- Pontosan mire is vár tõlem magyarázatot? – pillant rám. Rezzenéstelen arccal figyelem. Mondjuk…

- Mindenre, ha úgy tetszik – biccentek finoman – de legfõképpen arra, hogy miért gondolja azt, hogy szükségem van a védelemre a nyilvánvaló óvintézkedésen felül – nézek rá nyugodtan, finoman oldalra biccentve a fejem, bájos mozdulattal. Látom, hogy gondolkodik, szinte izzad, keresi a szavakat. Remélem nem azzal akar elõállni, hogy õ sem tudja.

Tegnap este a tükör elõtt néztem a sebet.

- A raktárban nem egy drogos támadott meg, ahogy azt képzelted – kezdi – Nem ember volt, hanem egy vámpír.

Vámpír.

Hát persze.

Megfeszül az állkapcsom, de nem reagálok. Bármivel próbálkozik, nem vagyok olyan elveszett, mint amilyennek tûnök. Vámpírt, hát persze.

- Én ön?

- Tegnap érkeztem Brazíliából az itteniek kérésére, mert segítségre volt szükségük. Megtudták, hogy a gépre pakoltak egy ládát a koporsóval, amiben a vámpír átutazhatott az óceánon kockázati tényezõ nélkül. London pedig már így is a piócák melegágya. Azért voltam a raktárban, hogy leszámoljak azzal a ténnyel, de te belerondítottál a dologba a kutyáddal.

- Az a szánalmas patkány nem az én kutyám – ellenkezek felemelve a tenyerem, utána csendesen megtámasztom az ujjaimon az állam. – Folytassa csak. – kérem nyugodtan. Valahol komikus a dolog, de olyan komoly arccal adja elõ, hogy egyértelmû, õ elhiszi ezt az egészet és rettentõen komolyan is veszi.

Tegnap este… sokáig néztem a sebet a vállamon, és erõszakosan próbáltam emlékezni.

- A vámpír alig pár napos lehetett – néz a szemembe, érzem, hogy minden erejével meg akar gyõzni. Nem adok neki okot, hogy azt higgye, sikerült, de arra sem, hogy kételkedjen – Ezért nem tudott uralkodni a vérszomján és ezért volt olyan könnyû… végezni vele. De az idõsebb vámpíroknak sokkal nagyobb hatalmas van. Sokszor a háttérbõl irányítanak az emberrabszolgáikon keresztül, de a lényeg, hogy minden teremtményük halálát megérzik, és azt is, ha a teremtményük prédának jelöl meg valakit.

- Megjelölt… mármint megharapott? – érintem meg az ujjaimmal a kötést a nyakamon.

- Igen. A piócák agyarain van egyfajta anyag, ami benned marad egy ideig. A seb összehúzódásával eltûnik, hacsak újra nem táplálkoznak belõled, de ez az anyag olyanná teszi a prédát, mint az embereknek a gyorsbüfé – megrándul a szemöldököm – Már messzirõl érzed az illatát, hogy táplálék.

Összefonom az ujjaim, az ajkamhoz érintem õket, emésztve, amit mondott. Csendesen nézek elõre, lassan lehunyom a szemeim. Szóval… megérzik, bárhol is vagyok, igaz? De nekik… hm. Nem lenne rossz, két legyet egy csapásra.

- Szóval – kezdem lassan, megfontolva a szavaim – Javítson ki, ha tévedek, de ez a mester most meg akar ölni?

- Nem feltétlenül, de higgye el, jobban járna.

- Miért, mi a másik opció? – rebben meg a szemem alatti izom.

- Nyilvánvaló, hogy gazdag. – valóban, ha valami, ez nyilvánvaló. – Ha olyan befolyása van, mint hallottam, akkor remek báb lenne a mester kezében, mint a többi emberkutyája. Gondolatok és önálló akarat nélkül, csak az õ parancsaira programozva.

- Önök hogyan kerültek bele ebbe az egészbe? – kérdezem csendesen, az agyamban csendesen formálódik egy terv, le se véve a szemem az arcáról, a tartásáról. Õ inkább az… erõ. Viszont tökéletes arra, amire kell.

- A Szervezet egy csoport, ami világszerte küzd a vámpírok ellen. A tagokat véletlenszerûen választják, sokuk utcagyerek volt vagy apáról fiúra szállt a feladat, és vannak akik belekeveredtek, mint például Mickey, aki összestoppolta a nyakad és valóban orvos.

Csendesen nézek rá. Gondolkodni akarok, csak egy perc csendet… lehunyom a szemem egy hosszú pillanatra.

Egyértelmû, hogy kell még néhány információ a teljes képhez.

- Csak hogy tisztázzuk… azt állítja, vámpírvadász? – nézek a katanára. Szép kard.

- Vigyáznom kell rád, amíg el nem tûnik rólad a vámpír nyoma, mert ha nem a mester talál meg, akkor is veszélyben vagy a többiektõl.

Sóhajtva engedem el az ujjaim, megsimítom az állam, az ujjaim a sebre vezetem, megsimítva.

- Ez meglehetõsen hihetetlen történet – nézek rá nyugodtan, rezzenéstelen arccal.

- Pontosan tudom, mennyire hangzik õrültségnek – szorítja össze az ajkait. Igen.

Csendesen nézek rá, a tenyerembe pillantok, a csuklómra. Régi sebek kezdenek sajogni, minden izmom megfeszül, a szemem kiüresedik, célratörõen. Minden elintézhetõ, és végre akad egy nyom…

- Rendben – nézek egyenesen a szemébe nyugodtan, halvány mosollyal, de csak a szám mosolyog. – Önök a mester keresik, igaz?

- Igen – egyenesedik ki meghökkent arckifejezéssel. – Ha õ elpusztul, jóval kisebb a kockázat, de persze nem egy vámpír van, aki mesterként funkcionál, de õk a legerõsebbek.

- De jelenleg megkönnyíti a dolgukat, ha az, akivel én így kapcsolatba kerültem – intek – kikerül a képbõl.

- Hát nem kicsit – biccent, a térdére könyököl, elõre dõlve megdöbbent és hitetlen pillantással. – De elhiszed, amit mondtam?

Jelentõségteljesen a szemébe nézek. Higgy, amit akarsz. Hátradõlök, elfordítva a tekintetem és egy pillanatra lehunyom a szemem. Fáradtnak érzem magam, és kimerült vagyok. Nem jó ez így… estére megint olyan program van, ami a napirend lemondása ide vagy oda, de kivitelezni kell…

Ez a seb… csalinak tökéletes.

- Segítek – pillantok rá, mire megnyúlik a képe.

- Micsoda?

- Jól hallotta – támasztom meg az állam szórakozott mosollyal – Úgy döntöttem, segítek. Maguknak a mesterük kell, és jelenleg nem hiszem, hogy lenne egyszerûbb módja az elõkerítésének, mint egy megfelelõ csali.

- Vagyis te… - néz rám.

- Úgyis vigyázni akar rám, nem igaz? – hunyorítok szórakozva rajta. Istenem, de nehéz a fantáziája, de a célnak megfelel. – Szervezzék meg. Én nem hanyagolhatom el a teendõimet, ezt sajnos tudomásul kell vennie, és ebbõl nem is vagyok hajlandó engedni, bármennyire is vissza akar vinni a Szervezetükhöz… elég nagy feltûnést keltene, ha eltûnnék.

- Ezt nem engedhetem meg – egyenesedik ki feszülten – Ez túl veszélyes egy magadfajta kölyöknek és nem kockáztathatjuk egy civil testi épségét…

- Nos, ezzel már elkésett – vonom fel a szemöldököm – De ahogy gondolja. Ez esetben megvárhatja, amíg eltûnik a seb, próbálhat megóvni folyamatosan, és miután elváltak útjaink, kezdhetik elölrõl a folyamatot, esetlegesen még több áldozattal, akik talán nem ússzák meg ennyivel és még kevesebb hasznukat vennék. De – felállok, csendesen az asztalhoz lépek és elveszem a csészém, tele finom teával. Elõre kitöltve, ahogy kell, megállok az asztal mellett – megbeszélhetné a társaival. Én felajánlottam a segítségem. És most ha megbocsát, de… kimerültem. És dolgom van – megrántok egy gyönyörû sodort zsineget, Stephan pedig pár pillanaton belül benyit. – Majd tájékoztasson, ha dönt, illetve ha a részletekrõl a társaival kapcsolatban – indulok kifelé.

- Úrfi? – pillant rám Stephan, de én nem nézek fel rá. Ez a seb…

Még hogy vámpírok, nevetséges.

XxX

Egy bõ óra múlva Stephan benyit a dolgozószobámba. Hatalmas ablak elõtt ülök, könyvesszekrények között, épp papírokat intézek és telefonálok.

- Nem, Mr Forman, az a következõ ülésen lesz napirendi pontra tûzve. Ha a szerzõdést visszadobják az ügyvédeink, annak megvannak a megfelelõ indokai, de még egy laikus is kiszûrné, hogy az új gyár területi vételszerzõdésében homályosítások vannak a fizetési részeket illetõen… - oldalra pillantok, figyelve ahogy bejönnek, de csak felemelem a kezem, átlapozom a szerzõdést – Szerintem a hetedik bekezdéstõl nézesse át ismét, mert ha még egy ilyen tákolmány kerül elém, nem tudom komolyan venni az alkalmazásának jogosságát. Nem nekik kell jól járniuk a szerzõdésbõl, remélem, most már megértettük egymást – csukom össze a mappát és leteszem a kagylót, felnézek a két férfira, hátradõlök, hátrasimítva a hajam – Édességet akarok enni.

- Sajnálom, fiatalúr, de estére vacsoravendégeket várunk.

- Nem izgat – lököm meg egy picit a gyönyörû sötétvörös bõr forgószéket. – Mondjuk parfét…

- Engedelmével készítettem egy kis forró csokoládét – mosolyog rám a barna szemeivel, és leteszi elém az ezüst tálcát. Felvonom a szemöldököm kelletlenül. Hát, nem erre vágyom.

- És hol a hab?

- Tettem bele egy kis karamellöntetet és cukrozott mogyorót, fiatalúr – felhúzom az orrom. Kijátszott, aljas. Én csokis parfét akarok. Az ezüstkanállal megkevergetem a sûrû forró csokoládét, és a vendégünkre pillantok – Foglaljon helyet – oldalra teszem a papírok, hátradõlve – Nos, hogy döntöttek?

- Beszéltem a többiekkel és õk… - szívja a fogát – Nos, nekik tetszik az ötlet.

- Logikus – kortyolok lassan a forró csokiba. Mert a vacsora… bleah. Semmi kedvem az esti vacsorához, megint üzlet. – De én is hallani akarom a tárgyalást, a részleteket. Hívja fel õket – intek a telefon felé, hogy hangosítsa ki. Csendesen somolygok a csésze pereme fölött, de csak úgy magamban, alig látva.

Kicsöng…

- Cornhlas vagyok – szól bele, mikor kattan a tárcsahang.

- Ott van a…

- Itt vagyok – szólalok meg jegesen. Szinte hallom a folytatást, hidegen villannak meg a szemeim.

- Ez nehéz menet lesz – szólal meg a hang a másik végén, aztán folytatja – Akárhogy nézzük, Mr Ghilonsteelnek igaza van – felvonom a szemöldököm. Nem szeretem a miszter megszólítást, én gróf vagyok. De ilyen alpári emberek között már ez is teljesítmény, részletkérdés, jelenleg eltekintek. – Jelenleg nem tudunk elképzelni egyszerûbb utat, mint hogy õ legyen a… csali.

- És hogy képzelitek, valaki mindig figyeli?

- Õõõõ… hát…

- Természetesen Ön itt marad – nézek rá, csendesen kavarva az ezüstkanállal a kakaóm. – Mint testõr. A státuszomból kiindulva ez egyáltalán nem feltûnõ, és így mindig a közelemben lehet. A társasági életembõl kiindulva pedig elég lehetõsége lesz a mesterüknek, hogy a közelembe férkõzzön, Ön pedig észre fogja venni, nem igaz? – pillantok Mr Cornhlasra, aki kissé lesápadva ül. Látszólag nem tetszik neki a variáció, hogy végig a közelembe kelljen lennie, legalábbis… - Persze, csak amíg a seb be nem gyógyul. De ha van jobb ötlete, figyelmesen hallgatom.

- Igaza van – szólal meg a telefonból a hang.

- De…

- Van jobb dolgod?

- Nincs, de…

- Akkor, ha ezt megbeszéltük – pillantok rá és a telefonra – berekeszthetnénk a tárgyalást, ugyanis még elkell intéznem egy két telefont. Mr Cornhlas pedig kicsit a… posztjához megfelelõ állapotba szedi magát – oldalra fordulok a székkel és meghívom a cselédszobába vezetõ zsinórt, hogy Stephan megjelenjen. – Utána megbeszéljük a többi részletet – hátradõlök, lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, de a cukor jót tesz. Az jólesett…

Figyelem, ahogy Stephan megjelenik és az utasításaimnak megfelelõen elviszi Cornhlast, hogy kicsit kipofozza. Elvégre ha folyton mellettem lesz, nem hozhat rám szégyent.

Amikor kimennek, sápadtan ülök, összefonva az ujjaim, kemény, elszánt tekintettel. Végre elindulunk azon az úton, egy nyomon, ami vezet is valahova. Lassan elmosolyodok, de gúnyosan, hidegen számítóan. Nekem információk kellenek, és ez a harapás, az apró véletlenek fognak elvezetni a válaszokhoz, nem érdekel, mi lesz az ára. Ez a mester… biztos tud valamit.

Még hogy vámpírok… hát persze.

Az emberek is elég kegyetlenek, nem kell ahhoz ilyen fantazmagóriákra támaszkodni.

Hálát adok a fentieknek, hogy végre elhallgatott! Gõzöm sincs, hogy min lepõdött meg, de a lényeg hogy abbahagyta a kötekedést. Mert ez az volt, bárhogy is tagadná õméltósága. Már kezdenék megnyugodni, hogy tisztázhatjuk a dolgot mint két felnõtt, de ez csak hiú ábránd marad.

- Tisztázzuk – mosolyog gúnyosan, a kezeit elegánsan összefûzve az ölében és nem lazít a merev tartáson sem – Azt várja el tõlem, hogy menjek el egy idegen alakkal egy ismeretlen helyre, hogy az ismeretlen orvosuk megvizsgáljon és neadjisten ismeretlen vért kapok… de az egyetlen helyre, amiben biztos vagyok, a saját otthonomba, nem mehetek. Így van? Ebbõl a szempontból botorság volna tõlem elfogadni a meghívását, akárhonnan vizsgáljuk a dolgot. Nem igaz?

De igaz. Jobb esetben még tisztelném is az elõvigyázatosságáért, mert manapság elmenni egy idegennel pokoli kockázat, de… - Ez nem ilyen egyszerû!

- Dehogynem – néz rám rezzenéstelenül – És meg kell, hogy nyugtassam, a státuszom miatt folyamatosan vadásznak rám.

Kérdeznék, mikor hirtelen nyílik mellettünk a kocsi ajtaja. A picsába, észre sem vettem hogy megálltunk, annyira belemerültem a gyõzködésébe! Most pedig ki kell találnom mi a fenét csináljak, mert nem vizsgálhatja meg semmilyen orvos. A vérében lenne egy ismeretlen anyag, ami magától fel fog szívódni és bármit is gondol ez a kölyök, a harapás miatt sosem veszített volna annyi vért amennyi neki hiányzik és ezt egy valamirevaló doki simán leszûrheti.

Mielõtt még megszólalhatnék, a sofõrje szabályosan kikapja a kocsiból, de követem, mert még nem fejeztük be. Ahogy kiszállok és körülnézek, elég nyilvánvalóvá válik hogy nem egy klinikán vagyunk, hacsak az orvosa nem egy akkora házban lakik mint a Buckingham palota háromnegyed része és az nem valószínû.

- Mi a rohadt… - rémlik, hogy Drew valami vagyonos vállalattulajdonos fiaként mutatta be, de erre nem számítottam.

- Stephan, forró csokit szeretnék inni – felé fordulok, amikor éppen a parancsokat osztja és próbálom kitalálni, hogy most mi lenne a legjobb - A vendégünket pedig részesítse a tökéletes Ghilonsteel vendégszeretetben. Kérem. – majd teljes nyugalommal rám pillant, mintha rohadtul semmit se mondtam volna neki az elmúlt hat órában és nem egy pióca próbálta volna szárazra szívni! – Pihenjen le, frissítse fel magát, és reményeim szerint holnap elmagyarázhatná a sok ismeretlen részt a történetében. Gondolom, ez még belefér. Konzultálhat a társaival is, a kardját Stephan azonnal visszaszolgáltatja.

- Erre parancsoljon, megmutatom a szobáját.

- A rohadt életbe! – sziszegem dühösen. Nem éppen így képzeltem el az elsõ napomat Londonban!

Nincs más választásom mint figyelni ahogy nehézkesen felsétál a lépcsõn. Nem tudom van-e itt rajta kívül bárki is, de most már mindegy. Az altató és az elrablás nem jöhet szóba, mert akkor a sofõrjével és az inassal is kellene kezdenem valamit, az pedig már végkép lehetetlen, hogy három embert tartsunk fogságban. Minél kevesebben tudnak errõl az egészrõl, annál jobb. Nem kellenek fölösleges bonyodalmak, de minden perccel amit ebben a házban töltök egy reménytelenül arrogáns kölyköt pesztrálva, a bonyodalmak egyre csak halmozódnak. Azt már fel sem számolom, hogy a kölyök – Micah Ghilonsteel – eltûnése milyen következményekkel járna, fõleg most, hogy megtudtam nem is olyan kiskölyök már és „nagyon fontos munkát végez”.

A társaim ma még pihennek a repülés után, ezért csak rájuk csörgök, hogy mi a helyzet és persze õk sem örülnek, de legalább felfogták, hogy nem fogom hagyni hogy bántsák a Micaht, bármennyire is idegesítõ tud lenni.

Beveszek valamit a fejfájás ellen és az az elsõ dolgom, hogy ellenõrzöm az ablakokat és a folyosót.

- Már lefeküdt? – kérdezem a sofõrt, aki éppen csukja a mellettem lévõ ajtót.

- Az úrfi nagyon kimerült. – néz rám kimérten – Kérem, ne zavarja õt.

Elengedem a fülem mellett a kérését. – Zárva vannak az ablakok?

- Természetesen uram.

- Sötétítõk?

- Azok is be vannak húzva uram, de nem értem miért…

- Magának nem is kell értenie. Kösz az aszpirint. – biccentek felé, majd visszamegyek a szobába, ami véleményem szerint túl csicsás, de meg kell hagyni tényleg mindennel fel van szerelve, pont mint egy szálloda.

Jólesik végre a zuhany és hogy megszabadulhatok az egynapos borostától az arcomon. Csak egy meglepett pillantásra futja mikor kiérve a fürdõbõl az ágyamon találok két szabályos négyszögbe rendezett ruhát. Megnézem, az egyik pizsama, amit egy fintorral odébb pakolok és csak a nadrág részét kapom magamra. Az ing nem valami praktikus, akadályoz a mozgásban. A másik kupacban egy fekete elegáns gyapjúnadrág és egy szürke ing.

Felsóhajtok és mindent átteszek a kanapéra ami nem kell. Jobban örülnék a saját pólóim valamelyikének, de a kardomon kívül semmit nem hoztam magammal. Holnap úgy is visszamegyünk a bázisra, addig meg már kibírom az ingeket.

Lefekvés elõtt még egyszer csendben benyitok a Micah szobájában és ellenõrzöm az ablakot. A sötétítõ egyik felét elhúzom, hogy legyen valamennyi fény a szobában, de egyenlõre minden rendben. Remélem így is marad…

***

Reggel nem a legkipihentebben ébredek a sofõr, vagy inas – fogalmam sincs hogy ennek a Stephannak mi lenne a munkája – ébresztõjére. Nem is csodálkozom, hogy nem tudtam nyugodtan elaludni ebben a házban, minimum félóránként felkeltem és kinéztem az ablakon hátha szemet szúr valami gyanús, de hála az égnek minden csendes és nyugodt volt. Csak hajnalban - mikor már felkelt a nap - sikerült rendesen pihennem néhány órát, de ahhoz túl kimerült voltam, hogy a továbbiakra gondoljak. Muszáj lesz improvizálni.

Elkészülök és lemegyek a földszintre és rövid keresés után rábukkanok az étkezõre, amiben olyan asztal van, hogy húsz ember is elférne körülötte, de csak az asztalfõ van megterítve és kettõvel mellette egy másik hely.

Fintorogva szemlélem a kínálatot, némelyikrõl fogalmam sincs micsoda. Nincs ember aki elsõre megmondja, hogy az a sárga valami tényleg tojás akar-e lenni. Az illata tojás, de a kinézete… mint valami bezöldült penészes ételmaradék. Undorító.

A közeledõ léptek dobogására felpillantok, az ajtón éppen az úrfi lép be, kifogástalan öltönyben, elegánsan és büszkén. Biccent felém, majd az asztalfõre sétál Stephannal együtt.

- A reggeli tálalva – az asztal mellé tol egy zsúrkocsik a teáskészlettel – Sonka grapefruit salátával, párolt lazaccal, zöldségleves és croissant.

Ez nevetséges! Csoda, hogy még senki sem kapott gyomorrontást ebben a házban. Ahhoz képest, hogy mennyi pénze van… nekem sehogy sem egyeztethetõ össze a grapefruit és a sonka, vagy a lazac és a croissant. Külön-külön még rendben is lenne, na de egy tányéron?

- Remélem, pihentetõ volt az éjszakája – pillant felém a teáját vizsgálgatva, ami díszes kis porcelánban tesznek elé.

- Nyugodtabb lettem volna, ha azt teszed, amit mondok, és visszamegyünk.

- Kérem, vegye figyelembe az én nézõpontom is. Mi a biztosíték, hogy nem pont önök akarnak elrabolni? Volt már rá példa – megrág egy falat húst, én pedig örömmel az eszébe juttatnám, hogyha el akartam volna rabolni akkor nem engedem el a nyavalyás operába, de rezzenéstelen arccal folytatja – De természetesen az, amit mond, sem fog változtatni azon, hogy nem megyek el a birtokról.

A pokolba, hát ennyire értetlen? Megpróbálták megölni! Még két perc és halott lett volna! - Úgy látom, egyáltalán nem ért el az agyadig, hogy veszélyben vagy? Meg is ölhetnek!

- Nem érdekel! – kiáltja ingerülten. Most elõször látok hevesebb érzelmeken a szemében, ami talán szórakoztató is lenne, de nem most mikor az élete a tét. Az ujjai ráfeszülnek a villájára, a vékony kis csontok belülrõl feszülnek a bõrének, mintha át akarnák szakítani, majd másodpercek múlva meglazul a szorítás és újra nyugalomban simulnak a fehér terítõre. – Viszont kíváncsi vagyok a részletekre. De azért elõlegezze meg nekem a hitetlenkedés lehetõségét.

Nem válaszolok, de én meg arra lennék kíváncsi hogy mi jár a fejében? Ha nem érdekli, vagy nem hisz nekem, akkor mire lehet még kíváncsi? Lehet benne annyi komolyság, hogy ha elmagyarázom a tényeket, akkor elhiszi?

Ha arra alapozva kéne tippelnem amit eddig láttam,  akkor azt mondanám, hogy csak még kevésbé fog hinni nekem.

Megpiszkálom az ételt míg õ utasítja a csicskását, hogy készítse elõ a dolgozót – bár nem tudom mit kell azon elõkészíteni. A tányérról semmi sem túl étvágygerjesztõ, szóval hozzá sem nyúlok, csupán egy pohár vizet iszok az asztalra készített kancsóból. Még ennek is citromkarikák úszkálnak a tetején.

- Egyébként… Elnézését kérem, hogy még a nevét sem tudakoltam meg.

Valahogy kétlem, hogy õszintén érdekli, túl mesterkélt, ahogy gyermeki kíváncsiságot mímelve oldalra dönti a fejét és azokkal a hatalmas szemekkel kémlel. Talán a vékony arca, vagy az alacsony termete, esetleg a hosszú szempillái miatt tûnnek olyan hatalmasnak a szemei.

- Rafael… Rafael Cornhlas.

- Örvendek. – mosolyog, már-már szívélyesen - Nos, úgy vélem, már elkészültek, talán át is fáradhatnánk.

Feláll és mutatja az utat a dolgozószobáig. Stephan ott várja az ajtóban, mintha magától nem talált volna el idáig és még az ajtót is kinyitja. Ha sokáig lenne részem ebben a… kiszolgálásban, azt hiszem úgy érezném magam mint egy nyomorék, aki még a kilincset sem képes lenyomni.

Odabent még a plafont is faborítás fedi, fényesre csiszolt padló, rengeteg könyv… az a tipikus gazdagoknak elképzelt dolgozószoba. Az ablak mellett két masszív karosszék kapott helyet. Leülünk egymással szemben, egy pillanatig a testtartását vizsgálgatom.

- Hallgatom, Mr. Cornhlas.

- Pontosan mire is vár tõlem magyarázatot?

- Mindenre, ha úgy tetszik, de legfõképpen arra, hogy miért gondolja azt, hogy szükségem van a védelmére a nyilvánvaló óvintézkedéseken felül. – dönti meg a fejét, de éppen hogy egy kicsit.

Van benne igazság, nem mondanám, hogy teljesen védtelen, mert vannak biztonsági kamerák és éjjeliõrök a ház körül, de azok vajmi keveset érhetnek egy mester ellen, megfelelõ kiképzés nélkül.

- A raktárban nem egy drogos támadott meg ahogy azt képzeled. – kezdem, annak a teljes tudatában, hogy hogyan fog hangzani elsõre ez az egész – Nem ember volt, hanem egy vámpír.

A szó mint egy visszhang lóg a levegõben közöttünk, de nem mond semmit. Sõt, kifejezéstelen az arca, majd egy perc múlva lassan bólint.

 Na, kezdõdik…

- És ön?

- Tegnap érkeztem Brazíliából az itteniek kérésre, mert segítségre volt szükségük. Megtudták, hogy a gépre pakoltak egy ládát a koporsóval, amiben a vámpír átutazhatott az óceánon kockázati tényezõ nélkül. London pedig már így is a piócák melegágya. Azért voltam a raktárban, hogy leszámoljak azzal a lénnyel, de te belerondítottál a dologba a kutyáddal.

- Az a szánalmas patkány nem az én kutyám. – mormogja, az ujjaival végigsimít az álla vonalán, a tekintete elgondolkodó. – Folytassa csak.

A nyugodt ábrázata nem jelent semmit, attól még kiakadhatott attól amit hallott, vagy valami. Ha nekem mondaná ezt valaki… nos én sem hinném el egykönnyen, ezért is döntök úgy, hogy nem árt belemenni a részletekbe.

- Az a vámpír alig pár napos lehetett, ezért nem tudott uralkodni a vérszomján és ezért volt olyan könnyû… végezni vele. De az idõsebb vámpíroknak sokkal nagyobb hatalma van. Sokszor a háttérbõl irányítanak az ember rabszolgáikon keresztül, de a lényeg, hogy minden teremtményük halálát megérzik. – közlöm komolyan a szemébe nézve – És azt is, ha a teremtményük prédának jelölt meg valakit.

- Megjelölt… mármint megharapott? – a vállára pillant, a kötés szélei kilátszanak az inge alól és nem kerüli el a figyelmem a halvány rózsaszín folt sem rajta.

- Igen. – bólintok. – A piócák agyarain van egyfajta anyag, ami benned marad egy ideig. A seb összehúzódásával eltûnik hacsak újra nem táplálkoznak belõled, de ez az anyag olyanná teszi a prédát, mint az embereknek a gyorsbüfé: Már messzirõl érzed az illatán, hogy táplálék.

Alig láthatóan megrándul a szája sarka amit rögtön kiszúrok, mert figyeltem a reakciót miközben beszéltem. Remek pókerarca van, még mindig nem tudom mit gondol pontosan, de gondolom remekül szórakozik. Azért remélem eljátszik a gondolattal, hogy igaz is lehet, máskülönben nem sokra megyek ezzel az egésszel.

- Szóval, javítson ki ha tévedek, de ez a mester most meg akar ölni?

- Nem feltétlenül, de higgye el jobban járna.

- Miért? Mi a másik opció? – forszírozza.

Felsóhajtok és hátradõlök. – Nyilvánvaló, hogy gazdag. Ha olyan befolyásos is mint hallottam, akkor remek báb lenne a mester kezében,mint a többi ember kutyája. Gondolatok és önálló akarat nélkül, csak az õ parancsaira programozva.

- Önök hogyan kerültek bele ebbe az egészbe? – tudakolja halk, nyugodt hangom, ami egy pillanatra meglep.

Végigfuttatom rajta a tekintetem, de azon kívül amit már tegnap is észrevette, semmi egyebet nem látok. Még mindig kicsit gyengébb a vérveszteségtõl és a sebét se ártana átkötni, mert az a rózsaszín folt ott rajta sok mindent jelenthet. Biztos nincs jól, csak elég makacs ahhoz, hogy leplezze. Sietnem kellene azzal a meggyõzéssel…

- A Szervezet, egy csoport, ami világszerte küzd a vámpírok ellen. A tagokat véletlenszerûen választják, sokuk utcagyerek volt, vagy apáról a gyerekére szállt a feladat, és vannak akik belekeveredtek, mint például Mickey, aki összestoppolta a nyakad és valóban orvos. – jegyzem meg, mert kifogásolta a hozzáértést.

- Csak hogy tisztázzuk… azt állítja vámpírvadász? – jelentõségteljes pillantás a karosszék mellé támasztott kardra.

Bólintok. – Vigyáznom kell rád, míg el nem tûnik rólad a vámpír nyoma, mert ha nem a mester talál meg, akkor is veszélyben vagy a többiektõl.

Nem érzem jól magam. Nem vagyok jól. Amikor vége, meghajolok, de felegyenesedni már nem tudom, hogy sikerült, minden sötét, csak foltok villannak be. Amint összehúzódik a függöny, kezek fognak, megérzem Stephan friss citrom és gyapjúillatát.

Csak kimerültem, ennyi az egész. Nem kell ekkora felhajtás, nem vagyok halálomon, de mára elég volt az izgalomból, szeretnék lefeküdni. Csak fáradt vagyok!

- Úrfi! – tart meg a derekamnál fogva valaki, de megrebbenek az érintéstõl, eltolom õket, ülve a széken hátul, az öltözõben. Hogy kerültem ide? Ne érjenek hozzám, nem tûröm. Nem szeretem. – Azonnal idehívjuk az ügyeletes orvost, vagy…

- Nincs szükségem orvosra, jól vagyok – nyugtatom meg õket halkan. Össze kell pakolni a hegedûm, intek Stephannak. Ma már csak haza akarok menni, de ott van az elõadás utáni fogadás, illene megjelenni, legalább egy kicsit. Csak iszok egy pohár vizet és… a kezemmel nyúlnék érte, de amikor egy bizonyos szögnél nem tudom jobban felemelni, nemcsak a fájdalom, de a rettegés hideg hulláma is végigver a hátamon. Nem, nem sérülhetek le így! Nem!

- Félre, álljanak már félre! – szent ég, már csak ez az alak hiányzott a mai napomból! Kábán, erõtlenül nézem, ahogy megfogja a jó csuklóm. Amint regisztrálom, mit is csinál, elcsapom a kezét mogorván.

- Engedjen el! – szólok rá – Mit nem értett azon, hogy ne érjen hozzám?

- Legalább most az egyszer fogd be a szád, ha már legelõször nem hallgattál rám! – sziszeg. Milyen otromba, neveletlen alak. – Elmegyünk.

- Még nem mehetek el! – ellenkezek. Beszélnem kell a karvezetõvel és…

- Idefigyelj, kölyök, két lehetõséged van: az elsõ, hogy befejezed az ellenkezést és jössz magadtól, a másik pedig hogy én viszlek, és nem érdekel, ha az egész zenekar a te seggedet fogja nézni és azt, hogy a vállamon himbálózol. Csakis rajtad múlik.

Döbbenten nézek rá, levegõért kapkodva. Mégis… mit képzel ez magáról?
Velem nem beszélnek így, miféle taknyos kölyöknek gondol engem?! Mereven pillantok a szemébe, állva a pillantását, de a kezemmel szorítom a szék támláját, mert úgy vélem, a határozottságnak ellentmond az, hogy mindjárt leszédülök a helyemrõl.
Csak aludni akarok, nem olyan nagy óhaj.

- Nos?

- Ha hozzám mer nyúlni, olyan pert akasztok a nyakába, hogy még az imádott kabátja is rámegy – húzom vértelen és kicsit se kedves mosolyra az ajkaim. Ennyi telik. – Megértette, uram?

Velem nem szórakozhatnak, azok az idõk jócskán elmúltak… nem vagyok gyerek. Nem cincálhatnak, nem dirigálhatnak és legfõképp ne mondják meg hogy mit csináljak! Meglepve nézek a kezére, ahogy elõhúz valamit, végigfut rajtam egy ideges borzongás. Egy injekciós tû…

- Látod ezt? Ha nem jössz, most beléd nyomom ezt, és érvénybe lép a B terv. Ez garantáltan kiüt két napra.

Borzolódik a hátamon a szõr. Ez most fenyeget? Mégis milyen alapon, mit akar ez egyáltalán, én egyszerûen csak kifáradtam! Miért hõzöng annyira, hogy pont vele menjek?

- Nem fog elrabolni – nézek rá sztoikusan. Ahhoz már volt szerencsém, köszönöm – Nézze, engem hidegen hagy, hogy mivel foglalkoznak. Õszintén mondom, nem érdekel, és jelenleg jóval fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint a maguk ügyei. Ne raboljuk tovább egymás idejét – ajánlom fel és megpróbálok egy mély levegõt venni, hogy finoman átszellõzzön a fejem. Egy finom teára vágyom és az ágyamra. Rávillan a tekintetem a szemem sarkából. Miért ragaszkodik pont ehhez ennyire? Megmentett, ha úgy vesszük, segített, de miért akarja, hogy vele menjek? Ha zsaru lenne, már rég a jelvényét lobogtatná. A közelemben szeretik ezt tenni, talán csak irritálja õket, hogy egy gyereknek kinézõ valaki magasabb szinten áll rangban és több a befolyása, mint a fajtájának.

- Jössz, vagy vigyelek? – villan meg a tû éle. Elkerekednek a szemeim. Szó se lehet róla.

- Ne merészelje!

- Jössz, vagy vigyelek? – nyomatékosít a hangszínen, én pedig elakadó lélegzettel nézek a sárgás anyagot a fiolában. Összepréselem az ajkaim, dühös pírral meredek rá. Ez igazán nevetséges, sõt! Botrányos… elfordítom a fejem, Stephan azonnal ott terem és óvatosan a vállamra teríti a kabátom, a kezében a pontosan összeszerelt hegedû.

Össze kell szednem minden erõm. Egyébként sem vagyok a topon fizikailag… engem nem erre mintáztak, hiába próbálkoztam, be kellett látnom. A gyatra fizikai állapotom mellett most még ez a sebesülés is jócskán keresztbe tesz nekem, be fognak állni az izmaim, mi lesz a gyakorlással?

Az isten szerelmére, talán egy idiótával beszélek? Komolyan, olyan megerõltetõ dekódolni azt az utasítást, hogy NE NYÚLJON HOZZÁM?!

Ostoba, faragatlan vadember. Hihetetlen.

- Dr Palmerhez – adom ki az utasítást a sofõrnek. Legyen meg a lelki békéje a hõsnek, hogy megmaradok, azután menjen isten hírével, nem tudom, mi mást akar. Van ideje kitalálni, míg haza nem érek, mert utána ha felköti magát sem fog érdekelni.

- Nem. Te most szépen visszajössz velem – néz rám. Felvonom a szemöldököm, keresztbe teszem elegánsan a lábaim. Mégis hova? Arra a helyre? Önként és dalolva, hát persze.

- Még mit nem. Ön is láthatja, hogy nem vagyok jól, és ezen aligha segít egy szedett-vedett társaság néhány gézlappal és tûvel.

- Nem mehetsz orvoshoz – erõsködik. Az isten szerelmére, eddig az volt a baja, hogy nem megyek orvoshoz! Összehúzom a szemem, komor arccal pillantva rá, pedig már vörösödik a homloka az idegességtõl. De miért is idegeskedik, ez halva született vita. Eszemben sincs visszamenni vele arra a nyomortelepre.

- Stephan, hallotta, mint mondtam – emelem fel a jó kezem, összébb fogom magamon a kabátom. Kimerült vagyok, aludni szeretnék. Ráz a hideg.

- Emlékszel, mi történt a reptéren?

- Természetesen – biccentek – Ezért fogom kivizsgáltatni magam. Az a drogos megharapott – csúsztatom az ujjaim a sebre. Mintha egy rossz zombifilmben lennék.

- Nem kaptál semmilyen fertõzést, azért vagy rosszul, mert túl sok vért vesztettél – persze, nyakon haraptak, valahogy sejtettem, de ettõl függetlenül talán nyugodtabban aludnék egy tetanusz után. – Vérre van szükséged. Ha nem jössz velem, meg fognak ölni.

Egy picit kikerekednek a szemeim. Mégis mirõl beszél…? Keresztbe fonom a karjaim. Úgy látszik, õ sincs tisztában azzal, hogy kivel áll, jelenleg ül szemben, mert különben egy gyilkossági kísérlet aggasztaná a legkevésbé az irányomban. Volt már rosszabb is.

- Azt gyanítom, túl élénk a fantáziája – mondom csendesen, szinte mintha egy kisgyerekhez beszélnék – Ez itt London, uram, ha nem tudná. Maga nem tûnik helyinek – mérem végig. Azért az öltöny határozottan dob a megjelenésén, bár egy borotválkozás alaposan ráférne – Így lehet, nincs tisztában a város történelmével, de had világosítsam fel: a felmenõim Hasfalmetszõ Jacket is túlélték, én is túl fogok élni egy harapást.

Elõre koppantok Stephannak. Nem érdekel az orvos, majd holnap házhoz jön. Kimerült vagyok.

- Egyezzünk meg – ez az alak sosem fárad el? – Mivel így is-úgy is velem kell jönnöd, egyezz bele önszántadból.

- Ez elég egyoldalú egyezségnek tûnik – húzom el a szám somolyogva. – Ezen kívül még mindig nem világos számomra, mi szükségem lenne a maga védelmére, holott épp ön kevert bajba.

- Akkor keverted magad bajba, amikor kiabáltál, pedig nem kellett volna! – morran fel. Tényleg? Csak azért, mert õ azt mondja? Igazam volt a kutya és az ipari porszívó kapcsolatának elõnyeirõl. – Én figyelmeztettelek. Vadásznak rád, akár tetszi, akár nem. Mi meg tudunk védeni, de velem kell jönnöd. Az orvosunk minden nyavalyára kivizsgál ha akarod, és vérátömlesztést is kapsz, de nem mehetsz haza. Semmiképp sem.

Meglepõdök. Talán ki is ül az arcomra. mert valami átsuhan a tekintetén.
Ez bolond. Ráadásul veszélyesen az. Felvonom a szemöldököm, összefogva magamon a kabátot. Fáradt vagyok.

- Tisztázzuk – mosolygok magam elé szórakozottan, gúnnyal meghintve. – Azt várja el tõlem, hogy menjek el egy idegen alakkal egy ismeretlen helyre, hogy az ismeretlen orvosuk megvizsgáljon és neadjisten ismeretlen vért kapok… de az egyetlen helyre, amiben biztos vagyok, a saját otthonomba, nem mehetek. Így van? – pillantok rá jegesen. – Ebbõl a szempontból botorság volna tõlem elfogadni a meghívását, akárhonnan vizsgáljuk a dolgot. Nem igaz?

- Ez nem ilyen egyszerû! – morog, és picit belassít az autó, megáll egy pillanatra, majd tovább halad.

- Dehogynem – nézek rá – És meg kell, hogy nyugtassam, a státuszom miatt folyamatosan vadásznak rám.

Hirtelen kinyílik az ajtó és Stephan benyújtja a kezét, hogy kisegítsen az autóból.

- Mi a rohadt… - hökken meg az ismeretlen kísérõm, kiszállva. Mintha decens vörös árnyalatot kezdene felvenni az arca.

Fölötte magasodik a Ghilonsteel rezidencia, a teljes valójában. Hatalmas grófi birtok, hatalmas erkély, terasz, megannyi szoba, szalon. Meghagytuk az eredeti koncepcióját a kastélynak, nehéz dupla tölgyfaajtó.

- Stephan, forró csokit szeretnék inni – mondom csendesen. – A vendégünket pedig részesítse a tökéletes Ghilonsteel vendégszeretetben. Kérem – pillantok rá kimerülten. Leszívott ez a sok értelmetlen vita. De az arca szinte lila a méregtõl, az én tekintetem meg sem rezzen. Ez a baj, a túl sok érzelem… - Pihenjen le, frissítse fel magát, és reményeim szerint holnap elmagyarázhatná a sok ismeretlen részt a történetében. Gondolom, ez még belefér. Konzultálhat a társaival is, a kardját Stephan azonnal visszaszolgáltatja – kapaszkodok meg a korlátban és csendesen elindulok felfelé. Stephan finoman meghajol a vendég felé, hallom az örök udvarias hangját.

- Erre parancsoljon, megmutatom a szobáját.

- A rohadt életbe! – fortyan fel, de nem tud mást tenni. Ez a hely bizonyos távolságra van a várostól, pont azért, hogy ne zavarhassanak minket. A szüleim távollétében pedig én vagyok a ház ura.

XxX

Csendesen ülök az ágyamban, a vállamon egy pléd, két kézzel kell markolnom a gyönyörû csészét, de remeg a hab a tetején. Viszont jól esik. Megmosakodtam, Stephan ellátta a nyakam és végre a párnáim között vagyok. Az ágyam akkora, hogy négy személy is kényelmesen elférne benne, magas, baldachinos, az oldalamon hatalmas ablakok, nehéz függönyökkel. Az egész szoba nagy és elegáns.

- Jobban van, fiatalúr?

- Igen – hunyom le a szemem, visszaadom a csészét és eldõlök. – Csak hagyjatok pihenni. A vendégünk? – tényleg, még a nevét sem tudom. Modortalan vagyok, hiszen ha ennyire ragaszkodik a társaságomhoz, hamarabb illett volna megtudakolni.

- Telefonált, fiatalúr, bevett két aszpirint, és utána visszavonult. Direkt olyan szobát kért, ami itt van a közelben.

- Értem – gondolkodok el. Érthetetlen, miért ragaszkodik ennyire ez az alak a védelmemhez? Lassan lecsukódnak a szemeim. Behúzza a nehéz függönyöket és hangtalanul távozik, engem pedig elnyom az álom.

XxX

- Minden rendben volt? – kérdezem csendesen az ágy szélén ülve. Stephan megköti a vékony szalagnyakkendõt, megigazítom a mellényem és belelépek a cipõmbe.

- Igen, csendes éjszaka volt, úrfi.

- A vendégünk? – érdeklõdöm, ahogy kifelé tartunk a szobából.

- Merészeltem felébreszteni, hogy nemsokára tálalva a reggeli, engedelmével – mosolygok.

- Töröld a napirendet, úgy hiszem, ha kissé kusza és hosszú napom lesz – mondom. A vállam még mindig sajog, a tükörbe nézve pedig sápadtabb vagyok, mint egyébként, amitõl a szemem még nagyobbnak tûnik. A gallér nélküli ing nyaka legalább valamennyire eltakarja a kötést a nyakamon.

Belépek az étkezõbe, elegánsan biccentek a már bent levõ férfinak. A kard szíja a széktámlájára van akasztva, megvillan a szemem, de nem hozom szóba.

- A reggeli tálalva – áll mellém Stephan. Mind a kettõnk elõtt gyönyörûen megkomponált tányér díszeleg, egy kiskocsin pedig finom porcelán teáskészlet. Ceilon… idáig érzem az illatát. – Sonka grapefruit salátával, párolt lazaccal, zöldségleves és croissant.

A vendégünk arcán kiismerhetetlen a kifejezés, elégedetten veszem el a komornyiktól a teáscsészét. Tényleg remek az illata, tökéletesen készült el.

- Remélem, pihentetõ volt az éjszakája – pillantok felé nyugodt tekintettel.

- Nyugodtabb lettem volna, ha azt teszed, amit mondok, és visszamegyünk – morog. Szórakozottan nézek rá, finoman hunyorítva.

- Kérem, vegye figyelembe az én nézõpontom is. Mi a biztosíték, hogy nem pont önök akarnak elrabolni? Volt már rá példa – kapok be egy falat lazacot. Igazán kellemes. Figyelem, hogy felháborodik, de visszanyeli, amit épp mondani akar. – De természetesen az, amit mond, sem fog változtatni azon, hogy nem megyek el a birtokról.

- Úgy látom, egyáltalán nem ért el az agyadig, hogy veszélyben vagy? Meg is ölhetnek!

- Nem érdekel! – villan fel a tekintetem, megszorítva a tökéletesre fényezett ezüst villát. Miért érdekelne ha… ugyan. Volt már rosszabb is. Bírtam ki rosszabbat is, mindezek után kész megváltás lenne, ha valaki kíméletesen megszabadítana ettõl az egész undorító színjátéktól!
Uralkodok magamon, de elment az étvágyam. Édességre vágyom. – Viszont – szólalok meg ismét, enyhítve a légkört. – kíváncsi vagyok a részletekre. De azért elõlegezze meg nekem a hitetlenkedés lehetõségét – mosolygok, de csak a szám, a szemem nem, és ebben sincs semmi köszönet. Inkább csak az udvariasság kedvéért.

Befejezem a reggelit és intek Stephannak.

- Készítsd elõ a dolgozószobát.

- Azonnal, úrfi – hajol meg finoman, és eltûnik a szobából. Látszik rajta, kényelmetlen a vendégünknek a dolog, amiben én élek, amit én megszoktam. Számomra ez a természetes, mert más életstílust, bizonyos esetek kivételével, nem ismerek.

- Egyébként – pillantok rá, kényelmesen hátradõlve a szék támlájának, a kezemben a gyönyörû porceláncsésze. Mégis… ez a könnyû, aranyozott fülû csésze is olyan nehéznek érzõdik. Talán pihennem kéne. Ma nem megyek sehova, legalábbis nem tervezem. – Elnézését kérem, hogy még a nevét sem tudakoltam meg – döntöm picit oldalra a fejem, mint egy kismadár, hatalmas szemekkel nézek rá.

Ki tudom használni ennek a satnya testnek minden elõnyét.

- Rafael… Rafael Cornhlas – mutatkozik be végül. Nagyon halvány mosollyal biccentek.

- Örvendek. Nos, úgy vélem, már elkészültek, talán át is fáradhatnánk – állok felé, oldalra intve a kezemmel, finoman mutatva az irányt, és elindulok a dolgozó felé. Most már igencsak kíváncsivá tett az úr, hogy mivel tudja megmagyarázni azt a hihetetlen csökönyösségét.

Mintha nem pihentem volna eleget, rettentõen kimerült vagyok… és minden porcikám fáj, a karom különösen lüktet, de egyenesen tartom magam, büszke arckifejezéssel. Nem mutathatom ki a gyengeséget.

- Erre tessék – áll Stephan az egyik ajtóban és kinyitja elõttünk. Helyet foglalok a megszokott székemben, de nem az asztal mögött, hanem egy karosszékben, hogy egymással szemben tudjunk ülni, így nonverbálisan megelõlegezve a bizalmat. Finoman keresztezem a vékony lábaimat, összefonom az ölemben az ujjaim.

- Hallgatom, Mr Cornhlas.

Ellenõrzöm a nyakát és felszisszenve veszem tudomásul a brutális harapást. Azt a dögöt még táplálkozni sem tanították meg és tessék! Ráadásul a kölyök még eszméletlen is és fogalmam sincs, hogy most mi a francot kezdjek vele.

Megharapta. Nem hagyhatom csak úgy itt a fenébe is, mert akkor nem sokáig húzza. Ha a vámpír mestere megérzi a teremtménye halálát, akkor nem sok esélye lenne. És hogy nagyobb legyen a zûr még látott is mindent, mert nem volt képes azt tenni amit mondtam neki!

Elõkapom a telefont és tárcsázom Jeffet.

- Hol vagy Rafe? Már megtisztítottuk a terepet. A patkányra várt egy furgon a földalatti…

- Jeff, gáz van. – sóhajtok fel miközben egy zsebkendõt szorítok a kölyökhöz, mert vérzik a nyaka. – Van egy sérült szemtanúm. A pióca táplálkozott belõle.

- Ó, bassza meg!

Szerintem is. – Tereljétek el egy percre a biztonságiak figyelmét, míg kicsempészem.

- Mi? Rafe, ez nagyon nem jó ötlet!

- Leszarom Jeff! Tudod, mi lesz vele ha itt hagyom! Te vállalod azért a felelõsséget?! – csend a vonal másik végén – Biztonságiak.

- Oké baszd meg, adj két percet!

Bontja a vonalat, én pedig az órámra nézek, majd a kölyökre. Meg fognak bámulni, de sanszosan azt hiszik majd hogy részeg és nem hívják a zsarukat. Csak legyen már végén ennek a kibaszott napnak!

***

A Szervezet itteni bázisa nem sokban különbözik a brazíliaitól, de ott valahogy jobban indultak a dolgot. Sosem voltam oda Londonért és most már száz százalék, hogy nem is fogom megszeretni, még akkor sem, ha elvonatkoztatok az esõtõl és a hidegtõl, még mindig ott van az itteniek „fesztelen kedvessége.”

Az orvosi szobában kész káosz volt mikor beállítottam a kölyökkel és már majdnem két órája hallgatom a többieket, de mind csak arról ugat, hogy mit nem kellett volna tennem, de hogy mi lett volna az õ briliáns ötletük abban a helyzetben, arról egy szó sem hangzik el.

- Még mindig azt mondom amit Jeff, nem kellett volna civilt hoznod ide. Tudod mi lesz ebbõl ha a kölyök beszél? – morog Drew karba font kézzel támaszkodva a krómozott pultnak.

- És mégis mit kezdhettem volna vele?! – förmedek rá dühösen, mert már nyakig vagyok ezzel a szarral - Hogy magyarázzak ki egy levágott fejû torzót meg egy szétrágott gyereket?! Hagytam volna ott? - nem képesek felfogni? És még ez a legkisebb gondunk. Mickey már ellátta a nyakát, de nem fog pikk-pakk eltûnni onnan.

- Azzal tényleg nem oldott volna meg semmit, ha csak lelép – szól közbe Court komoran – De kitakarítottunk.

- Keresni fogják. Láttátok a ruháját?

- Bocs, épp nem arra figyeltem, amikor a szétrágott nyakát stoppoltam. – morogja Mickey az eszközeit pakolgatva.

Felsóhajtok, a fejem úgy hasogat mintha belülrõl püfölnék, fáradt vagyok a repüléstõl meg a kicseszett idõeltolódástól, véres vagyok és ezen felül még van egy idegesítõ – feltételezhetõen gazdag - kölyök a mûtõasztalon.

Isten hozott Londonban Rafe! Hol marad az üdvözlõ party?

Hirtelen az asztalra kapom a tekintetem, a kölyök karja felemelkedik a lapról és az arca elé fordul, majd abban a pillanatban felül, mint aki rúgóra mûködik. Mickey jó munkát végzett, de azért nem kellene pattognia.

- Hé, jól vagy? – lép közelebb Mickey, de mielõtt hozzáérne a kezéhez, nyilván hogy ellenõrizze a pulzusát a kölyök félrecsapja a kezét, mintha leprás lenne.

- Hé!

- Egy telefont akarok. Most – követelõzik rögtön.

Felhúzom a szemöldököm, azt hiszem túl enyhe jelzõ volt rá az idegesítõ szó. Õ az elsõ élõlény – a vámpírokon és a talpnyalóikon kívül – akinek az elsõ öt percben kedvem lett volna kitekerni a nyakát. Még ilyen arrogáns kölyköt!

- Szó sem lehet róla – feleli Mickey komoly tekintette, de már tartva a távolságot.

A kölyök felénk pillant, dühös szemei szikrákat szórnak a neon vibráló fényében, amitõl még sápadtabbnak és kisebbnek tûnik. Csak a szemei hatalmasak.

- Nem tudom kik maguk, mit akarnak, és hogy õszinte legyek, kisebb gondom is nagyobb annál, hogy egy csapat fegyveres alak épp mivel játszik, de nekem fél óra múlva jelenésem van, és mára pont akadt elég problémám! – suttogja halkan, követelõzõn, és mindenkinek megragadja a figyelmét – Egy telefont akarok, Most. – teszi hozzá, mint egy diktátor.

Nem úgy tûnik nekem mintha félne, sõt, azt sem tudom biztosan, hogy a sokk miatt emlékszik-e egyáltalán arra, hogy mi történt a repülõtéren, de akár igen, akár nem, semmiképpen sem hagyhattam ott. A mester megérzi, ha meghal egy teremtménye és általában nem nagyon örül neki. Az pedig a rosszabbik dolog, hogy még meg is harapta. Ha a mester is Londonban van érezni fogja, hogy hol van és meg is találja. Ha másért nem, hát azért hogy megtudja mi történt a teremtményével, de ha nincs szerencséje, akkor holnapra már csak egy parancsokat teljesítõ lábtörlõ lenne. És ez a valószínûbb ha figyelembe veszem a drága cuccait… a vámpírok nagyon szeretik pénzes embereket, még ha csak egy kölyök is az illetõ.

- Ez nem olyan egyszerû, nem mehetsz csak el így, megsérültél és…

- Nem érdekel! – csattan fel élesen.

A fejembe újabb penge hasít a hangjára és most az egyszer azt kívánom bár kevésbé érdekelne a járulékos veszteség, mert akkor nem kéne ezt elviselnem.

- Nesze – dobom az ölébe a mobilomat, hogy elhallgasson végre.

- Egy címet kérek – pillant rám öltözés közben, majd valakihez beszél. Kitér egy bizonyos problémára amirõl nem mond semmi részletet, én pedig még mindig nem tudom, hogy mennyire emlékszik egyáltalán. – Mi a cím?

Mickey a két sarokkal odábbi címet mondja, de még mielõtt a kölyök továbbítaná a telefonba Court kikapja a kezébõl.

- Na várj csak. Nem mehetsz el csak úgy…

- Megpróbálja megakadályozni? – néz rá – Erre igazán nincs semmi szükség, se esély, de ha ennyire aggódik a testi épségem miatt, küldje velem valamelyik gorilláját, mert én nem maradok itt. – gorilla? - Ez abszurd és jelen pillanatban lehetetlen.

- Egyszerûen nem engedünk ki – közlöm blazírt nyugalommal, de már a türelmem határán egyensúlyozok, és azon gondolkodom melyik szobába lehetne bezárni, de leginkább az egyik cella lenne a megfelelõ, mert az hangszigetelt.

A telefon még mindig tartja a hívást és a mikrofonból felhangzó „Úrfi” megszólításra mindenki kiakad.

Van még akit így szólítanak? Mintha visszarepültünk volna kétszáz évet a történelemben.

A kölyök ismét elorozza a telefont és osztani kezdi az utasításokat, amit némán bámulok miután Mickeyval váltunk egy jelentõségteljes pillantást. Ez egy vicc. Úrfi, frakk, opera, sofõr, limó… a királynõ is ott lesz? – gondolom szarkasztikusan, de rögtön belekavar a gondolatmenetbe egy parancsoló hang.

– Na figyeljenek. Nekem ma este nagyon fontos fellépésem van, és szerintem mindenki nagy bajban lesz, nagyobban, mint most, ha nem jelenek meg – magára veszi a kabátját, amit a varrás elõtt leszedtem róla – Ha aggódnak valami miatt, valamelyikük jöjjön el velem, és utána majd megbeszéljük, amit szeretnének, de jelenleg erre nincs idõm!

Ez még a lelkét is eladná az ördögnek, ha õ választhatná ki azt a bizonyos ördögöt. Mickey rám pillant majd elõre taszít.

- Mégis mit képzelsz? – egy nagy francot fogok én ezzel parádézni!

- Te szedted össze.

- Ez igaz.

- Nem hiszem el, hogy egy támadás után ez az elsõ problémája, hogy elkésik valahonnan…

- Stephan, szerezzen be egy öltönyt. Férfi, 195, XL, nem érdekel a márka. Húsz perce van rá – leteszi és visszaadja a mobilt. – Hálásan köszönöm a segítséget.

Még van pofája megköszönni? - Egyébként mi a neved, „úrficska”? – nyelem le a mérgem, görcsösen szorítva a katanám. Máskor talán nem hozna ki ennyire a sodromból, de huszonnyolc órája nem aludtam és nem vagyok a legjobb passzban.

- Micah Ghilonsteel, nagyon örvendek.

Én nem annyira… és valahogy a gúnyos ábrázatából róla se ezt szûröm le. - Az elõbb majdnem meghaltál… tudatosítottad?

Ez a kölyök eleve ilyen… fojtogatni való, vagy csak a sokk mûve? Csak mert olyan embert még nem láttam aki egy vámpírtámadás után ne kattanna be majdnem. Mint Mickey… innen tudjuk mi lesz ha csak úgy elengedünk valakit.

- Természetesen. – ejti ki tisztán érthetõn - Öltözzön, az autó, tíz percen belül itt lesz.

Nyitnám a szám, hogy megmondja fogja be, vagy különben belakatolom valahová ahol sipákolhat míg van hangja, de Drew megelõz.

- Ghilonsteel? Mint a Ghilonsteel Vállalatok? – kérdez rá hitetlenkedve.

- Igen.

Nem ismerem Londont, de Drew füttyentése egyáltalán nem tetszik, mindenesetre jobb ha valamit még most tisztázunk: - Én nem veszek öltönyt!

Fél órával késõbb egy nyavalyás limuzinban ülök, egy nyavalyás öltönyben, egy nyavalyás kölyökkel, aki kb. kétpercenként vet rám egy lesújtó pillantást. Értem én, nem örül hogy itt vagyok, de én is legalább annyira élvezem ezt a helyzetet mint egy rottweiler harapását. Csak azért nem hagyom itt a fenébe a gõgös seggét és megyek vissza a bázisra, mert van személyes tapasztalatom arról, hogy mi várna rá. És az még borzalmasabb lenne neki, mint a társaságom.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy most van rajtam elõször öltöny és úgy érzem magam, mint akit éppen össze akarnak préselni és meg akarnak folytani.

- Nem hiszem el – rángatom meg a gallért, mire újra felém lövell egy szigorú pillantást, amitõl csak még feszültebb leszek.

- Részletkérdés. Én sem örülök a társaságának, ha megengedi ezt a modortalan kijelentést.

- Már mindegy – nem vihetem vissza és passzolhatom oda a levágott fejû piócának akit minden bizonnyal már elégettek.

- A miss megérkezett? – fordul a sofõrje felé.

- Igen, de…

- Az a… kutya?

- Elõkerült. Az igazgató úr…

- Nem érdekel. Megérkeztünk. Kísérje fel az urat a családi páholyba, úgyis üres lesz. – utasítja a csicskását mintha itt sem lennék és hiába szuggerálom, hogy forduljon ide, fel sem veszi.

- Értettem. Erre tessék.

- Ezt nem hiszem el… - üljek egy páholyban és nézzem az elõadást? Ki ez a kölyök? Valami balett táncot? Vagy operaénekes?

Nem fáj még eléggé a fejem ugye?

- Hé! Az a kölyök úgy általában ilyen arrogáns kis kígyó, vagy csak a rosszabb napokon?

- Az Úrfit a legelismertebb londoni illemtanárok tanították gyermekkorában a legjobb modorra. – válaszol körülményesen – Kérem, egy kis tiszteletet ha lehet. Ne nevezze az úrfit kölyöknek. Az úrfi nagyon fontos helyet tölt be a Ghilonsteel vállalatnál.

Megtorpanok menet közben a lépcsõ közepén és homlokráncolva meredek a sofõrre, aki egy pillanat múlva szintén megáll és hátranéz.

- Úgy érti, DOLGOZIK? – kérdezem hitetlenkedve, mert valahogy kétlem.

- Természetesen. A hiedelmek ellenére manapság már a nemesi vérvonallal rendelkezõ családok is…

- Nem erre gondoltam. Õ még csak egy gyerek, nem?

Erre meg elmosolyodik mielõtt visszafagyna a maszkja. – Az úrfi méretei valóban nem túl… férfiasak, de biztosíthatom, hogy már nagykorú.

Továbbindul, én meg követem bár nem mondom, meglepett. Az a kölyök kinéz… tizenhárom, max tizennégy évesnek. Körülbelül. De hogy nagykorúnak? Még álmomban sem.

Felérünk a páholyba és lenézek a magasból. Itt minden tele van piperkõcökkel és én gyûlölöm ezeket. Azért mert nyolc számjegyû a bankszámlájuk és a vécéüllõket is felhajtják nekik, senkit sem vesznek emberszámba.

Percekkel késõbb elkezdõdik az elõadás és lehull a lepel a rejtélyrõl, hogy miféle elõadó is az úrficska. Egy hegedût tart az álla alá szorítva és õ szólaltatja meg elõször, õ ül a többiek elõtt vagyis valami virtuóznak kell lennie, ami tuti nem töri le az amúgy is kolosszális egóját.

A fejembe mintha ezer kés hasítana abban a pillanatban mikor megszólal az a hangszer. Ki fog újulni a migrénem, ami kezdett alábbhagyni míg lezuhanyoztam és átöltöztem. Nagyon jó! Hiába masszírozom a homlokom nem csökken, szóval inkább veszek pár mély levegõt és megpróbálom kizárni a hangszereket. Nem értek a zenéhez és nem is nagyon szeretem. Az operáért sem rajongok, ellenben a vérszívók igen.

Sötét hely, alig megvilágítva, ablakok nélkül, napfény nélkül, elegáns bútorokkal és jó sok vörössel. Ez valami kényszeres dolog lehet a piócáknál, de odavannak a vörös cuccokért.

Amennyire lelátok körbenézek, de persze nem sok esély lenne kiszúrni egyet sem és jobb nem bolygatni a dolgot mikor a kardomat a bázison hagytam. Az öltöny alá nem tudtam volna elrejteni, így most csak néhány kés az ami megnyugtatja az idegeimet.

Egy pillanatra lehunyom a szemem és mély levegõt veszek. Kibírom. Volt már rosszabb is. Sokkal rosszabb, ez meg sem kottyan…

Az mûsor alatt feltûnik néhány dolog, ami nem javít a rózsás kedvemen. Alig bírom kivárni hogy vége legyen az egésznek és a sofõrjével együtt hátramenjek a kölyökhöz, aki nem festett valami jól az utolsó fél órában. Azt hittem el fog ájulni, de tartotta magát. Így is oltári hülyeség volt elengedni, de ha kiveri a hisztit a vállamra dobom és õsember módjára fogom elvonszolni.

Berontok a színpad mögötti helyiség.

- … orvost, vagy…

- Nincs szükségem orvosra, jól vagyok. – hallom meg a hangját, ami a többi ember mögül jön.

Még csak az kéne, hogy kórházba vitessék.

- Félre! Álljanak félre! – tolakodom közéjük és megpillantom a hullasápadt kölyköt. Megragadom a csuklóját és a hüvelykujjam a pulzusa fölé simítom ami kicsit szabálytalan ütemû.

- Engedjen el! – morogja, pedig rosszul van – Mit nem értett azon, hogy ne érjen hozzám!

- Legalább most az egyszer fogd be a szád, ha már legelõször nem hallgattál rám! – figyelmeztetem, utalva arra, hogy a saját önfejûsége miatt van abban az állapotban, amilyenben. – Elmegyünk.

- Még nem mehetek el. – jelenti ki.

Hát hogyne. – Ide figyelj kölyök: két lehetõséged van: Az elsõ, hogy befejezed az ellenkezést és jössz magadtól, a másik pedig, hogy én viszlek és nem érdekel, ha az egész zenekar a te seggedet fogja nézne és azt, ahogy a vállamon himbálózol. Csakis rajtad múlik.

Összepréseli a vértelen ajkait, de nem eresztem a tekintetét. Mintha a szemünkkel vívnánk párharcot és az veszítene aki elõször félrenéz. Körülöttünk már kicsit feloszlott a bámészkodó emberek fala. Nem nézek félre, ahogy õ sem, de mikor pislantok egyet diadalmas mosoly jelenik meg az arcán, még úgy is hogy ilyen kimerültnek tûnik.

- Nos?

Elmosolyodik. – Ha hozzám mer nyúlni, olyan pert akasztok a nyakába, hogy még az imádott kabátja is rámegy. Megértette, uram?

Gúnyos mosoly, szikrázó tekintet, pedig a homloka gyöngyözik a kimerültségtõl. Sok vért vesztett és meg is sérült, a fájdalomcsillapító pedig nem tart örökké, ahogy pedig ma megmozgatta azt a rész miközben hegedült… nem irigylem most. De még mindig makacskodik.

- Látod ezt? – húzom elé a zsebembõl a fecskendõt csak annyira, hogy õ lássa. - Ha nem jössz, most beléd nyomom ezt és érvénybe lép a B terv. Ez garantáltan kiüt két napra.

- Nem fog elrabolni. – jelenti ki fölényesen – Nézze, engem hidegen hagy hogy mivel foglalkoznak. Õszintén mondom nem érdekel és jelenleg jóval fontosabb dolgok foglalkoztatnak, mint a maguk ügyei. Ne raboljuk tovább egymás idejét.

Egy pillanatra lehunyom a szemem a már ritmusossá vált fejfájás ismét felerõsödik. Nincs nekem ehhez energiám.

- Jössz, vagy vigyelek? – látom, hogy már tiltakozna is, ezért elõkapom a fecskendõt. Ennyi volt.

- Ne merészelje!

- Jössz, vagy vigyelek? – kérdezem újra, a fecskendõt a markomba zárva.

Egy percig néma csend van közöttünk, majd feltápászkodik a kanapéról és lassan, méltóságteljesen lábra áll. Olyan lesújtó pillantást vet rám, mintha egy nem kívánt dolog lennék a cipõje talpán, de csak elvigyorodom ezen a tekinteten. Nem tudom mi ütött belém, de ha elképzelem amint így néz a fõnökre – mert nincs kétségem afelõl, hogy még tõle sem rezelne be – úgy érzem röhögnöm kell.

A mûvészbejárón megyünk ki ahol a sofõr már le is parkol. Nehézkesen megy, szinte vonszolja magát, de mikor segíteni akarok rám sziszeg mint egy kígyó.

Istenem, alig várom, hogy kiürüljön a szervezetébõl a vámpír „mérge” és végre megszabaduljak tõle!

- Dr. Palmerhez. – adja az utasítást, amint beültünk a kocsiba.

Megfeszülök vele szemben. Még mindig nincs tisztában a helyzettel.

- Nem. Te most szépen visszajössz velem.

- Még mit nem. – pillant rám. – Ön is láthatja hogy nem vagyok jól és ezen aligha segít egy szedett-vedett társaság néhány gézlappal és tûvel.

- Nem mehetsz orvoshoz. – nyomatékosítom. Komolyan azt hitte, hogy csak úgy haza fogom engedni? Ki van zárva!

Nem tudom itt van-e a mester, de ha igen, az elsõ dolga lesz megkeresni õt. Azzal hogy a vámpír megharapta, mintha megjelölte volna magának a prédát. A vérvonalához tartozók érezni fogják hol és merre jár és õk is prédának tekintik majd. Mindaddig, míg be nem gyógyul a seb a nyakán és ezzel együtt el nem tûnik róla a pióca jele. Addig viszont nem mehet haza.

- Stephan, hallotta mit mondtam.

Mi kell még ahhoz, hogy felfogja?

- Emlékszel mi történet a reptéren? – kérdezek rá, mert úgy tûnik elfelejtette a fiatalúr!

- Természetesen. Éppen ezért fogom kivizsgáltatni magam. Az a drogos megharapott. Tisztában van vele miféle fertõzést kaphattam?

Drogos… komolyan azt mondta hogy egy drogos?! Jézus Mária! Nem is emlékszik semmire?

- Nem kaptál semmilyen fertõzést, azért vagy rosszul, mert túl sok vért vesztettél. Vérre van szükséged. – magyarázom, türelmet erõltetve magamra, de figyelmen kívül hagy. Rendben… - Ha nem jössz velem meg fognak ölni.

Felvonja egyik elegánsan vékony szemöldökét, láthatóan mulattatja a dolog.

- Azt gyanítom túl élénk a fantáziája. Ez itt London uram, ha nem tudná. Maga nem tûnik helyinek így lehet nincs tisztában a város történelmével, de had világosítsam fel: A felmenõim Hasfelmetszõ Jacket is túlélték. Én is túl fogok élni egy harapást.

Uram, adj nekem türelmet, mert meg fogom ölni! A kezem közé fogom azt a vékony nyakát és lehervasztom az önelégült mosolyát!

Az ülésbe nyomom az ökölbe szorult kezeimet, hogy ne ragadjam meg és rázzam meg míg fel nem fogja a helyzet komolyságát. Közben pedig haladunk a rendelõ felé, ami egy cseppet sem derít jobb kedvre. Az észérvekkel nem megyek nála semmire, mert csak azt ismeri el, amit õ mond, õ hall és amit õ tud. A vitatkozással pedig csak magamat idegesítem pedig az idegeim már így is pattanásig feszültek.

- Egyezzünk meg. Mivel így is úgy is velem kell jönnöd, egyez bele önszántadból.

- Ez elég egyoldalú egyességnek tûnik, ezenkívül még mindig nem világos számomra mi szükségem lenne a maga védelmére, holott éppen ön kevert bajba. – mondja nyugodt, magabiztos hangon.

- Akkor keverted magad bajba mikor kiabáltál pedig nem kellett volna. Én figyelmeztettelek. – finoman várakozásra intem mikor megszólalna – Vadásznak rád, akár tetszik akár nem. Mi meg tudunk védeni, de velem kell jönnöd. Az orvosunk minden nyavalyára kivizsgál ha akarod és vérátömlesztést is kapsz, de nem mehetsz haza. Semmiképpen sem.

Nyugodt tekintettel hagyom, hogy a horizont elsuhanjon mellettem. Nem figyelek már London tájképére, és igazából magamban bosszankodok, hogy miért nekem kell ilyen piszlicsáré ügyeket intézni, mint hogy egy társcég igazgatójának a lányát felvegyem a reptéren.

Mégis minek képzel engem a vezérigazgató?! Te jó ég, még jó, hogy azt nem várja el, hogy nálunk szállásoljuk el… De abba még ez a fruska se menne bele, ráadásul ez sokkal… közvetlenebb, mint ahogy megengedett. Elmegy a Four Seasonbe, van elég pénze neki meg az apjának, hogy kifizessék. Persze az Orchestra elõadására páholyba kaptak jegyet, azt a vezérigazgató intézte. Neki is van rá pénze, nekem mindegy.

De ez a kellemetlenség… semmi kedvem hozzá, egyáltalán, hogy egy csitrit kísérgessek. Megint a mûmosoly, az illedelmesség, és persze a lánynak fogalma sem lesz arról, hogy mi a modor.

Csak egy felkapott, újgazdag család…

Nekem ma sokkal fontosabb dolgaim lennének. Sokkal fontosabbak.

- Úrfi, megérkeztünk – szól hátra a limuzin mikrofonján a sofõr.

- Köszönöm, Eric – válaszolok és megvárom, amíg megállunk és kinyitják nekem az ajtót. Elegánsan szállok ki az autóból, megigazítva a felöltõm. Akkor vegyük fel a fiatal hölgyet, ahogy az illem megkívánja, mert a kötelesség elsõdleges. Ezt hamar a fejünkbe verik…

- Miss Spechner – hajolok meg kissé, mosolyogva nyújtom felé a kezet, finoman megszorítva az ujjait, könnyed kézcsókot lehelve a kézfejére. Látom, hogy az elsõ pillantása megdöbbent volt: nem erre számított. Talán egy regényhõsre, talán egy szemüveges irodakukacra.

De így is finoman elpirul, fõleg, amikor halványan rámosolygok. – Örülök, hogy láthatom. Remélem, kellemesen telt az útja.

- Igen – mosolyog, a hóna alatt egy újhullámos barna-pink táskával, ami a legnagyobb meglepetésemre megmoccan. Talán felvonhattam a szemöldököm, mert követve a pillantásom elkacarássza magát – istenem, nem tudok erre jobb szót, erre az erõltetett, csilingelésnek szánt valamire, ami a száján kijön, mint egy Disney-rajzfilm hercegnõje… te jó ég. Hosszú este lesz – elõre húzza a táskát és az elülsõ résen kidugja a fejét egy dülledt szemû patkány. – Õ Mina, az én kicsikém.

- Igazán aranyos – mosolygok udvariasan, farkasszemet nézve a patkánnyal. Ez nem kutya. Ez… nagyon alul van a kutyák ranglistáján. Ez valami… hát a kutya nálam deréktájon kezdõdik. Meg ami nekünk van otthon, a dán dog, az kutya. – Indulhatunk? Feltételezem, szeretné felfrissíteni magát az elõadás elõtt…

Abban a pillanatban a kutya mozogni kezd, vékony hangon, mint egy sípolós játék, egészen addig, amíg sikerül kimásznia azon az öklömnyi lyukon. A lány utána kap, de a dög ezt lépcsõfokként használva ugrik ki, kattogó karmokkal a csempézett terminálon át… milyen kövér…

- Minaaa! – sikolt fel, de a magassarkúiban esélye sincs a kis gazdának. Felsóhajtva dörgölöm meg a homlokom. Ez nevetséges. Az a dög meg jobban fog járni, békében kimúlik, de a lány pánikközeli arcát figyelve nem felmerülõ opció, hogy rendben, akkor menjünk a szállodába. Hova mehetett az a kis dög?!

- Ne aggódjon. Mindjárt utána megyek – sóhajtok, még mindig mosolyogva, de már eléggé ráfagyott grimasszal az arcomon. Ez nevetséges! – Nem lesz semmi baja… Eric, kísérje a hölgyet az autóba, azonnal megyek én is – intek.

- De úrfi… - válaszra sem méltatom, de legalább tanúk nélkül kidühönghetem magam. Ez nevetséges… egy nagyfülû patkányt kergetek egy emberekkel teli reptéren. Nagyon remélem, hogy beszippantja egy ipari porszívó, kifejezem mély sajnálatom aztán végre leadhatom ezt a szõke tündért a boy-nak, aki majd megvigasztalja.

De nem, ott van.

- Mina… - és még ciccegni sem lehet neki. Hogy nem lehetett volna beidomítani ezt a dögöt, persze… Dreidzen otthon tökéletes modorral rendelkezik, vele nem lenne ilyen probléma. Visszahozná ezt a kis valamit a szájában, pár duplaannyi adagot kap egy étkezésre. – Mina, azonnal gyere vissza!

Hol az istenben lehetek? A hajamba túrok, sebesen követve a kis karmok kopácsolását. Mint a gazdája, ellehetetlenül, lusta, elkényeztetett kis…

Körülnézek. Hangár. Fantasztikus, ez hiányzott. Kezdek mérges lenni. A Rolexre pillantok a csuklómon, sóhajtva. Bár még csak délután van, késõ délután, az elõadás pedig csak este kezdõdik, szerettem volna a nap nagy részét a szobámban tölteni.

- Mina, Mina gyere elõ!

Hazudhatnám is, hogy felszívta egy ipari porszívó. Némán lépek a ládák között, figyelem a kocsikban levõ bõröndöket… vajon miért pont ide jött az az ostoba állat?

Egy fordulónál megállok, felvonom a szemöldököm. Egy kabátos alak… de nem egyenruhában. Ha itt van, akkor dolgozónak kell lennie, de akkor hol az egyenruha? Hm… tolvaj lenne?

Ugyan, nem kell ennyire gyanakvónak lenni.

- Hé, maga! Nem látott itt egy csivavát? – nézek fel rá. Magas. De ez a sötét arc… - Mina! – felkapom a fejem, hallva a nyüszítést. Valahonnan a sarokból… ha ügyes vagyok, sarokba tudom szorítani, de ezért rohadt sokkal tartoznak nekem.

- Hallgasson! – mordul rám, nekem pedig mérgesen szikrázik a szemem. Elnézést, hogy mondta? – Nem szabad hangosnak lennie, csak menjen ki innen, amerrõl jött.

- Köszönöm a tanácsát, se vinném a kutyát is – velem így egy ember sem beszélhet, megoldom a segítsége nélkül is, mint annyi mindent.

- A kutyáját bízza rám. Menjen!

- Nem az én kutyán – fortyanok fel. Nekem ilyen lábtörlõre nincs szükségem! – És egyébként sem ismerem magát, úgyhogy ha megbocsát – nyomatékosítom a szavaim – és eláll az utamból…

Mérgesen kerekednek el a szemeim, amikor megragadja a felkarom. A kezérõl lassan az arcára siklik a pillantásom. Ez meg mégis hogy képzeli…? Az arcomra kiülhet valami, mert a kifejezése kissé megváltozik. Egyetlen erélyes, de még udvariasan elegáns mozdulattal kirántom a kezem a szorításából.

- Eresszen el, vagy hívom a zsarukat – ssszh, ha mérges vagyok, nem figyelek a modoromra. Hiba. – Maga sem tûnik éppen biztonsági õrnek, szóval… vegye. Le. Rólam. A kezét.

Helyes. Végigmérem. Egy általános, de magasabb alak, szélesebb vállak, komoly arc. Túl komoly.
A kezében… felvonom a szemöldököm. Az egy 14. századbeli hajtogatott szénszálas katana. Damaszkolt eljárás, valószínûleg, a faragásból és a markolatból ítélve. Megrándulnak a szemeim, finoman összehúzva. Minek neki itt…
Nem akarom tudni. Nem az én dolgom, minden elmebeteg azt csinál, amit akar, amíg nem keresztezik az utam.

De az a kard egy kisebb vagyont ér. Mit keres egy ilyen alaknál?

Sarkon fordulok, szó nélkül faképnél hagyva. Az elsõ gondolatom tényleg az volt, hogy sajnálkozó mosollyal elõadom a patkány és az ipari porszívó meséjét, de felszisszenve dörgölöm meg a homlokom. Van, amibõl egy nemes nem enged, nem fogok szégyenkezve visszamenni, pláne nem hazudni egy ilyen piti ügyben.

Mi az hogy egy ilyen elkényeztetett dögöt nem tudok megtalálni?! Ez szégyen lenne.

Még az az idióta sem állíthat meg. Aztán végre hazamehetek.

- Mina! – indulok el a halk vinnyogás felé. Most megvagy, te kis dög… Komoran pillantok rá, ahogy két láda emelte halom közé furakodott be, teljesen a falra nyomulva. Remek, itt meg minden csupa kosz… - Most végre megvagy, te kis patkány… gyere ki szépen – nyújtom felé a kezem, leguggolva, hogy elérjen. Ha elérném a strasszos nyakörvét… - Gyere ide….

Hirtelen irtózatos nyüszítéssel húzódik még hátrébb a kezemtõl. Mi az… épp mérgesen fortyannék fel, amikor valaki elkapja a kabátom gallérját és hátraránt… én is megdöbbenek, milyen erõvel zuhanok hátra.

- Hé, mégis mit kép… - elakad a hangom, megdöbbenve könyökölök, meredve a halottsápadt arca, a vérben úszó szemekkel.

Egy drogos. Mégis mit keres itt egy ilyen alak mégis…

Nem igazán tudom, hogy kerültem ilyen helyzetbe, hiába kiáltok fel mérgesen és próbálom eltolni minél rövidebb úton magamtól, a szemeim szikrát hánynak, ahogy belehasít a nyakamba a fájdalom… mintha minden eremhez egy elszívót kapcsoltak volna, szinte érzem, ahogy elszûkül az érzéstõl a szívem, mint a gyümölcslé doboza, ha megszívják.

Azonnal… belevágott a nyakamba? Mit csinál, azonnal… azonnal szálljon le rólam… mégis… eresszen el…
Lassan tompul el a látásom, fekete karikák ugrálnak a szemem elõtt, alig tudok levegõt venni. Még élesebb fájdalom nyilall a nyakamba. Belém harapott? Most tényleg… mélyebbre… belém harapott?

A földre esek, csúnyán odaütve a vállam, elmúlik a fájdalom, de legalábbis tompul. Sajognak a tagjaim, remegõ ujjaim a nyakamra szorulok, elsápadva, ahogy meglátom, hogy csöpög a vér a tenyerembõl. Ez… belém harapott?

A szemem elõtt lejátszódó jelenet több, mint hihetetlen. Egyszerûen csak képzelõdök, a vérveszteség miatt. Egy idióta drogos csöves megtámadott, és emiatt.
Rezzenéstelen tekintettel nézem végig az állítólagos mészárlást, de a vizualitásból olyan kevés jut el a tudatomig… Hogy fogom én ezt a sok vért kimagyarázni… Szorítom a nyakam, de minden lélegzetvétel fáj, a számban megérzem a fémes ízt, felköhögve.

Lenézek a mozdulatlan, fejetlen testre.

Micsoda mocsok.

Én pedig… szerintem… el fogok késni. És az a dög is… Fáradt vagyok.
Lehunyom a szemem, és észre sem veszem, hogy úgy maradok.

XXX

A tudatom lassan és fájdalmasan kapcsol be, de amit elõször felfogok a külvilágból, az a fájdalom. Minden porcikám rettentõen fáj és gyengének érzem magam. Gyûlölöm ezt az érzést. A nyakam lüktet, a vállam sajog és minden izmomat mintha vékony drótok tartanák össze. A szemem meg sem kísérlem kinyitni, a nyakam helyzetébõl ítélve egy roppant kényelmetlen ágyon fekszem és göcsörtös párnán!

Hangok.

- És mégis mit kezdhettem volna vele? Hogy magyarázzak ki egy levágott fejû torzót meg egy szétrágott gyereket?! Hagytam volna ott?

- Azzal tényleg nem oldott volna meg semmit, ha csak lelép – ez a hang még új. Nem mozdulok, a légzésemen sem változtatok. – De kitakarítottunk.

- Keresni fogják. Láttátok a ruháját?

- Bocs, épp nem arra figyeltem, amikor a szétrágott nyakát stoppoltam – új hang. Nekem erre igazán nincs idõm, egy fürdõre vágyom. Büdös van. Kinyitom a szemem és elsõ mozdulattal felemelem a karom, megnézem a Rolexem.

Este nyolc. Kikerekednek a szemeim, lendületbõl felülve, de erre a mozdulatra mind a három bent levõ alak rám néz. A rohadt életbe, egy óra múlva kezdõdik az elõadás! A három bent álló illetõbõl kiszúrom a hosszú kabátos, mogorva katanás alakot, szúrós pillantással mérem végig a szedett-vedett társaságot. És ez a hely…

- Hé, jól vagy? – érne hozzám egy borostás, szõke alak, de a jó kezemmel egy mozdulattal ütöm félre a kezét. Ne. Érj. Hozzám. Meglepve kerekedik el a szeme, a dühös arckifejezésem látva.

- Hé! – lép elõre egy magas, sötét bõrû illetõ. A nyakamra teszem a kezem. Ez… probléma.

- Egy telefont akarok. Most – ülök fel. Az ingem szétnyitva, a drága Armani anyag csupa kosz, por és vér. Mindenképp haza kell jutnom átöltözni. Istenem, le akarok tusolni, bûzlök.

- Szó sem lehet róla – néz rám a szõke, én pedig összeszûkített szemmel nézek rájuk.

- Nem tudom kik maguk, mit akarnak, és hogy õszinte legyek, kisebb gondom is nagyobb annál, hogy egy csapat fegyveres alak épp mivel játszik, de nekem fél óra múlva jelenésem van, és mára pont akadt elég problémám! – halkítom le a hangom, de nem kiabálok. Óó, nem, az nem rangomhoz méltó, egyszerûen hûvösen utasítom, sõt, parancsolom. A levegõ is megdermed a szobában, ahogy mind a három tarkóig kigyúrt állat rám mered, elképedve. – Egy telefont akarok, Most.

- Ez nem olyan egyszerû, nem mehetsz csak el így, megsérültél és…

- Nem érdekel! – csattanok fel.

- Nesze – dob az ölembe egy mobilt a ballonkabátos alak. Legalább neki van ennyi esze… a jó kezemmel reflexbõl beütöm az asszisztensem telefonszámát. Ha csak el akartak volna rabolni – amihez már volt szerencsém – nem így viselkednének. Ki kell magyaráznom a sebeim, hogy eltûntem a terminálból, faképnél hagytam a vendéget, nincs meg a dög és én eltûntem a koncert elõtt, ráadásul hogy fogok… te jó ég! Három hülye hogy okozhat ennyi problémát!

- Egy címet kérek – nézek rájuk, a sebes oldalamhoz véve a telefont, a jóval sebesen öltözök. Tiszta kosz a zakóm! – Stephan!

- Úrfi, mégis hol van, hatalmas a…

- Nem vagyok kíváncsi a probléma részleteire, ugyanis tisztában vagyok vele – hûvösödik el a hangom, érzem, hogy megfagy körülöttem a levegõ, a telefon innensõ és túlsó oldalán is. A három tag csak némán mered rám, de mégis mi közöm ahhoz, hogy mit csinálnak? – Mi a cím? – fordulok feléjük, mire a szõke végre kinyomja a szomszédos sarok találkozását. Végre!

- Na várj csak – kapja ki a sötét bõrû barátjuk a telefont a kezébõl – Nem mehetsz el csak úgy…

- Megpróbálja megakadályozni? – nézek rá – Erre igazán nincs semmi szükség, se esély, de ha ennyire aggódik a testi épségem miatt, küldje velem valamelyik gorilláját, mert én nem maradok itt. Ez abszurd és jelen pillanatban lehetetlen.

- Egyszerûen nem engedünk ki – jelenti ki a „megmentõm”.

- Úrfi? – hallatszik a telefonból, a kis szõke megdöbbenve mered rám. – Úrfi, teljesen szétcsúszott a napirend, és… - egy mozdulattal kikapom a telefont a kezükbõl, és beleszólok.

- Készítse elõ a frakkom, vigye az operába – túrok a hajamba. Kezdek ideges lenni, és félek, nem kicsit. Ennyi értelmetlen embert egy helyen, egyszerûen nem hiszem el… - És küldjön értem egy autót! Tartsa – fordulok feléjük. Agyvérzést fogok kapni ennyi érthetetlen ember miatt, mi az, hogy nem engednek el?! – Na figyeljenek. Nekem ma este nagyon fontos fellépésem van, és szerintem mindenki nagy bajban lesz, nagyobban, mint most, ha nem jelenek meg – nyugalmat erõltetek magamra és felkapom a felakasztott kabátom. Legalább ezt kilógatták, nem gyûrõdött meg, de így is koszos. – Ha aggódnak valami miatt, valamelyikõjük jöjjön el velem, és utána majd megbeszéljük, amit szeretnének, de jelenleg erre nincs idõm!

Ez a csend… ennyi idióta… a szõke elõre taszítja a katanás, marcona alakot. Nekem megfelel.

- Mégis mit képzelsz? – bõdül rá a társára, de az megvonja a vállát.

- Te szedted össze.

- Ez igaz – biccent a másik is.

- Nem hiszem el, hogy egy támadás után ez az elsõ problémája, hogy elkésik valahonnan…
Hogy engem mennyire nem érdekelnek a hiedelmeid és hogy mi történt. Kisstílû, gyermeteg és semmi felelõsségérzet.

- Stephan, szerezzen be egy öltönyt. Férfi, 195, XL, nem érdekel a márka. Húsz perce van rá – Leteszem és visszaadom a készüléket. – Hálásan köszönöm a segítséget.

- Egyébként mi a neved, „úrficska”? – valahogy nem tudom nem kiérezni a gúnyos felhangot a férfi hangjából, de csak megvonom a szemöldököm, elegánsan megigazítom a mandzsettám, majd épp csak feléjük pillantok, elegánsan biccentve.

- Micah Ghilonsteel, nagyon örvendek.

- Az elõbb majdnem meghaltál… - jegyzi meg a marcona, leendõ kísérõm – tudatosítottad?

- Természetesen. Öltözzön, az autó, tíz percen belül itt lesz.

- Ghilonsteel? Mint a Ghilonsteel Vállalatok?

- Igen.

- Én nem veszek öltönyt!

XxX

- Nem hiszem el – tajtékzik mellettem a kísérõm, én pedig megdörgölöm a homlokom. A sofõr vezet, az asszisztensem pedig le van izzadva. Nem tudom, hogy az istenben fogom felemelni a kezem… a jó kezemmel megfogom a poharat a fájdalomcsillapítóval és lehúzom.

- Részletkérdés – pillantok rá, hátrasimítom a hajam. Felfrissültem, frakk van rajtam, a magasított gallér pedig eltakarja a kötést a nyakamon. – Én sem örülök a társaságának, ha megengedi ezt a modortalan kijelentést.

- Már mindegy – pillant rám kelletlenül. Stephan ide-oda kapkodja köztünk a tekintetét, de nem szándékozom felvilágosítani, mi történt. Igazából nem is érdekel, csak legyünk túl végre ezen a mai napon… Stephanra pillantok.

- A miss megérkezett?

- Igen, de…

- Az a… kutya?

- Elõkerült. Az igazgató úr…

- Nem érdekel. Megérkeztünk. Kísérje fel az urat a családi páholyba, úgyis üres lesz.

- Értettem. Erre tessék.

- Ezt nem hiszem el… - morog, de végre eltûnik.
Hátramegyek… már ott vár a gyanta, a hegedûm…
Fáj. Két óra koncert, a nyakam fel van szakadva, a vállam fáj.

De nem igazán törõdhetek vele.

Felveszem. Szerencsére a sebes oldalon pihen, bár kissé nyomja, a fájdalomcsillapító kezdi kifejteni a hatását. A másik kezem szerencsére mozog, felemelve figyelem, behangolom, amit kell, szerencsére mozog az ujjam, a karom… nem lesz itt semmi baj.

- Úrfi, kezdünk! – szól be az egyik szervezõ. A hajam hátrasimítom, megigazítom a mellényem és felsétálok, kilépve a függöny mögé.

Kezdünk.

A hatalmas, nehéz függöny széthúzódik, egyenesen, elegánsan állok a reflektorok fényében, mellettem a karzaton a hangmester.
Nincs hibalehetõség. Tökéletesnek kell lennie.

Meghajolok, majd mikor elhangzik a karmesteri pálca halk koppantása, felemelem a vonót. Én kezdek, mint elsõhegedûs és szólista.

A húrokra helyezem, kizárom a világot. Kezdhetjük. Megszólalnak az altok…

És végighúzom a gyantázott vonót.

„Kérem, kapcsolják ki az elektromos készülékeket és csatolják be a biztonsági öveket, mert a gép hamarosan leszáll a londoni Heathrow reptéren!”

A stewardess robotikus hangjára felpillantok a könyvbõl, amit most se fogok tudni befejezni. Mintha szándékosan mindig az utolsó fejezet elõtt kellene abbahagynom és most várhatok – a karórámra pillantok – minimum öt órát, hogy megtudjam ki a gyilkos.

Sóhajtva félreteszem a mellettem üresen álló ülésre. Drew szerint jobb ha senki nem ül mellettem a gépen, mert végig görcsben állna a gyomra a nyomasztó ábrázatomtól.

Valójában viszont tudja, hogy idegesít ha valaki tíz órán keresztül horkol mellettem.

Elõveszem a telefont a kabátom zsebébõl és gyorsan tárcsázom a londoni központot. Mikor fölveszik és meghallom Court hangját már tudom, hogy õk is megérkeztek a másik járattal.

- Mindjárt landol a gép.

- Vettem, Mickey már a toppon van, szerintem megint túlpörgette magát.

- Még mindig ott van a cucc? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva az elõbbi megjegyzést.

- Hacsak nem növesztett szárnyakat, akkor biztos. – szórakozik, de mikor nem veszem a lapot végre komolyabbra vált – Még mindig, de vigyázz vele. Fogalmunk sincs mi a francért hozzták át Londonba és miért egy koporsóban utazik, de biztos nem véletlen.

- A vámpíroknál semmi sem véletlen.

- Uram… - a stewardess-re pillantok, aki közvetlenül mellettem áll meg és rosszalló tekintettel mered rám - … kérem kapcsolja ki a mobiltelefont, hamarosan leszállunk.

- Máris hölgyem. – egy bólintás után tovább sétál a gép eleje felé, én meg visszafordítom a figyelmem Court-ra – Le kell tennem.

- Rendben haver. Várni fogunk hátul.

- Nem kell díszkíséret. Mickey-nak meg mond meg, hogy álljon le a kávéval különben velem fog edzeni.

Még hallom a nevetést mikor elhúzom a fülemtõl a telefont és kikapcsolom, hogy aztán eltehessem egy biztonságosabb helyre.

A rakodó hûvös és sötét épülete tökéletes hely arra, hogy elbújjanak a korcsok míg lemegy a nap. Nem a legjobb ötlet egymagamban átfésülni ezt az istentelenül nagy hodályt, de ha többen jövünk könnyen kiszúrhattak volna a biztonságiak. Mickey-nek így is fel kell kötni a gatyáját, hogy egy idõre megszûntesse a biztonsági kamerák képét.

Ami miatt ide küldtek, az egy láda. Legalábbis a jegyzékben egy láda szerepelt. Az ellenõrzésen nem nézték át rendesen, de a ládában van egy koporsó és ha minden igaz az a valami ami benne van, alig várja a naplementét, hogy lakmározhasson a londoni felhozatalból.

Nem mintha lehetõsége lenne majd rá, mert innen nem teszi ki az átkozott seggét.

Megpördülök mikor egy furcsa nyüszítésre emlékeztetõ hangot hallok, de nem látok semmit. Óvatosan elõhúzom a kardom a kabátom alól és fülelek. Apró dobogás, a következõ pillanatban pedig egy tenyérnyi kutya fut elõ a sorok közül.

Tovább megyek, nincs idõm arra hogy egy kutyával foglalkozzam, pár perc múlva lemegy a nap a vérszívó pedig elõbújhat. Addig kell megtalálnom a koporsóját, míg még nem mehet sehová.

Sietõs léptekkel átfésülöm az állványokat, majd a negyedik után meglátom a jókora faládát. Kilépek a sorból, majd szitkozódva vissza is húzódom mikor egy embert látok elõsétálni az egyik sorból.

Fenébe! Arról nem volt szó hogy a talpnyalói is itt lesznek! Azokat Jeff-nek kellett volna elkapni még mielõtt ide betennék a lábukat.

- Mina! Mina gyere elõ!

A szentségit! Ez nem az egyik szolgája, ez csak egy kölyök. Aki nemsokára kinyíratja magát, ha tovább kiabál és felébreszti a piócát.

Mérlegelem, hogy mi lenne a legjobb döntés, majd gyorsan kifordulok az árnyékból, határozottan a kölyök felé sietve.

- Hé, maga! Nem látott egy csivavát? – kérdezi, de mielõtt többet kérdezhetne ismét nyüszíteni kezd az a dög – Mina!

- Hallgasson. – szólok oda halkan, a fogaimat csikorgatva – Nem szabad hangosnak lennie, csak menjen ki innen amerre jött.

- Köszönöm a tanácsát, de vinném a kutyát is. – próbál elmenni mellettem, de nem engedem.

- A kutyáját bízza rám. Menjen. – még pár perc. Mennie kell.

- Nem az én kutyám és egyébként sem ismerem magát, úgyhogy ha megbocsát és eláll az utamból…

Megragadom a karját és visszatartom mire dühös szemek tüzében találom magam.

- Eresszen el, vagy hívom a zsarukat. Maga sem tûnik éppen biztonsági õrnek, szóval vegye le rólam a kezét. – néz rám mérgesen.

Ha hívja a zsarukat, abból semmi jó nem fog kisülni. Se nekem, se neki, se Londonnak. Elengedem, bár kényszerítenem kell magam, hogy ne vicsorogja rá a pimasz diadalittas arcát látva. Aztán lefagy a gúnyos mosolya, mikor észreveszi mi van a kezemben. Vet rám egy furcsálló tekintetet, majd lassan megfordul és elindul a kijárat felé. Helyes.

Még két perc és lemegy a nap.

Ledobom a láda tetejérõl a pokrócot és felnyitom. Elõhúzom a kardomat a hüvelyébõl, hogy egy gyors mozdulattal véget vessek a piócának, de a koporsó üres. Üres. Ez nem jó. Nagyon nem.

Lassan megfordulok és körbenézek, minden helyet ahová elbújhatott, minden árnyékos sarkot és dobozt ami mögé elrejtõzhetett.

Abban a percben mikor meghallom a kiáltást rohanni kezdek a forrás felé. Valahol felismerem a kölyök hangját és dühít is hogy mégsem ment el, de most csak az jár a fejemben, hogy idõben érjek oda és felszeleteljem a rohadékot.

A raktér másik végében bukkanok rájuk, a kölyök vergõdik és kiabál, a vámpír pedig mohón a nyakára tapadva táplálkozik, ügyet sem vetve rám. Még nagyon fiatal példány lehet, frissen átváltoztatott, vagy pár hetes ha ennyire fejletlenek az érzékei. Csak akkor kapja fel a fejét és vicsorog rám hosszúra nyúlt szemfogaival mikor pár lépésre vagyok tõlük, de elugrik mielõtt elkaphatnám. A kijárat a hátamnál van, vagyis csak rajtam keresztül juthat át.

- Mi lesz pióca? Már lement a nap.

Ez eléggé felspannolta ahhoz, hogy vicsorogva, karmait kieresztve lendüljön elõre megcélozva a nyakam, de a katanám pengéje legalább olyan erõs így szikrázva csúsznak le róla a karmai. Még esés közben hátra ugrik, morog mint egy állat, én pedig kihasználom a zavartsáhát hogy nem sikerült a támadása és a kardot átdobva a másik kezembe egy lendítéssel elmetszem a torkát.

Hörögni kezd és rángatózik mint egy fuldokló. Ebbõl is látszik, hogy ez még nemrég ember volt. A vér ömlik belõle, beteríti a betonpadlót körülöttünk. Tisztább lett volna ha még a koporsóban elkapom, de hála annak a kölyöknek meghiúsult a tervem. A hatalmas vérveszteség pillanatokon belül legyengíti a testét és ekkor egy sima vágással súlytok a nyakára és levágom a fejét.

Egy megvan. Lássuk a másikat.

Most elõször van idõm megnézni a kölyköt, aki a földön ülve szorítja a nyakára kezét, a szemei akkorára nyílva mint két hatalmas fényszóró. Remek… lehetne még ennél is jobb ez a nap?

Teszek felé egy lépést, hogy megnézzem mit mûvelt a vérszívó, de magamban már azon gondolkodom, hogy mi a fenét kezdjek most vele…?

Hátrakötöm egy laza hajgumival kusza tincseimet, amik csiklandozzák az arcom. Le kellene mennem az autó elé, de jelen pillanatban lusta vagyok felállni innen a jó kis íróasztaltól. Borzalmas rémálmaim vannak mostanság és semmit nem alszom, ezért körülbelül annyira vagyok használható, mint egy rongydarab. Reggel mér csak-csak rá tudtam venni Adamet, hogy hozzon be, de nem tudom hogy fogok hazajutni, jelenleg állva képes lennék elaludni. Unottan emelem fel a fejem és nézek fel a fali órára. 10.56 ideje lennem összekaparni magam, 11.30-kor végzek itt a könyvtárban, addig el kellene kezdenem felcímkézni a könyveket.

Lebattyogok a rendelésért, majd a nagy dobozzal visszavergõdöm, és nekiállok címkézni õket, aztán felregisztrálni, a könyvtár rendszerébe. Szeretem ezt a pepecselõs munkát, legalább leköti valami a gondolataimat. Mikor letelik a munkaidõm, felkelek a helyemrõl, aztán szólok, Mrs,Dotts-nak hogy elindulok, és hogy hétfõn találkozunk.

Utálom a péntekek, nem lehet közlekedni normálisan, minden busz tömve van, az emberek lökdösik egymást, és mindenki benne áll a másik intimszférájában. Csodálatos.. Felszállok a helyi járatra és a fõsulinál nagy nehezen levergõdök a közlekedési eszközrõl, majd kisimítva a pólóm elindulok legjobb barátnõm elé. Többen megbámulnak, de õszintén szólva teljesen hidege hagy. Egy félvállas fekete póló van rajtam, amin ”I love Greece” felirat díszeleg. Csõnadrágom egyik szára kanárisárga, a másik pedig sötétkék, ezüst színû öv díszeleg a derekamon.

Többen – fõleg Anyu – mondogatta, hogy olyan vagyok mint egy papagáj a sok színnel, amit viselek. Én erre csak mindig visszafelelem hogy: „ A szivárványistennõ is megirigyelhetné a ruhatáram színeit!” Végig gereblyézem ujjaimmal a tincseket a frufrumban, aztán körbepillantok, hátha meglátom végre Amandát. Mondjuk Amanda nem arról híres, hogy idõben odaér egy találkozóra… sõt… Nagyot sóhajtva ülök le egy padra, és lábaimat keresztberakva, halászom elõ könyvem a tatyómból.

Könnyû olvasmányt választottam magamnak „Istenek születése és felemelkedése a görög mitológiában”. Hamarosan befejezem, és akkor körbe kell néznem a netem új szerzeményekért, hiszen a könyvtárban lévõ mitológiával foglalkozó könyveken már átrágtam magam. Valamelyiken nem is egyszer.  Õszintén szólva imádom ezeket a pillanatokat, amikor csak ülök és olvasgatok olyan témában amit imádok.

-       - Ginny! Hahó! Itt vagy még köztünk? – rázza meg a szemem elõtt Amanda a kezét, mire feleszmélek az olvasmányomból.

-       - Ja, persze! – rakom bele a könyvet a tatyóba. – Indulhatunk? – mosolyodom el.

-       - Természetesen! – vigyorog, és felrántva engem, belém karol, és úgy indulunk el. – Amúgy, hová is megyünk? – kérdezi kissé értetlenül.

-       - Te hívtál el engem, hogy menjünk el vásárolni – forgatom a szemeim. – Ennyire lyukas nem lehet a fejed  - kopogtatom meg az említett részt gyengéden.

-       - Jól van, jól van! Hogy lesznek sikeresek a vizsgáim, ha kivered azt a tudást a fejembõl? – bosszankodik vigyorogva.

Amanda imád vásárolni. Amikor azt mondom, hogy imád, akkor az úgy értem, hogy háromóránkeresztülnemjövünkkiazüzletbõlmertnem. Még jó, hogy már hozzászoktam ezekhez a vásárlásokhoz, és nem mellesleg Amanda is mindig egy zokszó nélkül várja ki amíg nem választok valamit a könyvesboltból. Amandának be nem áll a szája, mikor beülünk egy kávézóba, csak darálja a szöveget, hogy este ide meg oda fogunk menni Ethanékkel. Én csak szórakozottan pöckölöm a szívószálam végét, miközben bólogatok neki.

Este engem is elrángatnak magukkal ezek az állatok. Tudják, hogy nem vagyok oda ezekért a programokért, de szerintük gyakrabban kellene kimozdulnom. Na, persze… De, ha beadom derekam egy darabig békén hagynak az ismerkedés témával. Ennyi elõnye legalább ennek is van. Egy piros csõnadrágot kapok magamra, félvállas szürke fölsõvel, ami Amanda szerint túl sokat takar. Nem igazán szeretem mutogatni magam, ezért gyõzködni kezdem, hogy ez is éppen elég lesz. Leül mögém, és elkezdi besütni a hajam, majd egy nagy csattal félretûzi. Imád a hajammal babrálni, és nekem is felettébb jó érzés, mikor fodrászt játszik a fejemen.

Mikor Amanda úgy határoz készen vagyunk – hozzáteszem, õ eléggé kihívóan öltözött fel – elindulunk afelé a szórakozóhely felé, ahova a találkát beszélték meg Ethannel. Ethannel ott van Mark is, így a nemek kis csapatunkban egyenlõen vannak. Báááár Ethan meleg. Imádjuk õt – bár Marknak kellett egy kis idõ, hogy feldolgozza – de sokszor halljuk tõle, mennyivel szívesebben lenne nõ. Mark is régi jó barátunk, azaz igazi lábtörlõ típus, de õ így aranyos. Nem mellesleg bele van zúgva Amandába, és ezt még a vak is látja csak Amanda nem. Ahogy az lenni szokott…

-       - Hali, skacok! – köszönünk nekik kórusban.

-       - Mehetünk fiúk?  - kérdi csípõre tett kézzel, és kihívó mosollyal Amanda. Erre lehet nemet mondani? Lehet. Csak nem engednek el…

Ha azt mondom, hogy nem erõltetem meg magam bulizás terén, még nagyon enyhén fogalmazok, Még csak meg sem próbálom élvezni ezt az egészet, csak üldögélek, és elhessegetem azokat, akik közelebb jönnek. Nincs szükségem senkire, megvagyok egyedül. Amanda mániája, hogy össze kellene jönnöm valakivel, mert a végén még egyedül halok meg.

-       - Ginny, csak egy kicsit próbáld meg élvezni!! – jön oda hozzám Amanda.

-       - Nincs jó napom, haza akarok menni – nyafogok egy kicsit. - Jó, maradok – nyögök fel, mikor kiskutyaszemekkel néz rám.

-       - Annyira imádlak! – ölel meg, aztán kézen fogva húz fel, és visz be a táncolok közé. Odamegyek Markhoz, aki ugyanolyan sután áll ott, mint én.

-       - Látom te is nagyon élvezed – mosolygok rá, és én is elkezdek dülöngélni.

-       - Így is lehet fogalmazni – mosolyog vissza. – De ha Amanda ide szeretne jönni, akkor idejövünk.

-       - Ó, te kis hõsszerelmes – csípem meg az arcát, ahogy a kisgyerekeknek szokás.

Próbálok viszonylag ritmusra mozogni, de nem az én mûfajom az a fajta zene, amit itt játszanak. Nagyon lassan telnek számomra a percek, de látom,ahogy Amanda jól érzi magát, ezért én is próbálom élvezni. Tényleg! Végül én sem bírom tovább, és elköszönve a többiektõl indulok el haza. Vagyis csak indulnék, ha nem csapódnék neki valakinek, és egy kecses mozdulattal seggre is esem.

-       - Ó, istenem! Elnézést kérek, figyelmetlen voltam! – kérek gyorsan bocsánatot, és felpillantok.

Elakad a lélegzetem is. Te jó ég, milyen magas ez az ember! Pillantásom végigfutatom az arcán, lélegezni is elfelejtek vörös szemei láttán. Izmos, ezt éreztem mikor nekicsapódtam. Erõteljes, tiszteletet parancsoló aura lengi körbe, amitõl kissé megrettenek.

-       - Semmi gond. Minden rendben? – nyújtja felém a kezét, hogy felsegítsen, de feltornászom magam önerõbõl. Jó, alapból tudom, hogy pici vagyok… De emellett a pasi mellett valami kis törpének érzem magam…

-       - Persze – mondom tömören, visszahúzódóan.

-       - Meghívhatom esetleg valamire? – mosolyodik el halványan, ahogy lepillant rám.

-       - Nem köszönöm. Éppen haza készültem – mondom, és próbálok elsuhanni mellette. – Még egyszer elnézést! – fogom menekülõre.