- Jó, hogy kifáradtál. Segítenél bevinni ezeket? Aztán elmehetnénk sétálni vagy valami – mondja, a lány, mire én csak válaszul ránézek.

- Nem Sydney már mondtam. Nem mehetsz sehova. A barátodnak viszont biztosan van jobb dolga, is mint itt kávézgatni. Kísérd ki szépen, és köszönj el tõle – ez a pasas egyszerûen irritál.

Látom, hogy Sydneyt is zavarja. Összeráncolom a homlokomat és zsebembe süllyesztve kezeim némán hallgatok, miközben karomat megragadja és kirángat, az elõszobába majd kitárja az ajtót.

- Tudom megígértem neked, hogy beszélgethetünk nyugodt körülmények között, de amint látod ez itt – int a nappali irányába – minden csak nem nyugodt körülmény. Szívesen lekísérnélek, bármit csak eltûnhessek innen de, gondolom egyedül is, letalálsz. Egyébként sem hagyhatom magára az anyámat de, ha sikerül túlélnem ezt az egészet ígérem, beszélhetünk.

-Figyelj Sydney. Teljes mértékben megértem a viselkedésed. A beszélgetésünket elhalaszthatjuk, de nem szeretnélek így itt hagyni. Nem ismerlek, az igaz. De ez a faszi nekem nem szimpi. Az anyád nem tudom honnét szakajsztotta… a családi problémáid igen, igazad van, nem érintenek. De hidd, el nekem jobb lenne, ha én itt maradnék. Nem érdekel az a csávó, hidegen hagy. És téged, valamint az anyádat nem engedném, hogy bántson- hangom rezzenéstelen. Arcom teljes nyugodtságot tükröz.

Mintha tétovázna, de aztán megrázza a fejét. Kezeit mellei alatt összefonja és karjait kezdi dörzsölni. Libabõrös.

-Értékelem a nagylelkû ajánlatod, de kösz, nem. Nem akarlak én belerángatni ilyenekbe. Azt se tudom ki vagy- hangja halk marad, de tekintete olykor válla felett hátrasiklik.

-Ugyan, ne parázz már. Amúgy igen, tudom, hogy nem tudod, hogy ki vagyok- megkevervén alaposan szavaim elvigyorodok.

-Na jó, kérlek most már menj el…- Megfogja az ajtó szélét és csukná is befelé, ha ismételten nem lökném oda cipõm orrát. – Ezt ugye nem mondod komolyan?- kezd ideges lenni, bosszantom.

És én élvezem, hogy bosszanthatom. – Az ingemért cserébe és a karcolásokért a cipõmön. Maradok, de nem úgy, ahogy te gondolod. Hagyj, szabadon egy fotelt- közlöm vele a tényeket, azután elrántom lábam.

Az a pár tizedmásodperc ameddig láttam az arcát eléggé megmosolyogtató volt. Aztán becsapódott az ajtó. Hátrébb lépek. Na, rajta…

A testem mintha kámforrá válna, úgy eltûnt akár egy porszem a szél fúvásában. Önkénytelenül él kell vigyorodnom. Nem fognak látni, így a tuti. Aztán a lélekjelenlétem teljesen megszûnt. Vagyis most láthatatlan testtel fixírozom a bejárati ajtót. Látom, amint a konyhába visszasiet a lány, így én teljes nyugodtsággal nyitom ki az ajtót. Némán kattan elõttem, mögöttem és megindulok olyan lépekkel a nappali felé, mint egy macska. A bõrcipõm puha talpa elnyeli a legkisebb nyikorgást is. A nõ, Sydney anyja, és az a csávó a kanapén ülnek és valamirõl susmorognak. Nem értem tisztán, így átsétálok a szobán, a szemben lévõ falhoz, az egyik fotel mögé. Persze mindezt nem láthatta senki… Furcsa, mi? Talán hibbantnak gondolnátok, de nem, nem vagyok az. Én mindenre képes vagyok. Ismétlem, MINDENRE.

Hallgatózok néhány pillanatig, amikor belép egy tálcával a kezében az újdonsült kis barátom, amin egy kancsó kávé, csészék, cukor és tej pihen. Leteszi a dohányzóasztalra. Ránézek. Feszült. Rendben, õ se lát. Így hát kényelmesen nekidöntöm csípõmet a fotel oldalának és figyelek. Amy, azaz Sydney anyja, õ is feszült. Kínlódik valamitõl. Félelem tükrözõdik a szemében. A férfira téved a pillantásom. Amint ismét, már érthetõen megszólal, összevonom szemöldökeim. A hangja. Jesszusom. Eddig, hogy nem tûnt fel?! Ennek a fasznak a hangja igen csak irritáló.

-Hé faszikám… Hallod, neked igencsak erotikus hangod van…- olyan halkan mondom ezt, hogy csak én halljam, bár a férfi felém néz szeme sarkából.

Nos, a láthatatlanság nem egyértelmûen ad okot a hang rezgéseinek eltûntetésére is. Remek. Szóval valószínû hallotta, ahogy közlöm vele, hogy a hangja bassza a fülemet. Odébb sétálok ugyanolyan puha léptekkel… a szemem végig követ, míg folyamatosan beszél, vagy épp bólogat a körülötte lévõ nõk beszédére.

Hát ezt jól megbaszhatom… Ez nem mondén… Nem emberi lény valószínû, hisz lát, de nem akarja felfedni képességét. Jó, ebbõl a helyzetbõl még tudok magamnak elõnyt kovácsolni. Arcom komor, kifejezéstelen marad, bár ezt csak Õ láthatja… Elnéz. Végre. Jaj, valamit kihagytam! Elmosolyodik és elkezd a nõnek mesélni valami rendõri állásról. A csávót figyeltem végig, így nem hallottam, amit beszélnek. Rohadt életbe! Jó, nyugi… Nyugi van James… Leblokkolom a gondolataim, hogyha netán ez az igen érdekesnek nyilvánuló ember még a gondolatolvasáshoz is értene…

Hallgatom, hallgatom… Semmi olyan, ami annyira érdekfeszítõ lenne… így hát leülök a földre törökülésben és elõre könyökölök térdeimre, pont leszarva, hogy a pasi lát e vagy sem. Hát várakozok és figyelek a történésekre… A nõk feszültek, lerí a testtartásukból. De a fickó valamit tud, amit én még nem… Mibe keveredtem bele..? Sydney Lawarn... Készülj, nagy fordulatot fog venni az életed, úgy érzem. Úgy egy jó 180°-os pördülés, és még nem állunk meg. Jövök elõször én, a „szöszke”. A Halál… Aztán ez a fura fazon… Ki tudja, mit nem tudsz még kedves… Kezdesz egyre jobban érdekelni. És ez a pasi is... Tudnom kell, egyszerûen mit akar tõlük…

- Csak úgy megemlítem, hogy most tettél tönkre egy 6 500 $-os inget – szólal, meg aztán leengedi a kezét. Örülök, ha még ezek után is képes pont az inge miatt aggódni. Már egyébként is kezdtem hiányolni ezt a csodálatos modort, amit õ szokott produkálni. Belenézek a szemeibe, és valami ismeretlen aggodalom lesz úrrá rajtam, ami a frászt hozza rám. Mégis mióta aggódom én bárkiért is? Arcáról lehervad a mosoly és körbenéz az elõszobába. Kíváncsi vagyok õ vajon milyen környezetben él vagy nõtt fel. A ruházatát és azt a fene nagy egóját figyelembe véve biztosan valami puccos milliárdokat érõ helyen él. Fejemmel intek neki, hogy kövessen és elindulok. Nem kell hátranéznem ahhoz, hogy tudjam követni fog engem. Csak nem akar élete végéig ott szobrozni. Annak ellenére, hogy ez csak egy bérház elég tûrhetõ. Nem egy kis lyuk, amiben csak nyomorogni lehet. Megáll a nappali ajtaja mellett és nekidõl a falnak.  Keresztbefont karokkal nézelõdik, aztán rám néz. Gondolom arra vár, hogy történjen végre valami, például az anyám felbukkan vagy egyebek. Oké annak én is örülnék, ha anya végre elõkerülne. Gondolataimból egy hangos zörej szakit ki. Vélhetõen anya hazajött és most próbál megküzdeni a bejárati ajtóval. Már indulnék ki, hogy köszönjek az anyámnak de, ez a szöszi újra beelõz és kilép a szobából. Csúcs, mert már miért is tenné könnyebbé az életemet. Teljesen igaza van. Elvégre nem neki kell kimagyaráznia, hogy mit keres idefent a házba. Gondolom, ha azt mondom csak beszélgetni jöttünk az anyám, nem igazán hinné el. Melyik anya hinné ezt el, egybõl a legrosszabbra gondolna.

- Szia anya – köszöntöm aztán arcomról egész szépen fagy le a mosoly ugyanis jó anyám mellett egy ismeretlen faszi álldogál, aki úgy vigyorog, mintha elõre hozták volna neki pár hónappal a karácsonyt.

- Óh szia Sydney hát te mit csinálsz itt? – kérdi zavarodottan. Szemei most nem ködösek, mint ahogyan az lenni szokott. Teljesen tudatában van, és mégsem viselkedik úgy, mint ahogyan szokott. Nem sikerült megfejtenem mi az, amitõl olyan más, de az a barom esélyt sem ad rá, mert éppen hozzám kezd el makogni.

- Nahát. Az ifjú Sydney, hihetetlen, hogy milyen gyönyörû lettél. Amikor legutoljára láttalak még olyan apró, voltál – hány ingert kapok ettõl a pasitól. Szóval mi ismerjük egymást, vagyis õ ismer engem. És tisztában vagyok azzal, hogy jól nézek ki. Nem kell tudatni velem az egyértelmût.

- És ki a vendégünk? – szólal meg újra a pasi  Véleményem szerint vendég alatt a szöszkét, érti, akinek még én sem tudom a nevét. Sebaj õ tudja az enyémet. Mert hogy engem minden jött ment alak ismer, csak tudnám, hogy honnan. A „vendég” mellé osonok és mielõtt még szóra, nyithatná a száját, befogom azt, és helyette én kezdek el beszélni.

- Õ egy nagyon régi ismerõsöm és nemrég összefutottam vele a… nos összefutottam vele és gondoltam felhívom beszélgetni meg vacsizni meg kávézni – mondom, és sejtelmem sincs, minek mondtam a kávézást, mint lehetõséget. Gyûlölöm a kávét.  A mellettem ácsorgó srác köhintett egyet. Na most vagy éppen nevethetnékje támadt vagy asztmarohamot készül kapni. Egyik ötlettõl sem vagyok elragadtatva.

- Anya – szólítom meg õ, pedig kerek szemekkel néz rám. Mi történhetett vele, beszedett valamit?

- Kicsikém, miért nem mész sétálni? – kérdi sürgetõen. Kicsikém? 10 éves kislányokat szoktak kicsikémnek hívni. Mi a franc folyik már itt?

       - Ugyan Amy Sydney elmegy, fõz egy jó kávét, mi pedig leülünk odabent és megvárjuk. Aztán beszélgetünk egy jót, mint régen – annyira de annyira irritáló ennek az alaknak a képe. Nem ismerem, és esküdni mernék rá, hogy az anyám sem ismeri õt. A felismerés villámként hasit belém, nem szedett be semmit anya. Egyszerûen csak rémült. De azt még nem tudom, mitõl van így beparázva.

- Rendben menjetek, üljetek, le én meg elkészítem a kávét – angyali mosolyt vetek rájuk aztán oldalba, bököm a szöszkét, hogy menjen õ is velük. Pár percig érdeklõdve tanulmányozza az arcom aztán vállat vonva követi õket be a nappaliba. Leveszem a bõrdzsekit magamról, és a konyhába megyek. Kiveszem a szekrénybõl a kávéfõzõt meg a többi cuccot, és gyorsan összedobom õket, majd elindítom a gépet én, pedig a konyhapultnak dõlök. Fáradt vagyok, és már kezdem felélni a maradék energiámat is. Anyám is jókor hoz fel valakit a házba. Felszisszenek, még hogy ismerjük egymást. Hát hogyne, én ne ismerném õt. Rossz érzésem támad, érzem, hogy van valaki a hátam mögött. Reménykedve fordulok meg, de nem a szõke hajú srác az, hanem anyám ismeretlen ismerõse.

- Még nincsen készen a kávé – mondom visszafordulva a szekrényekhez és kiveszek három csészét.

- Jól tudom én azt – válaszolja arcát hajamba fúrva. Halk koppanással teszem le a csészéket, és megfordulva lököm el magamtól. Vigyorogva néz le rám, azt hiszem, kellõképp felfogtam hogy mennyivel magasabb tõlem. Nem kell ezt még szemléltetnie is. Undorodva borzongok meg tõle, ezt még szappannal sem leszek képes lemosni magamról. Eljátszadozom a gondolattal egy pillanatra, hogy mi lenne, ha most behúznék neki egyet. Nos… azt hiszem mérges, lenne. Jó, nem okolnám emiatt, de õ sem okolhatna engem. Indok nélkül nem igazán bántalmazok senkit fizikailag, de az a baj, hogy tõle talán még én is tartok egy kicsit. Az anyám fél tõle. Bizonyára jó okkal, egy olyan okkal, amit én nem értek de úgy sejtem elõbb vagy utóbb én is tudomást szerzek arról, hogy mit követett el az anyámmal, ami miatt Amy ilyen rémült. Mert hogy az, és ezt még a hülye is látja szerintem.

- Mit akar? – vonom fel egyik szépen ívelt szemöldököm.

- Sydey – szólal meg egy mély hang. Abba az irányba kapom a fejem. Lenyûgözõ idõzítései vannak a srácnak. Nekem viszont már tényleg nem ártana megtudakolnom a nevét.

- Jó, hogy kifáradtál. Segítenél bevinni ezeket? Aztán elmehetnénk sétálni vagy valami – mondom szemeimet le sem véve az idegenrõl. Mind a ketten egészen érdekesen néztek rám. Hurrá.

- Nem Sydney már mondtam. Nem mehetsz sehova. A barátodnak viszont biztosan van jobb dolga, is mint itt kávézgatni. Kísérd ki szépen, és köszönj el tõle – annyira de annyira be szeretném verni a pofáját. Milyen jogon utasítgat engem? Milyen jogon dugja bele az arcát az én hajamba? Lehunyom szemeimet egy kisidõre, hogy magamat is lenyugtathassam, aztán elindulok és megragadom a srác karját. Egy valamiben mégis csak igaza lehet ennek a vadállatnak. Biztosan vannak jobb dolgai is ennek itt, mint hogy az én családi életemet hallgassa. Elengedem a karját és kinyitom a bejárati ajtót és félrelépek. Felvehettem volna a bõrdzsekit, mert így egy száll toppban, majd megfagyok.

- Tudom megígértem neked, hogy beszélgethetünk nyugodt körülmények között, de amint látod ez itt – intek a nappali irányába – minden csak nem nyugodt körülmény. Szívesen lekísérnélek, bármit csak eltûnhessek innen de, gondolom egyedül is, letalálsz. Egyébként sem hagyhatom magára az anyámat de, ha sikerül túlélnem ezt az egészet ígérem, beszélhetünk.

Végre megszólalt értelmesen és rám figyel. Remek. Ezután hátrafordul és lenéz a karomra. Én nyugisan ácsorgok tovább.

- Te aztán nem könnyíted meg az életemet, igaz? Figyelj, tényleg nem végeztem orvosit, még az iskolát sem végeztem el- motyogja egy fanyar mosollyal és felnéz rám- Ha elmondod, hogyan segíthetek neked, akkor megteszem, csak ne kelljen a véres karodat bámulnom. Mert a vérrel meg engem lehet kiüldözni a világból.

Meg sem szólalok, csak egy félmosolyra görbítem ajkaim és beelõzve elindulok a lépcsõn. Kettesével-hármasával szedem a fokokat, majd amint elérem, azt a szintet ahol lakik, megállok és nekidõlök a lépcsõ korlátjának. –és igen, tudtam hol lakik, ugyanis egész éjszaka az ablakán néztem befelel-, Megragadja a karom és egy ajtóhoz rángat. Ezt kihagytam volna, de lényegtelen. Megállok, amikor a kulcsai után kezd kutatni. Kinyitja az ajtót és belép. Besétálok utána.

-Anya megjöttem!- kiáltja el magát Sydney, majd bezárja mögöttem az ajtót és ledobva egy asztalra a kezében tartott cuccokat eltûnik egy pillanatra.

Ismét elõttem áll, kezében egy ronggyal és egy késsel. -Mutasd a kezed.

Teljes higgadtsággal állok még mindig ott. Tudom, hogy meg tudnám gyógyítani, de had élvezze, hogy körülöttem ugrálhat. Na, jó, lehet, hogy inkább én kezdem élvezni a helyzetet, nem pedig õ, de mindegy. Odanyújtom a karom. Kérdezés nélkül felhasítja ingem ujját és rácsavarja elég ügyetlenül az anyagdarabot, így a vérzést kissé elállítja. Azután felnéz rám. Eléggé aggodalmas a pillantása. Szerintem nem akarja, hogy rosszul legyek és összevérezzem neki itt a lakást. A végén, a nyakán maradnék egy ideig. Ugyan… dehogy. Én még félholtan is elmegyek simán dolgozni, nem, hogy egy ilyen kis vágás bármiben megakadályozzon. Viszont az igaz, hogy nem tudja, ki vagyok, és, hogy mire vagyok képes. Szóval hagyjuk.

-Anya!- kiáltja újra, de semmi választ nem kap.

Ránézek ugyanazzal a kissé gúnyos, szórakozott vigyorommal az arcomon. –Csak úgy megemlítem, hogy most tettél tönkre egy 6 500 $-os inget…- mondom szórakozottan és leengedem magam mellé a kezem.

Figyelem az arcát. Valami megdöbbenés és nemtörõdömség van rajta. De a szemeiben egy enyhe aggodalmas kíváncsiság lapul. Érdekes. Szép szemei vannak. A mosolyom lelankad és félrenézek. A kisebb elõszobaszerûséget –ahol még ácsorogtunk- kezdem magam körül felmérni. Semmi különös. Átlagos emberi ház volt eddig.

Pár pillanat telhetett csak el, ameddig nézelõdtem, de a lány már intett a fejével, hogy kövessem, majd elindult –vélhetõleg- a nappali felé. Utána indultam. Figyelmem nem lankadt annak ellenére, hogy mondénok közt voltam. –az érthetõség kedvéért: mondén=ember- Besétáltok utána és figyelmesen körbetekintek. Elég rend és tisztaság van. Várom, hogy a lány anyja egyszer csak megjelenjen és egy kis veszekedés törjön ki. De semmi… Remélem, hamar lerendezi az anyját Sydney és beszélhetünk. Szóval ácsorgok a nappali bejáratánál és a falhoz lépek. Várakozón nekidöntöm hátamat a hûvös falnak és karjaim mellkasom elõtt keresztbe fonom.

Elindul miután megállítottam. Így hát utána baktatok teljes nyugodalommal az arcomon, de még mindig figyelek egy pontot. Figyelmen kívül hagyom azt a szerencsétlen koldust, aki azzal a mû csecsemõvel gagyarászik, majd amikor megáll én is megállok.

- Mint ahogyan azt már említettem kösz a kíséretet, de most azt hiszem eljött a perc, amikor mindketten aranyosan elköszönünk a másiktól, és soha többet nem találkozunk- mondja egy nagyon erõltetett mosollyal és felköti a haját lófarokba.

Hátat fordít, majd kinyitva az ajtót besétál a lépcsõházba. Mielõtt az ajtó becsukódhatna, bal lábam odacsúsztatom. A mûanyag ajtó éles alja felsérti a finom bõrt a méregdrága cipõmön halk sercegéssel, amint megállítom azt, hogy ne csukódjon be elõttem.

-Sydney Lawarn. Én nem viccbõl kérdeztem tõled, hogy vannak-e ellenségeid vagy sem. És nem vagyok se óvodás, se hibbant. Én nem hallucinálok. Úgy látszik neked nincs Látásod… De ismétlem. Én ok nélkül nem jövök senki után. Valami van benned vagy körülötted, amiért én itt vagyok- a hangom teljesen elkomorodik, üzleties, de mégis a maga módján, szokásosan csábító.

A cipõmmel nem foglalkozva éppen, tekintetem a lányra emelem. Komoly, határozott, ellenkezést nem tûrõ a megjelenésem. Kihúzom magam és megfeszítem vállaim, valamint mellkasom izmait.

Nem akarom felhozni Isten igazából ki is vagyok valójában. Ezt nem kell tudnia, de a Halál énem teljesen felpezsdült. Amint megláttam, tudtam, hogy valami nincs rendben velem. Ha nem a lányra… Akkor az anyjára pályázik valaki. De érzem, hogy a lány napjai meg vannak számlálva. Látom. Belélátok és olvasni tudtam a gondolataiban, emlékeiben…

-Sydney. Állj meg, és fordulj felém- szólalok meg ismét komoran.

Aranybarna szemeim ölni tudó, gyakorlatias pillantással méregetik a lányt.

Tudom, hogy sokat pofáztam. Nem érdekelt. Nem érdekelt az sem, hogy teljes mértékben hidegen hagyom, idegesítõnek, nagypofájú baromnak néz, aki túl sokat képzel magáról azért, mert jól néz ki. De engem nem idegenített el magától ezekkel a kis gyerekes gondolataival. Én tudtam ki vagyok, és ez nekem elég volt.

Testtartásom nem változik, csak belököm az ajtót a lábammal és belépek utána a lépcsõházba. Az eddig csuklómnak feszített tõrömet visszahúzom a kezembe egy fordítással. A kezemet sikerült ezzel a mozdulattal megvágnom. A bõröm az ütõeremnél felhasad és vérem elkezd kiszivárogni a vágáson. Mintha mi sem történt volna meredek a lányra ugyan úgy. A hófehér ingem ujja szintúgy megszakadt, amikor az elõbb a tõr átsuhant rajta. A felsõmnek olyan színe van akár a frissen hullott hónak, de a jobb csuklómnál ezt a hibátlan tökéletességet megtöri egy egyre terjedõ, vérvörös folt.

Kissé felsóhajtok várakozón. Tüdõmet és orrüregeimet eltölti a lépcsõházban terjengõ, ammónia, állott kosz, por, és friss vér szaga. Émelyítõ keveréket alkotnak bennem és összehúzom minimálisan a szemöldökeimet. Egy másodpercig undorodó fintor vonul végig arcomon, majd vonásaim letisztulnak.

-Komolyan. Beszélnem kell veled. De úgy, hogy szánsz rám idõt, meghallgatsz, nem vágsz semmit a fejemhez, hogy milyen „óvodás, gügye, agyalágyult” vagyok, és nem kezelsz úgy, mint egy elmebeteget. Ugyanis nem vagyok az. Ha volnál szíves megfordulni kislány… - a mondat végét hagyom a levegõben szaladgálni.

-Erre számítottam. Amúgy igen, remek válasz… és mégis, mi jobb dolgod lenne annál, hogy engem bámulj? Egyébiránt, nem szeretek csitrikkel játszadozni. Én a nagyvadra vadászom. És egy szóval sem mondtam, hogy ismerlek. Csupán annyit, hogy láttalak. Amúgy meg, tisztában vagyok azzal, hogy én egy kurva helyes pasi vagyok, szóval kösz, de nem kell mondanod. És nem szoktam gügyögni, kikérem magamnak. Nem vagyok óvodás szinten, mint egyesek, akik ilyen válasszal illetnek egy világhírû színészt… Vagy popsztárt… Netán mondjam úgy, hogy „Az új Hugh Hefner”? Vagy jobban illene rám az, hogy „Egyszerûen csak Õ”?- a hangomba temérdek gúny vegyül a végére.

Lépteimet felgyorsítanom sem kell, ahhoz, hogy utolérjem. Zsebeimben pihennek még mindig kezeim. Az utcán egyre kevesebb ember lesz, ahogy haladunk elõre. Fél szemmel körbenézek, hogy felmérjem a helyzetet. Eddig semmi feltûnõ… Nyugisan sétálok mellette.

-Csak érdekelt volna, ki is vagy… Valami megfogott benned… Hasonlítasz az egyik barátomra. Bár tudom, hogy nagyívben letojod, amit mondok, de mégis. Én ok nélkül nem megyek senki után sem. Ugyanis általában utánam jönnek…- itt elgondolkodom egy pillanatra, majd újra megszólalok- Szóval, valamiért utánad jöttem tegnap este, de nem tudom, hogy miért. És ezt akarom megtudni, mi az oka…

Kihúzom kezeimet a zsebeimbõl egy gyorsabb mozdulattal, aminek köszönhetõen éles fájdalom hasít bele jobb vállamba. Nagyon halkan felszisszenek, de mit, ha mi sem történt volna, jobb kezemben megjelenik tõröm és pörgetni kezdem ujjaim közt. A fájdalom nem akar megszûnni, de szenvedés jelét sem mutatom. Arcom rezzenéstelen. Pörgetem a tõröm és küzdök a szorító, éles fájdalommal vállamban. A lány bal oldalán baktatok, így a fegyver a kezemben egy oldalra rántással gyilkos fegyverré válhatna.

Fáj. Pörgetem. Fáj. Pörgetem. Fáj. Pörgetem. Nem érdekel, továbbra is szórakozok Daggerrel. –A tõröm. The Dagger of Death, mint említettem már.- Ránézek egy futó pillantással a lányra. Hátszél fúj, így ismételten a szemembe lógnak kusza tincseim és elfedik arcomat. Ennek ellenére én tökéletesen látom õt.

Mi a francért fúj állandóan ez a rohadék szél!? Kezd az agyamra menni… A gondolataimat kissé elterelem és a kezemben forgatott, mesterien kidolgozott fegyvert kezdem vizslatni. Szemem követi annak mozgását. A Naptûzõ fényében minden alkalommal megcsillan, elvakítva egy-egy másodpercre valakit, aki elhalad mellettünk.

-Figyelj csak. Ha már így nem akadok le rólad önszántamból…- szólalok meg ismét- Ahogy mondanád, akkor elmondhatnád mi a neved. De, ha gondolod nem muszáj. Majd kiolvasom én belõled…- hangom semleges, mégis valamiért iszonyúan csábító, rejtélyes.

Nem szólok többet, így a tõr halk suhogás veszi át ismét a fõszerepet. Ahogy pörög, úgy vágja, szeli a levegõt. Mellkasom lassan emelkedik fel és süllyed le.  A kínzó érzés nem szûnik meg jobb lapockám környékén. De a fájdalomnak halvány jeltét, még mindig nem mutatom. Hirtelen megállok. A tõr is ezzel együtt megáll a kezemben. A fegyver pengéjének lapját a csuklómnak nyomom egy ügyes mozdulattal, majd a lány elé rántom a karom, ezzel megállítom õt is.

-Te is hallottad?- nem kérek bocsánatot azért, amiért ezzel a mozdulatommal rendesen hasba is vágtam, hanem rögtön rákérdezek.

Fülelek, és nem várok választ a lánytól. Jobb vállam felett hátrapillantok. Semmi. Visszanézek elõre. Szemem az eddigi aranybarna színbõl, hirtelen nagyon sötétkékre változik. Kémlelek a távolba. Az utca sarkán-úgy 50 méterre tõlünk- észrevehetetlen mozgást vélek felfedezni, amit az emberi szem nem lenne képes érzékelni. Leengedem a karom a lány elõl és tekintetem nem húzom el. Már nem moccan semmi, de az elõbb egy csillanást láttam.

-Vannak errefelé ellenségeid..?- suttogom érthetõen.

-Hali csajszi....- hangom lágy, simogató, mégis férfias.

Teljesen passzol a külsõmhöz. Egy félmosolyra húzódik szám széle, ahogy az arcára nézek. Kissé kiült rá a döbbenet. Vagy az ijedtség? Nehéz lenne eldönteni, de nem filózok ezen. Megigazítom ingemet, majd leporolom a tenyerem és zsebreteszem kezeim.

-Ne nézz rám úgy, mintha szellemet láttál volna...- teljesen nyugodt vagyok.

Lenézek rá. -Igen, ugyanis vagy egy, másfél fejjel alacsonyabb nálam- Tekintetembõl sugárzik a magabiztosság és a nyugodtság. A félmosolyom még ott lapul ajkaim szélen. A lányt kezdem fixírozni, méregetni. Tekintetem végigfut a testén. Minden porcikáját felmérem. Nem zavartatom magam azzal, hogy ezzel õ is tisztában van, hogy most nyilvánosan bámulom a melleit.

-Szaladsz haza az "antialkoholista" anyádhoz kicsi szívem, vagy még ráérsz egy percre?- a hangomba érezhetõ gúny keveredik.

Várom, hogy megszólaljon, vagy valami. De még mindig elég meglepetten, némán ácsorog ott elõttem. A szatyrai kiestek a kezébõl. Lenézek a földre. Felveszem a szatyrot és odanyújtom neki.

-Ne szórd a kaját...- jegyzem meg odatartva neki a bevásárlószatyrát.

Meg sem moccan. Végül kiveszi a kezembõl és rám néz. És is ránézek. Tekintetünk összefut egy pillanatra, de elkapja a fejét. Valami... bizonytalanságot érzek körülötte.

-Nem harapok...Engem láttál ott a baleset helyszínén tegnap este. Tudod. Kirángatott téged a zsaru, én pedig a rendõrautó elõtt ácsorogtam. Láttam, hogy néztél...

Még mindig nem szól.

-Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved?- szórakozott mosolyra húzom szám szélét.

Sûrû, kócos, sötét haját nézem most. Akár a selyem...

-Figyu...Remélem nem kaptál se szívrohamot, se semmit. Annak ellenére, hogy végeztem orvosit és osztályvezetõ fõorvos voltam nem egy évig, nem szeretnélek újraéleszteni vagy valami...Szóval, ha nem nagy kérés...Adnál valami életjelet?

Ránézek arcára, de tekintetem ismét, akaratom ellenére is lejjebb siklik melleire. Várom, hogy válaszoljon. Nézem formás idomait és csak várok ott ácsorogva, zsebre vágott kezekkel. Érzem, ahogy a friss hajnali szellõ a hátam mögül fújdogál. Kissé belekap a hajamba, amit így kifúj arcomból és szemembõl. Aranybarna szemeim felcsillannak a Nap fényében. Hajam oltári dögösen fest így, ahogyan a szél fújdogálja. De nem csak szõke tincseim, hanem hófehér ingem is lengedezik a szélben. Talán ha két-három lépésre állhatok a lánytól. Izmaim kissé megfeszülnek, így még jobban kirajzolódnak és átlátszanak tetszetõs, háromnegyedig kigombolt ingemen.

Egy pár ábrándozó sóhaj, halk sutyorgás, vagy hasonló volt a dicsérete annak, ahogy kinézek a közelbõl. Egy-két fiatalabb lány sétált el mellettünk, de azonnal vissza is néztek rám. De nem is törõdtem mind ezzel. Csak az elõttem álló lányra figyeltem. –na meg a jobb fülemben libegõ fülbevalómra, ami most is kissé elvonta a figyelmemet, és összekuszálódott szõke tincseimmel.