-Coraline! – hallom a nevelőm csattanását mellettem. Ijedten rezzenek össze. Elbambultam, ez kínos.
-Sajnálom, Monseur – mondom csendesen, a füzetre összepontosítok.
Franciaóra, bár anyanyelve, mégis tanulnom kell. Ez értelmetlen, de megcsinálom, mert azt mondták.
-Édesapja üzent magának, Madamosielle – mondja a férfi, felnézek rá, utána leadom a lapot. Azért is meredtem magam elé, mert már kész voltam, csak elfelejtettem; nem alszok jól az utóbbi időben.
-Igen?
-Azt kéri, hogy óra után azonnal álljon neki összepakolni, mert utaznak.
-Értem – biccentek. Összerakom a könyveim és felállok a nappali asztalától. – Van még valami feladatom?
-Nincs, Coraline – mondja és átnézi a tesztet. – Hibátlan, mint mindig. Gratulálok.
-Köszönöm – biccentek – Akkor a viszont látásra, tanár úr.
***
A bőröndöm a komornyik hozza utánam, napszemüvegem a szememre teszem, szürke ballonkabátom övét szépen megkötöttem, ahogy magassarkúm halk kopogással visszhangzik a betonon. Hosszú hajam most kiengedtem, elegáns, nagy loknikban lebeg utána minden lépésemre.
-Kisasszony – nyitják ki nekem a kocsiajtót, halvány mosollyal a fekete lencse mögül biccentek, majd beülök. Puha bőrillat vesz körbe, ahogy Jean a gázra lép és elindulunk.
-Merre megyünk? – kérdezem, levéve a napszemüveget.
-Édesapja vett egy kastélyt a határ közelében. Igazi mesebeli vár – mondja mosolyogva. Kedvelem Jeant, jókat lehet vele beszélgetni.
-Jól hangzik.
-Szép terület.
-Még jobb – nevetek rá. – Teszel nekem zenét?
-Azonnal, hercegnő!
***
Ahogy kiszállok, felteszem a napszemüveget és hátratúrom a hajam. Valóban szép, halvány mosollyal nézek körbe. Rózsafák… imádom. Máris a szívemhez nőtt.
-Hercegnő, édesapja bent várja.
-Megyek – nevetek rá és becsukom az ajtót, nyugodt lépésekkel elindulok befelé, a kovácsoltvas kapuhoz.
***
Csudajó itt a levegő, szívok mélyet és felfogatom a hajam. Reggel van, még reggeli előtt szeretnék futni egy kicsit, fel kell fedezni ezt a tájat is. Kilépek a harmatos napfelkelte előtti, tompa grafitszürke világba, kicsit kinyújtózkodok, amikor meghallom a roppanást magam mellett szinte.
Az ereimbe fagy a vér, ahogy figyelem a hatalmas farkast. Normális, hogy ekkorára megnő egy ilyet állat?
Nem moccanok, megfagyva követem reszkető szemeimmel, de a kezeim remegnek.
Körbesétál, orrát a földhöz nyomja, szemeivel szinte értelmesen néz rám, komoly arccal követem izmainak minden rezdülését; egy rossz mozdulata, egy hirtelen vicsorgás és már itt sem vagyok, ha kell, felmászok az ablakba!
Hideg orrával megböki a kezem, reflexből oldalra lépek, a torkomba dobogó szívvel, de mikor megnyalja a kezem nyikkanok csak fel.
Elfut.
Remegve állok, de megrázom a fejem. Nem. Nem hagyhatom el magam.
Mindenesetre szólok a papának, hogy figyeljen jobban oda; valahol rés van a kerítésen. Ki tudja,hány vadállat mászkál még erre.
***
Reggeli után a papával autóba ültünk, kimentünk a pályához. Még evés közben mondta, hogy üzletet szándékozik kötni, és hogy természetesen számít a támogatásomra, hát mit mondhattam volna?
Természetesen csak igent.
Bemutat a rendezvény szervezőjének, finoman társalgunk, majd mikor az üzletre terelődik a téma, papa felküld egy testőrrel a páholyba, ahol az egész motorversenyt végig kell ülnöm.
Nyugodtan ülök, nagyszemüvegem az orromon, kiengedett hajamba belekap a friss szél, a tűző napsugárzásban igen kellemes, de szerencsére felettünk van egy törtfehér ernyő is.
Halvány fehér színű, zöld mintákkal díszített ruhában vagyok, kezeimen csuklóig érő fehér kesztyűk.
Könnyedén kortyolok az italból, amit felszolgálnak és nézem a motorokat.
Alig látni valamit, olyan gyorsan mennek a gépek, kicsit előre hajolva próbálom megkülönböztetni az elsuhanó árnyakat, de nem sok eredménnyel.
-Madamosielle, édesapja hívatja – mondja és felajánlva a kezét levezet.
Pár percig a menedzserrel beszélgetünk, majd megérkezik a pezsgőtől bűzlő, ahogy látom, győztes is. Végigmérem, aztán nyugodtan fordítom el a tekintetem. Nem illik bámulni.
-Jó napot – köszönt minket. Finoman biccentek felé.
-Ah, Mr Wolf, jó napot – biccent felé apa is. – Nicholas Chalet vagyok.
Rátérnek az üzletre. Homályosan voltam csak felvilágosítva ahhoz, hogy mit fog kellenem csinálni, de kissé meglepődök, mikor apa azt mondja, hogy nekem kell kísérgetni az urat.
-Értem. És ehhez a lánya mit szól? – néz rám, elfogadom a pillantását, de csendben maradok.
-Örömmel benne van az üzletben.
Csendesen állok, míg apám magamra hagy. Sóhajtok egy kicsit, beletörődve.
Végül is, miért vagyok? Édesapám mellé tolmácsnak.
Megvárom az urat, addig leülök, a testőröm mögöttem áll, nem messze, mégis észrevétlenül. Visszatér a szőke férfi, név szerint Mr Wolf.
Farkas. Milyen irónikus.
-Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, Coraline. Mehetünk akkor? – Felnézek rá, kiveszem a tincseimet tartó szemüveget és biccentek. Nyugodtan megyek mellette, a gardedám pedig még mindig az árnyékban. – Te tényleg szereted ezt a felhajtást? – kérdi nyugodtan. Lassan nézek rá, nyugodtan porolva le fehér kesztyűimet.
-Ne haragudjon, de nem szeretem, ha tegeznek – mondom csendesen.
-Akkor Coraline kisasszony, miért csinálja mindezt? – kérdezi.
Szó nélkül megyek mellette, fontolgatva a választ, és hogy mikor mondják, hogy már mehetek. Hogy az autó előállt.
-Mert azt mondták – mondom nyugodtan mosolyogva rá. – Az estéllyel kapcsolatban: kezdés előtt fél órával Önért megyünk. Megfelel?
-Igen - lepődik meg.
-Remek.
-Madamosielle Coraline, mennünk kell – lép elő a gardedám, és mögém áll. Kétajtós szekrény.
-Igen, Jean. Nos, Mr Wolf – fordulok felé finoman biccentve, felé nyújtva a kezem – Este találkozunk. Örülök, hogy megismerhettem.
Elfogadja a kezem, finoman az ajkaihoz érinti. Kellemes csalódás. Meglepett.
-Részemről a szerencse – mondja nyugodtan, sunyi kis mosollyal.
Jean elvezet, mögöttem jön, kinyitja az ajtót és elfuvaroz haza.
***
Estére kellemes, sötétebb bronzszínű ruhát veszek fel, fodros az alja, a testemre simul, a csípőmnél bővül. Hajam elegáns kontyba fogattam, szemem feketével kihúztam.
Végigmérem magam a tükörben, elégedetten biccentek. Megfelelő.
Kint már várnak, felkapom elegáns pelerinemet, beülök az autóba, ami azonnal elindul. Nyugodtan ülök, amíg meg nem állunk.
Nem nézek ki, csak akkor nézek fel, mikor a szőke férfi beül mellém az autóba.
-Jó estét, Miss Coraline – mondta mosolyogva.
-Viszont, Mr Wolf – biccentek felé.
Csendesen ülünk pár percig, mikor megszólal, kérdez. Meglepve nézek rá, szóhoz se jutok egy pillantig…
Éjszaka van én meg az erdőben vagyok és most jelen pillanat farkas alakomban szaladgálok. Az erdő még így éjszaka is nagyon gyönyörű. Fák és bokrok egyvelege minden fele, amiket könnyedén kikerülök. Mikor felnézek, az égre a csillagok csodálatosan ragyognak. Egy felhő sincs az égen, ami még tökéletesebbé teszi ezt a pillanatot, amit most itt tölthetek.
Nem vagyok fáradt pedig aludnom kéne, mert holnap reggel versenyem lesz, de az esti kellemes levegő és a táj annyira hív, hogy nem tudok szabadulni tőle és nem is akarok. Az erdő is teljesen csendes. Semmi nem hallatszódik csak a lihegésem az adrenalinom az egekben van, de így jó. Viszont megérzek egy furcsa és teljesen ismeretlen illatot.
Megtorpanok, majd elkezdek szaglászni, hogy megtaláljam az illat forrását. Orromat a földre szegezem, és úgy kezdem el követni. Addig követem, amíg egy kastélynál nem találom magam. Meglepetésemre égnek a villanyok, pedig itt még ezelőtt senki nem volt. Legalább is én nem láttam. Kicsit kintebb merészkedek, és befele szaglászok a ház felé. Szóval innen jön a szag.
A ház nagyon elegáns. Aki ezt építette nagyon jól tudhatta a dolgát. Olyan a ház, mintha téglából lenne, a külső borítása azt sugallja. Van egy kis tornác a bejárati ajtó előtt. Sosem tudtam elképzelni, hogy miért kell az oda, de akinek tetszik, meg ettől gazdagabbnak hiszi magát, akkor miért ne csináltathatna?
Már a tornácon vagyok, és egyre közelebb leselkedek, amikor egyszer csak valaki kilép az ajtóba. Odanézek és meglátok egy aranyos lányt. Barna haja van és nagy smaragd zöld szemei. Egyenesen elbűvölő látvány. Lassan odamegyek. Nem mozdul és nem is kezd el sikítozni, de érzem rajta a félelmet. Senki nem mondaná meg róla, hogy mi van. Odamegyek, majd elkezdem szaglászni körbe és körbe.
Annyira finom illata van, hogy azt elmondani nem lehet. Mintha csak nekem készítették volna, hogy kábuljak el tőle. Orrommal kicsit megbököm az egyik kezét, amire kicsit már arrébb lép, de nem mutat, és nem csinál semmit. Végül még búcsúzóul végig nyalok a kezén, amire egy kisebbet fel is sikít, de befogja a száját, majd rám néz, én meg szépen elsétálok tőle és visszamegyek az erdőbe.
Azt hiszem kicsit a frászt hoztam rá, de nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg, vagy ne nyaljam meg a kezét. Megint szaladni kezdek, de most végre haza megyek, hogy lefeküdjek, mert holnap tényleg eléggé fáradt leszek.
~*~
Azzal a lánnyal álmodok este, akit láttam eléggé furcsa volt, de még is egyben gyönyörű mintha egy porcelán baba lenne, de annyira csábító illattal. Elmehetne farkas fogónak simán.
A versenyen vagyok és készülődök a rajthoz. Egyszer csak megcsapja az orromat ugyan az, az illat, ami tegnap is. Körbe nézek, de sehol nem látom esetleges tulajdonosát. Legalább is a nézők soraiból nem. Tovább keresem, mert nem hagy nyugodnia dolog, és a csapatom menedzserével beszél, legalább is a mellette álló férfi.
Nincs időm sokáig vele foglalkozni, mert sajnos elkezdődik a futam. Sisak fel és már repesztünk is ezerrel. Tesszük a köröket és előzgetjük egymást. Nagyon jól megy és szerencsére most senki nem sérül meg. Igaz vannak necces helyzetek, de az a lényeg, hogy épségben lefutjuk mind az ötven kört.
Futamon, mint az elmúlt pár évben én nyerem. Megkapom a kupát és a hozzájáró itókát is, de nem iszom, meg inkább csak ki fröcskölöm, mert hát, ha berúgok, akkor farkas alakban még kiszámíthatatlanabb vagyok, és ma még szeretnék futkosni.
Bemegyek a bokszba és látom, még ott vannak az illetők, de leginkább csak a lány érdekel.
- Jó napot. – köszönök illedelmesen.
- Ah. Mr Wolf jó napot. – köszön illedelmesen a férfi. - Nicholas Chalet vagyok. Chalet vállat vezetője. – mutatkozik be és kezet nyújt, amit elfogadok.
- Miben segíthetek önnek Mr. Chalet?
- Szeretnénk megnyitni egy motorüzletet és örömmel vennénk, ha ön lenne a reklám arca a bemutatónak és részt venne az ünnepségen. – mondja, amire csak nagyot nézek.
- Biztos, hogy engem szeretne? – kérdezek vissza.
- Persze, hiszen már annyi versenyt megnyert. – mondja tovább lelkendezve. – És hozzá tenném, hogy a lányom oldalán Coraline-nál kéne megjelennie a partin.
- Értem és ehhez a lánya mit szól? – kérdezem és ránézek, de nem ő válaszol.
- Örömmel benne van az üzletben.
- Értem. – nézek megint a férfira. – Esetleg egy kicsit elmehetnénk beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást, meg esetleg megbeszéljük a partival kapcsolatos dolgokat? – nézek a férfira.
- Oh… hát persze. Nyugodtan. Menjenek csak. – mondja, és szinte lökdösi hozzám a lányt, aki még is csak elindulok.
- Akkor elmegyek, rendbe szedem magam és utána már mehetünk is. – mondom kedvesen, majd bemegyek az öltözőbe.
Alaposan lecsutakolom magam, mert a pezsgőtől kezdve az izzadtságig minden megtalálható rajtam. Megvagyok, befújom magam kedvenc fehér Diesel parfümömmel. Felöltözök, és már megyek is vissza, de a férfi már sehol nincs, csak Coraline-t látom.
- Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak Coraline. Mehetünk akkor? – kérdezem, és csak bólint.
Eddig még nem is hallottam beszélni. Nagyon csendes és türelmes lánynak látszik vagy ez csak a látszat?
Egy más mellett sétálunk, de nem szólunk a másikhoz. Csak beszélgetni kéne és valahogy szóra kéne bírnom, vagy legalább megkérdezni az információt, de az illata annyira csábító.
- Tényleg te is szeretnéd ezt a nagy felhajtást? – töröm meg a csendet hirtelen és mondom az első gondolatot, ami az eszemben van, és ami igazán érdekel.
Szerkesztve oosakinana által @ 2011. 05. 09. 09:40:27
Nem megy, nem találom! Akárhogy igyekszem egyre inkább beigazolódni látszik a tény: Többé már nem látom.
Hol van? Merre lehet? Kit szolgál? Ismeri valaki? Hülye vagyok, biztos ismerik. Egyáltalán ugyanaz még a neve?
- Chris! Chris hagyj fel ezzel az ostobasággal! - fejemet rögtön a hang irányába kapom.
- Miért? - hagyja el ajkamat a legegyszerűbb kérdés. Miért?
- Önszántából ment el, ő választotta ezt a sorsot. Nem találhatod meg! - gondolkodás nélkül rántok kardot és szegezem az előttem állóra. Kurvára nem érdekel, hogy nálam magasabb rangú.
- De igen! - ordítok vele. Meg fogom találni, kerüljön bármibe is. - Akkor nem álltam ki mellette, de meg fogom találni és minden rendben lesz! - engedem le fegyveremet. Miért? Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
- Nem a te hibád volt.
- Dehogynem Gabriel ... Dehogynem. - fordítok hátat és indulok el. Fejemben százféle gondolat kavarog. Mit kellene tennem? Mi lenne a helyes.
- Te hogyan vélekedsz Christelle?
- Igen Uram...
Akkor nem álltam mellette és őt letaszították ... bukottá vállt. Nem tettem semmit, mert nem mertem. Miféle testvér vagyok én? Mellé kellett volna állnom, de nem tettem és épp ezért gyűlölöm magam annyira.
És ha bele mentem volna a játékába nem tette volna azt amit! Annyira hülye vagyok ... Vissza akarom kapni. Charlotte merre lehetsz?
Dühös vagyok, szinte szét vet belül a méreg. Az emberek közé megyek. Szét nyitom fehér szárnyaimat és úgy szállok fel a magasba. Az egyik tetőre érkezek, az nem olyan feltűnő. Tél lévén fehér meleg pulcsi van rajtam, hosszú sál és egy szintén fehér nadrág. Hó fedi az egész tájat és mindenki karácsonyi lázban ég.
Innen fentről tökéletesen átláthatok mindent és jobban szemügyre vehetem az Úr művét: Az emberiséget.
Elvegyülve köztük sok-sok lény. Hihetetlen ez a világ, a démonok pedig egyre pofátlanabbak. Szél támad ami rendezett tincseimet szerte-szét fújja. Olyan rossz előérzetem van ... Valami baj fog történni. Már ez a világ sem olyan, mint régen. Amennyit változtak az emberek, kevés a hívő és még kevesebb a jó lélek ... Egyre több a gonoszság itt.
Bezzeg régen, akkor olyan más volt. Egy mozdulattal elsöpröm a havat és leülök a tető letisztított peremére. Így nézem tovább az esti világot.
- Christelle, én úgy szeretnék egyszer az emberek közé menni.
- Hm?
- Úgy vonzzanak. Jó lehet az ő világuk.
- És engem itt hagynál?
- Vinnélek magammal! Mert történjék bármi, mi sosem vállunk el.
- Jó.
És mégis elváltunk. Kezd egyre hűvösebb lenni és annyira melegen meg nem vagyok felöltözve. Felkelek és elindulok vissza felé. Ilyenkor mindenki együtt ünnepel a szeretteivel, csak nekem nincs senkim. Kitárom a szárnyaimat és úgy ugrok le a tetőről.
Észrevétlenül érkezek le a földre, csupán néhány tollpihe ami a földön marad. Elvegyülök a hatalmas tömegben és igyekszek észrevétlen lenni. Hihetetlen mennyire izgatottak az emberek. Egy sétáló utcában gyermekek Betlehem játékára leszek figyelmes. Közelebb lépkedek és már csak azt veszem észre hogy a tömeggel együtt tapsolok én is, ráadásul mosolyogva.
Utánuk egy gyerekkórus énekel csodás karácsonyi dalokat. Egy apró lányka lép mellém és nyújt át egy kis ajándékot: Egy szóliszt gyurmából készült, csillag alakú mécsestartó. Vajon ő is az árvák közé tartozik ahhoz a nőhöz?
- Köszönöm. - engedek meg egy apró, de szelíd mosolyt. - Hogy hívnak? - guggolok le hozzá.
- A nevem Ráhel.
- És a szüleid merre vannak? - nézek körbe. Az nem lehet, hogy egyedül van itt. Vagy az a nevelőnő van vele, vagy a szülei valahol.
- Elmentek az angyalkákhoz. - lep meg válasza. - Mert olyan jók voltak, hogy az Úr magához hívta őket angyalnak. - oh, te kis édes. - Abban az árvaházban lakok, amelyiknek a növendékei most énekelnek.
- És te miért nem énekelsz kicsi Ráhel? - nézek rá kíváncsian. Egy ilyen kis édes leányzó és nincs a színpadon. Miért? Az emberekben van valami ... valami ami vonzz, de nem tudom pontosan megmondani mi az.
- Az igazgatónéni azt mondta nincs szép hangom.
- Ez butaság.Akkor az igazgatónéninek nincs jó hallása. - kacagok egy kicsit. - Biztos nagyon szépen tudsz énekelni. - adok pénzt a kezébe. - Vegyél magadnak valami finomat. - ezzel felállok és elindulnék, de elkapja a pulcsim végét. Amilyen picike hozzám képest ...
- Köszönöm. - mosolyog boldogan, de könnyes szemekkel. - A bácsit hogy hívják? - oh, hát ... El is felejtettem, hogy már megint akaratlanul is de másnak adom ki magamat. Nem csodálom, hogy fiúnak néz. És bácsi?Hát neki még a magam korúak is nénik és bácsik.
- A nevem Chris. Csak maradj olyan jó amilyen vagy. Fent a szüleid biztosan nagyon büszkék rád. - simítok végig haján és arcán. Vissza guggolok, hogy a könnycseppeket letöröljem, mire megölel. Mit tegyek? Tétlen vagyok, majd viszonzom ölelését. Kis édes.
Egy pillanatra nézek csak fel ... Charlotte!
- Vigyázz magadra és kellemes ünnepeket. - engedem el. Még utoljára rámolyosgok és eltűnök a tömegben.
Követem őt, szorosan a nyomában vagyok.
- Charlotte! - utána futok, be a tömbbe, fel a lépcsőn a tetőre. Szándékosan csal el a tömegtől, az emberektől. Mit tervezhet? Megáll és én közelebb megyek. Végre ... Megvagy! - Charlotte ... - remeg meg a hangom és úgy izgulok mint még soha. Annyira rég láttam őt és most ismét itt van.
- Mit akarsz? - néz rám. Gyűlölet ... Miért gyűlöl?
- Miért? - tudja, hogy tudom mit érez. Mindig éreztük amit a másik, szinte egyek voltunk. Egy lélek két külön testben, így is lehetne mondani. A szívemet összeszorítja a fájdalom, az melyet ő érez.
- Testvérek vagyunk, igaz? Akkor miért nem álltál ki mellettem? - kiabálja. Gyenge ... Miért vagyok olyan gyenge és tétlen mint akkor.
- Féltem és nem tudom ... Nem tudtam mit tenni ... Sajnálom. - lépek még közelebb mire kardot ránt. - De ismét találkoztunk és minden olyan lehet majd mint régen ...
- Tudod régen úgy éreztem, hogy bűn nekünk két külön testben létezni, mert mi egyek vagyunk. De te elárultál Christelle. - jelenik meg arcán egy keserű mégis rosszat sejtető enyhén gonosz félmosoly. Mit tervezel Charlotte?
- Értsd meg bűn lett volna. Amit éreztél az nem jó ...
- És te ahelyett hogy bele mentél volna, hagytad hogy ezt tegyem. Mi többé már nem vagyunk testvérek. - ránt kardot. Csak állok és nem mozdulok, nem tudok mit tenni. Majd éles fájdalmat érzek, ahogy fegyvere áthatol vállamon. Kirántja és fájdalmas kiáltás hagyja el ajkaimat. Meleg vér csurog végig és színezi be fehér öltözékemet.
- Charlotte ... - nézek a szemébe a sebemet fogva. Francba is, ez rohadtul fáj!
Taps hallatszik és a hang irányába kapom fejemet.
- Ügyes. Megsebezni egy angyalt, ráadásul a testvéredet ...
- Volt testvérem! - felváltva nézek kettejükre. A sötét nőre, akinek kezében energia ital van. Látszólag jól szórakozik rajtunk. Lucifer bukottai közé tartozik ... Szánalmas!
- Tök mindegy. A lényeg, hogy ha megölöd tényleg olyan leszel mint mi. Egy angyal élete, számodra nem lehet fontos. Vedd el tőle!
- Charlotte ... - nem. Ő nem tenné. Nem ölne meg engem.
Édes prüntyőm, nem tudom merre vagy, az aggodalom szétszakította már a maradék eszemet is, ezért lezárom a játékot. Bármikor szólhatsz, lementettem a te részeidet is, csak jelenj meg, adj életjelet, senki nem tud rólad semmit nyár óra T_T
Kész élvezet mögötte lépkedni, ahogy fenekén súrlódik a ruha, csípője pedig kívánatos táncot lejt. Vajon rajtam is lejtene egy szenvedélyes tangót? Fantáziám rögtön elébem vetít egy képet, mire megnyalom az ajkaim.
- Bocs, de a nevedet nem értettem – formálom úgy a szavakat, hogy az erős kopogás ellenére is tisztán hallja. Bomba a csaj. Minden ízében fenséges, és illatos, de ebben az időben nem igazán érzem teljesen bőrének aromáját. Valami levendula és zöld tea... Talán.
De akkor is valami eszméletlen.
- Talán, mert még nem mondtam – sóhajt fel unottan, majd végre elmondja nevét. - Elene. Te pedig, ha jól hallottam a kiabáló haverodat, Johnny.
Ahogy kimondja a nevem... Két nyögés közben biztos szebben szólna.
- Jól hallottad – kerül ajkaimra egy sanda, ravasz vigyor. Milyen kis szemfüles az édikém... Kellene valami becenév neki. Miss Végzet? Vagy talán... Hm. Na nem, ez már erős túlzás lenne, még gondolatban is kimondani rendkívül aljas. Nem is említem meg, de jól vigyorgok magamban.
Noszogatni próbálom a beszédre, de csupán kurtán felelget, ami nem éppen az ínyemre való. Kicsikém, ne bosszants fel, mert elintézhetem, hogy hóemberek is hulljanak az égből, és akkor majd felmelegítjük az aszfaltot, csak te meg én...
Kis boszorkány.
*-*-*
- Itt is volnánk – mondja hirtelen, és a sötétben halványan felsejlik egy fekete kovácsoltvas kapu. Hát igen, a régimódi feeling itt is meg van, méghozzá dögivel. Ha neki is olyan arrogánsak és képmutatóak a szülei, és cselédei, mint nekem, lehet, hogy nem fogom vissza magam annyira.
- Kösz a hazakísérést és a deszkát, jó éjszakát! Hello! - jut el az agyamig a lerázó szöveg, és már csak annyit látok, hogy kilép a deszkám alól. Szinte hallom, ahogy a koponyacsontját cirógatják a borsó méretű jégdarabkák.
- Ne kísérjelek inkább be? - ajánlkozom, de átlát rajtam. Kis szende szűzike, nem lehet lekoptatni olyan könnyen, mint azt te hiszed.
- Boldogulok egyedül is! - szinte rám mordul, és a kaput kitárja maga előtt. Dühösen villannak fel a szemeim, és immár megtermett meggy nagyságú jég esik. Fájdalmas fintorára elégedetten elvigyorodom, és fölé emelem a deszkát. Elég magas vagyok hozzá képest, így szinte fölé magasodom.
- Mégis kell segítség, nem?
Pusztán egy mordulással veszi tudomásul vereségét, és pedig az este még el sem kezdődött... Az ajtónál éles csilingeléssel kapja elő kulcsait, vagyis inkább megmarkolja a zsebében, mire kinyílik az ajtó.
Ez egy tehén?
Mielőtt kicsit jobban elmerengek, mi is ez a hibátlan, ruhába öltöztetett micsoda előttem, az rikácsoló hangja rögtön orvosolja. Jézusom, ez szörnyű! Kishíján a fülemre tapasztom a kezeim, hiszen ilyen vérmes vijjogást régen nem hallottam, és mivel élesek az érzékeim...
Anyám.
- Miss Madeleine?
- Madeleine? - ismételem el én is a nem éppen egzotikus nevet. Te jó ég, még jó, hogy nem Böskének hívják. Megállom vigyorgás nélkül, hiszen most támadok, de csak fél fordulattal. Megnyerem magamnak a személyzetet, és megszerzem a szabad bejárás jogát.
- Rose – biccent kimérten Elena, aki közben Madeleine. Maradok szerintem az Elenánál, végül is, úgy néz ki, hogy egy fedél alatt kell élnie ezzel a hárpiaszerű lénnyel, ami komoly együttérzésre sarkall.
- Kösz, hogy hazakísértél! - int nekem hanyagul, és elindul befelé. Igazán impozáns a belső rész, és nem is kell a fúriát megbabonáznom ahhoz, hogy ezt mondja:
- Várjon kisasszony. Igazán behívhatná a fiatalembert is – a házsártos hang semmi kedvességet és ajánlatot nem takar. Egy egy kijelentés, egy parancs. Na, ha Roman így merne velem beszélni... Veszek egy mély levegőt.
- Nem hinném, hogy nagyon ráérne – fordul vissza, szép haja vele együtt fordul, mellei aprón ugranak egyet. Elvigyorodom, ami rettenetesen jól esik, kivételesen, főleg ebben a szituációban.
- Köszönöm a meghívást. Igazából, semmi dolgom nincs – mondom udvariasan, s a deszkámmal együtt belépek a házba, az ajtó baljóslatúan csukódik be mögöttem. Szemeimmel hunyorítok, hogy a vöröses csillogást eltüntessem valamennyire. Dübörgő tappancsok hangja hallatszik, és fentről hurrikánszerű belépővel kerül elő két kislány.
Ejha, ez valami.
- Madiii~ - kiabálnak egyszerre, és a dallamosan csengő hangjuk iszonyatosan jól esik a fülemnek a bunkó Elena, és a rikácsoló hárpia hangja után.
- Ki az új barátod? - azonnali kérdés, amire szívesen válaszolnék, hogy első és utolsó, de visszafogottan álldogálok, mezítláb a hideg kövön, ami szinte melengeti a lábam. Hülye megfogalmazás, de így van.
- Az új pasid? - Elena arca elvörösödik, de nem a zavartságtól, hanem a méregtől. Szóval a húgocskáit nem bírja? Ó, micsoda pompás lehetőség, és örök információ források ezek ketten is...
Aranybánya.
- És ti miért is nem vagytok már ágyban? - szűri ki fogai között, és a lányok drámaian ugranak egyet hátra. Szinte egymás mondatát fejezik be, és kezdik meg. Ez félelmetes, és roppantmód elbűvölő.
- Anya nagyon ideges volt, mert elmentél...
- … így nem fektetett le minket.
Mielőtt gondolnám, hogy ez már veszélyes, kórusban kapom a következő kérdést.
- Na de ki a fiú?
- John Rolf. Örülök a találkozásnak – hajolok meg illedelmesen, nem holmi putriba kerültem, és itt látszik, hogy az illendőség és udvariasság a legnagyobb politika. Hihetetlenül élvezem a helyzetet, arra nincsen szó. És ha még Elena megtudná, hogy mit tervezek még...
Felnevet a két csenevész kislány, és körüldonganak, mint valami méhek, akik megtalálták a legízletesebb virágot. Aranyosak, de ha egy hétig folyamat tűrnöm kellene... Le a kalappal a leendő csajom előtt.
- Milyen izmos vagy! Hány kilót nyomsz?
- Szereted a tüzet?
- Szoktál olvasni?
- Megeszed a gombát? Én utálom...
- Elena tetszik neked?
Apám, mindjárt visszakapjátok, csak várjatok, tüneményes szörnyecskék.
- Szörfözök. Nem, nem igazán, csupán nézni. Nem, nincs rá időm. Én sem szeretem a gombát. Na de még mennyire! - suttogom nekik a választ, mire izgatottan összecsapják a tenyerüket, és hatalmas, csillogó szemekkel kezdenek el nézni.
- Na de kisasszony! Nem hagyhatja csak úgy itt a vendégét. Vezesse körbe, és adjon neki valami száraz ruhát! - kivételesen csak helyeselni tudok a szipirtyóval. A lépcső felénél megáll, ami lélegzetelállító látványt nyújt, vissza kell fojtanom egy morranást.
- Bocsánat Rose, de úgy látom a vendégünknek most jobb dolga akadt – kacagva tűnik el a lépcsőn, majd az emeleten érezni csak vizes lépteit...
*-*-*
A két kislányt teljesen az ujjam köré csavartam, így szinte a tenyeremből esznek, ahogy a nevelőnő is pihegve legyezi magát virslis ujjaival. Sosem mondtam, hogy nem tudok gavallér és udvarias lenni, csupán nem szeretem alkalmazni, mert kiderül, hogy nemes vagyok. De most, nagyon is jól jött...
Kisvártatva a lányok elálmosodnak, így felajánlom, hogy felviszem őket. Természetesen már kihúztam belőlük, hogy Elena melyik szobában van, mondjuk illatnyom alapján sem lenne nehéz bemérni, merre is tartózkodik. Az egyiket az egyik vállamra ültetem, a másikat a másikra, így indulunk el felfelé a lépcsőn. Sikongatnak, kacarásznak a fejem felett, és büszkén húzzák ki magukat, ha egy cseléd elsétál mellettünk.
Elena ajtója elé érve hezitálás nélkül nyitok be, a lehető legnagyobb csendben, és... Ahw.
A drága éppen most vesz fel egy felsőt, így megcsodálhatom száraz melltartóba csomagolt melleit. Mélyen beszívok egy kis levegőt, mégsem kaphatom el a gyerekek előtt, akik kivételesen visszatartó erőként lépnek fel. Szinte perzselő pillantásommal illetem gerincének vonalát, finom idomait, mikor szemeimre kis kezek tapadnak.
- Vííí! Madiii! Öltözz feeel! - kacarásznak, én pedig halvány forróság löketet érzek meg, ami egyáltalán nem mondható meleg fogadtatásnak. Ez is közhelyes volt, de egyszerűen nekem is kijár ennyi, nem?
- Mit-kerestek-itt?! És-Ő-mit-keres-még-mindig-itt? - tagolja a szavakat, mérge csábítóan dörgölőzik a bőrömhöz. A kislányok rögtön sipítani kezdenek, de szememen felejtett ujjaik közül semmit sem látok. Bosszantó.
- Puszit adni jöttünk! - csivitelik hangosan.
- Akkor csináljátok gyorsan, és kifelé! - toppant mérgesen Elena, mire a szemeimről eltűnnek az apró kezek, mindkét arcomon két szájacskát érzek, majd azon kapom magam, hogy már le is tettem őket. Csintalanul elszaladtak, majd úgy eltűnnek ijesztő kacagásukkal, mint szürke szamár a ködben.
- Én megbecsülném azt, amim van – mondom lassan, és nekitámaszkodok az ajtófélfának, Őt méregetve. Olyan vonzó hatása van, mint öngyilkosnak a méreg. Úgy járok majd, mint molylepke a neonfénnyel.
- Tűnj el a házamból! - sziszegi ellenségesen, mire felvonom a szemöldököm, de vigyorom letörölhetetlen.
- Ez a te házad? Szép, szép, de kíváncsi lennék a tulajdoni lapra is.
- Csak szűnj meg!
- Ó, Rose nem említette... – itt ellököm magam az ajtófélfától, és lassan lépdelni kezdek felé. Kezeimet szabadkozva teszem fel, körülbelül olyan mondanivalóval, mint: én-nem-tehetek-róla-de-ha-így-kell-lennie-legyen.
- … hogy ma éjjel itt fogok aludni? Sajnos nagyon kopog a jég, a fényezésem pedig tönkremenne – sajnálkozom drámaian, és lehajolok szépséges arcához. Érzem, hogy mindjárt robban.
- Szerencse, hogy a nevelőnőd ilyen kedves és megértő, a húgaid pedig megmutatták a szobád, Elena... - a nevét sejtelmesen suttogom, és ujjaimmal belekavarok a levegőbe, mintha egy láthatatlan háló lenne ott, én a pók, Ő meg a légy...
Reggel fáradt morgással veszem tudomásul apám komornyikjának korai támadását. Hasra vágom magam, és fejemet a méretes párnahalom alá fúrom. Nem akarok felkelni, túlságosan is messze van még a napfelkelte.
- Hielo úrfi, keljen fel kérem – hallom az engedelmes és monoton hangot tompán a tollas huzatok alól, de szabad kezemmel inkább a paplant is magamra húzom. - Ne makacskodjon kérem.
Kérem, kérem, kérem, mást se szajkózik éjjel-nappal!
Én is kérek valamit, ami nem más, mint egy bónusz óra az ágyban!
Váratlanul valami megcsapja az orromat, befurakodva a hézagos párnák üres részei között. Na nem, ennek a szakállas trükknek még egyszer nem dőlök be! Jól tudom, hogy folyton tejfölös pirítóssal és egy korsó jeges citromos sörrel szokott kicsalogatni, amit az évek során tapasztalt ki, de ezúttal nem engedek neki.
És még hogy a démonok az aljas csábítók...
Találkozzanak csak reggelente Romannal, egyértelmű, hogy a komornyik lezúzná egy fél pillanat alatt, pusztán engedelmes nézésével.
Fél pillanat múlva már utána rohanok, ahogy a folyosón a tálcával kimérten és elegánsan lépésekkel fut előlem.
Mivel szedett ki az ágyból? A dolog egyszerű, és világos:
„Véletlenül leejtette” a földre a pirítóst, ami a hűs tejföllel leplaccsant a mahagóni hajópadlómon. Haragosan villogó szemekkel üldözöm az ipsét, aki talán mind a kilenc életét el fogja veszíteni általam, ha elkapom. Egy intéssel jégcsúszdát varázsolok a talpa alá, aminek köszönhetően felbukik, én pedig simán elsiklok mellette, elkapva a tálcát, s csúszás közben egy széles vigyorral ajándékozom meg.
- Na ki a király? - pattanok fel, de meglepetésemre a vállamba kapaszkodik valamivel, amit ha jobban megnézek, egy fogas. Lerántott a földre, és én csak a levegőben szálló sört látom.
Villámgyorsan megfagyasztom a frissítő nedűt, és el is kapom, másik kezemmel pedig a tálcát kapom el, ráejtve az immáron üres korsót.
- Mr és Mrs. Rolf, Hielo úrfi reggelizni kész – hallom a közömbös hangot, és arra leszek figyelmes, hogy egy szál boxerban üldögélek a szalon kellős közepén, miközben anyámék kimért mozdulatokkal szürcsölik jégkockákkal vegyített teájukat.
- Köszönjük Roman, elmehet – mondja anya elégedetten, én pedig rávillantom vörös szemeimet a komornyikra, aki mélységes eleganciával leporolja a nem létező piszkot felöltőjéről, s tiszteletteljesen meghajolva kihátrál a szalonból.
- John, kérlek, öltözz fel – int anyám felém úgy, mintha súlyos szeméremsértést követtem volna el ellene.
- Anyám, te pelenkáztál oly sok évig... – mondom frappánsan, mire csak égnek emeli a tekintetét, apa viszont rám szól.
- Ne szemtelenkedj édesanyáddal – fedd meg rögtön, fehéres szőke haja baljóslatúan csillan meg a felkelő nap fényében. Mind a hárman szörnyen hasonlítunk egymásra, nem egyszer történt meg az az eset, hogy én helyettesítettem apám egy-egy megbeszélés alkalmával.
- Bocs, bocs – kelek fel a szőnyegről, és visszafelé indulok a szobámba.
- Hová mész John? - kérdi meg apám asszonya. Imádom ezt még elmében is mondogatni, olyan fennkölten bugyuta szókapcsolat.
- Nos, anyám, a partra – intek még vissza az ajtóból, és vállamat jól megropogtatva el is hagyom a szalont, hallva még a két felnőtt egyszerre kitörő sóhaját.
***
- Johnny, itt vagyunk te állat! - kapok egy igen jól megvizezett homoklabdát a tarkómra hirtelen. Meglepetésben kikerekednek a szemeim, és megfordulva a következő orvtámadást a szörfdeszkámmal védem ki. A „haveri” társaságom évek óta szivat és körberajong, szerintük túl egzotikum vagyok erre a partra. Habár a deszkámat folyton kölcsönkérik, mert olyan „kúlosak”, és szoktunk együtt lógni néha, s szívességet tenni egymásnak, de különösebben nem vagyunk olyan nagy kapcsolattartási viszonyban.
- Itt a deszkád – szúrja mellém a földbe Zacharias, akinek átlagos barna haja a víztől a fejére cuppant. Ez a régi deszkám amit saját kézzel készítettem el, és ez is volt a legelső, amivel a hullámokat először szeltem. Eléggé anarchista korszakomat éltem készítésekor.
- És egyben – dicsérem meg, miközben a többiek is körénk jönnek, hogy vigyorogva kezet rázzunk.
- Vihar lesz Johnny, tudtuk hogy jössz – kacsint Zac elégedetten, és hátracsapja víztől csepegő haját, így pont úgy néz ki, mint egy veszett kanári a Hawaii-szigetekről.
- Nagyra törünk... – emelem fel nyerem vigyorogva.
- … és az égig szállunk! - csap bele, és saját deszkáját a hóna alá csapva már a vízbe is gázol. Annyira gyerekes és emberi viselkedés jellemzi, a gondatlanság a védjegye, nemegyszer húztam már ki én a partra az ügyefogyott halandót, de ettől eltekintve talán ő az egyetlen emberi lény, aki képes megérteni.
- Tuti, hogy ma valaki kitöri a nyakát – sóhajt fel Iason mellettem, akinek fekete haja és kék szemei előre fájdalmas összképet adnak. Már most.
- Annak viszünk virágot a kórházba – röhög fel Emmett is, aki hatalmas vállaival meglöki Iasont, és elcsörtet ő is a part irányába, hogy a vízbe trappoljon ő is.
- Ja, a temetőbe – sóhajt a fekete hajú srác, de már ő is a tengerben van, két pillanat múlva. Lepakolok egy közeli helyen, jobbára lehajítom vállamról a cuccomat, és még gyors elrohanok kajálni. Istenien finom a panírozott hekkfilé itt a beachen, és belegondolni is barbárság, hogy valaki nem szereti...
A huszadik hal után rájövök, hogy most már tényleg itt lenne az ideje annak, hogy a vízbe menjek én is, s nem engedve a további csábításnak fizetek, és elhagyom a büfét, ami azonnal be is zár. A horizonton hatalmas fellegek kúsznak fel, a napot szinte teljesen eltakarva előlünk, pár fényes villám cikázik át a sötét felhők között.
A hullámok pedig észveszejtően nagyok, óriásiak, szépek és... Ahh.
Ez kell!
Mélyet szippantok a közelgő eső párás illatából, és az ujjaim között apró jéglabdákat formálok, amikkel fejbe is dobálom az éppen egyik hullámon lovagló Zac-et. Vigyorogva fekszek a deszkámra, mikor látom, hogy orral előrebukik a vízbe, majd bosszús fejjel kilebeg mellém a partra.
- Jégeső lesz? - néz rám értetlenül, mikor kivesz egy, a hajába ragadt, labdácskát.
- Valószínűleg – vonok vállat, és már fent is vagyok az egyik hullámon.
Hihetetlenül jól siklik az új deszka, mondjuk nem használom a szuper fedélzeti navigációját és egyensúly-tartóját. Hihetetlenül jól siklik, és a hideg víz amikor a bőrömhöz ér, az valami mennyei érzés. Ahogy lefolyik a hajamról rá a hátamra és onnan a lábaimra...
Fantasztikus élmény, mikor ott lehetsz a legmagasabb tetején, és onnan a világ számodra már csak karnyújtásnyira van. TE vagy akkor és ott a leghatalmasabb, a legerősebb, hiszen a tetején tudtál maradni, és még ha meg is tudod szelídíteni...
- Johnny! Takarodj le a hullámomról de sürgősen! - látom meg az egyel kisebb mérettel rendelkező hullámon lovagolni Emmettet, aki átszellemült képpel próbál feljebb jönni hozzám.
- Ahogy akarod – mondom egyszerűen, és kissé megfagyasztva magam alatt a vizet lesiklok nyugodtabb vizekre, mindezt úgy, hogy ebből semmi természetfelettit ne lássanak. Lehet, hogy haverok, de nem bízom bennük annyira, hogy felfedjem előttük titkomat.
Ahogy a cuccomhoz érnék, látom, hogy a koromfekete sötétségben valaki üldögél a cuccom mellett, és a tengerben marháskodó ügyefogyottakat nézi. Arcán furcsa megvető mosoly ül, pedig eléggé eltorzítja az aranyos kis pofikáját. Kissé napbarnított bőrű lány, amilyen színem nekem talán sosem lesz... Szemei világosbarnák, szinte már sárgás árnyalatúak, amelyekkel a baljóslatúan súlyos felhőket méregeti. Hosszú gesztenyebarna haja kócos, és le van engedve, ami kimondottan jól áll neki, és ahogy látom, bomba alakja van.
Hogy felhívjam birtokháborítására a figyelmet, megrázom a hajam kissé, mire rögtön reagál. Szóval nem is volt olyan elmélyült merengés az utóbbi pár perc. Aurája kissé zaklatott, azon már meg sem lepődök, hogy szabályosan rám mordul:
- Hé! Nem látsz? - ingerült mozdulattal törli le magáról a vízcseppeket, amiket legszívesebben az arcára fagyasztanék, hogy forró leheletemmel aztán leolvasszam róla. Nem is rossz ötlet.
- Mi? - szúrom a deszkám a homokba, miközben rájövök, hogy nem lát rendesen. - Szerintem te vagy rossz helyen – mutatok a cuccomra, habár a „rossz helyen” dolog az ölemben is történhetne.
- Még hogy rossz helyen. Ez egy szabad part nem? Ott ülök, ahol akarok – visszavágása ördögi mosoly produkálására késztet, s mikor feláll és végigmér, már eldöntöttem, mit fogok csinálni.
- De. Viszont akkor semmi „Hé!” - szinte huhogok az elfojtott nevetéstől. Előveszek egy szál cigit, és immár faarccal meggyújtom. Van valami furcsa benne, s ahogy az auráját nézegetem a sötétség bájos hátterével rájövök, hogy több a vörös szín a testéhez közel, mint az emberileg lehetséges.
Balsejtelmem beigazolódik, mikor a számban levő bagó pillanatok alatt a szűrőig ég. A hamu szomorkásan hullik le a homokba, én pedig értetlenül, de mégis elmében elégedetten bámulok rá.
Bingó. Ez egy nyanya.
- Ilyen gyorsan se láttam még senkit, elszívni egy szál cigit – jegyzi meg, halkan nevetve, de nevetése mindjárt alább hagy, ahogy elkezd szakadni az eső egy nagyobb mennydörgés beharangozása által.
Hehe.
Nem kell hozzá sok ész, hogy az ember rájöjjön, mit fogok tenni. Csak egy fél pillantás az égre, és rögtön jégeső kezd el esni, erősen kopogva a lány fején, akin most van a meglepődés sora.
- Jégeső?! Nyáron?! - kapja a feje fölé a kezeit, szemei bosszúsan villannak meg.
- Előfordulhat – vigyorodom el, egy újabb szál cigivel a számban. Lehajolok, összepakolom a cuccom, bele a táskába, hogy ne sérüljön meg semmi értékes. Habár, nincs nálam semmi értékes. Nem hordok laptopot, telefont vagy zenelejátszót. - Agyő.
- Normális vagy?! - kiált utánam, mikor észreveszi, hogy a tenger felé sétálok ráérősen. Én csupán csak visszakiabálok, mert már nem láthat.
- Döntsd el te, édikém.
- Johnny! Emmett nincs sehol! - hallom meg az orbitális és kétségbeesett ordítást Zac szájából, aki már kifelé evickél, vagyis inkább Iason hóna alatt kalimpál. Mélyet sóhajtok, visszaszaladok a csajhoz, leszúrom a földbe a deszkát, a másikat meg hozzá döntöm.
- Ide ülj alá, fogd meg a cigim, de el ne merj vele menni, mert megtalállak – jelentem ki mély hangomon, és perceken belül már a vízben is trappolok, hogy aztán eltűnjek a háborgó tengerben.
***
- Szedjétek le rólam! Uváhh! - ordít a kezeim között Emmett, aki halálra vált arccal próbálja az ökölcsapásaimat kivédeni, miközben tehetetlenül fekszik alattam. Először viccből tettette az eszméletlent, majd mikor ketten egy sziklával összecsókolóztunk, a jégpáncélom mentett meg minket a totális kihalástól. És még a hab a tortán, hogy nem vette észre az automatikus védelmem, mert már bukta lenne az egész.
- Hé, Johnny, most én jövök, az új barátnőd miatta pedig véletlenül se várasd meg – lök arrább türelmetlenül Zac, az ujjait ropogtatva. - Most kiheréllek, drága Em.
A lány csodák csodájára, - vagy a még mindig szakadó jég jóvoltából -, megvárt, s ahogy sejtettem, nem égett el a cigim. Pontosan úgy maradt, ahogy beleszippantottam utoljára. Kis tüzes boszorkány, vajon a a felvágott nyelvén kívül az ajkai is elég tüzesek?
- Na végre már! - morog az orra alatt, nyilván azt hiszi, hogy nem hallom. Oda a szép remények tárháza.
- Heh, bocs. Tápászkodj fel, hazakísérlek – mondom, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és csend telepszik ránk szavaim nyomán, csupán csak a kopogó jégdarabok éles hangja hallatszik a deszka külső felületén.
Na várjunk.
A festékemet most veri szét a jég?!
Lehajolok hozzá, és szemeimet az övéibe fúrom. Az egyik villámlás fényénél valószínűleg észrevehette a vörös szemeimet és a fekete sávot a szemhéjamon, mivel szemei előbb kikerekedtek, aztán összeszűkülnek. Számmal elveszem ujjai közül a cigarettát, majd jóízűt szívok belőle, és közel hajolok hozzá.
- Tönkre megy a fényezésem. Induljunk, te fogd az elejét, én meg a végét – emelem fel a fekete szörfdeszkát, mire ő is kelletlenül felkel, feje fölé tartva az áldásos, rögtönzött fedezéket.
- Ne hidd, hogy nem tudom mi folyik itt! - mondja csípősen, miközben elöl megy, amit nem véletlenül kértem. Csinos kis feneke van, feszes és formás. Lehet, hogy véletlenül bele fogok markolni.
- Ahogy gondolod – mondom simán, intve a többieknek, akik szintén úgy vonulnak el a partról, ahogy mi.
- Eléggé béna csajozási trükk.
- Hm? - kérdezek vissza igen intelligensen, mire szinte látom lelki szemeimmel, hogy forgatja a szemét.
- Az, hogy megvárattál... Mondjuk, volt más választásom? - sóhajt mélyet, én pedig várom, hogy a dühe felolvassza az erősen kopogó jeget.
- Nem – vigyorodom el olyan szélesen és ördögien, hogyha apám látta volna, minden bizonnyal rögtön meg is dicsért volna, ami ugyanis az elmúlt tíz évben még egyszer sem fordult elő.
A lány elgondolkodva szemléli poharát, a benne a gyönyörű, vörös színű itallal. Majd sóhajt egyet, felnéz, egyenesen a szemembe és végül kiböki:
-Köszönöm a meghívást. Ott leszek – s halványan elmosolyodik.
-Örömmel hallom – válaszolok – Akkor hétre érted küldök egy autót.
Azt gondoltam, hogy ezt örömmel el fogja fogadni: kényelmesen, igazi úri dámaként érkezhet a partira, jól érezheti magát, ihat, elengedheti magát. De nem, ő nem ilyen. Ez meglep és őszintén szólva, nagyon tetszik a karakánsága:
-Igazán kedves, de semmi szükség erre – tiltakozik – Nekem is van autóm. Csak kérlek, mondd meg, hogy hova menjek.
OK, kislány, ha így szeretnéd, akkor legyen így! – mosolygok magamban. Kaftánom zsebéből előveszek egy névkártya tartót, s átnyújtom névjegyemet Shania-nak.
-Ezen megtalálod a címet.
Lehet, hogy csak én érzem így, de mintha kínosan ügyelne rá, hogy még véletlenül se érjen hozzám, mikor átveszi tőlem a kis kártyát. Fura. Ennyire visszataszítónak tartana? Vajon a küllemem taszítja, vagy az, amilyennek elképzel, mint embert, és az, amit szerinte képviselek?
Maga elé tartja a kártyát, látom, hogy minden feljegyzésen végig fut a szemével, majd végigfuttatja ujjait a dombornyomásos íráson. Aztán elsüllyeszti táskájába.
-Köszönöm – biccent és vállára igazítja táskája pántját – Most viszont ha megbocsátasz, még van egy kis elintéznivalóm.
-Természetesen. És köszönöm, hogy szakítottál rám időt – mosolygok rá. Udvariasan visszamosolyog, de érzem, nincs mögötte tartalom, csupán az illem diktálja.
-Én köszönöm az ajánlatot és a meghívást.
Lassan kinyitja ajtót, és egy elegánsan kiszáll.
-Viszontlátásra! – int, majd miután elköszönök tőle, becsukja az ajtót.
Egy pillanatig még bámulok utána, megcsodálom izgalmasan ringó, formás csípőjét, tökéletes, gömbölyű fenekét, ahogy könnyed léptekkel távolodik. Gyönyörű lány! Ha nem a pártfogoltam lenne, biztosan udvarolnék neki. De így sajnos… Kénytelen vagyok beérni a látvánnyal és a baráti társaságával! – sóhajtok egyet és megpöccintem ugyanazt a kapcsolót, amit a beszélgetés elején. Az elválasztó ablak visszahúzódik.
-Enikő? Mi a következő program?
-Mr. Goldsmith-el és befektető csoportjával találkozik az Aon Centerben.
-Rendben, akkor induljunk.
***
Szombatig szinte minden nap gondoltam Shania-ra. Ezen egyébként nagyon elcsodálkoztam, hisz’ ezen a téren nem szenvedek hiányt. Bármely lányt megkaphatom, százával tolonganak az ajtóm előtt. Persze tudom, hogy csupán azért, mert előnyöket remélnek tőle, ha kedvesek hozzám, és talán pont ez az, ami olyan vonzó Shania-ban: ő egyáltalán nem törekszik a közelembe férkőzni, az ágyamba bújni. Az már csak hab a tortán, hogy gyönyörű lány, talán a legszebb, akit valaha láttam, pedig volt dolgom nőkkel és nem kevéssel.
Hamar eljött a szombat este. Sokan piperkőcnek tartanak, amiért egy-egy ilyen alkalommal két-három óra is kell, hogy elkészüljek, de én szeretek figyelni a részletekre. A megfelelő ruha és a hozzá illő ékszerek kiválasztása, némi kozmetika, és a hajam kifésülése, és még sorolhatnám.
Eztán végül elkészülök, mielőtt kilépnék lakosztályom ajtaján, egy pillantást vetek magamra az egész alakos tükörben: mint egy japán és egy indiai herceg ötvözete. Szatén, és selyem, arany, és ezüst hímzések, gyöngyök, drágakövek. Ruházatom önmagában egy vagyont érő ékszer, és még ékszereket is viselek, igen gazdagon. Nah, megint adunk valami csámcsogni valót a pletykalapoknak! – gondolom magamban fanyalogva. Az utóbbi néhány évben minden estélyemről írtak ezek a bulvár magazinok, a meghívottak közül többen részletes beszámolót tartottak számukra így néhány számon keresztül beszéd téma volt az éppen aktuális este.
Elindulok a bálterembe. Hosszú folyosókon lépkedek. Házamban – a bálteremtől eltekintve – csend honol, így halkan majd egyre erősödve hallom a zsongást. Aztán megérkezek, belépek a terembe.
Amint belépek, a legtöbben észrevesznek. Csupán mosollyal, és enyhe biccentéssel köszöntöm őket, hasonlóképpen viszonozzák. Később úgyis körbe megyek, és mindenkit köszöntök személyesen. De most másvalakivel kell foglalkoznom. Shania-t már az ajtóból kiszúrtam. Nemrég érkezhetett, mert kissé tanácstalanul tájékozódik a terem inkább széle táján, próbálja felmérni a terepet.
Gyönyörű, mint eddig mindig. Egy nagyon egyszerű, visszafogott szabású, spagetti pántos kis fekete koktél ruhát visel, ami olyan tökéletesen simul hibátlan, izgalmas testére, mintha csak a bőrére festették volna. Üdítő látvány a sok rafinált szabású trükkös ruha között ez az egyszerűségében nagyszerű és vonzó kis ruhácska, ami szolid szabása ellenére is hihetetlenül vadító Shania-n, hisz nemhogy rejtené izgató vonalait de épp hogy kihangsúlyozza azokat. Lábán a ruhához passzoló merészen magas tűsarkú, amiben a legtöbb nő csak a bokáját törné.
Mögé lépek, megszólítom:
-Shania!
Látom, hogy összerezzen, nem számít rá, hogy bárki megszólítja majd itt. Megfordul, rámosolygok:
-Örülök, hogy eljöttél – majd egy pillantással jelzem, hogy alaposan megszemléltem – Csodásan nézel ki.
-Köszönöm – viszonozza a mosolyt – És a meghívást is.
-Ugyan, nincs mit. Érezd jól magad. És ahogy ígértem, be szeretnélek mutatni pár embernek – mutatok körbe a teremben, majd elindulok egy kis csoport felé.
Az első kiszemelt „áldozat” Mr. Zachary Higham rendező, aki éppen most fog új filmbe kezdeni és filmjének főszerepére egy fiatal, lehetőleg még ismeretlen lányt szeretne. Zach a terem szélén egy kisebb csoportban áll.
Mikor odaérünk, minden szem ránk tapad. A férfiak érdeklődve méregetnek bennünket, a nők közül viszont néhányan szúrós tekintettel néznek mellém, mögém. Nocsak, nocsak! Csak nem féltékenyek vagyunk a gyönyörű és üde fiatal lánykára?!?! – mosolygok gunyorosan magamban.
-Szép estét kívánok! – köszönök, majd a hölgyeket kézcsókkal, a férfiakat pedig kézfogással üdvözlöm – Remélem, jól érzik magukat.
-Természetesen Mr. Ryuunosuke. És köszönjük a meghívást – felel egy idősebb férfi, a neve most nem ugrik be, majd Shania felé fordul – És kit üdvözölhetünk a hölgy személyében?
-Jó estét! – köszön illedelmesen, majd közelebb lép – A nevem Shania Hart.
Mindenki üdvözli, és sorban bemutatkoznak. A névtelen emberemről kiderül, hogy Robert Broderick-nek hívják. Egyből beugrik, hogy ki ő, egy producer, aki B-kategóriás mozikat készít, a maga nemében nem is rosszakat.
-Shania egy ifjú színésznő – vezetem be a társaságba – aki épp most játssza első főszerepét egy független alkotásban, amit Joseph Basham rendez.
Kötetlen csevegés kezdődik, Robert és Zach is érdeklődve bocsátkozik beszélgetésbe Shania-val. Egy pár mondat erejéig részt veszek, majd angolosan távozok. Más vendégekkel is foglalkoznom kell. Pár perc után jelzem Enikőnek, hogy kezdhet a zenekar.
Az elkövetkező háromnegyed órában szinte mindenkit körbejárok és üdvözlök. Közben olyan tíz, tizenöt percenként visszatérek Shania-hoz, és tovább viszem egy újabb társaságba: rendezők, producerek, stúdióigazgatók, forgatókönyvírók.
Amikor nem az ő társaságában vagyok, akkor is őt nézem. Csodás, izgató alakját, kecses mozdulatait, ragyogó, platinaszőke haját, szikrázó kék szemeit. Nagyon tetszik, és hiába próbálom magam elszakítani tőle, nem nagyon megy. Egy-egy percre sikerül, de aztán pár perc múlva ismét azon kapom magam, hogy tekintetemmel őt keresem a vendégek között.
Mikor már minden jelenlévővel jópofiztam, ismét visszatérek Shania-hoz. Épp egy producerrel, és egy forgatókönyvíróval folytat elmélyült beszélgetést. Szemmel láthatóan ez valami komoly. Lehet, hogy máris összejött neki valami? Nem szakítom meg, inkább visszahúzódok egy kicsit, az egyik pincér tálcájáról leemelek egy pezsgős poharat, és csendesen szemlélődök. Természetesen Shania áll figyelmem középpontjában. Nézem, ahogy beszél, csillogó, telt ajkai formálják a szavakat, ahogy kezeivel gesztikulál mondandójához, ahogy eligazít egy elszabadult fényes, platinaszín hajtincset.
Szemlélődésemből egy női hang riaszt:
-Á Mr. Ryuunosuke! Úgy örülök, hogy találkozhatok Önnel!
Végig mérem a lányt. Nagyon jó teste van, de nyilvánvaló, hogy komoly sebészi, és sport teljesítményről van szó. Egyszerűen túl tökéletes, hogy a természet ajándéka legyen: lélegzet elállítóan vékony derék, hatalmas, kemény, gravitációval dacoló mellek, kisportolt, de nőies karok. Arca nem különösebben szép, de ajkai tökéletesek, duzzadtak, csókra csábítók, szemei tágra nyílt macskaszemek. Gyönyörű a lány, de mű.
-Ugyan, kisasszony, én örülök, hogy ellátogatott hozzám – mosolygok rá.
Szégyenlősen elneveti magát. Ez is mű.
-Oh, bocsánat, Mr. Ryuunosuke, hogy még be sem mutatkoztam, a nevem Vanessa Cleland.
-Vanessa! – csókolok neki kezet – Örülök, hogy megismerhetlek! Szólíts Akihiko-nak!
Elpirul és elcsodálkozik:
-Oh, hát nagyon köszönöm, Akihiko!
Még pár percig beszélgetünk, jelentéktelen dolgokról. Kb. a második percben vihetném fel a szobámba, és tenne meg bármit, amit csak szeretnék. Egy pillanatra megfordul a fejemben a gondolat, hogy végül is, még ha műanyag is, azért bitang jó nő. De aztán végül úgy döntök, hogy nem, most nincsen hozzá kedvem.
Miközben Vanessa-val csevegek, Shania-t tartom szemmel. Amikor úgy látom, hogy már talán a vége felé közeledik a beszélgetés, akkor elbúcsúzom bájos partneremtől:
-Vanessa, bocsáss meg, de most mennem kell! Örülök, hogy találkoztunk, érezd jól magad! – mondom neki, rá sem pillantva, majd ellépek mellőle. Ahogy Shania felé lépdelek, egy pincér tálcájáról leemelek még egy pezsgőt.
-Nos, Shania, uraim? Hogy érzitek magatokat? – kérdezem, mikor hozzájuk érek – Shania? Egy pezsgő? - nyújtom felé a poharat.
-Köszönöm, most – nyomja meg a szót, szerintem csak a számomra észrevehető mértékben – szívesen elfogadom! – mosolyog rám. Nem érzem őszintétlennek a mosolyt. Talán összejött valami?
-Igen, köszönjük a meghívást – válaszol az egyik férfi, ha jól emlékszem, ő Todd Krämer forgatókönyv író – Shania-val és Frank-el épp egy lehetséges filmről beszélgettünk. Nekem van egy majdnem kész forgatókönyvem, ami érdekli Frank-et, és mindketten úgy gondoljuk, hogy Shania alkalmas lehet a főszereplő lány eljátszására. Persze, azért Frank szeretné látni az éppen készülő filmet, de ha csak fele olyan jó, mint ahogy állítottad, Akihiko, akkor biztosan övé a szerep!
Frank csak sejtelmesen mosolyogva bólogat.
-Higgyétek el, nem csak fele olyan jó! Pontosan olyan jó, mint ahogy mondtam! – mosolygok, közben Shania-t nézem – Engedjétek meg, hogy elraboljam tőletek Shania-t!
-Hát, szívem szerint azt mondanám – feleli Frank vigyorogva – hogy szó sem lehet róla, de a házigazdával ezt sajnos nem tehetem meg!
-Ez így van – nevetek rájuk – Egy házigazdának járnak ezek a privilégiumok, hogy kisajátítsa magának az est legszebb hölgyét – aztán Shania-hoz fordulok, és kicsit komolyabban folytatom – Már persze, ha ez est legszebb hölgye ezt nem utasítja vissza.
Shania elmosolyodik. Nem tudom, hova tegyem ezt a mosolyt, éppúgy lehet udvariassági mosoly, mint bíztató baráti mosoly.
-Nem, nem utasítom vissza, amennyiben az est legszebb hölgye szerény személyem akar lenni.
-Uraim, ha megbocsátotok! – és karomat nyújtom Shania felé, aki belém karol. Szemem sarkából látom, hogy Vanessa úgy kb. felrobbanni készül, olyan ideges lett a látványra.
A terem hosszanti falát képező hatalmas, padlótól plafonig húzódó ablaksor felé vezetem Shania-t, majd az egyik ilyen üvegezett ajtón kilépünk egy teraszra. Jólesik a kellemes, kicsit hűsebb, nyár éjszakai levegő.
-Gondoltam, egy kicsit kimenekítelek a keselyűk közül – mosolygok a lányra.
-Köszönöm, már rám fért – majd huncutul hozzáfűzi – de nem inkább másról van szó? Hogy csak ki akarod sajátítani magadnak az est legszebb hölgyét?
Tettetett bosszússággal csettintek a nyelvemmel:
-Hm! Lebuktam! A francba! – mosolygok rá. Látom a játékos fényeket a szemében. Kicsit komolyabban folytatom – Nos, hogy érzed magad? Megbántad már, hogy elfogadtad a meghívásom?
-Még nem tudom pontosan – kortyol bele az italába, de látom a szemein, csak játszik – Sok emberrel megismerkedtem, és talán lesz folytatása ezeknek a beszélgetéseknek, ha nem is mindnek – majd egy kicsit lekomolyodva folytatja – De most már elmondhatod, hogy mibe fog ez nekem kerülni. Most már nincsen visszaút, meg kell fizetnem az árát, bármennyi is legyen az!
Nagyon komoly arcot öltök, mint egy vakbélgyulladás.
-Hát, Shania, ennek kemény ára van – intek körbe – Tudod, hogy semmi sincs ingyen.
Látom, hogy keskenyre húzódnak szikrázó kék szemei, tekintetében csalódottság és harag gyullad, ahogy rájön, hogy bepalizták. Aztán elmosolyodok:
-Köszönöm. Ez az ára.
Értetlenül néz rám, a haragot és a csalódottságot felváltja a zavarodottság:
-Hogy? Ezt most nem egészen értem…
-Nekem elég, ha csak annyit mondasz: köszönöm. Nem kérek egyebet, sem tőled, sem mástól, akit patronálok.
Látom a szemén a megdöbbenést:
-Te ingyen foglalkozol a művészekkel? Nem kérsz részesedést, díjat, semmi egyebet?
-Nem, nem kérek. A filmedből sem fogok részesedni, amiben most játszol.
-De annak vagy felét te fizeted! Miért? Miért teszed ezt?
Felnevetek:
-Mert megtehetem! Miért ne tenném? Csak mert nem szokás? Mondtam, hogy a vagyonomat nem azokból szerzem, akiket támogatok. Jelentős vállalkozásaim vannak, sikeresek, nagyon komoly profitot termelnek. Fényűzően élek, és még így is hatalmas összegek maradnak meg minden évben. Miért ne tehetném meg, hogy ennek egy részét megosszam olyan emberekkel, akik szerintem megérdemlik?
Látom, hogy hitetlenkedve méreget, aztán elmosolyodik:
-Tudod, hogy ha katolikus lennél, akkor ezért szentté avatnának?
Felnevetek:
-Sajnos nem! Léha életvitelem miatt mindenképpen a pokolra kerülök!
-Léha?
-Nézz körül! Földi hívságok minden felé: fényűző kastély, a világ legdrágább autói, ételei, italai, ékszerei, ruhái, nők, férfiak…
Ezen szemmel láthatólag kissé megakad:
-Férfiak?!?!
Elmosolyodok:
-Az ágyamba csak nőket engedek, mert ők izgatnak fel, de szeretem magam körül a szép férfiakat is. Az edzőm, például, a modellek, akikről a szobraimat mintázom…
-Te szobrászkodsz is? – ezen ismét meglepődik. Úgy látszik, én a meglepetések embere vagyok számára.
-Igen, de csak tehetségtelen, lelkes amatőrként kalapálom a követ. Mivel én híján vagyok minden különleges képességnek, ezét inkább azokra összpontosítok, akikben megvan a belőlem hiányzó tehetség.
A kezemre pillant. Sokan mondták már, hogy olyan gyönyörű kézfejem van, egy nőnek. Minden ujjamon gyűrűk, csuklómon lánc, melyről egy másik lánc fut a középső ujjamon lévő gyűrűig.
-Ezekkel a finom kezekkel te követ faragsz?!?! – kérdezi hitetlenkedve.
-Törékenynek tűnnek, de van bennük erő! – mosolygok, majd hirtelen témát váltok – Nincs kedved táncolni egyet?
Kicsit elmélázik, mire kapcsol, hogy téma váltás van, aztán elmosolyodik, bólint:
-Mehetünk!
Nem kis feltűnést keltünk a parketten. Egyrészt, még sosem táncoltam a saját partimon, pedig szeretek táncolni. Másrészt Shania kiváló partner. Nem lehetett zavarba hozni, minden táncot ismer, amit én is, legyen az keringő vagy más standard tánc, latin táncok, rock ’n roll vagy más modern tánc.
Aztán megint iszunk egy italt, beszélgetünk, harapunk valamit. Jól érezem magam Shania-val, nagyokat nevetünk. Aztán olyan éjfél felé:
-Nos, Akihiko, nem, nem bántam meg, hogy eljöttem hozzád – mosolyog – De már későre jár, illene hazamennem.
-Rendben, mindjárt szólok Jack-nek, hogy vigyen haza.
-Nem szükséges, itt van a kocsim.
-De Shania! Ittál, jobb, ha most nem ülsz autóba – mondom komolyan – Nem mondom, hogy biztosan bajod történik, de miért rizikózz, ha nem muszáj?
Látom, hogy kicsit elgondolkodik, majd belenyugvón bólint:
-Rendben, legyen.
Intézkedem, hogy Jack előjöjjön az egyik kocsival. Ezúttal egy kevésbé feltűnő autót választok – egy Jaguar XJL Supersport limuzint – hogy ne hozzam Shania-t zavarba a szomszédai előtt. Persze ez is vagy ötévi fizetésébe kerül egy átlagos amerikainak, de ebből azért talán több előfordul az utcán, mint a Rolls-Royce-ból.
Kikísérem Shania-t a kocsihoz, kinyitom neki az ajtót:
-Nagyon köszönöm, hogy eljöttél, és köszönöm a kellemes estét – mosolygok rá.
-Örülök, hogy elfogadtam a meghívást – válaszolta, majd beült a kocsiba. Már épp becsuktam volna azt ajtót, mikor kitámasztotta, és mélyen a szemembe nézve még hozzátette – Köszönöm!
Láttam, hogy még valamit talán mondani akar, de csak mosolyogtam:
-Tudom! Nagyon szívesen!
***
A következő hét közepéig bírtam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, még soha egyetlen lány sem hatott így rám. Egyszerűen nem tudtam kiverni őt a fejemből, és szinte minden pillanatban ott volt a gondolataimban. Úgyhogy végül szerdán felhívtam:
-Szia Akihiko – hallottam meglepett hangját a telefonban. Hoppá! Benne van a számom a telefonjában!
-Szia Shania! – mondtam olyan nyugodtan, amennyire csak telt tőlem – Csak kíváncsi voltam, hogy mennek a dolgaid?
-Köszi szépen, jól! A filmet forgatjuk, most a héten mondjuk csupán egy jelenetem van, azt tegnap felvettük, úgyhogy most van egy kis szabadidőm.
-Tényleg? Az remek! Mit csinálsz vasárnap délután?
Szinte hallom meglepetését a telefonban.
-Hát, nem is tudom… talán csak pihengetek.
-Nincs kedved velem ebédelni? Utána egy kicsit kimennénk lovagolni, kellemesen eltöltenénk a délutánt a szabadban, kikapcsolódnánk.
Kis habozás után:
-Kellemesen hangzik.
-Nagyszerű! Akkor vasárnap érted megyek egy órára, rendben?
-Várlak!
***
Alig vártam, hogy elérkezzen a vasárnap. Reggel úgy ébredtem, mint aki legalább ezer évet aludt és egy fiatalító kúrán esett át. Grant, az edzőm meg is jegyezte:
-Mi van veled, Akihiko? Majd szétrobbansz az erőtől, energiától! Mindig nagyon energikus vagy, de ez most valami más!
-Nem… tudom! – nyögöm ki két ismétlés közben. Ma nagyobb súllyal végzem a tárogatást, mint eddig bármikor. Leteszem a súlyzókat a sorozat végén, felkelek a padról, és Grant segítségével nyújtani kezdem meggyötört izmaimat.
Grant egy igazi férfi szépség. Majdnem olyan magas, mint én, és körülbelül százhúsz kiló tiszta izom. Gyönyörű, végsőkig kidolgozott, csupa izom teste olyan tökéletes, mintha egy szobrászmester faragta volna kávébarna kőből. Arca szívdöglesztően jóképű, az a típus, akiért éjszakánként telesírják a párnájukat a nők.
Grant a személyi edzőm, ő gondoskodik arról, hogy a lehető legfittebb legyek. Az én testem nem olyan, mint az övé, nem alkalmas az övéhez hasonló, hatalmas izmok fejlesztésére. Én sokkal karcsúbb, törékenyebb vagyok, de szintén nagyon izmos, mint a rövidtávfutók.
-Tudod, van egy lány… - kezdem, majd a szavamba vág.
-Felejtsd el! Csak a vagyonod vonzza!
-Hát épp ez az, hogy nem! – nézek rá komolyan – Semmit nem tesz! Nem próbál meg különösen kedves lenni hozzám, nem telefonálgat, nem keres. Teljesen megőrjít! Mi az, hogy nem akar az ágyamba bújni?!?! Mindenki velem akar szeretkezni!
-Tudom! – mosolyog kétértelműen. Ezen kicsit meglepődök. Tudomásom szerint Grant hetero.
-Ezt hogy érted?... Te a lányokat szereted, legalábbis eddig így tudtam…
-Olyan gyönyörű fiú vagy, hogy azért veled kivételt tennék! – válaszol zavarba ejtően mosolyogva. Nem tudom eldönteni, hogy most viccel, vagy komolyan mondja? – Szóval? Van ez a lány…
Vissza zökkenek az eredeti mondandómba:
-Igen, van ez a lány. Úgy hívják, hogy Shania, kezdő színésznő. De nagyon jó!
-És patronálod?
-Igen.
-Hát, akkor nem biztos, hogy jó ötlet ebbe belebonyolódni!
-Hát, ez az! Én is ezt mondom magamnak, de nem megy! Muszáj belebonyolódnom! – nézek rá komolyan.
***
Hamar elkészülök. Egy világos kék farmer nadrágot húzok, hozzá egy egyszerű, fehér ing, ujjai alkarközépig lazán felhajtva, a gombok mellkasom aljáig nyitva. Hajamat laza lófarokba összefogom, ékszereket egyáltalán nem viselek. Lesétálok a garázsba, és a Bentley cabriolet-ba pattanok.
Hamar odaérek Shania-hoz. Amikor odaérek, megcsörgetem telefonon:
Jack fiatalos lendülettel vezeti a hatalmas limuzint keresztül a városon. Ezért alkalmazom ezt a srácot sofőrként, mert dinamikusan, majdhogynem sportosan hajt a közel három tonnás, hosszított Rolls-Royce Phantom-mal, ám lendületes vezetési stílusa mégsem megy a jármű lenyűgöző eleganciájának rovására.
Bent az utastérben semmit sem hallunk a hatalmas motor minden bizonnyal erőteljes morgásából, mint ahogy az utak egyenetlenségeiből sem érzünk semmit. Tökéletes csendben és nyugalomban suhanunk a délelőtti los angeles-i forgalomban. Még egy év után is képes ez az autó meglepetéseket okozni. Ezért szeretem én a britt kocsikat annyira és nem vennék soha más nemzet autóiból. Mert elegánsak, végtelenül kifinomultak, és szinte úgy készítik őket, mint műalkotásokat, légyen az egy Aston Martin, Jaguar, Range Rover, Bentley vagy Rolls Royce.
-Enikő? Egy ital? – kérdezem asszisztensemet. Különös nevű titkárnőm magyar származású, innen a számunkra szokatlan neve. Állítólag arrafelé viszonylag gyakori név.
-Köszönöm, Mr. Ryuunosuke, de nem kérek – válaszol illedelmesen. Már az is feszélyezi, hogy mellettem ül, nem pedig elöl, a sofőr mellett. Rendkívül illem- és kötelességtudó fiatal nő. Pedig egy nő az ő külsejével nem lenne erre rákényszerítve. Enikő egy két lábon járó nedves-álom, puszta látványával is képes merevedést okozni a férfiaknak. Magas, nyúlánk termetű, tenyérbe simuló kerek popsival, hatalmas, feszes, gömbölyű mellekkel. Elemi erejű erotikus kisugárzása senkit sem hagy közömbösen. Öltözete többnyire elegánsan szexi kosztüm, igaz, a szoknya mindig sokkal rövidebb, mint amit a dresszkód megengedne. Máshol ezért kirúgnák, én pont ezért alkalmazom. Szeretem magam körülvenni szép dolgokkal, szép emberekkel.
Enikő egyébként nagyon fiatalon, 16 évesen került az államokba, au-pairként, ám átverték, és alig egy héttel később már egy bárban találta magát, amint a rúdon pörög. Innen már csak egy lépés volt a pornó ipar, úgy fél évvel később, ahol nagy karrier várt volna rá, ha nem emelem onnan ki. Minden művészeti ágban támogatok filmeseket és tehetségeket, így a felnőtt iparban is. Véletlenül derült ki, hogy nagyon jó a memóriája, és képes a struktúrált gondolkodásra. Alkalmaztam asszisztensnek és immár több, mint 10 éve dolgozik nekem. Azóta is hálás ezért, és ha most azt kérném, hogy orálisan kényeztessen engem, azt is megtenné, zokszó nélkül és örömmel. Természetesen sosem kérném ilyesmire. Efféle szolgáltatásokat sokkal szívesebben veszek „önkéntesektől”...
Öntök magamnak egy kis likőrt, halkan csendül a kristály pohár, ahogy a karkötőmet és a középső ujjamon lévő gyűrűmet összekötő lánc finoman nekiütődik. Kényelmesen hátradőlök a tágas fotelban, kicsit gyönyörködöm az ital vöröses árnyalatú borostyán színében. Belekortyolok, érzem, ahogy szétárad számban a Grand Marnier különleges ízvilága. Az egyedileg válogatott konyakokból készült couvee és a trópusi narancs zamata egy csipetnyi vanília aromával és a különleges hordók fájának illatával. Tudnak ezek a franciák, és nem véletlen, hogy egy vagyont kérnek ezért, a Grand Marnier fennállásának 150-ik évfordulójára, 1977-ben alkotott italkülönlegességért. Kortyolok ismét a fenséges italból, közben egy pillantást vetek kifelé az ablakon a kaliforniai nyárba. Verőfényes napsütés, szikrázó kék ég, sehol egy felhő.
Hamarosan megérkezünk a stúdióba. Rendszeresen támogatok független filmeseket, mint ahogy most is pénzelek egy-két ilyen projektet. Az egyik ez a film, aminek a forgatására most igyekszem. Egy fiatal rendező készíti, nem elsőfilmes, de ez lesz az első egész estés nagy játékfilmje. Tetszett a srác lelkesedése és láttam fantáziát a forgatókönyvben is. Regény adaptáció, egy holland írónő poszt-apokaliptikus regényének filmes feldolgozása. Kíváncsi vagyok, milyen lesz.
Behajtunk a hatalmas gyártelepre emlékeztető filmes kis városba, majd hamarosan leparkolunk az egyik jókora csarnok előtt. Itt már vár ránk egy szürke egér kinézetű kis asszisztens, aki amikor kiszállok a kocsiból, zavarában elejti papírjait. Nem tudom eldönteni, hogy zavarát a társadalmi pozíciómnak, vagy a küllememnek tulajdonítsam? Noha kicsit sem hasonlítok azokra a sztereotip férfiakra, akikre földi nők a leginkább buknak, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis rendkívül vonzónak tartanak. Azzal is tisztában vagyok, hogy feltűnő megjelenésű férfi vagyok. Ha öltözetemmel, ékszereimmel nem ütnék el az átlagtól, akkor is kitűnnék a tömegből, pusztán testi adottságaim és derekamat érő sűrű, szabadon szálldosó platinaszőke sörényem folytán, de én errefelé különlegesnek számító ruházatomban érzem jól magam, ami miatt hóbortos, különc milliomosnak tartanak, aki nem tudja, hogy jó dolgában mivel tűnjön ki a tömegből. Csípőmre, combomra feszesen simul a fehér, kékkel és arannyal gazdagon hímzett könnyű selyem nadrág, ingem szintén fehér alapú melyet sárga, kék és ezüst hímzések és rátétek díszítenek. Hasonló stílusú, gazdagon hímzett, és kivarrt kaftánt viselek fölötte. Öltözetem csak kiemeli, semmint elrejti feltűnő testi adottságaimat. No, és persze az ékszerek. Férfiak nem ékszerezik magukat ilyen gazadagon itt a Földön.
Leguggolok, segítek neki összeszedni a papírjait, amitől meg mintha megrémült volna:
-Öööö... Mr. ... Mr. Ryuunosuke! Igazán nincsen erre semmi szükség! – dadogja.
-Ugyan, csak segítek egy kedves hölgynek összeszedni a szétszóródott iratait. Nincsen ebben semmi rossz... – mosolygok rá, persze ezzel sem csökkentem zavarát.
-Ööö... Nos… Hát, nagyon köszönöm... Erre tessék! – áll végül fel, mikor minden papírt sikerül visszagyűrni a dossziéba – De kérem, csak csendesen, mert odabenn forgatás zajlik!
Biztosítom róla, hogy tisztában vagyok egy filmforgatás során elvárható viselkedési normákkal, így végre elindulhatunk befelé.
Díszletek, különböző filmes kellékek között sétálunk, majd lassan ritkulni kezd a káosz közöttünk, és kiérünk egy nagy, tiszta területre, ahol egy díszletet építettek fel és épp egy jelen forgatása zajlik. A szürke kis egér két, kényelmesnek tűnő karosszékre mutat, ahol hangtalanul helyet foglalunk, és figyeljük az eseményeket.
A színen két fiatal játszik, egy fiú és egy lány. A lány egyből feltűnt nekem, amint láthatóvá vált a terep, nem lehet nem észrevenni, olyan lenyűgöző jelenség. Legfeljebb ha 20 éves lehet, de inkább még fiatalabb, viszonylag magas, legalább 175 centinek saccolom. Öltözete csak kiemeli testének minden egyes tökéletes porcikáját: fűzője tovább fokozza alakjának izgalmas homokóra formáját, egyébként is apró derekát olyan vékonyra szorítva, hogy szinte a két kezemmel átérném, kiemeli hatalmas kebleit, rövidke szoknyája teljesen szabadon közszemlére teszi hosszú nimfa combjait. Haja laza hullámokban, platinaszín zuhatagként omlik vállaira egészen a derekáig és keretezi angyali szépségű pofiját. Hatalmas mélykék szemei szinte világítanak, tovább erősítve az angyalokhoz hasonlatos, kislányos ártatlan szépséget, miközben apró, érzéki ajkai nedvesen csillognak a reflektorok fényében és egész lényéből csak úgy sugárzik a nőies erotikus vonzerő. Azon kapom magam, hogy fantáziálok: kezem végig simít a porcelán fehérségű, hibátlan, selymes bőrén, megízlelem gyönyörű, puha, finom ajkainak csodás ízét, nyelvem becsusszan forró szájába és az ő fürge kis nyelvével kezd féktelen táncba…
Héééé… Akihiko, lassíts! – gondolom magamban – Még így nő nem szédített meg, ebből baj lesz!
Erővel próbálom elszakítani magam igéző látványától, szerencsémre kiáltás harsan, és ez segít visszatérnem a valóságba.
A rendező elégedetlen a jelenettel, hevesen gesztikulálva magyarázza, hogy mit vár. Majd pár perc szünet következik, ez alatt hozzám lép:
-Akihiko! – köszönt nagy lelkesedéssel – Megtisztelsz a látogatásoddal!
-Ugyan már Joseph, enyém a megtiszteltetés, hogy szemtanúja lehetek a művészetednek – udvariaskodom vele. Ugyan nem minden szava igaz a mondatomnak, de van valóságalapja.
-Hogy, s mint vagy?
-Köszönöm jól, de nem azért jöttem, hogy a hogylétemről diskuráljunk, hanem hogy miként segíthetem a mozid elkészültét?
-Ugyan már, Akihiko, azon túl, hogy tulajdonképpen a film költségvetésének a felét állod? Természetesen tőled már nem kérhetünk ennél többet! – mondja mosolyogva, bár látom rajta, hogy nem egészen őszinte az a mosoly.
-Ki vele Joseph!
Kicsit zavarban van, és kelletlenül elkezdi:
-Hát,… voltaképpen van itt egy dolog, amiben végül is… talán segíthetnél…
-Igen? Hallgatlak!
-Szóval arról lenne szó, hogy sajnos van egy kis gondunk az egyik beszállítóval. Az történt ugyanis, hogy az egyik díszlet…
Miközben a díszlet készítésének és szállításának körülményeit ecseteli, furcsán kezdem érezni magam. Mintha figyelnének. Joe-ról elkapom a tekintetemet, és körbenézek, hogy megtaláljam… Csak véletlen lenne, hogy a színész leányzó épp ebben a pillanatban fordítja vissza tekintetét a sminkeshez? Vagy engem nézett eddig? Pár pillanatig még nézem őt, és most épp az ellenkező irányba fordítja formás kis fejecskéjét, hogy a sminkes kényelmesen hozzáférhessen a halántékához is. Talán az előbb is pont ezért fordította felém a fejét és nem azért, hogy engem nézzen? Vagy az csupán ürügy volt számára, hogy feltűnés nélkül, alaposan szemügyre vegyen? Ezt már sosem fogom megtudni, és főleg nem az okot, ha nem csupán véletlenről van szó…
Visszafordulok a rendezőhöz, aki épp befejezte mondandóját:
-Természetesen az ügyvédeim segítenek – nyugtatom meg, bár csak sejtem, hogy milyen jellegű a probléma, és hogy annak a megoldására az ügyvédek a legalkalmasabb emberek – Enikő, légy oly kedves, és szervezz meg egy találkozót Joseph és Mr. Basham között.
-Nagyon szépen köszönöm a segítséget, Akihiko! – hálálkodik a rendező.
-Igazán nincs mit, szívesen teszem.
-Nagyszerű, és akkor most, ha megengeded…
-Természetesen. Nem tartalak fel, de ha nem zavarok, még maradnék egy kicsit.
-Megtisztelsz!
Visszaülök a karosszékembe, ő pedig visszamegy a helyére. Ismét elmondja, hogy mit vár, majd elhangzik a bűvös szó: csapó, valahány.
Elkezdődik a jelenet és most végre úgy tudom nézni, hogy nem a lányról fantáziálok. Nekem is feltűnik, hogy nem sikerül úgy hozni a jelenetet, ahogy azt elvárná az ember. De szerintem nem a lány a hibás ebben, hanem a fiú. Nem képes úgy átélni, és azt az érzelmet hozni, ami itt a leghelyesebb lenne.
Mire ezt végig gondolom, Joseph ismét megállítja a felvételt, és felpattan kiabálni egy sort.
Felállok én is, és közelebb sétálok, majd az alkalmas pillanatban megköszörülöm a torkom, és megszólalok:
-Joseph! Egy pillanatra, kérlek! Engedd meg, hogy szóljak egy pár szót hozzád!
Joe kicsit meglepetten néz rám, majd közelebb lép:
-Természetesen, mondd csak…
-Szerintem nem jól látod. Nem a lányban… – felé fordulok egy pillanatra – Elnézést kedves! Szabad lenne a becses nevét?
A lány kicsit meglepetten böki ki:
-Shani…a. Shania.
-Köszönöm – mosolygok rá, majd visszafordulok Joe-hoz – Szóval itt most nem Shania-ban van a hiba, hanem a fiúban. Ő nem képes azt az átélést és azt az érzelmet játszani, amire itt szükség van… Szerintem. Csak gondold át!
Látom, hogy a rendező egy pillanatra elmereng és persze azt is, hogy a fiú úgy pillant rám, amitől itt helyben holtan kellene összecsuklanom.
-Elnézést, hogy közbeszóltam, csupán úgy éreztem, hogy most hangot kell adjak a véleményemnek – mondom, aztán kényelmesen visszasétálok a karosszékemhez.
A továbbiakban még két-három alkalommal nekiugranak a jelenetnek, mire olyan lesz, amilyennek a rendező megálmodta. A végén mindenkiből elégedett, és megkönnyebbült sóhaj szakad fel, hogy végre túl vannak a nehéz napon.
Shania engem teljesen lenyűgözött. Nem pusztán a megjelenésével, hanem egész lényével, és főleg a játékával. Nekem van szemem a tehetségekhez, és azt kell, hogy mondjam, ő egy isten adta őstehetség! Ő lehet Angelina Jolie utódja, ha nem kallódik el! Úgyhogy tennem kell róla, hogy ne vesszen el, hogy el tudjon indulni a pályán, és bejárhassa azt a fényes utat, ami számára megadatott.
- Enikő! Légy szíves, keresd meg Shania-t, és említsd meg neki, hogy ha nem bánja, beszélgetnék vele egy pár szót. A kocsiban várom.
Pár perccel később Enikő beül a sofőr mellé.
-Mindjárt jön. Kicsit húzódozott, de a rendező jobb belátásra térítette – mondja.
-Nocsak, nocsak! Önérzetes a kicsi lány! – mosolygok – De nem baj, ez sokkal jobb, mintha be akarna mászni az ágyamba, csak azért, hogy előnyökhöz juthasson.
Néhány perccel később látom, hogy Shania kilép a csarnok személybejáróján. Valamiért első pillanatban meglep, hogy most más öltözetben látom, aztán rájövök, hogy természetesen a hétköznapi viselete az nem az, amit a forgatáson viselt. Most egy fehér sportcipő van rajta, egy egyszerű, világos kék, könnyű nyári farmer, ami úgy feszül végtelen hosszú, izmos combjaira, izgató ívű, keskeny csípőjére, hogy az az érzésem, mindjárt lehasad róluk és egy piros csőtop, ami tökéletesen simul testére, mintha csak ráfestették volna, egyetlen apró izgalmas részletet sem rejtve el. Vállán sportos női táska, telve megannyi titokzatos női kellékkel.
Egy pillanatra megáll az ajtóban, aztán kissé megilletődve indul a kocsi felé. Kinyitom az ajtót, kiszállok:
-Engedje meg, hogy bemutatkozzak, korábban ezt neveletlen módon elmulasztottam. A nevem Akihiko Ryuunosuke.
-Öööö… Az én nevem…
-Igen, már tudom – szakítom félbe mosolyogva – Shania. Nem túl gyakori, de nagyon szép név. De kérem, foglaljon helyet! – mutatok befelé a kocsiba.
Kicsit tétován ugyan, de beszáll az autóba, majd követem én is.
-Egy italt? – kérdezem, közben megpöccintem az egyik kapcsolót a középkonzolon. Az elválasztó ablak a helyére csúszik, így csak mi vagyunk. Édes kettesben… - mosolygok magamban.
-Köszönöm, de nem kérek… - mondja, miközben kicsit meglepődve követi az elválasztó ablak mozgását, majd érdeklődve néz körül.
-Nem szomjas? Ebben a melegben? – kérdezem, majd kinyitom a bárszekrényt – Tudok szolgálni likőrrel, Grand Marnier 150th Anniversary és Chambord vadmálna likőr, de van Dom Perignon pezsgő, Remy Martin Black Pearl Louis XIII konyak, Chivas Regal Royal Salute whiskey és természetesen üdítőitalok… Szóval?
-Akkor legyen egy kis vadmálna likőr…
Kiöntöm az italokat, kezébe adom a poharat. Ahogy átveszi, kezem akaratlanul is az övéhez ér. Érzem – vagy talán csak képzelem? – hogy egy pillanatra megremeg. No, ennyire viszolyogsz tőlem? – gondolom magamban.
-Nos, nem szeretném sokáig feltartani – kezdem, miután belekortyoltam az italomba – csupán pár szót szeretnék önnel – vagy inkább veled, ha megengeded – váltani.
Kicsit megadóan megvonja a vállát:
-Ráérek, úgyhogy hallgatlak.
-Nekem nagyon meggyőző volt a játékod a felvétel alatt…
-Vettem észre! – mosolyodik el. Nagyon jól áll neki, amikor mosolyog, még a legkeményebb szívet is lágy vajjá olvasztja!
-Hát igen – mosolygok én is – Ez az első filmed?
-Hát… Játszottam már kisebb szerepeket, de igen, ez az első főszerepem.
-Hm… - ez most meglep. Első főszerep, és ilyen profi? Nem semmi! – Figyelemre méltó. Magad keresed a lehetőségeket, vagy van aki ebben segít neked?
-Hogy van-e menedzserem? – kérdez vissza kicsit bizonytalanul.
Elmosolyodok:
-Igen, így is kérdezhetném.
-Nem… nincsen. De talán még nincsen is rá szükségem.
-Hidd el nekem, ha mindjárt az elején van, aki segít neked, sok melléfogástól megkíméled magad. Én szívesen felajánlom a segítségemet, ha elfogadod.
Kicsit gyanakvóan és becsmérlőn tekint végig a kocsin:
-Gondolom, hogy nem ingyen! Szerintem ez a tarifa – és jelentőségteljesen int a kocsira utalva – nekem túl magas.
Elmosolyodok:
-Nézd, Shania, a vagyonomat nem azokból az emberekből szerzem, akiket patronálok. Őszintén szólva messze többet költök rájuk, mint amennyit profitálok belőlük.
-Aha, látszik… - húzza a száját.
-Tudod mit? Elsőre legyen csak annyi, hogy ellátogatsz hozzám a hétvégén. Szombaton este adok egy partit, ott lesz mindenki, aki számít a filmes szakmában, és én be foglak mutatni nekik. És nem beszélünk menedzselésről, nem írunk szerződést, és nem fizet senki senkinek semmit. Csak eljössz, mulatsz egyet, és jól érzed magad. Mit szólsz?
