|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Akahige | 2015. 04. 30. 22:10:13 | #32808 |
 Karakter: Tezcatlipoca, a jaguár isten
Megjegyzés: Lyghnit-nek
- Mondd, hány lény él itt?
- Én éltem itt évekig. Ha ideköltözöl, már ketten élünk itt. De persze az is jöhet, akit magaddal hozol.
- Értem, de miért nincs senki, aki uralkodna? Vagy miért éppen én lennék erre jó? Amúgyis most csak álmodok egy szépet, vagy csak behallucinálom az egészet.
Elmosolyodtam:
- Ha ez volt az álmod, most valóra jött. és hogy miért te lennél jó uralkodónak? Egészen egyszerűen azért, mert senki nem mondja, hogy nem lennél jó.
- De ha már álom, ki lehet élvezni, nem?
- Mindent kiélvezhetsz, amit a város, vagy én nyújtok. Most az is és én is csak a tiéd vagyunk.
- És nekem ebből mi hasznom lenne vagy lehetne?
Harsányan elnevettem magam, ami öblösen visszhangzott az aranypiramisról a maja kunyhók és templomok között.
- Mi hasznod? Már mint, száz ország vagyonát felülmúló gazdagságon, egy város uralkodási jogán, és egy istenség szolgálatán kívül? Azon kívül azt kell mondanom, semmit nem tudunk neked semmit nyújtani.
- Várjunk egy percet! Ami ilyen szép, az nem lehet igaz. Nincs olyan a földön, ami ingyen van. Ne próbálj átverni! Mibe fog ez kerülni nekem?
Magamban elfintorodtam. Jobban örültem volna, ha nincs annyi esze, hogy ezt megkérdezte. A saját mágiámnak volt egy olyan csavarja, hogy az ostoba halandókat egymás ellen uszíthatom, és nézhetem, hogy nyirbálják egymást, de ilyen kérdésekben nem hazudhatok nekik.
- Annyi a buktató, hogy ha jön valaki, aki azt mondja, hogy nem vagy jogos az aranyváros uralására, annak jogában áll kihívnia téged az uralkodás jogáért. De nem kell ilyesmi miatt aggódnod. Alig pár száz éve volt itt utoljára bárki, nem hiszem, hogy bárki megirigyelné tőled, amiről nem tud.
Ő körülnézett. Lázasan töprengett, hogy megéri-e a sok kincs, az uralkodás, és egy isten szolgálata a harc kockázatát. Szinte láttam, hogy dolgoznak agyának fogaskerekei. Végül elmosolyodott, és leült a trónra.
- Nem biztos, hogy maradok, de ha egy ideig kiélvezem a helyzetet, abból csak nem lehet baj.
Ó, fogalmad sincs, mekkora bajt okozhat.
- Tudnál először valami emberibb formát ölteni?
Fejet hajtottam, és elmosolyodtam. Pofám laposabb lett, orrom elvált szám vonalától, foltos bundám visszahúzódott, sötétzöld hajam nőtt, bőröm pedig olajbarna lett. Szemem feketére színeződött, arcomon festék jelent meg, felső testemet zöld-arany gallér fedte, deréktól térdig továbbra is a díszes ágyékkötő fedte lábaimat. Ismét meghajoltam, és így szóltam:
- Óhajt még valamit?
Ő elgondolkodott. Aztán végül csak ennyit mondott:
- Csak valamit enni.
Úgy tűntem el, mintha ott se lettem volna. A dzsungelben cikázva ide-oda ugráltam, egzotikus gyümölcsöket szedve, fűszereket szakítva le, és még egy pekarit is elejtettem. Visszaérve Eldorádóba a gyümölcsöket meghámoztam, csinos kupacban egy tálcára tettem, kukoricát főztem, majd megnyúztam, kibeleztem, és megsütöttem a pekarit. A gyümölcstállal, és az ínycsiklandó, főtt kukoricával körített sült pekari pecsenyével a kezemben tértem vissza. Még én is elégedett lettem volna azzal a terülj-terülj asztalkámmal, amit most odahordtam elé.
- Ez csodás! – mondta csillogó szemmel, ahogy kést meg villát nyújtottam neki.
- Óhajtasz még valamit, úrnőm?
- Semmi mást! – rázta a fejét egy papajával szemezve.
- Akkor esetleg én is megtudhatom a te neved?
- A nevem Kasuki Nushi. Örvendek a találkozásnak.
- Én is örvendek – mosolyogtam.
Jó étvágyat, nushi úrnő. egyél csak sokat és finomakat, hogy egyre jobban bízz bennem. Hogy minnél jobban megszeress, és annál jobban fájjon, mikor majd elárullak.
|
| Lyghnit | 2015. 04. 19. 09:36:35 | #32776 |
 Karakter: Kasuki Nushi
- Ki van itt? – Kérdeztem, és reménykedtem abban, hogy nem most próbálok bekattanni.
Mikor már elkönyveltem volna magam abszolút kettyósnak hirtelen megjelen egy sötét felhő ami egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, majd végül összesűrűsödve egy jaguárember alakját vette fel, akin egy díszes kis anyag volt csak. csak... De az legalább jó helyen. Borostyánsárga szemeivel engem vizslatott, mire én azt hittem , hogy annyira vörös lettem, hogy mindjárt orrvérzést kapok. Ami azért szerencsémre nem jött össze.
- Üdvözöllek, a nevem Tezcatlipoca. Az aranyváros istene vagyok, és csak a város urát szolgálom.
- A város urának? – Ezt most csak biztosan halucinálom. Az egész város üres, szóval nem hinném, hogy egy üres hely felett bárki is uralkodna, így végül rákérdeztem. – Ki az?
-Aki az aranytrónon ül – válaszolja, miközben meghajol. – Parancsolj velem, úrnőm!
~ Még hogy én úrnő? És, hogy az övé? Hát bár a másodikat ránézésre nem sajnálom,de az elsőt...~
- Mond hány lény él itt? -
* Kérdezem, míg visszaszerezve bátorságom. Lelépdelek a trónhoz vezető lépcsőn, hogy legalább vele egy vonalba legyek. Ő mégis csak egy isten. Nincs jogom, hogy fölékerekedjek. Bár elég lett volna lemennem a második lépcsőfokig, mivel így is túl tesz rajtam magassgilag.*
- Értem... De miért nincs senki aki uralkodna? Vagy miért éppen én lennék erre jó? Amúgy is most vagy csak álmodok * ránéz * egy szépet, vagy csak behalucinálom az egészet. -
* Mondom kételkedve, miközben gondolataimba merülve csavargatom az egyik fürtöm már kínomban, miközben a tárgyakat fürkészek.*
- De hamár álom... akkor ki lehet élvezni, nem ? -
* Nézek rá érdeklődésemben csillogó szemekkel. De valami még mindig sántít, és nem is csak kicsit.*
~ Mit számít az arany? Sárga kő, bár meg kell hagyni ,hogy nagyon szép. Főleg így egy helyen van ilyen töménytelen mennyiség.~
Sóhajtom magamnak, miközben az ujjammal játszadozva lökögetem a szélrózsa minden irányába a mellettem lévő halomról lefelé a kis éremdarabokat. *
- Nem túl meg győző még így sem az egész ... És nekem ebből az egészből mi hasznom lenne, vagy lehetne? ... -
* Már majdnem beleegyezek, és elfogadok mindent helyén valónak, mikor hirtelen eszembe jut valami.*
- Várjunk egy percet! Ami ilyen szép az nem lehet igaz. Nincs olyana földön, hogy valami ingyen van, és ne próbálj átverni, hogy ez igen... Ez mind mibe fog kerülne nekem? -
* Miközben várom a választ karjaimat a mellem előtt össze fonom, és már nagyon gondolkozok azon, hogy itthagyom az egészet, és valhova leülve kijózanodom. Mikor érdekes ígérete hallatán igen csak felvonom szemöldököm. Van ilyen is a világon ? *
Szerkesztve Lyghnit által @ 2015. 04. 19. 14:43:40
|
| Akahige | 2015. 04. 18. 18:47:49 | #32773 |
Karakter: Tezcatlipoca, a jaguár isten
Megjegyzés: Lyghnit-nek
A világ minden táján, az arany az istenek szimbóluma. Az arany az istenek adománya az embereknek, vagy fordítva. Erről az emberek azonnal azt hiszik, hogy az arany jó. De azt nem tudják, hogy nemcsak jó istenek léteznek. El Dorádó, az aranyváros például az én művem volt. imádtam nézni, ahogy a halandók gyilkolták egymást, és versengtek az aranyért. Eléggé el volt rejtve, hogy kialakuljon körötte egy kis misztikum, de azért nem annyira, hogy ne lehessen megtalálni.
Éppen végeztem a legutóbbi vérfürdő eltakarításával, mikor éreztem, hogy megzavarta valaki a dzsungelemet. Azonnal jaguárrá változtam, és fáról fára ugrálva haladtam. Meg is pillantottam egy fiatal lányt. Vagy legalábbis fiatalnak tűnt. Éreztem rajta, hogy nem egyszerű ember, de nem tudtam megmondani, hogy istennő-e, félistennő, vagy valami más. Mindenesetre ostoba halandóembernél több még sosem esett a csapdámba. Lehet, hogy valahogy ráfázok, de az is lehet, hogy örök életem legjobb öldöklésének nézek elébe. A kérdés az volt, melyik kerekedik fölül: balsejtelmem vagy kíváncsiságom. Egy darabig haboztam, de aztán csak elvigyorodtam (már amennyire egy jaguár elvigyorodhat), és visszaindultam a városom felé, közben folyamatosan a lányon tartottam a szemem. Már csak ellenfelet kellett szereznem neki, és onnantól kezdve az egyetlen dolgom lesz, hogy nézem, ahogy a két nő (reményeim szerint a másik áldozat is nő lesz) mennyei cicaharcot vív az arany felett.
Végül megtalálta az aranyvárost és tátott szájjal nézett a végtelen kincsben, és aranyrögökből épült templomokból álló településre. Szinte éreztem, hogy sóvárgás süt belőle. Én elégedetten tekertem farkamat mellső lábaim köré, majd leugrottam a rejtekhelyemről, és árnyékká változtam. Szobrok, épületek meg hasonlók árnyékaiban bújtam meg, úgy osontam hozzá egyre közelebb és közelebb, végül az ő saját árnyékában bújtam el.
Megtalálta az egyik templom tetjén az aranytrónt. Tökéletes. Jobb pihenőhelyet keresve se találhatott volna. Árnyékként mögé kúsztam, és odahajoltam mögé. Egy pillanatig megcsapott mámorítóan és illata. Elgondolkodtam, hogy tényleg fel akarom-e áldozni. Végül elhatároztam magam. Megszólaltam, elég hangosan, hogy meghallja, de elég halkan, hogy ne hallja, honnan jött. Ha jól találtam el a hangerőt, az áldozat úgy érezte, hogy a hang a fejében szólal meg.
- Ennek az aranynak nincs gazdája. Ha magadévá tennéd, nem vennéd el senkitől. Akár a tiéd is lehetne. Ki róhatná fel neked, hogy felveszed azt, amit más elhajított magától.
Ő megborzongva körülnézett.
- Igazam volt – mondta végül. - Egyáltalán nem kényelmes.
Hát igen, ezt benéztem. Akkor, B terv (vagy bármi is a második betű az azték ABC-ben). Megszűntem árnyéknak lenni, helyette egy mindent betöltő sötétséggé változtam, aminek árnyék-csápkai és vörös szemei voltak, és úgy nevettem föl. Az összhatással meglehetősen elégedett voltam. Szemmel láthatóan rá is hatással volt némileg az ijesztő hangom.
- Ki van itt? – Kérdezte, már-már cincogó hangon.
kkor megjelentem a sötétség fekete felhőjeként, és egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtem. Végül összesűrűsödtem egy jaguárember alakjába, akin díszes, zöld ágyékkötő volt. Borostyánsárga szemeimmel őt méregettem, és így szóltam.
- Üdvözöllek, a nevem Tezcatlipoca. Az aranyváros istene vagyok, és csak a város urát szolgálom.
- A város urának? – A lány úgy nézett szét, mintha várna, hogy feltűnik valaki hosszú palástban, aranykoronával a fején. – Ki az?
- Aki az aranytrónon ül – válaszoltam, és térdre ereszkedtem. – Parancsolj velem, úrnőm!
Lopva elmosolyodtam, ugyanis ki tudna ellenállni annak, hogy egy jaguáristen szolgáljon. Ezzel biztos felélesztettem benne az önzést.
|
| Lyghnit | 2015. 04. 12. 22:30:39 | #32750 |
Karakter: Kasuki Nushi
Már hosszú ideje sétálam az eső erdő mély sűrűlyében és csodáltam annak szépségét, és változatosságát.
A párás, sűrű és meleg légtömeg már szinte folytogatott, még is nem tettem volna ki a lábam innen.
Zseretem az újdonságokat, és ez most nagyon a szívembe lopta magát.
Éppen pár kis madárban csodálatomatt leltem, mikor riadót fújva rebbentek szét körülöttem.
Követem röptüket kis csalódással, míg engem is meg nem csap ez a különös érzés....
Valaki figyel.
Hirtelen fordultam meg és kerestem az ijedelem okát, de nem láttam semmit. Így vissza fordultam eredeti haladási irányom felé... Ha tudtam is volna, hogy hol is van az... A sok forgolódásban ezek szerint elvesztettem az irány érzékem.
Bár az igazat megvallva ilyen velem soha nem is történt meg eért furcsáltam is, de végül csak meindultam egy irányba.
De nem múlt az érzés. Sőt ár kész aurát véltem érezni.
ÉS mikor egyszer túl sokat reccsent az eddig nagy figyelemben tartott avar, -ami nem az én állásomba reccsent bele- futni kezdtem.
Már biztos, hogy van valami ot ami követett, vagy csak üldőzési mániám lett.
Lábaimat a nyakamba kapva rohantam a végtelenként ható rengetegben. Többször is sikeresen felnyaltam a födet, de ruhám per pillanat nem tudott meghatni. Sem a szakadás miatt kilátszódü bőr, vagy a néhol abból kialakuló kis vörös patakok.
Csak futottam, míg egy pillanatban ( már meg nem mondom mennyi loholás után ) végre kilyukadtam egy kis tisztáson. Alig volt kis füves terület, mert szinte az egész kis tisztás is be volt fedve egy hatalas piramis szerű építménnyel.
Csúcsának magasságát nem tudtam volna megmondani. Ámbár megtapasztaltam amikor is újabban reccsent pár ág mögöttem.
Csontjaimat is átható remegéssel futottam és másztam ügyefogyttan, sietősen a felfelé vezető lépcsőn, míg végül kifulladva, ám felértem.
Pár pillanat kellett, hogy az oxigénhiányból kitisztuljon a fejem, és fel tudjam fogni értelemmel, hogy mi is van előttem.
- Eldorado. -
Ejtem halkan a szavakat,miközben a szememmel végigpásztázom a töménytelen mennyiségű ékszereket, drága anyagokat, érméket, és szobrokat.
Szemem már káprázi a sok csillogástól, de végül csak kiválik hatalmas tömegével egy mívesen faragott aranytrónt.
Hatalmas volt, és leírhatatlanul nagy volt bennem a kíváncsiság... vajon tényleg...
Körbe tekintettem, de mivel nem láttam senkit ezért belehuppantam.
Csodás volt. Az egész termet beláttam, és ha a kapu nem lett volna egy vekony anyaggal eltakarva, biztos vagyok benne, hogy nagyon messzire is ellehetne látni.
- pff... Igazam volt... Ez egyálltalán nem kényelmes. -
Állapítom meg.
Mikor hirtelen valaki felnevet. Mély blös hangja az egész teret bezengi, mire én riadtan pattanok föl ültömből.
- Ki van itt ? - kérdezem, ám nem olyan határozottan mint azt reméltem.
|
| linka | 2014. 07. 22. 21:05:15 | #30735 |
Karakter: Sydney Lawarn
Megjegyzés: Renesmeenek
Halkan felsóhajt, amit nem tudok, és nem is akarok hová tenni. Elém guggolva találnak szemei a tekintetemre. Szokatlanul komoly, vagy talán én fáradtam bele ebbe az egészbe.
- Emberi néven nem ismerem semmiképp, de attól tartok, hogy nem egy jóakaró. Figyelj Sydney. Nem akarok neked hazudni. Sajnálom, oké? Ha akar is tőletek valamit az a vadállat, akkor annak köze van hozzám. Nem akartalak bajba sodorni titeket – már pedig ez összejött neki. Tenyerét térdemre simítva mosolyodik el, majd kezét elhúzva talpra áll.
- Miért én? - semmi rosszat nem tettem. Ugyanúgy élek, mint mindenki más ebben a nyomorult városban.
- Sejtelmem sincs, de komolyan mondom. Nem akartam bekavarni az életedbe. Kedves lány vagy. Nem érdemelnél rosszat – hű. Most aztán mélységesen meg lettem hatva. Ennyitől nem fog helyre rázódni az életem. Félre biccentett fejjel mered egy pontba, én meg megpróbálom lecsillapítani magam. Azzal senkinek nem segítek, ha undok vagyok. Oké, ő tehet mindenről, de ettől függetlenül ezzel már nem tudunk mit kezdeni.
- Nem bírom – szólalok meg valamivel később. - Nem akartam belekeveredni az életedbe! Nem érdekel a világod... csak nyugalmat akartam. Miért olyan nagy kérés ez??? - fejét csóválva hagy magamra. Ezzel nem segít, de ettől függetlenül hálás vagyok neki, hogy nem mondott semmit az ostoba hisztizésemre. Nyilván ő is unhatja már ezt az egészet. Biztosra veszem, hogy szívesebben lenne otthon - bárhol is van az a hely -, mint itt.
Államat tenyerembe támasztva dőlök neki a kanapé karfájának, jelenleg ezeregy dolgot szívesebben csinálnék, az egy helyben való üldögélésnél. Maradjak itt! Hát jó... maradok én, de minek?
James pár perc múlva bukkan fel, és minden további nélkül helyet foglal mellettem, majd kisvártatva a barátja is előkerül két kezét összecsapva.
- Megvagyok. Szóval kislány, te következel. Nem lesz egyéb dolgod, csak maradj nyugodt és relaxálj majd kicsit. Menni fog? - hát ha nagyon muszáj...Mindenesetre azt nem bánnám, ha előtte kapnék egy kis felvilágosítást, hogy mihez is kellene nekem relaxálnom?
- Unom, hogy dirigáltok. Mit akarsz te velem csinálni?
- Csak megvizsgálja a lelked. Nem érzel majd semmit, csak egy pici bizsergést, mintha csiklandoznának. Pihensz, ő pedig csak a fejed búbjára teszi a kezét, így ni – emeli meg kezét, majd tenyere megállapodik a fejemen. Eszméletlenül hülyén érzem most magam. És még mindig nem látom át tisztán, hogy erre mi szükség van. - Ennyi lesz.
- Pontosan – biccent a másik, majd gyors kézcsere, én meg elhatározom, hogy most egy darabig játszani fogom ezeknek a láthatatlant. Ez kínos, és idegesítő!
- Öhm, oké, de ezután hagyjatok! - kotyogom még, aztán hátradőlve, lehunyt szemekkel üldögélek, és megpróbálok nem gondolni semmire. Főleg arra nem, hogy most a fejemet tapogatja egy idegen.
- Ürítsd ki a fejed. Ne gondolj semmire...
Oké, csak siessen. Valóban megpróbálok nem gondolni semmire, ám ez nehezemre esik így, hogy ketten is állnak fölöttem. Saccra negyedóra, vagy húsz perc után távolodik el tőlem Daniel, és a kezét is elemeli a fejemtől. Fél szemmel pislogok rájuk fel, hogy valóban végeztek-e már, vagy ez csak valami szünet féleség nekik.
- Nos a kislánnyal elég nehéz dolgom volt...
- Jó, de mit találtál? - kezd el türelmetlenkedni a szöszi, noha véleményem szerint ez inkább rám tartozna, mint rá.
- Ha hagynád kedves barátom, be is fejezném – terül el a srác arcán egy bűbájos mosoly. - Szóval Sydney elméjében egy gátat találtam az emlékei, és a felmenői visszatekintésnél. A gát valamit rejt, aminek köze van az édesapja családjához. Sydney nem ember – közli az ítéletet. Hmm...nem ember...nem ember...HOGY MI VAN? Hogy a viharba ne lennék én ember! Na ne szórakozzon ez itt velem.
- Hogy, MIVAN?! - pattanok fel helyemről karba tett kezekkel.
- Ez azt jelenti, hogy nem vagy mondén, vagyis ember. Halandó...- de...de én az vagyok! Ez hülyeség...Ha ez egy rossz vicc, akkor legalább ne velem szórakozzanak.
- Akkor mégis mi vagyok???
- Öhm. Mérges? Dühös? Csalódott? - nem. Inkább ijedt, ideges, és összezavarodott.
- Hahaha...Ez kibaszott vicces volt. Már majdnem elfelejtettem röhögni!
- Jól van nyugi. Elmagyarázom - szólal meg újfent Daniel. - Szóval édesapád által te ötvenegy százalékban démoni vért is örököltél az emberi mellé. A gát viszont ami a buksidban van, amit mellesleg elég korán tehettek oda, megakadályozta, hogy ezt önszántadból megtudd, és blokkolja minden démoni képességed és vonásod. Gondolok itt például az átváltozásra, szárnyakra. Nos de az a cucc ami benned van ezt megfogja, de azt nem, hogy a véred teljesen emberi lehessen, és van egy jel rajtad, amik alapján a túlvilági varázslények megtalálhatnak. Röviden ennyit rólad. A lényeg, hogy a lány démon, de a gát ezt lefogja, hogy kijöjjön a valódi énje. Amúgy a pasi, akit James lenyomoztatott velem szintúgy démon. Amikor James letért a Földre talán megszimatolta ő is és potya lelkek befalására vágyva követte, de rátalálhatott a leányzó nyomára, amikor ti találkoztatok, és követte. Megszállhatott egy embert és az ő testében jöhetett ide, hogy James ne tudja megölni. Azt hiszem most ennyit tudtam nektek mondani – egy névkegykártyát vesz elő zsebéből, majd felém nyújtja. Zsibbadtan veszem el tőle a kártyát, aztán elteszem. Remélhetőleg emlékezni is fogok majd rá, mert nem szeretném felforgatni az egész házat, hogy megtaláljam, majd ha esetleg szükségem lesz rá. - Ha kérdésetek volna keressetek fel, de most ideje nekiesnem az esti műszakomnak. Sziasztok!
Ez most valamiféle elfuserált szívatás, vagy teljes mértékben komolyan gondolta? Oké, azt még csak csak bevette a gyenge gyomrom, hogy ez itt a kanapémon maga a Halál, de hogy én nem vagyok ember? Remegésemet csillapítva próbálom meg elterelni saját figyelmemet valamivel, de nem megy. Egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, amit az imént mondott. Vetek egy pillantást a kanapén üldögélőre, majd érzem, ahogyan lábaim beadják az unalmast, és felmondják a szolgálatot. Kemény padló helyett, karok fonódnak körém, és megóvnak az ütéstől.
- Héjkás, Sydney! El ne ájulj nekem...Hé! Sydney! - zúgó fejjel hagyom, hogy felnyalábolva saját szobámba vigyen és az ágyra fektessen. Nincs nagy bajom, csak ez az egész kicsit sok volt nekem így egyszerre. Közelebb hajolva kezdi el paskolgatni az arcomat. Miből gondolja, hogy ettől majd kevésbé fogom rosszul érezni magamat? Mielőtt még egy ronggyal is terrorizálni kezdene, gyorsan elkapom a csuklóját, és megakadályozom abban, hogy a homlokomra pakolja. Alkaromra támaszkodva ülök feljebb, ezzel is megmutatva neki, hogy már az égvilágon semmi bajom. Nem kell engem se pátyolgatni, se babusgatni. Ajkaim elnyílnak, mondani akarok neki valamit, de magam sem tudom még, hogy mit. Előrébb dőlve néz szemeimbe továbbra is. Nem mozdulok, így arcunkat csak pár centi választja el.
- Sydney...- kezdené, de többet nem mond. Egyik szemöldököm kérdőn megemelem, majd elmosolyodom tekintete láttán.
- Tudod..., ha más körülmények között találkoztunk volna, akkor azt hiszem kedvelnélek – hozzáhajolva apró puszit nyomok arcára, aztán visszafeküdve lehunyom szemeimet.
- Ezt...miért? - Nem értem mit kell értetlenkedni ezen. Fél szemmel pislogok fel rá.
- Jó éjt pusziról még nem hallottál? - kérdem enyhe gúnnyal hangomban. Azt hiszem ezt már soha sem fogom tudni levetkőzni. Bármit is teszek, vagy mondok. A gúny mindig velem lesz. Túlságosan is hozzá nőtt a személyiségemhez.
- De, de miért kapom?
- James, fáradt vagyok. Köszönöm, hogy...ő... na érted. Köszönöm azt, amit eddig tettél értem. Noha nem kértelek rá, de mindig itt voltál. De most már hazamehetsz te is.
- Na még mit nem! - komolyodik meg azonnal. Csúnya szemekkel kezdem őt el méregetni, majd egy lemondó sóhajjal felülök.
- Figyelj. Nagylány vagyok már. Hidd el, hogy egyedül is megvagyok. Nem kell egyfolytában szemmel tartanod engem.
- Az előbb még mintha fáradt lettél volna – húzza ajkait mosolyra. Fújtatva ütök lazán a vállába, nyilván meg sem érezte, de nem is az volt a célom, hogy fájdalmat okozzak neki.
- Nehéz úgy aludnom, hogy valaki itt tartózkodik a szobámban.
- Átmehetek a másik szobába, ha ettől jobban érzed magad – kezemmel intek az ajtó felé, aztán tőle elfordulva visszadőlök az ágyra. Nekem aztán oly mindegy hogy hol van. Annak ellenére, hogy elvileg én lakom itt, és én vagyok a főnök, tökéletesen hidegen hagyja őt az, hogy mit akarok, vagy mondok neki. Ezzel az erővel akár a falnak is beszélhetnék. Hasamra fordulva túrom ki tincseimet homlokomból, és magam mellé nyújtom ki karjaimat. Melegem van, és veszettül kényelmetlen most az ágyam. Aludni sincs kedvem, és ha tovább fetrengek, még egy regiment nyavalyát fogok beképzelni magamnak. Felülök, és halkan osonva totyogok el az ajtóig. Óvatosan, hangtalanul kinyitom az ajtót, majd fejemet kidugva rajta kukucskálok ki. Sehol senki. Tiszta a pálya.
Azért csak nem fog megharagudni rám, ha elmegyek sétálgatni. Nem megyek túl messzire, itt leszek a ház közelében, de nem bírok bent maradni a falak között. Lábujjhegyen lépkedve nyúlok a kilincs felé, de még mielőtt lenyomhatnám ujjak kulcsolódnak alkaromra visszatartás gyanánt.
Bosszús sóhaj hagyja el számat, aztán halkan eldarálva egy morgást megfordulok.
- Ne menj ki a lakásból – különösebben nem tűnik idegesnek. Talán egy próbát megér.
- Csak a boltid – mondom határozottan.
- Nem.
- Kocsmáig? - kérdem.
- Nem.
- Sarokig? - nézek rá reménykedve, persze jól tudom mit fog erre is válaszolni. Nyilván ugyanazt, mint az előzőekre. Már éppen szóra nyitná a száját, amikor kezemet felemelve leintem. - Oké, tudom magamtól is. Nem – mondom lemondóan.
- Igazából azt akartam mondani, hogy rendben. De ha már elment tőle a kedved nem muszáj – mosolyog rám.
- Tessék? - lepődöm meg. Eddig azt hittem, hogy házi őrizetben vagyok.
- Elmehetsz sétálni, de csak akkor, ha veled megyek.
|
| Renesmee | 2014. 07. 19. 00:26:13 | #30690 |
 Karakter: James Obscur Sang
Megjegyzés: linkámnak
- James- szólít meg kis hezitálás után.
- Hmmm?- pillantok le rá.
- Te ugye tényleg nem ismered azt a pasast, aki anyámmal jött?- hangja bizonytalan.
Halkan sóhajtok egyet, majd leguggolok elé, és így pillantok fel rá.
- Emberi néven nem ismerem semmiképp, de attól tartok, hogy nem egy jóakaró. Figyelj Sydney. Nem akarok neked hazudni. Sajnálom, oké? Ha akar is tőletek valamit az a vadállat, akkor annak köze van hozzám. Nem akartalak bajba sodorni titeket- mondom halkan, aztán jobb kezem finoman térdére teszem, halványan elmosolyodok, majd elhúzva ujjaim őróla, felegyenesedek.
- Miért én?- kérdezi végül és tekintete arra a pontra figyel, ahol az imént kezem volt.
- Sejtelmem sincs, de komolyan mondom. Nem akartam bekavarni az életedbe. Kedves lány vagy. Nem érdemelnél rosszat- fordítom kissé oldalra fejem és a padlót kezdem nézni komor tekintettel.
Néhány hosszúra nyúló másodperc után megszólal.
- Nem bírom- jelenti ki fáradtan.- Nem akartam belekeveredni a z életedbe! Nem érdekel a világod... csak nyugalmat akartam. Miért olyan nagy kérés ez???- költői kérdésnek szánja, így csak megingatva fejem hátat fordítva neki bemegyek a szobába, ahol Dan ügyködik.
- Hogy állsz?- kérdem halkan, bizalmas hangnemet megütve.
- Haladok... de kell még kb 2 perc, azután jöhet a lány- mondja magabiztosan, rám pillantva szeme sarkából, de azonnal vissza is fordul koncentrálva a dolgára és a varázslatokra.
Bólintok egy "oké" hozzáfűzésével, majd kimegyek ismét a lányhoz, akit szerintem belülről valami marcangolja. Ahogyan engem is. Mi volna ez a dolog, amk miatt mindketten ily melankólikus hangulatba kerültünk? Passz. Ránézek, majd szó nélkül leülök mellé. Csendben ücsörgünk ezután, egészen addig, amíg Dan be nem lép és össze nem csapja kezeit elégedetten.
- Megvagyok. Szóval kislány, te következel. Nem.lesz egyéb dolgod, csak maradj nyugodt és relaxálj majd kicsit. Menni fog?- kérdi idesétálva hozzánk.
- Unom, hogy dirigáltok. Mit akarsz te velem csinálni?- morcos arckifejezése jogos, ahogyan barátomat nézi.
- Csak megvizsgálja a lelked. Nem érzel majd semmit, csak egy pici bizsergést, mintha csiklandoznának. Pihensz, ő pedig csak a fejed búbjára teszi a kezét, így ni- emelem bal kezem,gyanis balomon ül, és ráteszem finoman fejére. - Ennyi lesz
- Pontosan- biccent Daniel és kezemet leemeli a lány fejéről, majd szó nélkül ráteszi sajátját.
- Öhm, oké, de ezután hagyjatok!- köti ki a feltételeket, majd ismét hátradől és lehunyja szemeit.
- Ürítsd ki a fejed. Ne gondolj semmire...- suttogja lehunyva szemeit Dan, aztán mély transzba esik...
Csak figyelek, nézem őket, aztán a türelmes várakozásom kezd idegességbe átcsapni tíz perc után. Egy ilyen "vizsgálat" nem tart ennyi ideig, de kénytelen vagyok tovább várni újab tíz percet, mire Dan megszólal és leemeli kezeit a lány fejéről, aki felnéz ránk.
- Nos a kislánnynal elég nehéz dolgom volt...- kezd bele, de én türelmetlenül sürgetni kezdem megszakítva őt.
- Jó, de mit találtál?
- Ha hagynád kedves barátom, be is fejezném- mosolyog rám szívélyesen. - Szóval Sydney elmélyében egy gátat találatam az emlékei és a felmenői visszatekintésnél. A gát valamit rejt, aminek köze van az édesapja családjához. Sydney nem ember- hangja teljesen nyugodt marad, amint közli ezt a tényt.
Nekem szemöldökeim felszaladnak az égbe, a mellettem ülő lány pedig ledermedve hol rám hol pedig Danielre néz.
- Hogy, MIVAN?!- akad ki teljesen és felpattanva mellei alatt összefonja karjait szorosan.
Feszült. Nem tudunk válaszolni neki oly hamar, de a megpattanó, feszült csendet végül megtöröm.
- Ez azt jelenti, hogy nem vagy mondén, vagyis ember. Halandó...- hangom halk és jómagam sem értek mindent. Akkor milyen lehet neki??
- Akkor mégis mi vagyok???- kérdezi feszengve.
- Öhm. Mérges? Dühös? Csalódott?- próbálom megtörni a nyomasztó levegőt.
- Hahaha...Ez kibaszott vicces volt. Már majdnem elfelejtettem röhögni- néz le rám inkább lesajnáló, mint haragos pillantással.
- Jól van nyugi. Elmagyarázom- lép előrébb Daniel.- Szóval édesapád által te 51%ban démoni vért is örököltél az emberi mellé. A gát viszont ami a buksidban van, amit mellesleg elég korán tehettek oda, megakadályozta, hogy ezt önszántadból megtudd, és blokkolja minden démoni képességed és vonásod. Gondolok itt például az átváltozásra, szárnyakra. Nos de az a cucc ami benned van ezt megfogja, de azt nem, hogy a véred teljesen emberi lehessen, és van egy jel rajtad, amik alapján a túlvilági varázslények megtalálhatnak. Röviden ennyit rólad- magyarázza, de mivel mi tudathasadásban szenvedve bámulunk rá ezért folytatja sóhajtva. - A lényeg, hogy a lány démon, de a gát ezt lefogja, hogy kijöjjön a valódi énje. Amúgy a pasi, akit James lenyomoztatott velem szintúgy démon. Amikor James letért a Földre talá megszimatolta ő is és potya lelkek befalására vágyva követte, de rátalálhatott a lányzó nyomára, amikor ti találkoztatok, és követte. Megszállhatott egy embert és az ő testében jöhetett ide, hogy James ne tudja megölni. Azt hiszem most ennyit tudtam nektek mondani- kezdi sietősre venni a beszédét, majd ingje mellzsebéből kikap egy névjegykártyát és Sydneynek nyújtja, aki erőtlenül elveszi.- Ha kérdésetek volna keressetek fel, de most ideje nekiesnem az esti műszakomnak. Sziasztok!- ezzel ahogyan jött, el is tűnt, itthagyva minket az adódó problémákkal.
Némán áll mellettem a lány, míg én síri csendben ülök. Aztán összenézünk. Sydney remegett, aztán úgy ahogyan volt össze is csuklik, én pedig reflexből felugrom, felkapom az ölembe.
- Héjkás, Sydney!- nézek le rá aggódó pillantással. - El ne ájulj nekem... Hé! Sydney!- felemelkedem és karjaimban tartva a szobájába sietek vele, ugyanis válasza enyhe szempilla rebegtetése volt.
Lefektetem az ágyra és mellé ülök. Még magánál van. Fölé hajolok, bal kezemmel megtámaszkodom másik oldalán. Arcát finoman paskolni kezdem, hátha kissé visszazökken, de mivel hasztalannak tűnik jobb kezemben megjelenik egy hideg vizes rongy, amit homlokára helyeznék.
Aztán hirtelen elkapja bal csuklómat és félig feltámaszkodva egyenesedik fel kissé. Mivel én fölé vagyok hajolva, így rettentő közel kerülünk egymáshoz. Néhány igen rövid centi választja el arcunkat a másikétól. Mélyen aranybarna szemeimbe néz, amit viszonzok, így meleg barna tekintetét kezdem fürkészni. Ajkai résnyire szétválnak. Mindkettőnk tekintete nyugodt. Ahogyan minimálisan előrébb döntöm fejem, úgy félig jobb szemem elé hullik néhány kusza, mézszőke hajtincsem, és jobb fülemben a kereszt alakú fülbevalóm lágyan csilingel egy kicsit.
- Sydney...- mondom halkan, lány hangon, de többet nem is szólok...
Na és most hogyan tovább..? Mi lesz vele? Velem? Velünk? Hogy folytatjuk ezt a kikövezetlen utat? Megtudom valaha ki is ő? Érdeklem én őt annyira, hogy ne küldjön el ezek után a fenébe azt kívánva, hogy bárcsak álmodott volna? Ez egy rossz rémkép lenne? Egy gonosz fantáziálás?
Nem. Ez a színtiszta, könyörtelen valóság. Meg tud vele bírkózni, hogy meg fog most változni minden az életében, ha ezen az úton továbblép? Tudja, hogy ezen az úton én leszek a kísérője? Mi lesz veled kicsi lány? Félsz a sötétségtől? Velem tartasz egy kalandra?
Nem tudom mi lesz a vége. Rettegj? Nem. Izgulj! Várd az ismeretlent. Az új dolgok nem mindig jók? Nem, de pozitívan állj a dolgokhoz...és ne felejt el látni! Nézz körbe mielőtt tovább lépsz, nehogy beleess valamibe, vagy valakibe...
|
| linka | 2014. 07. 16. 14:48:22 | #30661 |
Karakter: Sydney Lawarn
Megjegyzés: Renesmeenek
- Ne becézgess – szól rám azzal a fene nagy higgadtságával. Óh, csak egyszer az életben tudnám elérni, hogy végre kiakadjon valamin. Felbukkan, aztán meg tönkre vág nekem itt mindent.
- Miért ne? - érdeklődök kíváncsian. Nem mintha annyira izgatna a válasza.
- Mert azt mondtam, és kész! - szaladnak össze homlokán a ráncok. Tüneményes... azt viszont nem bánnám, ha hazamenne végre innen. Ez itt nem hajléktalan szálló! Egyébként sem szándékoztam még ilyenkor is takarítani, pláne mások vérét.
- Hát jó...- vonok vállat, miután eldöntöttem, hogy felesleges energiát belefektetni a kérdezősködésbe. Ujjammal bökdösöm tovább a rongyot, nem mintha ezzel elérnék bármit is. - Szóval Jamesnek hívnak – kezdek társalgásba. Csodákra képes az unalom. Biccentve támasztja alá igazam.
- James Obscur Sang. Most már ezt is tudod. Jah, és igen, én vagyok a Halál, mielőtt rákérdeznél a hallottak alapján – hangja még mindig csevegő. Élmény ezzel a pasassal társalogni. Ja, és nem, eszemben sem volt rákérdezni semmire. Az ok pedig röhejesen egyszerű: Nem érdekel mi, vagy ki ő! Arra már magamtól is rájöttem, hogy nem ember, az meg, hogy mennyiben, és miben tér el tőlünk, hidegen hagy. Néhány kérdést azonban nem árt feltennem neki.
- Miért követsz? Miért segítettél? Mit találsz bennem annyira érdekesnek, hogy nem hagysz békén? - csak néhány dolog, amiről nem árt, ha tudok.
- Nem tudom Sydney. Semmire sem tudok neked válaszolni. Ha tudnám, akkor nem ülnék most itt tétlenül, zavarodott gondolatokkal a szétvert nappalitokban – szegény, meg ne sajnáljam szörnyű nagy zavarában.
- Hát nem én vertem szét a nappalit! - morgom.
- Eeez...igaz – húzza el száját, majd nemtörődően legyint. Esküszöm, hogy felrúgom, és nem érdekel, hogy ő a Halál! - Segítek – áll fel. Hiába agyalok rajta, sejtelmem sincs, hogy mi késztethette őt erre az elhatározásra.
- Nehogy megerőltesd magad...- mosolyodom el gunyorosan. - Nem kell segíteni, mert úgy egy örökkévalóság lesz, mire ezt feltakarítom. Útban lennél – piszkálódásomra csak egy bűbájos mosolyt kapok tőle. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy ő valóban az, akinek mondja magát. De ha igaza van, akkor... Csúcs. A Halál stírölte a melleimet....ezt sem mondhatja el magáról minden korombeli lány. A fene essen bele ebbe a szőkébe is.
- Nem terveztem. Mellesleg azzal, hogy bökdösöd azt a csurig átázott, véres rongyot...mit ne mondjak. Nem mész sokra – mondja grimaszolva. - Szedd azt fel. Egy pillanat, és tisztább lesz itt minden, mint volt.
- Említettem már, hogy szívből gyűlölöm, ha valamit nem értek? De azért megteszem, amit mond. Túl sok vesztenivalóm nincs. Maximum nem történik semmi, ez egy egészen elképzelhető végeredmény. Kezét felemelve csettint, majd legnagyobb meglepetésemre az, amit eddig tönkre vágtak ketten, most helyrerázódik. Úgy, mintha nem is történt volna semmi. Rám pillant, majd elmosolyodva konstatálja, hogy sikerült még engem is ledöbbentenie.
- Már lassan nem lesz min meglepődnöm, komolyan...- motyogom felállva eddigi kuporgó helyzetemből. Teljesen elzsibbadtak a lábaim...kellemetlen egy érzés.
- Örülök neki – biccenti – és ismét szívesen.
- Ühüm, hogyne. Majd hálálkodok, hogy rendbehoztad, amit te csináltál – forgatom meg szemeimet, és a helyére pakolom a takarításhoz elővett holmikat. Talán tartozok neki némi köszönettel, de amíg ilyen tuskó ne is várja, hogy hálálkodni kezdek neki.
- Nekem most el kell ugranom valahova – oké, vissza se gyere. - Ne kóborolj el nagyon. Még beszédünk lesz egymással – mire megfordulok, a szöszkének már hűlt helye. Talán jobb is így. Szemeimet nyomkodva sóhajtok fel, aztán újra körülnézek a szobában. Ha most nem lenne totálisan is elegem a mai napból biztos, hogy ellenszegülnék bájos kis javaslatának, miszerint maradjak a seggemen. Leguggolok a padlóra, és két ujjamat összetéve végighúzom a padlón, majd szemrevételezem bőrömet, de semmi. Patyolat tiszta itt minden. Lehuppanok a kanapéra, és lábaimat felhúzva meredek a szemközti falra. Nem értek én már semmit, de egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy nem is akarom ezt megérteni. Túl melós lenne nekem ez az egész.
Arra azért szívesen rájönnék, hogy mit követtem el az életben, amiért most egy ilyen beképzelt idiótát kapok.
Döbbenten préselődöm bele a kanapémba még inkább, amikor a szőke, egy barnával tér vissza a házamba. Ha mindig ezt fogja csinálni James, akárhányszor elmegy innen, akkor le fogom láncolni a szoba közepére. Minek hoz ide még több alakot?
Könyörgöm, olyan nagy kérés lenne az tőle, hogy ha már el is megy, akkor maradjon is távol ettől a háztól, na meg tőlem? Mosolyogva biccent, amitől én mélyebb levegőt veszek, csak hogy ezzel is lefoglaljam magam. Nem lenne kedvező, ha most leüvölteném a fejét a nyakáról.
- Sydney, ő itt Daniel Hans. Dan, ő itt Sydney Lawarn, akiről meséltem. Sydney. Daniel segíteni fog nekem. Nekünk. Mindegy. Megvizsgálna néhány dolgot a lakásotokban. Semminek sem lesz baja. Ő egy mágus, tudom, nem vagy igazán hozzászokva a varázslényekhez, de némi bűbájt fog használni itt, hogy lenyomozzuk azt az alakot és megtudjam, hogy miért is vagy számomra olyan ismerős. Valami oka van ezeknek, és annak is, hogy mi találkoztunk...- néz rám nagy bölcsen. Nincsen semmi oka annak, hogy mi ketten találkoztunk. Szerencsétlen véletlen volt az egész. Többet nem megyek annak a boltnak a közelébe sem!
- Ezt ti most komolyan gondoljátok? - nézek kettejükre. Nem mintha csodára számítanék tőlük, kezdem egyre inkább unni, hogy itt egyedül én vagyok az egyetlen olyan személy, akinek még nem ment el az esze.
- Hamar végzünk, csak maradj ott, ahol vagy – felszisszenek arra, hogy már ez is parancsokkal próbál meg ellátni engem. Egyiküknek sem vagyok a kutyája, hogy azt tegyem, amit mondanak. Fogják már fel végre, hogy nem akarom, hogy közöm legyen a világukhoz.
- Na nem – rázom meg a fejem, és felállva a kanapéból elindulok a bejárati ajtó felé.
- Most meg hová mész? - lép utánam James.
- El, sétálni. Bárhová, csak ne legyek itt veletek.
- Sajnálom, de nem engedhetlek.
- Na ide figyelj – pördülök meg mutatóujjammal mellkasára bökve. Lepillant kezemre, majd kérdőn néz a szemeimbe. - Mérhetetlenül elegem van már abból, hogy kényed kedved szerint mozogsz az én házamban. Hogy orvosnak, Halálnak, szupersztárnak nevezed magad. Oké, szép is az, ha valakinek jó képzelőereje van. De könyörgöm, hagyj engem békén. Mi ketten nem ismerjük egymást, felbukkanásod előtt, még életemben nem láttalak téged. De leginkább az bosszant, hogy elmész innen, aztán egy másik pasassal térsz vissza.
- Befejezted? - kérdi szórakozottan, miután sikerült valamelyest lecsillapodnom. Kezeimet összefonom, majd hátamat a bezárt ajtónak döntöm, és továbbra is gyilkos tekintettel méregetem a szöszit.
- Igen, egyenlőre be – adom meg magam. És noha lenne ezerszer jobb dolgom is annál, mint rájuk felügyelni, visszamegyek a nappaliba, és ismételten elfoglalom helyemet a kanapén.
- Most már tényleg próbálj meg nyugton maradni – szólal meg Daniel a másik szobából. A puha karfára könyökölök, és fejemet tenyerembe támasztva meredek a másik szoba irányába.
- Ő egyébként ki? - kérdem, ujjaimmal dobolva lábamon.
- Egy barátom.
- James – szólítom meg hezitálva, ugyanis sejtelmem sincs hogyan tegyem fel neki a kérdést.
- Hmm? - pillant le rám.
- Te ugye tényleg nem ismered azt a pasast, aki anyámmal jött? - nem ismerem olyan régről Jamest, hogy tudjam mikor mond igazat, és mikor nem. De azt azért remélem, hogy ilyen téren nem hazudok nekem. Már ha így a nyakamon ragadt, legalább legyünk őszinték a másikhoz.
|
| Renesmee | 2014. 07. 15. 22:53:08 | #30656 |
Karakter: James Obscur Sang
Megjegyzés: linkámnak
- Jamie-mondja egy nyájasnak nevezhető mosollyal arcán, de azonnal rászólok.
- El se kezd-nézek rá fáradt, de azért kissé dühös pillantással.
- Mégis mit?-mosolya oly ártatlannak tűnhet, de mégsem az. Élvezi, hogy szivathat.
- Ne becézgess-mondom még viszonylag higgadtan, de ő csak nem akar nyugodni. Lehet, hogy úgy gondolja, ha már itt szétbarmoltam mindent és neki ezt most fell kell takarítania, akkor joga van ahhoz, hogy felhúzza az agyam.
- Miért ne?-pimasz. Jobb szót nem tudok rá mondani.
- Mert azt mondtam és kész!-ráncolom össze homlokom és úgy pillantok le rá. Nagyon nem élvezheti, hogy a vért kell a szönyegről és a parkettáról felnyalnia.
-Hát jó...-vonja meg vállait és egyre csak piszkájla azt a véres rongyot, ami elkezdte felszívni a nedvességet maga alól. - Szóval Jamesnek hívnak-wow. Gratulálok Sydney, ügyes vagy!
Biccentek egy aprót. - James Obscur Sang. Most már ezt is tudod. Jah és igen,- kezdek bele az utolsó mondatomba, mintha csak úgy mellesleg eszembe jutott volna, mint egy jelentéktelen dolog. - én vagyok a Halál, mielőtt rákérdeznél a hallottak alapján.
Nem látok rajta különösebb érzelmeket. Csak mereven a padlóra szegezi a tekintetét. - Miért követsz? Miért segítettél? Mit találsz bennem annyira érdekesnek, hogy nem hagysz békén?- von felelősségre témát váltva. Talán jogosan is.
- Nem tudom Sydney. Semmire sem tudok neked válaszolni. Ha tudnám, akkor nem ülnék most itt tétlenül, zavarodott gondolatokkal a szétvert nappalitokban-mondom könnyedén.
- Hát nem én vertem szét a nappalit!-háborodik fel egy pillanat alatt.
- Eeez...igaz-húzom el kissé ajkaim, majd hanyagul legyintek egyet. - Segítek-kelek fel végül. Látom rajta, hogy megdöbben és felnézve rám felszaladnak szemöldökei a homloka közepére.
- Nehogy megerőltesd magad...-mondja gúnyosan elmosolyodva. - Nem kell segíteni, mert úgy egy örökkévalóság lesz, mire ezt feltakarítom. Útban lennél- próbál csipkelődni, de azonnal lepergetem magamról egy bájos, felé intézett hófehér mosollyal.
- Nem terveztem. Mellesleg azzal, hogy bökdösöd azt a csurig átázott, véres rongyot...mit ne mondjak. Nem mész sokra- vágtam egy grimaszt. - Szedd azt fel. Egy pillanat és tisztább lesz itt minden, mint volt.
Kezem követ szavaim gyorsaságát és már felemeltem. Mivel jómagam a Burkon túli világból származom, ahol minden egyes utcán sétálgató személy valamilyen varázslény és mindegyikük bír valamilyen képességgel, így nekem ez alapvető dolog, mint az ottani lényeknek a láthatatlanság, a gondolatolvasás, az elemek irányítása, a repülés és a többi apróbb kis mágikus erők.
Magas szintű képzett tudásom szinte páratlan az én világomban, így egy egyszerű csettintéssel és kis koncentrálással pár másodperc leforgása alatt a padlóröl minden szennyeződés elpárolgott, a lyukas fal törmelékei visszakerültek az eredeti helyükre, és minden kosznak, vagy piszoknak nevezhető folt eltűnt a lakásból. A rend csekélyebb formában megmutatkozott hirtelen, ahogyan a dolgok az eredeti helyükre kerültek.
Rápillantok Sydneyre. Oly meglepődöttség uralkodik arcán, amitől elmosolyodok.
- Már lassan nem lesz min meglepődnöm, komolyan...-motyogja felemelkedve a padlóról kissé megszeppenve.
- Örülök neki-mondom biccentve. - és ismét szívesen.
- Ühüm, hogyne. Majd hálálkodok, hogy rendbehoztad, amit te csináltál- forgatja meg szemeit és elkezdi elpakolni a tisztítószereket és rongyokat.
Elhúzom egy halvány félmosolyra ajkaim, majd kihúzva magam kiropogtatom gerincem. Aztán utána pillantok. - Nekem most el kell ugranom valahova. Ne kóborólj el nagyon. Még beszédünk lesz egymással- szólok, majd választ se várva eltűnök a lakásból.
Egyszerű a teleportálás képessége, de igen hasznos. Egy irodaház bejáratában termek, ahova teketóriázás nélkül besétálok. Átvágok közvetlenül a portás és a műszakában szunyókáló biztonsági őr előtt. A pult mögött bámészkodó alak megpóbál utánam szólni, de hasztalan, ugyanis rendíthetetlenül haladok tovább az irodaház emelete felé.
Igazándiból nem is tudom hol járok pontosan, de annyi bizonyos, hogy itt van nekem egy jó barátom. Közös szülőföldünk van, csak annyi a különbség kettőnk közt, hogy ő az életét inkább az emberi világban tölti. Részmunkaidős menedzser itt, de amúgy egy mágushoz méltó munkája is van valahol errefelé Manhattanben. Jó arc, segítőkész. Pozitív auráját elég könnyen meglelem.
Pár perc bojongás után a folyosókon bekopogtatok egy világos barna ajtón. Ismerős alak jelenik meg az ajtóban mosolyogva. Daniel Hens. Az ifjú, mélybarna hajú, élénkzöld szemű sudár mágus.
- Most káprázik a szemem, vagy tényleg James Obscur Sangot látom? Hé, mit keresel itt?- nevet fel jóízűen és beinvitál irodájába, ahova be is lépek, magam mögött behúzva az ajtót.
- Nem, nem káprázik a szemed. Tényleg én vagyok- mosolyom diszkrét maradt, miközben barátias kézfogás után megkért, hogy foglaljak helyet. - Figyelj ide Dan. Nem viccből vagyok itt. Bár jobb lett volna csak úgy beugrani hozzád...-kezdek bele, de a húszas évei elején járó fiú leint mosolyogva.
- Gondoltam. Ne is magyarázkodj. Ritkán jössz csak úgy. Mesélj, miben segíthetek?
- Tudtam, hogy számíthatok rád. Szóval egy személyt kéne lenyomozni. Meg tudnám csinálni a dolgot, de halandók világában az én erőm, nos, nem mindig túl gyenge. Diszkrét módszerekre volna szükségem, mert nem szeretném megijeszteni a halandó lányt, akivel kapcsolatos a dolog. Ez gondolom menni fog. A nehezebb része a dolognak az lenne, hogy mi miatt húz magához az a lány az ösztöneim szintjén. Mintha ismerném. Nem tudom ki ő, de valamit érzek rajta. Nem rendes mondén- a bőrkanapén ülve előre támaszkodtam térdeimre alkarommal, úgy nézek barátom kíváncsi szemeibe, aki velem szemben foglalt az imént helyet.
- Rendben. Éppen indultam volna, mert végeztem a melóval, szóval időm is van. Tudtad kit kérj meg erre, mi?- mosolyodik el ismét.
Bólintok kissé komoran, majd sóhajtva felkelek. - Mehetünk?
- Persze, csak elugrunk előtte néhány holmiért előbb...-ezzel a mondatával már őnála voltunk egy jókora apartmanban ahol rögvest pakolászni kezd üvegcsék, porok és hasonlók közt.
Ezzel a dologgal hamar megvoltunk, végig beszélgettünk, azután pedig Sydneyéknél köttem ki Daniellel együtt a nappaliban. A lány a kanapé puha párnái közé süllyeszti be magát kényelmesen, de meglepődve néz fel ránk amint megjelenünk szinte az orra előtt. Vegyes érzelmek vannak arcán és tekintete hol rajtam hol a számára vadidegen fiún van. Elmosolyodok és biccentek neki.
- Sydney, ő itt Daniel Hans. Dan, ő itt Sydney Lawarn, akiről meséltem. Sydney. Daniel segíteni fog nekem. Nekünk. Mindegy. Megvizsgálna néhány dolgot a lakásotokban. Semminek sem lesz baja. Ő egy mágus, tudom, nem vagy igazán hozzászokva a varázslényekhez, de némi bűbájt fog használni itt, hogy lenyomozzuk azt az alakot és megtudjam, hogy miért is vagy számomra olyan ismerős. Valami oka van ezeknek, és annak is, hogy mi talàlkoztunk...- mondom mélyen belefúrva aranyszín tekintetem a lányéba. Hangom komoly, mély és iszonyúan vészjósló volt. Bizonytalan voltam a lánnyal kapcsolatos dolgokban, és abban is, hogy mi fog vele és az anyjával, avagy velem történni. Tudni akarom mi az oka annak, hogy rám talált ez a lány...
Szerkesztve Renesmee által @ 2014. 07. 15. 22:54:06
|
| linka | 2013. 11. 25. 18:29:16 | #28355 |
Karakter: Sydney Lawarn
Megjegyzés: Jamie-nek ( Renesmee )
- Szívecském. Én eddig próbáltam finom lenni veled és az anyáddal, de veletek, Lawarn-okkal, ez lehetetlen. Szívósak vagytok. De igaz is… Ezt tudhattam volna - mondja vigyorogva. Elragadó, valaki üsse már le őt vagy engem. Nekem aztán mindegy melyikünket vágja kupán valaki, csak ne kelljen néznem ezt az idióta pofáját. Már csak arra kellene rájönnöm valahogy, hogy ez honnan a bánatból ismer minket. Mert hogy én életembe nem láttam még az biztos. Egy ilyen ipsét pedig lehetetlen elfelejteni, na de nem a bájos modora miatt.
- Nem tudom ki maga, vagy, hogy honnan ismeri az anyám, de húzzon már el innét - morranok rá, mire alap reakciója hogy csak néz és vigyorog. Szerintem el sem jutott a tudatáig az amit mondtam neki. Még csak pislákoló fényt sem látok csillanni szemeiben. Egész nap koslat utánam az az öntelt majom, most bezzeg amikor szükség lenne rá nincs itt. Ez az én formám. Pislogva meredek az előttem álló alakra. Fesd falra az ördögöt és megjelenik alapon a pasas mögött egy nem várt ismerős alak bukkan fel. Kerek szemekkel vizslatom őket. Én ezt már tényleg nem értem. Angyali mosolyt villant rám a szöszi aztán mutatóujját ajkaira biggyeszti, jelezvén maradjak csendben. Na rajtam aztán ne múljon csendbe maradok én, ha ez kell ahhoz, hogy eltűnjön a szobámból ez a szeszfőzde szagot árasztó alak. Békésen lepillant a földön csücsülő hím nemű egyedre aki gondolván egyet talpra szökken de amilyen gyorsan egy magasságba kerül a szöszivel már zuhan is vissza a padlóra.
- Na, figyu te nem tom’ ki a tököm… Nekem volna némi megbeszélnivalóm Sydneyvel, és nincs nagy kedvem végignézni azt, hogy, hogyan erőszakolod meg. Szal’ haladjunk kedvesem…- egyem azt a szép szókincsét. A bérház előtt kuncsorgó csövesek szebben beszélik a nyelvet. Ujjaival megmarkolja az alak ingét aztán maga felé fordítja őt. - Húzás van tökikém… Értve? Mert ha nem, akkor ezt lejátszhatjuk kedvesen… vagy durván is - hangja elmélyül a mondat végére. Oké, szerintem én ebből megpróbálok kimaradni. Ja, és fel kell jegyeznem valahová, hogy ne bosszantsam fel drága ismerősömet. Mert nem szeretnék még kinyiffanni ahhoz túlságosan is fontos nekem az életem.
- Nah, végre valahára idedugod a képedet te marha. Jó látni… - na az alak szavain szerintem nem csak én vagyok az egyedüli aki meglepődik. De most őszintén. Ezek ketten ismerik egymást? Már komolyan meg kellene hogy kérdezzem a nevét, mert kezdek kifogyni az ötletekből becenevek terén. Kezeit ökölbe szorítja amitől a másik pasas csak vigyorogni kezd. Az se szívbajos éppen. Békésen figyelem őket, arra várva hogy végre befejezzék ezt a kakaskodást. Ha bajuk van egymással menjenek máshová.
- Jó. Most már komolyan azt kérdezem, hogy ki vagy.
- Hogy ki vagyok én? Én… Ch. Micsoda megfontolatlan kérdés - mondja fejét csóválva aztán már megint vigyorogni kezd. Ennek valami igen nagy baj van a fejében. - Talán inkább Syd drágám kérdezné tőled azt, hogy TE ki vagy. Ugyan, mondd már el neki, hogy miért is lógsz a nyakán.
- Hát ez jó kérdés. Ugyanis magam sem tudom. De miért is kéne tudnom nekem, hogy ki vagy?- kérdezi értetlenül. Remek. Pedig én legalább kezdtem reménykedni abban, hogy ő legalább vágja hogy mi folyik itt. Tévedtem. Ja, és engem egyáltalán nem érdekel ki kicsoda, csak másszanak már innen el.
- Louis Handerson. Személyesen - mutatkozik be, mintha minimum valami császár lenne. Tök jó. De legalább most már tudjuk a nevét. Haladás.
- Aha… Vágom. Egy Nevesincs Faszkalap vagy Senkifalváról - jelenti ki a szöszi buksiját ingatva. - Nem jó emberrel húztál ujjat. De előtte szeretném én megtudni tőled Louis Handerson, hogy mi a jó eget akarsz te ettől a nőtől és a lányától?
- Csak segíteni akarok rajtuk - mondja aranyosan. Egyem az arcát. Na és mégis hogy gondolta ezt a segítséget? Mert eddig rohadtul nem nyerte el a tetszésemet.
- Faszt… Legalább tanuljál már meg hazudni! - morran rá. Általában gyűlölöm ha engem kihagynak a párbeszédekből de most kimondottan élvezem. Nem kellek én oda nekik. Louis szabad utat kap és hátrább lép miközben ruháját igazgatja, aztán mintha nem gyűlölném már amúgy is fogja magát és köp egyet. De legalább nem a padlóra, hanem egy igazán drágának tűnő cipőre. Ajjaj ebből itt még nagy bajok lesznek.
- Sydney. Szépen kérlek, ha nem akarod, hogy ez a látvány az életed végéig kísérjen, csukd be a szemed - szólal meg kedvesen felém intézve szavait. Pislogva meredek rá. Nem vagyok én 5 éves. Nem kell féltenie a lelki világomat. - Először is. Mi az igazi neved? - fordul a pasi felé.
- Nem árulhatom el.
- Jó, játszunk. Ha nem felelsz a kérdéseimre, akkor szépen kifilézlek. Bár így is, úgy is ez lesz a vége, szóval mindegy - mondja. Én felhúzom lábaimat melleimhez és pislogva meredek rájuk. Louis bólint egyet és vigyorog tovább.
- Honnan jöttél? - kérdi tovább faggatva. Kérdésére nem jön válasz csak egy bamba mosoly. - Valaki megbízatásából vagy itt?
- Mondjuk.
- Ismered valójában a családot?
- Fogjuk rá - mondja koránt sem szívderítően. Szavaitól kiráz a hideg. Mégis honnan a francból ismerhet ez minket?
- Mit szándékozol velük tenni azon kívül, hogy készülted megerőszakolni Sydneyt? - kérdi továbbra is nyugodtan. Khm, nos igen erre én is kíváncsi volnék.
- Semmi közöd hozzá.
- Game Over…- mondja vállat vonva aztán kezeiben ugyan az az éles tőr jelenik meg mint amit már láttam is nála.
- Nem fogsz úgysem megölni Jamie - szavai után ásít egy nagyot és zsebre vágja kezeit. Jamie????? Ez nem egy női név? Legújabb beceneve hallatán felháborodik és megpörgeti ujjai közt a tőrt. Jamie. Jamie. Jamie. Jamie úgy mint James? James lenne a neve? Rápillantok aztán újra fontolóra veszem. Végül is eléggé James-esnek néz ki innen. Az éles pengét az alak torkához nyomja. James – ha ez a neve egyáltalán – felszisszen aztán szemei elsötétülnek ő pedig behúz egyet az előtte álló alaknak. Kezében tartott tőrével felsérti arcát aki visszaüt habozás nélkül. James elhajolva kerüli el az ütést aztán orrba vágja a pasast. Grimaszolva nézem kettejüket. Mindig is utáltam a vérnek még csak a puszta látványát is.
- Na, gyere cicukám. Ereszd ki a karmaid… Megengedem – szavai után széttárja karjait mintha csak egy nagy ölelést szeretne. A másik nem rest viszonozni James eddigi ütéseit és nekiugrik. Kettejük küzdelme a lehető legprimitívebb és én mégsem tudom levenni róluk szemeimet. Biztosra veszem, hogy lemaradhattam valamiről, mivel a következő pillanatban James a hátán fekszik fájdalmas arcot vágva a szobám falán pedig egy jókora lyuk tátong. Azt még hajlandó vagyok elviselni, hogy szétverik egymást a házamban, az sem gond ha tiszta vér lesz a padló. Azt könnyedén eltakarítom nem gond. Na de a szobám mégis mit ártott nekik? Annyira bántotta a fal a szemüket vagy mi? Halkan morgolódva meredek a lyukon át egyenesen James szemeibe. Na most már nem csak neki hanem nekem is lesz beszélnivalóm vele. Miután kellőképpen kibámészkodta magát pillanatok alatt talpra ugrik és az alak felé fordul. Ne már. Még most sem hagyják abba?
- Ennyi telik tőled, Halál? Többet vártam egy Sang-tól - szavain szinte már meg sem lepődöm. Ugyanolyan gúnyosan szól mint ahogyan eddig is tette. Halál? Igen haláli egy srác. De gondolom ő nem arra értette ezt mint amire én gondolok. Mintha nem éppen másnak a házában lenne köp egyet, de ezúttal a padlóra. Szöszi valamit motyog nagyon halkan amit egyikünk sem ért. Igazából én annyira nem is vagyok kíváncsi rá, mit is mondott.
- Mi? - jön a kérdés ami várható volt. James egy ügyesen kivitelezett ugrással állkapcson rúgja a pasast aki hátratántorodik. Lehunyom szemeimet és homlokomat térdeimre támasztva hallgatom ahogyan azok ketten tovább püfölik egymást. A hangoktól felfordul a gyomrom. Nem hiszem el. Miért pont itt kell ezeknek is megölniük magukat vagy a másikat.
- A kurva anyádat…- hallatszik kintről egy nyöszörgő hang. Fel pillantok és arrafelé nézek amerre ők is vannak. - Még meglátjuk mi lesz itt James… Még meglátjuk…- nyögi köhögve aztán szobám felé indulva elsiet mellettem és tönkretéve az ablakomat is kiugrik rajta. Talán szólnom kellett volna neki, hogy éppen az emeletről veti ki magát. Na most már mindegy. Mozdulatlanul meredek egyenesen a lyukon át a földön ülő srácra. Szemeit lehunyja, mintha végtelenül kimerült volna. És talán így is van. Felhúzza jobb lábát aztán kezét hanyagul ráteszi és felém fordítja a fejét. Talpra kászálódom és óvatosan átmászom a falba ütött lyukon. Nem túl nagy de én tökéletesen átférek rajta.
- James? - guggolok le elé ügyelve arra, nehogy vérbe lépjek. Éppen hogy csak rám pillant. Rápillantok az ingére. Valami undorító és büdös trutyi van rajta. - Te büdös vagy - jelentem ki.
- Na kösz - jegyzi meg felhúzva a másik lábát is. Körülnézek a szobába és felsóhajtok.
- Remélem tényleg olyan ezermester vagy mint amilyennek mondod magad - mondom újra körbe nézve. Láthatóan ő sem élvezi annyira azt, hogy egy bűzölgő ingben kell lennie. Felállok és halkan átmegyek anyám szobájába, na nem mintha amúgy bármivel is fel tudnám őt kelteni. Egyre csak lassuló légzése van. Összeráncolt szemöldökkel meredek rá. Véleményem szerint ez nem túl egészséges. Kinyitom a szekrényt és kotorászni kezdek benne, tudom, hogy nem lettek kidobálva apu ruhái. Anyám arra soha sem lett volna képes. Leghátul meg is találok egy fekete kissé kopott inget amit beviszek James-nek. Ő pislogva néz fel rám, láthatóan nem igazán érti, mit is akarok én most vele meg apám régi ruhájával.
- Segíthetek valamiben? - vonja fel fél szemöldökét. Rádobom az inget aztán keresztbe fonom mellem alatt a kezeimet.
- Vedd fel, azt a bűzlő vackot pedig szedd le magadról de rögtön - utasítom kezemet felé nyújtva. Továbbra is csak pislogva néz rám aztána felé kinyújtott kezemre.
- Miért tennék ilyet? - kérdi végül. Lapos pillantásokkal méregetem őt aztán újra leguggolok elé.
- Azonnal szedd le magadról! - mondom kedvesen elmosolyodva úgy, hogy közben továbbra is szikrázó szemekkel méregetem őt. Végül szemeit forgatva kigombolja az ingét leveszi magáról és felveszi a feketét.
- Megfelel? - morogja lehunyva szemeit. Átadja nekem, én pedig a ronggyal együtt kimegyek a konyhába bezacskózom és a kukába dobom. Visszamegyek hozzá.
Fogjuk rá - mondom rápillantva. Hmm, egész jól áll neki. - De még mindig útban vagy.
- Szívesen - mondja gúnyosan és szőke tincseibe túr.
- Most nekem meg kellene köszönnöm azt, hogy leromboltátok és összevéreztétek a házat? - kérdem undorodva rápillantva a mellettem levő vöröslő tócsára.
- Ha azt nem is, az életed megmentését mindenképpen - mondja halványan elmosolyodva.
- Hát kösz - morgom kilépve újra az ajtón és néhány tisztítószert hozva nekiállok a takarításnak. Lábfejemmel bökdösni kezdem a lábát. Fel pillant rám és felvonja egyik szemöldökét.
- Most meg mit akarsz?
- Mássz már odébb vagy legalább segíts! - kérdem angyalian rámosolyogva. Azonban mosolyom meghazudtolja hanghordozásomat. ugyanis egyáltalán nincs jó kedvem. De ezek után ne is várja el tőlem, hogy jópofát fogok vágni neki. Felkászálódik a padlóról aztán helyet foglal a szoba egyetlen tiszta részén. A fotelban. Szóval nem áll szándékában segíteni nekem. Nem gond. Annál hamarabb végzek.
- Parancsolj - fintorogva nézek rá és súrolni kezdem a padlóról a vért.
- Ismered ezt az alakot? - kérdem ujjammal a véres rongyot bökdösve. Még csak meg sem erőltetem magam, hogy felnézzek rá.
- Nem - jön az egyszerű válasz. Nagy szemekkel nézek rá. Nem tudom ő hogy van vele, de én nem szoktam idegeneket becézgetni. Bár lehet én vagyok nagyon maradi.
- Nem? - kérdem vissza békén hagyva a rongyot.
- Nem - ajkain egy lusta vigyor terül el. Felsóhajtok és újra piszkálgatni kezdem a rongyot. Szerencsétlen ha élne és tudna beszélni szerintem nekem már obszcén dolgokat vágna a fejemhez.
- Jamie - szólítom meg elvigyorodva a becenevén. Jesszusom, ez de hülyén hangzik. Nem csodálom, hogy utálja ha így hívják őt.
- El se kezd - morran rám szikrázó szemekkel.
- Mégis mit? - kérdem ártatlanul elmosolyodva.
Szerkesztve linka által @ 2013. 11. 25. 19:51:17
|
| Renesmee | 2013. 11. 16. 18:10:41 | #28244 |
Karakter: James Obscur Sang
Megjegyzés: Sydneynek /linka/
Szegény lány… Kezdem megsajnálni. És lassan azt hiszem magamat is. Mint valami ház őrző eb koslatok utána az Isten tudja mi okból. Jesszusom. Na, most a piás haverkánk rámászik..? Ez kezd izgalmassá válni. Az ajtófélfának vetem a vállam, amikor a férfi elég hangos koppanással megérkezik a padlóra.
-Mi van cica, nem tetszem neked?- az alkoholtól eltompult gúny csak úgy csöpög a szavairól. Undorító.
-Nahát. Képzelje ez az első igaz mondat, amit ma mondott. Most pedig takarodjon a szobámból.- gyerünk Sydney. Vágj vissza… na, jó, ezt lehet, hogy elhamarkodtam. A férfi keze élesen csattan a lány arcán. Az odaérinti ujjait és visszahúzódik az ágyon.
-Szivecském. Én eddig próbáltam finom lenni veled és az anyáddal, de veletek, Lawarn-okkal, ez lehetetlen. Szívósak vagytok. De igaz is… Ezt tudhattam volna.- mormogja szinte fennhangon és egy kaján vigyorra húzza szája szélét.
-Nem tudom ki maga, vagy, hogy honnan ismeri az anyám, de húzzon már el innét!- Sydneyben van erő… De egy iszákos hústoronnyal szemben szegénykém nem sokat ér.
Nézzük. Mérlegelem a helyzetet… Jó, ebbe most segédkezet nyújtok. Szó szerint. Feladva a láthatatlanságom a pasi mögé sétálok. Látom, hogy Sydney pupillái kitágulnak. Elmosolyodva jobb kezem mutatóujját az ajkaim elé emelem. Lepillantok és látom, hogy ez a Hogy Is Hívják Fazon feltápászkodik a padlóról, de mit ne mondjak… Újra padlóra került.
-Na, figyu te nem tom’ ki a tököm… Nekem volna némi megbeszélnivalóm Sydneyvel, és nincs nagy kedvem végignézni azt, hogy, hogyan erőszakolod meg. Szal’ haladjunk kedvesem…- ezzel mondókám végére érve felrántom az ingjénél fogva a fazont és magam felé fordítom.- Húzás van tökikém… Értve? Mert ha nem, akkor ezt lejátszhatjuk kedvesen… vagy durván is.- hangom elmélyítve bököm oda az egészet csak úgy félvállról neki. Nem rémül meg.
-Nah, végre valahára idedugod a képedet te marha. Jó látni…- WTF?! Mit makog ez itt nekem?
Ökölbe szorul a kezem a nyakánál. Vigyorog. Szemem sarkából ránézek a lányra. Ijedt reakció? Nem, nem… Biztos nem. Csak megilletődött inkább és tehetetlenül áll a dolgok előtt. Ahogy én is.
-Jó. Most már komolyan azt kérdezem, hogy ki vagy.
-Hogy ki vagyok én? Én… Ch. Micsoda megfontolatlan kérdés.- megingatja rosszallóan a fejét, vigyorog, aztán kihúzza mellkasát. – Talán inkább Syd drágám kérdezné tőled azt, hogy TE ki vagy. Ugyan, mondd már el neki, hogy miért is lógsz a nyakán.
-Hát ez jó kérdés. Ugyanis magam sem tudom. De miért is kéne tudnom nekem, hogy ki vagy?- kezdek elgondolkodni ezen az egészen. Nem sejtek semmi jót ezekből ítélve.
-Louis Handerson. Személyesen.- túlságosan is elégedett önmagával…
-Aha… Vágom. Egy Nevesincs Faszkalap vagy Senkifalváról .- megingatom a fejem- nem jó emberrel húztál ujjat. De előtte szeretném én megtudni tőled Louis Handerson, hogy mi a jó eget akarsz te ettől a nőtől és a lányától?
-Csak segíteni akarok rajtuk.
-Faszt… Legalább tanuljál már meg hazudni!
Ekkor kissé meglazítom a nyakánál a kezem, majd elengedem. Megrángatja a ruháját és hátrébb lép. Aztán egy kegyes mozdulattal lebiccenti a fejét és orrhangon harákolva köp egyet… A cipőmre! A CIPŐMRE! Az én méregdrága cipőmre! Betelt a pohár.
-Sydney. Szépen kérlek, ha nem akarod, hogy ez a látvány az életed végéig kísérjen, csukd be a szemed.- hangom lágyabbra véve mondom, szemem sarkából ránézve a lányra. Várok egy pillanatot. Hosszan pislant, de nem tesz többet. – Először is. Mi az igazi neved?- szegezem a kérdést a pasinak.
-Nem árulhatom el.
-Jó, játszunk. Ha nem felelsz a kérdéseimre, akkor szépen kifilézlek. Bár így is, úgy is ez lesz a vége, szóval mindegy.
Bólint egy önelégült mosollyal az arcán. Jobban tenné, ha nem örülne ennyire.
-Honnan jöttél?
Semmi.
-Valaki megbízatásából vagy itt?
-Mondjuk.
-Ismered valójában a családot?
-Fogjuk rá.
-Mit szándékozol velük tenni azon kívül, hogy készülted megerőszakolni Sydneyt?- a pillantásom jéghideg, de ugyanakkor követelőző marad.
-Semmi közöd hozzá.
-Game Over…- vállaim megrántom hanyagul és jobb kezemben megjelenik egy éles pengéjű tőr.
-Nem fogsz úgysem megölni Jamie.- ásít egyet és zsebeibe tolja kezeit.
Jamie… Ez most komolyan Jamienek hívott?! Most már hót ziher, hogy nem jut ki innét élve. Ezt a becenevem SOHA, SENKITŐL NEM VAGYOK KÉPES ELVISELNI!! Rühellem. Feláll a hátamon a szőr tőle. Undorító… Leköpi a több ezer dolláros Olasz cipőmet, kérdőre von engem azért, hogy mit keresek itt, lealáz, és mindezek fejében becézget! Tudja a nevem. Beszarás. Ki a jó büdös franc lehet ez csávó? Látott, amikor láthatatlan voltam. Érezte, a Tálentumom. Tudja, ki vagyok… Ez valamit akar Sydneyéktől, és ismer engem. Lelepleződtem volna? Ugyan. A lánynak is elmondtam volna, ha kérdezi. Nem izgat különösebb képen, de mégis… Jobb markomban lévő tőrömet megpörgetem ujjaim közt, majd a torkához szegezem egy mozdulattal. Azon tanakodom ki és mi lehet ő. Talán valami varázslény. Vámpír, vérfarkas, félvér, démon…?? Ki tudja. Olvassunk benne, szórakozzunk… Gondolataim a férfiére hangolom. Annyira odanyomom a kezem, hogy a bőröm felülete néhány mini méternyire súrolja. Pillanatok kérdése.
Aztán visszaüt! Le van blokkolva minden gondolata. Éles fájdalom suhan át a fejemen és felszisszenek. Szemeim gyülemlő idegességemben saját észrevételem nélkül elkezdenek aranyszínűkről szénfeketévé válni. Kezdem elengedni magam. Ellazítom vállizmaim és rákoncentrálok ellenfelemre.
Itt bunyó lesz, ha akarja, ha nem. Tizedmásodpercek alatt végigfutnak agyamon e gondolataim, és a kezem már cselekedik. Ökölbe szorul kezem és arcon találom. Természetesen mivel a tőröm a kezemben feszül hátrafelé fordítva így felsérti egy mély vágással az arcán a bőrét.
Visszaüt, de elhajolok. Ismételt támadást indítva most orrba vágom. Mintha kezdene feldühödni kissé. Jó jel. Szemei valahogy más színűek. Mély barnáról élénk világoskékké változik és megfeszülnek mellkas izmai. Vérszag telíti el teljes egészében a szobát. Jól érzem annak ellenére, hogy nem vagyok vámpír.
-Na, gyere cicukám. Ereszd ki a karmaid… Megengedem!- a mosoly az arcomon egyre vészjóslóbbá válik. Széttárom karjaim és hátrébb lépek.
Kedves barátom adva az alkalmon rám is támad. Nem tudom mi történhetett, de egy szemvillanás alatt erős fájdalom suhant át a testem minden porcikáján és a padlón feküdtem. Na, jó, ez fájt… Halkan felszisszenek, ahogyan ellököm magamtól pár centire, ugyanis a földre próbál taszítani. Amint sikerül egy lendületet vennem felülök és jó pár méterre sikerül eltaszítanom magamtól. Van néhány másodpercem felmérni mi is történt.
Valamilyen képessége van, az biztos. És én a padlóra kerültem ennek köszönhetően, ahogyan…- Felnézek. - Ahogyan átszakította a falat az ütése ereje. Mivel egy rohadt nagy lyuk tátong a lány szobájának a falán. Azon keresztül látom Sydneyt. Ledermedve ül az ágyán és valamit, mintha hebegne.
Nincs időm bámészkodni! Talpra ugrom és eltűnik a kezemből a fegyver. Megropogtatom a nyakam és a velem szemben álló férfira nézek.
-Ennyi telik tőled, Halál? Többet vártam egy Sang-tól.- lezser módon ismét köp egyet, de most maga mellé. Aztán rám néz egy utálatos vigyorral a képén.
-Buzi, mondja, „Mi?”.- mormogom halkan ajkaim szinte összepréselve, hogy ne is értse.
-Mi?- ráncolja össze a homlokát, mivel nem hallotta, amit mondtam.
Ez jól esett. Elvigyorodom, majd egy ugrás kíséretében megpördülök, és állkapocs csonton rúgom. Mintha kibicsaklani készülne a nyaka, rándul egyet, elveszti majdnem az egyensúlyát, de megtartja magát támadó állásba csúsztatva lábát…
Hosszú percek telnek el azzal, hogy verekedünk. Már a padló jó néhány helyen vérrel van beszennyezve. Bicska és tőr feszül egymásnak pengéjével, szikrákat hányva. Kék- zöld foltok, hegek, vérző sebek, mély vágások, horzsolások, kiugrott porcok, végtagok… Csatatérré változik a nappali szobája számunkra, és mit sem törődünk Sydneyvel, vagy bárki, vagy bármi mással, aki a környezetünkben van.
És beviszem az utolsó ütést. Belemarkolva hajába előre rántom. Majdnem orra bukik, de felkapom a jobb térdem… Akkorát kapott ennek köszönhetően, hogy az egyik foga letört és véreset köpött a nadrágomra. Ökölbe szorul ismételten bal kezem és amint felemelkedik kissé, kezemet gyomorszájába merítem. Gusztustalan módon vért hány fel. Felkavarodik a gyomrom, hiszen centik híján majdnem a nyakamba hányt, de így a mellkasomra került a gennyes, véres savváladék a gyomrából.
Látom rajta, hogy feladja. A csatát megnyertem… és itt nem lesz több.
-A kurva anyádat…- nyögi, majd villámló tekintettel felnéz szemeimbe.- Még meglátjuk mi lesz itt James… Még meglátjuk…- ismét vért köhög, aztán Sydney szobája felé veszi az irányát sebesen, begörnyedve, aztán rá sem hederítve a lányra - aki szinte sokkos állapotban ült ott végig minket nézve- felrántotta az ablak zsanérjait és kivetette magát. Halk puffanás és eltűnt az éjszakában. Remélhetőleg.
Felsóhajtok, és kimerülve, igaz minimális vért veszítve, de lerogyok a földre. Egy kanapé szerencsémre a hátam mögött volt félig- meddig és annak vetem a hátamat.
Jó lenne megtudnom mi is folyik itt igazából. Hogy ki ez, mit akar Lawarn-éktól. De először arra kéne rájönnöm, hogy ÉN mit keresek itt… Mert már komolyan, magam sem tudom…
Lehunyom szemeim és hátravetem fejemet. Jobb lábam felhúzom és ráteszem lazán jobb kezem a térdemre. Az undorító véres hányástól, ami az ingemen van, rosszul vagyok, de elfordítom fejemet –tök véletlenül a lány szobája felé- és próbálok nem odafigyelni rá. Ellazítom testem és próbálok gondolkodni a történteken…
Szerkesztve Renesmee által @ 2013. 11. 16. 18:12:47
|
|
