Három nap telt el.

A nászéjszakánk másnapján Ykessi öccse, Ydassir kísért át engem és népem küldöttségének tagjait a Nap-hegyi kastélyba.

A levegő itt jelentősen hűvösebb, a toronyban elhelyezkedő szobám ablakából rálátni hazám hegyinek havas, felhőkbe burkolózó csúcsaira. Ahányszor elviselhetetlenné válik a magány, ezt a látképet csodálom. Ilyenkor egy pillanatra el tudom felejteni, hogy már nem otthon vagyok.

Az első napom az önsajnálat marcangolásában telt. A testem kimerült volt párbajunktól, és olyan helyeken éreztem zsibbasztó fájdalmat, amik nem engedték elfeledtetni velem a történtek egyetlen kegyetlen pillanatát sem.

Mikor megtudtam, hogy Ykessi nem tart velünk, mert háborúba ment, önző, gyerekes megkönnyebbülést éreztem.

Tegnapra enyhültek testem panaszai, és mikor kitisztultak a gondolataim és az emlékeim annyira, hogy elengedjem a keserű sértettségemet, az önsajnálat beletörődéssé vált.

Ma a tegnapi beletörődés már bűntudatként nyomja a szívemet. Igazából megint minden az én hibám. Én provokáltam őt. Én döntöttem el előre, hogy gyűlölnünk kell egymást, és mindent megtettem érte, hogy ezt belé is átültessem. Sikerült. Üvöltöttem vele, megsértettem népét és hagyományaikat, majd fenyegetően engedtem szabadjára a mágiámat.

Meg is ölhetett volna. Minden joga megvolt. Kevesebbért is öltek már jogosan embert.

Faképnél hagyhatott volna, beteljesületlenségével elszakítva nászunk kötelékét. Ha pedig megölt volna, a Jégbirodalom elveszítette volna az egyik legerősebb harcosát. Bátyám is erős, de veszélyes őt nyílt csatába küldeni, hiszen ő a trónörökös. De Ykessi kitartott a béke és a kilátástalan házasság mellett. Miért? Mi ilyen fontos neki?

A szívem mélyén tudom a választ. A családja. A népe. Az irántuk érzett… szeretet?

Én is szeretem a népemet. Talán még a családomat is. Akkor miért nem érzek erőt magamban, hogy mindent eldobjak értük? Az ő szeretete miért erősebb? Vagy csak én lennék rosszabb ember? Az is lehet.

Eszembe jut a megkönnyebbülés, amit éreztem annak hallatán, hogy nem tart velünk. Annak hallatán, hogy háborúba ment. Összeszorul a torkom, a lelkiismeretem egyszerre zúdítja rám minden vétkem emlékét. Hogy érezhettem így? Valószínűleg egyedül vívja azt a háborút, aminek elkerülése érdekében nászunk szövődött. Miért nem vagyok mellette? Mi értelme a jég és a tűz békéjének, ha csak ők harcolnak?

Túl sok a kérdés a fejemben, és nem tudom, honnan szerezhetném meg a szükséges válaszokat.

A nászunk már végleges. A jövőm eldöntetett.

Nem fogok életem végéig ebben a szobában kuporogni. Eljött az ideje, hogy a házasságunkhoz kötődő szerződés terheiből én is kivegyem a részemet.

Felállok, reményvesztett szívemet megerősíti az elhatározás ereje. Kezdjük azzal, hogy megismerkedek a népével és a hagyományaikkal.

***

Újabb két nap telt el.

Mozgalmas, az előzőekhez képest kielégítő napok. Próbáltam minden napba annyi tennivalót zsúfolni, hogy ne legyen időm arra, hogy Ykessi hol- és hogylétén ábrándozzak, vagy, hogy ismét magába szippantson a bűntudat sötét verme. Esténként ájultan dőlök az ágyba, reggel az első napsugarakkal kelek.

A napok nagy részét a kastély melletti városban töltöm. A fővároshoz képest aprónak, már-már csak falucskának mondható, de az utcák nyüzsgése elfeledteti ezt. Néha elgondolkozom, hogy milyen óriási a különbség a népeink között. Hazánkban a családok visszavonult, csendes életet élnek. Az utcák funkciója csupán annyi, hogy eljussunk az egyik helyről a másikra.

Itt mindenhol élet van. Veszekedések, kacajok, érintések. Olyan dolgok, amik számunkra még négy fal között is ritkák.

Én nem lennék képes ilyen életet élni, mégis irigység éled a szívemben. Boldognak tűnnek.

Az első nap, mikor lejöttem a városba, sok gyanakvó tekintet és csend kísért. Ma már mintha az életük részévé olvadtam volna, észre sem veszik jelenlétemet. Sokak megállítottak bemutatkozni, illedelmesen viszonoztam minden gesztust.

Kísérőm a palota egyik szolgálófiúja, Lael, akit Ykessi öccse bízott meg azzal, hogy segítsen a Jégbirodalom tagjainak a beilleszkedésben. Ő nem akar a társaságomban lenni, akármilyen udvarias, ezt érzem rajta. Teljes mértékben megértem. Amúgy is túlságosan emlékeztet Ykessire, hogy igazán élvezni tudjam a társaságát.

Lael tökéletes kísérő. Sokat beszél és mindenkit ismer. Nagyon sokat mesélt a népük hagyományairól, az emberekről és néha Ykessiről is ejt néhány futó szót. Rajong érte. Mindenki rajong érte. Akárhányszor meghallom a nevét, mintha összetörne bennem valami. Lehettünk volna barátok. Tudom, érzem. Túl gyerekes és önfejű voltam, hogy időben észrevegyem. Most már késő.

Megállunk az iskola előtt. Minden nap elhoz ide, tudja, hogy őszinte örömöt lelek gyermeki kacaj hallgatásában. A gyerekek már ismerik az arcomat. Az első nap csodálkoztak, de az ártatlan gyermeki szív pillanatok alatt adja bizalmát.

Most túl mély gyászt érzek ahhoz, hogy velük legyek. Gyászolom a barátságot, ami lehetett volna közöttünk, és ami most már soha nem lesz.

- Most inkább hazamennék, Lael. – Bólint.

***

Napok óta először érünk vissza a palotába sötétedés előtt.

- Gyere, mutatok valamit, amitől jobb kedved lesz. – Látom rajta, hogy legszívesebben maga után vonszolna, de túlságosan tiszteli népem hagyományait ahhoz, hogy megérintsen.

Kimegyünk a palota elnyúló, díszes teraszára. A lenyugvó nap fénye gyönyörű árnyakat vet a vörös márványra. Csodaszép. Magamba szívom a látványt, tényleg megnyugtatja a lelkemben háborgó vihart. Őrá emlékeztet.

Bocsánatot kell kérnem tőle, ha visszajön. Érzem, hogy most képes leszek lenyelni a büszkeségemet.

A néma idillt halk nyílvessző suhanása töri meg. Egyszerre kapjuk oldalra a fejünket. Elkéstem. A halántékomat puhán érinti a nyílvessző hegye, átfúrja a levegőben megjelent vékony jégtömböt.

Megfagy a vér az ereimben. A támadást nem én védtem ki. Nem én mentettem meg magamat, hanem a mágiám mentett meg engem.

A pillanat megismétlődik. A mellkasom előtt fagy meg a halálomat kívánó nyílvessző.

Ez lehetetlen.

Nem. Ez mindent megmagyaráz.

A dédnagyapám volt az utolsó elátkozott. 26 évesen halt meg, a saját ereje fagyasztotta kővé. Az elátkozottak a legerősebb jégmágusok, de hatalmas árat követel ez az erő, mely öntudatlanul is védelmezi gazdáját. A lélek egy darabját kell érte adni, és felemészti ezt a darabot, mígnem a teljes lelke fagyossá és elhidegültté válik. Az utolsó napjaikban, mikor a lelkük már majdnem teljes egészében a fagyé hideg könyörtelenség jellemzi őket. Olyan sok ideje nem jelent meg egy erős család vérvonalában sem, hogy azt hittük, kihalt belőlünk.

Ez tényleg mindent megmagyaráz. Hogy miért nem tudtam uralni az erőmet. Hogy miért éreztem mindig úgy, mintha nélkülem is élne.

Elmosolyodom. Mintha a létezésem most nyert volna értelmet.

Egy harmadik nyílvesszőt is hárít rendületlen pajzsom. Előre lépek, hátrahagyom Lael aggódó kiáltását, a lábaim maguktól mozognak. Az erkély korlátjától egy vékony jéghíd indul a támadóim felé. Érzem őket, a testüket átjáró hideg félelem vonz magához.

Meg kell védenem ezt a várost. Az otthonát. A családját. Amíg én itt vagyok, ártó szándékkal nem jöhet ide senki.

Ennyivel tartozom neki.

Hideg nyugalom járja át a testemet, mintha még soha nem lettem volna ennyire önmagam. Üldözőbe veszem őket, a talaj megfagy lábaik alatt. Észre sem veszem a felém repülő nyílvesszőket. Nem is kell észrevennem. Ketten vannak. Már a foglyaim.

***

Noara idegesen járkál a szobámban. Havazik. Most nem én csinálom, hanem ő.

- Ez lehetetlen, Avalan.

- Nem tévedek. Érzem. Tudom. Fogalmam sincs, hogy nem tudtam eddig. – Az arcára szorítja remegő kezeit.

- De nem.. – Tudom mi bántja.

- Noara, tudod, hogy nem félek a haláltól. Inkább leszek még pár évig büszke, erős, tiszteletben álló harcos, mint, hogy egy emberöltőt leéljek úgy, ahogy eddig. Felszabadított a tudat. – Mosolygok.

- Ha keveset használnád az erődet, akkor… akkor több időd lenne… Avalan! Soha többé nem használhatod a mágiádat! – Megrázom a fejem. Mindketten tudjuk, hogy ha akarnám, sem tudnám ezt tenni. Eddig sem tudtam, mostantól sem fogom tudni. Annyi a különbség, hogy már tudom, hogy miért nem.

***

Lábaim a tárgyalóterem felé visznek, ahol meg is találom, akit keresek. Ki akarom deríteni, hogy mit tudtak meg az aszaszinoktól, akiket délután fogságba ejtettünk.

Ydassir megtörten ül egy széken. Tartásából most hiányzik a szokott elegancia és a rejtett gőg. Rossz előérzet kerít hatalmába.

Rám néz, de nem mond semmit. Szemei az előtte fekvő cetlire siklanak, mintha felajánlaná, hogy olvassam el én is. Közelebb lépek. A szívem a fülemben dübörög.

A levegő megfagy.

Látom, ahogy Ydassir meztelen vállai libabőrössé válnak.

- Mikor indulunk? – Úgy néz rám, mintha őrült lennék.

- Semmikor. Azt tesszük, amit a bátyám kért, és itt várunk rá.

- Tőlem nem kért ilyet.

- Az nem jelent semmit. – Feláll, fenyegetően magasodik fölém. Tartom a tekintetét.

Idegesen fújom ki a levegőt, hátralépek, hogy megtörjem a túlságosan ellenségessé vált pillanatot.

- Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz! A birodalmaink nem azért kötöttek békét, hogy egyesével kaszaboljanak le minket. Ha a ti hercegetek nem védi meg az országot, majd megteszi a miénk.

Tűz gyullad a szemeiben.

- Ne merészelj így beszélni róla! Szerinted kinek a hibája?! – Pofonként csattannak szavai az arcomon. Mintha megütöttek volna, pedig nem ért hozzám.

Lesütöm a szemeimet. Tudom, hogy igaza van.

- Épp ezért kell odamennem. Tudják, hogy most sebezhető. Fogalmunk sincs róla, hogy mekkora seregeik vannak még a közelben. Ki fogja megvédeni népedet? Ki fogja megvédeni ŐT?  - Üvöltök. Magam sem tudom, miért.

Nem halhat meg azelőtt, hogy bebizonyítottam magamnak, hogy erősebb vagyok nála.

Nem halhat meg azelőtt, hogy bocsánatot kértem tőle.

Nem halhat meg.

Még nem.

***

Hajnalodik, mikor megérkezünk. Egész éjjel vágtáztunk, hogy ideérjünk reggelre.

Mivel a palotában nem volt nálunk a Jégbirodalom hagyományainak megfelelő ezüstös harcfelszerelés, a tűz birodalmának fekete mellényét és nadrágját viselem. Lófarokba fogott hófehér tincseim groteszkül elütnek a sötét árnyalattól.

A katonák döbbenten figyelik érkezésünket. Végtelen érzelem hullámzik körülöttünk. Harag, megkönnyebbülés, csodálat.

Egyből az orvosi sátor felé vezetnek minket, miközben Ydassirnak helyzetjelentést ad a parancsnok. Jóslatom beteljesedett, újabb hadosztályt küldtek az egyesített seregek, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Különös, rivalizáló elégedettséggel tölt el, mikor látom Ydassir szemében megcsillanni a bosszúságot.

Kisebb sereget küldtek, mint az előző, valószínűleg a környéken nem volt több mozgósítható katonájuk. Még így is emberszám fölényben vannak.

Megérkezünk a sátorhoz.

Egy pillanatra elbizonytalanodok. Nem tudom, hogy készen állok e arra, hogy lássam őt. Mikor legutóbb találkoztunk, mindketten megbocsáthatatlan dolgokat tettünk. Mi van, ha nem szeretné, hogy itt legyek? Ha a jelenlétemmel ártok a gyógyulásának?

Megtorpanok.

Nem mehetek be. Nem zavarhatom meg a pihenését.

Halk sóhajt hallok. Mintha a fejemben olvasna, Ydassir megadó hangón szól hozzám.

- Akármennyire is furcsán hangzik, biztos vagyok benne, hogy örülne neked. Ő ilyen ember.

Összeszorul a szívem. Bólintok és követem őt a sátorba, bár szavai inkább öntenek belém elkeseredést, mint reményt. Ő ilyen ember.

Egy ilyen ember barátságát löktem el magamtól.

Nem számít.

Én pár év múlva meghalok, ő pedig élni fog. Boldogan. Talán jobb is, hogy nem lelt barátra bennem.

A sátorban forróság van a belőle áradó melegtől. Még ágyhoz kötve, megtörten, gyengén is több erőt sugároz, mint a legtöbb ember egész életében. A homlokán lévő jel mintha halványabb tűzben égne, mint máskor.

- Népeteknél normális, hogy ilyen forró? – Észre sem vettem, hogy a homlokára simítottam a kezemet. Milyen nyugodt az arca, mikor alszik.

Az orvos válaszol.

- Nem. Viszont ember legyen a talpán, aki lecsökkenti egy ilyen erejű tűzharcos lázát.

- Megpróbálhatom? – Hangom bizonytalan. Éget a bőre. Látom, ahogy a vállán lévő seb kötése átázott. A teste forróságától nem enyhül a gyulladás, amit az ellenfél mérge okozott.

Egy határozatlan összenézés után néma beleegyezéssel bólintanak.

Erőm a testébe árad, fagyos mágiámmal próbálom elmosni izzasztó lázálmait. Az ágy matracából ívelt jégfalak emelkednek ki teste mellett, vastag falú jégkoporsóba zárva őt. Még így, hogy alszik is nehéz megmenteni jégtömbjeimet a teste forrósága okozta olvadástól.

Megremegnek a szemei, mintha egy mosoly futna át nyugodt arcán.

Hideg, ismeretlen vérszomj ébred a testemben. Meg akarom ölni azokat, akik ártottak neki. Miért?

- Sajnálom. – Suttogó hangomat nem hallja más, csak alvó alakja. Legalább a bocsánatkérésen túl szeretnék lenni, mielőtt…

Elindulok kifelé. Az öccse hangja állít meg.

- Hova mész?

- A frontvonalra.

Nem hallom szavait. Követne, de a lábai a földbe fagytak.

***

Hallottam a katonák pletykáit arról, hogy mit tett Ykessi.

A lépteim nyugodtak, mintha a világ összes ideje az enyém lenne. Még soha nem éreztem ennyire erősnek magamat. Talán azért, mert most nem magamért harcolok?

A tűz katonái döbbenten követnek.

Játékos mosolyra húzódnak ajkaim. Egy óriási jégfal emelkedik mögém.

A kedves férjem azt hiszi, csak ő képes drámai belépőkre. Most kell megmutatnom az egyesített seregeknek, hogy mit kap az, aki a tűz és a jég ereje ellen vonul.

A záporozó nyilakat öntudatlanul védi ki mágiám. Túlcsorduló erők járják át testemet. Még a bőrömet is megfagyni érzem, ahogy egy elsöprő csapással tör ki belőlem. Egy szempillantás alatt borul jégbe az előttem elterülő csatamező.

A katonák, mint élettelen jégszobrok dermednek meg mozdulataikban. Hideg börtönük nem hagyja szabadulni őket. Még élnek.

A tőlem távolabb fekvő csapatokat nem éri el támadásom. Szándékosan.

Meneküljenek csak.

Azt akarom, hogy hírül vigyék, két harcos győzte le seregeiket. Azt akarom, hogy soha többé ne jöjjenek vissza.

Ez a hideg nyugalom. Ez az adrenalin. Az erőm bódító tudata. Csodálatos érzés. Annyival egyszerűbb, mint az emberi kapcsolatok kusza hálói. Itt ölsz vagy megölnek.

Miért nem háborúzunk mindig?

Soha többé nem kéne éreznem, hogy a testem szétszakad a bennem lévő mágiától.

Hideg nyugalom járja át a testem. Hátat fordítok a csatatérnek, a jégfal megnyílik előttem. Ydassir megrökönyödött tekintetébe nézek.

A katonák halk susmorgása a fülembe mászik. „Az arcán a jelek.” „Világítanak a szemei.”

Azt olvastam, hogy ha egy elátkozott közel áll az örök fagyhoz, a tűz népe megjelöltjeihez hasonlóan élénk, fehéren világító minták jelennek meg az arcán.

Ujjaim az arcomra siklanak, de nem érzek semmit.

Közel lennék a fagyhoz? Akkor miért nem félek tőle? Nem érzek semmit. Semmit.

Semmit.

Nem számít. Már bocsánatot kértem.

- A te hazád ellen vonultak, így a te ítéletedre várok. – Ydassirnak intézem az érzelemmentes kijelentést. – Egy szavadba kerül, és egytől egyik meghalnak.

- Ez már a te hazád is, Avalan herceg. – Nem tudom, hogy örülnöm kéne e a kijelentésének. Azt hiszem igen. Tegnap még örültem volna.

Udvariasan biccentek. Rám hagyta hát a döntést.

A hátam mögött elterülő jégszobrok serege mintha vezényszóra roppanna össze néma végzetébe. Ripityára tört porcelánként omlanak a földre.

A jég és a hó hófehér, tiszta törmelékét vörösre festi az olvadó vér bíbor színe.

Lehet, hogy meg kéne ölnöm őket is?

Amíg Ykessi lábadozik, nincs, aki megállíthatna. A Jégbirodalom uralná az egész világot. Egyedül. Ahogy már nagyapáink is akarták.

- Avalan?

Megtorpan az idő. A gondolataim sötét folyamát megállítja Ykessi hangja. Kijózanít.

Ránézek. Forró, erős, szigorú tekintet.

Jobban van. Tudtam neki segíteni. Az erőm. Segített neki. Ugye?

Melegség járja át a testemet. Tétován lépek felé, a remegő kezeimre nézek. Megöltem őket. Az összeset. Megöltem őket mind, mégsem véres a kezem.

Kétségbeesetten nézek rá.

Félek.

Még nem akarok megfagyni. A nevét sóhajtom. A szemeimből kicsorduló könnycsepp megfagy az arcomon.

- Segíts. – Újabb tétova lépést teszek felé. Mi történik velem? – Annyira fázom.

Mintha az agyam eltompulna. Már nem Avalant látom, csak egy másik testet, aki támad engem. Egy erős és csodálatos testet, akit le kell győzzek, de mégis szinte tudatomon kívül vagyok, miközben hárítom fagyos támadását. Jégcsapjai el sem érnek engem, elolvadnak, mielőtt megkarcolhatnák a bőrömet, de mégsem nézhetem sokáig tétlenül a dolgot. Az erőm hirtelen merítem ki, ahogy egy üvöltéssel egyszerűen elsöpröm őt és a mágiáját, majd leküzdve a fáradtságot, egyszerűen odalépek és elveszem, ami kell, e az érzések sem jutnak el hozzám. Mert nem élvezetből teszem, amit teszek, csak kötelesség, hogy elháljam a nászt és érvényes legyen. Ha nem lenne az afrodiziákumos gyertya, amit egy intéssel gyújtok meg a kandalló párkányán, talán el sem tudnék élvezni Mert soha nem szerettem az erőszakot. Gyűlölöm, ha valaki testét erőszakkal kell birtokba vennem, így nem is élvezem a dolgot. Hangom sincs, így semmi nem zavarja meg az ő sírásának zajait… rettenetesen érzem magam, már most, pedig még nem is vagyok teljesen tisztában azzal, ami t9rténik, annyira elködösíti az elmémet még mindig a harag és a harc heve.

Amikor végzek és beteljesítem kötelességem, mintha elemi erővel csapna fejbe a felismerés. Tulajdonképpen megerőszakoltam őt. Nézem, ahogy a hasán fekszik, hallgatom a szipogását és azt érzem, hogy most kedvem lenne fejjel belegyalogolni egy kardélbe. Nem is szólok semmit, inkább felkelek és elindulok kifelé.

Jól elintéztem, hogy ebben az életben már mindennél jobban gyűlöljön. De már legalább adtam neki okot rá. Ez is valami…
- Apa engem küldött. Mi történt? – hallom meg Ydassir hangját a lakrész kijárata utáni első kanyarnál. Rápillantok és eldöntöm, már úgyis mindegy minden, így hát gyorsan elmesélem neki, hogy próbáltam csevegni, ő valamiért sértett volt és végtelenül bunkó, ami kiváltotta belőlem, hogy tulajdonképpen minden téren felé kerekedtem. – Mindkettőtöket sajnállak – sóhajt fel. – Akkor talán nem is lesz olyan nagy gond, amiért jövök.
- Mert nem a mágiahasználat miatt jöttél?
- Részben. Abba mindenki biztos volt, hogy lesz harc, így azt nem is vettük olyan komolyan. Ami miatt itt vagyok, az egy küldönc. Nemrég érkezett. A Földbirodalommal közös határt támadás érte. Az ott állomásozó csapatok próbálnak helytállni, de kevesen vannak és túl nagy az ellenség. Apa szerint ez a válasz a házasságotokra.
- Arra jobb válasz lenne egy olyan támadás, ami egyszerre törölne el minden létező dolgot erről az egész rohadt bolygóról – sóhajtom. – Holnap reggel a kíséretemmel vidd Nap-hegyre. A toronyban rendeztettem be neki egy hálót, ott fog lakni. És Ydassirt! - kapom el az öcsém karját. – Ő a házastársam. Ha őt bántod, engem is bántasz!
- Miért véded azok után, amiket mondott? – kérdezi.
- Mert… mert már felelős vagyok érte.
- Kérlek, mond, hogy ez nem a híres önvádolási periódusod újabb szakasza lesz, mert akkor inkább most a falnak megyek – néz rám szigorúan. Az soha nem kellemes, ha elkezdem vádolni magam valamiért. Bár most legalább van okom rá.
- Tudom, hogy bűnös vagyok. Megerőszakoltam.
- De ő provokált téged, Ykessi! Kérlek, ne csinálj hülyeséget… - Mélyen a szemébe nézek és elmosolyodom. Nem szólok semmit, hiszen nem ígérhetek neki semmit.

* * *

Apámmal egyeztettem, de a sereg egy jó részét magammal viszem így is. Muszáj, hiszen tudnunk kell, hogy mi a helyzet arrafelé, így képzett küldöncök is vannak a seregemben. Lovon megyünk, mert bár nincs messze innen a tábor és a határszakasz, nincs is elég közel ahhoz, hogy több ezer emberrel sétálgassak. Nem kell beszélnem senkivel, ami nem is baj.

Gyűlölöm magam. Nem bánnám, ha találnék ott végre valakit, aki le tud győzni és meg tud ülni engem. Még hálás is lennék neki, Avalan pedig egészen biztosan elhalmozná ajándékokkal élete végéig. Mert saját magamnál jobban csak hitvesem gyűlöl most. És persze jogosan…

* * *

Másnap reggel Ydassir kopog a hálószoba ajtaján, de nem lép be, amíg engedélyt nem kap.
- Tessék – hallatszik bentről egy hang. Ha Ydassir nem tudná, hogy mi történt itt alig néhány órája, nem sejtené, még akkor sem, amikor ránéz, hiszen Avalan most is ridegnek és hűvösnek látszik, lényegi változást az öcsém nem vesz észre. Ahogy belép, fejet hajt. – Avalan herceg, személyen én fogom átkísérni önt a Nap-hegyi kastélyba, ahol a jövőben élni fog a bátyám hitveseként. Ő maga háborúba ment ma reggel – mondja határozottan, de a hangja picit remeg, hiszen látott hajnalban, ezért félt engem. – Kérem, ha bármiben segítségére lehetek, üzenjen értem, a nevem Ydassir vagyok, a harmadik koronaherceg. Terveim szerint ebéd után indulnunk kellene.
- Rendben – feleli Avalan, majd ha akarna, sem tudna többet beszélni az öcsémmel, hiszen kisiet a szobából. Tökéletes neveltetést kapott, így soha nem fogja éreztetni Avalannal, hogy mit gondol róla. Mert Ydassir szerint az egész Avalan hibája volt, és most én fogok szenved ni miatta életem végéig.

Ami, amikor meglátom a távolból a támadó sereg nagyságát, már nem is tűnik olyan messzinek.
- Uram, mit fogunk tenni? A sereg nagyobb, mint a miénk – mondja az egyik tábornokom.
- Tudják, hogy itt vagyunk, de még csak nem is készülődnek. Egyelőre itt letáborozunk. Mindenki pihenjen. – Szerencsére a határőrök életben maradt tagjainak sikerült elmenekülni, ők is a seregemet erősítik. Harcosok, ha kell, meghalnak az országért. Remélem, rám is ez vár és nem kell leélnem egy életet szégyenben és gyűlöletben.
- Uram, én… gratulálok a házasságához – szólal meg még a parancsnok. Egyik legjobb és legrégebbi emberem ő.
- Mintha csak a kivégzésemhez kívánnál minden jót, barátom – sóhajtom szomorúan. – Ha sikerül megöletnem magam, kérlek, a központi palotán kívül üzenj a Nap-hegyi kastélyba az öcsémnek és a házastársamnak.
- Igenis! – szalutál, de látom az együttérzést a szemében, hiszen sokan tudják, hogy érdekházasság ez. Aki meg nem tudja, az sejti…

* * *

A napok csendes egymásutánban telnek, és lassan egy hét is eltelik támadás nélkül. Nem tehetem meg, hogy én támadok először, hiszen ők sokkal többen vannak nálunk. Tulajdonképpen tanácstalan vagyok, és félek, hogy ezt a katonái is meg fogják érezni lassan és egy belső lázadásnál minden jobb, még az egyszerű öngyilkosság is. Mert egyéként is milyen jogon él az, aki erővel veszi el a saját házastársa testét? Milyen jogon él egy olyan utolsó, undorító féreg, mint én vagyok…? Ha nem lennék ilyen lelkiállapotban, akkor kitalálnék valami jó kis hadi cselt, amivel kijátszanám az előnyünkre a létszámfölényüket, de így, ebben a pillanatban, lassan egy hete minden éber pillanatomban és minden álmomban csak arra tudok gondolni, hogy egy mocskos erőszaktevő vagyok. Egy aljas rohadék, akinek… akinek semmi joga létezni. Akinek be kellene sétálni az ellenség közé fegyvertelenül és hagyni, intézzék el ők. Ydassir és a parancsnokaim dicső harcosok lennének és Avalan is hazatérhetne. Özvegyként nem kellene nálunk maradnia, és bár egy életre rásütnék az özvegyek bélyegét, hiszen nem házasodhat újra, biztosan boldogabb lenne, mintha velem kellene élnie. Mert hát milyen minősíthetetlen is vagyok… utálom őt, amiért indok nélkül gyűlölt engem, majd mikor végre adok neki erre egy okot, saját magam kezdem sajnálni és utálni, amiért hagytam magamon eluralkodni a haragomat és a sértettségemet.

Tehát megtehetek annyit, hogy meghalok a népemért, nem igaz?

Éjjel van, amikor az öngyűlöletem eléri a kellő mértéket, hogy egyszerűen ledobjam a páncélomat és elinduljak gyalog az ellenség felé. Abban a hitben teszem, hogy véget fognak vetni az életemnek, ha már én gyáva vagyok hozzá, de egy dologgal nem számolok: az erőmmel. Ott a hálóban, bár AValan támadása kimerített egy pillanatra, de egy hét alatt feltöltődtem, és amikor közeledni kezdek, magam mögött már hallom az embereim hangját, de csak felemelem a kezem és tűzfalat húzok közénk, hiszen nekik haza kell térniük!

Haladva tovább aztán kapok egy lövést, nyílvessző, mérgezett. A vállamba fúródik, de a méreg ereje szinte azonnal ledönt a lábamról. Még ha csak képletesen is… mert a szert ismerem, mi is használtuk régen. Ez az anyag összezavarja az embert, de az én agyam eleve annyira zavart, hogy a lőtt sebemmel haladok tovább az ellenség felé. A méreg lassan hat csak, s mivel én eleve halni készültem, visszafordítja a gondolataimat és kikapcsolja az agyam. Felemelem a kezem ismét, egy lángoszlopot varázsolva, amit a sereg közepe felé irányítok. Szinte teljesen kimerítem az erőmet azzal, hogy a lángoszlop kétfelé nyílik és az teljes ellenséges seregre tűzeső hull, lassan olvasztva rájuk a páncéljaikat, örök szenvedésbe kárhoztatva őket azzal, hogy elevenen égetnek el.

Aztán elvesztem az eszméletem, de az utolsó, amit látok, az Avalan könnyáztatta arca. Talán sikerül meghalnom és felszabadítanom őt, hogy ne kelljen gyűlöletben leélnie az életét.

A közlöny, amit madarakkal küldenek a központi palotába és a Nap-hegyre, a következőket tartalmazza.
„Tájékoztatjuk Ykessi herceg családját, testvéreit, szüleit és hitvesét, hogy hadseregünk dicső parancsnoka a tábori orvos felügyelete alatt gyógyul, de eszméletét vesztette harc közben, mikor egyedül győzött le egy többezer fős ellenséges hadsereget, megóvva ezzel az országunkat. Életéért jelenleg isteneikhez imádkozunk, de az orvosok bíztatnak, így amint felgyógyul, hazaindulunk majd.”

Kopogtatnak.

Kizökkenek csendes magányomból. Végigfut a hátamon a hideg. Tudom, hogy nem ő az. A kopogtatás gyenge, visszafogott. Nincs mögötte az a határozott erő.

Kinyitom az ajtót. Egy szolgáló. Nem lepődök meg. Gondoltam, hogy nem egy vendégszobában, a népem szomszédságában készül a nászéjszaka megejtésére.

Követem a szolgát. Minden lépés egyre nehezebb. A szívem olyan gyorsan dobog, mintha ki akarna törni mellkasom börtönéből. Remegnek a lábaim. Miért félek ennyire? A fizikai fájdalomtól tartanék? Nem. Inkább a megalázottság érzésétől. Egész életemben visszafojtottam az erőmet, mert túl sok volt és féltem, hogy ártok társaimnak. Most azon kevés emberek egyike felé tartok, aki szemében én vagyok egy eltaposható, gyenge jelenség. Nyugtalanít a tudat.

Noara szavai sejlenek fel elmémben.

„Az öreg bölcsek azt mondták, hogy nagyapád halála óta nem láttak ekkora erőt felszabadulni. Ha tudnád uralni, lehet, hogy te lennél a legerősebb a birodalomban”

Nem tudhatjuk, hogy ő e az erősebb. Ha tudnám uralni az erőmet… vagy ha csak egyszerűen zabolázatlanul rázúdítanám. Megtorpanok, lábaim a földbe gyökereznek. Mi a fenére gondolok? Nem harcba indulok, lelkem akármennyire is küzdene az elkövetkezendő órák ellen. Mindenki eldöntötte, hogy gyengébb vagyok. Mindenki eldöntötte, hogy én vagyok az alárendelt. Nekem kell ideköltözni. Nekem kell alkalmazkodnom az ostoba, barbár hagyományaikhoz. Még most is én sétálok őhozzá!

Veszedelmes harag lángol fel bennem.

Gyors léptekkel hozom be a lemaradást, melyet megtorpanásommal okoztam. Lépteim már nem a félelmemet, hanem a dühömet szaporítják.

Megérkezünk.

Kinyílik az ajtó, és én belépek. Szemeim semmit nem fognak fel az elém terülő szobából az óriási ágyon kívül, melynek szélén túlságosan lenge öltözetben trónol a „kedvesem”. Fintorognom kell a magabiztosságtól, ami belőle árad. Mintha ez neki egy szokványos hétköznap lenne, nem látok benne egy csepp bizonytalanságot sem.

- Tájékoztattak téged arról, hogy mit kell tennünk? Itt nem sok könyv van a Jégbirodalomról, így nem tudok sokat rólatok. Amit találtam elolvastam, de annyira hirtelen jött minden, hogy máshonnan nem tudtam már szerezni információt. – Szavai szűrten jutnak át keserűségem falán. Ha tájékozódott volna, tudná, hogy nálunk nem szokás idegenekkel intim kapcsolatot létesíteni, vagy erre kényszeríteni embereket.

- Nyilván ÉN tájékozódtam. – Nyomatékosan ejtem ki a lényeget. Mindent én áldozok fel. A büszkeségemet, az otthonomat, a szokásainkat. Ő pedig itt trónol, elégedetten, mintha csak egy újabb, változatosabb szajha lennék, aki épp az ágyába könyörgi magát. Talán így is van. Talán ő ezelőtt is hált már férfiakkal?! Kinézem belőle ezt a szemérmetlenséget.

Érzem elborulni az agyamat.

- Nem is vagyok meglepve, hogy egy ilyen barbár népnek ennyire fontos, hogy testiséggel pecsételhet meg egy mágikus szertartást. Nem is vártam mást egy ilyen elmaradott néptől.

Hangom fröcsög a gúnytól. A döbbent csend visszhangzik a szobában. Mit művelek? Ez nem én vagyok.

De innen már nincs visszaút.

Olyan szavak lettek kimondva és olyan ábrándképek elképzelve elmémben, amiket nem lehet kitörölni. Nem érdekel, ha bontja a nászt. Nem érdekel, ha faképnél hagy. Semmi nem érdekel. Szabadulni akarok ezektől az érzésektől, amikre nem vagyok kész, amiket sosem kértem.

Inkább addig erősítem mágiámat, amíg egyedül nyerem meg a háborút, mint hogy még egy percet eltöltsek itt.

- Hogy mi van?

- Hallotad, nem?! – Üvöltök. Eddig bírtam magamba fojtani a testemet szétfeszítő mágiát. A szoba jégbe borul, a hideg a csontomig mar, de még soha nem örültem jobban az ismerős érzésnek. Ez vagyok én. Mit gondoltam? Még otthon is alig tudtam kontrollálni ezeket az erőket. Miért hitte apám, hogy egy idegen ország idegen ingerei között sikeresebb leszek?

- Te most fenyegetsz is és sértegetsz is?! Én azzal a szándékkal jöttem ide, hogy talán odaadom magam neked, erre nem elég, hogy sárba tiporsz engem és a népemet, van képed rám is támadni?! 

Már rég nem hallom a szavait.

Egy pillanat műve az egész. Forró lángok nyalják végig a szoba hidegét. A falon szétterülő jégvirágok fáradtan adják meg magukat. Mintha még a szívem hűvös haragját is elsöpörte volna, nem hagyva maga után semmit.

Percek óta először látok át a harag vörös ködfátyolán, úgy lélegzem fel, mintha még soha nem vettem volna levegőt. Mit művelek? Kire vagyok mérges? És miért?

Már magam sem tudom.

Elárulok mindent, amiben hiszek. A népemet, a családomat.

Erős rántás, némán nyögök, ahogy testem az ágyon puffan. Az értetlenségem addig tart, míg kijózanult tudatom fel nem idézi a kimondott szavakat. A szobát lángba borító tűz még csak a lelkiismeretemet égeti. Meg fog ölni, tudom. Érzem.

A testemről leporladó ruhák kétségbeesésbe taszítanak. Felhúzom a lábaimat, ösztönös védekezés. Alig észrevehetően csúszok hátrébb az óriási matracon. Mintha egy kiszámíthatatlan, őrjöngő fenevadtól próbálnék távolabb kerülni, aki harap minden hirtelen mozdulatra. Talán ezt is teszem épp.

Felnézek rá. Arca eltorzult, haja szinte lebeg a teste körül. Olyan félelem kerít hatalmába, amit még soha nem éreztem.

- De ha te így akarod, akkor játszhatunk így, és nem leszek sem finom, sem kedves! Fordulj hasra!

NEM! Belém fagy sikolyom.

Természetesen nem engedelmeskedem a kegyetlen, megalázó parancsnak.

Olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy valószínűleg csak a hercegi harci képzésnek köszönhetem, hogy időben tudok reagálni. Felém nyúl, egy pillanat alatt ugrok hátra a matracon, a szoba tüzének magasodó lángcsóváit vad hóvihar tépi, cibálja.

A hajunkba kap a szél, szinte a falba simulok az ágy végén, őt figyelem. Most rajta a sor, hogy vak legyen mindenre a vérfagyasztó haragon kívül. Fellép az ágyra.

Vészjóslóan lassú mozdulat.

A hópihék vesztükbe rohanva, esőcseppként csapódnak arcára a belőle áradó forró haragtól.

A lábai körül vastag, kétségbeesett jégnyúlványok kúsznak fel, hogy megállítsák lépteit. Nem tudom lefagyasztani őt.

Gyenge vagyok.

A kétségbeesés erőt ad.

Minden irányból gyilkos jégcsapok hasítanak közénk. Fagyos mágiámmal védem őket a lángok és teste melegétől. Egyre kitartóbban állítja meg lépteiben a fagyos béklyó, melybe lábait kényszerítem.

Nem elég. Még mindig nem elég, hogy megállítsa.

- ELÉG! -  Haragja végigsöpör a szobán. Mintha gondolataimra válaszolna, ereje kitör belőle. Elolvasztani nem tudja, de porcelánként töri apró darabokra védelmem bástyáit.

A szemei elsötétülnek. Az élénksárga szín vérnarancsba burkolózik.

Térdre borulva kuporodok össze az ágy végében, mintha ezzel elbújhatnék előle.

A tűz elalszik, a jégkristályok ropognak a talpa alatt.

Ő nyert.

Erős rántást érzek a hajamon, hasra vág a hótól áztatott, jéggel borított ágyneműn. A fülemben visszhangzik sikolyom. Lenyom, nem tudok felkelni. Remegek. Meg fog ölni. Vagy még rosszabb. Meg fog alázni.

Megfeszül a testem. Várom a fájdalmat, de nem jön. Mintha megtorpant volna az idő. Nem merek hátranézni, mert félek, mit látnék. A várakozás feszültsége kínoz.

Kimerültnek, gyengének érzem magam.

A levegőt fűszeres, édeskés illat járja át. Elbódít. Mi ez? A kezeim az ágyneműbe markolnak. Lágyan, már-már majdnem gyengéden ér az oldalamhoz, feljebb húzza a fenekemet az ágyról. Néma könnycseppek ömlenek a szemeimből, a paplant áztatják. A finom érintések jobban fájnak, mintha durva lenne. Az ellenszegülés, a harc, a harag, a tagadás ideje lejárt.

Egyre jobban remegek, a testemet ismeretlen forróság járja át. Halk sóhaj hagyja el aljaimat. Érintést érzek a combomon, a fenekemen. Összeszorul a torkom a különös vágyaktól, amiket nem tudok megmagyarázni. A forróság kegyetlenül összpontosul a lábaim között.

A szoba néma csendjét csak halk szipogásaim törik meg.

Megérint a legérzékenyebb ponton, halk nyögésemet nem sikerül elfojtani. Forró, selymes érintést érzek fenekemen, és tudom, hogy mi simul hozzám. Megfeszülök, ösztönösen próbálok elhúzódni, de nem enged.

Az érintései egyre forróbbak, már meg sem próbálom visszafogni halk sóhajaimat. Enyhe fájdalom hasít a testembe, mikor belém hatol. Ujjaim tépik az ágyneműt.

Öntudatlanul is érzékelem, hogy ismét havazik. Most nem állítja meg erejével.

A könnyek nem fogynak el.

Mikor lesz már vége?

Elmúlik a fájdalom, csak az élvezet és lelkem sebei maradnak.

A kezeimbe nyögöm az orgazmus élvezetét. Ő némán fejezi be, még egy sóhajt sem hallottam tőle. Nem tudom miért, de ez jobban fáj, mint eddig bármi a mai napon.

Vége.

Halk, távolodó léptek. Egyedül maradok. Csupán hótakaróba süppedő lépteinek a nyomai maradtak velem.

 - Hajlandó vagyok, de nem tudom, hogy kell. – Nem kell nagy tudósnak lenni, hogy lássa az ember: zavarban van a jéghegy. – Ha ez fontos neked, és megmutatod, hogy kell… - Nem lehetek annyira kegyetlen, hogy most nem kezelem jól. Zavart, talán ez okozta minden korábbi baromságát. Nem? De. Felé nyújtom a kezem és egy pillanatra megijedek, hogy rontok a helyzeten a kesztyűvel. De csessze meg, ő nem akar érintést! Én csak próbálok jó fej lenni! Viszont láthatóan nem is bánja a dolgot, így elvezetem hát középre. Most derül ki, igaza volt Yllónak, kellettek a táncórák.

- Ne aggódj, majd vezetlek. – Szerencsére ebben jó vagyok. Meg ha ő sem profi táncos, talán fel sem tűnik neki, hogy rettenetesen béna vagyok.

Viszont tánc közben mindent elfelejtek. A sértéseit, a viselkedését, mindent… Csak ő létezik, és most mintha egy teljesen más ember lenne, szinte érzem, ahogy olvadni kezd a jég körülötte az érintéseimre. Végtelenül élvezem ezt az énjét, aki a táncba indulás előtt óta van jelen, de amikor meghallok kintről, a minket nézőktől egy meglepett nyögést, azonnal kipillantok, mert megijedek, hogy mi történt. Ekkor látom meg az apró hópelyheket. Láttam már havat, nagyapa sokszor magával vitt mindenfelé, de itt, a mi birodalmunkban látni, szinte földöntúlian szép. Ennek hangot is adok, és már épp mondanám, hogy minden annyira gyönyörű, mint ő maga, amikor megint bezárkózik. A zene végéig rám sem néz és a teste is visszafagy. Képletesen persze…

Aztán befejeződik a zene és apa fel szeretné kérni, de nem engedi.

- A népem hagyományai nem engedik, hogy a férjemen kívül mást érintsek így. – Meghajol és tulajdonképpen elrohan. Apa csak felsóhajt, és átkarolva a vállam elvezet, hogy megigyunk valamit, átadva a táncteret a többieknek. Akik leginkább tűzföldiek, egy jégszívű házaspár táncol csak.
- Sajnálom, fiam – mondja őszintén.
- Én is. Annyira talán nem lesz borzalmas, de… nem tudom, mit várjak.
- Sajnálom az öcsém viselkedését, ismét – jelenik meg Lanche.
- Most nincs miért - rántom meg a vállam.
- Lehetett volna finomabb Tűzbirodalom királyával, de a mi kultúránkban tényleg csak a férje érintését szabad fogadnia onnantól, hogy házas lett. Sajnálom, hogy erről nem tájékoztattuk önöket.
- Nem kell sajnálni semmit – mondja apa.
- Talán csak azt, ha az anyja és a testvérei nem ölelték meg utoljára. Mert engem utál, látom, undorodik tőlem. Szóval talán egy életet kell érintés nélkül leélnie – mondom, és elfordulva megindulok a szoba felé.

Külön lakrész, teljesen külön mindentől, hogy senki ne zavarjon minket. Őt egy szolgáló vezeti oda, én magamtól odatalálok. Előbb érkezem és már tökéletesen rendben is találok mindent. Két lavorban víz, tiszta ruhák, törülközők, tiszta ágynemű a hatalmas ágyon. Az ablak a kősivatagra néz, ahol csak a barbár törzsek tűzrakásait látni ilyenkor a messzeségben apró pontként. Ám már akkor meglátom, hogy baj van, amikor ideér. ÉN mosolyogva ülök az ágyon, már megszabadultam a kabátomtól és kigomboltam az ingemet is, ő viszont nem úgy néz rám, ahogy a tánc alatt. Nem, dehogy! Úgy, ahogy akkor tette, mikor megérkeztek: haraggal. Undorral.
- Tájékoztattak téged arról, hogy mit kell tennünk? Itt nem sok könyv van a Jégbirodalomról, így nem tudok sokat rólatok. Amit találtam elolvastam, de annyira hirtelen jött minden, hogy máshonnan nem tudtam már szerezni információt. – Felvonja a szemöldökét, bennem meg még feljebb megy az idegbaj. Próbálok itt jó fej lenni és csevegni kicsit, erre ez a hála? Ez a lenézés?
- Nyilván én tájékozódtam. – Az ént olyan hangszínben és hanghordozásban hallom, amilyenben soha nem hallottam még semmit. Végtelen gúny. Végtelen lenézés. Mi a fene…? Nem is utál ennyire talán, csak én látom bele? De a következő mondatával megpecsételi a jövőnket. – Nem is vagyok meglepve, hogy egy ilyen barbár népnek ennyire fontos, hogy testiséggel pecsételhet meg egy mágikus szertartást. Nem is vártam mást egy ilyen elmaradott néptől – jelenti ki.
- Hogy mi van? – kérdezek azért vissza. Ha megölöm, akkor háború lesz? Biztos?
- Hallottad, nem?! – csattan fel, és ha ez nem lenne elég, szabadon is engedi az erejét, ami végigszánt a szobán, megfagyasztva még a levegőt is.
- Te most fenyegetsz is és sértegetsz is?! Én azzal a szándékkal jöttem ide, hogy talán odaadom magam neked, erre nem elég, hogy sárba tiporsz engem és a népemet, van képed rám is támadni?! – Egy intésemre az erejét mintha csak elfújták volna, hiszen sokkal erősebb vagyok nála. Közelebb lépek és az ágyra lököm, majd megállok előtte és mindkét kezem felemelve eleven tűzbe borítom az egész szobát. Mintha a levegő helyén tűz lenne, de semmi nem ég el, csak a ruhái. Sem a bőre, sem a haja, sem az ágy, csak a ruhái. – De ha te így akarod, akkor játszhatunk így és nem leszek sem finom, sem kedves! Fordulj hasra!

Véget ér a ceremónia, kisétálunk.

Ykessi ellép mellőlem, mintha menekülne. A délutáni napsütésben vörösnek láttam a haját, de most gesztenyebarna hajzuhatagot látok eltávolodni. Hosszan nézem elegáns alakját.

A férjem.

Tanácstalanul, elveszetten nézek körbe. A ceremóniateremből szállingóznak ki az emberek, de nem látok ismerős arcokat. Jobb, ha hozzászokom ehhez a magányhoz. A sírás kerülget.

A lábaim maguktól mozdulnak, mire észbe kapok, már a kapott szobám padlóján kuporgok a sarokban. Az arcomon néma könnyek folynak. A szobában szállingózó hópelyhek nyújtanak egyedül vigaszt.

Hosszú percek telnek el.

Noara lép be a szobába. Szemeiben tükröződik a fájdalmam, szavak nélkül is megérti magányomat. Nem szól semmit, csak mellém ül, tudom, hogy szó nélkül átvenné a kötelességeim terhét, ha tehetné. Sosem engedném neki.

- Ügyes voltál. – Suttogja, és én napok óta először, keserűen ugyan, de elmosolyodom.

- Semmit nem csináltam. – Halk nevetés a válasz.

- Épp emiatt. Még kifejezetten hideg sem volt. – Lehunyom a szemeimet, a fejemet a falnak döntöm. Először halkan, majd egyre könnyedebben nevetek fel én is. Az elmúlt pár nap összes szorongásának, félelmének és aggodalmának súlya emelkedik fel a mellkasomról egy pillanatra.

- Még hideg sem? – Megtörlöm a szemeimet, még mindig remeg a mellkasom a visszafojtott nevetéstől. Azt hiszem, megtettem az első lépést az őrület felé. Kínomban nevetek a saját kilátástalan helyzetemen.

Újabb hosszú percek telnek el, már nem fojtogat a magány. A fájdalom enyhülése kijózanítja tudatomat.

- Vissza kell mennem, igaz? – Hangom még mindig rekedt a sírástól és a nevetéstől.

- A saját lakodalmadra? Igen, attól tartok. Bár ahogy néztem a drágalátos férjed megharagudott rád, mert mióta véget ért a ceremónia, senkivel nem áll szóba népünkből. – Tágra nyílnak szemeim.

- Ne nevezd így… és miért? Mi rosszat tettem? – Nem tudok felidézni semmit, amivel megsérthettem őt. Udvarias voltam és követtem minden protokollt. Lehet, hogy most tudatosult benne, hogy tényleg velem kell leélnie az életét? Arról nem én tehetek, ha ilyen lassú a felfogása.

- Nem tudom. Furcsák ezek az emberek, Avalan. Nem tudok kiigazodni rajtuk. – Felemelem magam elé a kezeimet, a szoba padlóját ellepő vékony hóréteg felemelkedik, mintha felfelé szállingóznának a gyönyörű pelyhek, láthatatlan forrásuk mohón nyeli el őket a magasban. Mintha soha nem léteztek volna. Egyszer ez a fájdalom sem fog már létezni, amit most érzek, ebben biztos vagyok. Nem csak a szép dolgok merülnek feledésbe.

- Gyönyörű. – Suttogja Noara. – Nem is tudtam, hogy így is el tudod tüntetni őket.

A mágiám használata mindig megnyugtat. Emlékeztet arra, hogy ki vagyok. Hogy van helyem ebben a világban.

- Nemrég tanultam. Reméltem, hogy tetszeni fog. – Mosolyom gyengéd. Felállok, és felé nyújtom a kezemet. Meglepetten fogadja el a segítséget. Fogalma sincs, hogy igazából ő segített nekem. Nem emlékszem olyan alkalomra, hogy a múltban valaha megérintettük volna egymást, mégsem taszít az érzés.

Lehet, hogy már most lemondtam a lelkem egy részéről?

***

A vacsora mintha egy örökkévalóság lenne.

A szobámban nehezen összeimádkozott nyugalom pontosan addig tartott, amíg vissza nem értem az idegen nép tömegének gyűrűjébe. Ma még semmit nem ettem, de egy falat sem megy le a torkomon az idegességtől. Nem akarom megbántani a vendéglátóimat, így szedek magamnak, és ide-oda turkálom az ételt.

Egyszer véget ér ez a vacsora. Mi lesz akkor? Nyomasztó rémképek suhannak át a fejemen. Kettesben. Vele.

Már nem érzek magamon végtelen figyelő tekintetet, ezért megengedem magamnak, hogy néha lopjak egy kósza pillantást róla. Erőt, hatalmat sugároz minden mozdulata. Félelmetes harcos lehet. Ha népemet egy ilyen ellenségtől óvom, talán tényleg van értelme ennek a násznak.

Nem vagyok jó az érzelmek leolvasásában, hiszen népünkre nem jellemző a heves indulatok gyakori kifejezése, de ő mérgesnek, vagy legalábbis indulatosnak tűnik. Tényleg magamra haragítottam volna?

Az önfeledt bámészkodásból egy gyengéd női hang zökkent ki. Megfeszül a testem, mintha egy gyerek lennék, akit rosszalkodáson kaptak.

- Avalan herceg, megkóstolná esetleg ezt a kis krémes édességet? Magam készítettem, eddig mindenkinek ízlett. – Tekintetemet az előttem álló szépséges asszonyra kapom. A királynő. Milyen kedves.

Összeszorul a torkom. Egy végtelen hosszú pillanatig hezitálok, hogy vajon az sértőbb ha visszautasítom vagy az, ha elveszem, aztán öklendezve nyelem le. Felfordul a gyomrom, szinte elszédülök a tanácstalanságtól. A hányinger, ami átjárja a testemet, az első verzió irányába lök.

- Nem, köszönöm. – Próbálom minden sajnálatomat beleszőni hangomba, ami ettől túlzottan vékonyra és remegősre sikerül. Elfordítom a fejem, hogy ne kelljen néznem a csalódottságot a szemeiben.

Semmit nem tudok jól csinálni.

Egy katasztrófa ez az este, és én vagyok az oka.

A pánik erősebben tér vissza, mint valaha. A szemeim könnybe lábadnak.

- Avalon, uralkodj magadon. – Bátyám halk sziszegése szinte mellbe vág. A szemeim ködfátyolán keresztül észre sem vettem, ahogy az engem körülölelő levegő jegessé fagyott, a leheletem halovány felhője kavarog, akár a feldúlt érzelmek a mellkasomban. – Ha erre sem vagy képes, apánk soha nem bocsát meg neked. Épp elég ideig viselte el a szeszélyeidet.

Ha lenne szívem, azt hiszem, most összetört volna.

Magamba zuhanok. Igaza van.

Magamra hagy, mintha Ykessi után igyekezne, akiről észre sem vettem, hogy távozott. Így legalább nem volt az előbbi jelenetek szem- és fültanúja.

Az érzelmek, amik eddig megkeserítették a napjaimat, most a földbe tiporva hevernek. Igaza van a bátyámnak. Mit képzelek magamról? Ajándékba kaptam tőlük az életemet, és lázongok az egyetlen dolog ellen, amit valaha kértek tőlem.

Üresnek érzem magam.

Nem baj. Ez is jobb, mint amilyen eddig volt. Talán direkt volt ilyen kegyetlen bátyám. Talán tudta, hogy ezzel segíthet a legtöbbet. A gondolat naiv reményt ültet a szívembe. Segíteni próbált, csak ezért volt ilyen durva.

Magam elé meredve számolom a perceket. Csupán a belőle áradó melegből tudom, hogy mellém lépett. Felnézek rá.

- Hajlandó vagy táncolni velem, vagy ismét szándékodban áll megsérteni? – Nem kell érteni az érzelmekhez ahhoz, hogy tudjam, hogy gyűlöl. Nemleges választ vár, egyértelműen érződik a dacos kérdésből. És ez az én hibám. Nem tudom, mi rosszat tettem, de az biztos, hogy semmit nem csináltam jól.

Talán ezt. Talán ezt sikerül.

- Hajlandó vagyok, de nem tudom, hogy kell. – Lesütöm szemeimet, ujjaim zavartan kopognak a széken. Hangom halk, akár egy hajnali fuvallat. Nem szól semmit, így folytatom. – Ha ez fontos neked, és megmutatod, hogy kell…

Felém nyújtja kezét, bennem reked a zavart mentegetőzés folytatása. Kesztyűt visel, arcomon érzem az udvarias mosolyának a melegét. Azért vette volna fel a kesztyűt, mert figyelmes? Tudja, hogy még kellemetlenek nekem a közvetlen érintések? Hihetem ezt?

Ujjaim puhán csúsznak a kezébe.

A meggyötört szívem hangosan dübörög a mellkasomban.

- Ne aggódj, majd vezetlek. – Fogalmam sincs miért, de hiszek neki. Nem lesz baj.

Kivezet a középen elterülő üres térre. A teste közel simul hozzám, egyik kezemet a vállára helyezi. Keze a derekamra siklik. Megborzongok. Még soha nem érintett senki ennyire intim módon. Mindenki minket néz. Lassan, egyszerre lépünk. Határozott mozdulatai nem hagynak hibázni, mintha az én testemet is az ő akarata mozgatná. Forróság árad belőle.

Még az illata is a napra emlékeztet.

Felnézek rá. Még sosem láttam ilyen közelről gyönyörű arcát. Mosolyánál csak a szemeiben gyúló láng melegebb. A pillanat megható hevétől elszédülök.

Egy pillanatra megszakítja tekintünk láncát, szemeiben most látok először gyermeteg játékosságot csillanni.

- Ezt te csinálod? – Nem értem a kérdését. Annyira elmélyültem a táncunkban, hogy nem vettem észre a táncparketten szállingózó hópelyheket. Az ereimben megfagy a vér, a pánik már majdnem hatalmába kerít, mikor folytatja. – Gyönyörű.

Eláll a lélegzetem. Tetszik neki. Hatalmas kő esik le a szívemről. Végre nem rontottam el valamit.

Eltépem róla a tekintetemet. Mereven koncentrálok a szemem magasságában lévő kulcscsontjára. Nem válaszolok. Félek, hogy elárulna a hangom.

Véget ér a zene. Megállunk.

Egy pillanatra még az idő is megáll, de már nem nézek rá. Elillant a varázs. Mi volt ez egyáltalán? Ez a közelség. Ez a melegség. Miért nem utáltam?

A birodalmuk királya lép felém, udvariasan kér fel a következő táncra.

- A népem hagyományai nem engedik, hogy a férjemen kívül mást érintsek így. – Meghajolok, és mielőtt bármit válaszolhatnának, elsétálok. Nem állok meg a szobámig.

Túl sok volt a figyelő tekintet, az érintései, a melegsége… még a kedvessége is. Talán az volt a legelviselhetetlenebb.

Ha vége lesz ennek az éjszakának, talán soha többé nem kell érintkeznem vele. Csak ennek az éjszakának legyen vége.

Amikor azt mondták, hogy rideg, nem mondtak igazat, hiszen ez a férfi nem egyszerűen rideg. Hanem egy örökké fagyos, soha fel nem olvadó jégszobor! Hiába próbálok udvarias lenni, gondolván, hogy talán jó apropó erre a házasságunk, a felkínált kezemet sem fogadja el és a tekintetében sem ül semmi kedvesség, ahogy rám pillant. Sőt, azok a csodálatosan szép szemek olyan gyűlöletben izzanak, amilyet soha nem láttam még. Ha nem lennék harcedzett katona, hátrálnék pusztán a tekintete elöl. Ha nem jégből lenne, azt mondanám, hogy az élő példája annak, amikor egy gyümölcs kívül szép, de belül rohad. De ő rohadni sem tudna, hát jégből van!

Mintha hallaná a gondolataimat, a mellettem álló Ydassir egyszerűen bokán rúg. Részemről pedig elvonulok a gondolataimba inkább, miközben megkezdődik a bemutatkozás. Még a szüleiket sem hozták… Ha nem ilyen lenne az apám és a bátyám, már rég valamelyik tömlöc mélyén csücsülnének. Bunkó, felfuvalkodott...
- Fejezd ezt be! – sziszegem az ismét engem rúgó Ydassirnak.
- Te meg fejezd be, hogy ilyen képet vágsz! Úgy nézel ki, mint egy sértődött gyerek! – suttogja.
- Ez a sértődött gyerek talán gondol egyet, és akkor veheted te el a jégszobrot! – villantom rá a tekintetem. Yllo, mintha érezné a kitörő vihar első szeleit, egyszerűen kijelenti, hogy menjen szépen mindenki és készüljön, a vendégeknek is jól jön a pihenés.

* * *

- Nem megyek – jelentem ki és még mindig a katonai egyenruhám nadrágjában és ingében ülök, pedig lassan ott kellene lennem.
- Ykessi, kérlek! – néz rám anya. – Ne csináld ezt, hiszen megegyeztünk!
- Esélyt sem adtatok, hogy felmérjem az ellenfelek erejét! Gyáván belemenekültetek ebbe a házasságba! – pattanok fel. – Hát nem láttátok, hogy milyen?!
- De hiszen csodálatosan szép férfi – szólal meg apám.
- De egy rohadt jégtömb! Pokol lesz az életem mellette!
- Hátha nem… - sóhajt fel Yllo.
- Nektek rohadtul könnyű, igaz?! Nem láttátok, milyen tekintettel nézett rám?! A fekáliát is többre nézi, amit a lovak potyogtattak út közben! Gyűlöl engem, pedig egy szót sem váltott velem! És tudjátok mit?! Én is gyűlölöm őt! Felfuvalkodott hólyag, csak mert szép, azt hiszi, hogy neki mindent lehet! – Ordítok. Hogyne ordítanék.
- Befejezted? – lép elém Ydassir. – Akkor indulj és vedd el, mert ezzel a balhézással semmire sem megyünk. Igen, rettenetes lesz, de ott leszek veled! Mindent meg tudunk oldani. Ha másképp nem, akkor benyugtatózzuk, míg egy hónapban egyszer megdugod, a többi estén elleszel azzal, hogy veled alszok majd. Értetted?! – Felsóhajtok, majd felkapom a kabátot és elindulok kifelé.

* * *

A ceremónia csodálatos volt. Mindig ámulva néztem gyerekként, felnőttként pedig már a biztos tudattal, hogy engem soha nem ér utol ez az egész. Nos, tévedtem. Rettenetesen nagyot. Majdnem akkora rettenetesen nagyot, mint amilyen rettenetesen rideg a kedves férjem.

Az a szintű undor, amivel a ceremóniát szemlélte, szinte már bántotta az önérzetem. Kedvem lenne megcibálni, aztán visszadobni oda, ahonnan jött, és üljön csak a fagyott seggén az egész kurva Jégbirodalom, majd megoldom egyedül a káoszt! De Ydassir és Yllo miatt meg kell próbálnom, így hát igyekszem felvarázsolni áthatolhatatlan műmosolyomat, amivel trécselek és bájolgok, de csak a tűzföldiekkel. A Idősek Tanácsával, az apámmal, és mindig elkerülöm a jégföldieket, olyannyira, hogy Yllo meg is unja.
- Nem gondolod, hogy átlátszó, amit csinálsz?
- Nem volt egy rossz szavam sem, amikor ezt kitaláltátok. Most sem lenne, de nem vagyok hajlandó foglalkozni azokkal, akik a trágyalevet többre nézik nálunk!

Már túlvagyunk a vacsorán, ott romlott el véglegesen minden. A tűzföldi ételek legfinomabbjai, húsok, zöldségek és édességek, gyümölcsök, mindent megtettünk, hogy lenyűgözzük őket. De volt egy pont, ahol elpattant az agyam.
- Avalan herceg, megkóstolná esetleg ezt a kis krémes édességet? Magam készítettem, eddig mindenkinek ízlett – lép mellé személyesen az anyám, Tűzbirodalom királynője. Erre ő?
- Nem, köszönöm. – És még a fejét is elfordította. Nem bírtam tovább, egyszerűen felálltam és kijöttem. Yllo és Ydassir imádkoztak vissza, de onnantól nem vagyok hajlandó egy jégföldivel sem foglalkozni. Mosolygok, kedves vagyok, nevetgélek, mintha nem ma tették volna tönkre az életem.
- Elnézést, egy pillanatra, Ykessi herceg – szólít meg valaki, akinek nem ismerem a hangját. Tehát jégföldi. Juj, repes a szívem…
- Igen? – fordulok meg. Lanche az, az elsőszülött, a jövendőbeli király.
- Elnézést kérek az öcsém viselkedéséért.
- Ja, van miért. – Trónörökös ide vagy oda, elfordulok és elindulok apához. Amikor odaérek, már látom, hogy nem elégedett. – Utálom őket.
- Ezt bárki látja, fiam, de lassan táncolnotok kell.
- Nem vagyok hajlandó ezzel a hólyaggal táncolni, apa! – sziszegem. – Megsértett engem, és ez még nem is lenne baj, de anyát is! Ezzel a hozzáállással mindenkit.
- Te sem vagy kevésbé elviselhető, gyermekem – morran rám apa. – Szóval indulj és kérd fel táncolni a férjedet!

Nem adom magam könnyen. Ha neki derogált a kocsinál hozzám érni, akkor nekem sem kell megérintenem őt! A kesztyű, amit felveszek korom fekete és legalább az undorító kék színt is takarja, ami a testem csúfítja. Mellé lépek hát. Nem ismerem az esküvői szokásaikat, így nem tudom, náluk van-e első tánc.
- Hajlandó vagy táncolni velem, vagy ismét szándékodban áll megsérteni? – kérdezem, ahogy leülök mellé, de véletlenül sem érek hozzá.

A nyári levegő lágy fuvallata hűvösen simogatja végig az arcomat, de a koradélutáni nap mohó sugarai elüldözik a megkönnyebbülést adó érzést. Nem szeretem a meleget, és most a röpke kis meleg évszakunknak is a legforróbb napjait tapossuk.

A csilingelő gyerekkacaj kiránt a hőmérséklet miatti mérgelődés felesleges bugyraiból, tekintetem elemelkedik az ölemben pihenő könyv sorairól, hogy felnézzek az előttem játszadozó csapatra. Az elmúlt óra célja egy óriási hóember megépítése volt, azóta elvetemültebbé vált a társaság, és már vadul hógolyóznak.

- Méég! Még több havat! Avalan! – Sóhajtok, de tudom, hogy ha szám nem is, a szemeim mosolyognak. Megemelem a kezem, a mutatóujjammal 3 apró kört rajzolok a levegőbe. Mágiám felizzik, testemet kellemes hideg járja át és a kis tisztáson szállingózó hóesés tömény, szinte átláthatatlan havazássá erősödik. Az elégedett kurjantásokból tudom, hogy ez volt az igény. Tekintetem visszasiklik a könyvemre, a mágiám által lehűtött levegő felfrissíti egész testemet. Így már jobb.

A birodalmunk időjárását az év nagy részében gyönyörű jeges táj, és elviselhető hőmérséklet jellemzi. Nincs gyönyörűbb annál, mint mikor a hófehér, jéghegyként az égbe nyúló épületeinket belepi a tél puha, tiszta, érintetlen hótakarója. De van két rövid hónap, mikor a lételemünket képező hó csak a szívünkben és mágiánkban él. A táj kristályos hófehérjét felváltja a föld koszos barnája, a levegő pedig párássá, izzasztóvá válik.

Alig van időm újra elmerülni a birodalmunk történelmének és tradícióinak összefoglaló olvasmányában, mikor rosszalló, halk dünnyögést hallok a hátam mögött.

- Avalan herceg. – A hang hallatán felnézek az osztály tanárnőjére, ő pedig leül mellém a túlságosan alacsony, gyerekmagassághoz készült hófehér márványpadra. Tartja az udvarias távolságot. – Azt hittem ezt már megbeszéltük. Meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy értékeljék minden évszak szépségét.

Szólásra nyitnám a számat, de egyetlen feltartott mutatóujj megállít ebben. Nem véletlenül, hiszen ő volt az én tanárnőm is, a tiszteletet, amit iránta érzek, nem lehet szavakba önteni. Újra ő szólal meg.

- Megtennéd?

Nem kell kifejtenie, hogy mire kér. Lehunyom a szemeimet, felemelt tenyereimet a tisztás felé fordítom, majd mély levegőt veszek és koncentrálok. A saját mágiánk által létrehozott havat és jeget könnyedén meg tudjuk olvasztani. Amire én készülök, ahhoz évek gyakorlása szükséges.

Pár rövid másodperc után kinyitom a szemeimet, hogy megcsodáljam munkámat, bár a gyerekek csalódott jajveszékeléséből már tudom, hogy sikeres volt a művelet. A hó nyomtalanul tűnt el, maga után hagyva a tisztás eredeti kopár szárazságát. Lehangoló.

- Hibátlan, mint mindig. – Nem nézek a tanárnőre, de hallom a hangjában a büszkeséget. Ha tudná, hányszor mentett meg ez a képesség attól, hogy a szobám vízben ússzon, nem csodálkozna, hogy hibátlanul végzem.

Elköszönök. Későre jár, és eleget tettem az ígéretemnek, miszerint magamra vállalom egy kis időre a gyerekek felügyeletét. Búcsúzóul még egy utolsó hideg fuvallattal jutalmazom a kipirosodott arcú társaságot. Most, hogy a hó és a mágia már nem hűti körülöttünk a levegőt, a nyár melege még fojtogatóbban tér vissza.

Utálom a meleget.

***

Hárman ülünk a palota tágas tárgyalótermében. Üresnek kéne, hogy tűnjön, de a belőlünk áradó feszültség kitölti az egész teret. Apám az asztalfőn ül, bátyám, a trónörökös nem messze a jobbjától, én pedig egy távolabbi székben foglaltam helyet. Általában nem veszek részt a birodalom politikai csatározásairól szóló megbeszéléseken, hisz ez a király és a trónörökös kiváltsága. Ettől függetlenül, mint az ország másodszülött hercege, tökéletes képem van a politikai helyzetünkről. Az évtizedek óta tartó feszült, de stabil viszony megborulni látszik. A föld és a levegő birodalma megunta, hogy adót fizet nekünk és a Tűzbirodalomnak. A szerződések, melyek erre késztetik őket, még a két generációval ezelőtt megvívott háború szülöttei. A tűz birodalmával is ekkor kötöttünk megnemtámadási egyezményt, mely inkább alapult az egymástól való félelmen, mint a tényleges békülésen. A szerződés tiltja a semleges területeken való csatározást, illetve a háború kezdeményezését a másik birodalom irányába. Közel 50 év telt el, mióta tart ez a robbanékony állapot a világ nagyhatalmai között, és most egy váratlan megállapodás a föld és a levegő között alapjaiban zúzta porrá az instabil egyensúlyt.

A legújabb fejleményekkel nem vagyok tisztában. Generációk óta először szólnak pletykák a jéghadsereg összehívásáról, mely nagyapáink korában a világ legerősebbjének számított. Sajnos holtversenyben a tűz vérszomjas seregeivel. Évtizedekig marcangoltuk egymást, hogy rájöjjünk, egyikünk sem tudja nyomorba taszítani a másikat.

Fintorgásra késztet a gondolat. Soha életemben nem láttam a népükből valót, csak a történelemkönyvekben olvastam háborúinkról, illetve gyerekeknek szóló rémtörténetekből ismerek mendemondákat barbár szokásaikról. Népeink örök küzdelemre ítéltettek, így a harcmódjukon és a háborúban megfigyelhető szokásaikon kívül, nem igazán van valós képünk a társadalmukról.

Nem gondoltam, hogy tudok haragot érezni egy nép iránt, akikről szinte semmit nem tudok.

Azért hívattak volna, mert ismét háborúba megyünk? Lehet, hogy nem születtem hiába ezekkel a túlcsorduló, irányíthatatlan erőkkel? Lehet, hogy hasznos leszek számukra? Ha arra kérnének, büszkén állnék csapataink élére, és halnék meg a birodalmunk nagyságáért. Tudom, hogy kész vagyok rá.

A csend szinte nyomasztó. Apám összefűzött ujjakkal könyököl az asztalon, a homlokán mélyülő ráncok és fáradt tekintete tíz évet öregít markáns arcán.

- Úgy döntöttünk, hogy eljött az idő, hogy békét kössünk a tűz birodalmával. – Szavai határozottak, megkérdőjelezhetetlenek. Tágra nyílnak gyanakvó szemeim.

- A történelmünk során még soha nem volt béke népeink között. – Nem várok választ, hisz a teremben senkinek nem volt új ez az információ. – Mégis hogy lenne tartható egy békeszerződés VELÜK? – Az utolsó szót nyomatékosan hangsúlyozom. – Hiszen semmit nem tudunk népükről. Lehet, hogy nem rúgták fel a megnemtámadási egyezményt, de ha háború lesz, mi biztosítja, hogy nem szúrnak minket hátba?

Hangom nyugodt, rideg. Nem hagyom tükröződni benne a haragomat, amit nem is igazán értek. Apám nem egyedül döntött így, tanácsadóival és a hadsereg vezetőivel együtt hozták meg a döntést.

- Nyugodj meg, Avalan. – Vérfagyasztóan halk hangja rosszat sejtet velem. – A meglátásaid jogosak, mint mindig, de mindent számításba véve sajnos nincs jobb esélyünk a háború elkerülésére. Értsd meg fiam, a békeévek jóléte nyomott hagyott bennünk, seregeink nem olyan képzettek, mint egykor, és ami még rosszabb, nincs megbízható információnk arról, hogy mi a helyzet a tűz birodalmában. Aláírták a békeszerződést, szóval erős gyanúnk van, hogy az ő seregeik sem elég erősek, hogy legyőzzék az alakuló egyesített seregeket. A föld és a levegő évtizedek keserűségével készült arra a pillanatra, hogy sebezhetőek legyünk, és most csak egymásra számíthatunk.

Hátradőlök a széken, lehunyt szemmel gondolom át a hallottakat. Már alá is írták a békeszerződést? Ennyi mindenről hallgattak eddig? Miért?

- Mi lesz a gyűlölettel és bizalmatlansággal, amit az egymással vívott háborúk ültettek szívünkbe? Az egyesített birodalmak tudni fogják, hogy ez egy látszatbéke, és nem fognak visszavonulót fújni egy aláírt papír miatt.

Újra csend ereszkedik a teremre. Rossz érzés kerít hatalmába.

- Tudjuk. Ezért erősítjük meg a látszatbékét egy házassággal, melynek senki nem fordíthat hátat.

Mintha megfagyna az ereimben a vér. A levegő hidege karcolja az arcomat, látom megfeszülni bátyám izmait. A síri csendben az egyetlen hang néma lélegzetvételem, melynek fuvallata már meglátszik az egyre fagyosabb levegőben.

- Avalan! – Apám szigorú hangja kiránt a sötét veremből, melybe az a rádöbbenés taszított, hogy miért ülök itt. – Uralkodj az erődön!

Megremegek, elnyomom szívem haragját. Pár másodperc és már nem látom fájdalmas lélegzetvételeim nyomát a levegőben lecsapódni.

- Gondolom az én házasságom. – A rekedtes hang mintha nem is a sajátom lenne. A tervezett jövőm képei darabokká törnek szemeim előtt. – El kell vennem egy nőt, akit nem ismerek, aki egy általunk gyűlölt, barbár nép szülötte, és aki jó eséllyel elvágja a torkomat álmomban? Ezt a jövőt szánod nekem, apám?

Apám és bátyám összenéznek.

- Egy férfi a jegyesed. – Megreszket a mellkasom, érzem, ahogy a dühöm lassan hisztérikussá mélyül. Meg kell nyugodnom. Felállok, az asztal lapján a kezemből induló jégvirágok kúsznak a végtelen felé.

- Eladsz szajhának? Egy… férfinak? EGY BARBÁRNAK? – A hang mintha az enyém lenne, de mégis idegen. Azt hiszem üvöltött, de a fülemben túl hangosan zúg a szél, hogy biztos legyek benne.

A teremben tomboló hóvihar az utolsó dolog, amire emlékszem.

***

Fáradt tekintetem a lemenő nap által bíborra színezett égbolton pihen. Két nap telt el, mióta megtudtam, mit rejt számomra a jövő. Azóta a harag, a kétségbeesettség és a tagadás fázisain is átestem, hogy elérjem az utolsót: a beletörődést. Tudom, hogy ez a helyes döntés, de ettől még nem félek kevésbé az ismeretlentől. Megtudtam azt is, hogy a mi népünk egy küldöttsége fog a Tűzbirodalomba költözni, nem pedig fordítva. Részben örülök, hogy birodalmunk érintetlen szépségét nem mocskolják be, részben rettegek attól, hogy mi vár ránk ott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ekkora áldozatot kell hoznom népemért.

Üresnek és kimerültnek érzem magamat. A háborús helyzet miatt nem késlelkedhetünk. Holnap hajnalban indul a válogatott, 20 főből álló diplomata küldöttség, akik elkísérnek utamon. Az egyetlen vigaszom, hogy Noara eljön velem.

Érzem apám jelenlétét, de egyikünk sem szólal meg, nem nézek rá. Tudom, hogy búcsúzni jött, hiszen ő nem jön velünk holnap. Túl veszélyes lenne, ezért bátyám képviseli őt.

- Avalan, tudod, hogy nem kérnélek erre, ha lenne más mód. – Most először érzek megbánást a hangjában.

- Tudom. – Már elfogadtam, mélyre temettem szívem fájdalmát.

Megfeszülnek izmaim, mikor a vállamra teszi a kezét. Szokatlan ez a közvetlen érintés. Maga felé fordít. Lehet, hogy életemben utoljára nézek a szemeibe.

- Mindig volt benned egy tűz, érzések, amiket nem értettem, és nem tudtam kezelni. Lehet, hogy a sors akarata, hogy összekösd népünket. Lehet, hogy erre születtél.

Egy hideg könnycsepp fut végig az arcomon. Tűz? Érzések? Akkor mi ez a kongó üresség, ami a mellkasomban tátong?

***

Három napja utazunk, lassan elérjük a találkozó helyszínét. Noarával ketten ülünk a hófehér hintóban, melynek különleges díszítése kitűnik a többi közül. Az elmúlt napokban nem volt időnk beszélni, hiszen mindkettőnknek számtalan elintéznivalója volt indulás előtt.

- Még mindig nem hiszem el, hogy a kiborulásod visszahozta a hideg évszakot. – A hangjában szórakozottság bujkál. Összeszorítom az ajkaimat. Keserűség járja át a testemet. Azt hittem, hogy már tudom uralni az erőmet és az érzéseimet, de még mindig olyan vagyok, mint egy ostoba gyerek. Nem kap minden nap olyan rossz híreket az ember, mint én akkor, de ez nem mentség.

- Ez nem vicces, hanem inkább szomorú. Árthattam is volna valakinek. – Összefűzi a kezeit a mellkasa előtt.

- Tudod, hogy nem tudnál olyat. És ne legyél már ilyen unalmas. Az öreg bölcsek azt mondták, hogy nagyapád halála óta nem láttak ekkora erőt felszabadulni. Ha tudnád uralni, lehet, hogy te lennél a legerősebb a birodalomban.

Belefáradtam ebbe a beszélgetésbe. Teljesen mindegy, hogy mi lenne, ha tudnám uralni az erőmet, mert nem tudom. A szívemben éledő irritáltságot a legelső szikráiban elfojtom. Elhúzom a vékony anyagú fehér selyemfüggönyt, hogy szemeimet a kopár, növénytelen, sziklás vidéken legeltessem. Ez lenne az új otthonunk? Elszorul a szívem.

Gondolataim tovább siklanak. Nemsokára megismerem az embert, aki valószínűleg meg fogja keseríteni az egész életemet. Vajon ő is ilyen dühös? Ő is annyira utál engem, amennyire én utálom őt? Tudom, hogy igazságtalan vagyok, de nem tudok máshogy érezni. Nem sokat hallottam róla. Csak a nevét, és azt, hogy ő a legerősebb a birodalom mágiahasználói közül. A hadsereg parancsnoka és hatalmas harcos. Semmit nem tudok a külsejéről, csak azt, hogy megjelölt. Háborúink során, népünk így hívta azokat a tűzharcosokat, akiknek a homlokát egy jellegzetes nap formájú tetoválás díszítette. A legveszélyesebb ellenségeinket. Kifújom a levegőt, beletúrok a hajamba.

Azt mondják, népünket érzelemmentesség a hűvösség jellemzi. Mit nem adnék most, ha így lenne. Ki kell ölnöm a szívemből a félelmet és a haragot, mielőtt odaérünk.

- Avalan herceg, átléptük a város határát. Néhány perc, és megérkezünk. – Szolgálóm hangja halkan koppan a csendben. Hideg nyugalom járja át a testemet. Menni fog. Jól vagyok.

Noara halk sóhaja úszik a levegőben.

- Avalan, csinálj valamit, mert minden percben 5 fokkal hidegebb van idebent.

Nem vagyok jól.

***

Megállunk.

Kifújom a levegőt, és várok. Sok pillanattal többet, mint illene.

Kinyitom az ajtót. Innen már nincs visszaút.

Tekintetem egy ismeretlen arcra siklik, és egyből tudom, hogy ki ő. Nem csak a homlokát díszítő jel miatt. Felém nyújtja a kezét. Összezavar a gesztus. A hintó lépcsőjét érinti lábam, kezemet nem csúsztatom az övébe, nem fogadom el a tolakodó gesztust. Nem vagyok kész egy ilyen érintésre. Vele talán soha nem is leszek. Hát semmit nem tud a népünkről?

Megállok előtte, és most először nézek fel rá. Eláll a lélegzetem. Még a szívemben lévő harag sem képes elhomályosítani a szépségét. Ívelt szemei mintha a lelkembe látnának, színük akár a lobbanó lángnyelvek legélénkebb sárgája. Mintha örök tűz égne a tekintetében. Éget. Ebben a tűzben kell leélnem a hátralévő életemet?

Különleges szemein furcsa érzelmet látok átsuhanni, de nem értem. Talán nem is szeretném, megérteni.

Kihúzom magam. Apró, tiszteletteljes meghajlással üdvözlöm.

- Avalan herceg vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. – Összefonódik a tekintetünk. Csak egy röpke pillanatra, de mintha megszűnne létezni a körülöttünk lévő világ, a figyelő tekintetek.

Magasabb nálam. Életemben először érzem magamat gyengének és sebezhetőnek.

- Enyém a megtiszteltetés. – Viszonozza a biccentésemet, hangja udvarias. Hátralép, és megkezdődik a felszínes üdvözlések áradata. Szinte alig hallom a hangokat, miközben bátyám sajnálatát fejezi ki, hogy a szüleink nem csatlakozhattak hozzánk.

Én minden erőmmel arra koncentrálok, hogy magamba zárjam a szívemben szétterjedő fagyosságot.

Miután végre sikerül eltépnem róla a tekintetemet, egyetlen egyszer sem nézek vissza rá.

Nem tudom megmagyarázni miért, de félek ettől a férfitól.

***

Pár óra múlva a Jégbirodalom tradícióinak megfelelő, díszes hófehér ruhában állok egy óriási ajtó előtt. Az ezüsttel díszített fodros zeke a térdemig ér, alatta hófehér vászonnadrág. Fejemet ólomsúlyként nyomja családunk jégből készült koronája, gyönyörű ívelt alakja nem illik a tűz birodalmába. Nem akartam felvenni, de bátyám erősködött. Sosem így képzeltem el az esküvőmet.

A levegő forróvá válik, mikor mellém lép.

- Ne haragudj, hogy megvárattalak. – Hangja még mindig udvarias. Nem fordulok felé és nem válaszolok. Egy bólintással nyugtázom szavait. Nem bízok a hangomban, rá nézni pedig egyáltalán nincs bátorságom.

Kinyílik az ajtó.

Ykessi felemeli a kezét, hogy bevonuljunk. Tétován fektetem kezemet az övére. Forró.

Utálom a meleget.

Még mindig nem nézek rá, mintha attól félnék, hogy ha meglátom, valósággá válna mindez.

A mágikus ceremónia elkezdődik, és szinte már véget is ér. Összefolynak a képek és az érzések. Egymáson pihenő kezeinket összekötik egy selyemszalaggal. A háttérben papok kántálnak. Szavak, fogadalmak és a mágia reszketése körülöttünk.

A ceremónia végén a kezünket összekötő selyemszalag felgyullad, de nem éget. Hamuja súlytalan csillámként emelkedik a levegőbe, és kezünkre kúszik, csuklónk körül halovány, ívelt tetoválást hagyva maga után. Az ő kezén jégkék, az enyémen olyan színű, mint a gyönyörű szempár, ami délután az emlékezetembe égett. A másik fél mágiája táplálja a halovány mintát. A házasság köteléke. Ovastam már róla, a tűz népének hagyománya.

Gyönyörű.

Csak egy pillanatra nézek rá, de egyből tudom, hogy hiba volt. Elkapom a tekintetem, rezzenéstelen arcomon nem látszanak a vad érzelmek, amiket a pillanat kegyetlensége csalt elő.

Hogy okozhat egy ilyen csodálatos, megható hagyomány ekkora fájdalmat?

Már most gyűlölöm a jelet, amit örökre hordanom kell.

- Szóval azt mondod, hogy nincs más választásunk – sóhajtok fel. A központi palota egyik teraszán állok bátyámmal, Yllóval.
- Ha lenne más, nyilván nem kényszerítenélek erre. Soha nem képzeltem el, hogy milyen férj lenne melletted, de azt tényleg nem akartam, hogy érdekből házasodj – sóhajt fel és beletúr a hajába. Velem ellentétben neki rövid, vörös a haja, tőlem picit alacsonyabb is. Ő inkább anyára hasonlít, míg én és Ydassir apára.
- Soha nem akartam férjet – rántom meg a vállam. – A szerelem baromság. Nyilván apáéknak bejött, és az is sajnálatos, ami veled történt, de nekem soha nem lesz ilyen. Szerintem én nem tudok szerelmes lenni. – Yllónak nemrég halt meg a párja. Egy csodálatos nő volt, Anna volt a neve. Szélbirodalomból származott, de szerelmi házasság lett volna, ám beteg lett és hamar meg is halt. Yllo azóta gyászol.
- Ne félj, mindent meg fogok tenni, hogy rendben legyen a dolog. Legalább egy kicsit – lép közelebb és magához ölel, amit persze viszonzok is.
- Igazából nem sok dolog lenne és egyik sem teljesíthetetlen. Ydassirt kérem és a Nap-hegyi kastélyt. – Felvont szemöldökkel pillant rám.
- Utálod azt a helyet, az a leghidegebb pontján van az országnak.
- De ott a toronyból látszanak a jégbirodalmi hegyek. Ha már neki kell ideköltöznie, ez a minimum. – Elmosolyodva simít végig az arcomon.
- És mi volt még?
- Nem vagyok hajlandó megcsókolni a szertartáson. El fogjuk hálni a házasságot, de a csókomat megtartom – jelentem ki szigorúan.
- Ykessi, ez… - Láthat rajtam valamit, mert végül felsóhajt. – Rendben, egyeztetek a papsággal, hogy hogyan oldható meg.

Nem sokat tudok a házasságról. Soha nem volt tervben, hogy nekem házasodnom kell. Elég hamar kiderült, hogy én nem vagyok olyan, mint mások. Az első, akivel csókot váltottam, az egy szolgálófiú volt. Már nincs a birodalomban, hiszen a felesége miatt Földbirodalomba költözött, de akkoriban még mindenre kapható volt. Pláne, ha a másik fél a második herceg volt. Nem haragszom rá, sőt, hálás vagyok neki. Mire én eljutottam vele oda, hogy szexelni is akarok, ő már szerzett máshol tapasztalatot, így nem fájt és nem is volt kellemetlen. Ekkor voltam 14 éves, ő 16. De azt, hogy a saját nemem vonz, kisgyerekként kezdtem sejteni. Mindig azt mondtam, hogy Yllóhoz fogok feleségül menni és ez már akkoriban is gyanús volt. Persze a testvéreim iránt táplált szeretetem teljesen más. Mert szeretem őket is, az egész családomat és a népemet is. Ezért egyezek bele ebbe az őrületbe. Nem is ismeretem Avalant, a nevét is csak pár napja tudom! Még a csatamezőn sem találkoztunk soha… Ydassir hallott róla pletykákat, állítólag olyan, mint a jéghegyek. Csodálatos, gyönyörködteti a szemet, de hideg és megközelíthetetlen. Szuper… ráadásul itt a gond: a megcsalás. Nyilván el fogjuk hálni a házasságot, mert az kell és az csak szex. Ami aggaszt engem, az az, hogy ha igaz, akkor nem fogok tudni mással szexelni. Ő meg, ha csak a fele igaz annak, amit Ydassir hallott róla, akkor régen rossz. Azért kell legalább hozzá ragaszkodnom. Ha a szexet nem is kaphatom majd meg, legalább tudok Ydassir mellett aludni, vagy mit tudom én! Nem vagyok nyugodt. Persze ezt nem mutatom, mert mosolyognom kell és nem szabad aggodalmat szereznem senkinek. Azt kell hinniük, hogy nekem mindegy. És sajnos… tényleg. Szinte minden héten más bújik az ágyamba, szebbnél szebb férfiak, és velük soha nem okozott gondot a csókolózás. Magam sem tudom, hogy miért szabtam ezt a feltételt. Talán azt akartam, hogy Yllo biztosan tudja, nem örülök ennek. Még ha olyan lenne, mint én. Vagy akár mint Yllo… de mi a frászt fogok kezdeni egy járkáló jégcsappal?! Mert nyilván nem lenne jégcsap herceg a beceneve, ha nem lenne indokolt. Imádja a népe, megőrjíti a jégbirodalmiakat, mert olyan csodálatos, szeretik őt, de azt mindenki elismeri, akivel Ydassir beszélt, hogy hűvös és ritkán mosolyog. Már csak azt remélhetem, hogy hazudtak az öcsémnek…

Miután Yllo magamra hagyott, a kertbe mentem sétálni. Fájdalmasan közel van az esküvőnk napja, de mégsem érzem, hogy addig ki kellene élnem magam. Egyszerűen túl sok teher nyomja a vállam és nincs kedvem valaki másra figyelni még saját magamon kívül. Aggaszt, hogy így végleg elveszik a sanszot, hogy szerelmes legyek. Aggaszt, hogy a szabadságomnak vége van. Nem állítom, hogy nem leszek képes beleszeretni, de ha tényleg olyan, mint a híre, akkor nem. Nem érdekelne, ha a külseje nem is lenne kifogástalan, ha a jelleme legalább közelítené az enyémet. Tartok tőle, hogy mi vár rám. Mert a jégbirodalmiaknak nem olyan fontos a testi kapcsolat, mint nekünk. Nagyapa ismert olyan jégföldit, aki az élete felét egyedül élte le és nem lett semmi komoly gondja. De egy tűzföldi erre képtelen! A dédnagymamám testvére korán elvesztette a párját és a gyász magányba hajszolta. Alig egy év alatt megőrült, megölte magát is és egy kisebb falu lakóit is. Nos, ha én megőrülök, az nem olyan lesz. Mázli, hogy jól uralom a képességeimet, hiszen a saját határaimat sem ismerem még. Apránként kicsi erőt kifejtve használtam már el az erőm nagy részét, de olyat nem tettem még, hogy egyszerre akarok mindent kiengedni. Ha az a jégherceg tényleg nem lesz hajlandó semmit engedni nekem, bele fogok őrülni. És ettől félek. Soha nem akarnék ártani a családomnak és a népemnek!

Olyannyira magával ragad a gondolkodás, hogy este már az öcsém hangjára térek magamhoz.
- Gyászolod a fiatalságod? – kérdezi mosolyogva. A hold fénye megcsillan tűzvörös, hosszú haján, piros szemeiben vidámság, de aggodalom villan. Egy intésemre minden fáklya lángolni kezd a kertben, hogy jobban lássuk egymást.
- Tartok tőle, hogy nehéz dolgom lesz. Kértem a bátyánkat, hogy tarts velem a Nap-hegyre. Remélem, nincs ellenedre.
- Tudod, hogy nincs – rázza meg a fejét. – Yllo itt marad anyánkkal és apánkkal, de a hadsereggel mi lesz?
- Egy részét magammal viszem. Egy részét itt hagyom és az irányítást Yllo kezébe adom. Egyébként is üzenhet értem, a Nap-hegyről néhány óra alatt vissza tudok érni ide. Hallottál róla valami új dolgot?
- Beszéltem egy jégföldi szolgálólánnyal, Teljesen oda volt meg vissza, hogy Avalan a legszebb dolog, amit valaha látott és milyen túlvilági szépség. Szóval… ha nem is leszel boldog, legalább szép kalitkába zárnak. – A hangja nem mosolyog, ahogy az ajkai teszik. Tudom, hogy sajnál engem. Végignézte eddig az életemet, tudom, hogy ő tudja a legjobban azt, hogy nem ezt akartam. És az, hogy ennyire sajnál, fel is bosszant kicsit.
- Nincs szükségem a szánalmadra, testvér – jegyzem meg, de nem bántó a hangom.
- Nem szánlak, csak sajnállak, és azt is csak azért, mert eddig is előtérbe helyezted a népet és a birodalmat. Azt gondoltam mindig, hogy ha egyszer el is jutsz ide, az szerelemből lesz és örökké boldog leszel, mert így fizeti majd vissza az élet, amit teszel értünk. De most úgy tűnik, hogy nem így lesz – sóhajt fel.
- Talán de. Figyelj testvér, nem látjuk a jövőt. Egyikünk sem. Talán nem lesz olyan rossz. Talán nem lesz olyan rideg, és ha szerelmesek nem is leszünk, barátok még lehetünk. Neki sem lehet egyszerű, képzeld csak el. Egy minden téren más helyre kell jönnie. Tudtad, hogy még a sima zöldséges levest is másképp eszik, mint mi? Itt meleg van mindig, neki lételeme a fagy. És elszakítják az otthonától. AZ országától és a családjától. Én képtelen lennék erre.
- Ezért választottad a Nap-hegyet, ugye? – Bólintok. – Jó ember vagy, Ykessi, és hiszek benne, hogy meg fogod találni az utat a boldogsághoz. Én ott leszek és támogatni foglak – ölel magához, amit sóhajtva fogadok.

* * *

A ceremónia napja is eljött. Gyorsabban, mint reméltem, hiszen egyik nap még a kertben ülök és az öcsémet ölelem, a másik pillanatban a központi palotában felügyelem, hogy úgy legyenek az asztalok rendezve, ahogy kértük. Mert anya igyekezett olyan ültetési rendet kidolgozni, hogy senkinek ne legyen kellemetlen. A vacsora a hatalmas udvaron lesz, amit kidíszített a szolgálóság lampionokkal, virágokkal, a ceremónia pedig a koronázási templomban, amit szintén feldíszítettek már. Minden díszítés alapszínei a vörös és a hófehér, mint tűz és víz. Mindent ez a két szín ural, és szerintem minden csodálatos lett! Apa még arra is ügyelt, hogy a jégföldiek az udvar hűvösebb felén foglaljanak helyet. Persze, a főasztalnál ülnek majd a családok. Középen Avalan és én, mellettünk az apáink, az anyáink és a testvéreink uralkodási sorrendben. A nemesség és a többi vendég az egymással szemben elhelyezett két asztalnál foglal helyet. Középen alakítottunk ki egy táncteret, hiszen illik táncolni is, nekem is kellett oktatásra járnom… borzalmas volt. Botlábam van. Mindegy, túl fogom élni. Még egy külön kis szárnyat is leválasztottunk neki, a vendégeinek és a családjának, hogy nyugodtan készülhessenek, olyan szolgálókat választva, akik ismerik a jégföldi szokásokat.

Az asztalok elhelyezése után nekem egy feladatom maradt: elkészülni és fogadni a jövendőbelimet. Mert ehhez ragaszkodtam. Nem akarok a templomban szembesülni vele először. Így amikor már minden kész, a díszítés Pazar, az ételek csodásak és az italok is kellemesek, a család, szépen kiöltözve elindul a kapuba, hogy illően fogadjuk Jégbirodalom urait. Rajtam egy fekete nadrág van, felül egy kigombolt, vörös ing, a hajam összefogva, hiszen ez még nem az a ruhám, amiben a ceremónián leszek. Oda a katonai egyenruhámban megyek, ami egy koromfekete nadrág, fekete inggel és a kabáton van csak vörös díszítés meg a kitüntetéseim. Nem szeretem hordani őket, mert hivalkodónak érzem, hogy tele van velük a kabát, de apa szerint nincs választásom. Most viszont más köt le.

Izgulok.

Hogyne izgulnék, mikor most fogom meglátni életem hátralevő részének párját?! Ahogy felbukkan a hófehér hintó, amiben tudom, hogy ő ül, összeszorul a gyomrom. Pláne, mikor megállnak. Két lovászfiú már szalad is tőlünk, hogy a lovaknak adjanak inni, én pedig a kinyíló hintóajtóhoz lépek, hogy bárki is száll ki elsőre, azt illedelmesen lesegítsem.

Villámlás. Mennydörgés. Esõ.
Ez a leggyakoribb idõjárás, ami a Villámhegyen dúl. Szinte már állandónak mondható, de a kastély ódon falai között szinte alig hallható a szél süvöltése, vagy az esõ kopogása. A hatalmas kandallókban éjjel-nappal lobog a tûz, kellemes hangulatot teremtve ezzel az elegáns szobákban.
Nem szívesen mozdulok ki a kastélyomból. Az emberek igen csak unalmas lények, akik csak múló szórakozást jelentenének, mert ha megöregednek, mindig újakat kellene keresnem.
Már megpróbáltam néhányat magam mellett tartani, de amikor folytonosan megszöktek, megelégeltem és megöltem õket.
Ma is csak azért hagyom el az otthonom, mert egy dölyfös vámpírnagyúr nem akarja bepiszkolni a kezét a riválisai megölésével. Így hát keresett egy kegyetlen hírében álló lidércet, hogy az tegye meg helyette.
Ha máshogyan gondolkodnék, akár sértésnek is vehetném, de mivel a szolgálatokért cserébe elkérhetem azt, ami nekem tetszik nem érdekel. Ha megszegné a szavát úgy is könnyedén végezhetnék vele.
Láthatatlanná válva elmegyek a vámpírnagyúr birtokára, majd közvetlenül a kapu elõtt bukkanok fel. Pár perc múlva, már jön is felém egy szolga, aki félve néz rám kinyitja nagy kaput. Félre áll az utamból és úgy mutatja az utat.
Ahogy beérünk, egybõl megakad a szemem a vámpíron, aki a trónján terpeszkedik, mintha valami király lenne. De a legjobban a lábainál ülõ egyik szolga vonja magára a figyelmemet, akinek vörös haja és vörösesbarna szemei vannak. Észrevétlenül végigmérem, majd egyenesen a vámpír elé sétálok.
- Üdvözöllek Lucien! Hallottam már híredet, de még soha nem láttam lidércet. – a hangja nyájas és hízelgõ, amitõl a hideg undor ráz ki.
- Nos, nem sok lidérc él magában. De mondd hát el nagyúr, hogy miben segíthetek, ha már idehívtál.
A hangom érzelemmentes, és szándékosan árasztom magamból a lidércekre jellemzõ fagyos légkört, amit általában elnyomok. Látom, hogy még õ is beleborzong, a szolgái pedig mozgolódni kezdenek.
- Azt akarom, hogy öld meg nekem az összes vámpírt, aki a szomszédos városban él. Egy se maradjon életben.
- Ugye tudod Nagyúr, hogy a szolgálataimért mindig busás jutalmat kérek?
Várom a válaszát és, ha látom rajta, hogy be akar csapni, szó nélkül lefejezem. De ez nem történik meg.
- Már hallottam róla, hogy mindig azt viszed el, amit akarsz. Amennyiben teljesíted a feladatot a tiéd amit kérsz.
Elégedetten elmosolyodom és körbenézek a teremben. Nincs itt semmi amim még nem lenne, kivéve azt a rabszolgát, de ezt még nem mondom el a vámpírnak, nehogy a végén még megölje, amíg távol vagyok. Ahogy elnézem a testét, így sem kímélik túlságosan. Elég sok ütésnyom van rajta,  de a bõre igazán csábító.
Egy szó nélkül indulok el kifelé és a kastély elõtt láthatatlanná válva az otthonomba megyek, hogy elõkészítsem a kincstáramat az új szerzemények érkezésére. Mert ugye a vámpír azt nem mondta, hogy nem hozhatom el ami megtetszik. Vagyis az összes kincset amit ott találok.
Magamban kuncogva pakolom odébb az arany vázákat és az ékszeres ládákat. Minden féle kincset összeszedtem már, de még mindig találok olyat, amilyen nincs a gyûjteményemben.

***
Nem csodálom, hogy a vámpír nem akart háborúba keveredni az ellenségeivel, mert semmiképpen sem õ gyõzött volna.
Több száz vámpír van ebben a kastélyban, de semmi esélyük ellene. Ki tudna küzdeni egy láthatatlan ellenféllel?

***
Mire végzek, tetõtõl talpig vér borít és körülöttem halott vámpírok, levágott fejek hevernek szanaszét. A nap majd elégeti a testüket, így nem kell elásnom a tetemeket.
Körbesétálom az egész kastélyt, de csak egy kis ládányi különleges követ és ékszert viszek el, mert a többi nem tetszett igazán.
Most pedig… ideje begyûjtenem az új kincsemet. A jutalmamat.

***
Mikor betoppanok a trónterembe síri csend támad. A vámpírnagyúr megfeszül a trónján, mert láthatóan felzaklatta a vér illata, ami beborítja az egész testemet.
- Úgy látom sikerrel jártál lidérc!
- Száz vámpírnál több kell ahhoz, hogy végez velem.
Látom, hogy ez nincs ínyére. Nyilván tudja, hogy nem ajánlatos becsapni, vagy ujjat húzni velem, mert könnyen elveszítheti a fejét.
- Mit kívánsz hát a szolgálatodért?
Erre a kérdésre csak elvigyorodom, mert mér rögtön észrevettem azt, akit magamnak
akarok, amint beléptem.
- Õt akarom!
A vámpír lepillant az elkerekedett szemû férfira a jobbján, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy a marka megszorul a trónon.
- Miért pont õ? Ezerszer szebb nõket is kaphatnál, mint ez a korcs?
- Valóban? Akkor miért akarod annyira?
A szolgára nézek, aki még mindig tágra nyílt szemekkel bámul, hol rám, hol pedig a gazdájára.
A vámpír nem szól semmit, csak összeszorítja a száját.
- Talán meg akarod szegni az alkunkat vámpír? – ismét szabadjára engedem a testemben lévõ jeges energiát, mire hallom, hogy a szolgát ijedten nyikkannak egyet a padlón.
- Nem. Vidd, ha akarod.
Elégedett mosollyal fordulok az engem bámuló férfi felé és intek neki, hogy jöjjön felém, de õ csak a gazdáját nézi. Nyilván nem mert idejönni, nehogy megbüntessék.
- Gyere csak, nem érünk rá. Szeretném már lemosni magamról ezt a koszt.
Lassan feltápászkodik, majd felém botorkál, de látom, hogy nem igazán akar velem jönni. Nem baj majd megszokja. Bár ahogy itt elnézem, nálam sokkal jobb sorsa lesz. Megfordulok és elindulok kifelé, de figyelem, hogy követ e , mert hallom a lépteit magam mögött. Amikor kiérünk megtorpan az ajtóban.
- Mi a baj?
Felé fordulok.
- Nappal van?
- És? – nem értem mi baja van.
- Én nem mehetek napra. Félig vámpír vagyok.
Lehajtja a fejét, mintha szégyen lenne. Felsóhajtok, és mellé lépve megfogom a kezét. Reflexszerûen rántaná el, de ekkor belenézek azokba a meleg színû szemekbe.
- Ha nem akarsz megégni, akkor ne engedd el a kezem!
Õt is láthatatlanná téve elindulok, mert így nem árt neki a nap. Olyan, mint ha egy szellem sétálna szabadon, egyszerûen minden átmegy és átesik rajtunk ilyenkor.
Ámulva néz fölfelé nyilván rég nem látta már a napot, de most tényleg nem érünk rá.
- Kicsi vámpír, majd kihozlak még máskor is, de most siess, mert már tényleg idegesít ez a ragacsos vér rajtam.

***
Amint hazaértünk és bezártam az ajtót elengedem a kezét, így újra láthatóvá válik.
- Ez lesz az új otthonod. Én most elmegyek fürödi, de ha kész vagyok és te nem leszel a házban véged van. – komolyan nézek a szemeibe, mert nem akarom õt is megölni – Nem te vagy itt az elsõ, de eddig mindenki, akit idehoztam megszökött és ezért meg kellett ölnöm. Ehhez tartsd magad. Megfordulok és elindulok a fürdõhelység felé.

Az alagsorban zakatoló gépek moraja elnyomja azt a dübörgést, ami a mellkasomból szûrõdik ki. A szívem olyan hevesen kalimpál, hogy attól félek, kiszakad a helyérõl. Furcsa ez nekem, hiszen ezer meg egy éve voltam ennyire izgatott. Az érzelmeimet viszont remekül leplezem, ezért nem okoz problémát, ha az elsõ látogatóm végre megérkezik.

Miután ellenõriztem a flottul mûködõ csatornarendszert, felsétálok a hallba, és letelepedek az egyik fotelbe. Csukott szemekkel hallgatom az óra kattogását, ki tudja, meddig. Aztán érzem, ahogy enyhe parfümös fuvallat csapódik az arcomnak, így kinyitom a szemeimet. Az egyik szolgálólány hajbókol elõttem, így tökéletes rálátást enged a dús kebleire. Ravaszul elmosolyodok, majd lassan az arcára vezetem a tekintetem.

- Igen? – kérdem reszelõs hangon.

Az a fránya megfázás…

- Uram, Scott Pilgrimm megérkezett – hajol meg újból, ám látom, hogy igyekszik leplezni azt a huncut mosolyt, ami a szája szélére csücsül.

A mutatóujjammal végigcirógatok az állán, majd felállok, és az ajtó felé veszem az irányt. Ahogy a bejárat felé közeledek, meghallom, hogy zuhog az esõ. Fura, eddig fel sem tûnt, pedig nem egy kis nyári záporról van szó.

Jó házigazdához méltón nyitom ki a súlyos ajtókat, és veszem szemügyre a hosszú lépcsõsor elõtt álló lovas kocsit. A belõle kiszálló, nyúlánk fiú esetlenül fogja magához az ernyõjét, míg maradék ujjaival igyekszik felnyalábolni a szerszámosládáját. Mulattat a sutasága, ám a hosszúra nyúló szenvedéseinek véget vetek már most. A szolgáim kisietnek a szakadó esõbe, és elveszik a fiú poggyászait, aki ennek láthatóan nem örül. Morogva engedi csak el a bõröndjeit, ám a szerszámosládáját így sem adja ki a mancsai közül. Tudósok…

- Isten hozta, Mr. Pilgrimm – nyújtom neki a kezem, mire õ csak bambán hunyorog rám.

Zavarba jövök a kellemetlen helyzettõl, így leeresztem a kezem, és utat engedek neki. Õ szitkozódva besétál a hallba, és ledobja a vizes esernyõjét. A dúskeblû szolgálólány fel is nyalábolja, és a kandalló mellé viszi, hogy megszáradjon.

- Rosszul utazott? – kérdem a magában morgó fiút.

- A nem kifejezés – rázza le magáról a rajta csüngõ esõcseppeket.

- Sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget kellett elviselnie az út során – búgom negédesen. – Biztosíthatom, hogy az itteni ellátást kifogástalannak fogja találni.

Némán bólint egyet, nekem pedig a nyelvemre kell harapnom, hogy ne illessem valami csípõs megjegyzéssel. Bár semmiféle szitokszó nem lenne megfelelõ erre a bogaras kölyökre. Mintha életében nem beszélt volna még emberrel… pedig a jó ízlés megkövetelné, hogy legalább úgy bájologjon velem, mint én õkelmével…

- A szolgálóim megmutatják a szobáját. Óhajt esetleg egy csésze forró teát? – kérdem mosolyt erõltetve az arcomra.

- Óhajtok – néz fel rám, én pedig intek a legközelebb álló cselédnek.

Hamarosan a fiú sziluettje beleveszik az emelet sötétjébe, én pedig végre felfedhetem bosszús ábrázatom. Keseregni azonban nincs sok idõm, hamarosan megérkezik a következõ lovas kocsi. Ebben már ketten ülnek. Egy igazán jóképû férfi száll ki belõle elsõnek, aki a szemüvegét igazgatva tart esernyõt a feje fölé. A haja kissé így is megázik, de ez még csak dob a külsején. Szívesen belekóstolnék az ajkaiba, nem tagadom. Képzelgésembõl azonban a másik vendégem szorongó ábrázata zavar fel. Megilletõdve pislogok a fura párosra. A magasabb férfi felkínálja neki az esernyõjét, majd együtt közelednek felém. Nem törõdnek a poggyászokkal, gyanítom, a szolgáim segítségére számítanak.

- Jó estét, Dr. Santino Perez – dönti meg kicsit a felsõtestét a férfi.

Nocsak, ez kedvemre való viselkedés.

- Üdvözlöm, doktor – mosolygok rá.

A pillantásom az alacsonyabb csodabogárra siklik, aki idegesen kapkodja ide-oda a tekintetét, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatja valami. A magas férfi azonban kissé meglöki, ekkor rám néz, és szégyellõsen lesüti a szemeit.

- Elnézést, rosszul viselem az utazást – nyújtja a kezét. - Benjamin Lovegod.

- A híres matematikus, örvendek – hízelgek.

Halvány mosolyra húzza az ajkait, és bólint egyet.

- Azt javaslom, Mr. Lovegod, foglalja el a szobáját, hamarosan elkészül a vacsora.

- Köszönöm – bólint hálásan, majd az egyik megérkezõ cselédem felvezeti õt az emeletre.

- A barátja mindig ennyire ideges? – fordulok a magas férfi felé.

- Nem a barátom. Az állomáson ismertem meg – rázza meg sápatag fejét.

- Elnézést – emelem fel a kezeim, mire szerényen elmosolyodik.

A pihegõ szobalányaim kisietnek az esõbe, és behordják a két férfi poggyászait, majd a doktort is felvezetik a szobájába. Némileg szusszanok a fotelembe, mire a következõ delikvens is megérkezik. Mivel nem hallok lovas kocsit érkezni, ezért igencsak megilletõdök, mikor egy térdig sáros fiatalember lép be a bejárati ajtón.

- Jó estét – szuszogja levegõ után kapkodva.

Csodálkozva nézek végig a bõrig ázott fiún. Az esernyõjét kicsavarta a szél, így nem sok védelmet nyújtott a záporozó esõcseppek ellen. Mélyet sóhajtva veszem el tõle a romos, vizes fémdarabkát, és hajítom a földre.

- Ambrose Amran – nyújtja felém felszabadult kezét, én pedig még mindig csodálkozva kezet rázok vele.

- Küldettem magáért lovas kocsit.

- Az lehet, de kezdtem unni a várakozást a sötétben.

A homlokomhoz kapok.

- Higgye el, borzasztóan sajnálom. Manapság lehetetlenség megbízni ezekben a kocsisokban.

- Legalább mozogtam egy kicsit – von vállat.

- Engedje meg, hogy a szolgálók megszabadítsák a terheitõl. Javaslom, vegyen egy forró fürdõt, frissüljön fel a vacsoráig – mosolygok rá.

Õ egyetértõen bólint, majd a nedves poggyászait az érkezõ lányok kezébe nyomja. Õk készségesen elveszik tõle, majd a már jól ismert útvonalon át az emeletre vezetik. Rosszallóan rázom a fejem, ahogy a sárnyomokra pillantok, de tudom, hogy a vacsora kezdetéig bõven el fognak tûnni onnan.

Utolsó vendégem kissé késve érkezik. Patadobogásra eszmélek, így mikor a bejárat elé járulok, már egy gyönyörû, pej kanca nyerítését hallhatom. A szép állat megáll elõttem, gazdája pedig elégedetten bólint, majd lemászik róla. A cselédek készségesen veszik el tõle azt a pár bõröndöt, amit magával hozott. Nem sok holmi, talán azt hiszi, csak pár napra marad?

- Jó estét! – köszönt kedélyesen.

- Isten hozta – viszonzom a köszöntést, majd kezet rázunk.

Magabiztosan engedi át a lova kantárját a cselédeknek, majd az invitálásomra belép a hallba. A külseje még így lovaglás után is makulátlan.

- Eugene Albert Roe, szolgálatára – bólint, mire elmosolyodok.

Próbálom a legpozitívabb benyomást kelteni, hogy a mézesmázos modorommal magamhoz csábítsam az összest, és minden felmerülõ kételyt eloszlassak személyemet illetõen.

- A szobája odafent van – mutatok a lépcsõ felém, majd szolgáló híján magam vezetem fel õt az emeletre.

Csendben követ, nézelõdik, én pedig beinvitálom a takaros kis szobába. Minden helyiség egy nagy ágyból, íróasztalból, két székbõl és egy ruhásszekrénybõl áll. Állólámpa a sarokban, valamint egy csomag gyertya fekszik minden asztalon.

- Tiszta ágynemûrõl majd a szolgálók gondoskodnak, amíg mi vacsorázunk.

- Csodás – csapja össze a tenyereit, majd ledobja magát a bevetetlen ágyra.

Végignézek rajta, majd magára hagyom, hadd készülõdjön. Magam is ezt teszem, a hálószobán rejtekébe bújva ötök a vacsorához megfelelõ ruhát. A tükörben nézegetem magam, egész csinosnak vagyok mondható. Végtére is meg kell adnom a tiszteletet ezeknek a tudósoknak. Általuk lehet csak teljes a mûvem. Bár nekik errõl még a leghalványabb fogalmuk sincs.

Mikor az étkezõbe lépek, már mindenki az asztalnál ül. Mintha kisebb vita kerekedett volna köztük, ám a jöttömre mindegyik lakatot tesz a szájára. Milyen szófogadóak.

- Valami baj lenne? – kérdem mosolyogva, miközben helyet foglalok.

- Minden a legnagyobb rendben – fordul felém a jóképû doktor.

Bólintok, majd intek a szakácsoknak, akik megpakolják mindenféle friss étellel a hosszú asztalt. Az asztalfõn ülve jól szemügyre veszem a bogaras társaságot. Most mindegyik szépen van felöltözve, nyoma sincs rajtuk az utazásnak, pedig rengeteget kellett vonaton ülniük, hogy eljussanak szerény hajlékomba.

- Azt javaslom, elõször is igyunk, hogy mindenki épségben megérkezett – emelem fel a poharam, amibe az egyik szolgálólány bort tölt.

A többiek követik a példámat, majd mindannyian beleiszunk a vörös nedûbe.

- Halljam, minden rendben ment az ide út során? – kérdem, miközben felvágom a tányéromon fekvõ hússzeletet.

- Ha lehet, inkább mi kérdeznénk – szólal meg Lovegod.

- Hm, csak tessék – bólintok, és bekapom a villámra felszúrt falatot.

Egymásra néznek, majd Roe veszi át a stafétát.

- Elárulná, mégis miféle szerkezet, amin dolgozni fogunk?

Felvonom a szemöldököm, majd lenyelem a falatom, és szélesen elmosolyodok.

- Ugyan, kedves Mr. Roe, ha elárulnám, még sült bolondnak találnak nézni.

- Akkor mégis hogyan építsük meg? – hajol elõre Pilgrimm.

- Tudja, barátom, a szervezés az erõsségem – kortyolok a boromba.

Értetlenül néznek rám, így leteszem a poharam.

- Hadd magyarázzam el. Ne vegyék sértésnek, de nem bízom az emberekben. Ezért külön kis csoportokban fognak dolgozni. Senki sem tud a másik munkájáról semmit, hiszen egyik felük a kastély jobb, a másik felük a kastély bal szárnyában fognak dolgozni.

- Bezárat minket? – csattan fel Amran.

- Ugyan, errõl szó sincs – törlöm meg a számat egy szalvétával. – Oda mennek, ahová csak szeretnének. Ez alól persze kivétel az alagsor, de az úgyis kulcsra van zárva.

- És honnan a pénz? Rengeteget felöl egy efféle kutatás – néz rám Perez.

- A pénzzel ne törõdjenek, uraim. Inkább örüljenek, hogy akadt egy mecénásuk, aki boldogan pénzeli a próbálkozásaikat.

Erre ismét összenéznek, bennem pedig kezd felmenni a pumpa, bár ez kívülrõl egy cseppet sem látszik.

- Kérem, egyenek! Gondolom, nem mostanában jutottak betevõ falathoz – kínálom az illatozó sülteket.

Szerencsémre nem kérdeznek tovább, hanem nekilátnak vacsorázni.