Úgy öleljük egymást, mintha csak mi ketten léteznénk a világon. A csókjai, az érintései jobban égetnek, mint a tűző nap sugarai. Soha nem fogom megunni ezt az érzést.

Elégedetlen sóhajom magától szabadul ajkaim közül, mikor váratlanul kihúzódik belőlem, és eltűnik az engem körülölelő forróság. Egy pillanat erejéig fel sem fogom mi történt, a szemeim kábán követik távolodó alakját, majd a közénk felemelkedő tűzfalat.

Tágra nyílnak a szemeim, mikor meghallom hangját, ahogy üdvözli a városból érkezőket, akik betolakodtak az intim kis világunkba. Öntudatlanul merülök el nyakig a vízben, érzem, ahogy az arcom vörössé válik a szégyentől. Most fogom csak fel igazán, hogy mit is csináltunk. Itt, ahol bárki megláthatott volna. Mit művelek? Ez nem normális.

Mozdulatlanul hallgatom rövidke kis párbeszédüket. A testemet átjárja a kielégületlenség irritált érzése és a lebukáshoz közeli élmény szégyenérzete, mikor pedig meghallom, hogy ráadásul nem is csak véletlenül jártak errefelé, harag is csatlakozik az eddigi érzelmekhez.

Kíváncsiak voltak?! De mégis mire?

A dühöt egy szempillantás alatt oszlatják el Ykessi törődő szavai.

„…ha Avalannak tesztek rosszat, nekem teszitek…”

A szívverésem felgyorsul, szinte elolvadok a vízben, amit öntudatlanul jegessé hűtött körülöttem a szívemben feléledő düh. Mindig, mikor azt hiszem, hogy nem tudnám jobban szeretni, mond vagy csinál valamit, amivel megmutatja, hogy még ennél is jobban magához tud láncolni.

A meghatottságomból csak az zökkent ki, mikor Ykessi finom mozdulattal húz ki a vízből. Minden erőmre szükségem van, hogy visszarántsam magamat az ábrándozásaimból.

-  Sajnálom, kedvesem, csíntalanok a fiatalok. – Bólintok, gondolataimba mélyedve engedem, hogy felsegítse a ruháimat. Vetkőztetni már vetkőztetett, de ez az első alkalom, hogy az öltözködésben segít. Furcsa melegség költözik a mellkasomba a tudatalatti, kedveskedő gesztusától.

- Kik voltak ezek?

- Anail és Cecil, fiatalok, alig 17 évesek még, nemrég vallották be otthon, hogy olyanok, mint én. Anail apja az egyik hű parancsnokom. Nem volt szép, hónapokig nem beszéltek egymással Anaillel, de aztán elfogadták őt is és Celilt is. Kisbaba koruk óta barátok.

Vajon Ykessi is szívesebben lenne együtt valakivel, aki jobban hasonlít rá? Akivel együtt nőtt fel, mint ez a két fiatal fiú és mint a szülei?

Elhessegetem a gondolatot, ami mardosó érzést csal a mellkasomba.

- És mindig ilyen illetlenek? – A hangom mérgesebb, mint szeretném. Már nincs bennem düh, nem is igazán rájuk haragszom, hanem inkább a gyerekes, féltékenykedő érzésekre, amik a hatalmukba kerítenek.

Vajon Ykessit zavarja, hogy más vagyok? Hogy nem vagyok olyan nyílt az érzéseimmel és a testemmel?

- Általában nem, de ritkán van a környéken olyan szép férfi itt, mint te. – A bók, amitől fél órája valószínűleg repesett volna a szívem, most csak a bizonytalanságomat erősíti. Más vagyok, mint ők.

Finom, gyengéd csókja szakítja félbe a rossz mederbe terelődő gondolatokat. Eszembe juttatja a szenvedélyes pillanatokat, amikben pár perce osztoztunk. A szívverésem felgyorsul, zavaromban elhadarom az első gondolatot, ami eszembe jut.

- Meg tudtam volna oldani egyébként én is. – Hazugság. Mindketten tudjuk. Süket és vak voltam mindenre a sóhajainkon, a csókjain és a finom lökésein kívül. A testem megfeszül csupán attól, hogy visszaemlékszem a pillanatra.

Ő egyáltalán hogy vette észre őket?

Nem akarok veszekedni vele. Meg kell köszönnöm, hiszen megmentett attól a megaláztatástól, hogy kilessék a megsebezhetőbb pillanatainkat.

- Ugyan, nem kell mondanod, csak egy köszönömöt.

- Köszönöm.

***

Az este sötétjébe meredve fekszem az ágyamon. A gondolataimat a délután eseményei uralják. A városban találkoztunk a két fiatallal, akik megzavartak minket a tónál. Bocsánatot kértek, én pedig természetesen elfogadtam. Örülök, hogy a városiak befogadtak, nem szeretnék ilyenek miatt ellenszenvet kelteni bennük, titkon akármennyire is felháborít, hogy leskelődni akartak. Vajon az itteniek között ez is normális? Itt még ezt a végtelenül intim dolgot sem tekintik túl személyesnek, hogy idegenekkel osszák meg?

Összeszorul a szívem a gondolatoktól.

A szállingózó hóesést figyelem. Megnyugtat a hidege és a látványa. Szeretem nézni a havat a holdfényben, az otthonom színeire emlékeztet.

Itt minden más. Itt minden barna, vörös és meleg. Minél jobban szeretnék közéjük tartozni, annál különbözőbbnek érzem magam.

Lehunyom szemeimet, megjelenik előttem a fiatal párocska képe. A bőrük aranybarna, az egyikük haja vörös, akár a tűz, a másiké éjfekete. Gyönyörűen mutattak együtt. Felszabadultnak és gondtalannak tűntek a harmonikus összhangjukban. Ők biztos nem rettegnek attól, hogy valaki kilesi a közös pillanataikat. Miért kell ilyen mélyen bedrótozva lenniük bennem ezeknek a prűd érzéseknek?

A Jégbirodalomban tudtam, hogy különleges szépségnek számítok a hófehér hajammal és szemeimmel, így soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azon fogok görcsölni, hogy méltó vagyok e arra, hogy valaki mellett legyek. Persze akkor még azt sem gondoltam volna, hogy valaha ilyen kellemesen gyötrő érzések lesznek a szívemben.

Mikor visszaértünk a kastélyba, egyből megvacsoráztunk, utána pedig az öccse elrabolta tőlem Ykessit. Én feljöttem a szobámba, lefürödtem, és azóta vergődöm a kétkedő gondolataim szövevényes hálójában. Még nem igazán tudom, hogy milyen szabályai vannak a kapcsolatunknak. Ha vele akarok aludni, csak úgy felmehetek hozzá? Nem hiszem…

A testem sóváran remeg meg a gondolattól. A délután befejezetlen aktusának érzése kínzón lüktet bennem. Utálom az érzést, hogy minél többet kapok belőle, annál többet akarok. Ennél talán még az is jobb volt, mikor egyáltalán nem is tudtam, miből maradok ki.

Összekuporodok, a nyakamig húzom a puha, fehér selyemtakarót. Itt töltöttük az előző éjszakát, még haloványan érezni rajta az ő meleg napillatát.

Megrezzenek a halk kopogástól. Felülök.

Kinyílik az ajtó. Ő az. Rám mosolyog. A szívem gyorsabb ütemre kapcsol, nagy szemekkel figyelem, ahogy lassan az ágyamhoz sétál. A lábai nyomot hagynak a hóban. Biztos hidegnek érzi, de egy szóval sem panaszkodik rá.

Szó nélkül bújik be mellém a takaró alá, magához húz. A hátam a mellkasához simul, lehunyom a szemeimet a bódító érzéstől, mikor a hajamba szagol. Megnyugtat a közelsége, még az a meleg is, ami belőle áradva űzi el a kellemes fagyosságot.

Hihetem, hogy azért van itt, mert ő sem akart nélkülem aludni az előző éjszakák után? Annyira boldog vagyok.

- Hiányzik az otthonod? – Halkan suttog, hátrapillantok a vállam fölött. A tekintete a nyitott ablakon át a kövér teliholdra mered.

- Igen, nagyon. Főleg a hófehérbe burkolózó táj. – Elmosolyodom az emlékektől. Mennyire szerettem elveszni a jeges erdőkben. Tétovázom, majd folytatom. – És az, hogy nem érzem magamat kívülállónak.

- Szeretném, ha itt sem éreznéd magadat annak. – Nem is ő lenne, ha nem ezt válaszolta volna. Lehetetlent kíván, a lelke mélyén talán ő is tudja.

Irritáltan pislogok rá a vállam fölött. Hangomból nem tudom eltüntetni a keserűség érzését.

- Ma konkrétan szét kellett kürtölnöd, hogy senki nem láthat ruha nélkül vagy érinthet. Látni akartak, mert más vagyok, és nem láthatnak, mert más vagyok.

Mintha leperegnének róla a szavaim, a szemeiben égő tűz nem változik.

- Azért nem láthatnak, mert az enyém vagy. – Csókot hint a fülem mögé, megborzongok, érzem, ahogy a birtokló szavai elmossák a szívem bizonytalanságát.

Lehet… lehet, hogy tetszik neki, hogy csak ő láthat? Lehet, hogy akkor sem akarná, hogy más lásson, ha közéjük való lennék?

Pár percig békés csend ereszkedik ránk. A szavain gondolkodom, és hogy milyen könnyen, erőfeszítés nélkül mosta el a kételyeimet. Lehet, hogy az, hogy ennyire máshogy látjuk a dolgokat, erősíti a kapcsolatunkat, nem pedig gyengíti?

Mikor már azt hiszem, hogy elaludt, a hangja ismét megtöri a csendet.

- Ha gondolod, meglátogathatnánk a hazádat. – Megfeszül a testem a karjaiban. Ismeretlen kétségbeesés járja át minden porcikámat.

- Nem. – Magam sem tudom honnan jött a határozott kijelentés.

- Miért? Hiszen azt mondtad, hogy hiányzik. – Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy ne értse félre.

Nem akarom, hogy a családom megtudja ezeket a bűnös érzéseket, amiket iránta érzek. Mit gondolnának? Hiszen a mi világunkban ilyen őrülten szeretni sem szokás. Mit hinnének, ha megtudnák, hogy ilyet érzek egy idegen iránt?

Vajon velem van a gond, hogy ezt érzem?

- Igen, de veled nem szeretnék odamenni. – Érzem, ahogy mozgolódik mögöttem. Felül. Félreértette. Vagy jól értette, csak tényleg bántó, amit mondtam? Nem tudom, nekem egyszerűen csak logikus. Mielőtt hangot adhatna a kérdéseinek, megelőzöm, és folytatom. – Ne értsd félre, csak… - Nem találom a jó szavakat. – Ott túl szigorú szabályok vannak, nem érintkezhetnénk, nem alhatnánk egy szobában. Még a szerelmünk sem normális, nem akarnám, hogy tudják.

Ahogy megcsókol érzem, hogy valami más, valami megváltozott. Nem tudnám nevén nevezni, de az biztos, hogy történt valami.
- Baj van? Ydassir mondott valamit? – Meg lennék döbbenve, hiszen annál jobb neveltetést kapott, mintsem a bátyja férjével kötekedjen, de ki tudja.
- Nem, nagyon kedves volt. Minden rendben, ne aggódj szerelmem. – Halkan suttogja az utolsó szót, én pedig pár másodpercre elmerülök az idillben, mielőtt megtöröm azt. Bár nem győzött meg, valami gondja van.
- Mit szeretnél ma csinálni? – Mert hát mégsem állhatunk itt egész nap egymás szemébe bámulva, és nem is faggathatom egész nap.
- Úszni! A mi birodalmunkban csak egy hónap van, mikor felolvadnak a folyók és a tavak, és olyankor is inkább a gyerekek szórakozása a fürdőzés.
- Én is imádok úszni. – Rámosolygok, apró csókot is kap. – És tudok is egy helyet, amit szívesen megmutatnék neked.

***

Az odafelé vezető úton kézen fogva sétálunk és beszélgetünk. Mesélek neki magamról a családomról, a katonaságról, szóval tényleg mindenről. Ez alatt a kis idő alatt többet tudok meg róla, mint eddig összesen, ami feltölti a szívem. Nem hiszek abban, hogy ez az egész innentől tökéletes lesz. Messze nem gondolom ezt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek viták, lesznek veszekedések, de ha szerelmesek tudunk maradni, az már több, mint amit kérni tudok. Mert önként nem hagynám el. Akár egy kicsi időre sem.

- Ez gyönyörű – sóhajtja, mikor odaérünk. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.
- És a városiak ritkán jönnek ide, mert elég messze van, így nem kell félned, hogy valaki meglát. – Milyen érdekes érzés, soha nem kellett figyelnem ennyire senki másra. Már oda kell figyelnem arra, hogy ő nemhogy nem mutatkozik az illendőnél kevesebb ruhában, de hozzá sem ér senkihez rajtam kívül. Milyen végtelenül hideg lenne az élete, ha nem lobban fel mindkettőnkben ez az érzés…
- Köszönöm.

Hamarabb ráunok az úszásra, mint ő, hiszen én sokat járok erre. Hagyom őt élvezkedni, de én inkább kiülök a partra. Élvezem, hogy a nap sugarai simogatják vizes bőrömet, így tovább árnyalva testem színét. Soha nem éreztem rossznak, sőt, sokkal kevésbé tetszettek az olyanok, akiknek fehér volt a bőre. Valamiért azt gondoltam, hogy csak akkor lehet igazán szép valaki, ha olyan a bőre, mint az enyém, ezzel együtt ugye tűzföldi. De aztán jött ő. Nyilván egyszeri alkalom és ha lehetséges lenne, akkor sem lenne megismételhető, de valamiért bolondulok a porcelánszínű bőréért. Amikor megérzem a hűvös időt és az első hópelyheket a bőrömön elégni, kinyitom a szemem és mosolyogva nézem őt.
- Melegem volt – mosolyogva, majd elém lép. – Nem hideg?
- Hideg, de jól esik – felelem, hiszen már megszoktam a hűvösségét és kellemes is.
- Fáj? – kérdezi sérült lábamra simítva.
- Nem kifejezetten fáj, de jól esik neki a pihenés.

A lágy masszázstól nem lehet, hogy ne izguljak fel. Egyszerűen képtelen ötlet lenne. Mindig imádtam a masszázst, ismerek is pár technikát. Talán később megmutathatnám neki is…
- Jól csinálom?
- Csodálatos érzés.
Olyannyira, hogy fel is izgulok, amit ő észre is vesz.
- Tényleg csodálatos érzés lehetett – incselkedik. Ahogy kiemelem a vízből látom meg, hogy nem csak nekem tetszett ez a kis jelenet.
- Te beszélsz?

A következő pillanatok összefolynak. Betölti minden gondolatomat a hangja, az illata, a szorító érzés, ami a hatalmába kerít, ha elmerülök a testében és megszűnik minden. Mindig így van ez, ha egymásnak esünk és nem is meglepő. De határozottan azt érzem, hogy kicsit vissza akarom fogni magam, és ezzel őt is. Ezt gondolom, de minden érintése elfújja ezt a baromságot, egyre távolabb. EZ egy friss kapcsolat, minden friss kapcsolatban a testiség az elsődleges. Köztünk pláne, hiszen egy egész életünk lesz arra, hogy megismerjük egymást. De az biztos, hogy amíg ennyire imádjuk a másik testét, addig nem lehet nagyon nagy baj, még ha a jellemünk nem is hasonló. Talán pont ez adja az egész varázsát, hogy annyira mások vagyunk.

Az idillt aztán idegen hang zavarja meg. Falubeliek sétálnak erre, tudom, hogy ide fognak jönni, hiszen ennek az útnak a végén csak ez a tavacska van. Nem akarok velük kegyetlen sem lenni, hiszen köztük élünk, így adok egy csókot a szerelmemnek és kiugorva a vízből, magamra kapom a nadrágomat, majd elindulok eléjük, Avalan köré pedig tűzfalat húzok, hogy véletlenül se lássák meg. Alig lépek hármat, megjelennek előttem egy fa törzse mögül.
- Ykessi herceg? – néz rám döbbenten a fiatal férfi.
- Üdv neked, Anail – mosolygok rá. Vele a párja van, szintén férfi. – És neked is, Celil.
- Megzavartunk titeket? – pillant Anail a vállam felett a jégfalra.
- Most azt akarod mondani, hogy véletlen volt? – kérdezem vigyorogva.
- Ykessi hercegnek nem lehet hazudni – sóhajtja. – Avalan hercegre voltunk kíváncsiak, hiszen annyira szép… biztos még szebb bizonyos pillanatokban.
- Ne forduljon elő még egyszer – kérem komolyabb hangon. – A férjem csak előttem mutathatja meg az arcán és a kézfején kívüli bőrfelületét – mondom.
- Oh, ezt nem tudtuk! – néz rám őszinte döbbenettel Celil. – Senki? Mármint persze, csak a férje előtt illik meztelenkedni, és mi is hibát követtünk el, mert leskelődni akartunk, és ezért elnézést kérünk! – hajol meg ő is és a párja is egy határozott bólintás után.
- Jégbirodalom szigorúan veszi az ilyesmit, nem is érinthet senki mást rajtam kívül. Kérlek, ezt mondjátok el a többieknek is, mielőtt másoknak is eszébe jutna ilyesmi. Nem szeretnék senkit megbüntetni, de ha Avalannak tesztek rosszat, nekem teszitek – hívom fel rá a figyelmüket. Még bocsánatot kérnek párszor, majd elszaladnak. Visszalépek a vízhez és feloldom a tűzfalat. – Sajnálom, kedvesem, csíntalanok a fiatalok – sóhajtom és a kezem nyújtva húzom ki a partra, de azonnal rá is segítem a ruháit.
- Kik voltak ezek? – kérdezi.
- Anail és Cecil, fiatalok, alig 17 évesek még, nemrég vallották be otthon, hogy olyanok, mint én. Anail apja az egyik hű parancsnokom. Nem volt szép, hónapokig nem beszéltek egymással Anaillel, de aztán elfogadták őt is és Celilt is. Kisbaba koruk óta barátok – mesélem.
- És mindig ilyen illetlenek? – morogja.
- Általában nem, de ritkán van a környéken olyan szép férfi itt, mint te – udvarolok neki finoman, és mikor felöltözve látom, odalépek és megcsókolom. Csak lassan, finoman.
- Meg tudtam volna oldani egyébként én is. – Ah, nem akarom ezt…
- Ugyan, nem kell mondanod, csak egy köszönömöt – mosolygok rá az én kis morcos jégcsapomra.
- Köszönöm – mondja, de már jóval szelídebben néz rám, és pillanatokkal később el is mosolyodik.

Visszafelé sétálva már látom, hogy sokan tudják az Avalanra vonatkozó szabályokat, Épp veszek neki pár szem epret, amikor megjelenik ismét Anail és Celil.
- Avalan herceg – lépnek elé és egyszerre köszöntik.
- Elnézését kérjük az illetlenségünkért, Avalan herceg! Fogalmunk sem volt arról, hogy ilyen szigorú szabályok vonatkoznak önre – mondja Celil. Mindketten nagyon fiatalok még, átlagos az arcuk, Anail haja rövid és fekete, Celilé tűzvörös és a dereka alattig ér. – Csak láttuk, hogy a tóhoz tartanak és leskelődni akartunk, bármennyire nem lett volna szabad! – hajtanak fejet. Tudom, hogy miért teszik, bár Avalannak nem mondtam még. Nálunk szabály, hogy ha többeket sért meg valaki, mindenkitől személyesen kell bocsánatot kérnie, kivéve, ha az uralkodócsalád része.

Egy percig sem kételkedem a válaszában.

A néma könnycsepp, ami végigcsordul arcán, örökre az emlékezetembe ég. Tudom, hogy soha de soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot, amikor a testünk után végre a szívünk is egymásra talál. Szinte el sem hiszem, hogy pár gondolatfoszlánnyal ezelőtt még kételyek voltak bennem.

Futó csókja gyengéd szellő csupán ajkaimon.

- Én is szeretlek téged, Avalan.

A szívem összeszorul a boldogságtól, vakon megbízom gyengéd szavaiban. Az erőnk, a lelkünk összefonódása már megmutatta nekem azt, amit most ő is szavakba önt. Soha nem gondoltam volna, hogy képest vagyok ilyen érzésekre, és hogy valaki tud így érezni irántam. Vajon méltó leszek rá valaha? Nem hiszem.

A szerelmes mosoly, amit az ajkain és a szemeiben látok, elvarázsol, nem tudok nem mosollyal válaszolni rá. Csókja összeköti az egymásnak szánt mosolyokat. Egymás testébe olvadunk. Fogalmam sem volt, hogy létezhet ilyen boldogság. A szorongató fájdalomnak, a bizakodó, de reményvesztett érzelmeknek már nyoma sincs szívemben. Minden rosszat elsöpör a vallomása és a tettei. A határozottság, az erő, amivel átölel, többet mond minden szónál.

A máskor tűzként lobbanó vágy most lassan csordogáló, forró lávaként mossa el józan gondolatainkat. Csak akkor veszem észre, hogy a szobámban vagyunk, mikor már meztelen testünk simul egymáshoz. Minden érintésünk olyan gyengéd, mintha egymás legféltettebb, legtörékenyebb kincseit tartanánk karjainkban. Talán így is van.

Még azzal a kevés tapasztalattal, ami nekem van is tudom, hogy ez az éjszaka teljesen más, mint az előzőek. Már nem csak egymás testét kényeztetjük, hanem egymás szívét is. Minden rezdülésem neki szól, minden érintésemmel azt keresem, hogy tudnám még jobban elmondani neki, mit érzek. Hogy tudnám még jobbá tenni számára a pillanatot. Most már értem, hogy miért nevezik szeretkezésnek ezt a csodát, aminek a részesévé tett.

Lassan hatol belém, mindenhol érzem a bőre selymességét magamon. A forróság, ami átjárja a testemet, újabb könnycseppeket csal elő. Égető érzéssel gurulnak végig az arcomon. A boldogság szinte fojtogat, egymásnak szóló halk, szerelmes suttogásunk elveszik az éjszaka csendjében. Kezeim a hátán siklanak, beleborzong. A combomat simítja, remegve sóhajtom nevét. Hiába nyújtjuk a gyönyörünk pillanatait kínzóan lassú, szerelmes cirógatásainkkal, egyszer vége szakad. A lábaink összefonódnak, a karjaiba búja, teste forróságába menekülve adom át magamat a békés álomvilágnak.

***

A nap első sugarai előtt ébredek arra, hogy rettenetesen melegem van. Nem is csoda, hiszen a tűz birodalmának legnagyobb harcosa úgy szorít magához álmában, mintha az élete múlna rajta. Nem tudok nem elmosolyodni a gondolattól. Nem mozdulok meg, mert félek, hogy felébred, és elmulasztom ezt a csodás pillanatot. Lehunyt szemmel dörgölöm az arcomat a mellkasába, mélyen szívom magamba illatát, ami annyira természetessé vált körülöttem az elmúlt napokban, mint maga a levegő. Elkábít. A bőre elképesztően puha, selymes és forró, izgatóan feszülnek alatta a harcedzett izmok. Ezeket a szavakat soha nem mondanám ki hangosan, de tudom, hogy az én férjemnek van a legjobb teste az egész világon.

A férjemnek. Akit szeretek, és aki szeret engem. Szeret engem. Fogalmam sincs, hogy miért, de szeret engem. Tudom, érzem, látom rajta. Ezt nem lehet megjátszani, és tudom, hogy ő amúgy sem tenné. Mert ő ilyen ember.

Finoman helyezkedem kicsit hátrébb, hogy fel tudjak nézni alvó arcára. Eddig mindig előttem ébredt, most látom először alvó arcát. A vonásai békések, az éjfekete szempillák hosszan simulnak arcára. A homlokán álmában is pislákol a csodaszép napjel, aminek fényébe még mindig belekeveredik a jég fehér mágiája. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg az én arcomról sem tűntek el a lelki egyesülésünk tagadhatatlan nyomai.

Csendben figyelem őt, nem tudom megunni.

A lábaink még mindig össze vannak fonódva, pont, mint mikor elragadott minket az álom. Az egyik lábam a lábai között pihen, hirtelen túlságosan is mélyen tudatosul bennem, ahogy pihenő ágyéka forrón simul bőrömhöz. A lassú, ébredező szívem egyre érdeklődőbb ütemet diktál. Ez így nem lesz jó. Ha nem ébred fel lassan, komoly problémáim lesznek.

Mintha csak szirénként hívnám magamhoz tudatát, lassan felemelkednek a hosszú pillák, és a tűzsárga szemek fáradt pillantása rám vetül. Eláll a lélegzetem a bensőséges pillanattól. Úgy érzem, mintha ebben a nyugodt, közösen ébredező percben újra beleszerettem volna.

- Tudod kedvesem, – A szerető becézgetés még mindig forró érzelmeket csal a szívembe. Soha nem fogom megunni. – azt mondják az idősek, hogy a halálunk pillanatában leperegnek a szemünk előtt életünk legszebb emlékei. Ha ez igaz, akkor, azt hiszem, tudom, hogy én mit fogok látni.

Elmosolyodom. Nem hiszem, hogy valaha részem lesz olyan élményben, ami a tegnapihoz fogható. A szerelmes szíveink első egyesüléséhez. Az érintéseihez.

- Én is így érzek.

- Én nem az a típus vagyok, aki minden nap elmondja százszor, hogy szeret téged, Avalan. De szeretném, ha nem felejtenéd el soha. Fogom mondani, de nem fogom elhasználni ezt a szót, hogy soha ne érezzük, hogy kevés. Mert ha ez így folytatódik előbb vagy utóbb nem lesz kifejező.

Bólintok, bár nem értem teljesen, hogy mire gondol. Én őrült vágyat érzek, hogy minden második pillanatban a fülébe suttogjam. Hogy tudja, hogy el ne felejtse. Vajon valaha eljön az a pont, hogy úgy érzem, elégszer mondtam neki, hogy az méltó legyen az érzésekhez, amik a szívemben vannak? Nem hiszem.

- Reggeli?

Korgó gyomrom válaszol a kérdésére. Elmosolyodunk.

***

Reggeli alatt az jár a fejemben, amiről idefelé úton beszéltünk Ykessivel. Nem tudom, hogy miért szeretne beszélni vele Noara, és azt sem, hogy Ykessi szerint miért fog megkeresni engem is az ő öccse. Hiszen semmivel nem lett több a kapcsolatom az öccsével, csak azért, mert elfogadtam a szerelmet, amit Ykessi iránt érzek. Vagy igen? Éreznem kéne egy kötődést az ő irányába is?

Azt hiszem, még mindig sokat kell tanulnom a kapcsolatok világáról.

Alig pár perc múltán megjelenik gondolataim főszereplője, gratulál nekünk. A drága férjecskémnek igaza lett, tényleg beszélni óhajt velem. Összezavarodottan nézem Ykessi távozó alakját.

Nem értem. Hiszen nem egy friss pár vagyunk, akiknek áldásra lenne szüksége a másik fél hozzátartozójától.

Leül velem szemben, türelmesen várom, hogy elkezdje a mondandóját. Ykessire emlékeztet a kisugárzása, és ez rettenetesen zavarba hoz.

Először udvarias kérdésekkel kezd, mint hogy jól érzem e magamat itt, és, hogy sikerült e megszoknom a új környezetet. Célratörő válaszokkal nyugtatom meg. Eddig soha nem érdekelte, hogy jól vagyok e, nem értem, hogy most ez miért változott. Főleg, hogy most már itt van Ykessi is, ezért nem ő felel értem.

Soha nem tudtam kiigazodni ezen a férfin. Ykessi mellett mintha egy másik ember lenne, egy olyan ember, mint Ykessi maga, egy tündöklő, könnyed fénysugár. Viszont mikor nincs mellette Ykessi, egy szűkszavú, goromba jelenségnek ismertem meg.

- Igazából Ykessiről szerettem volna beszélgetni. – Végre a lényegre tér, én pedig bólintok. Nem értem a céljait, de ostoba nem vagyok, gondoltam, hogy a testvéréről szeretne beszélni. – Ő a legjobb barátom, a testvérem, a vérem és a legfontosabb ember számomra.

Újabb bólintással nyugtázom a szavait, de valamiért mintha egy vihar lobbanna a szívem mélyén. Mi ez az érzés? Ő gyanútlanul folytatja.

- Az évek során végignéztem, ahogy Ykessi mindent feláldoz a népéért, a szeretteiért. Ha valaki, ő megérdemli a boldogságot. – Elmosolyodik, bizakodva néz rám, de valamiért nem tudom viszonozni a mosolyát. Elbizonytalanodik, látom. – Nagyon örülök, hogy végre talált valakit, aki a társa lehet, és akit őszintén szerethet, és… viszont szereti.

Zavarba hoznak a szavai, képtelen vagyok ilyenről beszélni valakivel, akit alig ismerek. Bólintok, de még mindig nem tudok kinyögni egy szót sem. Látom rajta, hogy rosszul esik neki, ezért erőt veszek magamon, és egy kényszeredett mosoly mellett válaszolok. Nem az ő lelki nyugalmáért teszem, hanem Ykessiért. Valamiért úgy érzem, hogy ez fontos lenne neki.

- Én is örülök.

- Én csak… nagyon féltem őt. Tudom milyen sebezhető, ha érzelmekről van szó. Nem szeretném, ha megsérülne. És azt sem, ha ön megsérülne, Avalan herceg.

- Kérlek, ne beszélj velem ezzel a túlzott udvariassággal. – Elmosolyodik, és átfogalmazva ismétli meg a mondat végét.

- És azt sem, ha te megsérülnél, Avalan. – Bólintok.

- Köszönöm az őszinteségedet Ydassir. Ezek után úgy érzem, hogy nekem is kötelességem őszintének lenni. Szeretnék jó viszonyt ápolni veled, de számomra még korai, hogy erről beszélgessünk. Úgy érzem, hogy szeretem a bátyádat, de nem tudom megígérni azt, amire vágysz. – Most ő bólint némán, én pedig folytatom. – Tudom, hogy te is tudod, hogy mi vagyok, és gondolom, a te kezed van abban is, hogy Ykessi rátalált a mágia összefonódásra abban a könyvben. – Büszke mosolya válasz a feltevésemre. – Pont ezek miatt tudnod kell, hogy nem tudok semmit ígérni. Ykessi tüze lehet, hogy megment a fagyosságtól, de nem tudhatjuk, hiszen erre még nem volt példa a történelmünk során. Nem tudom, meddig leszek képes emberi érzelmeket táplálni bárki vagy bármi iránt.

Döbbent csend követi a nyers őszinteségemet. Látom, ahogy elgondolkodik a szavaimon. Újra én szólalok meg.

- Kérlek, hagyj magamra, már nem szeretnék erről beszélgetni. – Szó nélkül engedelmeskedik udvariatlan kérésemnek. Egyedül maradok.

Dühös vagyok magamra és a bizonytalanságra, amit érzek a jövőmmel kapcsolatban. De tényleg a jövőm bizonytalansága az oka annak, amiket mondtam? Vagy csak felbosszantott, hogy kérdőre vonja a szerelmemet? Vagy az bosszantott fel, hogy a sok áldozatnak, amit Ykessi hozott a népéért, én is része vagyok? Nem, ennyire nem lehetek kicsinyes.

A gőzölgő tea jéggé fagy a csészémben.

Már magam sem tudom, hogy a mágiám uralhatatlan foszlányai kapnak újdonsült erőre a szívem bizonytalansága miatt, vagy én csináltam a néma dühömben. Valószínűleg a második. Vajon van különbség a kettő között?

Belép Ykessi, és jelenléte mint egy forró nyári zápor, elmossa a szívem kétségeit. Az iránta érzett szerelmem olyan erővel lobban fel mellkasomban, hogy megszédülök tőle.

- Nos, szépségem, Noara az áldását adta ránk. – Egy újabb becézés. Csókkal jutalmazom. Elhajolna, de még nem engedem, mohó csókom mindent el akar venni, amit ebben a pillanatban adni tud. Mintha megérezné zavaromat, átölel, közelebb húz magához, és megadja mindazt, amire szükségem van.

Lassan válunk el egymástól. Bárgyú mosollyal nézek fel rá, a szívembe beköltözik a mellette megismert boldogság. Futó aggodalom suhan át a gyönyörű szemeken.

- Baj van? Ydassir mondott valamit? – Megrázom a fejemet, őszintén válaszolok neki.

- Nem, nagyon kedves volt. Minden rendben, ne aggódj szerelmem. – Halkan suttogom az utolsó szót. Az arcomra simítja a kezét, és én szinte belebújok a tenyerébe, nagyon élvezem az érintést. Pár hosszú másodpercig némán élvezzük a pillanatot.

Mikor velem van, képtelen vagyok rossz dolgokra gondolni.

- Mit szeretnél ma csinálni? – Elmerengek kérdésén, majd elmosolyodom, mikor eszembe jut valami. Furcsa izgatottság járja át a testemet. Fogalmam sincs, ez miért nem jutott eszembe korábban.

- Úszni! – Csillogó szemekkel nézek fel rá. Egy pillanat erejéig gyereknek érzem magam. –  A mi birodalmunkban csak egy hónap van, mikor felolvadnak a folyók és a tavak, és olyankor is inkább a gyerekek szórakozása a fürdőzés.

Mosolyogva válaszol. Soha nem fogom megunni a mosolyát.

- Én is imádok úszni. – Apró puszit lehel az ajkaimra. Talán észre sem veszi. – És tudok is egy helyet, amit szívesen megmutatnék neked.

***

Egy fél óra múlva már úton is vagyunk. A város melletti erdőben indulunk el felfelé a hegyoldalon. A kezemet egy percre sem ereszti, az egész városon így vonultunk át. Valamiért engem sem zavart. Nálunk a házastársaknak is illetlen nyilvánosan érintkezni, de már megszoktam, hogy itt mások a szabályok. Túlságosan is örülök neki, hogy az egész világ láthatja, hogy ez a csodálatos férfi a férjem.

Egész úton beszélgetünk. Nagyon sokat mesél a gyerekkoráról, a szüleiről és Ylloról, hiszen őt még szinte egyáltalán nem ismerem. Én is mesélek neki, bár kevesebbet, hiszen sokkal kevesebb jó emlékem van a gyerekkoromról.

Arról is szó esik, hogy hogyan vált a hadsereg parancsnokává, bár elég kézenfekvő döntés volt, hiszen mindig a másodszülött vagy a legerősebb testvér vezeti a hadsereget, és ő mindkettő. Talán egyszer én is parancsnok lettem volna, ha nem jön ez a házasság, hiszen még az instabil mágiámmal is sokkal erősebb voltam, mint öcsém, és a taktikai érzékemmel sem voltak problémák. Egyszerűen fiatal voltam hozzá, és mielőtt megtörténhetett volna, ide kellett jönnöm.

Soha nem cserélném el ezt az életet arra.

Mesél a csatáiról és a sérüléseiről. Mikor szóba hozza, hogy azzal az olajjal szokta masszírozni a lábát, amit az éjjeliszekrényén tárol, érzem, hogy elpirulok az emlékképektől… hogy mi mire is használtuk. Én is elmesélem neki, hogy a belső combomon van egy seb, amit egy rémálmom során okoztam magamnak. Meglepődik, hogy még sosem vette észre. Én azon lepődnék meg, ha azokban a szenvedélytől túlfűtött pillanatokban észrevette volna.

Mire megérkezünk a célunkhoz, már magasan jár a nap az égen. Erős sugarai égetik a bőrömet. Ámulva nézek végig a tájon. Az erdővel körülölelt, rejtett vízesés egy kis tavacskába szélesedik ki, aminek vizéből egy vékony folyóként folytatja útját lefelé a hegyoldalon.

- Ez gyönyörű. – Csodálattal meghintett boldogsággal nézek fel rá. – Köszönöm, hogy elhoztál ide. – Az ujjai a hajamba kúsznak, a fejbőröm bizsereg az érzéstől.

- És a városiak ritkán jönnek ide, mert elég messze van, így nem kell félned, hogy valaki meglát. – Elérzékenyülök a tudattól, hogy még erre is gondolt. Tudja, hogy nálunk egyáltalán nem szokás a meztelenkedés semmilyen formája, így ennek megfelelően valóban kellemetlenül érezném magam, ha valaki látna. Rajta kívül.

- Köszönöm.

Pár perc múlva már a ruháinkat ledobva gázolunk a vízbe. Az égető napsugarak után kellemesen frissítő a langyos víz, bár most a fél kezemet odaadnám, hogy az otthoni jeges vizek habjaiban mártózhassak.

Ykessi előbb megunja az úszást, a tó partján lévő kőre fekszik ki sütkérezni. A lábait még mindig a vízbe lógatja, lassú mozdulatokkal kavargatja velük a vizet, miközben lehunyt szemmel élvezi a nap melegét. Én az ő látványát élvezem. A nap fényét mintha arra teremtették volna, hogy az ő barnás bőrét simogassa, a teste kecses izmai meg-megfeszülnek lábai játszadozó mozdulataitól. Lélegzetelállító.

Tudom, hogy nincs jogom a büszkeséghez, ami átjárja a szívemet a gondolattól, hogy az én férjem, hiszen nem önszántából választott engem. De mégis, ő az enyém lett, és ez már sosem lesz máshogy.

Nem tudom, hogy a nap melege éget vagy az iránta éledező vágy.

Lehunyom a szemeimet, és kieresztem az erőmet. Hihetetlenül jó érzés ekkora hatalom felett magabiztosan uralkodni. Ezt is neki köszönhetem. A víz jegessé hűl körülöttem, a tó fölött hópelyhek szállingóznak. A testemet átjárja az áhított hűvös érzés.

Mikor kinyitom a szemeimet, látom, hogy a könyökén támaszkodik, mosolyogva figyel. Nem tudom, hogy a mágiámat érezte meg, vagy azt, hogy lehűlt a víz a lábai körül. Nem is számít.

A hópelyhek a vállamat cirógatják. Hiányzott a közelségük, hiszen hosszú évekig az egyetlen vigaszomat képezték.

- Melegem volt. – Mosolyogva magyarázom, pedig tudom, hogy nincs szükség rá. Nem vont kérdőre, érzi ő is, hogy most teljesen az uralmam alatt van az erőm. Elé lépek a köldökömig érő vízben. – Nem hideg? – A lábaira nézek.

- Hideg, de jól esik. – A könyökén támaszkodik. A tekintete jobban éget, mint a koradélutáni nap sugarai.

- Fáj? – Az ujjaimat a vádlijára simítom a víz alatt. Alig érintem, cirógatom.

- Nem kifejezetten fáj, de jól esik neki a pihenés. – Finoman fogom meg az egyik lábának bokáját, kihúzom a vízből, talpát megtámasztom a hasamon. A körmeimet gyengéd szeretettel húzom végig bőrén, érzem, ahogy megborzong az érzéki kínzástól. Óvatosan masszírozom meg a kemény izmot, abban reménykedve, hogy megelőzhetem fájdalmát. Nem tudom, hogy melyikünk élvezi jobban, isteni érzés érinteni őt.

A szemeit lehunyva ejti hátra a fejét.

- Jól csinálom? – Halkan kérdezem, félek, hogy túl sok vagy túl kevés erőt viszek a mozdulataimba.

- Csodálatos érzés.

Felgyorsul a szívverésem. Tetszik neki.

Lassú mozdulatokkal engedem le a lábát, hogy felhúzzam helyette a másikat, és azzal is megismételjem a gyengéd kényeztetést. Egy pillanatra megakad a kezeim mozgása, mikor megpillantom a hasához simuló merevedését. Nincs az a hideg víz, ami megmentene a testemen végigszáguldó forróságtól. Azonnal reagál, sikít minden porcikám a rám törő elviselhetetlen sóvárgástól. Érzem, hogy kipirul az arcom.

Kényszerítem kezeimet, hogy folytassák a játszadozásukat a vádliján, de már elárultam magam. Engem néz, a szemeiben lángoló vágy tükörképe az enyémnek. Az ajkaimra harapok, incselkedve mosolyodom el.

Egyszerre érzem idegennek, és hihetetlenül ismerősnek, természetesnek a pajzán, játszadozó énemet, aki csak mellette létezik.

- Tényleg csodálatos érzés lehetett.

Az ajkain megjelenő szexi mosoly látványa elég lenne, hogy a gyönyörbe repítsen.

A pillanat töredéke alatt csúszik a kőről a vízbe, a kezét a derekamra simítja, és a következő másodpercben már én ülök ugyanazon a kősziklán. A lábaim közé lép, egymásnak feszülnek a vágytól merev részeink.

- Te beszélsz? – Az ajkaimba vigyorog, csókunk újra vad és követelőző. Az előző éjszaka gyengéden szerelmes érintéseit ismét éhes, sóvár mozdulatok veszik át. Imádom minden percét. Imádom mikor vad, mikor gyengéd, mikor szerelmes, mikor durva, mikor lassú, mikor heves.

Mintha víz alól jönnénk fel, úgy kapunk levegőért a csókunk után, mindketten a másik haját markoljuk, lábaimmal derekát ölelem.

Halkan, megadón sóhajt, a nyakamba temeti forró arcát. A lélegzetvételeinek cirógatása a mennybe repít.

- Pedig eldöntöttem, hogy mostantól türelmes leszek, és várok, hogy a szíveink is egymásra találjanak. – Rekedtes sóhajától összeszorul a szívem. – Meg tudsz nekem bocsátani, hogy nem vagyok képes erre, Avalan?

A kezeim közé veszem az arcát, mélyen a szemeibe nézek. Szeretem ezt a férfit.

- Azt hiszem, akkor nem tudnék, hogy képes lennél rá, szerelmem. – Elpirulva súgom az ajkaiba sóvárgó testem válaszát.

- Köszönöm. – Halk, remegő hangja egyértelművé teszi, amit eddig is gondoltam. Sír. Magam felé fordítom, hogy lecsókoljam a könnyeit. Fájdalmasan egyértelmű érzések kavarognak a fejemben és a szívemben. Nem tudom tovább tagadni őket, de kimondani nem merem. Akkor még gyerek voltam és azért nem mondtam ki, azóta pedig senki nem szolgált ár. De most, felnőttként, ahogy ajkaimmal tüntetem el forró könnyeit, csak arra tudok gondolni, hogy rá vártam. Eddigi életem minden percében, minden egy éjszakáig szeretett testben csak őt kerestem.

- Ykessi…

Csodálatosan hangzik a nevem a szájából ebben a pillanatban. Talán csak azért, mert tudom, biztosan tudom, hogy ő is ezt érzi, amit én. Szinte fáj a felismerés. Látom a vívódást a szemeiben, a könnyein át is látom, hogy ő is ezzel küzd.

- Élvezd – kérem, mert ez nem szenvedés. Szenvedés vezetett ide, rengeteg harag és gyűlölet, undor és vád, de most vége. Ez a pillanat elmossa az első heteinket együtt. Elmosta már talán a két nap is, amit csak kettesben töltöttünk, de ez most véglelegesen pontot tesz annak a korszaknak a végére, amikor nem éltünk boldog házasságban.

Lassan simogatom ajkait a sajátjaimmal, szinte nem is csók, de egy pillanat szakítja félbe, amikor a nyakunkban lógó medálok fényleni kezdenek. Csak annyira engedem el, amíg megnézzük, hogy mi, de elakadnak a gondolataim is.

A korábbi medálok helyét narancsos fényben úszó kövek veszik át. Akaratlanul is megérintem őket és Ydassir szavai jutnak eszembe. Tűzben égő hó. Ilyen erőnk van hát együtt.

- És most már nem hideg – jegyzi meg elmélázva.

- Már egy ideje nem zavar a hideg, kedvesem – fogom meg a kezét, mert így van. Létszükségletemmé vált a hűvös, amit magából áraszt, mintha őt csak arra teremtették volna, hogy az én tüzem csillapítsa. Ahogy én az ő fagyosságát.

Érzem a napjegyemben a változást, szinte látom a szemeiben türköződni. Az eddig narancsszín napba fehér árnyalat csőszik, miközben az ő homlokán csodálatos jegyek rajzolódnak ki. Láttam már őket a csatatéren, amikor előjött az elátkozottsága, de ez most más. Az ottani vad és durva minták most szinte művészein olvadnak bele szép vonásaiba halványsárga színükkel.

Tűzben égő hó.

- Szeretlek, Ykessi – suttogja, és én egy pillanatig el sem hiszem, amit hallok. Végigsimítok az arcán. Egy kósza könnycsepp vándorol le a szememből, ahogy közelebb hajolok és az ajkaimmal az övére simítok. Lágy csók, rövid, hiszen tudom, várja a válaszom. És van is mit mondanom neki.

- Én is szeretlek téged, Avalan – mondom határozottan a választ. Most érzem igazán, hogy minden rosszat magunk mögött hagytunk. Sikerült az, amiben soha nem bíztam, hogy sikerülni fog. Képes voltam beleszeretni és ő képes viszonozni ezt az érzést. Felötlik bennem az első találkozás, amikor nem fogadta el a kezem a hintóról leszállva. Mosolyogva nézek most rá, ahogy a karjaimba zárva tartom a testét. Mindent magunk mögött hagytunk ezen az éjszakán és csak az az új érzelem van, ami mindent elsöpör.

Mindent elsöpör és mindent átír. Fogalmam sincs, hogy jutunk be a hálószobájába, csak azt érzem, hogy meg kell kapnom, most mindenképp. Szeretkezni akarok vele, hogy azzal pecsételjük meg szerelmüket. Amit meg is teszünk. A két napig tomboló, sürgető és forró kéjvágynak nyoma sincs most, lassan csókoljuk le egymásról a ruhát és bódító simogatásokkal jutalmazzuk egymás testét. Nincsenek szavak, mert nincs rájuk szükség. Csak a lágy ringatózás, amivel elmerülök a testében, a halk suttogás, csak az létezik most, semmi más.

Életem legszebb éjszakája. Eddigi életemé és életem hátralevő részéé. Ezek az intenzív érzések kergetnek végül álomba, mert ébren nem bírom ki, de a hajnali nap első sugaraival ébredek. Neki már nyitva a szeme, nem tudom, most ébredt-e, vagy már ébren volt egy ideje, de nem is számít.

- Tudod kedvesem, azt mondják az idősek, hogy a halálunk pillanatában leperegnek a szemünk előtt életünk legszebb emlékei. Ha ez igaz, akkor, azt hiszem, tudom, hogy én mit fogok látni – mosolygok rá.
- Én is így érzek – suttogja halkan. Az ereje most sem vad, érzem az örvénylését, de nem rakoncátlan, a szoba sem jégbarlang, hanem egy csendes kis háló.
- Én nem az a típus vagyok, aki minden nap elmondja százszor, hogy szeret téged, Avalan. De szeretném, ha nem felejtenéd el soha. Fogom mondani, de nem fogom elhasználni ezt a szót, hogy soha ne érezzük, hogy kevés. Mert ha ez így folytatódik előbb vagy utóbb nem lesz kifejező – vigyorgok rá és lopok egy csókot. – Reggeli? – Válasz helyett korog egyet a hasa, amin elmosolyodom és gyors öltözés után együtt indulunk le az étkezőbe. A szolgák út közben megnéznek minket, hiszen lassan megyünk és fogom a kezét. Noara is lát minket, oda is köszön és látom a szemében, hogy mondanivalója lesz. Talán nem is a kedvesemnek, hanem nekem. Bólintok hát, mire a lány elmosolyodik, tudom, érti, hajlandó vagyok beszélni vele.
- Mit akarhat? – kérdezi.
- Talán azt, amit Ydassir akar majd mondani neked.
- Gondolod, hogy beszélni akar velem? – kérdezi.
- Igen, biztos vagyok benne – mosolygok rá.

A reggeli csendes békével telik, a végére esik be az én drága öcsikém. Ahogy meglátja Avalant, látom, millió kérdés merül fel benne, de azonnal választ is kap, ahogy meglátja a medálokat is.
- Jó reggelt – köszönt minket őszinte mosollyal. – Láttam a csillagotokat, gratulálok nektek! – veregeti meg a vállam. - Avalan herceg, feltarthatnám egy teára? – kérdezi öcsém.
- Én addig sétálok egyet a kertben – mondom, majd felállva lopok egy gyors csókot Avalantól és elindulok. Kicsit sem lep meg, hogy a kertben már vár rám Noara.
- Ykessi herceg – hajt fejet előttem.
- Jó reggelt, Noara. Miről szeretnél beszélni? – Intek egy pad felé az egyik rózsabokor alatt, hogy üljünk le oda.
- Avalanról, felség.
- Ykessi – kérem. Bólint.
- Gyerekkorom óta barátok vagyunk, végignéztem, ahogy férfivá érik. Minden kétségről tudok, ami a szívét nyomta valaha.
- És most félsz, hogy bántani akarom őt?
- Tudom, hogy nincs jogom sem kérni, sem megkérdőjelezni a tetteidet, Ykessi, de biztos vagy benne? Avalan összeroppan, ha mégsem…
- Szerelmet vallottunk egymásnak este – mondom, és végigsimítok a kis medálon, ami a nyakamban lóg, látom, hogy követi a mozdulataimat. – Talán nem úgy indult ez a házasság, ahogy kellett volna vagy ahogy akarta volna bárki is, de hidd el nekem, Noara, már minden rendben.
- Képesek vagytok lezárni a múltat? A nászéjszakát, a csatateret, az első találkozást?
- Képesek voltunk rá, igen – bólintom. – Tudod, én nem ismertem az érdekházasságot, házasodni sem akartam soha. De most azt érzem, ha nem is kellett volna elvennem őt, akkor is beleszerettem volna, ha a közelemben van. Sokat beszélsz a szolgálókkal, tudsz az előéletemről és a kalandjaimról. -Mosolyogva bólint. – Tegnap este óta azt érzem, hogy minden csak azért volt, mert őt kerestem mindenkiben. Minden test csak azért kellett, mert hátha ő lesz az… de most megtaláltam és nem engedem el őt többé. Nem kell félned, őszintén szerelmes vagyok Avalanba – mosolygok rá.
- Köszönöm, Ykessi. Szeretném, ha mi is barátok lehetnénk.
- Ragaszkodom hozzá! – vigyorgok rá. Talán most tényleg olyan irányba fordul az életem, amilyenbe kellene.
- Az öcsédnek nincs ellenére a dolog? Elég…. mogorva fickónak látszik. – Látom a szemén, hogy nem akar bántani, így nem is intem meg.
- Ugyan, ne dőlj be a látszatnak. Yllo talán végig tudta, hogy ez fog történni. Ydassir pedig a legjobb barátom. Neki csak az én örömöm és boldogságom számít, őt az sem zavarná, ha egy hegyi trollt vettem volna el és szerettem volna bele. De Avalant tiszteli. Az öcsém mindig falak mögött élte le az életét és szerintem ott is fogja, de nálam jobban senki nem ismeri őt. Talán most ugyanígy beszélget a férjemmel, ahogy te most velem, mert félt engem. Akármennyire vagyok erős, a szívemet nekem is könnyű darabokra törni, és ha nem is gondolja senki, hogy Avalan ezt akarná tenni vagy ezt fogja tenni akaratán kívül, ugyanúgy jól jöhet egy tettestárs a másik oldalon, ahogy te az enyémen – vigyorgok rá.
- Szóval kérdeznél valamit? – Okos lány, már most kedvelem.
- Nyilván tudod, hogy kaptunk egymásról összeírást, amikor bejelentették a házasságunkat. De egy adat nem volt ott és azóta sem tudtam kideríteni. Tudom, hogy ezt ő sem tudja rólam. Mikor van Avalan születésnapja?
- Az év legutolsó napján – mondja, mire kikerekednek a szemeim. – MI a baj?
- Nekem is akkor van a születésnapom – mosolyodom el.
- Nahát – kacagja. – Talán ez a házasság tényleg el volt rendelve, már a születésetek előtt. Tudod, Ykessi, én hiszen a lélekvándorlásban. Talán a ti lelketek minden életben összetalálkozik és egybeolvad. – Elgondolkodom azon, amit mond, majd halvány mosoly kúszik az arcomra.
- Én is így gondolom.

* * *

A beszélgetés után visszamegyek az ebédlőbe, és ott találom Avalant is, egyedül.
- Nos, szépségem, Noara az áldását adta ránk – lépek mellé.

Az arcáról sugárzó boldogság erősebb érzéseket kelt bennem, mint eddig bármi a világon. Eloszlik minden aggodalmam a gesztusom körül.

Megbabonázva figyelem, ahogy kettétépi a hajából kiszedett bőrszalagot. A hosszú tincsek rakoncátlanul hullnak a vállára, élvezve újdonsült szabadságukat. Elmosolyodom. Vajon, ha megkérném, hogy hordja mindig kibontva, megtenné?

Felkötjük egymás nyakába a kis medalionokat. A fényesen izzó jégkövecske elegánsan pihen meg a kulcscsontja alatt. Elüt a bőre sötétjétől, mégis rettenetesen jól mutat rajta. Meghatódva nézem.

- Örök életemre őrizni fogom. – Rekedt suttogás. Nem a szavai miatt akad el a lélegzetem. A hangja mélyén olyan érzelmek reszketnek, amiket nem tudok nem észrevenni. A szívemben akaratom ellenére is fájdalmas vágyakozás éled.

Legszívesebben belemarkolnék mellkasomba, hogy kitépjem a reményt belőle.

Nem tudom, milyen egy szerelmes csók, de ha el kéne képzelnem, valahogy így képzelném.

Mire felfoghatnám, hogy mi történik, már vége is.

Maga után húz. A kihalt folyosók nyugodt csendjét csak halk lépteink nesze tölti meg. Mintha csak ő és én léteznénk most a világon.

Először azt hiszem, hogy a szobám felé sietünk, de nem áll meg, tovább vezet a lépcsők sokaságán. A torony legmagasabb szintjén lévő teraszon állunk meg. Voltam már itt, hiszen közel van a szobámhoz, és az első hetek nyughatatlan éjszakáin sokat csavarogtam a kastélyban.

Nem tudom, miért hozott neki, de minden mozdulatán látom és érzem, hogy ez most nagyon fontos neki. Nekünk.

- Apa és anya szerelemből házasodtak. Anyát apának nevelték, gyerekkoruk óta imádták egymást, így mire eljutottak a frigyig, apa nem tudod már semmit adni anyának, amit nem adott addig. Akkor született ez a hagyomány. Amikor gyerekek voltunk, apa megígértette velünk, hogy ha… ha megtaláljuk… – Elakad a hangja. Összeszorul a szívem. – Ha megtaláljuk a társunkat, akkor mi is meg fogjuk tenni. Nézz az égre – Szemeimmel követem az irányt, amerre mutat. A közelsége szinte megrészegít. Olyan forró. – Az anya csillaga. Mellette… mellette az van, amit Yllo adott a szerelmének. Meghalt a lány, az érkezésed előtt nem olyan sokkal. Beteg volt, nem tudtuk megmenteni. De Yllo a temetésekor adott neki egy csillagot szerelme zálogául és örök emlékéül. Ez a két csillag még akkor is ragyogni fog az égen, mikor nekünk már emlékünk sem lesz.

Az első könnycsepp forrón égeti az arcomat. A másodikat már szinte észre sem veszem.

A testem lázban ég, a torkomat égeti a levegő.

- Én soha nem hittem, hogy csillagot adok majd valakinek, Avalan.

Nem tudom kezelni az érzelmeket, amik túlcsordulnak bennem. Nem értem őket. Csak azt tudom, hogy nagyon fájnak és azt, hogy soha többé nem tudnék élni nélkülük. A hideg életem során semmi nem készített fel erre a pillanatra.

Könnyeim átláthatatlan fátylán át nézem a csillagunk emelkedését.

- Akármi történik, akármi lesz a sorsunk, ha felnézel az égre és látod azt a csillagot, jussak eszedbe, mert bárhogyan is indult ez a házasság, Avalan, szeretném, ha életed végéig boldog lennél. Az a csillag szimbolizál mindent, amit érzek és érezni fogok irántad, és örökké ragyogni fog, kedvesem.

A finom becézése visszhangzik őrjöngő gondolataim között. Úgy érzem, elolvadok.

Nem merek hinni szavainak. Nem merem elhinni, hogy valami csoda folytán kiérdemelhettem ennek a csodálatos férfinak a szerelmét. Hisz ő mindenkit szeret, nem? Mindenkivel kedves. Mindenkivel törődő, odaadó. Ő olyan, akár a napsütés, mindenkit ugyanúgy simogat a fényével.

De ha a szeretetét nem is birtokolhatom egyedül, hihetem, hogy ezek a szavak és pillanatok csak az enyémek? A csillagunk. Az ő csillaga. Az csak az enyém.

Néma zokogásomtól reszket a mellkasom. A nyakamra lehelt csókjától libabőrössé válik az egész testem.

- Köszönöm. – Remeg a hangom, hallja sírásomat, de nem szól semmit. Maga felé fordít. A gyengédség, amivel lecsókolja a könnyeket az arcomról, újabbakat csal a helyükre.

Nem tudok tovább hazudni magamnak. Ezek után már nem.

Visszafordíthatatlanul beleszerettem ebbe a férfiba.

Mosolyog. A könnyek nem fogynak el. Türelmesen puszilgatja az arcomat. Nem érti, hogy így sosem lesz vége?

- Ykessi.. – Neve az ajkaimon halk nyöszörgés csupán. – Olyan boldog vagyok, hogy nem tudom, mit csináljak.

A kezei között tartja az arcomat. Szeretném hinni, hogy a szemeiben a saját érzelmeim tükröződését látom. Talán csak képzelem.

Kétségbeesetten kapaszkodom a mellényébe, magamhoz húzom. A számba súgja mosolygó válaszát.

- Élvezd. – A csókunk kínzóan lassú. Lassan elapadnak a boldogságtól gyötört szívem forró könnycseppjei. A csók sós íze édessé válik az érzelmektől. Magához szorít, a testünk összeforr. Olyan tökéletesen illünk egymáshoz, mint egy kirakó két szomszédos darabja. Belesimulok az ölelésébe.

Nem tudom, meddig simogatja az ajkaimat az övéivel. Nem akarom, hogy vége legyen.

A testünk között felgyulladó narancsos fény szakítja meg az örökké tartó csókot. Egyszerre lépünk távolabb egymástól. A medalionok felemelkednek a mellkasunkról, egy új mágia ereje ég bennük. Az eddigi, fehér kalitkába zárt vörös lángnyelvek helyett most tömör, narancsos színben fénylő kövecskeként ereszkednek vissza a mellkasunkra.

A tekintetünk újra összeforr, mindkettőnkében ott csillog a tudat, hogy mi történt. Összeolvadt. A jégbe zárt tűzből egy elpusztíthatatlan ékkő lett. Elpusztíthatatlan, mint a csillag, amit ő adott nekem. Elpusztíthatatlan, mint az érzések, amiket bennem keltett. Azt hiszem, nem lehetne tökéletesebb.

Végigsimítom a mellkasán fekvő követ, csodálattal suttogok.

- És most már nem hideg.

Megfogja a kezemet, a mellkasára szorítja a kő fölött. Megremegve nézek fel rá. A szemeiben lévő komoly érzelmek megszédítenek.

- Már egy ideje nem zavar a hideg, kedvesem. – Felhúzza a kezemet a szájához, hideg tenyeremet égetik forró ajkai. Egyetlen pillanatra sem ereszti el a tekintetemet. A megismételt becézés majdnem újabb könnyeket csal a szemembe.

Megigéz. A közelsége, a szavai, ahogy néz, ahogy érint. Mindenem csak őt érzékeli.

Mintha a lelkemben is összeforrna a mágiánk, hatalmasabbnak érzem, mint valaha. Mégsem keveredik hozzá a fagy kezelhetetlen hidegsége.

Nagy szemekkel nézek fel rá, próbálom megérteni, hogy mi történik. A homlokán lévő csodálatos napjelbe egy fehér árnyalat keveredik. Tágra nyíló szemei tükröződésében látom arcomon megjelenni az elátkozottak jeleit, de most nem jégfehér, hanem halványsárga mintában.

Már nem én irányítom szavaimat, hanem egy erősebb, földöntúli érzés.

- Szeretlek Ykessi.

Látom, hogy valamit mondana, de biztosan csak ennyire elgondolkodtatja az erőnkben rejlő hatalom. Mert hát a szövegben semmi olyasmi nincs, ami megdöbbentő lenne, az információkon kívül.
- Gondolod, hogy az, hogy összefonódott a mágiánk, azt jelenti, hogy egy pillanatig elértük a lelki összhangot? – Lágy mosolya melengeti a szívem. Jó vele lenni.
- Nem tudom, talán. Csak akartam, hogy te is tudj erről. Nem akarok semmit eltitkolni előled. – Ez az igazság. Semmi értelmét nem látom titkolózni, hiszen ő lesz a társam életem hátralevő részében. És most, hogy kipróbáltuk a békét, nem akarok visszatérni a háborús helyzetre.
- Most már legalább tudjuk, hogy ha valaki megzavar minket orgazmus közben, világmegváltó erővel zúdíthatjuk rá a haragunkat – mondja, mire mindkettőnkből kirobban a nevetés. Közben fogalmazódik meg bennem, hogy vicceset mondani most hallottam először, és őszintén kacagni is. Minél több arcát ismerem meg, annál inkább ámulatba ejt. A kacagás elhal, amikor mellém lép és a székem karfája után az ölembe csusszan. Mégis, most érzem igazán teljesnek magam, hogy itt van a karjaimban és érzem a testéből áradó hűvöset. Az illata izgató, mint mindig, és már tudom, hogy mire képes az ágyban, így csak még közelebb érzem magamhoz. Szinte megrészegít a tudat, hogy azt az arcát soha nem látta más, csak én és nem is fogja többé senki sem. Most kicsit bánom, hogy én nem vártam rá, de… soha nem gondoltam, hogy így alakul az életem.

- Megengeded, hogy kipróbáljak valamit? – Érdeklődve pillantok rá.
- Bármit.
Ámulva figyelem, ahogy a tenyerében megszületik két kis medálféle csepp, mintha csak gyenge kis vízcseppecske lenne, de tudom, végtelen erő rejlik benne. Mert tőle van.
- Meg tudod tölteni őket a tüzeddel? – Egy röpke pillanatra tétovázok, nem akarom tönkretenni a kis szépségeket, így, bár teszem, amit kér, igyekszem úgy csinálni, hogy nagy kárt ne okozzak a medálokban. Mert nem tudom, hogy mi a célja ezekkel.

De ahogy megformálódik előttem a csoda, nem tudom levenni róluk a tekintetem.
- Hogy nem olvad el? – Mert hát annyire nem tudok most a tűzre koncentrálni, hogy akár kárt is tehettem volna bennük.
- Ne becsüld alá a mágiaszülte jég hatalmát – int mosolyogva. – A birodalmunkban egybekeléskor mi nem teszünk a tiétekhez hasonló mágikus fogadalmat, viszont vagy egy olyan szokásunk, hogy a két fél közösen készít maguknak egy összeillő jégmedált úgy, hogy mindkettejük mágia benne legyen. Ez köti össze őket.

Nincs erre jobb szó, lefagyok. Azonnal formálódik egy gondolat a fejemben. Most akkor… elismerte a házasságunkat? Ez… beleegyezés volt, hogy mellettem éli majd le az életét?
- Gyönyörű hagyomány. Eddig miért nem mondtad?
- Nem gondoltam, hogy fontos. És nem tudtam, hogy lehetséges e. – Felém nyújtja az egyik kis ékszert. – Elfogadod tőlem? Nem muszáj hordanod, ha hidegnek érzed, de szeretném, ha megtartanád.

Boldogság árad szét a szívemben, ahogy a hajamban levő szalaghoz nyúlok és kihúzom belőle. Elég hosszú, így középen tépem ketté. Vékony, fekete bőrszalag, mindig ezt használom a hajam összekötésére, és most rettenetesen jól jön. Elveszem az enyémet, majd belefűzöm a bőrt, és visszaadom neki.
- Kösd fel a nyakamba – kérem halkan. Epekedve várom, hogy elvegye, de megteszi, és közelebb hajolva teszi, amit kérek. – És most kérem a tiédet – mondom határozottan, és én is megteszem ugyanezt. A haja alatt átnyúlva a nyakába kötöm a kis szalagot, a tűz erejével kötve össze, hogy soha ne szakíthassa el semmi.
- Örök életemre őrizni fogom – ígérem neki és az ajkaira hajolok. Ez most nem izgató csók, hanem végtelenül finom és gyengéd. Alig érek hozzá, csak szeretném, ha tudná, ha érezné, hogy én…

Hogy én mi?

Hogy én mi?

Hogy én mi?!

- Gyere velem! – Felállok, és lepakolom az ölemből, majd az ő szobája feletti teraszra megyek. Ennél magasabb pontja nincs a kastélynak, de a több percig tartó út mintha elsuhanna. Elvesztem az időérzékemet és csak arra figyelek, hogy a kezemben tartsam a kezét, hogy ne engedjem el.

Soha többé.

Hogy én mi?!

A szöveg… a mágia összefonódásához szerelemre van szükség…?

A teraszon állva megkönnyebülve látom, hogy csillagos az ég. Akkor még jobb lesz minden.
- Apa és anya szerelemből házasodtak. Anyát apának nevelték, gyerekkoruk óta imádták egymást, így mire eljutottak a frigyig, apa nem tudod már semmit adni anyának, amit nem adott addig. Akkor született ez a hagyomány. Amikor gyerekek voltunk, apa megígértette velünk, hogy ha… ha megtaláljuk… - Nem tudom… nem merem kimondani azt a szót. – Ha megtaláljuk a társunkat, akkor mi is meg fogjuk tenni. Nézz az égre – kérem, és a karjaimba zárva, mögötte állva mutatok egy fényesen lángoló csillagra a fekete égbolton. – Az anya csillaga. Mellette… mellette az van, amit Yllo adott a szerelmének. Meghalt a lány, az érkezésed előtt nem olyan sokkal. Beteg volt, nem tudtuk megmenteni. De Yllo a temetésekor adott neki egy csillagot szerelme zálogául és örök emlékéül. EZ a két csillag még akkor is ragyogni fog az égen, mikor nekünk már emlékünk sem lesz.  – Kitárom a tenyerem. Egy fényesen égő gömb jelenik meg benne. Nem nagy, épp akkora lehet, mint egy bazsarózsa feje, de fényesen világít. – Én soha nem hittem, hogy csillagot adok majd valakinek, Avalan. – Összezárom a tenyeremet, majd az ég felé tartom, és ahogy elengedem, a kis csillag csak repül felfelé, és az erőmből táplálkozva egyre nagyobbá és fényesebbé válik. Nem lóg ki a többi, távolinak tetsző csillag sorából, de nagyobb, mint anya csillaga volt. Talán az erőm miatt. – Akármi történik, akármi lesz a sorsunk – hajolok a füléhez -, ha felnézel az égre és látod azt a csillagot, jussak eszedbe, mert bárhogyan is indult ez a házasság, Avalan, szeretném, ha életed végéig boldog lennél. – A nyakába csókolok. Teljesen el vagyok érzékenyülve a medáltól és a hagyománytól… - Az a csillag szimbolizál mindent, amit érzek és érezni fogok irántad, és örökké ragyogni fog, kedvesem – súgom a fülébe a becézést először, mióta ismerem. Először, mióta házasok vagyunk.

Mosolyogva üdvözöl, a csókja természetesebb, mint az éltető levegő.

Miközben egymás napjáról beszélünk, az asztalhoz sétálunk és leülünk egymással szemben. Noarára és a lovászfiúra terelődik a téma.

- Remélem, nincs ellenedre.

- Mármint nem féltem-e Noarát? Dehogy. A fiú, akivel ismerkedik itt él babakora óta, kedves, okos és figyelmes kölyök.

- Úgy értettem, hogy a fiút Noarától.

- Dehogy, eszembe sem jutna. Ez a ti otthonotok is, szeretném, ha jól éreznétek itt magatokat. – Elmosolyodom szavain. Gondolhattam volna, hogy így érez. - Ezért kérlek, gondold át, hogy nincs-e kedved holnap sétálni velem. Elmehetnénk az istállókhoz, a gyakorlótérre, amihez csak kedved van. Szeretném, ha megismernéd a helyet, ahol élünk.

Mosoly csúszik az ajkaimra. A gondolat, hogy az egész napot vele töltsem, édes melegséget varázsol a mellkasomba.

Az ajánlat túl csábító, ezért nem említem meg, hogy Laellel már az összes említett helyet bebarangoltuk azokban a hetekben, mikor ő még nem volt itt. Mikor még nem volt köztünk ez a leírhatatlan kapcsolat.

- Viszont Ydassir talált valamit. Tanúja volt annak, amikor az erőnk kirobbant, nem tudom, mennyire emlékszel rá. – Érzem, hogy az arcom kipirul a kellemes emlék hallatán. Vajon hányszor kell újra és újra átesnem ezeken a testi gyönyörökön, hogy ne váltsák ki belőlem ezt a reakciót? – Nem leskelődött, csak az ablak alatt sétált el, amikor kirobbant az üveg. Azt mondta, hogy soha nem látott tűzben úszó hóvihart, és érdekelte, hogy mi történt, így utánajárt a könyvtárban a könyvek között. Ahova szintén elmehetnénk. Olvasd el, nem hosszú, csak egy kis bekezdés.

Engedelmesen olvasom végig a sorokat, a szemeim megállnak az egyik soron.

„…tűzföldi és egy földországi szerelme alkotta…”

Nem tudom miért, de a szoba mintha kisebbnek és sokkal-sokkal melegebbnek tűnne, mint pár perccel ezelőtt. Miért mutatja ezt nekem? Hisz alig pár napja mondta, hogy nem a szerelmemet kéri. Hogy is beszélhetnénk egyáltalán szerelemről egy kényszerházasságban?

Az ajkaim szólásra nyílnak, de nem jönnek ki a kétségeimnek hangot adó szavak.

Tétován zárom vissza a számat, egy pillanatra az irritáltság szikrája gyullad a szívemben. Még mindig nem tudok teljesen őszinte lenni vele.

Egy alig észrevehető, eltiport fuvallatként cirógató fagyos érzés fut végig a gerincemen. Az erőm uralhatatlan része soha nem volt még ilyen gyenge, de bizonytalanságomon felerősödve jelzi, hogy nem szabadultam meg tőle.

Nem engedem, hogy elrontsa a meghitt pillanatunkat, ezért a szívem legmélyére száműzöm, az összes kételyemmel együtt.

- Gondolod, hogy az, hogy összefonódott a mágiánk, azt jelenti, hogy egy pillanatig elértük a lelki összhangot? – Gyengéd mosollyal nézek fel rá, a gyönyöreink emlékképei elmosnak belőlem minden rossz érzést.

- Nem tudom, talán. Csak akartam, hogy te is tudj erről. Nem akarok semmit eltitkolni előled. – Hátradőlök a székben, mielőtt megszólalok, leutánzom azt a pajzán mosolyt, ami gyakoribb az ő ajkain.

- Most már legalább tudjuk, hogy ha valaki megzavar minket orgazmus közben, világmegváltó erővel zúdíthatjuk rá a haragunkat.

A nevetésünk egybeolvad. Iszom a látványt, ahogy nevető arcán táncot járnak a kandalló lángjai által vetett árnyak. Gyönyörű. Meg kell érintenem.

Felállok, úgy érzem, mintha egy láthatatlan kötél húzna hozzá. Leülök a széke karfájára és puszit lehelek a homlokán lévő napjelre. Nem tudom, miért, de az egyik kedvenc részemmé vált benne. Lejjebb csúszok, oldalülésben helyezkedem el az ölében, és felnézek rá.

- Megengeded, hogy kipróbáljak valamit? – Látom a szemeiben megjelenni az érdeklődés lángját.

- Bármit. – Az ujjai a hátamat cirógatják. Talán észre sem veszi a természetesen gyengéd mozdulatokat, míg belőlem mély, forró borzongást vált ki.

Felfelé fordítom a tenyereimet, mindkettőből kinő egy apró, vízcsepp alakú jégmedalion. Felé nyújtom őket, kecses kis formájuk néhány centivel a tenyereim felett lebeg.

- Meg tudod tölteni őket a tüzeddel? – Szó nélkül engedelmeskedik, ámulva figyelem, ahogy a gyönyörű lángok megtöltik medálokat. Megerősítem a jég falát a tűz körül, hogy örök fogságba zárjam a miniatűr energiafoszlányt.

Csodaszép.

- Hogy nem olvad el? – Kérdésére a mosolyomban büszkeség csillan.

- Ne becsüld alá a mágiaszülte jég hatalmát. – Lenézek a pislákoló, hűvös kis ékszerekre, majd folytatom. – A birodalmunkban egybekeléskor mi nem teszünk a tiétekhez hasonló mágikus fogadalmat, viszont van egy olyan szokásunk, hogy a két fél közösen készít maguknak egy összeillő jégmedált úgy, hogy mindkettejük mágia benne legyen. Ez köti össze őket.

A cirógatás megáll a hátamon. Újra felnézek rá, a tekintete súlyától szinte megremegek. Nem tudom kiolvasni, hogy milyen érzelmeket látok benne.

- Gyönyörű hagyomány. Eddig miért nem mondtad?

- Nem gondoltam, hogy fontos. És nem tudtam, hogy lehetséges e. – Felé nyújtom az egyik kis medált. – Elfogadod tőlem? Nem muszáj hordanod, ha hidegnek érzed, de szeretném, ha megtartanád.

Látom a pánikot, pedig én tudom, hogy felesleges. A mágia ott van benne, csak megnyugodott. Talán mindig arra volt szüksége, hogy valaki mással együtt legyen? Kétlem. Nem ez a kulcsa, ebben biztos vagyok. A kötelék sem lehet, hiszen akkor már korábban megtörtént volna.  Talán az kellett, hogy az erőm megszelídítse az övét? De ha az erősebb mágiának hódolna be, az apja és a testvére jelenléte már megtette volna ezt vele. Ahhoz nem feltétlenül kell testiség. Vagy lehet, hogy a kettő együtt? Ha elátkozott, és az, akkor ezért volt vad a mágiája is. Talán minden együtt tette. Beért a kötelék, kiélte teste vágyait, és az én erőm képes kordában tartani az övét. Egy ideig. De ha megint elfajulna, még mindig ott a pajzs, az is bevált. Jó, azt már nem bírta, amikor az orgazmus tört ki belőle, de az vesse rám az első követ, aki nem vesztette volna el a kontrollt, amikor egy ilyen férfit tart a karjaiban egy olyan pillanatban.

Na ugye!

Figyelem a rózsát, majd a mosolyt és meglátom az árnyékot is, de nem kérdezek rá. Nem akarom elrontani a pillanatot, és millió oka lehet. Nem kérdezek rá, mert nem akarom hallani.
- És…  milyen gyakran kell majd ezt csinálnunk? – A kérdésre összeszorul a szívem. Megbánta?
- Ha nem szeretnéd gyakrabban, havonta egyszer – felelem nyugodt hangon, de vihar lobban bennem.

Amit ő csendesít el szinte azonnal, ahogy kezdeményez. Mert hamar kiderül, hogy nem csak havonta egyszer akarja, hiszen újabb és újabb kéjbe taszít. Számát sem tudom, hogy hányszor adta magát nekem és hányszor élveztünk el egymástól. Amikor először lovagol meg a kínos kis kérdés után azt hiszem, egyszeri, de a betártságunk két napja alatt számtalanszor teszi még meg. A végére komolyan kezd fájni a farkam, és gyanítom, az övé is, de nem érdekel. Csak a pillanat számít és a vágy, ami izzik. Mert izzik, ez nem is kérdés. Minden mozdulata megőrjít, akkor is, ha épp nem a testemmel van kapcsolatban. Ahogy alszik, amikor feláll és eszik… Amikor egyszer az ablakon nézett ki, nem bírtam ki, hogy ne álljak mögé. Ott tettem magamévá, az ablak előtt, mert ott kapott el a hév. Hihetetlen férfi. Mintha nekem teremtették volna, tökéletes minden szempontból. Még a rideg oldala sem bújik elő egy percre sem, de nem is bánom. Tökéletes. Még csak az is tetszik, amikor a karjaim között alszik. Bármit megadnék, ha ez örökké így maradna…

* * *

- Szóval két nap. És ha jól sejtem, nem harcoltatok – pillant rám Ydassir. Épp rendezgeti a tennivalóimat.
- Nem kifejezetten – mosolygok rá.
- Boldognak látszol. Minden rendben veletek? – Tudom, hogy érdekelnék a részletek és ha nem Avalanról lenne szó, kérdezne is, de nem teszi, hiszen tiszteli őt. – Avalan is jól van?
- Igen, semmi baja. Visszament a hálójába. És köszönöm, hogy intézkedtél az ablak és az ajtó miatt.
- Nem volt nagy dolog. A falad miatt nem láttunk és hallottunk semmit. Egy csapat olvasztott új üveget az ablakkeretbe homokból, a másik meg megcsinálta az ajtót – rántja meg a vállát. – Én pedig utána keresgéltem kicsit. – Egy vastag, vörös bőrkötéses könyvet tol elém, benne egy kis papírral Ott nyitom ki.
- Összekapcsolódó mágia? – olvasom fel a megjelölt fejezet első néhány szavát.
- Bizony. Ritka, mert ritka a különböző birodalomból származottak között létrejövő frigy is. De ha képesek vagytok uralni, hatalmas erő lehet.
- Nem az erejéért vagyok vele – mondom ki. – Mármint… érted.
- Értem és elhiszem, de azért mutasd meg neki is. Hátha érdekli őt is. Már csak azért is, mert tűzben égő hóesést ritkán látni – kacsint rám. – Na, de a feladataid, a mikkel elmaradtál…

Vacsorára végzek csak. Hadi szemlére is mennem kellett, megnézni az ifjoncokat, a parancsnokuknak azt is megígértem, hogy tartok egy beszédet a napokban az újoncainknak. És miközben az istállók és a gyakorlóterek között barangolok, rájövök, el akarom hívni Avalant is ide. Meg akarom neki mutatni. Mivel ez a mai utolsó programom, így vacsoránál el is döntöm, hogy fel fogom neki dobni a dolgot. Hátha lenne kedve, hiszen ez az ő otthona is, szeretném, ha ismerné.

Mielőtt leérek vacsorázni, még felveszek egy fekete inget, amit persze nem gombolok be. Megszokás. Meg egy fehér nadrágot, a hajam pedig hanyagul fogom csak össze. Nem gondolok semmire közben, csak fürödtem is és minél előbb látni akarom őt. Amikor felbukkan az alakja a vacsorateremben, el is mosolyodom és mellé lépek. Végig sem gondolom, hogy mit teszek, csak az álla alá nyúlva felemelem a fejét egy csókra. Nem vágyakozó, nem hosszú, csak egy finom üdvözlés.
- Szia – mosolygok rá, amit viszonoz is. – Milyen napod volt?
- Unalmas. Bár Noarával tudtam beszélgetni sokat, így kellemesen telt.
- Ó igen én is láttam a barátodat. Hadi szemlén voltam, és lent volt az istállóknál. Egy fiúval beszélgetett.
- Igen, mesélte, hogy az egyik lovászfiúval ismerkedik. Remélem, nincs ellenedre – pillant rám.
- Mármint nem féltem-e Noarát? Dehogy. A fiú, akivel ismerkedik itt él babakora óta, kedves, okos és figyelmes kölyök – mondom.
- Úgy értettem, hogy a fiút Noarától – néz a szemembe. Ne, hova tartunk már megint?!
- Dehogy, eszembe sem jutna – nézek vissza rá komolyan. – Ez a ti otthonotok is, szeretném, ha jól éreznétek itt magatokat. Ezért kérlek, gondold át, hogy nincs-e kedved holnap sétálni velem. Elmehetnénk az istállókhoz, a gyakorlótérre, amihez csak kedved van. Szeretném, ha megismernéd a helyet, ahol élünk – mosolygok rá. - Viszont Ydassir talált valamit. – Elé tolom az előttem levő könyvet, benne van a kis papír is. – Tanúja volt annak, amikor az erőnk kirobbant, nem tudom, mennyire emlékszel rá. Nem leskelődött, csak az ablak alatt sétált el, amikor kirobbant az üveg. Azt mondta, hogy soha nem látott tűzben úszó hóvihart, és érdekelte, hogy mi történt, így utánajárt a könyvtárban a könyvek között. Ahova szintén elmehetnénk – jegyzem meg. – Olvasd el, nem hosszú, csak egy kis bekezdés.

„A mágia összeolvadása két ellentétes nép között nagyon ritka. Teljes lelki összhang szükségeltetik hozzá, amit házasság nélkül lehetetlen elérni. Ez a ritkaság oka, hiszen különböző népek gyermeki ritkán kötnek házasságot. De ha két megfelelően nagy erejű személy között alakul ki, az erő, amit képesek lehetnek uralni, felfoghatatlan szintre is emelkedhet. A legenda szerint a hegyeket egy tűzföldi és egy földországi szerelme alkotta az egész bolygón, a vizeket pedig egy jégföldi és egy szélföldi frigye hozta létre. Ha rossz kezekbe kerül, pusztító erő, de ha megfelelően uralják, a legnagyobb teremtő hatalom, amit el lehet érni.”

Mikor azt hiszem, hogy vége, akkor kezdődik el igazán.

Az elmém elsötétül, már nem tudom a vonásait csodálni. Az egyetlen dolog, amit érzékelek, a bennem mozgolódó forróság és az égető lélegzetvételek az arcomon. A sóhajaink összefolynak, már nem tudom, melyik nyögés jön az én számból és melyik az övéből.

Fogalmam sem volt, hogy léteznek ilyen gyönyörök a világban.

A szenvedély ködfátyolán alig jut át rekedtes hangja.

- Megbízol bennem?

Lassan válaszolok neki, képtelen vagyok gondolkodni.

- Igen. – Ebben a pillanatban mindenem az övé.

Fel sem fogom, mit csinál. Olyan könnyen emel fel, mintha egy tollpárnát szorongatna, a következő pillanatban már az ölében ülök. A pozícióváltás lendületétől hirtelen csúszik mélyebbre bennem a forró, lüktető keménység.

Levegőért kapok. Nyögésem visszhangzik a füleimben. Megfeszül a testem, az élvezet olyan erővel sújt le rám, hogy úgy érzem, belehalok. Ujjaim vállát markolják, szemeimet forró könnycseppek égetik a gyönyörtől. Egyszerre akarok könyörögni neki, hogy hagyja abba, és hogy folytassa. Megrémiszt. Lehetetlenül jó. Túl sok, és mégsem elég.

Félig lehunyt szemhéjak mögül, homályosan látom arcát. Mielőtt eldönthetném, hogy elbírom e viselni a gyönyör folytatását, ő eldönti helyettem, és én apró darabokra hullok.

Már nem látom, csak érzem. Az elmémre szakadt sötétségben nem létezik más csak a gyönyör, amit nekem okoz. Minden porcikámon az ő érintését érzem. Még. Még.

Önkívületi állapotba kerülve markolom a selymes tincseket, miközben nyelve a mellkasomon barangol. A keze mozgása az ágyékomon az őrület felé sodor. Elviselhetetlenül jó érzés.

Egyre türelmetlenebbé válnak mozdulataink, szinte faljuk, tépjük egymást. Nem tudom, hol végződik ő és hol kezdődöm én.

Az idő megtorpan, mikor elérjük a hajszánk végét, mintha az egész világ ezért a pillanatért létezett volna. A bőrömet égeti a gyönyör és marja a fagyos mágiám. A pajzsnak feszül, szinte összeroppanok az erejétől, az öröm sikolyát elnyeli a süvítő szél hangja. Nem tudom, hogy a képzeletbeli pajzs vagy a körülöttünk lévő világ törik darabokra. Nem is érdekel.

Az utolsó dolog, amit látok, egy tüzesen villanó szempár és egy izzó napjel.

Örökre az emlékezetembe égnek.

***

Halk sóhaj csúszik ki az ajkaimon. Kipattannak álmos szemeim.

Az első dolog, amit meglátok, ugyanaz, mint amit tegnap utoljára láttam, mielőtt magába fogadott a sötétség.

Egy tüzesen villanó szempár és egy izzó napjel. Csak most mindez a lábaim között.

Még kétségbeesni sincs időm, a nyelve játéka egyre helyesebbé válik, és ébredező tudatom is felfogja, hogy mi történik.

Szinte már rutinként nyögöm nevét.

A remegés szinte azonnal rám talál, az ajkai nyújtotta élvezet késlekedés nélkül mossa el gondolataim foszlányait. Miért? Miért csinálja ezt?

Nem tudom elszakítani tekintetemet az észveszejtő látványtól, ahogy engem kényeztet. A szemei végig fogva tartják ámuló tekintetemet. Magával ragad. Úgy érzem, csupán attól át tudnám lépni a gyönyör kapuját, hogy őt nézem.

Felsóhajtok, mikor a testem megadja magát az élvezetnek. Bódult döbbenettel figyelem, ahogy magához nyúl. A testemet furcsa, kellemes melegség keríti hatalmába. A kezeim bizseregnek, hogy megérintsem ott, ahol ő is simogatja magát. Neki is olyan jó érzés lenne, mint nekem? Látni akarom az arcát, mikor hozzá nyúlok.

Megborzongok a gondolataim súlyától.

Mikor tegnap felkeltem, a halálomat terveztem, és nem ismertem az érintések forróságát. Olyan idegen a világ, amit feltárt előttem, hogy úgy érzem, örökre kívülálló maradok.

Most is megbénít a félelem. Érinteni akarom, de csak nézem őt. Az arcát, mikor elélvez. A hasán táncoló szálkás izmokat. A merevedésének a kecses vonalát.

A testem kimerült az előző orgazmustól, de tudom, hogy ha az nem lett volna, most megint égetne az a forró vágy, amit csak ő tud feléleszteni bennem. Fogalmam sincs, hogy csinálja.

- Elnézésedet kérem, de épp tisztogattalak, és odalent hamarabb felébredtél. Nem akartam, hogy elhanyagolva érezze magát, ha már ilyen jól összebarátkoztunk – Pajkos tekintete az enyémet keresi. Érzem, ahogy vörössé válik az arcom a könnyed szavaitól. - A pajzsomat ne is keresd magad körül, nem miattam nyugodt az erőd.

A mágiám említése egyből visszaránt a valóságba. Felülök. Szinte ösztönszerűen járja át a testemet a pánik. Leéltem egy fél életet úgy, hogy minden pillanatban egy lázongó, kitörni vágyó erőt kellett kordában tartanom magamban. A testem most mintha súlytalan lenne.

Eltűnt.

Összeszorul a torkom, fagyos félelem éled bennem. Az nem lehet, hogy…

Felemelem kezemet, a mágiám a szokott módon válaszol hívásomra. A szívemről hatalmas kő esik le. Annyira szokatlan a lelkem csendje, hogy meg voltam róla győződve, hogy örökre elveszett. A tenyeremből csillámként kiemelkedő szemcsékből egy gyönyörűen megformált jégrózsa áll össze. A reggeli nap fényében elbűvölően szép látvány.

Elmosolyodva figyelem, ahogy újra szemcsékké válva párolog el.

Nem tűnt el. De akkor miért? Nem értem. Mi ez a meleg nyugalom, ami a lelkemben honol?

Talán… A tekintetemet Ykessi felé fordítom. Talán miatta lenne? Ez érintés ereje? Mosolyogva figyel engem, az oldalán fekszik mellettem, fejét lustán támasztja a kezén. Illik hozzá ez a reggeli fáradt harmónia.

Vajon hány emberrel osztotta már meg ezt a meghitt pillanatot?

Nem engedem megtelepedni elmémben a keserű gondolatot, szinte azonnal űzöm tova. De a magja már ott van szívemben.

Egyikünk sem szólal meg. Rám vár, tudom. Fogalmam sincs mit kéne mondani, még csak hasonló helyzetben sem voltam soha. Talán azt a kérdést feltehetem neki, amit a dübörgő szívem tudni szeretne.

- És… - Tétovázom. Lesütöm szemeimet, nem nézem az arcát. – milyen gyakran kell majd ezt csinálnunk?

Végtelen hosszúnak tűnnek a pillanatok válasza előtt. A kezemet babrálva meredek az ölembe, hogy ne lássa elpirult arcomat.

- Ha nem szeretnéd gyakrabban, havonta egyszer.

Ha nem szeretném? Nem igazán lenne okom, ugye? Akkor mi ez a csalódottság, amit érzek?

Az ajkamra harapok, nem válaszolok neki. Nem akarok tovább kívülálló, néző lenni az életemben. Talán vele megtehetem, hogy elfogadom önmagamat.

A kezem a vállára csúszik, finoman nyomom a hátára. Engedi. Fölé hajolok, a csókom lassú. Ujjai arcomat simítják, de hagyja, hogy most én irányítsak. Elég az a gyengéd kis érintés, hogy égjek a vágytól, hogy közelebb kerüljek hozzá.

A testem magától mozdul, egy pillanatra sem szakítom meg a csókot, egyik lábamat teste felett átvetve helyezkedem el az alhasa kemény falán, mellkasunk egymásnak simul. Faljuk egymás száját. Felgyorsulnak lélegzetvételeim, mikor megérzem vágyát a fenekemnek simulni. Csodálatos elégedettség tölt el a gondolattól, hogy ezt a reakciót én váltom ki belőle. Akarom látni az összes rezdülését, ami nekem szól.

Kicsit feljebb hajolok, kezem magam mögé csúszik, és megteszem, amit reggel képtelen voltam. Finoman, bátortalanul érintik ujjaim tűzforró, selymes és rettenetesen kemény merevedését. Hogy lehet ilyen jó érzés a kezemben tartani? Az arca szépen ívelt izmai megfeszülnek egy pillanatra, a szemeiben őrült tűz táncol.

Kezei lábaim közé nyúlnak, megtalálják a fájdalmasan lüktető pontot, ami érintésre vágyott. Felsóhajtok, és nem bírom tovább. Úgy érzem újra és újra szükségem van arra a forróságra, amit tegnap megmutatott nekem.

Felemelem a fenekemet, és ő mintha a gondolataimban olvasna, lassan csúszik belém. Felnyögünk.

Mohón hajszoljuk a gyönyört újra és újra. Az egyik pillanatban mellkasán támaszkodva mozgom rajta, a következőben ő préseli szenvedélyesen a matracba a hátamat, majd újra az ölében mozogva őrjítem magunkat tovább.

Mintha vadul keresnénk valamit, amit csak egymásnak adhatunk meg, de hiába adjuk meg újra és újra, nem elég. Nem találjuk.

De mi az?

***

Az ágyamon ülve figyelem a lemenő nap fényét.

Két napot töltöttünk Ykessi szobájába zárkózva. Csak az evés és az alvás állított meg minket néha. Ma reggelre felgyűlt annyi elintéznivalója, hogy meg kellett szakítanunk a végeláthatatlan együttlétet.

Elmosolyodva gondolok vissza az elmúlt napokra, a szívverésem már ennyitől is hevesebb tempóra kapcsol. Mielőtt véletlenül követné a testem reakciója, megállítom gondolataim folyamát.

Kopogás, majd szinte rögtön Noara lép a szobámba. Ő az egyetlen, aki nem várná meg a választ, mielőtt benyit.

Rajta kívül talán a férjem.

A gondolat, amit eddig kerültem most melegséget varázsol a szívembe. Igen, róla még el tudom képzelni, ahogy rám ront.

Beszélgetünk. Mint az egész kastély, ő is érezte az első egyesülésünkkor felszabadult különös erőket. Kérdezgetne róla, de én sem tudom, hogy mi történt. Sőt, talán az összes ember közül én tudom a legkevésbé, hiszen abban a pillanatban épp azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem a legintenzívebb gyönyört, amit valaha éreztem.

Nagy vonalakban elmesélem neki, hogy mi történt közöttünk, persze kihagyva a szemérmetlen részeket, hogy hányszor, hol, és milyen módon.

Naiv, gyermeteg kíváncsisággal hallgat. Elmosolyodom rajta.

- Megváltoztál.

- Tudom. Soha nem éreztem még ilyet, Noara. Mintha a mágiám uralhatatlan része engedelmesen beolvadt volna a többibe. El sem hiszem, hogy létezhet ilyen csend és béke.

- Gondolod, hogy csak ez az oka? A felszabadultság? – Nem tudom, mire gondol. Értetlenül kutatom halványkék szemeit.

- Mi más lenne? – Sejtelmesen mosolyog, de nem válaszol. Magamra hagy a kérdéssel, elmerengve sóhajtok az ismét üres szobában.

Hamar más mederbe terelődnek a gondolataim, mikor eszembe jut, hogy vacsoránál újra láthatom Ykessit. Reggel óta nem találkoztunk. Fel fogom ismerni egyáltalán ruhában?

Mosolyogva nézem, ahogy próbálja áttörni a pajzsomat. Tagadni is felesleges: önelégültség szökik a szívembe. Erős vagyok és ezt az is bizonyítja, hogy nem tud áttörni. Nyilván ha az elátkozottak erejével próbálkozna, meg tudná oldani, de egyelőre megnyugtat, hogy nem lehet semmi baj. Rám emeli tekintetét, amiből látom, hogy jól haladunk, de nem akarom veszni hagyni a benne éledő érdeklődést.

Elé lépek és a lábai közé térdelek, hogy közelebb legyek hozzá, hogy szokja a közelségemet. És azért térdelek, mert tudom, ha az erőm fitogtatása után most még fölé is kerekednék testileg, megrémülne. Ő is tudja és érzi, hogy ezeket a perceket az uralmam alatt tartom, semmi szükség rá, hogy ezt testi fölénnyel is az orra alá dörgöljem.
- Akkor válaszolj a kérdésemre Avalan. Adsz még egy esélyt magunknak? – Ahogy az ujjai a hajamba túrnak tudom, hogy jól döntöttem, pláne, mikor a mellkasához húz engem és a fejemre egy puszit hint.
- Igen. – Csókot hintek a szájára és tovább közeledek a testéhez. Igyekszem mindenhol ott lenni, ami ezen a szinten még megengedett, hiszen teljesen el akarom bódítani. Azt akarom, hogy vak és süket legyen rajtam kívül minden másra. Mert mindkettőnknek szüksége van erre, hogy túl tudjunk lépni a múlton. Pont ezért vetkőztetem nagyon lassan. Soha nem kellett ennyire odafigyelnem senkire, így nekem is új az élmény, lassan kerget az őrületbe, érzem, ahogy férfiasságom már most keményen feszül az alsómnak.
- Annyira gyönyörű vagy – sóhajtom az őszinte bókot, amit ő a mozdulataim lemásolásával viszonoz. Ahogy keze a mellkasomon érint, szinte tovább korbácsolja a bennem tomboló tüzet a hűvös érintés.
- Azt hittem, nem ezért hívtál ide. – Incselkedik, ezt biztosan tudom, nem bánt és nem is hiszi, hogy én arra készülök. Az arca és az érintése nem erről árulkodik.
- Tényleg nem ezért hívtalak – súgom ajakira, mikor felállok.  – De ezért tartalak itt.
Csilingelő nevetése a legszebb zene, amit eddig hallottam. Hihetetlen férfi, teljesen elbódít, de talán csak a kötelék teszi. Talán az egész lénye, hogy annyira tökéletes ellentétem, amivel már meg sem kellene értenem magam, és mégis, mióta megkötöttük a békénket, minden több, mint rendben van. A csókom is ezt igazolja, simítom, ahol csak tudom, de nem érek hozzá sehol, amivel megzavarhatnám. Folyamatosan a nevét suttogom, ha a szám épp nem az övét kényezteti és érzem, mondanom kell neki valamit, de talán meg sem hallana, így az arcára simítok és magamra irányítom bódult tekintetét. Pont olyan, amilyen az enyém lehet most.
- Nagyon szeretnélek meztelenül látni. Megengeded, hogy levetkőztesselek?

Nem engedem, hogy félrenézzen, így tekintetem tüze alatt végül megtörik és zavara ellenére is választ ad nekem. Mert hallanom kell, nem is engedek neki más utat. Ki kell mondania, hogy érezzem, hogy ez most más, mint amilyen a nászéjszaka volt. Azt a terhet nem vagyok képes még egyszer a vállamon cipelni.
- Igen… de… előbb magadat. – Kérésének eleget téve hátrébb lépek és pár mozdulattal kioldom minden, még rajtam levő ruhámat. De mint igazi első alkalmas férfi, nem legelteti tekintetét rajtam. Amikor ő is meztelen, pillanatokkal később már a matracon fekszünk mindketten. Lágyan simogatom őt, mintha csak a pillangó szárnya érintené, de nem akarom, hogy lanyhuljon a pillanat heve, ennek megfelelően érintem, hol testemmel, hol ajkaimmal, hogy kezeimmel. Szinte észre sem veszem, amikor a kezeim automatikusan az olajért nyúlnak, ami nem ezért volt itt. Amikor idetettem, eszembe sem jutott, hogy erre fogom használni, egyszerűen csak szeretem ezzel masszírozni a lábaimat. Régi sérülések nyomait viselik belsőleg, amik néha görcsöket okoznak, amiket jó ezzel a balzsamos szerrel kezelgetni. De melyik katonának nincsenek sebei…

- Ykessi… kérlek.. – Kiszakít a hangja a saját magam által teremtett kis világból, és ismét minden érzékem csak rá koncentrál, csak arra, hogy előre hajoljak, behatoljak csodálatos testébe és átadjam magam a kéj első hullámainak. Amik túl gyorsan jönnek, de nem gátolom őket semmiben. Igaz, ez még nem az igazi.

Az első öröm után nem állok meg a mozgásban. Hamar bele akarom hajszolni minkettőnket a kéj újabb hullámába, mert érzem, hogy még ennél is lehet jobb, még ennél is adhatunk többet egymásnak.
- Megbízol bennem? – kérdezem, de a gyönyör talán annyira letompítja érzékeit, hogy fel sem fogja igazán, csak egy rekedtes igent hallok, így elmosolyodom. Karjai eleve a nyakam körül voltak, így derekát tartva ülök fel úgy, hogy még mindig benne vagyok. Már eléggé tág és csúszós ahhoz, hogy amint elhelyezkedünk és elengedem karcsú derekát, azonnal teljes hosszomban csússzak benne. És a látvány minden percet megért eddig életemben.

A fejét hátracsapja, a haja csodálatos örvényként követi a heves mozdulatot, én pedig biztosan érzem, hogy a heves reakció annak szól, hogy így már sikerült elérnem azt a pontot, amivel a mennyek fölé repíthetem. Tanult szajhákat megszégyenítő tekintettel pillant rám, nem is tudom tovább visszatartani magam, megtalálva a megfelelő szöget, elkezdek mozogni benne, minden egyes lökéssel olyan örömet szerezve neki, amit eddig bizton tudom, hogy soha nem élt át. De nem elég! Azt ígértem neki, hogy olyan kéjt mutatok neki, amit eddig még csak elképzelni sem mert, így egyik kezem elengedi a csípőjét, és a férfiasságára simítok, majd lökéseimmel együtemben kezdem kényeztetni ott is, sőt, ajkaim mellbimbójára csúszva izgatják. Én magam ilyesmit soha nem éltem át, de az a hang, amit kiad, a remegős érintések, amikkel hol az egész testem szorítja, hol csak a vállam karmolja körmök nélkül is véresre, olyan magaslatokba repítenek, ahol még én magam sem jártam.

Érzem, közel a vége, egyre hevesebben mozgok benne, egyre hangosabb ő maga is, aztán egy pillanatra mintha minden megszűnne körülöttünk. Tér, idő, világmindenség. Az ajkaira hajolok és hevesen csókolom, miközben ismét a testébe élvezek, hogy ő maga a hasamra tegye ezt, majd az erő egyszerre robbanjon ki mindkettőnkből. Ősi, hatalmas erő, nem is arról van szó, hogy nem tudok gátat szabni neki, észre sem veszem a jelenlétét. Csak azt hallom, ahogy az ablak üvege millió szilánkra törik, az ajtó kiszakad a helyéről és ekkor nyitom ki a szemem, hogy olyat lássak, ami mindennél szebb. Az én tüzem és az ő jege összeolvadva, egymás körül örvénylődve alkossanak szebbet mindennél.

De mégsem veszítem el azonnal a tudatom, még ha ő rögtön a mellkasomra is borulva adja át magát az álomvilágnak. Annyi erőm még van, hogy falat húzzak az ágyunk köré, áthatolhatatlan, forró, tűzből álló falat, mert tudom, megrémült mindenki, de Ydassir tudni fogja, hogy mit kell tennie.

Semmit.

* * *

Mikor kinyitom a szemem, ő még alszik. Nem látok ki, fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, így csak egy kis rést nyitok meg a még mindig égő tűzfalban. Az ajtó ekkorra már vissza van állítva a helyére és az ablak helyett is másik van, így leengedem a tűzfalat, ha már kettesben vagyunk. Felkelek és végignézek rajta. Csodálatos a teste még így is, de azért felkelek és meztelenül, ahogy vagyok az egyik dézsához lépek, megmerítem benne az ott levő anyagot és visszalépve, elkezdem letakarítani a hasát, a férfiasságát és a combjait is. Megmosolyogtat, hogy farka azonnal érdeklődve kezd ágaskodni az érintésemre, és ki vagyok én, hogy ne halmozzam el csókokkal már kora reggel? Gyorsan letörölve magam helyezkedek el. Még mindig alszik, de én a számba veszem férfiasságát, az enyémet meg a kezeimmel kezdem izgatni. Hamar meghallom nyögéseit és döbbenten szólít a nevemen. Felnézek rá, és a tekintetén látom, hogy az enyém olyan lehet, amilyet az övé tükröz: vággyal és kéjjel teli. Nem engedem ki az ajkaim közül egészen addig, amíg el nem élvez és alaposan le nem takarítok róla minden cseppet ajkaimmal. Már tegnap este is feltűnt, hogy bár jégföldi, a teste forró belül, és magja is az. De én még nem végeztem, így feltérdelve részesítem olyan látványban, amilyenben nem volt része korábban, ahogy saját magam repítem a mennyekbe ismét.

Majd mikor engem is utolér a gyönyör, kinyitom a szemem és mosolyogva takarítom le a testem, hogy aztán ismét mellé feküdjek.
- Elnézésedet kérem, de épp tisztogattalak, és odakent hamarabb felébredtél. Nem akartam, hogy elhanyagolva érezze magát, ha már ilyen jól összebarátkoztunk – vigyorgok rá kedveskedve. Istenek, csak ne rontsa el… csak ne legyen rideg… - A pajzsomat ne is keresd magad körül, nem miattam nyugodt az erőd – teszem hozzá még, mert tényleg, sehol egy pihe. Érdekes, én is rengeteg erőt használtam tegnap, de mégsem érzem, hogy elfogyott volna, sőt. Talán átáramlik rajta a mágiám?