Egyre jobban feszélyez a vallomásom után ránk települő csend.

Lehet, hogy rájött, hogy igazam van?

Az elkapkodott puszi, amit az ajkaimra lehel, nem segít kideríteni, hogy mi jár a fejében.

 - Szeretném, ha eljönnél velem a hálószobámba. – Tágra nyílnak a szemeim. Az elnyúló csend alatt sok féle lehetséges választ fabrikáltam a fejemben, de ez biztos, hogy nem volt köztük.

- Mi? Én… nem… - Halk hebegésem süket fülekre talál. Mégis miért akar a hálószobájába vinni?

- Nem akarlak… vagyis de. De most nem azért hívlak! – Maga után húz, és bábként követem. Képtelen vagyok ellenkezni. Szinte alig hallom szavait a szívem dübörgésétől, a lábaim egyre jobban remegnek minden lépésnél, miközben felmászunk a lépcsők sokaságán.

Mit fog csinálni? Azt mondta, hogy nem azért akarja, de akkor miért? Fél, hogy meggondolom magam? Még bele sem egyeztem semmibe.

Hiszen még a kétségeimet sem méltatta válaszra!

Beérünk a szobájába, ingatag léptekkel állok meg. Körbenézek. Érzem, ahogy kipirul arcom az óriási ágy láttán. A szoba az ő napillatát árasztja magából. Nagyon kellemes.

Csupán fél füllel hallgatom, amit mesél, csak arra tudok gondolni, hogy vajon miért hozott ide. És még inkább, miért üzeni azt az öccsének, hogy senki ne zavarjon minket? Azt mondta, hogy nem azért hívott. És vajon ha életemben először őszinte lennék magammal, bevallanám, hogy mit is akarok?

Mikor felém fordulva mutatja művét, elmosolyodva szakadok ki a kérdéseim áradatából.

- Csodálatos ötlet – Megdicsérem, de a kérdések még mindig nem hagynak nyugodni, így szóvá teszem őket. – De miért hoztál ide és miért üzentél ilyet az öcsédnek?

Leültet a szoba sarkában elhelyezkedő fotelek egyikébe. Ahelyett, hogy a másik fotelben foglalna helyet, inkább a karfára ül, döntésétől testünk vészesen közel kerül egymáshoz. A csók emléke felizzik bennem. Képes leszek valaha úgy a közelében lenni, hogy nem arra emlékezem?

Ujjaival a hajamat simítja. Megborzongok. Csodálatos érzés.

- Van egy elméletem. Ha csak azért nem mered nekem adni a tested, mert félsz, hogy mit tesz velünk a mágiád, akkor segíteni akarok.

„…nekem adni a tested…”

A szavak hosszan visszhangzanak elmémben.

- Hogyan tudnál ezen segíteni?

- Nos, téged a saját fagyod nem bánthat, amíg beléd áramlik az erőm. Engem nem tudsz bántani, mert nem is akarsz és így nem elég erősek a jégcsapjaid. A belőled kitörő hóvihart pedig le tudnám fékezni, ha a saját erőmet a tested köré vonnám. Így nem tudnál áthatolni rajta a saját havaddal, nem tennél kárt semmiben és senkiben és élvezhetnéd a társaságomat – A nyakamat csiklandozó lehelete lelassítja elmémet, újra és újra végig kell gondolnom, amit mondott, hogy felfogjam. A gerincem vonalán szikrák futnak végig ajkai kínzó érintésétől.
- Fájdalmas? – Megrázom a fejemet, megszólalni sem vagyok képes. Az egész testem ég, mintha lázas lennék. De ez a láz nem legyengít, hanem felerősít, új életet lehel belém.

Felemelem a kezemet, erőmet finoman szabadjára engedve próbálom előhívni az örökké engem kísérő hópelyheket. Semmi. Forrón izzik körülöttem Ysekki mágiája, mohón nyeli el próbálkozásaimat. Egyre több energiát viszek bele, de nem tudom áttörni a pajzsot.

Rémisztő.

Egy pillanat erejéig különös hiányérzet járja át a mellkasomat. Mintha megfosztottak volna a személyiségem egy részétől. Ugyanakkor végtelen új lehetőség előtt nyitja meg kaput. Elpirulok, amikor eszembe jut a legegyértelműbb ezek közül.

Ykessire nézek, aki egyre szélesebb mosollyal figyeli kudarcba fulladó próbálkozásaimat. A szemeiben csillogó fény egyértelművé teszi, hogy ugyanarra gondol, mint én.

Feláll a szék karfájáról, a lábaim közé lép. Megbénultan figyelem, ahogy a térdére ereszkedik, a combjaimra könyökölve vezeti a kezeit az oldalamra, hozzám bújva néz fel rám. Nem emelkedik fölém, nem próbál meg zavarba hozni az erejével.

- Akkor válaszolj a kérdésemre Avalan. – A nevem senki ajkán nem hangzott még ilyen jól. – Adsz még egy esélyt magunknak? – Forró csókot lehel a hasamra. Még a ruhán keresztül is éget.

Most mutatta meg, hogy félelmetes képességeivel gyakorlatilag semmissé tudja tenni mágiámat. És mégis most először érzem igazán egyenrangú félnek magamat mellette.

Honnan tudja mindig, hogy pontosan mit kell tennie?

Ujjaim a hajába bújnak. Forró, puha érintés. Magamhoz húzom, feje a mellkasomon pihen. Egy puszit lehelek a barna tincsekbe. Az illata elbódít.

- Igen. – Felemelkedik rólam, halk suttogásomat egy csókkal jutalmazza. Ahogy közelebb férkőzik hozzám teste, egyre szélesebbre tárja lábaimat. Zavarba ejtő helyen simul hozzám, ajkai újra megtalálják azt a pontot a fülem alatt, ami ellopja tőlem a gondolataimat.

Az ajkaimon halk nyögés csusszan ki az érzésektől, amit bennem kelt.

Ujjai puhatolózó óvatossággal simítják le a vállamról fehér ingemet. Észre sem vettem, mikor kigombolta. Az ing lecsúszik rólam, a fotel puha párnájára zuhan. Voltam már előtte ruha nélkül is, de mégsem éreztem soha ennyire meztelennek magam.

A csókja forró a vállamon.

- Annyira gyönyörű vagy. – Rekedtes sóhajától egy pillanatra a szívem is megáll. Nem tudok mit kezdeni dicsérő szavaival. Remegő kezeim leutánozzák a mozdulatát. A lenge mellény ellentmondás nélkül csúszik a földre. Tekintetemmel falom a látványt, amit felkínál.

Soha nem gondoltam volna, hogy a bőrünk színe ennyire jól mutat egymás mellett.

Szavaim ellent mondanak a mellkasára simuló követelőző érintéseimnek.

- Azt hittem, nem ezért hívtál ide. – Mosoly és enyhe számonkérés bujkál a szavaim mögött, de egy pillanatra sem veszem le róla a kezeimet.

Feláll. Egy pillanatra hideg fut végig a testemen a hiányától, de egyből magához húz. Felemelkedem a fotelből. Imádom mikor így mosolyog rám.

- Tényleg nem ezért hívtalak. – Közel hajol, ajkamba búgja a szavakat. A szemeiben csillanó jókedv valószínűleg egy jégszobrot is felolvasztana.  – De ezért tartalak itt.

Nem tudok nem felnevetni. Ez csalás!

Ajkai ismét megtalálják az enyémeket, mintha a lágy kacajt akarná lecsókolni róluk. Az ölelésébe olvadok. Érzem, hogy a mágiám uralhatatlanul tombol, de némaságra lett ítéltetve. Felszabadító.

Ez a csók most más. A gyengédségbe hév, az óvatosságba követelőzés vegyül. Mindkettőnk részéről. Az ujjai végigsimítják gerincem vonalát, kíméletes határozottsággal állnak meg a fenekem dombján. Ha lenne rá mód, még közelebb simulnék hozzá.

Halkan leheli nevemet csókjaink pillanatnyi szünetében. Fantasztikus érzés hallani, így viszonzom a szívességet. Zihálva nézek fel rá, mikor az egyik lélegzetvételnyi szünet után nem folytatja a csókot.

Kezei az arcomra csúsznak, maga felé fordít. A tekintetünk összeforr, akár az életünk.

- Nagyon szeretnélek meztelenül látni. Megengeded, hogy levetkőztesselek? – A szemeim tágra nyílnak a váratlan kérdéstől. Az, hogy zavarba jövök, nem kifejezés arra, amit érzek. Elfordítanám arcomat, de a kezei béklyója miatt képtelen vagyok.

Összeszorítom az ajkaimat.

- Ezt most tényleg ki kell mondanom? – Elmosolyodik, de a tekintete még mindig komoly. A szívem fájdalmasan szorul össze a mellkasomban a gondolattól, hogy lehet, hogy a nászéjszakánkon történtek tényleg jobban megviselték őt, mint engem.

- Szeretném hallani.

Csak egy pillanat erejéig tétovázom.

- Igen… de… előbb magadat. – A mondat vége már csak alig hallható suttogás. Nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondtam. A szemeiben égő tűz elmossa szemérmességemet.

Hátrébb lép. Egy pillanat múlva már meztelenül áll előttem. Azt hittem, nem lesz bátorságom ránézni. Ehelyett nem tudom levenni róla a szememet. Gyönyörű.

Lassan lép újra elém, megborzongok, ahogy minden része hozzám simul. Égeti a hasamat. Selymes és forró, mint a csókjai. Egy pillanat múlva már az én nadrágom is a földön pihen. Zavartan engedem, hogy lefektessen a puha matracra.

Újra nagyon gyengéd, mintha tudná, hogy most erre van szükségem. Hozzám simul, a legérzékenyebb pontjaink egymást simítják. Finom puszikat lehel az arcomra, megborzongok az érzéstől. Belenyögök az elmélyülő csókunkba, finoman markolom barna tincseit.

A szenvedély lassan visszatér mozdulatainkba.

Nem elég.

A testemet ismeretlen kielégületlenség feszíti. Remegek. A kezeink a másik testén barangolnak, csókjainkat csak a zihálásunk szakítja meg. Még. Még közelebb akarok lenni hozzá.

Bódultan figyelem, ahogy az éjjeliszekrényen pihenő olajért nyúl. Azt hittem félni fogok, de a testem túlságosan várja az ismeretlen kielégülést hozzá. Érintések, csókok. Ujjai finoman készítenek fel arra, amire mindketten vágyunk. A nevét nyögöm, siettetem.

- Ykessi… kérlek.. – Halk sóhajom egy nyögésbe fullad. Magam sem tudom, hogy mire kérem. De ő tudja.

A forróság kitölti testemet. Tágra nyílnak a szemeim a szédületesen jó érzéstől. Együtt nyögünk fel. A hangja csodálatos. Az hiszem, ha a boldogságtól meg lehetne halni, most meghalnék a karjaiban.

Az arcát figyelem.

Nem tudom nem nézni őt. A vonásait, amik ellágyulnak mikor hozzám ér, és megfeszülnek, mikor elmerül bennem. A haja függönyként omlik előre, börtönbe zárja arcomat, mikor lehajol hozzám egy csókra. Átölelem, és nem eresztem el.

Pár perc múlva egymás ajkai közé nyögjük gyönyörünket.

Bárcsak örökké tartana ez a pillanat.

Amikor megérint, már sejtem, hogy nyert ügyem van, talán sikerül egy fallal közelebb jutni egymáshoz! Érintése a bőrömön nem fájdalmasan hideg, inkább tényleg kellemes, lágy, szinte nyugtató. Vagy csak az én bőröm ég mindenhol, ahol megérinti.

Aztán végre megtörténik, amiben reménykedtem. Nem úgy, ahogy elképzeltem, hiszen ő csókol meg engem, de így is majdnem hangosan nyögök fel, ahogy a teher leesik a vállamról és a testemet kínzó erő lassan csitulni látszik érintéseitől, közelségétől és ajkaitól. Volt már intenzív élményem, de az ennek a közelébe sem ér, pedig csak egy szégyenlős, bátortalan kis csóknak indul. Hamar veszem át a vezetést felette, de ugyanilyen hamar bizonyulok túl mohónak, hiszen érintése és sóhajai azt hitetik el velem, hogy készen áll a továbblépésre, de azonnal jelzi, hogy ez még nem így van. Nem is késlekedek hát, hanem azonnal elengedem az ajkait, de nem hajolok el. Ha a csóknak vége is szakad, a pillanatot nem engedem elillanni!

- Ezt vehetem igennek? – kérdezem mosolyogva. Nem gúnymosoly, kedveskedő, hiszen én tényleg élvezem most a társaságát. Jó vele lenni és jó lenne megismerni, úgy meg pláne, ha egymás testének is örömet szerezhetnénk.  A legrövidebb élet is hosszú egymás mellett, ha semmiféle testi örömhöz nem jutunk.

- Nem tudom Ykessi. Nézz körénk. – Megteszem, amit kér, de a csalódottság, amit rajta látok, azt mutatja, hogy nem örül ennek, így egy kézmozdulattal tüntetek el mindent.
- Mit kéne látni?
- Te ezt nem értheted, hiszen soha nem volt problémád az erőd uralásával. Rettegek, hogy ártok neked. Nem tudod, milyen érzés elveszíteni a kontrollt. És tudom, hogy veled… elveszíteném.

Nem felelek neki azonnal. Elgondolkodom. Képes lennék rá, hogy visszafogjam őt?  Nem szabad elhamarkodottan döntenem, de nem is adom fel a dolgot csak azért, mert vad a mágiája. Ő a jeget uralja, a teste megszokta, amíg a fagyást megakadályozom, addig nem lehet semmi gond, hiszen, bár erős, annyira nem erős, és nem is akar bántani, így nem tudnak elérni a jégcsapjai. Esetleg megnyomják a bőröm, de nem tudnak bántani engem. De ez a csók azt mutatta, hogy ő is akarja a dolgot. Nem tolt el, sőt, élvezte, mi több, ki is mondta, hogy elveszítené velem a fejét.

Elmélkedésem közben az ajkaira hajolok ismét, de csak egy lágy puszit nyomok rá.
- Szeretném, ha eljönnél velem a hálószobámba.
- Mi? Én… nem… - Nem hagyom neki végigmondani, hiszen zavarban van. Jesszus, persze, hogy abban van, 21 éves és csak azt a fajta szexet ismeri, amikor a férje megerőszakolja. Hah, muszáj ezzel kezdenem valamit. Úgy érzem, belőle remek szerető válhatna és nem is lenne ellenemre a dolog, ha nem halnék meg fiatalon a saját tüzem perzselésében.
- Nem akarlak… vagyis de. De most nem azért hívlak! – Elkapom a karját és magam után húzom. Ha akarna, nyilván tudna tiltakozni, de nem teszi, amit jó jelnek veszek. Az erőm lassú, finom áramoltatását nem fejezem be, sőt, közben már olyan kis csatornákat építek magunk között, amikkel akkor is tudok neki tüzet adni, ha nem fogom semmijét sem. Mert biztos lesz olyan.

A szobám az egyik toronyban van, nem messze a terasztól, ahol álltunk, de közben nem találkozunk senkivel sem. Nem nagy dolgok vannak benne, csak egy hatalmad ágy, szekrény a ruháimnak, asztal székkel és kényelmesebb ülőhelyek. Meg egy hatalmas ablak, ami a hegyekre néz.
- Kiskorunkban Ydassirral kifejlesztettünk egy kommunikációs módszert – mesélem neki, ahogy egyik tenyerembe fújok, és megjelenik benne egy tűzből készült kis sárkány. – Ydassir, senki nem zavarhat ma már sem engem, sem Avalant! Tudd, mik a kivételek, de semmi nem lehet apró dolog! – adom ki a parancsot, majd ismét ráfújok a kis sárkányra, ami elindul és a falon át haladni kezd Ydassirhoz, hiszen úgy teremtettem, hogy csak az öcsém értse és csak az ő mágiája vonzza. – Ezekkel a kis sárkányokkal tudunk egymásnak rövid távolságra üzeneteket küldeni. – Ismét ráfújok a tenyeremre, hogy megjelenjen egy és felé mutatom.
- Csodálatos ötlet – mosolyogja és nézi a kis teremtményt. – De miért hoztál ide és miért üzentél ilyet az öcsédnek?
Elmosolyodom, összezárom a tenyerem, így a sárkány visszakerül mágiám folyamába, majd az egyik fotelba ültetem, én pedig a karfára ülök, mellé. A haját simítom végig. Most, hogy nem utál, jó mellette lenni és megérinteni. Élvezem a hűvöset, ami a testéből árad.
- Van egy elméletem. Ha csak azért nem mered nekem adni a tested, mert félsz, hogy mit tesz velünk a mágiád, akkor segíteni akarok.
- Hogyan tudnál ezen segíteni?
- Nos, téged a saját fagyod nem bánthat, amíg beléd áramlik az erőm. Engem nem tudsz bántani, mert nem is akarsz és így nem elég erősek a jégcsapjaid. A belőled kitörő hóvihart pedig le tudnám fékezni, ha a saját erőmet a tested köré vonnám. Így nem tudnál áthatolni rajta a saját havaddal, nem tennél kárt semmiben és senkiben és élvezhetnéd a társaságomat – mosolygok rá, majd félresöpröm a haját a nyakából és oda hajolva finoman csókolni kezdem, miközben megteszem, amit neki is lefestettem: A teste köré rajzolom a saját erőmmel a páncélt, ami megakadályozza abban, hogy akár csak egy szúnyogot is megsebezzen az ereje.
- Fájdalmas? – kérdezem halkan, és a füle alatti kis részre csókolok.

Nem örül szavaimnak. Tudtam, hogy nem fog, túl kedves ahhoz, hogy más halálát kívánja. Még akkor is, ha számára megváltást jelentene.

- A halálod özveggyé tenne engem. A mágiád a testemben ragadna, és ha tudnék is máshoz érni, boldog soha nem tudnék lenni. – Miért? Miért teszik ezt magukkal a tűzföldi emberek? Ha meghal a házastársuk, esélyük sincs arra, hogy valaha boldogok legyenek?

Nem értem ezt a különös kötődést.

Mi szerelmesek sem vagyunk, mégis hozzám kötötte magát. Nem lehet boldog, amíg élek, és nem lehet boldog a halálom után sem. De talán boldogabb igen.

- Talán az is jobb lenne ennél.

- Talán igen. – A szívembe marnak szavai, pedig csak az enyémeket nyugtázta. Mit hittem? Hogy majd áltat, hogy nem így van? – Szeretném, ha tudnád, hogy felvettem a kapcsolatot a bátyáddal. – Összeszorul a torkom, a lélegzetvétel nehézkessé válik. Mintha valaki a mellkasomra ült volna.

- Miért tetted? Mit akartál tudni? – A valódi kérdés, amit fel szeretnék tenni neki, hogy miért nem engem kérdezett, de ehhez nincs bátorságom.

- Bár nem voltam ura a szavaimnak a csatatéren, azzal még elborult elmével is tisztában voltam, hogy valami nem stimmelt az erőddel. Amikor nekem adtak téged, és te megkaptál engem, nyilván kaptál rólam ugyanolyan összeírást, mint én rólad. Tudom, hogy a harmadik legerősebb vagy a királyi családban, ahogy azt is tudom, hogy nem tudod irányítani az erődet. A bátyád semmit nem tudott vagy akart mondani nekem, így keresnem kellett valakit, aki ismeri a népedet. Mert hát, illendő lett volna tőled kérdeznem, de nem biztos, hogy elmondtad volna, és nem kockáztathattam.

Választ kaptam a kimondatlan kérdésemre. Attól félt, hogy titkolóznék előtte. Talán meg is tettem volna, hiszen nem terveztem elmondani neki, hogy az ereje megmenthet.

Rám néz, olyan gyengéden fogja meg a kezeimet, mintha egy törékeny virágszálhoz nyúlna. A sírás kerülget a boldogságtól. A korláton ülve magasabb vagyok, szinte egy vonalban van a tekintetünk, ő velem szemben áll. Annyira közel van.

Pár hete a csatamezőn azt hittem, rám soha nem fognak ilyen lágy pillantással nézni gyönyörű szemei. És most itt vagyunk.

- Felvettem a kapcsolatot az Idősek Tanácsa egyik tagjával, még a két hét alatt, amit otthon töltöttem. Tőle tudom, hogy a népedre régen jellemzőek voltak az elátkozottak, ahogy ő nevezte őket és szerinte a ti családotokban is volt egy valaki, de nem emlékezett, hogy kicsoda, csak arra, hogy nagyon fiatalon halt meg a saját ereje miatt. Lehet, hogy nem vagyok olyan okos, mint te vagy Yllo, de abban biztos vagyok, hogy te is elátkozott vagy. Ezért fagytak a könnyeid az arcodra a csatatéren, és ezért mondod most, hogy mi lenne, ha meghalnál, ezért voltál képes olyan erőt kifejteni a csata közben. A Bölcsünk szerint az elátkozottakat a saját erejük öli meg. – Megfeszülnek az izmaim. Hát tudja. Mindent tud. – Gyanítom, ez lenne velem is, ha nem tudnám uralni a lángjaimat. De a Bölcs szerint, ha egyszer a hitvesem vagy, tudnék neked segíteni. Avalan, figyelj rám jól! – Nem akarom hallani. Nem akarok az ő erején élősködni. – Tudom, hogy undorodsz tőlem, de nem adnál nekem egy esélyt?

Ha tudná, hogy már mennyire nem undorodom. Legalábbis nem úgy. Félek tőle és azoktól az érzelmektől, amiket bennem kelt. Hogy erősebb hatással van rám, mint szeretném, és mint amit el tudok viselni. De abban biztos vagyok, hogy az undor nem ilyen.

Mielőtt hangot adhatnék gondolataimnak, belém fojtja a szót.

Szórakoztató irritáltság árad szét a mellkasomban. Ha a drága férjecském elkezdi mondani a mondandóját, ember legyen a talpán, aki közbeszól.

- Talán neked is segítene, ha ismét megpróbálnék közelebb kerülni hozzád, és nekem is, hiszen csak tőled kaphatom meg a vágyott megkönnyebbülést. – A szívem ismét kihagy egy ütemet. Túl sokszor csinálja ezt Ykessi társaságában. Szédülök. – Tudom, hogy első alkalommal megerőszakoltalak, de az kettőnk közös hibája volt. Most viszont arra kérlek, gondold át, hogy ismét adsz nekem egy esélyt. Szeretném megmutatni neked, hogy lehet másképp is. Szeretnélek a csúcsra és még afölé repíteni téged. Még csak az sem fontos, hogy én legyek az, aki a testedbe hatol, ha ettől félsz. Nem a szerelmedet kérem, Avalan, csak azt, hogy hadd adjak neked is megkönnyebbülést. Mert meghalni nem hagyhatlak, ezt értsd meg. Csodálatos, fiatal férfi vagy és hiszem, hogy bolondulnál a kéjért, amit a tested átélhet mellettem.

Érzem, hogy minden szava után egyre vörösebb az arcom. Forróság járja át a testemet, és csak most döbbenek rá, hogy percek óta áramlik belém gyengéd mágiája. Annyira természetes volt, hogy észre sem vettem. Mint a lágy, délelőtti napsütés a hátamon.

Az ajkai olyan finoman simulnak az enyémekre, mintha csak egy félénk pillangó szárnyai cirógattak volna meg. Még fel sem fogom, hogy mi történik, már vége. Forró, zsibbadó elégedetlenséget hagy maga után. A szívem dübörgése megsüketít.

Lecsúszom a korlátról, testünk még közelebb kerül egymáshoz a mozdulattól.

Szavai elbódítanak, a lelkem hidegére gyógyír a belőle áradó melegség. Még mindig havazik, de ezek a hópelyhek már nem egy haldokló szomorú vigaszai, hanem a szívemben éledő izgatottságot tükrözik.

Hihetek neki? Élvezném? Nem lenne kínos és megalázó? Hiszékeny szívem úgy érzi, hogy vele már semmi nem lenne az.

Türelmesen várja, hogy rendbe rakjam a gondolataimat, nem siettet, csak néz. Azokkal a földöntúli szemekkel. Tétován mozdulnak a kezeim, ujjaim a mellényéből kivillanó kreol bőrfelületre siklanak. Selymes és forró. Érzem, ahogy izma megfeszül félénk érintésemtől.

Felfedező útra indul kezem, a vállán pihenő tincseket cirógatom vele, mintha csak ismerkednék a testével. A szemem sarkából látom, hogy elmosolyodik. Ez felbátorít.

Tényleg nem utálja, mikor hozzáérek? Hihetem, hogy olyan jó érzések kerítik hatalmába őt is, mint engem?

Ujjaim az arcára csúsznak. A homlokán érintem a gyönyörű napjelet, mely most is sárga fényével izzik. Selymes és puha, mint a bőre többi része. Nem tudom miért, de arra számítottam, hogy más tapintása lesz. Lehunyt szemekkel, meleg, meghitt mosollyal élvezi a cirógatást, mint egy elégedett kiscica.

Az ajkai hívogatják az ujjaimat, érezni akarom a puhaságukat. Annyira gyönyörű. Soha nem fogom elhinni, hogy csak nekem van jogom így érinteni őt.

Lassú mozdulattal húzom vissza a kezemet, de mielőtt kinyithatná a szemeit, és elillanna a bensőséges pillanat, lábujjhegyre állva simítom az ajkaimat az övéire. Még soha nem csókolóztam, így fogalmam sincs, hogy mit kell csinálni, csak azt tudom, hogy vágyom valamire, amit nem tudok megmagyarázni. Szerencsére ő pontosan tudja, hogy mire. Szinte egyből reagál a bátor kezdeményezésemre, ajkai finoman, türelmesen mozdulnak az enyémeken.

A pillanat a pokolba taszít és a mennybe repít. A testemet életemben először nem a mágiám próbálja szétszakítani, hanem egy fájdalmasan kellemes, vadító érzés.

Leírhatatlanul gyengéd a csókja, mintha attól félne, hogy elijeszt.

A kezem ösztönösen mozdul, ujjaim a tarkójára siklanak. A végtelenül puha tincsek a lelkemet simogatják. Meghívásnak tekinti a mozdulatot, közelebb lép hozzám. Tudat alatt talán annak is szántam. Hátam a korlátnak feszül, testünk összeforr. Megőrülök. Talán már meg is őrültem. Nem tudok gondolkodni. Mágiám vad viharként kering körülöttünk, mintha a testem száműzte volna magából, hogy helyet adjon a vágy érzelmeinek.

A nyelve érintése ajkaim között nedves és forró. Megremegek, halk nyögéssel engedem, hogy irányítson. Túl sok. Túl jó. A forróság egy helyen kezd összpontosulni testemben, és megrémülök az érzéstől. Ujjaim a vállára csúsznak, alig észrevehető óvatossággal szorítom meg, és ő egyből megáll.

A homlokát az enyémnek dönti, a tekintetünk összefonódik. Egymás arcán csapódik kapkodó, izgatott lélegzetvételünk. A vad hóviharban védőburkot képez körülöttünk a belőle áradó tűz, külön kis titkos világot teremt számunkra. Örökre itt akarok maradni, ebben a mágiától izzó, kellemes forróságban.

Némán élvezzük az első csókunk utáni idilli pillanatokat.

Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént. Ilyen jó dolgok nem szoktak csak úgy megtörténni.

Az elégedett, szexi mosolyt, amivel rám néz, be kéne tiltani. A szemei olyan ígéreteket rejtenek, amikbe még nem merek belegondolni.

- Ezt vehetem igennek?

A szívem már üvöltené a választ, de aggodalmas gondolataim megállítanak.

- Nem tudom Ykessi. Nézz körénk. – Engedem, hogy az őszinte csalódottságomat tükrözze hangom is. Tekintetét a körülöttünk dúló hóviharra és a földből fenyegetően kinövő jégcsapokra emeli.

Egy legyintéssel hozza vissza a délelőtt nyugodt békességét. Úgy söpri el tomboló mágiám nyomait, mintha nem is léteztek volna. Még soha nem csodáltam ennyire a végtelen erőt, ami benne rejlik.

- Mit kéne látni? – Pajkos játszadozásától eláll a lélegzetem. Nem tudom elrejteni meghatott mosolyomat, de hangom komoly marad.

- Te ezt nem értheted, hiszen soha nem volt problémád az erőd uralásával. Rettegek, hogy ártok neked. Nem tudod, milyen érzés elveszíteni a kontrollt. – Már előre is belepirulok következő szavaimba. A földre sütöm tekintetemet. – És tudom, hogy veled… elveszíteném. – Szinte csak suttogom az utolsó szót.

Hamar megtalálom. Vártalanul hamar. Ha nem ködösítené az agyam az aggodalom, talán rosszul is esne, hogy kilesett engem, de nem tudok most haragudni rá, csak lecsúszok mellé a földre. Bár nem érintem meg, mégis… a közelsége is kellemes hatással van rám. Túl kellemes hatással. Talán rosszul mértem fel az időmet? A méreg megzavarhatott… A kezem így szinte önkéntelenül, tudatomon kívül ér hozzá a bőréhez. Észre sem veszem, csak amikor már megérintettem. Ah, vonz engem. Sokkal jobban, mint eddig bárki más vonzott. Elkapja a kezét, de sem a gesztus, sem a vonásai nem tükrözik, amit eddig gondoltam.

- Sajnálom.
- Nincs miért bocsánatot kérned, hiszen engedélyt adtam.
Csend hull ránk, sokáig egyikünk sem szól egy szót sem. Aztán mégis megtöröm a hallgatást.
- Mióta figyeltél? – Nem akarok veszekedni vele, nem akarok semmit a fejéhez vágni, csak tudni szeretném az okát.
- Csak az utolsó pár pillanatot. – Elpirul, igazolva ezzel a korábbi gondolaimat. Most talán közelebb engedne?
- Miért? – Válaszol valamit, biztos vagyok benne, hogy hallom a hangját, de az agyam már nem fogja fel a jelentését. Foglyul ejti minden érzékszervemet. Nem látok mást, csak a csodálatos szempárt, nem hallok mást, csak a szívverését és nem érzek mást, csak a belőle áradó kellemes illatot. Kellemes pézsma, mégis szinte virágillattal bódít. Olyan férfias, mégsem durva, hanem sima, egyszerű, mégis frissítő. Hogy nem vettem észre eddig ezt? És a szája mikor lett ilyen vonzó? Közelebb hajolok hozzá Éreznem kell… szinte vonz magához mindene, a puszta létezése. Mióta nem veszekszünk, azóta ő a legszebb dolog, amit láttam.
Aztán a látóterem szélében mozgást látok. A keze szinte fájdalmasan szorítja a saját combját. Fél tőlem.

Hogy is ne tenné, mikor megerőszakoltam? Fel is pattanok azonnal.

- Későre jár. Jó éjszakát Avalan. – Vissza sem nézek, a hálómig meg sem állok.

* * *

Másnap érkezik a levél. Kyassi, az egyik bölcsünk nagyon jól informált a jégföldiekkel kapcsolatosan és kértem, kutassom irataiban és emlékeiben az után, ami a csatatéren történt. Avalan az övéhez képest túl nagy erővel támadt, a királyuknak sincs ugyanis ilyen hatalma. Az az enyémhez közelítő erő volt és azt náluk nem birtokolja senki. Így hát tudnom kellett, hogy mi történik benne. Próbáltam a bátyjától megtudakolni mindent, de ő nem tudott semmi érdemlegeset mondani nekem. Vagy nem is akart, ezt soha nem tudom már meg. Szerencsére viszont megtaláltam Kyassit.

Reggelizni sem megyek, egész nap olvasom a levelet újra és újra.

„Elátkozottaknak nevezik őket, Avalan herceg családjában is volt valaki, de azt nem tudom, ki lehetett. Arra emlékszem csak, hogy nagyon fiatalon halt meg, halálra fagyott. A saját ereje ölte meg. Tudom, mire gondolsz hercegem. Ez egy ideje nem jelent meg, de az, hogy a jól képzett Avalan herceg még mindig nem ura az erejének arra utal, hogy elátkozott lehet ő maga is. Akkor pedig hamar özveggyé válsz majd, ha csak nem teszel valamit. Mert tehetsz, drága hercegem. Dicső nagyapád mondása volt, hogy a tűz táplálja a tüzet. Ezen a mezsgyén maradva, a tűz képes csendesíteni a fagy csikorgását és a finom hűvösség képes csökkenteni bármely tűz tombolását. Dicső édesapád, egyetlen királyunk tájékoztatta a tanácsot, hogy nehezen alakul a házasságotok, de kérlek, hercegem, gondold át. Te kiválasztott vagy, ő pedig jó eséllyel egy elátkozott. Segítenetek kell egymásnak! Ketten talán minden idők legerősebbje lehettek, egy olyan erő, ami örök békét hoz a világra és boldogságot a szívetekbe, hiszen csak együtt lehettek már boldogok.”

Tízszer olvasom el a hosszú levelet, aztán döntök. Meg kell keresnem. El kell neki mondanom mindent és fel kell ajánlanom neki a testiség békéjét. Talán él vele, Talán így megmenthetem őt is és magamat is.

- Ha meghalnék, az feloldozna a kötelék alól, igaz? Akkor tudnál büntetlenül másokhoz érni? – Nem bírom ki, felmorranok. Félig gúnyos, félig haragos morranás ez, mert persze. Számítottam rá, de…
- A halálod özveggyé tenne engem – jelentem ki. – A mágiád a testemben ragadna, és ha tudnék is máshoz érni, boldog soha nem tudnék lenni.
- Talán az is jobb lenne ennél – jegyzi meg.
- Talán igen. Szeretném, ha tudnád, hogy felvettem a kapcsolatot a bátyáddal.
- Miért tetted? Mit akartál tudni? – Mintha vádlón csengene a hangja… de nem baj, egyébként is meg akartam magyarázni.
- Bár nem voltam ura a szavaimnak a csatatéren, azzal még elborult elmével is tisztában voltam, hogy valami nem stimmelt az erőddel. Amikor nekem adtak téged, és te megkaptál engem, nyilván kaptál rólam ugyanolyan összeírást, mint én rólad. Tudom, hogy a harmadik legerősebb vagy a királyi családban, ahogy azt is tudom, hogy nem tudod irányítani az erődet. A bátyád semmit nem tudott vagy akart mondani nekem, így keresnem kellett valakit, aki ismeri a népedet. Mert hát… - mosolygok rá -, illendő lett volna tőled kérdeznem, de nem biztos, hogy elmondtad volna, és nem kockáztathattam. – Közelebb lépek hozzá, és gondolkodás nélkül fogom meg a kezét. Le is nézek a kis praclikra. Szinte elviselhetetlenül hidegek, nem is tudok hirtelen mit kezdeni a dologgal. Miközben halvány mosollyal az arcomon azt figyelem, hogy majdnem akkorák a kezei, mint az enyémek, az erőm szinte önkéntelenül kezd átáramlani a testébe. Eközben érzem, hogy az én testem is hűvösebbé válik. Nem kellemetlen, sőt, szinte üdítően hat, hogy nem forr a vérem folyamatosan. Szinte bizserget és érzem, hogy a testiség utáni sóvárgó vágy lassan alább is hagy. Még mindig érzem, még mindig feszíti a testem, de már nem őröl fel. Felnézek, egyenesen a szemébe. – Felvettem a kapcsolatot az Idősek Tanácsa egyik tagjával, még a két hét alatt, amit otthon töltöttem. Tőle tudom, hogy a népedre régen jellemzőek voltak az elátkozottak, ahogy ő nevezte őket és szerinte a ti családotokban is volt egy valaki, de nem emlékezett, hogy kicsoda, csak arra, hogy nagyon fiatalon halt meg a saját ereje miatt. Lehet, hogy nem vagyok olyan okos, mint te vagy Yllo, de abban biztos vagyok, hogy te is elátkozott vagy. Ezért fagytak a könnyeid az arcodra a csatatéren, és ezért mondod most, hogy mi lenne, ha meghalnál, ezért voltál képes olyan erőt kifejteni a csata közben. A Bölcsünk szerint az elátkozottakat a saját erejük öli meg. Gyanítom, ez lenne velem is, ha nem tudnám uralni a lángjaimat. – Az erőm lassan, folyamatosan áramlik a testébe. Nem tolakodón, nem durván, csak szeretnék neki segíteni. – De a Bölcs szerint, ha egyszer a hitvesem vagy, tudnék neked segíteni. Avalan, figyelj rám jól! – kérem és még közelebb lépek hozzá. Szinte teljesen összeér a testünk, de semmit nem teszek. – Tudom, hogy undorodsz tőlem, de nem adnál nekem egy esélyt? Talán neked is segítene, ha ismét megpróbálnék közelebb kerülni hozzád, és nekem is, hiszen csak tőled kaphatom meg a vágyott megkönnyebbülést. Tudom, hogy első alkalommal megerőszakoltalak, de az kettőnk közös hibája volt. Most viszont arra kérlek, gondold át, hogy ismét adsz nekem egy esélyt. Szeretném megmutatni neked, hogy lehet másképp is. Szeretnélek a csúcsra és még afölé repíteni téged. Még csak az sem fontos, hogy én legyek az, aki a testedbe hatol, ha ettől félsz. Nem a szerelmedet kérem, Avalan, csak azt, hogy hadd adjak neked is megkönnyebbülést. Mert meghalni nem hagyhatlak, ezt értsd meg. Csodálatos, fiatal férfi vagy és hiszem, hogy bolondulnál a kéjért, amit a tested átélhet mellettem. – Közelebb hajolok hozzá. Nem csókolom meg, nem merem megcsókolni, csak épphogy megérintem az ajkait az enyémekkel és vissza is hajolok. Mégis, ez a pici érintés és az, hogy fogom a kezét elegek, hogy nyugtassák testem égő vágyát.

- Hát, ez elég nehéz kérdés. – Komolyan átgondolja a kérdést. Belülről az ajkamra harapva figyelem, ahogy egy szőlőszemmel játszik. Nem számítottam rá, hogy ilyen komolyan átgondolja, mit válaszoljon. Azt hittem elhessegeti a kérdést egy „hiszen ez egyértelmű”-vel. De nem.

Mert ő ilyen ember.

Kezdem egyre jobban érteni az öccse szavait.

- Az első jel az volt, hogy Yllóhoz akartam feleségül menni gyerekkoromban. Aztán csak kialakult. Nekem ez a természetes, soha nem voltam és soha nem is leszek nővel. Elismerem és csodálom a szépségüket, de sokkal jobban szeretek elmerülni egy férfi szépségének tanulmányozásában, mint egy nőében. Mire aztán az első szerelmemmel túlestem mindenen, anyuék már biztosan tudták, hogy az öröklésből nem tudom kivenni a szerepemet.

Első szerelem?

Milyen lehet Ykessi szerelmesen? Valamiért úgy képzelem el, mint egy minden elsöprő, meleg nyári záport. Megborzongok.

Visszakényszerítem magamat a jelenbe.

- Mennyi idősen voltál először szerelmes?

- 13 vagy 14 lehettem, egy szolgálófiúba szerettem bele. Csodálatos srác volt, de már Földországban él a feleségével. De ne hidd, hogy minden este mással bújok ágyba.

Nem hittem. Igazából nem is tudom, mit higgyek róla, hiszen alig ismerem.

Ugyanúgy ki tudom nézni belőle a kötetlen játszadozást, mint az örök elköteleződést.

- Viszont én is szeretnék kérdezni tőled. Ez alatt a két hét alatt olvastam Jégbirodalomról és ott azt írják, hogy ti mindig megőrzitek a szüzességeteket a házasságotokra. Ez nem lep meg, rájöttem már, hogy szűz voltál, de inkább az érdekelne, hogy nincs… szükségetek a szexre? Mondjuk neked? Megengedted nekem, hogy félrelépjek, de neked nem lenne szükséged rá?

Eddig nem hiányzott. De nem tudok hazudni magamnak. Mióta ideköltöztem, nagyon nagy hatással voltak rám a népe szokásai. A közvetlenségük, a fesztelenségük, a boldogságuk.

Mi van, ha egyszer vágyni fogok rá?

A régi önmagam vajon ábrándozott volna az ujjairól? Nem hiszem.

- Nem igazán érzem egyelőre szükségét. Nekünk nincs szükségünk annyira az érintésre, mint nektek.

Elkalandoznak a gondolataim. Előbb vagy utóbb el kell mondanom neki, hogy mi vagyok. Hogy milyen erőket rejtegetek, és hogy talán az ő mágiája lesz a túlélésem záloga. Nem tudom, hogy működik a fagyosság eljövetele, de abban biztos vagyok, hogy az ereje egyszer már visszarántott a halál küszöbéről.

Kérhetném egyáltalán arra, hogy újra megtegye?

Hiszen lehetetlen döntés elé állítanám vele. Teljesen kimerült és sebezhetővé vált attól, hogy segített, és az sem biztos, hogy hosszútávon működne. De valamiért biztos vagyok benne, hogy segíteni akarna. Mert ő ilyen ember.

Túl sok az ismeretlen.

- De ha lenne, kérlek, szólj, nem szeretném, hogy rosszul érezd magad. És ha kérdésed van, szívesen válaszolok. – A kedvessége újabb bágyadt mosolyt csal arcomra. Visszazökkenek a jelenbe.

Egyszer majd elmondom neki, de nem most. Túlságosan tetszik ez a béke, nem akarom felkavarni és lehetetlen helyzetbe hozni őt.

- Köszönöm, és igen, lenne. Mi történne, ha úgy lépnél félre, hogy nem engedem meg?

- Hát, erről csak legendák vannak, soha nem próbálta ki senki. Tudom, hogy nálatok divat az érdekházasság, de itt nem igazán, általában szerelmi házasságok köttetnek, ott meg ez fel sem merül. De a könyvek szerint, aki a párja engedélye nélkül akar félrelépni, az eleven tűben ég el, amint a bőre a másikéhoz ér. Talán csak buta babona, de tudod, nem merek kockáztatni – Halkan nevet, mintha egy kicsit zavarban lenne. Elmosolyodom. Egy egészen más oldalát ismertem meg ma este. Egy olyan oldalát, amit eddig nem hagytam, hogy megmutasson.

Remélem, tényleg csak buta babona a minket összekötő eskü megszeghetetlensége. Nálunk sem szokás félrelépni, bár nem a házastárshoz kötődő szerelem miatt, hanem egyszerűen szükségtelen. Mivel nem igénylünk annyi érintést és érzelmet, mint ők, ezért nem jellemző, hogy bárki a házasságán kívül keresse ezeket a dolgokat. Igazából még azon belül sem…

És mit tesznek, ha elmúlik a szerelem? Mi történik, ha összeházasodnak, aztán kihűl szerelmük lángja? Létezik egyáltalán olyan? Semmit nem tudok erről az ismeretlen, különös erőről, amit ők szerelemnek hívnak.

- Csókot váltottál már nővel?

- Soha. Tulajdonképpen veled sem váltottam – Szívem kihagy egy ütemet a bensőséges gondolattól. Igen, valóban nem csókolóztunk, hiszen az együtt töltött durva, küzdelmes éjszakánkba aligha fért volna bele egy csók tiszta, romantikus érintése. – és azóta nem is voltam senkivel, hogy megjött a levél és Yllo beleegyezett a frigyünkbe. Nem akartalak még látatlanban sem megcsalni semmiféle formában. Én…

Mondandóját félbeszakítja a terembe berontó öccse kirobbanó jelenléte. Elsöpri a csendes meghittséget, ami közénk ereszkedett, mintha soha nem is létezett volna.

Összeszorítom az ajkaimat.

Hallani akartam a mondat végét.

Az irritáltság, amit irányába érzek alaptalan, mégsem tudom elnyomni.

Elköszönünk. Magamra hagy az utolsó szavakkal, melyeket búcsúzóul mond. A szoba hidegebbé válik forró jelenlétének hiányától. Vagy én lettem hidegebb?

***

Este van.

Az álom elkerül, feszülten figyelem a magasból szállingózó hópihéket. A hold sápadt fénye gyönyörűen kiemeli csillogó fehérségüket.

Ykessi lehet, hogy most épp azt csinálja valakivel. Nem pontosan tudom elképzelni, hogy mit is jelent az azt, de abban biztos vagyok, hogy egészen mást, mint, ami kettőnk között történt.

Nem bírom tovább, utat engedek a nyughatatlanságomnak. Kimászom az ágyból és vékony hálóingem föle húzok egy földig érő fehér hálóköntöst. Cél nélkül indulok felfedezőútra a kastély kihalt folyosóin.

Halk suttogás nesze töri meg csendes bóklászásomat. Megtorpanok, szívem szerint elkerülném a felesleges találkozókat. Megfordulnék, hogy magam mögött hagyjam a félhomályba vesző alakokat, mikor ismerős barna tincsek lobbanását látom a felerősödő hold fényében.

Lefagyok, a falba olvadva próbálok láthatatlanná válni, lélegzetvisszafojtva figyelem a turbékoló párt.

Ő az. Tudtam, hogy erre készül, és engedélyt is adtam neki. Most mégis egy furcsa kényelmetlenség motoszkál a mellkasom mélyén. Itt kéne hagynom őket. Ez nem helyes. Meddig fogom nézni? Magamban már tudom a választ. Végig. A kíváncsiság és a féltékenység nem hagynak nyugodni.

Vajon ha itt maradok, megismerhetem még egy oldalát?

Sosem merném én magam átélni vele ezeket a dolgokat, mégis tudni szeretném, hogy milyen lenne.

Az arcuk egymáshoz közelít. Meg fogja csókolni. Engem soha nem csókolt meg.

A keserűség érzését nem várt, égető, tépő fájdalom teszi semmissé, néma nyögésem az éjszaka csendjébe vész. Jobb kezem ujjai remegve marnak bal csuklóm égő bőrébe, mintha jeges érintéssel csökkenthetném az elviselhetetlen fájdalmat. Az őrjítő fájdalom olyan hirtelen múlik el, mint ahogy jött. Megtántorodom, reszketve csúszok a földre, magamhoz húzom a lábaimat.

Kijózanodom, tágra nyílt szemeimet Ykessi felé kapom. Merev, feszült tartásából tudom, hogy osztoztunk az elmúlt pillanat gyötrő fájdalmán.

Nem hallom miről beszélnek, Ykessi feldúlt léptei túl későn jutnak el tudatomig. Erre jön. Nincs időm elszökni, ezért megpróbálom még kisebbre összehúzni magam, abban reménykedve, hogy figyelmét elkerüli a földön kuporgó alakom.

Nincs ilyen szerencsém.

A sárga tündöklésben úszó szempár fénye rám vetül. Aggodalmat, bűntudatot és meglepettséget látok arcán. Fogalmam sincs, milyen érzelmek dúlhatnak ismeretlen szívében. Fogalmam sincs, hogy miért akarom tudni.

Nem mond semmit, szó nélkül ül mellém, hátát ő is a hűvös falnak dönti. Épp annyira ül közel, hogy vállunk még ne érjen össze, de már érzem a belőle áradó meleget. Nem tudom miért, de most megnyugtat. Bal kezem a térdemen pihen. A rajta lévő, most pirosan izzó tetoválás mintha lüktetne, a fájdalom emléke még benne él. Finoman simítja végig remegő ujjaival, lecsitítva a forrongó tűz mágia büntetését.

Megborzongok, szinte megszédülök a gyengéd érintéstől.

Annyira jó érzés fut végig testemen, hogy meglepettségemben elkapom a kezemet, mellkasomhoz húzva masszírozom meg másik kezemmel csuklóm bőrét. Mintha csak érezni akarnám a különbséget az ő és a saját érintésem között.

- Sajnálom. –Rekedtes hangja suttogó sóhaj csupán.

- Nincs miért bocsánatot kérned, hiszen engedélyt adtam. – Próbálok magamra erőltetni egy bizonytalan mosolyt, kevés sikerrel.

Sokáig ülünk a ránk ereszkedett csendben. Egyikünk sem mondja ki a gondolatokat, amit mindketten tudunk, hiszen felesleges.

- Mióta figyeltél? – A szava még mindig halk. Nem számon kérő, inkább kíváncsi. Hálát adok az égnek, hogy nem azt kérdezi, hogy meddig figyeltem volna.

- Csak az utolsó pár pillanatot. – Érzem, ahogy kipirul az arcom. Ismerős érzés, a szívverésem felgyorsul, tudatosul bennem, hogy mennyire közel van most hozzám.

- Miért?

Tétovázva nézek rá. Rosszul teszem, mert elkapja, és fogva tartja tekintetemet a gyönyörű szempár. Bárcsak tudnám a választ…

- Nem tudom. Talán kíváncsiság.

A szívem már a fülemben dübörög. Mintha közelebb hajolt volna. Még felgyulladni készülő arcomon érzem testem melegét. Megbabonázva engedem egy különös érzésnek, hogy irányítsa testemet, egy leheletnyit én is közelebb hajolok hozzá. A számat égeti a lehelete. Meg fog csókolni. Nem tudom letagadni, hogy minden porcikám várja a pillanatot. Ujjaim a combomba markolnak az izgatottságtól, testem megfeszül.

Megáll. Tekintetünk még mindig egybe forr, az enyémben zavarodottság, az övében valami más tükröződik.

- Későre jár. – Feláll. Azt látom erőteljes mozdulatain, mintha ösztönszerűen nyúlnának felém, hogy felsegítsen, de szinte azonnal megállítja magát, és távolabb lép. Ha lehetséges lenne, most még kisebbre húznám össze magamat. – Jó éjszakát Avalan.

Meredten nézem a hátára hulló hajzuhatagot, ami az éjszakai fényekben csalóka vörös színben játszik.

Távozó lépteinek egyre halkuló hangja a nászéjszakánk utolsó pillanatait idézik fel bennem. Az a sorsom, hogy mindig elsétáljon tőlem ez a férfi?

Észre sem vettem, mikor kezdtek el folyni a könnyeim.

Felállok, lassan indulok el, majd lépteim felgyorsulnak. Futok. A szobámig meg sem állok. A mögöttem csapódó ajtó hangjának dörrenésével azonos pillanatban fagy jéggé az egész szoba. Csitíthatatlan hóviharban sétálok az ágyamig.

Azt hittem, meg fog csókolni. Akartam. De nem képes rá. Azok után, ami köztünk történt, talán sose lesz. Gyűlölné minden pillanatát.

A tanácstalanság és a tehetetlenség észveszejtő dühe tombol bennem.

***

Nyugtalan, feldúlt álomból ránt ki a reggeli nap fénye.

Kipattannak a szemeim a jég keserű illatától, ami töményen tölti meg a szobát. Zihálva nézek végig a szobát megtöltő jégcsapok óriási, halott alakján. Az egyik fenyegetően, tompán szúrja mellkasom bőrét, mintha a szívemet akarná átdöfni. Talán jobb lett volna, ha megteszi. Évek óta nem tettem ezt magammal. Lehunyom a szemeimet, megadón tüntetem el rémálmom bizonyítékait.

A tükörhöz sétálok, és elakad lassú gondolataim folyama. A homlokomon rettenetesen haloványan, de ott díszeleg a jellegzetes minta, szemeimből két vékony, halovány fehér csík indul végig az arcomon. Szívet tépő rémület járja át a testemet.

Nem. Ez még nem jelent semmit, hiszen alig látszanak, és a tudatom még az enyém.

Eddig tartott volna a tűz mágikus ereje, amivel Ykessi megajándékozott? Néhány nap?

Nem csatlakozom férjemhez reggelizni. Nincs étvágyam, és odázni akarom a beszélgetést, ami ránk vár. Döntöttem. Nem fogok az erején élősködni, és arra sem fogom kényszeríteni, hogy velem kelljen kiélnie a testi szükségleteit. Az én hibám, hogy gyűlöl hozzámérni, nincs jogom erre kényszeríteni őt.

A kastély erkélyének korlátján ülve figyelem az alattam elterülő várost sütkérezni a délelőtti nap fényében. Szabadjára engedem a túlcsorduló erőm egy részét, ezzel csodálatos, megnyugvást hozó hóesést varázsolva néma világomba.

Egyből megérzem a jelenlétét. Ő is tudja, hogy meg kell beszélnünk dolgokat. Csak azt nem tudja még, hogy van megoldásom a problémáinkra.

Megáll mellettem, belép a hóesés mágikus bűvkörébe. Mosolygok. Nem hagyom sokáig nyúlni a csendet, halkan suttogom nevét. Rám néz, összefonódik tekintetünk.

- Ha meghalnék, az feloldozna a kötelék alól, igaz? Akkor tudnál büntetlenül másokhoz érni? - Hangom tárgyilagos, nincs benne szomorúság. Már akkor elfogadtam a sorsomat, mikor megtudtam, hogy mi vagyok.

- Elhiszem. – Nem tudom visszafogni a jókedvem, mégis, szánalmas belegondolni, hogy két hét házasság után most először tudunk rendesen beszélgetni. Nyilván ez okozza a vidámságomat is, így gondolkodás nélkül fogadom el az asztal felett nyújtott kezét. Az érintése hűvös, de nem az a kellemetlen, fagyos hűvös, ami eddig volt. Szinte jól is esik a bőrömnek, a testembe zárt mágiája is reagál finoman a közelségére.

A békekötés után a nyugodt kis vacsora folytatódik.
- Nagyon finom a hús, köszönöm. Köszönöm azt is, hogy megmentettél. Még nem volt alkalmam megköszönni. Nélküled most nem lennék itt. – Felpillantok rá. Érzem, hogy kényelmetlen a téma, épp ezért nem kérdezek rá arra, hogy egyáltalán mi volt az az erő… Előbb talán megpróbálok utánaolvasni a dolognak.
- Nincs mit.

A vacsora hátralevő része csendben zajlik. Lopva rápillantok néha, és nem tudom megállni, hogy ne körülötte forgolódjanak a gondolataim. Az első benyomásom róla az volt, hogy egy elkényeztetett kis köcsög, egy úri ficsúr, aki minden frusztrációját rajtam akarja levezetni. Sértett volt és gyűlölte a helyzetet. De ettől… ettől barátok még lehetnénk, nem? Ha szeretők nem is, bár a külseje alapján az sem lenne ellenemre. Kár, hogy a nászéjszaka hajnalán megfogadtam, hogy soha többé nem fogok hozzáérni úgy, ahogy akkor. Mert ő nyilván nem akarná még mindig, és az csak erőszak lenne megint. Így… marad a béke és az épülő barátság.
- Az mondtad sok partnered volt – vonja magára a figyelmem. – Férfi partnerek? – Először azt gondolom, hogy rosszból kérdezi, de ez az érzés azonnal elillan, ahogy ránézek. Érdeklődést látok a szemeiben. Ez most akkor egyszerű társalgás, így elmosolyodom.
- Nem gondoltam, hogy egyszer tőled kapok ilyen személyes kérdést. – Ez így igaz, annak meg pláne örülök, hogy számot nem akar hallani. Nem is tudnék mondjuk, de ha tudnék, akkor sem akarnék. De a nemük soha nem volt titok. – Igen, férfi partnerek. – Egy ideig azt hiszem, válaszol vagy kommentálja, de nem, így én kérdezek. - Te nem a férfiakhoz vonzódsz? – Pirulása egyértelművé teszi azt, amit eddig sejtettem: én vettem el a szüzességét.
- Nem…tudom. Te honnan tudtad? – kérdezi.
- Hát, ez elég nehéz kérdés – hümmögöm, és elveszek egy szem szőlőt, azon rágódok, miközben gondolkodom. – Az első jel az volt, hogy Yllóhoz akartam feleségül menni gyerekkoromban. Aztán csak kialakult. Nekem ez a természetes, soha nem voltam és soha nem is leszek nővel. Elismerem és csodálom a szépségüket, de sokkal jobban szeretek elmerülni egy férfi szépségének tanulmányozásában, mint egy nőében. Mire aztán az első szerelmemmel túlestem mindenen, anyuék már biztosan tudták, hogy az öröklésből nem tudom kivenni a szerepemet – mesélem.
- Mennyi idősen voltál először szerelmes? – kérdezi, és tényleg rettenetesen tetszik, hogy érdeklődik, épp ezért nem kérdezek vissza. Nem merek, nem akarom elijeszteni.
- 13 vagy 14 lehettem, egy szolgálófiúba szerettem bele. Csodálatos srác volt, de már Földországban él a feleségével – rántom meg picit a vállam. – De ne hidd, hogy minden este mással bújok ágyba – jegyzem még meg vigyorogva. – Viszont én is szeretnék kérdezni tőled. Ez alatt a két hét alatt olvastam Jégbirodalomról és ott azt írják, hogy ti mindig megőrzitek a szüzességeteket a házasságotokra. Ez nem lep meg, rájöttem már, hogy szűz voltál, de inkább az érdekelne, hogy nincs… szükségetek a szexre? Mondjuk neked? Megengedted nekem, hogy félrelépjek, de neked nem lenne szükséged rá?
- Nem igazán érzem egyelőre szükségét. Nekünk nincs szükségünk annyira az érintésre, mint nektek – feleli.
- De ha lenne, kérlek, szólj, nem szeretném, hogy rosszul érezd magad – mosolygok rá, hiszen már tényleg így gondolom. – És ha kérdésed van, szívesen válaszolok.
- Köszönöm, és igen, lenne – bólintja. Az arcát nézem. Annyira különlegesen szépek a vonásai. Férfias, mégis tökéletes, akár egy szobor, amit művészek faragtak tökéletessé… - Mi történne, ha úgy lépnél félre, hogy nem engedem meg?
- Hát, erről csak legendák vannak, soha nem próbálta ki senki. Tudom, hogy nálatok divat az érdekházasság, de itt nem igazán, általában szerelmi házasságok köttetnek, ott meg ez fel sem merül. De a könyvek szerint, aki a párja engedélye nélkül akar félrelépni, az eleven tűben ég el, amint a bőre a másikéhoz ér. Talán csak buta babona, de tudod, nem merek kockáztatni – nevetem. Szerencsére ő is elmosolyodik.
- Csókot váltottál már nővel?
- Soha – rázom meg a fejem. – Tulajdonképpen veled sem váltottam, és azóta nem is voltam senkivel, hogy megjött a levél és Yllo beleegyezett a frigyünkbe – vallom be. – Nem akartalak még látatlanban sem megcsalni semmiféle formában. Én…
- Ykessi, mit szöszmötölsz még mindig? Ez az hegynyi papír nem fogja aláírni magát, ha te lusta dög vagy! – robog be Ydassir, de csak a mondandója végén néz fel, akkor látja meg, hogy Avalan is itt van még. Hamar leszűri viszont, hogy baj most nincs. – Oh, bocsánat, hogy megzavartam Avalan herceg, de a bátyámnak alá kellene írnia azokat a papírokat, amik a távollétében keletkeztek. Szóval elrabolnám, ha nincs ellenére – mosolyog rá. Ydassir mindig átveszi az én hozzáállásomat másokhoz, szinte ösztönösen érez rá erre.
- Máris megyek – intek öcsémnek, aki erre bólint és kisiet, én pedig hitvesemre nézek. – Remek beszélgetés volt, köszönöm. Nem szeretnélek majd a részletekkel traktálni, de ma megejtem azt, amire engedélyt adtál. Bosszant ez az ismeretlen méreg, nem akarom, hogy még emiatt is aggódnotok kelljen – mosolygok rá kedvesen.

* * *

Ydassir persze faggatózott volna, de nem mondtam neki semmit. Nem éreztem egyelőre helyesnek, hiszen Avalant nem kérdeztem meg, hogy mit mondhatok el és mit nem. A papírtorony aláírása után viszont elindulok vadászni. Koránt sem lelem benne akkora örömömet, mint eddig, inkább csak a kényszer vezet, semmi más. Hamar találok is egy kedvemre való szolgálót, de meg kell állapítsam, negyedannyira nem vonzó, mint az én szépséges jégkirályom. Ám a szükség nagy úr, így a fiatal fiút egy kihaltnak gondolt folyosóra húzom be, hogy megcsókoljam. A falhoz tolom, megtámaszkodom két karommal a feje mellett, de még semmimmel nem értem hozzá, ám alig érzem meg az ajkait az enyémeken, a szívem összeszorul, szinte fizikai fájdalmat okozva ezzel, a karomon levő jégföldi mágia olyan érzést kelt, mintha le akarna szakadni a karom.
- Ykessi herceg! – lép mellém a fiú, hiszen meg is tántorodtam. – Ez a kötelékük, a házasság miatt, a mamuskám mesélt erről! Kérem, uram, hercegem… szóljon a hitvesének erről!
- Köszönöm – szuszogom, de hirtelen eszembe jut, hogy ha tényleg a kötelék volt, talán Avalant is bántotta. Szinte pánikba esve indulok, hogy megkeressem őt. Nem értem magam sem az ijedtségem okát, de csak arra tudok gondolni, hogy látnom kell őt.

- Már nincs bennem undor és gyűlölet. Sajnálom, hogy ezt érezted. – A mosolyára furcsa bukfencet vet a szívem, hiszen ez egy gesztus, amit először látok tőle, mióta itt van. És nem is értem, miért spórol vele ennyire, hiszen eszméletlenül jól áll neki! – Viszont megértelek, hogy nem kívánod megismételni az éjszakát. Én is elkerülném, ha van rá mód. Természetesen engedélyt adok, hogy mással tedd meg, amire vágysz. Nem célom a boldogtalanságod, remélem, ezt elhiszed nekem. – Megnyugszom, hogy sem hiszti, sem jégcsap nem volt.
- Elhiszem. – Nem tudom visszafogni a jókedvem, mégis, szánalmas belegondolni, hogy két hét házasság után most először tudunk rendesen beszélgetni. Nyilván ez okozza a vidámságomat is, így gondolkodás nélkül fogadom el az asztal felett nyújtott kezét. Az érintése hűvös, de nem az a kellemetlen, fagyos hűvös, ami eddig volt. Szinte jól is esik a bőrömnek, a testembe zárt mágiája is reagál finoman a közelségére.

A békekötés után a nyugodt kis vacsora folytatódik.
- Nagyon finom a hús, köszönöm. Köszönöm azt is, hogy megmentettél. Még nem volt alkalmam megköszönni. Nélküled most nem lennék itt. – Felpillantok rá. Érzem, hogy kényelmetlen a téma, épp ezért nem kérdezek rá arra, hogy egyáltalán mi volt az az erő… Előbb talán megpróbálok utánaolvasni a dolognak.
- Nincs mit.

A vacsora hátralevő része csendben zajlik. Lopva rápillantok néha, és nem tudom megállni, hogy ne körülötte forgolódjanak a gondolataim. Az első benyomásom róla az volt, hogy egy elkényeztetett kis köcsög, egy úri ficsúr, aki minden frusztrációját rajtam akarja levezetni. Sértett volt és gyűlölte a helyzetet. De ettől… ettől barátok még lehetnénk, nem? Ha szeretők nem is, bár a külseje alapján az sem lenne ellenemre. Kár, hogy a nászéjszaka hajnalán megfogadtam, hogy soha többé nem fogok hozzáérni úgy, ahogy akkor. Mert ő nyilván nem akarná még mindig, és az csak erőszak lenne megint. Így… marad a béke és az épülő barátság.
- Az mondtad sok partnered volt – vonja magára a figyelmem. – Férfi partnerek? – Először azt gondolom, hogy rosszból kérdezi, de ez az érzés azonnal elillan, ahogy ránézek. Érdeklődést látok a szemeiben. Ez most akkor egyszerű társalgás, így elmosolyodom.
- Nem gondoltam, hogy egyszer tőled kapok ilyen személyes kérdést. – Ez így igaz, annak meg pláne örülök, hogy számot nem akar hallani. Nem is tudnék mondjuk, de ha tudnék, akkor sem akarnék. De a nemük soha nem volt titok. – Igen, férfi partnerek. – Egy ideig azt hiszem, válaszol vagy kommentálja, de nem, így én kérdezek. - Te nem a férfiakhoz vonzódsz? – Pirulása egyértelművé teszi azt, amit eddig sejtettem: én vettem el a szüzességét.
- Nem…tudom. Te honnan tudtad? – kérdezi.
- Hát, ez elég nehéz kérdés – hümmögöm, és elveszek egy szem szőlőt, azon rágódok, miközben gondolkodom. – Az első jel az volt, hogy Yllóhoz akartam feleségül menni gyerekkoromban. Aztán csak kialakult. Nekem ez a természetes, soha nem voltam és soha nem is leszek nővel. Elismerem és csodálom a szépségüket, de sokkal jobban szeretek elmerülni egy férfi szépségének tanulmányozásában, mint egy nőében. Mire aztán az első szerelmemmel túlestem mindenen, anyuék már biztosan tudták, hogy az öröklésből nem tudom kivenni a szerepemet – mesélem.
- Mennyi idősen voltál először szerelmes? – kérdezi, és tényleg rettenetesen tetszik, hogy érdeklődik, épp ezért nem kérdezek vissza. Nem merek, nem akarom elijeszteni.
- 13 vagy 14 lehettem, egy szolgálófiúba szerettem bele. Csodálatos srác volt, de már Földországban él a feleségével – rántom meg picit a vállam. – De ne hidd, hogy minden este mással bújok ágyba – jegyzem még meg vigyorogva. – Viszont én is szeretnék kérdezni tőled. Ez alatt a két hét alatt olvastam Jégbirodalomról és ott azt írják, hogy ti mindig megőrzitek a szüzességeteket a házasságotokra. Ez nem lep meg, rájöttem már, hogy szűz voltál, de inkább az érdekelne, hogy nincs… szükségetek a szexre? Mondjuk neked? Megengedted nekem, hogy félrelépjek, de neked nem lenne szükséged rá?
- Nem igazán érzem egyelőre szükségét. Nekünk nincs szükségünk annyira az érintésre, mint nektek – feleli.
- De ha lenne, kérlek, szólj, nem szeretném, hogy rosszul érezd magad – mosolygok rá, hiszen már tényleg így gondolom. – És ha kérdésed van, szívesen válaszolok.
- Köszönöm, és igen, lenne – bólintja. Az arcát nézem. Annyira különlegesen szépek a vonásai. Férfias, mégis tökéletes, akár egy szobor, amit művészek faragtak tökéletessé… - Mi történne, ha úgy lépnél félre, hogy nem engedem meg?
- Hát, erről csak legendák vannak, soha nem próbálta ki senki. Tudom, hogy nálatok divat az érdekházasság, de itt nem igazán, általában szerelmi házasságok köttetnek, ott meg ez fel sem merül. De a könyvek szerint, aki a párja engedélye nélkül akar félrelépni, az eleven tűben ég el, amint a bőre a másikéhoz ér. Talán csak buta babona, de tudod, nem merek kockáztatni – nevetem. Szerencsére ő is elmosolyodik.
- Csókot váltottál már nővel?
- Soha – rázom meg a fejem. – Tulajdonképpen veled sem váltottam, és azóta nem is voltam senkivel, hogy megjött a levél és Yllo beleegyezett a frigyünkbe – vallom be. – Nem akartalak még látatlanban sem megcsalni semmiféle formában. Én…
- Ykessi, mit szöszmötölsz még mindig? Ez az hegynyi papír nem fogja aláírni magát, ha te lusta dög vagy! – robog be Ydassir, de csak a mondandója végén néz fel, akkor látja meg, hogy Avalan is itt van még. Hamar leszűri viszont, hogy baj most nincs. – Oh, bocsánat, hogy megzavartam Avalan herceg, de a bátyámnak alá kellene írnia azokat a papírokat, amik a távollétében keletkeztek. Szóval elrabolnám, ha nincs ellenére – mosolyog rá. Ydassir mindig átveszi az én hozzáállásomat másokhoz, szinte ösztönösen érez rá erre.
- Máris megyek – intek öcsémnek, aki erre bólint és kisiet, én pedig hitvesemre nézek. – Remek beszélgetés volt, köszönöm. Nem szeretnélek majd a részletekkel traktálni, de ma megejtem azt, amire engedélyt adtál. Bosszant ez az ismeretlen méreg, nem akarom, hogy még emiatt is aggódnotok kelljen – mosolygok rá kedvesen.

* * *

Ydassir persze faggatózott volna, de nem mondtam neki semmit. Nem éreztem egyelőre helyesnek, hiszen Avalant nem kérdeztem meg, hogy mit mondhatok el és mit nem. A papírtorony aláírása után viszont elindulok vadászni. Koránt sem lelem benne akkora örömömet, mint eddig, inkább csak a kényszer vezet, semmi más. Hamar találok is egy kedvemre való szolgálót, de meg kell állapítsam, negyedannyira nem vonzó, mint az én szépséges jégkirályom. Ám a szükség nagy úr, így a fiatal fiút egy kihaltnak gondolt folyosóra húzom be, hogy megcsókoljam. A falhoz tolom, megtámaszkodom két karommal a feje mellett, de még semmimmel nem értem hozzá, ám alig érzem meg az ajkait az enyémeken, a szívem összeszorul, szinte fizikai fájdalmat okozva ezzel, a karomon levő jégföldi mágia olyan érzést kelt, mintha le akarna szakadni a karom.
- Ykessi herceg! – lép mellém a fiú, hiszen meg is tántorodtam. – Ez a kötelékük, a házasság miatt, a mamuskám mesélt erről! Kérem, uram, hercegem… szóljon a hitvesének erről!
- Köszönöm – szuszogom, de hirtelen eszembe jut, hogy ha tényleg a kötelék volt, talán Avalant is bántotta. Szinte pánikba esve indulok, hogy megkeressem őt. Nem értem magam sem az ijedtségem okát, de csak arra tudok gondolni, hogy látnom kell őt.

Az ágyamon ülök.

Eljött a pillanat, amitől az elmúlt két hétben tartottam. Ykessi visszaérkezett, és nekem fogalmam sincs róla, hogy hányadán áll a kapcsolatunk, hiszen megfutamodtam a válaszától a csatamezőn.

A testemben zavartan kavarog a mágiám, tükrözi a bennem lévő idegességet. A mai nap a faluban ugyan használtam, de mióta szabadjára törve megtalálta igazi erejét, egyre nehezebb uralnom.

A szobában lévő hóesés már nem a kedvemet tükrözi, mindennapossá vált. Megnyugtat, tetszik, és segít megszabadulni a felesleges erőktől.

Hátradőlök az ágyon. Nem tudom, mit várjak a mai vacsorától, de úgy érzem, ha még mindig olyan erős harag égne benne, mint két hete, akkor hamarabb felkeresett volna. Abban az állapotában a faluból is hazaráncigált volna délután.

Talán megenyhült. Talán rájött, hogy túlzott, és elfogadta a bocsánatkérésemet.

Már nem merek abban reménykedni, hogy még barátok lehetünk, de hátha le tudjuk élni az életünket egymás mellett harag nélkül. Nem bírok tovább várni, felöltöm a szokásos, díszes, fehér zekémet, és elindulok az étkező felé.

Pár perc múlva belép ő is. A belőle áradó természetes erő megtölti a teret. Az itt töltött hetek alatt megszoktam népük szokásos lenge, keveset fedő öltözékeit, de most, hogy rajta látom, mégis teljesen más érzések kavarognak bennem.

Nem engedem, hogy a kreol bőr fogságba ejtse tekintetemet. Milyen idegennek tűnik kezén a mágiám színe. Elcsúfítja a meleg összképet.

- Remélem, nem zavartalak meg a faluban – Rám mosolyog. Kedves.

Most válaszolni kéne, igaz?

- Nem, és köszönöm. – Halkan sóhajomat csoda, hogy meghallja.

- Sajnálom, amiket a csatatéren mondtam neked, nem mindent érdemeltél meg belőle. De tudnod kell, azért is voltam eddig távol, mert a nyíl, amellyel meglőttek, mérgezett volt. Apám folyamatosan egyeztet a tiéddel ezügyben, hiszen a nyílvesszőn levő anyag megzavarta az elmém, a mágiámat teljesen felborította és majdnem leállt miatt a szívem is. Ezért voltam eddig távol.

Lassan fogom fel szavait.

Micsoda? Méreg? Megzavarta az elméjét? Tehát… nem gondolta komolyan a dolgokat, amiket mondott? Hihetem, hogy mégsem gyűlöl annyira?

Ha gyűlölne, nem beszélgetne velem ilyen jó kedéllyel, igaz?

Mielőtt még tovább rágódhatnék, folytatja. Szavai megállíthatatlan özönként zúdítják rám az újabb és újabb információkat. Esélyem sincs, hogy bármit reagáljak az egyes foszlányokra.

- Egyrészt… - Közelebb lép hozzám, egy levelet csúsztat elém, majd visszaül. – Édesapád legutóbbi levelében volt, ez csak neked szól. Nem tudom, hogy mi van benne, nem bontottam fel. – Bólintok. Nem túlságosan érdekel apám levele.

- Másrészt lassan beszélnünk kell arról, hogy testiségre lesz szükségem. Az undorod és a gyűlöleted miatt nem várom el, hogy te tedd meg, és a nászéjszaka után én magam sem akarok soha többé ilyet tenni veled, de egy könyv szerint, ha adsz engedélyt, képes lehetek mással megtenni, amit veled nem tudok. Tudom, neked nem lételemed a testiség, de nekem igen, és az erőm miatt nem halaszthatom már sokáig a dolgot. Egy vagy két hetem lehet, kérlek, gondolkodj.

Az izmaim megfeszülnek szavai hallatán. Már önmagában a téma és a nászéjszaka említése elegendő, hogy az egekbe szökjön a pulzusom. Tudom, hogy látszik rajtam.

Sejtettem, hogy eljön ez a beszélgetés. Ahogy az elmúlt hetekben jobban megismertem népüket és hagyományaikat, kibontakozott előttem, hogy az ábrándkép, miszerint nem kell megismételnünk azt az éjszakát, nem létezik.

Most azt mondja, hogy mégis lehetséges?

Más partnerrel? Megmagyarázhatatlan féltékenység lobban bennem, de rögtön tova is száll. Mindent megtennék, hogy ne kelljen újra átélnem azt a fájdalmat és megaláztatást.

„Tudod, hány partnerem volt már?!”

Szavai emléke mélyről, a tudatom alól tör elő. Az arcomat mintha lángnyelvek nyalogatnák, nehezebbé válik a légzés. Szemeim a vállaira omló vörösesbarna tincsekre siklanak. A mellénye szétnyílik, ahogy lustán előrébb dől a székben. Az ujjai hosszúak, erősek, ápolt, tiszta körmökben végződnek.

Azokkal az ujjakkal érintett.

Nyelek egyet, elvágom a gondolataim fonalát. A nászéjszakánk durva pillanatai összefolynak, agyam kellemetlen emlékként feledésre ítélte őket. Eddig. El tudom képzelni, hány partnere lehetett, hiszen lélegzetelállító jelenség.

Természetesen tudom, hogy nincs jogom magamhoz kötni őt, hiszem semmit nem érzünk egymás iránt, ráadásul mint ahogy neki, nekem sincs kedvem megismételni a történteket. Azóta jobban tisztelem és ismerem őt, így valószínűleg kevésbé lenne tragikus az este lefolyása, de így is inkább elkerülném.

Hosszúra nyúlik a csend, így ő folytatja ismét.

- Nem sértegetni akarlak, ezen okból: a legfinomabb hús, amit Tűzbirodalomban enni lehet, édesanyám neked küldte, hátha ez kedvedre valóbb, mint a süteménye. És ha van kedved, szeretném, ha beszélgetnél velem.

Hanglejtéséből tudom, hogy elmondott mindent, amit akart. Most én tartozom neki válaszokkal. Nem akarom megtörni ezt az instabil békét kettőnk között, így nagyon figyelek a szavaimra.

- Már nincs bennem undor és gyűlölet. Sajnálom, hogy ezt érezted. – Halovány mosollyal nézek rá, megvárom, míg találkozik a tekintetünk. Megpróbálom szívem minden kedvességét beletenni hangomba. Akkor is, ha ebből nincs sok – Viszont megértelek, hogy nem kívánod megismételni az éjszakát. Én is elkerülném, ha van rá mód. Természetesen engedélyt adok, hogy mással tedd meg, amire vágysz. Nem célom a boldogtalanságod, remélem, ezt elhiszed nekem.

A tekintetében elégedettséget látok csillanni.

- Elhiszem. – Még a hangja is mosolyog. Melegség járja át a testemet. Érzem, ahogy rám ragad a mosolya.

Az asztal fölött felé nyújtom a kezemet.

- Béke?

Az érintése forró, határozott.

Azt hittem, utálom a meleget.

- Béke.

Folytatjuk a vacsorát. Nem hagyom sokáig mélyülni a nyugalmas csendet. Túl intim.

- Nagyon finom a hús, köszönöm. – Bólint. Halkabban folytatom, lerakom az evőeszközöket, és zavarodottan húzom fel a lábaimat a székre. Átkarolom őket, mintha ezzel egy védőfalat emelnék magam elé. - Köszönöm azt is, hogy megmentettél. Még nem volt alkalmam megköszönni. Nélküled most nem lennék itt.

A könnyed hangulat nehezebbé, érzelmesebbé válik.

- Nincs mit.

Némán fejezzük be a vacsorát. Még nem akarom, hogy vége legyen. Egyikünk sem áll fel, mintha nem akarnánk megtörni a varázst. Vissza akarom hozni az oldott beszélgetés fonalát, talán túlzott, erőltetett könnyedséggel szólalok meg.

El akarom rejteni, hogy mennyire érdekel a válasza.

- Az mondtad sok partnered volt. – A csend nyugtázza szavaimat, így folytatom a gondolatmenetet. – Férfi partnerek?

Az egyik szemöldöke egy játékos mosoly mellett szalad fel a homlokán. Egy pillanatra eláll a lélegzetem a tekintete súlyától. Mintha a lelkemig látna. A szemei még sosem tükrözték ennyire a nap fényét.

- Nem gondoltam, hogy egyszer tőled kapok ilyen személyes kérdést. – A szavai alapján azt hinném, hogy kérdésem túlságosan illetlen volt, de a hanglejtéséből tudom, hogy csak játszik velem. Egy pillanat múlva jön is a folytatás. – Igen, férfi partnerek.

Összefonja az ujjait, megtámasztja rajta állát. Válaszom hiányában a tekintetemet kutatja, de abban sem talál érdemi reakciót.

Ő töri meg a csendet.

- Te nem a férfiakhoz vonzódsz? – Az arcom szinte felgyullad. Nem tudom, hogy a zavart meleg belőlem jön vagy belőle. Legszívesebben mágiámmal hűteném le magamat, de nem akarom elrontani a pillanatot.

- Nem… - Elakad a hangom -  …tudom. Te honnan tudtad?

- Meg akar támadni minket – nézek fagyos rémülettel Ydassir szemébe, ahogy meghallom a bocsánatkérést. Ez is csak álca, ez is csak játék, ez is csak…
- Azonnal elmegyünk anyákhoz, valami nincs rendben veled – mondja határozottan kicsi öcsikém. Jogos, igaza van, apa segíthet, de ezt kimondani már nem tudom, ismét magával ragad a fekete végtelen.

***

Amikor magamhoz térek lágy, ismerős mágia keretez, a család gyógyítója.
- Hogy érzi magát, hercegem? – Idős nő, de nagyon jó gyógyító. Babakorom óta ő gondoz, ahogy a testvéreimet is és apámat is ő gondozta gyerekként.
- Furcsán. Én… mintha fájna a mellkasom és a mágiám is elég zavaros.
- Megvizsgáltam, és találtam egy sebet a vállán. Jól sejtem, hogy nyílvessző ejtette?
- Igen, a csata közben lőttek meg vele – bólintom, de meg is szédülök kicsit, így inkább visszafekszem.
- Mérgezett volt.
- Igen, azt éreztem én magam is. Az lehetett, amit mi is használunk, de…
- De nem az a méreg, amelyre gondolt, hercegem! – mondja határozott hangon. – A vérében még megtaláltam és mágiával el is tudtam különíteni az anyagot. Teljesen új, soha nem láttam ilyet. Az öccse elmesélte, hogy nagyon zavart volt a harcmezőn, mielőtt elájult.
- Megsértettem a hitvesem. Élénken hittem, hogy kém, és logikusnak is tűnt a feltételezés – nyögöm ki. A felismerés fejbe kólint. Így utólag visszagondolva nagy baromságnak hatnak a szavaim…
- És el is ájult. Mire elértek hercegemmel hozzám, már alig lélegzett. A méreg tönkretette a mágiaközpontját, teljesen összezavarta az elméjét és majdnem leállt a szíve is.
- Mennyi idő telt el? – kérdezem. – Mióta vagyok öntudatlan?
- Egy hete, hercegem – hajtja le a fejét. Ekkor hallom meg az ajtó felöl öcsém hangját. Ahogy oda pillantok, közben azt is realizálom, hogy ez a központi kastélyban levő szobám.
- Lael vigyáz Avalanra. Nap-hegyet a parancsnokod irányítja, Araus. A támadások megszűntek, hadüzenetet sem jött, vihar előtti csend lehet. – A gyógyítónk feláll és kisétál.
- Várjon! Akkor már rendben leszek?
- Igen. A mágiájának szüksége lesz még egy kis időre, de már minden rendben van – mosolyogja. Ahogy kettesben maradunk, először felébred az inger, hogy Avalanról kérdezzek, de a saját szavaim még mindig bent fertőzik az elmémet. Viszont a tekintetét, amit ott fel sem fogtam, nem tudom elfelejteni. Nem lehetek vele olyan, mint amilyen ő velem. Nem akarok rideg lenni! Én nem vagyok ilyen!
- Hogy van Avalan? – kérdezem, és felülök az ágyamban.
- Látszólag nem változott semmi. A barátjával beszélget, Laellel a faluban csavarog.
- Az emberek szeretik? A napfalviak elég válogatósak – mosolyodom el, ahogy eszembe jutnak a falusiak. Yllót és apát például nem kedvelik. Ydassirt és engem igen, anyámat egyenesen gyűlölik, nem is jár oda. Egyikünk sem adott okot sem ilyen, sem olyan érzelmekre, egyszerűen ők ilyenek. Egy belsőséges, családias kis közösség, akik nehezen fogadnak be idegent.
- A te férjed, téged meg imádnak. Minden rendben van vele, de már nagyon akarnak látni téged is. Én azt hi…
- Mindent elrontottam? – kérdezem halkabban. – Kegyetlen dolgokat mondtam neki.
- A méreg hatása volt. Bár talán neki nem is mondta el senki azóta sem. Hazalovagolt a csatamezőről, azóta én magam sem láttam, hiszen itt voltam veled – meséli.
- És… mikor mehetek vissza?
- Ykessi, a szemeid vörösek és a napod sem látszik egyáltalán. Amíg ez nem változik, nem hagyhatod el a palotát, ez apánk döntése.

* * *

Még további egy hét kell, mire helyreáll a mágiám is. Apám a véremből kinyert anyagot mágusokkal vizsgáltatja és az eredményekről folyamatosan konzultál a jégföldiekkel. Nekik is tudniuk kell erről, és hálásak is. A király levelében a fiáról kérdez, és amikor válaszol rá atyám, a visszaválaszban egy külön levél szerepel, csak Avalonnak, így ezt magammal viszem, amikor elindulok vissza. A kíséretem és az öcsém is profi lovas, így pár óra alatt vissza is érünk Nap-hegyre. A hely csodálatos. Ám ahogy áthaladunk a falun, meglátok egy kisebb tömörülést. A kipirult arcokból ítélve órák óta játszhatnak már, de nem szólalok meg. Pláne, mikor észreveszem, hogy Avalant ünneplik. Inkább meghajtom a lovat, hogy ne szakítsak meg semmit.

Már a kastélyban vagyok, amikor egy szolgáló jelzi, hogy kész a vacsora és a hitvesem is visszatért. Így hát felveszek egy fehér, kigombolt mellényt, egy lengébb, fekete nadrágot és elindulok a vacsoraterem felé, ahol már tálaltak. Őt már ott találom.
- Remélem, nem zavartalak meg a faluban – mondom komoly hangon, de egy mosolyt elengedek felé, hogy tudja, nincs baj.
- Nem, és köszönöm. – Nem tudom, hogy mondana-e valamit, én viszont még szeretnék, így hát folytatom.
- Sajnálom, amiket a csatatéren mondtam neked, nem mindent érdemeltél meg belőle. De tudnod kell, azért is voltam eddig távol, mert a nyíl, amellyel meglőttek, mérgezett volt. Apám folyamatosan egyeztet a tiéddel ezügyben, hiszen a nyílvesszőn levő anyag megzavarta az elmém, a mágiámat teljesen felborította és majdnem leállt miatt a szívem is. Ezért voltam eddig távol. Egyrészt… - Felállok és mellé sétálva elé teszem a levelet. – Édesapád legutóbbi levelében volt, ez csak neked szól. Nem tudom, hogy mi van benne, nem bontottam fel – rántom meg a vállam és mosolygok. – Másrészt lassan beszélnünk kell arról, hogy testiségre lesz szükségem. Az undorod és a gyűlöleted miatt nem várom el, hogy te tedd meg, és a nászéjszaka után én magam sem akarok soha többé ilyet tenni veled, de egy könyv szerint, ha adsz engedélyt, képes lehetek mással megtenni, amit veled nem tudok. Tudom, neked nem lételemed a testiség, de nekem igen, és az erőm miatt nem halaszthatom már sokáig a dolgot. Egy vagy két hetem lehet, kérlek, gondolkodj. Nem sértegetni akarlak, ezen okból… - Intek, mire egy szolga egy tányért hoz és elé teszi, én pedig visszasétálok. – A legfinomabb hús, amit Tűzbirodalomban enni lehet, édesanyám neked küldte, hátha ez kedvedre valóbb, mint a süteménye. És ha van kedved, szeretném, ha beszélgetnél velem – nézek rá és az elém érkező húst kezdem szeletelni. Azt hiszem, összesen nem beszéltem vele ennyit házasságuk kicsit több, mint két hete alatt… és végre egy szeletet kaphatott az igazi énemből, aki csacsog, mesél és mosolyog. Azt akarom, hogy azt is megismerje.

Olyan gyűlöletet látok megcsillanni az élénk szemekben, mintha meghallotta volna előző fagyos gondolataimat. Elém lép, de egy ujjal sem ér hozzám.

A lelkem fagyossága a csontjaimba mar. Még soha életemben nem fáztam.

Nem tudtam, milyen érzés.

Most már értem, miért gyűlölik ennyien a hazámat.

- Nem tudom, mi volt ezzel a célod, és most milyen módszerrel akarsz tovább kínozni. De soha nem hagytam meghalni senkit, aki nem volt az ellenségem, és amíg nincs semmi bizonyíték a kezemben, téged sem tekinthetlek annak. De az idő nem neked dolgozik, kedvesem. – Lehunyom a szemeimet, hogy ne lássam az arcát.

Tovább kínozni? Miről beszél? Nem érti, hogy meg akartam védeni? Bocsánatot akartam kérni tőle. El akartam neki mondani, hogy mennyire sajnálom, ahogy viselkedtem. Hogy most már más szemmel nézek a népére.

Féltem, és ostoba voltam. De nem akartam örök háborúvá tenni a nászunkat.

- Rá fogok jönni, hogy ki küldött téged és ki felelős azért, ami velem történik! Akkor majd a halálodért fogsz könyörögni nekem, Avalan! Fogalmam sem volt, hogy miért gyűlölsz engem ennyire. Mikor nem is ismersz. – A testemet átjárja a belém áramló erő melegsége, érzem összeforrni szétszakadt lelkemet. Az érzések visszaáramlanak a mellkasomba. Legszívesebben újra kitépném őket. – A lószarhoz szívesebben mentél volna hozzá, pedig semmit nem tettem ellened, te mégis minden eszközzel meg akartál sérteni. Meg akartál alázni. Elérted, hogy megerőszakoljalak! Tudod, hány partnerem volt már?! Soha nem folyamodtam ilyesmihez, és te azt is elérted, hogy az esküvőm. A nászéjszakám olyan legyen, mintha a pokolban égnék, akármikor visszaemlékszem rá! A barátod akartam lenni! Abban bíztam, hogy ha nehéz is lesz, akkor is meg tudjuk oldani majd, hiszen felnőttek vagyunk, nem kislányok, és ha szerelmesek nem is leszünk, lehetünk egymás barátai, ha már így alakult az életünk. Neked akartam adni magam a nászéjszakán, mert sejtettem, hogy szűz voltál! De te esélyt sem adtál.

Meggyötörten hallgatom szavait. Igaza van. Tudom. Hiszen én magam is emiatt marcangoltam magamat napok óta.

- Ha egy percig is azt hiszed, hogy vetélkedhetsz velem, csak mert valahol tartogattad ezt a jeges hatalmat, tévedsz. Eddig fogalmam sem volt, hogy miért bántál így velem, hogy mivel érdemeltem ki ezt. Most végképp nem értem, hogy egyáltalán miért jöttél ide, de gondolom csak azért, hogy fitogtasd az erődet, hiszen a teljes seregem itt van, ezzel a hadtesttel könnyen elboldogultak volna ők maguk is, ezért nem kértek segítséget. De mi, barbárok ezt sosem fogjuk megérteni, nem igaz?

A harag csupán egy pillanatig suhan át tekintetemen. Hogy merészeli? Hogy merészeli azt állítani, hogy ilyen aljas szándékkal jöttem ide?

Segíteni akartam.

Nem akartam, hogy meghaljon.

A nászéjszakánkon elhangzott gúnyos szavaim felrémlenek emlékezetemben.

Nem is vagyok meglepve, hogy egy ilyen barbár népnek ennyire fontos, hogy testiséggel pecsételhet meg egy mágikus szertartást. Nem is vártam mást egy ilyen elmaradott néptől…

Minden joga megvan a legrosszabbakat feltételezni rólam.

Sok hibát elkövettem, amire nincs bocsánat.

Mit hittem? Hogy idejövök, bocsánatot kérek, és mindent elfelejtünk? Hisz én sem tudnám elfelejteni, amiket velem tett. Ő hogy tudná elfelejteni azt, hogy milyen szörnyűséges tettekre kényszerítettem önzésemmel?

Várjunk csak. Egyáltalán bocsánatot kértem már? Az alvása közben fülébe suttogott szó aligha nevezhető bocsánatkérésnek.

Az egyik pillanatban még gyűlölettől forró tekintete megtelik gyengédséggel és törődéssel, mikor öccsére néz. Az irigység kegyetlen karmai tépik szívemet.

Ennél megfagyni is jobb lett volna. Akkor már nem fájna.

Ő kérdezte tőlem, hogy mivel akarom még kínozni, miközben megmentett, hogy tovább gyötörhessen a kedvességgel, amit csak én nem kaphatok meg.

Utólag fogom fel szavaikat, mikor Ykessi újra rám néz. A szemeiben már nyoma sincs annak a melegségnek, amivel testvérét illette.

Haza akarok menni. Ott legalább mindenki igazságosan hűvös bánásmódban részesül.

Már meg sem lepődök, hogy azt hiszik, hogy a cselszövésem része volt kimeríteni Ykessi erejét. Annak a szörnyetegnek látnak, aki talán tényleg vagyok. Vagy ha még nem is vagyok, az elhidegülésem után leszek.

A dac, az igazságtalanság fojtogató érzése és a büszkeség tombolnak a mellkasomban.

Megígértem magamnak, hogy ha újra látom, lenyelem a büszkeségemet, és bocsánatot kérek, és ha belehalok is, ezt meg fogom tenni.

- Sajnálom. – Nem nézek a szemébe, félek, hogy ha megtenném, nem tudnám végigmondani, amit muszáj végigmondanom. – Sajnálom, amiket aznap mondtam és tettem, és azt is, amire téged kényszerített a gyengeségem. Nem téged utáltatlak aznap, hanem magamat.

Tudom, összeomlanék, ha most kegyetlenséggel vagy hitetlenséggel reagálna, ezért nem várom meg. Gyávaság, de ennyit engedek magamnak.

Elsétálok, és senki nem állít meg.

Gondolom annyira örülnek, hogy nem jelentek rájuk veszélyt kiszolgáltatott helyzetükben, hogy minél távolabb akarnak tudni maguktól.

A lovamhoz megyek. Emlékszem még az útra a kastélyunkhoz, melyben végtelen magányomat fogom tölteni.

Egyedül akarok lenni.

Bárcsak még mindig érezném a fagyosságot.

Szomorú, fáradt hóesés kísér utamon. Tudom, minden perccel közelebb hozza a szenvedésem végét. Talán ezért nyugtat meg ennyire.

***

Másnap este a teraszon ülök Noarával, elmesélem neki a történteket. Megbotránkozott, mikor megtudta, hogy mennyi ember életét ontottam ki.

Engem nem viselt meg annyira, mint hittem, hogy fog. Lehet, hogy Ykessi ereje csak átmeneti gyógyír a lelkem fagyosságára. Vagy igaza van, és tényleg nincs benne semmi jóság.

Ykessiék még nem értek vissza, vagy ha igen, még nem láttam őket.

Gondoltam, hogy nem fog könnyen túllépni a nászéjszakán történteken, de azt nem, hogy azt hiszi, ártani akarok neki. A félelem, amit a szemeiben láttam, mikor azt hitte, hogy csapdába csaltam, kísért.

Némán hallgatom Noara áradozását a fiúról, aki megtetszett neki. Megnyugtat az érzelmeinek a természetessége. Hogy nála nincsenek hazugságok, játszadozások, meggondolatlan dühből kiejtett, visszavonhatatlan szavak.

Talán a népünk is tud igazán szeretni? Talán csak én nem tudok.

A mesélés hevében a vállamra teszi a kezét, de egyből vissza is húzza. Zavartan mosolyog. Azt hittem, hogy a népem szokásait védem azzal, hogy senkihez nem érek, pedig csak magamat védem.

Velem van a baj.

***

Két hét telt el.

Laellel a várost járjuk. Megnyugtat a közelsége, és az, ahogy a városiak néznek rám. Mintha nem tiportam volna a földbe a lehetőséget, hogy ténylegesen közéjük tartozzak. Vajon így nézne rám Ykessi is, ha nem rontom el az elején? Igen, tudom, hogy igen.

Bemegyünk az iskola kapuján, a gyerekek az udvaron játszanak. A zsibongásuk mosolygásra késztet. Hallom a nevemet szájukból, és egy pillanatra mély, nosztalgikus érzés járja át a lelkemet. Mintha otthon lennék.

- Avalaaan! Hoztunk, meleg ruhát! Megígérted, hogy megmutatod a havat! – Meglepődve nézek a tanárra, aki egy fiatal, nálam alig pár évvel idősebb fiú. Mosolyogva bólint. Nyugtázza a gyerekek szavait.

- Úgy van, úgy van, mindenki hozott egy melegebb ruhát, ahogy kérted.

Mikor legutóbb hóért könyörögtek, azt mondtam, hogy nem akarom, hogy megfázzanak. Látom, ahogy mindenki felkapkodja a ruháit. Az izgatottságuk engem is átjár.

A hó lassan kezd el szállingózni az udvar nyári levegőjében, majd egyre sűrűbb, egyre kövérebb pelyhekben szakad. A gyerekek őszinte ámulatánál nincs nagyobb ajándék. Hetek óta nem éreztem ilyen könnyűnek és gondtalannak magamat.

Elmerengve figyelem ugrándozó alakjukat. Ahhoz képest, hogy életükben először látnak havat, tehetségesen ráéreznek, hogy a hógolyózás a legélvezetesebb játék, amit kínál.

Az udvart érdeklődők állják körbe, hiszen sokan nem láttak még havat közülük. Erőm kiterjed, hogy őket is simogassák a szállingózó pihék.

Kizökkenek az ámulatból, mikor az arcomon csattan egy nagy hógolyó, az ismert és szeretett hideg átjárja a testemet. Egy pillanatra megáll a játék, várakozással teli feszültség tölti meg a környezetünket.

A nevetésem visszhangzik a pillanatnyi csendben. Mintha soha nem is állt volna meg a szórakozás, olyan természetesen folytatódik tovább.

Lael tekintete rám villan, a szemem sarkából látom, ahogy a kezei egy hógolyót gyúrnak.

- Ne merészeld – a hangom komolytalan. Újabb hógolyó csapódik az arcomba. Nem hiszem el, hogy megtette.

Ilyesmi érzés lehet, ha valakinek van családja?

Nem látok álmokat, csendben figyelem csak, ahogy a végtelen fekete leple rám telepszik és már mozdulni sem hagy. Lassan belenyugszom, ha fel is kelek, nem mostanában lesz. De még gondolkodni sem tudok azon, hogy ennek örülök-e, így csak várok. Nem is tudom, hogy pontosan mire.

Aztán testem láza mintha csillapodna, az égő, fekete semmi megnyugodni látszik. Nem kell hozzá semmi, hogy felismerjem: Avalan az. A testem, az erőm felismeri őt, hiszen a mágia szabályai szerint egyek vagyunk, bármennyire gyűlöli ő a gondolatát is ennek.

Mégis, az egész hirtelen történik. Mindenhol fagyot érzek, de nem csak a testemben. Érzem áramlani az erejét, hatalmas erő. Tudom, csak én tudom megfékezni, így fel kell kelnem. Ha már megerőszakoltam, annyival tartozom neki, hogy megmentem az életét.
- Bátyám… - hallom meg Ydassir döbbent hangját, mikor elhagyom a sátrat. Szinte látszik a jégkék erő, ahogy a teste körül örvénylik. meg fogja ölni a saját ereje, ha nem segítek neki… és annak ellenére, amiket tett, amiket mondott, amibe belehajszolt, nem tudom hagyni meghalni. Talán azt kellene tennem. Talán ha nem ilyen lennék, meg is tenném. Talán ő is megtenné velem. Tényleg, ha egyszer most alkalma volt megölni, miért nem tette meg? Ha mágiával nem is, késsel végezhetett volna velem, az acél ellen még a tüzem is tehetetlen lenne.

Felemelem a fejem és a csatatérre nézek. Fagy és halál. Szóval fitogtatta az erejét. Nyilván ezt is a szememre veti majd, amint jobban lesz, ki fogja számlázni a megmentett katonák életét, ez nem is kérdés. Ahogy nézem, ahogy könyörög nekem, csak arra tudok gondolni, ha csak negyedannyi jóság lenne benne, mint amennyi szépséggel megajándékozta a természet, akkor mi lennénk a világ legboldogabbjai. De hozzáérni akkor sem vagyok hajlandó. Nem tudom, miféle trükkel akarna megint rávenni, hogy ismét bántsam, és azt nem vagyok hajlandó megtenni. Azután, amibe belehajszolt, amilyen állapotban vagyok miatta, bármit el tudok neki képzelni. Talán még az sem kizárt, hogy az ellenség kémje, és ez a feladata. Hogy elbódítsa az elmém a szépségével és megöljön, vagy őrületbe kergessen engem, mint a tűzföldiek legerősebbjét. Később beszélnem kell erről Ydassirral is. Lehetetlen, hogy valaki ennyire rideg és kegyetlen legyen, mint amilyen ő. Életem egyetlen nászéjszakája már pokoli rémkép miatta, mielőtt egy szót szóltam volna hozzá, már lenézett és gyűlölt, megsértett engem, az anyámat, az apámat és a teljes népemet is. Mi ez, ha nem gonoszság?

Ahogy nézem könyörgését, egy gondolat kavarog bennem, de nem mondom ki. Csak azért mentem meg az életét, mert ki kell derítenem, hogy kinek jelent és mit jelent nekik. De akkor sem vagyok hajlandó megérinteni őt.
- Nem tudom, mi volt ezzel a célod, és most milyen módszerrel akarsz tovább kínozni. De soha nem hagytam meghalni senkit, aki nem volt az ellenségem, és amíg nincs semmi bizonyíték a kezemben, téged sem tekinthetlek annak. – Közelebb lépek, hogy csak ő halljon engem. – De az idő nem neked dolgozik, kedvesem. – Az utolsó szót olyan gúnnyal ejtem ki, ahogy soha nem ejtettem még ki semmit. Felemelem a kezem. Nem érintem meg, hiszen talán valami méreggel itatta át a ruháját, hogy ha hozzáérek, elveszítsem a fejem. Bármit el tudok róla képzelni azok után, amit eddig tett velem. Amit a megismerkedésünk első fél napjában tett és mondott. Bármit kinézek belőle. Akármit… de nem hagyom meghalni. Nem miatta, magam miatt. Nem zavarna, hogy özvegy leszek, de ha valóban igazam van és ez a viselkedés, ahogy irányomba viszonyul, a kémkedés része, akkor meg kell büntessem érte! – Rá fogok jönni, hogy ki küldött téged és ki felelős azért, ami velem történik! Akkor majd a halálodért fogsz könyörögni nekem, Avalan! – Miközben beszélek, az erőm lassan, szinte gyöngéden járja át a testét, hiszen nem akarok benne kárt tenni, csak fel akarom olvasztani őt és elnyomni az erejét. – Fogalmam sem volt, hogy miért gyűlölsz engem ennyire. Mikor nem is ismersz. A lószarhoz szívesebben mentél volna hozzá, pedig semmit nem tettem ellened, te mégis minden eszközzel meg akartál sérteni. Meg akartál alázni. Elérted, hogy megerőszakoljalak! Tudod, hány partnerem volt már?! Soha nem folyamodtam ilyesmihez, és te azt is elérted, hogy az esküvőm. A nászéjszakám olyan legyen, mintha a pokolban égnék, akármikor visszaemlékszem rá! A barátod akartam lenni! Abban bíztam, hogy ha nehéz is lesz, akkor is meg tudjuk oldani majd, hiszen felnőttek vagyunk, nem kislányok, és ha szerelmesek nem is leszünk, lehetünk egymás barátai, ha már így alakult az életünk. Neked akartam adni magam a nászéjszakán, mert sejtettem, hogy szűz voltál! De te esélyt sem adtál. – Érzem, hogy egyre jobban sikerül elnyomnom az erejét, így egy utolsó lökéssel meg is oldom a dolgot és ismét elzárom benne ezt a hatalmas erőt. – Ha egy percig is azt hiszed, hogy vetélkedhetsz velem, csak mert valahol tartogattad ezt a jeges hatalmas, tévedsz. Eddig fogalmam sem volt, hogy miért bántál így velem, hogy mivel érdemeltem ki ezt. Most végképp nem értem, hogy egyáltalán miért jöttél ide, de gondolom csak azért, hogy fitogtasd az erődet, hiszen a teljes seregem itt van, ezzel a hadtesttel könnyen elboldogultak volna ők maguk is, ezért nem kértek segítséget. De mi, barbárok ezt sosem fogjuk megérteni, nem igaz? – Mélyen a szemébe nézek. Érzem, hogy engem magamat is összeroppant ez az egész, de tehetetlen vagyok. Gyűlöl. Ennyire eleven gyűlölettel nem lehet viseltetni valaki iránt, akit még csak nem is ismersz, így hát kémnek kell lennie. Erre képezték ki. Ez kell, hogy legyen a válasz.

De ahogy meglátom Ydassirt, felsóhajtva lépek elé és szorosan a karjaimba zárom.
- Drága testvérem – súgom.
- Ykessi… nagyon féltettelek – súgja vissza. – Rettenetesen féltettelek, és igazam volt!
- Mire gondolsz?
- A szemeid… vörösek és a napjegyed is eltűnt. – Megdöbbenek. Avalanra nézek döbbent rémülettel. Ez volt a cél? Most fog megtámadni minket, amikor én nem tudok segíteni, csak karddal?