Nem telhetett el túl sok idõ, maximum 5 perc, amikor megállnak, ismét szólnak valamit, majd a lány –akit a rendõr kirángatott a baleset helyszínérõl- bemegy a társasházba. A másik fiatal lány elsétál. Várok egy percet, azután a ház alsó ajtajához megyek. Persze, hogy zárva. Körbenézek. A háztól egy köpésnyire egy termetes tölgyfa magasodik. Felmérem a helyzetem, majd egy-két mozdulattal már a fa lombos ágai közt ülök. Elhelyezkedve keresek egy olyan helyet, ahonnan kiválóan belátok arról az ágról egy szoba ablakába. Nekidöntöm a hátam a fa törzsének és figyelek. Felvillan a lámpa. Egy szekrényajtót látok és egy nõi alakot amint pakol. A fán ülve néhány ág tökéletesen elrejti az alakomat. Merõ sötétség vesz körbe, így remekül belátok a vékony függönnyel eltakart szobába. A lány kimegy. Hát várok…

Elkezdek merengeni. Nézem a szoba ajtaját, ami egy nappalira tárul. Szemeim csillognak a Hold fényében. Tekintetem az ablakpárkányra siklik. Azt vizslatom és az élet nagy kérdésein merengek.

Miért is követem én ezt a lányt? Mert szimpatikus, dögös… na és akkor mi van, ha dögös? Több ezer sexy csaj van minden felé… De ez más. Különleges. Miért is? Mit tudom én… Sajnálnám? Áh, nem. Másnak is van piás anyja. Akkor minek ülök én itt leskelõdve, egy hülye tölgyfán? Nem tudom, jó kérdés...

Ki tudja, mióta ücsörgök azon a fán, de már hajnalodik. A Nap fénye pont úgy süt át a fa lombján, hogy az tökéletes megvilágítást adjon rám. Remek. Szóval, ha akarnék, se tudnék elbújni már ezen a rohadt tölgyfán. Egész éjjel ébren voltam és néztem -valószínûleg- a lány ablakát. Közben a tõrömmel szórakozgattam olykor. Most is a kezemben pörgettem a fegyvert. Nézem, ahogyan a levelek közt átszûrõdõ fény rávetül, és szépen csillog... Még mindig elmélkedek, de most csak a tõrömre koncentrálok. Figyelem. Pörög, pörög, pörög, megáll. És ez újra és újra ismétlõdik. Közben unalmamban – úgy 7 óra ücsörgés után- dúdolgatni kezdek. És csak várok. Várok, de nem tudom mire, vagy egyáltalán miért…

   Talán ha fél órája állhatok a rendõrautó mellett. Amikor kiérkeztek a zsaruk és a mentõsök, engem találtak itt, így „szemtanú” személyeként itt tartottak. –Amihez õszintén szólva közöm sem volt, csak elõbb értem ide, mint a többi félkegyelmû ember…- Zsebre vágott kezekkel ácsorgok és várom, hogy azok a fájdalmasan lassú és ütõdött rendõrök befejezzék a helyszínelést és valaki kikérdezzen, vagy bánom is én mit beszél hozzám, csak mehessek már el. A tekintetem unott, teljességgel nyugalmat árasztó. Hátrébb lépek a rendõrautóig, és a csípõmet nekidöntöm a jármûnek. Várok és várok… mintha egy éve állnék, itt esküszöm… A férfiakról -akik próbálnak valami rendõröset csinálni- a tekintetem lesiklik a cipõmre. Egy alig látható, nagyon halvány karcolás van az orrán. Hangosan elkáromkodom magam és összeszûkül a szemem. Elhallgatok a felnézõ emberekre. Felemeltem a fejem és oldalra fordítom azt egy rendõr hangjára.

-Kishölgy, mit keres maga itt?- mondta a kellemetlenül reszelõs, mogorva hang.

Látom amint egy vékony, nem túl magas, tetszetõs, formás alakú lányhoz lép. Talán a húszas éveiben járhat. A tekintetem végigsiklik rajta és méregetni kezdem. Vékony arc, hatalmas, mélybarna szemek, dús, úgy a háta közepéig érõ, fekete haj… Iszonyatosan emlékeztet valakire. A jobb fülében egy ezüstszín fülbevaló fityeg. Finom vonásai vannak. Bõre kissé le van barnulva. Ha szinte falfehér lenne a bõre és vérvörösek a szemei… Esküszöm, úgy nézne ki, mint az egyik barátnõm. –Mármint a barátom, aki egy nõ!- Kiskora óta ismerem azt a lányt. Imádnivaló kis bérgyilkos és táncosnõ lett belõle. Ezen kezdek elmélkedni. Ahogy még jobban oldalra fordítom a fejem, és hallgatom a rövid párbeszédüket, amint megragadja a karját a lánynak, a fülbevalóm a jobb fülemben kelletlenül meglibeg, ami elvonja a figyelmem. A kereszt alakú, vékony ezüst és fehérarany ötvözetû fülbevalómat kezdem birizgálni szõke hajtincseim közt. Visszafordítom a fejem.

-Hé, maga!- szólok oda hetykén a rendõr férfinak, aki az elõbb azt a lányt kitessékelte erõszakosan a bámészkodó emberek közé.

Felemeli a fejét és egy „hö?” hagyja el a száját felém nézve. Ellököm magam a kocsitól és felé fordulok kissé testemmel.

-Valaki kikérdezne, hogy mit láttam, vagy felvenné a vallomásom? Mennék a dolgomra… Hisz, mint mondtam, csak azt láttam, amit maguk is. Csak elõbb értem ide.- a hangom szinte vágta a levegõt azzal a merõ hanyag hanglejtéssel, amit épp felvettem

-Uram, küldök magához egy embert. Várjon.- mondja egy undorral az arcán és a jobb kezét az oldalán lévõ gumibotra csúsztatja kissé.

Látom, hogy mellre szívja a hangnemem. Ezt volt a célom. Elvigyorodok kissé egy másodpercre és biccentek felé.

   Két perc múlva már egy fiatalos rendõrsrác állt elõttem egy írótáblával és jó pár papírral a kezében. Kérdéseket tesz fel, én válaszolok. –Persze a lélekrõl és arról, hogy a meghalt nõt én segítettem át a túlvilágra, egy szót sem szólok.- Eltelik még 5 perc és odahívja az egyik idõsebb hadnagyot, aki a helyszínelést irányítja. Vált vele néhány szót, majd felém fordul.

-Köszönjük Mr. az együttmûködését. Több kérdésünk nincs, távozhat.- mondja tömören, egyszerû, átlagos kifejezéssel az arcán.

-Mr. Sang, ha kérhetném kölyök…- nézek le rá hidegen.

Látom az arcán a hirtelen döbbenetet és a kialakuló feszültséget. Bólint, majd sietve eltávoz. Én csak nyugodt, kimért léptekkel a sárga, kifeszített, „POLICE” feliratú szalagok felé veszem az irányt…

- Ki az? – hangom olyan halk akár egy suttogás, de még így is üvöltésként verõdik vissza a hófehér falakról.

- Takarodj le a boltba, vegyél nekem alkoholt – ordítja anyám. Mi szükség telefonálni nekem, ha a szomszéd szobában döglõdik?

- Menj csak te, nem nekem, hanem neked kell a pia – adom meg a választ egészen egyszerûen és visszafordulok a hasamra. Telefonom kijelzõje újra villogva adja tudtomra, hogy az anyám nem fogta fel, amit mondtam neki. Kinyomom, és ágyamból kikelve átnézek hozzá. Hihetetlen, hogy az a nõ, aki a mindent jelentette számomra mára már csak egy lecsúszott alkoholista. Megdöbbent az a fájdalom, ami testemen fut végig a magány miatt. 3 év, ennyi idõ telt el egy apa és egy anya nélkül.

- Hát itt vagy Sydney? Néz csak rám, az anyádra. Én is voltam olyan, mint te, de nézd meg mi lett belõlem. Nézd, mit tettél velem – barna hajába õsz szállak vegyültek, mutatva, hogy az idõ senkinek sem kegyelmez. Haja nagyobb csomókban állt össze a rá tapadt kosztol. Ruhája bûzlött, ahogyan õ is. Az egész szobát átlengte a tömény émelyítõ alkohol szag.

- Igen… látom, mit tettél magaddal – szavaimra önkéntelenül is felkapja a fejét, ködös tekintettel néz arra a pontra, ahol én állok. De õ csak elmosódott pacákat lát, nem, pedig azt a valóságot, amiben én élek.

- Menj had, vegyem valami hasznodat is. Hozz nekem valami töményet.

- Látod magad? Lassacskán csúszol le a gödör legaljára, míg végül már nem lesz többé kiút onnan. Apa meghalt, miért akarsz teljesen magamra hagyni?

Nem várom tõle, hogy megértse, amit mondok neki. Nem várok törõdést tõle, csak annyit szeretnék, hogy velem legyen. Hogy a puszta jelenlétével támogasson engem. Esetlen mozdulatokkal ül fel a kanapén és párnáját felemelve felém, hajítja azt. Tõlem meglehetõsen távol ér földet.

- Rohadj meg – ordítja teljes torokkal. Elnevetem magam, hangomban egy szemernyi boldogság sincs, ugyan miért is kellene, hogy legyen?

- Szeretlek anya – suttogom a bezárt ajtónak. – Sydney dobd vissza azt a kurva párnát – kiállt utánam. Na azt várhatja, egyébként sem árt meg neki a testmozgás. Lerobogok a lépcsõn, kettesével véve a fokokat. A lépcsõházban tömény vizeletszag terjeng, néha hányni tudnék ettõl a helytõl. Fekete bõrnadrág és egy bõrdzseki van rajtam, bakancsom talpai alatt megcsikordulnak az apróbb kavicsok. Sötét hajam arcomba fúja a hûvösen süvítõ szél. Pár órája még fullasztó meleg volt, vihar elõtti csend. Hát, ja mert nekem is ilyenkor kell rohangálnom össze vissza. Annak ellenére, hogy az emberek már ismernek engem a környéken, elég sokan vannak, akik megvetéssel tekintenek rám. Lehetséges, hogy azért mert ilyenkor általában egy vagy két üveg bor van a kezembe? Na de én született anti alkoholista vagyok. Soha életemben nem jártam még elvonóra, na jó voltam már de nem magam miatt. Anyát meg különösen élvezetes elcipelni oda, fõleg amikor olyan része, hogy állni nem bír a lábán. Na most már tényleg lehet mondani rám, hogy hálátlan vagyok, de senki se csodálkozzon ezen olyan nagyon, ha hajnali egykor küldenek le engem a kocsmába. Nekem azért vannak elveim is, amik közül a legfontosabb, hogy nem megyek éjszaka sehova. Oké egy elvem sincs, de akár lehetne is. Miért is ne. Felvidulva agyament ötletemen tovább folytatom magányos utamat a kocsmáig. Útközben mellettem több mentõ is elhalad, szirénájuk olyan hangos, hogy a saját gondolataimat is üvöltözve hallom. Részegítõ utamról megfeledkezve változtatok irányt és indulok el a baleset helyszíne felé. Nem egészen értem magam, hogy miért megyek oda, egyszerûen csak ott kell lennem. Több utcán is befordulok, amíg végül megérkezek a helyszínre. A rendõrök egy sárga szalaggal próbálják távol tartani a kíváncsi nézelõdõket. A szalag körül tolakodó emberek tekintetén nincs jele sajnálatnak vagy gyásznak, egyszerûen kíváncsiak. Pont, mint én. Véleményem szerint túl sok helyszínelõ és rendõr van itt, kint aki semmit sem csinálnak mármint az alapvetõ lélegzésen és bambuláson kívül. Kissé fárasztó, hogy amíg ott bent talán valaki haldoklik ezek semmit, sem csinálnak idekint. Valaki félrehívja az egyik rendõrt és én az alatt az idõ alatt, átbújok a szalag alatt, és körül nézek. Ezek meg csak malmozzanak tovább, ha jobb dolguk nincs. A helyszínen két szétroncsolódott autó hever, egyik szarrabul fest, mint a másik. A mentõsök már réges rég elszállíthatták a sebesülteket. Én már csak a helyszínelést látom. Tõlem nem messze egy fura alak álldogál zsebre vágott kezekkel. Szõke haja divatosan hosszú, szõke tincsei kellemes könnyedséggel ölelik körbe markáns átkozottul jóképû arcát. Annak ellenére, hogy körülöttünk a káosz egyre jobban elszabadul, még sem tudom levenni róla a tekintetem.  Õ egy tipikusan olyan pasi akit ha meglátsz bárhol is vagy megállsz és hagyod hogy elüssenek téged. A puszta megjelenése olyan akár egy vonatszerencsétlenség tudod, hogy veszélyes de mégis látnod kell.

- Kishölgy, mit keres maga itt? – lép felém egy egyenruhás alak vállaimat megragadva húzni kezd maga után. Én meg csak nézek rá, tágra nyílt szemekkel méregetem borostás arcát és elhanyagolt frizuráját. Ez meg ki a fene és mit akar tõlem?

- Volna szíves elereszteni a karomat? – morranok rá, igencsak haragosan.

- Ameddig ki nem viszem innen magát, nem engedem el – adja meg a lényegre törõ választ. Hû de rendes vagy. Karomat továbbra is satuként szorítva rángat ki a bámészkodók közé aztán utamra, enged.

Leesik az állam, és csak remélni tudom, hogy adja a hülyét, és nem a lenti levegõ ártott meg neki egy éjszaka alatt, merthogy én megvédeni nem fogom, arra mérget vehet. Tehát ha agyalágyultan idetolta a képét, vessen magára.
Kap is egy adag vizet a nyakába vendéglátónktól, de úgy látszik meg se kottyan neki. Idióta vigyorral, megingathatatlanul áll a helyén, felpaprikázva a vízdémont, és még én is a szemem forgatom.

- Vele vagy? – morran fel a démon, rám utalva. Na az kéne még csak… Bár amíg vele foglalkozik, akár vissza is szerezhetném Dragot.

- Vele? – pillant rám az ember, mintha eddig észre se vett volna. Megnyugodtam, csak adja a hülyét. - Ugyan már, egy vadász egy démonnal? Vannak szolgáid? Ha igen, akkor szeretnélek kicsinálni – jegyzi meg vigyorogva, megvillantva kardját a gömb fényében.
- Te, engem? Látod, a barátod se pattog, pedig biztos nagyobb az ereje, mint amirõl te valaha is álmodozhatsz – jegyzi meg gunyorosan a vízdémon, mire gyilkos pillantást vetek rá. Ha nem szorongatná Dragot, ezzel sakkban tartva engem is, már rég leperzseltem volna az önelégültséget a képérõl!

- Igen, én is sejtettem, de attól még... – azzal az ember csak bárgyún elmosolyodik, és a plafon felé emelve a kezét, és mintha elszívná a fémbõl az energiát.. Sose láttam még ilyet, és a vízdémon is meglepettnek tûnik.
Ezt kihasználva mozdulnék felé, de a szeme sarkából észreveszi, és felém pillant. Keze megszorul a markában vergõdõ társamon, nekem meg ismét elakad a lélegzetem.
- Miféle lényhez kötötted magad, kicsi tûzdémon? – érdeklõdik fensõbb rendûen, mit sem törõdve fogcsikorgatásommal.
- Semmi közöd hozzá, engedd el! – szûröm a fogaim közt.
- Még ketten is kevesek vagytok ellenem! – röhög fel, és mivel velem nem kell törõdnie meglátása szerint, míg Drago nála van, Aizuri kap egy újabb adag vizet a nyakába, gömb formájában.
Ekkor azonban súlyos kõtömb zúdul a vízdémon nyakába, aki elveszti a kontrolt a víz felett, így az ember felszabadul. Ráadásul Dragot is elejti, aki sebesen reppen vissza hozzám.

Vörösen villan fel a szemem, majd ahogy erõm körbeölel, nem spórolva vele, méretes tûzgömböket küldök a magát még mindig összekaparó démonra. Lendületesen védekezik, újabb adag vizet zúdítva rám, de felforrósítva a levegõt, elpárologtatom. Mikor aztán a jeget is beveti, némileg bajba kerülök, ám sikerül megolvasztanom a testemen kúszó hideget, é egy utolsó, mindent elsöprõ támadást indítok felé.
Láva öleli körbe a testét, amit egyszerûen képtelen lehûteni, így lassan elnyeli. Lihegve, kimerülten ernyesztem el izmaimat, és Aizuri felé pillantok, aki ekkor kaparja fel magát a földrõl. Semmivel se néz ki jobban, mint én. Azt hiszem, hálával tartozom neki, ha nem jön a kõtömbös produkciójával, nem kapom vissza Dragot.
 - Menj vissza a házamba és maradj ott, majd megyek – szólalok meg közönyös arccal, a gömböm felé mutatva.

- Francokat, ez tuti, hogy tartott rabszolgákat, és ha igen, akkor nagyon frankón elviszem õket a felszín felé, oksa?

Frankón? Oksa?
Felvont szemöldökkel állapítom meg, hogy még mindig leragadt az idióta szerepénél. Végül halkan mordulok egyet, majd a ház felé indulok, közben pedig erõmmel lassan szárítgatom magam.
- Ha van bent valaki, kiküldöm hozzád – vetem hátra a vállam felett.

- Nagyszerû.

Óvatosan sétálok be a kékes színekben pompázó házba, annak ellenére, hogy démont már egyértelmûen nem érzek. Viszont ki tudja mit, vagy kit hagyott hátra. Azt már tudom, Mortel merre van, hála Dragonak. És ha minden igaz, egy nõ van még itt rajta kívül.
Merilin bátyját azonban nem bízom Aizurira, majd én felkísérem, miután beszéltem vele nyugodtabba körülmények között. Hátha tud valamit a húgáról.
A nõt az egyik szobából szedem össze. Elõször szörnyen megijed tõlem, de mikor közlöm vele, hogy egy ember várja kint, hagyja, hogy kitámogassam.  Fél lába hiányzik, de pótolták egy fémmel. Úgy tûnik más súlyosabb baj nincs, és még épelméjû is.
Végül átadom a kint várakozó férfinak, aki pár pillanatig a tekintetem fürkészi, mintha gondolkodna valamin.

- Visszamenjek még a házadba? – böki ki végül.

- Ha akarsz, de az én cuccomat nem használhatod! – felelem érdektelenül. Tartozom neki, és ha már megköszönni úgyis képtelen lennék, legalább ennyivel meghálálom.

- Okés, akkor kérlek ürítsd ki az egyik lenti szekrényt, mert nem hiszem, hogy jó néven vennéd, ha a cuccaid között turkálnék.

Nem mintha ott lent olyan sok fontos dolgom lenne, de azért biccentek, majd figyelem, ahogy távoznak az alagút felé. várok még pár percet, majd magamhoz intve Dragot, visszatérek a házba. Mortel a pincében van, elvileg jó állapotban.
Követem sárkányomat, majd némi hezitálás után, benyitok a lenti helyiségbe. Azonnal felém lendül egy réztányér, és csak kiváló reflexeimnek köszönhetem, hogy egy laza mozdulattal képes vagyok félreütni.
- Mocskos démon! – sziszegi a szemközti falhoz láncolt férfi.
- Nagyon eredeti – jegyzem meg unottan, majd elé lépek, és meglepett tekintetének kereszttüzében, megragadom a láncait, és felforrósítom annyira õket, hogy letörhessem. Lendíteni az öklét, hogy megüssön, de félrelépek, õ pedig elesik. Szitkozódva küzdi talpra magát, és már támadna újra, mikor fény vetül az arcomra, és megtorpanásra készteti a felismerés.
- Aegrus? – nyekken döbbenten. Azért engem is meglep, hogy felismert. Nem találkoztunk olyan nagyon sokat, míg köztük éltem. – Mi a…? Démon vagy!
- Remek megállapítás – sóhajtok fel, majd elindulok az ajtó felé. – Ezt ne itt beszéljük meg. A vízdémonnal ugyan végeztem, de bárki erre tévedhet.
- Végeztél? – hökken meg, de azért követ. A lépcsõnél már segítségre szorul, mert csonkítást ugyan nem szenvedett el, de borzasztóan le van gyengülve. A démon valószínûleg élvezte, ahogy egyre kevésbé telik neki ellenállásra, vagy igazából nem is tudom minek tartotta. A nõ megvolt csonkítva.
- A nõvel, Rosával mi történt? – kérdezi halkan, mikor már az alagutakban haladunk. Oké, hogy le van gyengülve és sovány, de azért még így is van súlya. Nem a fizikai erõmrõl vagyok híres…
- Úton van a felszínre, egy vadász kíséri – felelem tömören, nem is kérdez többet egy darabig. Aztán mikor a házamhoz érünk, gyanakodva megtorpan, erre késztetve engem is.
- Hol vagyunk? – morran fel. Lemondó sóhajjal engedem el, majd kinyitom elõtte az ajtót.
- Nálam. Ne aggódj, nem kell szolga, csupán ellátom a sebeid, és kérdéseim lennének. Aztán felviszlek – ígérem, õ pedig némi hezitálás után, besétál.
A konyhába vezetem, és leültetem egy székre. Szedek elõ neki konzerveket az egyik szekrénybõl, majd vizet is rakok elé, és a maradék édességet a szobámból. Majd felmerészkedem feltölteni a készleteim. Gyorsan firkantok pár sort egy fecnire, és kiteszem az ajtóra.
Jobb lenne, ha azelõtt fel tudnám vinni Mortelt, hogy Aizuri visszaér, mielõtt félreérti, és nekem esik.
 

"Maradj kint, kopogj be, aztán majd jövök!"

Végül visszatérek Mortelhez, aki már elpusztította az ételek nagy részét, és sokkal jobb színe is lett. Így már emlékeztet Merilinre, ahogy legutóbb láttam. Megvárom, míg teljesen végez, és már nyitnám a szám a kérdéseimhez, mikor dörömbölnek az ajtón.
Szitkozódva kapom fel a fejem, Mortel pedig gyanakodva, kissé riadtan pillant az ajtó felé.
- Ki az? – kérdezi fojtott hangon.
- A vadász – felelem tömören, és már állnék fel, hogy még egy darabig elküldjem Aizurit, mikor Mortel hangja megelõz.
- Ember… - suttogja maga elé, majd fennhangon folytatja. – Szabad!
Basszus! Most csak azért nem csapnak fel körülöttem a lángok dühömben, mert jobbnak látom nem rontani a helyzeten. Én se vagyok hülye, és tudom mi jöhet le az egészbõl egy vadásznak. Megtartottam magamnak az egyik rabot…
És valóban, ahogy lendületbõl rúgja be az ajtót, hogy az nyekken a sarokvasain, igen csak azt sugallja, hogy téves következtetést vont le.
Már a konyha elõtt állva fogadom, ahogy kivont karddal beront, és rögtön rám emeli villogó szemeit.
- És én még azt hittem más vagy, mint a többi démon! – sziszegi. – Magadnak akartad a másik szolgát, mi?
Halál nyugodtan állok vele szemben, de mivel fegyvert fog rám, hagyom, hogy az erõm némileg körüllengjen. Felforrósodik az elõszoba levegõje, és izzó szemekkel figyelem minden mozdulatát, hátha nem lesz elég neki a magyarázatom.
- Nem mintha magyarázattal tartoznék, de semmi szükségem szolgára, Mortel oda megy, ahova akar! – vágok vissza, sértetten még a feltételezés miatt is.
Egy kissé mintha elbizonytalanodna, majd leengedi a kardját, így én is visszafogom magam, de Dragot továbbra is a vállamon tartom.
- Akkor mit keres itt? – kérdezi felvilágosítást követelve. A szemem forgatva sétálok vissza a konyhába, õ pedig követ. Mortel tanácstalanul áll az asztal mellett, valószínûleg a forróság visszariasztotta attól, hogy kijjebb jöjjön.
- Annak a lánynak a bátyja, akit keresek, mikor megtámadok egy-egy gömböt – felelem tömören. Nem szívesen teregetem ki az életem, de ennyi szükséges ahhoz, hogy ne akarja a fejemet venni.
- Merilint keresed? – pillant rám Mortel. Bólintok, majd felülök a konyhapultra, míg õk az asztalhoz telepednek le. – Démon vagy Aegrus – folytatja, tiszta váddal a hangjában. – Viszont embernek adtad ki magad, és közel férkõztél a húgomhoz, bõ két évre. Eltûntél, azután, hogy õ is…
- Gyanúsítasz valamivel? – villan meg a szemem, mire Aizuri keze a kardja felé mozdul.
- Csak különös véletlennek találom.
- Merilin tudta, hogy démon vagyok – morgom tömören. – Azért tértem vissza ide, hogy megtaláljam, miután rájöttem, hogy elrabolták.
- Én is azért jöttem le – sóhajtja, látszólag kiegyezve a verziómmal. Ez pedig megmagyarázza, õ hogyan került ide.
- Menj haza! – pillantok rá színtelenül. – Csak bajba sodrod magad. Majd én megkeresem Merilint!
Némán, bizalmatlanul állja a pillantásom, valószínûleg azzal azért nehezen barátkozik meg, hogy démon vagyok. Már nyitná is a száját az ellenkezésre, mikor Aizuri megelõzi.
- Majd én megkeresem a húgod, ha Aegrusban nem bízol – jelenti ki, cserébe pedig bezsebelhet tõlem egy megsemmisítõ pillantást. Fel se veszi, Mortelhez intézi továbbra is a szavait. – Úgyis folyamatosan az alagutakat járom, mostantól csak jobban nyitva kell tartanom a szemem.
- Rendben, nem leszek kolonc itt lent – egyezik bele Mortel. Ingerülten ugrom le a pultról, és indulok a szobám felé.
- Csináljatok amit akartok, de jobb ha nem becsülitek le a démonokat! – morgom sértetten, és eltûnök a lépcsõn. Bezárkózom a szobámba, és az ágyamra dõlve hagyom, hogy leteperjen a kimerültség. Drago majd õrködik.

 Idõvel ébreszt is, és lenti idõérzékemre hagyatkozva azt mondanám, órák teltek el. Ahogy lemegyek a lépcsõn, minden csendes, úgy tûnik elmentek.
Nem igen tudom, miért érzek sértettséget, megszokhattam volna már, hogy démonkánt máshogy viszonyulnak hozzám az emberek, mint egymáshoz. Mégis foltot ejtett a büszkeségemen és önérzetemen, hogy Mortel elõbb bízott meg egy vadidegenben, mint a húga legjobb barátjában, csak azért, mert démon vagyok.
Ráadásul az édességem is elfogyott… Remek napot zárhatok…
Ekkor azonban motoszkálást hallok meg az ajtó felõl, és a következõ pillanatban kitárul, és Aizuri sétál be rajta. Megtorpan, mikor megpillant a lépcsõ mellett álldogálva.
- Felkísértem – szólal meg, mire megvonom a vállam, és kimegyek a konyhába.
- Mondtam, csináltok, amit akartok – felelem közönyösen, de azért megnyugtat kissé, hogy legalább Mortel biztonságban van. – Én nem hagyok fel Merilin keresésével – teszem hozzá, mikor õ is megjelenik a konyhában.
- Gondoltam. Mortel azt mondta, egy éve tûnt el a húga. Azóta keresed?
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de igen – préselem ki magamból, miközben a szekrényeket sorra nyitogatva, a tartós élelmiszerek és konzervek között édességet keresek. végül találok egy barackkonzervet, és jobb híján, ezzel vagyok kénytelen beérni. Végighúzom az ujjamat a peremén, és mikor eléggé megolvadt, egyszerûen leszedem a tetejét a konzervdoboznak. Elõkotrok egy kanalat, és újra a pultra ülve kezdem betermelni a gyümölcsöt. Magam se tudom miért maradok lent, egy ember társaságában, de perpillanat nincs kedvem agyalni rajta. Õ se vonul el, csak töprengve bámul ki a fejébõl, többnyire engem figyelve.
- Miért eszel emberi ételt? – szólal meg pár perc után.
- Hozzászoktam – felelem tömören, majd nagy kegyesen megtoldom kicsit a dolgot. – Szeretem is, legalábbis az édességet nagyon.
- Fura démon vagy – jegyzi meg, ezzel egy idõben Dragot is szemügyre véve.
- Nem most hallom ezt elõször – vonom meg a vállam, majd az üres konzervdobozt addig gyûrögetem felforrósított kezemben, míg össze nem megy kis golyóvá. – De mivel nem nyírtál ki, annak ellenére, hogy démon vagyok, te se vagy átlagos vadász.
- Tehát a démonok így látják a vadászokat? Féktelen gyilkosoknak? – vonja fel a szemöldökét.
- Én így látom – ugrom le a földre. – Kevés démon él úgy, mint én. De nem vagyok egyedül. Ez viszont kevés vadász veszi figyelembe.
Elgondolkozik szavaimon, majd ismét rám pillant.
- Ha nem ismered meg azt a lányt, ugyan így gondolkodnál?
- Amikor felmentem a felszínre, már így gondolkodtam, ahogy most – felelem, állva a pillantását. – De már nem sok minden érdekel. Meg akarom találni Merilint, nekem minden más lényegtelen. Emberek és démonok úgy irtják egymást, ahogy nekik tetszik.
Elhúzza a száját, jelezvén, hogy nem igen tetszik neki az életszemléletem. Engem azonban ez cseppet se érdekel. Merilin volt az egyetlen barátom, Mortel esete is azt bizonyítja, hogy az emberek nem fogadnak el. Saját fajtám pedig már kiskoromban is folyton az életemre tört. Kiért aggódjak, és küzdjek hát?
Amint tud adni normális okot a harcra, hát rendben, beszállok. De egyelõre foglalkozzon a saját dolgával. Maradhat, mert tartozom neki, és mert mostantól õ is keresi majd Merilint, de meg nem bízom benne, ahogy valószínûleg õ se bennem.

Félreértés ne essék, nem értek egyet fajom szokásaival, de egészen addig eszembe se jutott belefolyni az ügyeikbe, míg nem kezdett engem is érinteni. Márpedig egyetlen barátom elrablásával, szépen maguk ellen hangoltak! Meg fogom õt találni, és elrablójával megismertetem a Poklot, melyet az emberek régi történetei olyan borzalmasnak tartanak.
Tûz, és elemésztõ fájdalom. Lángok és felperzselt érzelmek.
Hát nem tökéletes ehhez az erõm?
Sóhajtva fordítok hátat a gömbnek, itt nincs dolgom, az a lány nem Merilin volt, ahogy a házban lévõ másik két ember se õ. Újabb kudarc.
Csettintek egyet, mire kis sárkányom elõreppen a ház mögül, és némi erõfeszítéssel elhagyja a védõmezõt. Nem egyszerû betörni más mágiája által védett területre, de megtanultam már, hogy csináljam. Drago az én erõm fizikai megtestesülése, így tömény mágiaként képes bejutni az ilyen helyekre, az irányításommal.
- Menjünk – jelentem ki, szinte csak magamnak, hisz õ nem beszél. Õ én vagyok… És ha nincs más, végül is magával is eltársalog a démon… Eh, mintha én lennék õrült, mert nem ragadok magam mellé szolgát.
Mit sem törõdve újabb sikertelen akciómmal, köveket rugdalva haladok a kék fénnyel megvilágított folyosókon. Megint nem tudom, merre tartsak. Saját fajtám nem igazán van a segítségemre, nem tetszik nekik a tevékenységem, így sokszor már azelõtt továbbadják, hogy vigyázni kell velem, hogy csináltam volna bármit is. Pedig az egy évvel ezelõtti kibukásomat leszámítva, nem igen tettem olyat, amivel többüket magamra haragíthattam volna.
Az akkori alkalom pedig… nos, az perzselõ volt sokak számára…
Olyannyira elmerülök a gondolataimban, hogy szinte észre se veszem a szembejövõ alakot. Megtorpanok, és tanácstalanul mérem végig. Nem tûnik démonnak, legalábbis a haja, és oldalán függõ fegyvere embernek tûnteti fel. Akkor pedig, vadász lesz…
Gondolatban hátrébb küldöm Dragot, ha nem figyelek rá, könnyen a gyenge pontommá válhat, majd elõhúzom a kardomat.
Õ is megáll, majd hátrafogja a haját, és kézbe veszi fegyverét. Nem sieti el a dolgokat, olyan ráérõsen csinál mindent, hogy ásítani van kedvem.
Végül közelebb lép, különös mosollyal az arcán. Na ne szórakozzunk, ez olyan, mintha alábecsülne. Gyerekes sértettséggel állok neki leutánozni mozdulatait és gesztusait.
- Ezt azért nem kéne – bukik ki belõle. Látszólag nem tetszik neki a durcás kölyök megnyilvánulás.
- Miért is? – kérdezek vissza, már magamtól vigyorogva, de erõt veszek magamon, és elkomorodok, mikor õ is. Idegesen rándul meg a szemöldöke, én pedig elégedetten váltok át normális viselkedésre.

- Vadász vagy, ez egyértelmûen látszik rajtad, fõleg a hajadon, és hogy fegyverrel közlekedsz. Nekem semmi közöm a többi baromhoz, van nekem elég bajom velük, nem kell még egy, akivel foglalkoznék, legyen az ember vagy démon. Eljátszhatjuk azt, hogy szépen elsétálunk egymás mellett, és békén hagyjuk a másikat. Megfelel? – vetem fel neki rezignált nyugalommal. Nekem ehhez az egészhez semmi kedvem.

Elgondolkodik, látszólag minden lehetõséget mérlegel, én meg kezdem magam egyre jobban unni, így inkább jobban megvizsgálom. Velem egy idõsnek tûnik, ezüstös hajjal, és szürkéskék szemekkel, melyek most töprengve merednek rám. Egyértelmûen magasabb nálam, és fizikailag is biztos erõsebb, nem szabad lebecsülnöm, ha harcra kerül sor.
 - Akkor én elmegyek ebben az oldalban – mondja végül, a jobb oldala felé bökve  -, te pedig abban. De egy rossz mozdulat, és nem fog érdekelni, hogy miket beszélsz.

Megvonom a vállam, és halál nyugodtan sétálok el mellette, mire lassan õ is elindul az ellenkezõ irányba. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, mikor mellé érek, de szemeimbõl végtelen, békés közönyt olvashat ki csak, nincs oka nekem ugrani.

- Egy kérdésem lehet, ezen kívül?

Hjaj… legyen neked gyereknap! Visszafordulok, Drago pedig ösztönösen mögém reppen.

- Igen.

- Az micsoda a hátad mögött?

Drago? Nem látott még sárkányt? Vagyis képeken legalább? Kis kísérõmet elõrébb szólítom gondolatban, szinte már a vállamra ültetem.

- Ez egy sárkány.

- Tessék?

- Sárkány. Nem hallottál róla?

- Nem.

Akkor most álljak neki meséket mondani? Anyás, hol nõttél te fel? Két évig voltam az emberek között, de még én is tanultam ennyit tõlük.

- Egy embertõl hallottam ezt az elnevezést, amit ti használtok. Régen voltak hiedelmeitek, miszerint léteznek ilyen lények, és mint láthatod, létezik is. – Amióta megteremtettem, de ez részletkérdés.