára gonosz mosoly kúszik.
- Oh szóval Avilon féltékenykedik? – Anna közelebb lép és hirtelen felránt. – Akkor talán adjunk neki okot erre, hm? – Alig tudom a tenyerem a szám elé tenni, így is érzem, hogy az ajkainak bőrömet történő érintésétől végigszalad egy enyhe fájdalom a testemen.
- A férjem neve Avalan, mélytiszteletű főpap. – Haragos szemmel nézek rá, de ő csak vigyorog. – És kérlek, ne teszteld feleslegesen a köteléket, mert fájdalmat okozol! Inkább engedd, hogy a kastélyba kísérjünk. – Anna ekkor felém nyújtja a kezét, de én Avalanét fogom meg, Ydassir lép Anna mellé és ő vezeti. – Sajnálom – suttogom szerelmemnek.</sub>

A napot nagyrészt Noarával töltöm, rég volt alkalmunk sokat beszélgetni. Elkalandozó gondolataim néha visszatalálnak az előző éjszakai beszélgetésünkre Ykessivel. Néha meglep, hogy mennyire máshogy kezeli a dolgokat, mint én. Mennyire… felnőttesen. Vajon fordított esetben én hogyan kezelném? Gyanítom, hogy nem a világ legszerelmesebb becézését suttogva kívánnék neki jó éjszakát utána.

Egyszerre csodálom és utálom a nyugalmát. Ha azt a szerelmet érezi irántam, mint, amit én érzek iránta, hogy képes ilyen hidegvérrel kezelni ezt? Kettőnk közül nekem kéne hidegvérűnek lennem…

Lehet, hogy a szereleme tényleg csak szeretet, tisztelet?

Elmesélem Noarának a történteket, aki mélyen elgondolkodva dől hátra a fotelben.

- Ne kételkedj Ykessi érzéseiben, biztos vagyok benne, hogy szerelmes beléd. – A kétkedő tekintetem láttán folytatja. – Ha hallottad volna, amiket nekem mondott rólad, tudnád. – A sejtelmes mosolya elárulja, hogy felesleges faggatóznom, a konkrét szavak kettejük titkai maradnak.

Elmosolyodom azon a határozottságon, ami belőle árad. Ujjaim öntudatlanul csúsznak a nyakamban lévő medalionra. Ahányszor fellobban a szerelem a szívemben, a kis ékszer vonzza az érintésemet. Mintha egy darab lenne belőle.

- Ő is pont ezt csinálta. – Noara levakarhatatlan vigyora a füléig ér, tekintete ujjaim mozgását követik. Zavartan kapom el a kezemet, mintha egy kínos cselekedeten kapott volna rajta az imént. Tényleg elhihetem, hogy Ykessit is mardossák ezek a bizonytalanságok? Hiszen minél boldogabbak vagyunk, annál többet veszíthetünk.

- De akkor ő miért ilyen nyugodt mindig? Miért nem zavarja, hogy nem akarnám felvállalni a családom előtt? – Az utolsó kérdésemet, miszerint hogy volt képest arra, hogy szeretkezés közben is meghallja és megállítsa a közeledő betolakodókat, csak magamban teszem hozzá.

- Hát… - Látom, hogy elbizonytalanodva keresi a megfelelő szavakat. - … neki azért több tapasztalata van és idősebb is nálad. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret téged ugyanúgy, mint te őt.

A korábbi tapasztalatai említésére keserű íz húzza össze a számat. Most már tudom, hogy miért vonakodott befejezni a mondatot Noara. De mégsem róhatom fel Ykessinek azt, hogy mit tett, mielőtt megismertük volna egymást.

Ha belegondolok, hogy alig pár nap telt el azóta, hogy én magam adtam neki engedélyt arra, hogy megcsaljon…

***

Egész nap nem látom Ykessit, ezért izgatott léptekkel sietek a vacsoraterem felé. Tudom, hogy sok dolga volt, biztos fáradt lesz. Én csak a melegségére vágyom.

És egy kicsit arra, hogy folytassuk azt, amit tegnap félbehagytunk a tónál.

Csupán a gondolattól, az emléktől is elpirulok. Általában Ykessi jelenléte vagy tettei csalják ki testemből a zavarba ejtő reakciókat. Most elég egy emlékkép. Tudom, hogy nem lenne merszem ilyesmit kezdeményezni, ezért titkon abban reménykedem, hogy hasonló gondolatok járnak az ő fejében is.

A terembe lépek, mikor megpillantom, az előző illetlen gondolatokat lavinaként mossa el az aggodalom. Valami nincs rendben. Ykessi olyan, mint egy nyitott könyv, és most látom, hogy valami bántja. A szemeiben a szokott ragyogás… hol van?

Lehet, hogy végiggondolta a tegnap esti beszélgetést? Lehet, hogy mégis megbántották a szavaim? Az én hibám?

Megcsókol, de eltolom magamtól. Tudnom kell, hogy én okoztam a vihart a tekintetében. Kérdésemre csak egy levelet ad a kezembe. Türelmetlenül olvasom a sorokat.

Nem értem.

Mi olyan szörnyű hír ebben? Gondolom nem a bátyja idejövetele aggasztja, de ki ez az Anna? Hiába próbálom felidézni az összes rokonát, akiről kaptam valamiféle információt a házasságkötésünk előtt, ez a név nem ismerős.

- Először is a pokoli élet. Tudd, hogy apa nem tudja, hogy már minden rendben köztünk. Nem írtam nekik, mióta visszatértem. Időszerű és válaszomban a tudtára is adom majd, hogy már minden tökéletes, szóval kérlek, ne idegeskedj ezen, mert sokkal nagyobb a gondunk. – Bólintok, utólag jövök rá, hogy ezt a részt szinte át is ugrották a szemeim.

Az igazi kérdésre szeretnék választ kapni. Nagyon rossz előérzetem van.

- Ez… ez az Anna, ugye? Ki ez a nő?

- Nem nő. Férfi. Ő a… a kisebb gond, hogy a főpapunk. A nagyobb, hogy a volt szeretőm.

Érzem, ahogy megfagy a vér az ereimben. Ha a régi önmagam lennék, talán a szoba is vele fagyna. Ebben a pillanatban rettenetesen hiányzik a fagyos levegő józanító hatása a harag pírján az arcomon.

Egész nap győzködtem magamat, hogy nem számítanak a volt szeretői, és most ez az egy információ elsöpri az eltökéltségemet.

- Mit akarsz mondani? – Még reménykedem benne, hogy hátha rosszul értettem. Hiszen miért is akarna idejönni a volt szeretője, hogy megismerje a férjét. Nem vagyok az érzelmek szakértője, de ez bűzlik.

- Szeretlek, érted? Leszarok minden exet és értékelném, ha te is ezt tennéd, mert Anna hatalmas gond! Főpapként hatalmas erőhöz fér hozzá, soha nem árulna el mindent, de ennek egy nyomós oka van. – Megremeg a hangja. A lélegzetvételnyi szünet, amit tart, mintha órákig tartana. – Még mindig a tulajdonának tekint engem.

A hangját mintha már csak távolról hallanám, ahogy a harag vörös ködje leereszkedik elmémre. Az elhangzott mondatrészek foszlányai visszhangzanak a fejemben. Hatalmas gond? Főpap? TULAJDON?

- Hogy mi?! – Egy szánalmas, felháborodott kis értetlenkedés, ennyi telik tőlem. Kétségbeesve próbálom összerakni a kirakós darabjait a fejemben.

- Ő volt a szolgálófiú utáni következő kapcsolatom. Egyszer feküdtem csak le vele, és az is borzalmasan régen volt, de Anna igazi bajkeverő. Nem tudom, nektek van-e főpapotok és milyen az ereje, de Annát nem véletlenül nem visszük csatába soha. Irányíthatatlan, uralhatatlan és mániája, hogy én az ő tulajdona vagyok. Gondolom megtudta, hogy nem elég, hogy megházasodtam, még meg sem hívtuk… Sajnálom Avalan, őszintén! Talán jobb lenne, ha elutaznál. Hazamehetnél. Tudom, nem akarsz, de az lenne a legjobb, ha nem kerülnél Anna útjába. Megcsalni nem foglak, ebben biztos lehetsz, de nem akarok neked bajt okozni. Anna olyan, mint egy tűzhurrikán, nincs értelme viaskodni vele, de szexre soha nem kényszerített engem! Akkor egyszer történt meg, 15 voltam és össze voltam törve, mert Ivan elhagyott, Anna pedig meg akart vigasztalni.

Nem emlékszem, hogy mikor dőlt a vállamra, de megszakítom az érintkezést. A gondolataim kavarognak, kimért léptekkel sétálok a székemhez. Nem tudom, hogy szándékosan ülök le, vagy csak egyszerűen belerogyok.

Képtelen vagyok ránézni, a kandalló táncoló lángnyelveit bámulom.

- És az övé vagy? – A hangom hűvösebb, mint a szívemet mardosó jég karmai. Ennél az érzésnél az is jobb volt, mikor egyáltalán nem éreztem semmit.

A belőle áradó meleg megszédít, ahogy mellém lép. Csitíthatatlan harag tombol bennem, ezzel az érzelemmel nézek fel rá, mikor az államnál fogva magára irányítja a tekintetemet. A szemeiben a kétségbeesés az enyém tükre.

- Nem. A tiéd vagyok, Avalan. – Kezét az enyémre simítja, a házasságunk jeleinek mágikus fénye egymás mellé simulva támasztja alá szavait.

Hazugság.

Felállok idegességemben, nem tudok mást kezdeni a testemben cikázó feszültséggel.

- Akkor miért próbálsz meg elküldeni? – Szavaim hangosabbak, mint szeretném. – Napok óta próbálod elérni, hogy az otthonomként tekintsek erre a városra. – Megmasszírozom a homlokomat, a fejem belefájdul a mindent elsöprő érzésekbe, amik a mellkasomban lüktetnek. Szinte észre sem veszem, hogy már üvöltök. – Erre elzavarnál az otthonomból, csak mert az egyik tévképzetes kurvád idejön?

Újra felé fordulok a dühös téblábolásom közepette. Most először látom a haragot megjelenni az ő tekintetében is.

- Hát nem érted, hogy pont ezért? Én elnézem, hogy így beszélsz róla, de ő nem fogja. – Összeszorítom a fogaimat a tehetetlenség kesernyés érzésétől. Igaza van, a fenébe is. Utálom, hogy igaza van.

Most is majdnem azt válaszoltam, hogy „na és?”… ugyanez a szókimondóságom vezetett a nászéjszakánkon történtekhez is. Meg kell tanulnom uralkodni ezeket a furcsa érzelmeken.

Kifújom a levegőt, az ablakhoz sétálok. Feszült csend ereszkedik ránk. Ahogy az elmémen települő vörös köd lassan elkezd feloszlani, megpróbálok emlékezni más információra is azon kívül, hogy az exe és, hogy el akart küldeni, hogy fogadhassa őt.

Már tudom, hogy testileg nem tud megcsalni… de a bizonytalanságom azt sugallja, hogy a megcsalásnak más módjai is vannak.

Főpap. A Jégbirodalomban nincs hasonló pozíció, nálunk a hatalom az erőn és a születési előjogon múlik. Vallásunk sincs, nem hiszünk ilyesmikben, de sokat olvastam a Tűzföldi hiedelmekben. Az istenek gyermekei. A hit küldöttei.

Ykessi felé fordulok, bizonytalan tekintetem az övét keresi. Nem tudom, milyen érzelmeket látok a szemeiben. Leginkább semmilyet. Hiányzik belőle a meleg simogatás, amit úgy megszoktam az elmúlt napokban. Egy néma, hideg könnycsepp szalad végig az arcomon.

- Elmegyek, de akkor gyere velem. – Reménykedve mosolyodom el, tétovázva lépek közelebb hozzá. Elképzelem, hogyan reagálna a magasságossága, ha csak Ydassirt találná itt. Egyáltalán mégis milyen alapon tekinti a tulajdonának Ykessit?

- Tudod jól, hogy nem sérthetem meg őt. – A hangjában egy csepp vívódást sem hallok. Át sem gondolta. Hiszen ő már döntött.

És engem? Engem megsérthetsz?

Kimondatlan kérdésemre nem várok választ. Nem is kell, tudom anélkül is. Szó nélkül sétálok ki a szobából.

***

Két nap telt el a veszekedésünk óta.

Az elmúlt napokban keveset láttam Ykessit. Én kerültem őt, és ha jól vettem észre, ő sem kifejezetten kereste a társaságomat. Mikor néha futólag összetalálkoztunk, akkor is inkább semleges szavakat váltottunk.

Kimondhatatlanul hiányzik az érintése. Egy életet leéltem nélküle, hogy utána néhány röpke nap alatt a függőjévé tegyen.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan kezelhettük volna jobban a szerencsétlen helyzetet, amit az élet elénk dobott, és arra jutottam, hogy körülbelül bármi jobb lett volna ennél.

Talán ha nem úgy vezeti fel, hogy menjek el, akkor kevésbé kerített volna hatalmába az a jogtalan düh, amit rázúdítottam. Akkor is zavart volna, hogy fogadnunk kell a volt szeretőjét, de közel sem annyira, mint a tudat, hogy nélkülem akarta fogadni.

Hihetem, hogy tényleg csak azért akart elzavarni, mert fél, hogy nem tudom tartani a számat? Vagy van egy másik oka is?

Összeszorul a torkom. Lehunyt szemeim előtt egy gyönyörű, erős, barna bőrű, arctalan fiút látok Ykessi karjaiban. Minden, ami én nem vagyok. Fogadok, elegáns és jól nevelt is mindehhez.

Főpapként ki tudja, milyen hatalma van. Mi van, ha ő a házasság kötelékét is megszakíthatja vagy áthághatja? Hiszen az ő papjaik rakták ránk. Lehet, hogy Ykessi is tudja ezt? Lehet, hogy ezért akart elküldeni? Lehet, hogy vele… meg tudna tenni bármit?

Hányingerem van a gondolattól. Utálom ezeket az érzéseket.

Noara hangja ránt ki az elkeseredett gyötrődésből.

- Ha félsz, hogy ellopja, akkor ne hagyd magad! – Látom, hogy a szemei egy másik világban járnak, a tűzbirodalmi szerelmes regényeken kitanulta magát az elmúlt hetekben. – A könyvekben is mindig küzdeni kell a szerelemért a főhősöknek, nem csak úgy az ölükbe pottyan. Vedd fel a legvonzóbb ruhádat, én pedig csinálok egy elegáns jégbirodalmi fonatot a hajadba.

Úgy nézek rá, mint egy hülyére. És magamra is, mert egy pillanatig átgondolom, amit mondott. Egyáltalán mi az, hogy vonzó ruha? Hiszen nekem nincsenek olyan ruháim, mint Ykessi sokat villantó mellényei.

Elég visszaemlékeznem a kivillanó bőrfelületekre, gyorsabban ver a szívem. Vajon tényleg küzdenem kell azért, hogy megtarthassam ezeket az érzéseket iránta? Hogy mellette maradhassak? Fogalmam sincs, mire képes a főpap, de ha le tudná venni rólunk ezt a köteléket… akarnám? Hiszen a nászunkról már mindenki hírt szerzett, sőt ellenségeink már láttak minket egymás oldalán harcolni is. Már nincs szükség bizonyítani a szövetséget népeink között.

A szívembe maró fájdalom válasz a kérdésemre. Nem akarnám. Csak akkor, ha Ykessi igen. Akkor én is.

- Átalakíthatnám kicsit az egyik elegáns ruhádat, hogy… - Zavarba jön a saját szavaitól. – több bőrfelületet mutasson? Mondjuk a vállaidat? Vagy nagyobb kivágást a nyakad körül? Ezzel megmutathatnád azt is, hogy tudsz alkalmazkodni az itteni szokásokhoz.

Bizonytalanul dobolok a fotel karfáján az ujjaimmal. Ezt kéne tennem? Emlékeztetni akarom Ykessit azokra az éjszakákra, amiket együtt töltöttünk. Azt akarom, hogy újra olyan legyen a kapcsolatunk, mint akkor. El akarom… csábítani? És egy csapásra megmutathatnám a volt szeretőjének is, hogy valójában kié is Ykessi.

A szívem mélyén rettegek, hogy az egészből az derül ki, hogy nem az enyém.

Némán bólintok Noarának. Látom, ahogy a lelkesedés szétterül az arcán. Néha úgy érzem, hogy nem a barátjának, hanem a barátnőjének lát. A szemem sarkából figyelem, ahogy neki is áll feltúrni a ruhatáramat. A sarokban fenyegetően magasló elegáns, díszes tükörhöz sétálok, magamat nézem. Soha nem törődtem különösebben a külsőmmel, csak mióta szeretem őt.

Hófehér tincseim már a derekamat simogatják, sokat nőttek az elmúlt hetekben.

Vajon tényleg szépnek lát?

Az átkozottak mintájának halványsárga jelei már szinte teljesen a bőrömbe olvadnak. Ha nem keresném nyomukat, talán nem is látnám. Mit jelent ez? Annyit csupán, hogy kevés időt töltöttünk együtt és kiveszett belőlem a mágiája? Vagy… a szerelmünk megpróbáltatásait tükrözi?

Sóhajtok. Már csak azt kéne megtudnom valahonnan, hogy mikor érkezik a nem várt betolakodó. És azt, hogy hogyan leszek képes udvarias herceg módjára viselkedni vele. Meg kell mutatnom Ykessinek, hogy képes vagyok rá. Értünk.

Hiába a sok feladat, amit Ydassir elvégeztet velem miután hazatértünk, nem tudok aludni. Nem döbbent le túlzottan a gondolat és a tudat, hogy hiányzik. Nem akarok szeretkezni vele. Valamiért most nincs bennem az inger, egyszerűen csak a karjaimban akarom tartani, így hát fel is megyek hozzá. Kopogás és belépés után szó nélkül bújok mellé az ágyba. Nem voltak kétségeim, hogy nem zavar majd el, de látom, hogy aggasztja valami és az biztos nem Celilék baromsága. Az az eset biztos nem aggasztja, annál okosabb.
- Hiányzik az otthonod? – Suttogva kérdezem azt, ami biztosan az oka a szomorúságának.
- Igen, nagyon. Főleg a hófehérbe burkolózó táj. És az, hogy nem érzem magamat kívülállónak. – Egy pillanatra megakaszt a gondolat, amit a szavai okoznak. Kívülálló? Hát persze, hogy más, mint mi hiszen… más. Tudnia kell, hogy ez engem nem érdekel.
- Szeretném, ha itt sem éreznéd magadat annak. – A válla felett pillant rám.
- Ma konkrétan szét kellett kürtölnöd, hogy senki nem láthat ruha nélkül vagy érinthet. Látni akartak, mert más vagyok, és nem láthatnak, mert más vagyok.
- Azért nem láthatnak, mert az enyém vagy – jelentem ki magabiztosan, de belül kerget az érzés, hogy valami orbitális hülyeség járhat a fejében. Ezt elűzendő csókolok a füle mögé. Az eltelő percek viszont azt sugallják bennem, hogy tennem kellene valamit. Mondani kellene valamit, hogy jobban legyen, és végül meg is születik egy ötlet. - Ha gondolod, meglátogathatnánk a hazádat. – Épp hozzátenném, hogy nekem sem lenne ellenemre, mert elég rég láttam havat, de határozott elutasítása meglep. - Miért? Hiszen azt mondtad, hogy hiányzik.
- Igen, de veled nem szeretnék odamenni. – Jeges kéz mar a szívembe. Megint itt tartunk?  – Ne értsd félre, csak… Ott túl szigorú szabályok vannak, nem érintkezhetnénk, nem alhatnánk egy szobában. Még a szerelmünk sem normális, nem akarnám, hogy tudják – mondja, én pedig ahogy megrémültem, meg is nyugszom.
- Azt hiszem, hogy igazad van. Teljesen felesleges felhergelni a jégföldieket a jelenlétemmel. – Mosolyogva csókolok a nyakába. – Már azt hittem, hogy nagyobb a baj – mosolygok a nyakába. Mázsás súlyként nehezedik a vállamra hirtelen a fáradtság. – Jó éjt szerelmem – suttogom még az éjszakába, és el is nyom a végtelennek tűnő álom.

Másnap reggel hamar el kell sietnem, hiszen Ydassir kopogása kelt minket. Nem nyit be, de tudom, ha valaki kettőt, kettőt, majd hármat kopog, az ő. Igaza is van, hogy elrángat, hiszen megígértem az újoncoknak a beszédet, amit meg is kell tartanom, de nem jutunk el addig, hogy ez megtörténjen. Egy küldönc rohan elénk, ahogy kiérünk a kastélyból és a kezembe nyom egy levelet. Ydassir rámhagyja az olvasást és eszébe jut, hogy összeírt pár gondolatot, amit elmondhatnék az ifjoncoknak, ezért felszaladna a szobájába a papírért, és pedig úgy döntök, addig olvasni fogok.

A levél viszont, amit apámtól kapok, aggaszt, így azonnal Ydassir után rohanok, de már csak a szobájában érem utol.
- Mi áll benne? – kérdezi.
- Olvasd csak el - tolom az orra elé.

„Fiam, második örökösöm! Előre szeretném sajnálatodat kérni, amiért nem volt jobb megoldás, és tudom, hogy egyébként is pokoli életedet most még rosszabbá fogom tenni, de Anna hamarosan ellátogat hozzátok néhány napra, szeretné megismerni a férjedet. Az apjának nem mondhattam ellent, és tudom, hogy nehéz lesz, de hiszek benne, hogy felnőttekhez méltón meg tudjátok oldani. Mellesleg Yllo hamarosan meglátogatna titeket. Csókol szerető apád”

- Ritkán használom ezt a szót, de nyakig érő szarban vagyunk – pillant rám Ydassir. – Avalan egyébként is nehezen viseli ezt az itteni életet, de ha még Anna is megjelenik… fogalmam sincs, hogy mit tegyünk – sóhajtja.
- El kell mondanom Avalannak, ez nem is kérdés. De hogyan?
- Javaslom, hogy add a levelet a kezébe, olvassa el és aztán magyarázkodj. Aztán imádkozz, ha Annán múlik, akkor gond nélkül zuhantok vissza a nászéjszakánál is rosszabb állapotba. – Megveregeti a vállam támogatásképp. Nem segít, de legalább… nem. Egyáltalán nem jobb. A helyzet rettenetes.

* * *

Estig tudom húzni, hogy találkoznom kelljen a szerelmemmel, addig meglátogatom a hadsereget, megtartom a beszéde, beiktatok itt is pár törvényt, amit apám a központban hozott és alkalmazható errefelé is. Semmi rossz, csak néhány plusz rendelet a házak tisztán tartására vonatkozóan. Csókkal köszönteném a vacsoraterembe lépő Avalant, de nyilván érzi a feszültségemet, mert ahogy meglát, azonnal összevonja a szemöldökét és az első csók után, amit neki adok, el is tol magától.
- Mi történt? – kérdezi és végigsimít az arcomon. – Látom, hogy aggaszt valami. – Válasz helyett csak a kezébe adom a levelet. Amikor végigolvassa, az arcán millió kérdéssel pillant rám.
- Először is a pokoli élet. Tudd, hogy apa nem tudja, hogy már minden rendben köztünk. Nem írtam nekik, mióta visszatértem. Időszerű és válaszomban a tudtára is adom majd, hogy már minden tökéletes, szóval kérlek, ne idegeskedj ezen, mert sokkal nagyobb a gondunk – kérem, szinte könyörgök neki.
- Ez… ez az Anna, ugye? Ki ez a nő? – kérdezi.
- Nem nő. Férfi – sóhajtom és a vállára hajtom a fejét. – Ő a… a kisebb gond, hogy a főpapunk. A nagyobb, hogy a volt szeretőm. – Felemelem a fejem és az arcára nézek, ami azonnal meg is fagy. Képletesen.
- Mit akarsz mondani? – A hangja szinte metsző, így megragadom a vállánál fogva és picit meg is rázom, hogy térjen észhez, mert erre aztán végképp nincs időnk!
- Szeretlek, érted? Leszarok minden exet és értékelném, ha te is ezt tennéd, mert Anna hatalmas gond! Főpapként hatalmas erőhöz fér hozzá, soha nem árulna el mindent, de ennek egy nyomós oka van. - Lehajtom a fejem. Furcsán szégyenletesnek tartom ezt. – Még mindig a tulajdonának tekint engem.
- Hogy mi?! – Nem merek felnézni, így csak a hangjából hallom, hogy nem örül a dolgoknak. Furcsa is lenne mondjuk…
- Ő volt a szolgálófiú utáni következő kapcsolatom. Egyszer feküdtem csak le vele, és az is borzalmasan régen volt, de Anna igazi bajkeverő. Nem tudom, nektek van-e főpapotok és milyen az ereje, de Annát nem véletlenül nem visszük csatába soha. Irányíthatatlan, uralhatatlan és mániája, hogy én az ő tulajdona vagyok. Gondolom megtudta, hogy nem elég, hogy megházasodtam, még meg sem hívtuk… Sajnálom Avalan, őszintén! Talán jobb lenne, ha elutaznál. Hazamehetnél. Tudom, nem akarsz, de az lenne a legjobb, ha nem kerülnél Anna útjába. Megcsalni nem foglak, ebben biztos lehetsz, de nem akarok neked bajt okozni. Anna olyan, mint egy tűzhurrikán, nincs értelme viaskodni vele, de szexre soha nem kényszerített engem! Akkor egyszer történt meg, 15 voltam és össze voltam törve, mert Ivan elhagyott, Anna pedig meg akart vigasztalni. – Mindent bevallanék neki most, akármit kérdez. Nyilván ő is tudja, hogy egy főpap magasabb rangban, mint egy herceg, és hatalmas a mágikus ereje, mert ő maga az istenünk gyermeke.