Pár napja figyeltem fel erre a fiúra. Szép, csak hülye. Ami nem is baj, nem gondolkodik felesleges dolgokról. Bár az a kereszt alakú medál vicces. Pláne abban a kontextusban, hogy most itt nyöszörög és retteg alattam, arra várva, hogy kegyetlenül megdugjam és minden csepp energiáját elszívjam. Hm... nyami!
De persze, hogy megzavarnak. Későn veszem észre a felém támadó, tollas idiótát, és nincs időm védekezni, így felkenődöm a falra, de nem tántorít el. Mire feltápászkodom, a gyereknek már csak a hátát látom, ami nem kicsit tesz idegessé.
- Súlyos árat kell fizetned, amiért megzavartál szórakozás közben - szólítom meg kicsit sem nyugodt hangon.
- Miért nem olyannal kezdesz, aki egy súlycsoportban van veled? - Ch... beképzelt dög.
Aztán kezdődik a csata. Szeretek angyallal harcolni, amíg fair eszközökkel játszik. Amikor már hátulról támadnak, azt utálom, hiszen még mi, az állítólagos gonoszok sem verjük át az aktuális ellenfelünket.
Szavakkal sérteget, ukének titulál, aztán...
Sikerül kiütnie, és épp tápászkodnék fel, amikor mögém lép. Érzem, hogy itt van, és már fel is készülök a hátba szúrásra, amikor végignyal a nyakamon és lefogja a kezeimet. Ez meg mi a faszt csinál?!
Nem az a baj, hogy vesztésre állok, de amire készül az érintései, a mozdulatai és a hangja alapján, az kifejezetten kellemetlen. Ő volt az utolsó, aki így érinthetett, és megesküdtem magamnak, hogy soha. Soha senkinek nem hagyom újra, hogy ezt megtegye, mégis... a tiltakozásom egy idő után már szánalmas könyörgés, ahogy meztelenül állok, és várom a pillanatot, hogy a testembe hatoljon.
Az előző támadásának hatása alatt van ugyan a testem, hiszen kívánom... de nem őt. Nem akarom egy angyalnak adni magam, hiszen tudom, mi lesz a vége! De akkor sem amiatt aggaszt, hiszen hatalmas vagyok, ki fogom védeni. De nem akarom ezt. Nem hagyhatom neki, muszáj ellenkeznem, de egy idő után mintha nem is hallana már, csak cselekszik.
- Lazulj el, és add át magad az érzésnek, hagyd, hogy sodorjon - minden szavam csak parázs hatalmam következtében fellobbant vágya tüzére, tudom, hiába tiltakozik. Igaz, minden egyes alkalommal bűntudatom van, mert jobbára azt teszem, amit tenne ő is az áldozatával, s ugyanúgy nem menthetem meg majd, mint ahogy ő sem foglalkozik azzal, akit tönkretett.
Felordítok, mikor belém hatol. Feszít, éget... érzem, ahogy az ereje belém áramlik, szinte akaratom ellenére, hiszen nem tudom az elmémet lezárni. Túl édes a hatalma ahhoz, hogy ellenkezhessek, így a testem csak nyeli el minden érintését, minden csepp elérhető erejét. de az elmém retteg. Az agyamban úgy érzem magam, mint egy sértett, rettegő kisgyerek, aki a szoba sarkában ül és sír. Nem akarom ezt... sosem akartam ezt!
A testem mégis kifejezi, hogy tetszett neki.
Remegve fekszem. Érzem, hogy itt van a közelemben, de mozdulni sem tudok a millió érzéstől a testemben. Tudom, hogy mond valamit, hogy a homlokomra csókol, de már ahhoz sem maradt sem, hogy ellökjem. Az, hogy az ő erejét vegyem, mindent felemésztett bennem. Tudom, hogy percek múlva üvölteni fogok, és olyan erőt ízlelhetek meg, ami más, primitív állatok létének végére pontot tesz. A különbség köztem és köztük annyi, hogy én Lucifer gyermeke vagyok. Nem hagynak majd meghalni.
***
Órákig szenvedek, szinte szétfeszíti a testem az ereje, üvöltök, de senki nem jön. Ugyan ki jönne? A démonok, akiknek a többsége eleve a halálomat kívánja azért, hogy a hibám miatt nem pusztított el a mesterem, vagy egy angyal? Egy olyan alávaló, mocskos féreg, mint emilyen Ez volt?!
Koncentrálok, és percekkel később megnyílik előttem a Pokol kapuja. Találkoznom kell a mesteremmel, el kell neki mondanom mindent és segítséget kell kérnem.
Ahogy haladok végig a folyosón, ami hozzá vezet, a mellettem elhaladó démonok és bukottak undorodva néznek rám, de megszólítani egyik sem mer. Morogva haladok a hatalmas ajtó elé, majd belépek. Mesterem épp egy démont ölt meg, de azért mosolyogva fogad.
- Üdv itthon, gyermekem - mondja nyájasa, és ahogy közelebb lépek, elkomorul az arca. - Angyalok szagától bűzlesz - jelenti be.
- Épp emiatt jöttem - sóhajtok fel.
- Gyere ide. - Közelebb lépek, és ahogy elkezdi szagolni a testem, felcsillan a szemeiben a felismerés. - Szóval Anael volt az? - kérdezi.
- Nem tudom a nevét, de egy utolsó, alávaló, aljas, mocskos.... - Csendre int.
- Meséltem már neked az Őrangyalokról? - Igenlően bólintok. - Anael, akivel találkoztál, a bujaság képességét hordozza.
- Bujaság? - üvöltök fel. - Az a féreg megerőszakolt, mester! Meg akarom ölni... ki akarom véreztetni a társai szeme láttára, aztán felfalni azt a mocskos testét, a lelkét meg lekötni itt, hadd égjen az örökkévalóságig a gyehenna tüzén! - sziszegem.
- Eltökélt vagy, de azt tudod ugye, hogy hátrányban vagy vele szemben? Jelenleg akármit megtennél, ha újra a közeledben lenne, hogy táplálkozz a lélekerejéből. - Tudom, hogy igaza van, így lehajtom a fejem, és felsóhajtok. - Az sem segítene, ha adnék a saját erőmből, mert már megérezted az angyalok ízét. Sok jó katonámat vesztettem már el így - szomorodik el ő is.
- Én kitartok melletted, mesterem - lépek elé, és megfogom a kezét.
- Tudom, Liar... - Percekig néma csendben ülünk, majd érzem, ahogy megremeg az ereje. Biztosan valami remek ötlete lehet, így várakozóan nézek rá. - Tudom, mit kell tenned - jelenti be, és mesélni kezd, én pedig gyermeki kíváncsisággal hallgatom őt, és minden ötletre, parancsra rábólintok.
Neki igaza kell, hogy legyen, hiszen ő ismeri az angyalokat, tudhatja, hogy milyenek valójában, így nekem csak annyi lesz a dolgom, hogy mindent úgy tegyek, ahogy mondta, és akkor az a szemétláda meg fog fizetni a tettéért.
Liart senki sem alázhatja meg ennyire büntetlenül.
~
Ahogy az a parancsban szólt, visszamegyek a halandók közé, és tovább folytatom, amit elkezdtem. Az angyalok idióták, ha azt hiszik, hogy a legmagasabb körökbe tartozók, Lucifer teremtményei annyira idióták, mint azok a barmok, akikkel eddig végeztek. Liar nem dől be ennek. De nem ám!
Az első embert, aki az utamba akad, a lehető legkönnyebb módszerrel ölöm meg. Nem kell még testileg sem érintkeznem vele, használhatom minden erőmet.
Amikor egy démon a halandók világába jön, mindig korlátoznia kell a hatalmát, különben kárt okozna az egyensúlyban. Erről, bár megállapodás nem született a Menny és a Pokol között, a mester is betartja, ezzel kerülve a felesleges konfliktusokat. Az azonban már egy teljesen más történet, ha ennyire megsértenek egy előkelő démont.
Az, hogy nem fogom vissza az erőmet, és így tombolok, nem észrevehetetlen. Sőt. Gyanítom, az első három percben értesültek róla, de sosem támadnak a megfelelő mennyiségű információ nélkül. És ha igazam van, és a mester számításai is helyesek, akkor őrangyalt fognak küldeni. Sőt, a mester elment addig a kóperálásban, hogy szerinte Anaelt, hiszen ha ezeket csinálom, és ilyen ütemben pusztítom az embereket, akkor az előző akciót nem fogják sikeresnek elkönyvelni, hiszen ők nem tudják, hogy az emberi energiával tényleg nem tudok jól lakni.
Épp kivégeztem egy terhes nőt. Hm... csemege, kedvelem. Két életerő, és a gyermeké még annyira tiszta, annyira friss és üde. Kedvelem azt, ha embergyereket ölhetek. Finomak. Néha még szépek is, olyankor a jól bevált módszerrel veszem el az erejüket. Gyerek, felnőtt, nem mindegy?
Hirtelen a jól ismert erő szánt végig a kis sikátorban, ahol állok. Vigyorom kiszélesedik, és ráülök a halott nő tetemére, így várom az angyalt. Nem is kell csalódnom, pillanatokkal később megáll előttem.
- Mit csinálsz itt? - kérdezi nyugalmat erőltetve a hangjára. Azonban tisztán érezni lehet a haragját. Egy angyal dühe mindig ízletes.
- Ölök - jelentem ki egyszerűen, még mindig vigyorogva. - Elpusztítok mindenkit, amíg nem találok megfelelő energiát magamnak - nyalom meg ajkaimat, és felkelve kitárom szárnyaimat. - Jó szórakozást, angyal - nevetek rá, majd felrepülök, és el is illanok. Kisebb vagyok, így gyorsabban tudok repülni, hiába olyan előkelő a rangja.
Lesem szállok, csak az erőmet az alattam elhaladó halandók testébe vezetve érem el, hogy egyszerűen felrobbanjanak. Minden egyes pukkanásnál nagyot nevetek, és a mögöttem loholó angyal felé intek. Látom mögötte a többieket, akik leszállva próbálják a halott lelket megkaparintani, mielőtt a mi pici szolgáink nyelnék el őket, így juttatva a pokol mélyére a szerencsétleneket.
- Na mi van, Anael? - kiáltok hátra. - Az egy dolog, hogy gyorsabb vagyok, de hogy nem is úgy sikerült a kis terved, ahogy akartad - vihogok.
- Állj meg és magyarázd el, miért csinálod ezt! - szólít fel. Hogy képzeli, hogy ilyet kér?! Mi jogon követel ő magyarázatot tőlem?!
Erőkitörésemnek újabb ember látja kárát, de lassan kiérek a városból, így szabad területek felett szállva állok meg, és nézek rá. Megnyitom magamnak a Pokol Kapuját, így átléphetek, ha kell. Utánam nem jöhet, hiszen nem léphet a Pokol területére.
- Hogy van képed magyarázatot követelni tőlem, te álszent rohadék? - vicsorgok rá dühösen. - Megaláztál, megérintettél és azt hiszed hagyom, hogy megúszd büntetlenül, szörnyeteg? - kérdezem vigyorogva. - Rosszul tetted, hogy Liarral kezdtél ki, féreg - nyalom meg ajkaimat, majd a fejébe vetítem a gyerek képét, akit olyan vehemensen akart megmenteni legutóbb. - Őt fogom megölni legközelebb - nevetek fel, mire felém repül, de csak belépek a kapun. Karnyújtásnyira vagyok tőle, mégsem érinthet meg. - Tanulmányozd a démonok történelmét, szörnyeteg, és keress meg engem. Aztán könyörögj, hogy kíméljem meg a neked fontos személyeket - mosolygok rá.
- Nem kívánod az erőmet? - kérdezi.
- Dehogyisnem, angyal. A terved ezen része remekül bevált. A baj csak az, hogy én nem egy agyatlan bunkó vagyok,mint azok, akiket eddig tőrbe csaltál ezzel. Liar nem hagyja, hogy ezzel elpusztítsd - üvöltök rá. - Annyi halandót és angyalt ölök majd eg, amennyi kielégíti az étvágyamat - nyalom meg ajkaimat, majd egy mozdulattal zárni kezdem a kaput. - A legközelebbi viszonyt látásra, te alávaló angyal - intek neki, és bezárul a kapu.
A terv eddig tökéletesen működik. A figyelmüket felkeltettem, legalábbis remélem, hogy komolyan vesznek. Ha nem, akkor még mókáznom kell kicsit legközelebb is.
Az ember Istentől szabad akaratot kapott. Akaratot, hogy eldönthesse, mely irányba fordítja élete hajóját. Vannak azonban túlvilági erők, melyek saját hatalmuk növelése érdekében végzetesen beavatkoznak, megfosztva embertestvéreiket a lehetőségtől, s olyan útra taszítják őket, mely az örök kárhozatba vezet. Nekünk, angyaloknak az a feladatunk, hogy megfékezzük ezen erőket. Bármi áron!
Én ebben hiszek.
* * *
- Közvetlen előtted kell legyen az utca! - recseg a fülembe az utasítás, s már suhanok is tovább, szárnyammal hasítva a levegőt. Istenem, add, hogy időben odaérjek!
- Raphael, milyen kategóriába sorolnád? - érdeklődöm, hogy képben legyek, mire számíthatok, de leesik az állam a válasz hallatán.
- A legmagasabb körökhöz tartozik - remek, jó hogy nem már maga Lucifer mászkál vadászni! Hová fajult a harc az emberek lelkéért? Mintha maguktól nem művelnének épp elég hajmeresztő dolgot...
- Milyen messze van még?
- Két utca múlva fordulj jobbra, akkor majd már látnod kell - jön az újabb információmorzsa.
- Vettem, kikapcsolok - nyomom ki a headset-et, hogy figyelmem immáron a környezetre összpontosítsam. Egy utca, két utca... ez lesz az!
Ahogy befordulok, már látom, s a szívem összeszorul. Hiszen ő ott... Nathaniel!
Pár nappal korábban:
- Tanár úr, kérem, csak egy szóra - állít meg Nathaniel az óra után.
- Miben segíthetek? - vetem rá kérdőn méregzöld szemeim.
- Képesek az ördögök ártani az embernek? - kérdi riadtan, igaz, tizennyolc éves, szellemileg azonban kissé visszamaradott, körülbelül egy nyolc éves gyermek szintjén áll, de igen érdeklődő és fogékony az előadásaimmal kapcsolatban. Azt hiszem, a mai történet is megfogta az angyalok bukásáról, s a különböző, irodalmi művekben előforduló alvilágképekről.
- Ne aggódj, Nathaniel! - simogatom meg a feje búbját. - Nem képesek neked ártani, csupán, ha más képében jelennek meg. De a démonok inkább megkísértenek, megpróbálnak bűnös cselekedetre bírni, ártani nem ártanak - persze ez csak félig igaz, de neki nem kell tudnia az őrangyalok valódi szerepéről, a gonoszság mélységeiről, s förtelmes módszereiről sem.
- Ez teljesen biztos? - kérdezi bizonytalanul, reszketve.
- Félsz valamitől, Nathaniel? - hajolok lejjebb, hogy arcunk egy síkba kerüljön.
- Ühüm - bólint.
- Értem - egyenesedem fel rámosolyogva, majd leakasztom nyakamból a kereszt alakú nyakláncom. - Tessék - teszem az ő nyakába. -, ez majd megvéd és vigyáz rád.
- Köszönöm - rebegi hálásan, majd felderülve szalad tovább a dolgára.
- Ne merj hozzáérni! - ordítok fel egy kellemesen “kedves” talpassal gyalogolva a sátánfajzat oldalába, aminek következtében, bár próbál fékezni rajta - ahogy az ütést is igyekezett hárítani, csak már nem volt rá elég ideje, hogy hatékony legyen igyekezete -, nagy erővel csapódik az egyik ház falának, s hullik alá a szemeteskukák “rengetegébe”.
- Nathaniel - guggolok le a rémült, megtépázott ruháiban reszkető fiúhoz, immáron emberi alakba szelídülve.
- Tanár úr - rebegi, s szegénynek olyannyira nyikorognak az agykerekei, látszik rajta, hogy tartok tőle, talán nem bírja majd el e terhet.
- Menekülj! - utasítom gyengéd mosollyal, mire összerezdül, de nem mozdul. Nagyot sóhajtok. Bizonyára sokkot kapott.
Megragadom a karját, s egy mozdulattal álló helyzetbe rántom. Ahogy közelebb kerülve megérzi testem melegét, mint aki álmából ébredt, kezd sikoltozni, de befogom a száját, s megismétlem: - Menekülj innen, Nathaniel! Őt majd én elintézem.
Reszketve, nagy szemekkel néz rám, miközben én elengedem, s gyengéden taszítok rajta egyet, hogy így is nyomatékosítsam, uzsgyi van.
Ideje is, hisz hatalmas csörömpölés támad, ahogy a pokolfajzat magához térve egyenesedik fel. Egy dolog miatt hasznos eme cselekedete: Nathanielben végre feléled a természetes ösztön, s futni kezd, ahogy csak tud.
Tekintetem a vicsorgó démonra vetem, hogy jobban szemügyre vehessem. Fekete szárnyak, sötétesebb bőr, karcsú, szemrevaló alkat, még aranyos is lehetne, ha a szemeiben nem égne a pokol összes gonoszsága és jelen pillanatban mérhetetlen dühe is. Viszont nem kerülik el a figyelmem a feketébe olvadó vörös tollak. Ez az apró információ elgondolkodtat, hiszen - ennyit már sikerült kiderítenünk bukott testvéreinkre érvényes, Lucifer alkotta szabályokból - ez azt jelenti, már egyszer megcsalta Lucifert. S ráadásul még csak nem is ismerem, így nem a bukottak közül való, hanem egy “teremtmény”.
- Súlyos árat kell fizetned, amiért megzavartál szórakozás közben - sziszegi fenyegetőn.
- Miért nem olyannal kezdesz, aki egy súlycsoportban van veled - érdeklődöm túlvilági nyugalommal.
- Megadhatom neked a vágyott törődést - vág vissza, s már neki is lendül, hatalmas erővel rugaszkodva el a fal tövéből, alig bírok kitérni előle, hála emberi alakom minden hátrányának, s karmai felületesen belevájnak arcom puha bőrébe, s a vér kigyöngyözik a seb szélére, amely iszonyatosan ég. Hátrébb ugrok, hogy kitérjek a rögtön felém lendülő lába elől, s szemeim felizzanak, ahogy elhagyva emberi alakom, szárnyaim ismét előtörnek, s megmarkolom felém lendülő keze csuklóját, megállítva az ütést, s egyszersmind valamelyest fogságba ejtve.
- Milyen zabos a kielégületlen démonka - állapítom meg teljesen tárgyilagosan, mintha valami állatot tanulmányoznék biológusként.
- Kussolj be, szentfazék! - villannak gyilkosan szemei, ahogy szabad kezével megragadja a vállam, s megemeli a térdét, hogy egy gyomrossal ajándékozzon meg, aztán rögtön egy pofont is mellékeljen mellé pusztán szeretetből, ahogy lefejtődnek ujjaim a csuklójáról. A fejem a földbe ágyazó taposó mozdulata elől azonban már oldalra térek ki forgó mozdulattal, s lábammal elkaszálom, hogy csatlakozhasson hozzám a porfürdőbe.
Szinte egyszerre pattanunk fel farkasszemet nézve egymással.
- Felesleges ennyit pattogni - rázom meg rosszallóan a fejem. - Tudtommal olyan mindegy, kivel és milyen formában kerülsz szexuális kapcsolatba... - mondandóm azonban nem fejezhetem be, máris nekem urgik, hogy újabb pofonokkal sorozzon meg, amit természetesen nem hagyok, hanem folyamatosan kitérek előle. Közben a szája is ostorozni próbál. - A legnagyobb izgalmat az fogja jelenteni, mikor jól szájba kúrlak!
- Hmm - kuncogok fel halkan. - Inkább uke-típusnak tűnsz, ha nem sértelek meg.
Azt hiszem, megsértettem, mert hevesebbé válik, s szárnyaimmal kell elrugaszkodnom, hogy kitérhessek gyilkos támadása elől. Azt hiszem, itt az ideje, hogy bevessem hatalmam. Mikor nekem ront, kitárva fekete szárnyait, belekezdek, s minden szárnycsapásom közben mintha pollenek milliói szóródnának szét, mindent beborít az a speciális illóanyag, amely belőlem áradva kábít minden démont, aki beszippantja, s oly mértékben növeli meg szexuális vágyait, hogy koncentrációja minimum a negyedére csökken.
Lendülete valóban megroggyan, tekintete pedig teljesen elködösül, s ajkaiba harap, de mintha még jobban felhergeltem volna - ha lehet ilyet - vicsorít, majd újabb csapással vág felém karmaival ordítva. - Kevés, iszonyat kevés! - mintegy magának is hajtogatva. Kissé olybá tűnik, mintha magát is erről szeretné meggyőzni, mindenesetre meglepő még mindig meglévő fürgesége és elevensége, viszont behozhatatlan fölényre tettem szert, amit ki is használok, s félrefordulva figyelem orrom előtt elhúzó karmos ujjait, s kegyetlen nyugalommal vágom képen, hogy törött szárnyú madárként hulljon ismét alá a porba. Alig tápászkodik fel, már landolok is mögötte, s csuklóját megragadva, kezét hátracsavarva vágom neki a ház falának, s egész mögé lépve ejtem csapdába, hogy szabad kezem álla alá siklatva végignyalhassak nyaka hajlatán.
Beleremeg az érzésbe, s azt hiszem, iszonyatosan meglepődik.
- Mi a jó büdös francot képzelsz?! Ne merészelj hozzám érni! - rúgkapál, megpróbálva szabadulni. Rúg, ahol ér, mar, a fejével hadonászik, és folyamatosan fenyeget, előhúzva a legízesebb káromkodásokat tarsolyából. Hagyom. Legalább ezzel némiképp kompenzálhatom a bűntudatot, amit érzek, de azzal is tisztában vagyok, neki is jobb lesz, ha megtörténik, így megragadom másik csuklóját is, s mindkettőt a háta mögé szorítom, s a felsőjét letépve kötöm meg vele kezeit, de a biztonság kedvéért egy kezemmel még tartom. A másikat derekára siklatom, végigsimítva a csupasz hasfalán. Közben csitítom, igaz, ebben a formában nem sokan képesek látni vagy hallani minket, de engem zavar.
- Shhh, meg fogsz könnyebbülni - búgom a fülébe mély hangomon, majd ujjaim tétovázás nélkül törnek utat maguknak, tépve gombot, szaggatva cipzárt, hogy férfiassága köré kulcsolódjanak.
- Eressz! - remeg meg, ahogy dolgozni kezdek rajta, s bár közömbös vagyok, folyamatosan búgok a fülébe.
- Lazulj el, és add át magad az érzésnek, hagyd, hogy sodorjon - minden szavam csak parázs hatalmam következtében fellobbant vágya tüzére, tudom, hiába tiltakozik. Igaz, minden egyes alkalommal bűntudatom van, mert jobbára azt teszem, amit tenne ő is az áldozatával, s ugyanúgy nem menthetem meg majd, mint ahogy ő sem foglalkozik azzal, akit tönkretett.
Mégis, jó ez így?
Megrázom a fejem enyhén. Nincs jogom kételkedni Isten céljainak helyességében. Önként vállaltam a keresztet, nem szabad meginognom, hordanom kell a vállamon, míg fel nem oldoz eme kötelességem alól. Csak folytatom tovább, ahogy mindig...
Mert reagál - ez természetes, bárki reagálna ilyen ingerekre -, s amikor jónak érzem, térdemmel rúgok a térdébe, megrogyasztva, hogy összeessen. Talpammal a földnek szorítom, míg gyors mozdulatokkal kioldom az övem, s a könnyed ruha csalfán siklik le vállamon, felfedve meztelen valóságom. Aztán hátrakötött kezeinél fogva kényszerítem sziszegős talpra állásra, s megfosztom nadrágja védelmétől, s egyik kezemmel csípőjét tartom, másikkal hajába túrva fejét tartom, hogy nekem háttal hajoljon a kívánt pozícióban. Már nem hallom szitkait, ha könyörög, azt sem, semmit, a bűn, amelyet kaptam, elhatalmasodik rajtam, saját erőm emészt fel engem is, ahogy szándékosan kiürített elmével, minden komolyabb előkészület nélkül hatolok belé egyetlen határozott mozdulattal. Nem csak ajkain bukik elő szívembe tépő sikoly, minden porcikája felordít, újabb megbélyegző stigmát marva lelkembe, stigmát, mely majd önnön pusztulásomhoz vezet, mert belülről emészt egyre növekvő hatalommal.
Szűk forrósága, amely körbeölel, egész megrészegít, átszellemült önkívületben morranok fel, s alig tartva szünetet, kezdek benne mozogni, s eddig csípőjén nyugodó kezemmel férfiasságát keresem fel, hogy folytassam, amit már elkezdtem. A belül marcangoló vágytól a bűntudat könnyei gyűlnek szemembe, de már ha akarnám, sem tudnám fékezni magam, ebben a pillanatban épp olyan ösztönlénnyé váltam, mint bukott testvéreim, kergetem saját vágyam, nem törődve sokat vele, egyre fokozva a tempót. A levegő elnehezül, s a környéket betöltik némán sóhajaim, szívem dörömbölése, mely visszhangzik a fülemben, s kibontakozik belőlem felvállalt hatalmam újabb mélysége, amely felerősíti bennem, s partneremben is a szex minden előnyös érzelemhullámát, amely újabb és újabb rohamra késztet, hogy végre elérhessem a feszítően lüktetve óhajtott beteljesülést. Az orgazmus mély és rekedt nyögéssel lep el, ahogy egyébként is szűk fenekének izmai megfeszülnek, s levegő után kapkodva görnyedek kissé rá, beszívva illatát. Egész kellemes...
A valóság mázsás sziklatömbként zuhan rám ismét, ahogy elmúlik a varázs, s amilyen kegyetlen közömbösséggel hatoltam belé, ugyanolyan közömbös kegyetlenséggel húzódom ki belőle, s hagyom, hogy a földre roskadjon reszkető teste. Közvetlen ezután iszonyatos fáradtság lep el, hiszen szinte minden energiám elszívta aktus közben. Egész beleszédülök...
Ennek ellenére tartom magam, s némán kapom magamra ismét könnyed ruhám. Mozdulataim gyorsak, szinte menekülésszerűek. Ebben a pillanatban -sokadjára - át tudom érezni, mi járhatott az ember fejében, mikor az eredendő bűnt elkövetve nem mert Isten szeme elé kerülni, épp csak én a másikéba nem tudok sosem.
- Hamarosan teljesen feltöltődve ébredsz majd - súgom halkan teste mellé térdelve, kiigazítva tincseit arcából. Azt hiszem, kifejezetten durva lehettem, mert alig van önmagánál, talán az ájulás és az öntudat közötti határmezsgyén járhat. Gyengéd csókot nyomok a homlokára, majd ráterítem a köpenyem.
- Sajnálom... - suttogom még, majd szelíd szellőt kavarva rugaszkodom a magasba.
Hamarosan fel fog bukkanni. Mikor holnap megízleli megnövekedett erejét, s újabbra lesz szüksége, vagy mikor rádöbben, már nem elégíti ki az az energia, amit az emberekkel elkövetett aljasságokkal szerezhet, akkor majd megkeres. Bár megmenthetném a lelkét! De már nem fűzök hozzá nagy reményeket, hiszen mindig, eme kínszenvedéssel teli 300 év alatt folyton kudarccal jártam. Minden átkozott alkalommal!...
Nem sok dolgom van, de annál fontosabbak. Mereven lépkedek irodám felé, érzem, hogy a tárgyalófelem már itt van.
~§~
Meglepően hamar letudok mindent, de ha nem lenne ilyen késő, elmennék Naokihoz, de már biztosan alszik. Elhaladok szobája előtt. Jó hallásomnak köszönhetően hallom halk szuszogását. Mondtam. Tovább sétálok a saját szobámba.
~§~
Reggel első utam azonnal hozzá vezet. Halkan benyitok a szobába ez a butus meg a szőnyegen összegömbölyödve alszik. Kicsit elfintorodom. Kezeim közé kapom és felrakom az ágyra. Egyik ujjammal végigsimítok párszor karján. Nagyokat pislog, hogy kiűzze az álmosságot szemei közül. Felül.
- Jó reggelt – mosolyog rám kedvesen. Arcán és nyakán is végigsimítok. Halkan felnyög, kellemes hangjától megborzongok.
- Jó reggelt – suttogom, közel hajolok, szorosan magamhoz ölelem, majd egybeolvasztom ajkainkat. Kezecskéit mellkasomhoz szorítja, szorosan hozzábújik. Megszakítom csókunkat, kipirult arca látványa mosolygásra késztet. Beleborzolok hajába és felállok.
- Öltözz és utána reggeli! – vigyorgok rá, sarkon fordulok és bár vonakodva, de elhagyom a szobáját.
Az ebédlőben rá várva bambulok ki unottan a hatalmas ablakon. Nincs túl jó idő kint. Szinte olyan sötét van, mintha esteledne. Szeretem az ilyen időjárást. Nem kell attól félnem, hogy leégek a napon, nagyon kellemetlen tud lenni.
Az én drága kis Naokim félénken lép be a teremben körülötte a monstumokkal. Elmosolyodom rajta, olyan kicsike és törékeny.
Intek, hogy üljön mellém. Idetotyog, majd helyet foglal. Kicsit kipirult arccal eszeget így intek mindenkinek, hogy hagyja el a szobát. A szemeim is inkább az esős időbe merengenek.
Hamar megreggelizik.
- Te nem eszel? – kérdi kíváncsian.
- Nekem elég a vér – vigyorgok rá kicsit vészjóslóan.
- Akkor gyere velem – felállok, kezemet nyújtom neki. Felsegítem és a szobám felé kísérem.
Benoszogatom az ajtón. Csak áll, körbeles majd várakozóan pillant rám. Egyik kezem arcára simítom, mélyen a szemeibe nézek. Forrón megcsókolom és hátrálásra késztetem. Nem akarok ráijeszteni.
Megállunk az ágyam mellett. Csókunkat megszakítom, várakozóan nézek rá.
Lakkozott fekete cipőmben halk kopogással lépkedek az emberek között. Hajamat borzolja a szél és ez a rengeteg vérillat isteni.
Halk csörömpölést és friss vér illatát érzem, viszont az aromája kicsit más, mint a vadhús, kellemes ízletes és ritka.
Halkan lépdelek a csörömpölés irányába és egy alakot látok halkan nyögdösni. Érzem és látom is reakciójából, hogy észrevett így közelebb megyek hozzá, elvégre nem tud megölni.
Alig hallhatóan morog egy, kicsit majd letérdelek mellé, és a sérüléseit kezdem vizsgálgatni. Kicsit komoly… jobb lenne a kórházba vin… kutyusfülek? Érdekes.
Segítek neki felállni és megtámasztom. Kicsit ellenszenvesde fáradtnak látszik és gyenge is de azért éles körmeivel megvágja kezem ami pár másodperc alatt be is gyógyul.
Egy gyors telefon és pár perc és itt is van egy limuzin. Beültetem, és már megyünk is a birtokomra.
~§~
Orvosaim ellátták a sérüléseit. A szemét leszámítva más súlyosabb sérülése nincsen így egy ideig csak fél szemmel, figyelheti a világot.
Egyedül vagyok a szobámban, vérének illata belengi a testem halkan felmorranok az élvezetre és elmegyek egyet zuhanyozni.
Amint végeztem és felöltöztem egy kényelmesebb viseletbe még vizes hajjal és törülközővel a fejemen, elindulok a szobáig, ahova berakattam.
Nocsak, kis vendégem az ablakon keresztül kémleli a holdat.
- Jobban érzed magad? – dörmögöm mély hangomon.
Kicsit nyüszít és semmi válasz.
- Tudod én, úgy gondolom, ha kérdeznek illik válaszolni. – mondom kicsit szemrehányóan.
- Igen, köszönöm. – emeli rám kiskutya szemeit, és a szívem kihagy egy ütemet. Milyen szép szemek, rég láttam ilyeneket. Odasétálok hozzá, és mezítelen felsőtestemre terítem a vizes törülközőt. A hideg vízcseppekre megborzongok, és közelebb hajolok a kis vendégemhez, és mélyen magamba szippantom illatát. Biztosan megfürdették, ismerem ezt a tusfürdőt.
Elhajolok tőle és kinézek az ablakon. Tekintete perzseli a bőrömet majd ismét felé, fordulok.
- Mond csak mi a neved? – kérdezem sármosan
- Naoki… - suttogja orra alatt.
- Hangosabban. – gúnyolódom.
- Naoki! – hogy zavarba jött!
- Szép név. Az enyém Stefan, örvendek. – hajtom meg előtte kicsit a fejem.
Egyik kezemmel végigsimítom arcát, de odébb áll.
Értem. Hagyok még neki időt.
- Nos, pihend ki ma magad, és mindjárt hozatok neked vacsorát. A vacsora szóra megcsillannak a szemei.
~§~
Élvezettel habzsolja a jobbnál jobb ételeket én, meg nem győzöm felfalni szemeimmel. Egy pohár vérrel a kezemben mellé sétálok, és vállára teszem a kezem.
- Ha végeztél a testőrök, felkísérnek a szobádba, és majd holnap beszélünk.
Kicsit megbiccenti a fejét és fojtatja az evést. Kicsit elmosolyodom és megyek a saját dolgomra.
Szerkesztve Nejicica által @ 2010. 01. 19. 18:45:16
