|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Silvery | 2010. 09. 17. 19:49:57 | #7874 |
 Karakter: Seiji
Megjegyzés: (Raunak)
Elém lép, mélyen a szemeimbe néz, s szívem hevesen kezd dobogni, ahogy őszinte tekintettel szólal meg.
-Semmi... De az ember nem csak azért kell, hogy segítsen valakin, mert vár cserébe valamit. – nyelek egyet, tekintetemet a földre sütöm… nem… ezt nekem nem adja be. Vajon hihetek neki? Nem! Erre gondolnom sem szabad.
- Nem kellenek a nagy szavak! Valami okod csak van! Meg akarsz dugni?! Mond meg, ha a seggemet akarod, mert az sosem kapod meg! – érzem, hogy egyre jobban elveszítem a fejemet, már szinte üvöltök vele, de ő nyugodt marad. Mozdulatlanul áll, majd egy rövid szünetet tart, hogy kicsit lehiggadhassak. Miért csinálja ezt? Így még jobban fog fájni, ha ő is elárul.
- Mondom, hogy nincs oka. Csak magamhoz veszlek, és kész. Lesz hol laknod, lesz mit enned, mindez teljesen ingyen. Cserébe eljársz iskolába, és egy év alatt szerzel valamilyen képesítést. Ha szeretnél utána is maradhatsz velem. – nagyokat pislogok rá, eltart egy ideig, míg felfogom szavait. Nem hiszem el. Ezt nem tudom elhinni. Egyszerűen nem megy… és mégis… agyam hiába tiltakozik józanul, szívem hangos dobogással lázadozik gondolataim ellen.
- És… és ma? Ma még az utcán alszom? – kérdezem elbizonytalanodva, s habozás nélkül kapom a választ.
- Nem. Nem alszol az utcán. – rövid szünetet tart, s közelebb lép, ahogy felemelem a tekintetemet. - Így jobban belegondolva… lehet, hogy most el kellene menni az árvaházba, nem? – akaratom ellenére is megborzongok a gondolattól, s heves tiltakozásra készülve rázom meg a fejem… nem akarok oda visszamenni. Nem akarom. - Nyugi, nem hagylak ott. Ha nem akarják, akkor is velem fogsz jönni. – egy rövid ideig hallgatok, s elképzelem az igazgató arcát, mikor meglát Komoto oldalán… nem fogja engedni… nem fogja engedni, hogy örökbe fogadjon.
- Honnan vagy benne ilyen rohadtul biztos, hogy alkalmas vagy gyámomnak? – hangomban keserűség bujkál, arcomat elfordítom tőle.
- Van elég pénzem, hogy az legyek. Emellett van végzettségem, biztos és jól fizető állásom, társadalmilag elismert vagyok. Ennél jobb nevelőapát keresve sem találnak neked… - hangján hallom, hogy mosolyog, megremegek, s lehunyom szemeimet… „nevelőapa”… olyan furcsa ezt hallani, mégis, mintha kellemes melegség árasztaná el szívemet a szó hallatán..
- Hát, remélem, hogy az a perverz állat nem fog hisztizni. – dünnyögöm durcásan a szavakat, inkább magamnak, mint Komotonak címezve, s ujjaimmal végigsimítom a még mindig sajgó dudort az arcomon. - Kimegyek, amíg öltözöl… - suttogom habozva, de megállít.
- Ne, nem kellene. Maradj. Ha meglátnak a biztonságiak, megint ki akarnak majd ráncigálni, utána meg kereshetlek. Csak fordulj el. Már, ha zavar. Én megszoktam, hogy bámulnak, szóval akár nézhetsz is. – vidáman felnevet, s engem is mosolygásra késztet az őszinte kacaj. Érzem, hogy kipirulok, arcom mintha felgyulladni készülne, s durcásan fordítom el tekintetemet.
- Ne is álmodj róla. – hangom morcos, de igazából nem vagyok rá mérges. Vajon hihetek a kedvességében? Vajon tényleg megteszi, amit ígért? Akármennyire is tudom, hogy nem kéne bíznom benne, nem megy…
Néha akaratlanul is hátra sandítok, s ahogy meglátok itt-ott egy-egy bőrfelületet kivillanni, pulzusom sokszorosára ugrik. Nem értem mi történik velem… de a szívem már a bizalmába fogadta őt.
Ahogy közeledünk az árvaház felé, egyre kellemetlenebb érzés kerít hatalmába. Legszívesebben összekuporodnék, és megkérném, hogy hadd maradjak a kocsiban, de tudom, hogy nem lehet. Megpróbálok nyugodtak tűnni, de ez közel sem egyszerű feladat. Nem tudom, mit fog tenni az igazgató, de rossz érzésem van. Nem fog könnyen engedni.
Kiszállunk az autóból, s mintha nem is önmagam ura lennék, kezét átölelve karolok belé, bátorítást keresve. Látom ledöbbent arckifejezését, s mielőtt bármit mondhatna, megelőzöm.
- Egy szót se. – intem le morcosan, s most rajtam a sor, hogy meglepődjek, mikor kedves mosollyal simogatja meg fejem tetejét. Nem értem… miért ilyen kedves? Őt miért nem tudom utálni, mint mindenki mást?
Besétálunk az ajtón, s a portás szúrós tekintettel mered rám… vajon emlékszik?
- Elnézést a kései zavarásért. Felkeltené az igazgató urat? – kérdezi Komoto, s a mogorva portás egy biccentéssel válaszolva hagy minket faképnél.
- Nahát, Seiji… csak nem megszöktél tőlünk – az igazgató kegyetlen vigyorral fogad, s megremegek, ahogy rám néz. Undorító ez az ember… még szép, hogy megszöktem, és ő az, aki tökéletesen tudhatná az okát.
- Nem, nem szökött meg. Hozzám jött el, mert tudta, hogy terveztem az örökbefogadását, de engem nem értesítettek arról, hogy őt elhozták ide. Félt, hogy nem akadok rá, ezért felkeresett engem, igaz? – miket beszél? Gyorsan, beleegyezően bólintok, s még jobban megszorítom Komoto kezét.
- Mélységesen sajnálom, kedves uram, de Seiji nem fogadható örökbe, hiszen nemsokára tizennyolc lesz, és addig itt kell tartanom. – számat elhúzva próbálom megakadályozni magam, hogy nekirontsak, de tudom, hogy ebben a helyzetben jobb, ha nyugodt maradok. Inkább hagyom, hogy Komoto intézze el… miért érzem úgy, hogy megbízom benne? Talán ha nem is teljesen, de egy kicsit igen. Nem is ismerem… nem szabadna. A francba.
- Úgy vélem, lesz valami megoldás. Már csak azért is, mert ha továbbra is ilyen kéjenc vigyorral méregeti a nevelt fiamat, akkor biztosíthatom, hogy be fogom verni a mocskos pofáját. – szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, s tekintetemet oldalra kapom, Komoto arcát fürkészve… miért ilyen fontos neki, hogy megvédjen?
- Természetesen minden megoldható. Megfelelő juttatások ellenében. – undorodva nézek az igazgató arcán elterülő mocskos vigyorra, s legszívesebben valami nagyon csúnyát mondanék neki. Épp kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de Komoto megelőz.
- Hány millió yent kellene fizetnem, hogy Seiji nálam maradhasson a gyorsított eljárás idejére? – szemeim elkerekednek, szám tátva marad, és úgy kapom tekintetemet Komotora. M-mi az, hogy hány MILLIÓ?
- Három elég lenne. – hangzik a válasz, és megremegek. 3 millió yen?! Nem… az nem lehet.
- Komoto… ez rengeteg pénz…- suttogom, torkom elszorul, s érzem szemeim könnybe lábadnak… ennyit nem fizethet értem. Itt fog hagyni. Itt fog hagyni neki… tudom.
- Ne izgulj, fél hónap alatt megkeresek ennyit mostanában. – hallom a választ, és megborzongok a megkönnyebbüléstől. Nem hagy ennek a perverznek a kezeiben? Köszönöm… - Adjon egy bankszámlaszámot, ahova utalhatok. – az igazgatóhoz fordul, s hangja határozott. Ezt nem tudom elhinni.
- Akár holnap el tudja utalni a pénzt?
- Akár most, ha ad egy internetre csatlakozó számítógépet. – Komoto a géphez sétál, s én mellette maradva követem, mintha ő lenne a pajzsom az igazgató szúrós tekintete ellen.
- Mikor küldhetek egy gyámügyes kollégát, hogy felmérje a helyzetet, amiben Seiji lakni fog? – kérdezi az igazgató, az iratok elrendezése után… pfff… hát, az árvaháznál bármi jobb.
- Akármikor. Ha én nem is, de a takarítónőm otthon van nap közben is. De ha felhívnak előtte, szabaddá teszem magam. – takarítónő? Hát persze… miért is nem lepődök meg… jó lehet gazdagnak lenni.
- Nos, rendben. Akkor egy hónapon belül hivatalosan is ön lesz a nevelőapja Seijinek. Addig itt vannak az ideiglenes papírok. Ezekkel elintézhetik az új igazolványokat is. – Komoto előrelép átvenni a papírokat, s egy pillanatra megtorpan, majd megszólal.
- Apropó. A régieket is kérném. – meglepetten pislogok rá… vajon mit akarhat velük? Mindegy…
- Remélem, hogy nem kell többé a kéjenc pofáját bámulnunk. – fejezi be a mondandóját egy vigyorral, s én is elmosolyodom. Mehetünk? Végre mehetünk?
Egy megkönnyebbült sóhajjal ülök be az anyósülésre, s ujjaimmal halántékomat masszírozva döntöm hátra a fejem. Vége. Soha többé nem kell ide visszajönnöm. Ugye tényleg nem kell? Komoto az ölembe teszi az iratokat, s a lapokat szorongatva olvasok bele. Lehetséges ez? Tényleg a gyámom lett? De még mindig nem értem. Miért??? Miért pont én… vajon mit akar tőlem? Ez nem hagy nyugodni.
- Figyelj. Tudom, hogy nem én leszek a legjobb szülő, és fura is lesz mindkettőnknek. De kérlek, próbáljunk meg együtt élni, rendben? – bizonytalanul pislogok rá, de nem válaszolok. „szülő” ? nem szeretem ezt a szót… rossz emlékeket ébreszt bennem.
Ahogy elindulunk, üveges tekintettel pásztázom az utakat, s gondolataimba merülök. Komotora pillantok, szemeim ott ragadnak, s szinte észre sem veszem, hogy őt bámulva ülök mellette.
- Miért? – suttogom megrökönyödve… nem tudom felfogni. Ez számomra olyan elképzelhetetlen. Nincs olyan, hogy egy ember önzetlenül tegyen ennyi mindent valakiért.
- Nincs miértje. – válaszol egyszerűen, s még mindig bátortalan tekintettel meredek rá. Szinte észre sem veszem, arra eszmélek, hogy ujjai arcomat simítják, hogy egy kósza tincset a helyére varázsoljanak. Kiráz a hideg és testem megremeg, de most nem lököm el. Nem érzem a szokásos émelygést, amit mások érintésénél szoktam. Nincs hányinger, nincs rosszullét… mi történik velem? - Ma délután elmegyünk, és veszünk neked pár holmit, rendben? – nem szólalok meg, tudom, hogy egy hang sem jönne ki a torkomon, csak némán bólintva jelzem beleegyezésem.
Mikor leállítja a motort, gyors mozdulatokkal ugrom ki az autóból, és körbenézek a parkolóban. Minden olyan szép és modern. Már a garázs is szebb, mint amilyen nekem a házam volt. Végigmegyünk a világos folyosón, s a hívógombot megnyomva várjuk, hogy megérkezzen lift. Némán állok mellette, nem tudom, mit mondhatnék, olyan idegen nekem ez a helyzet. A nevelőapám… olyan furcsán hangzik.
Ahogy beszállunk a tükrökkel díszített liftbe, elszörnyedek a koszos arc láttán… nem csodálom, hiszen rég volt már, hogy legutóbb fürdővízhez jutottam… óvatosan dörzsölöm meg az arcomat, s csalódottan veszem tudomásul, hogy nem lett sokkal jobb a helyzet.
Mikor kilépünk a liftből, Komoto egy nagy, hófehér ajtóhoz sétál, s bátorítóan rám mosolyogva tárja ki a bejárati ajtót. Kezét a vállamra téve tol be, s engedelmesen hagyom, hogy bevezessen. Elámulva nézem a tág előszobát, s az előszobából nyíló, hatalmas légterű nappali. Miután levettem a cipőimet, csodálkozva sétálok be, majd megrökönyödve nézek Komotora. Ez nem lehet komoly… ez a hely… annyira más, mint az eddigi otthonaim. Ez az egész… olyan idegen. Mi két külön világban élünk…
Mintha csak hallaná gondolataimat, bátorítóan a vállamra teszi a kezét.
- Ne aggódj, majd megszokod. – haloványan elmosolyodom a bátorító szavak hallatán, s mikor újra megszólal, érdeklődő tekintettel követem: - Gyere, megmutatom a szobádat.
Kisétálunk a nappaliból, s egy kisebb előszobába érünk, ahonnan négy ajtó nyílik. Körbenézek, az egyik ajtó nyitva van, s Komoto cuccai vannak benne, gondolom, az lehet az ő hálószobája. Megállunk az övé melletti szobánál, s kinyitja nekem az ajtót, hogy bevezessen rajta.
- Ez lesz az. Eddig vendégszoba volt, mostantól a tiéd. – rám mosolyog, majd cuccaimat a földre téve indul az ajtó felé, miközben én szemeimmel a szobát csodálom. Óriási szoba, hatalmas ablak jó kilátással, gyönyörű bútorok. Minden tiszta és modern. Annyira nem illek ide… – a szemben lévő ajtó a fürdőszoba, gondolom, szeretnél zuhanyozni. – mikor látja, hogy elbizonytalanodva bólintok, elmosolyodik, s kiegészíti a mondatot. – ne aggódj, van kulcs és nincs másolat. Már mondtam. Nem kell félned tőlem.
Kimegy, becsukja maga mögött az ajtót, én pedig még mindig sokkolt állapotban vagyok. Ez tényleg az én szobám mostantól? A széles ágyra vándorol tekintetem, s legszívesebben messziről nekifutva belevetném magam, de nem akarom összekoszolni a friss ágyneműt. Rám fér egy kiadós zuhany… ráadásul minden cuccom csupa kosz… akkor ruhát is kérnem kéne…
Átsétálok a fürdőszobába, s körbenézek a csillogóan tiszta helyiségben… hát igen, látszik, hogy minden nap itt jár a takarító. Elmosolyodva zárom kulcsra az ajtót, majd belépek az óriási zuhanyfülkébe. Hihetetlen, hogy valaki ilyen luxuskörülmények között él…
Mikor végzek, felveszek egy tiszta alsót, s magamra terítem a kád mellett felakasztott fürdőköpenyt… élvezem a tisztaság érzését, s mélyet szippantok hajam illatából, melyen érezni a sampon gyümölcsös aromáját.
A nappaliba sétálok hangtalanul, s ismét körbenézek a gyönyörű helyiségben. Látom, hogy Komoto a kanapén fekve olvassa a frissen kapott iratokat, s az ajtóban megállva, percekig csöndben nézem őt. Vajon bízhatok benned? Annyira szeretnék…
Szinte teljesen elveszítem az időérzékemet, nem tudom, hogy mennyi ideig szobroztam ott némán, de mikor végre feleszmélek, halkan megköszörülöm a torkomat. Egyből felém kapja tekintetét, s látom, hogy kedvesen elmosolyodik.
- Izé… - kezdem bizonytalanul, mire felül a kanapén s bátorítóan néz rám. - Tudsz adni pizsamát? A ruháim többsége koszos…
- Persze. – válaszol rögtön, a kanapéról felállva sétál a szobájába, s a kezembe nyomja a friss, puha, jó illatú ruhákat.
Miután megköszönöm, és jó éjszakát kívánok, a szobámba iszkolva húzódom vissza, s alig várom, hogy végre aludhassak. Ahogy felveszem Komoto ruháját, elmosolyodva látom, mennyivel nagyobb a mérete, mint az enyém: az amúgy is hosszú ujjú fölsőből ki sem érnek ujjaim, a nadrág pedig jópár centivel hosszabb a lábamnál, de nem zavar. Tökéletes. Az ágyba mászva szinte rögtön elalszom, ahogy a puha párnák körülölelik testem, s a mosópor kellemesen nyugtató friss illata tölti meg orromat… ilyen érzés lehet, ha valakinek van otthona?
Kapálózva próbálok kitörni az ismeretlen férfi szorításából, fejemben hol nagybátyám, hol az árvaház igazgatójának hangja visszhangzik, s felordítok, ahogy szinte érzem nyakam köré fonódni ujjait. A szorítás nem enyhül, görcsösen kapkodok levegő után, s érzem számban a könnycseppek sós izét. Felüvöltenék, de ajkaimat csak néma zihálás hagyja el, s minden porcikám rettegve zsibbad el, mikor ismerős hang nyugtatja le érzékeimet.
Érzem magam körül az ismerős érintést, s hiába tudom, hogy ő nem ellenség, riadtan kapálózva próbálok menekülni még mindig a sötét árnyak elől, melyek álmomban üldöznek.
- Seiji! Seiji, jól vagy? - A sötétség helyét mintha fény venné át nevem hallatán, megremegek, de mégis megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy a durva érintés helyett lágy simítást érzek arcomon. Lassan lenyugszom karjaiban, már nem próbálok kiszabadulni, nem harcolok, hagyom, hogy gyengéden átölelve felejtessen el velem mindent. Lassan nyitom ki szemeimet, könnyeim még mindig záporoznak, ahogy Komoto arcába nézek. Remegve hagyom, hogy arcomra simítsa kezét. Érintése mintha megnyugtatna, már nem émelygek, s hosszút pislogva suttogom a nevét. – Csak rosszat álmodtál. – suttogja, s kisimítja arcomból a verejtéktől oda tapadt tincseket. Magához húz, fejemet mellkasára hajtom, de még mindig nem tudom abba hagyni a sírást, csak nevét suttogom halkan… miért? Alig ismerem, és mégis úgy érzem, hogy rá bíznám az életemet… miért más ő, mint a többi ember?
Pár perc múlva lenyugszom, s ő elengedve tol távolabb magától. Felkel az ágyról, majd rám mosolyogva simítja végig még egyszer hajamat.
- El tudsz aludni vagy szeretnéd, hogy maradjak? – szemeim elkerekednek a kérdés hallatán, s ajkamra harapok. Nem! Nem akarom, hogy elmenjen! Nem akarok egyedül maradni velük…
- Maradj itt. Ne menj el… – suttogom élettelenül, magam elé meredve, majd rémült tekintettel nézek rá, testem ismét megremeg.
- Rendben, itt maradok, amíg nem alszol el. – válaszol elmosolyodva, s visszafekszik mellém az ágyra. Most nem ölel át, udvariasan tartja a távolságot, gondolom, nem akar megijeszteni. Félénken fekszem vissza a párnára, de szemeimet nem merem lehunyni, félek, hogy megint őket látnám.
- Mondj valamit… - suttogom halkan, s eszembe jutnak az idők, mikor a rémálmaimat zenehallgatással próbáltam elűzni. Mindigis a Demons dalai nyugtattak meg legjobban. Annyira szeretem hallani a hangját.
Hallom, ahogy lényegtelen dolgokról kezd mesélni, először még figyelek szavaira, néha elmosolyodom, majd egyre távolodik a hang, s érzem, hogy ismét mély, édes álomba merülök.
|
| Rauko | 2010. 09. 17. 14:20:27 | #7868 |
Karakter: Komoto
Megjegyzés: (Silverynek)
Látom rajta, hogy borzalmasan elgondolkodott. Nem zavarom meg, de aztán rám pillant. Egy percig kedvesen mosolyog, utána gúnyosan vigyorog.
- Megláttál az utcán, és most bűntudatod, van, hogy közöd volt ahhoz, hogy oda kerültem. Így van, nem igaz? – Kezd elegem lenni ebből a modorból.
- Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy ilyen stílusban beszélj velem. – Nyel egyet, majd elhelyezkedik a székben, ahová leült. Kettesben vagyunk, ez a saját öltözőm.
- Ha csak a szánalmas lelkiismereted miatt aggódsz, akkor közlöm, hogy felesleges. Én vagyok az, aki kirabolt téged. Csak természetes, hogy ez történt. Pech.
- Elég volt! – kiabálok rá. – Mindig így fogadod, ha valaki segíteni akar? – Összekuporodik a székben, és ekkor már tudom, hogy valami szívmelengető rész jön.
- Gőzöm sincs. Még soha nem fordult elő. – Bassza meg.
- Mihez fogsz kezdeni? Az árvaházban legalább van tető a fejed fölött, és biztosítanak ételt. – Elfordul, én pedig közelebb lépek hozzá. – Ott csinálták ezt? – Finoman végigsimítok az ütés nyomán, mire kicsit megremeg, majd elcsapja a kezem..
- Oda nem megyek vissza. Ha ennyire féltesz, miért nem veszel egyből magadhoz? Ne röhögtess már. Nem adom el a testem, szóval csak az idődet pazarolod, ha erre hajtasz. – Hm… nem utolsó ötlet. Én csesztem el mindent körülötte, miattam verték meg, miattam aludt az utcán…
- Rendben. – Rém pillant, és olyan arcot vég, mintha a kezét kértem volna meg.
- Rendben… magamhoz veszlek, amíg be nem töltöd a tizennyolcat – mondom neki, mire felröhög.
- Miket beszélsz? Nem is ismersz. És megpróbáltalak kirabolni. – Nem bízik bennem. Megértem.
- Nem számít. Bízom benne, hogy csak azért tetted, mert kényszerhelyzet volt. Viszont csak egy feltétellel… Ha nálam akarsz lakni, akkor iskolába kell járnod. – Azt hiszen, rég lepte meg ennyire bármi is. Hatalmas szemekkel pislog.
- Nem… nem én… nem lehet… az irataim az árvaházban maradtak – hebegi. Ennyire zavarban van? Mitől…?
- Természetesen visszamegyünk holnap az árvaházba, hogy elintézzük az örökbefogadást… - Vagy még ma éjszaka. Meglátjuk, hova fajul a beszélgetés, és, hogy mit tudunk intézni egymás között, aztán eldöntjük, hogy mikor menjünk vissza a cuccaiért.
- Nem értem… neked ebből mi hasznod van? – Ennyire nem segített még rajta senki? Nem ismerné az önzetlenség fogalmát….?
- Semmi - mondom, egyenesen a szemébe nézve. - De az ember nem csak azért kell, hogy segítsen valakin, mert vár cserébe valamit.
- Nem kellenek a nagy szavak! Valami okod csak van! - Kezd kétségbeesni. - Meg akarsz dugni?! Mond meg, ha a seggemet akarod, mert az sosem kapod meg - kiabál rám.
- Mondom, hogy nincs oka. Csak magamhoz veszlek, és kész. Lesz hol laknod, lesz mit enned, mindez teljesen ingyen. Cserébe eljársz iskolába, és egy év alatt szerzel valamilyen képesítést. Ha szeretnél utána is maradhatsz velem. - Csak bámul maga elé.
- És… és ma? Ma még az utcán alszom? - kérdezi hatalmas, könyörgő szemekkel.
- Nem. Nem alszol az utcán. Így jobban belegondolva… lehet, hogy most el kellene menni az árvaházba, nem? - Rémült tekintettel mered rám. - Nyugi, nem hagylak ott. Ha nem akarják, akkor is velem fogsz jönni.
- Honnan vagy benne ilyen rohadtul biztos, hogy alkalmas vagy gyámomnak?
- Van elég pénzem, hogy az legyek. Emellett van végzettségem, biztos és jól fizető állásom, társadalmilag elismert vagyok. Ennél jobb nevelőapát keresve sem találnak neked - mondom mosolyogva, mire kicsit megenyhül.
- Hát, remélem, hogy az a perverz állat nem fog hisztizni. - Végigsimítja az arcát. - Kimegyek, amíg öltözöl.
- Ne, nem kellene. Maradj. Ha meglátnak a biztonságiak, megint ki akarnak majd ráncigálni, utána meg kereshetlek. - Szétnézek. - Csak fordulj el. Már, ha zavar. Én megszoktam, hgy bámulnak, szóval akár nézhetsz is - mondom röhögve, mire elpirul, és oldalra fordítja a fejét.
- Ne is álmodj róla - visítja, de azért látom a tükörben, hogy néha felém pillant, végigmér, majd elfordul. Kis buta… de nagyon aranyos, Bár, azt hiszem, nem gondoltam én át ezt az apaság-dolgot. Egy növényt nem tudok nevelni, nemhogy egy lázadó tinit. Azt hiszem, nehéz másfél évem lesz…
*
Esik az eső. Mi épp leparkolunk az árvaház előtt. Seiji, bár próbálja nem mutatni, de rettenetesen fél, látom rajta. Ahogy kiszállunk, a karomat kezdi ölelni.
- Egy szót se- int idegesen, mire megsimogatom a fejét és elmosolyodok.
- Elnézést a kései zavarásért. Felkeltené az igazgató urat? - kérem a portást, mikor beérünk. Ő azonnal bólint, ahogy meglátja Seijit, majd pár perc múlva szól, hogy menjünk.
Felérve Seiji már annyira kapaszkodik, hogy fáj a szorítása, de nem szólok rá. Ha nem csalnak a megérzéseim, ez a valaki pofozta fel. Az irodába lépve egy öreg, potrohos, vörös köntösös férfi fogad minket. Ahogy végigméri a rajtam csüngő szöszit, perverz mosoly kúszik arcára.
- Nahát, Seiji… csak nem megszöktél tőlünk - kezdené, de leintem.
- Nem, nem szökött meg. Hozzám jött el, mert tudta, hogy terveztem az örökbefogadását, de engem nem értesítettek arról, hogy őt elhozták ide. Félt, hogy nem akadok rá, ezért felkeresett engem, igaz? - Felé fordulok, ő pedig bólint.
- Mélységesen sajnálom, kedves uram, de Seiji nem fogadható örökbe, hiszen nemsokára tizennyolc lesz, és addig itt kell tartanom - húzza a száját perverz vigyorra.
- Úgy vélem, lesz valami megoldás. Már csak azért is, mert ha továbbra is ilyen kéjenc vigyorral méregeti a nevelt fiamat, akkor biztosíthatom, hogy be fogom verni a mocskos pofáját - válaszolom mosolyogva. Seiji már remeg mellettem. Minél előbb le kellene lépnünk innen, de előtte alá kell írnom a papírokat. Ha nem kezdik el intézni a dolgot, akkor hónapokig elhúzódik, addig meg Seiji beleőrül ebbe az öreg faszba. Biztos vagyok benne, hogy amint kilépek, és itt hagyom, az asztalra fekteti, és megkeféli. Na, azt nem engedem!
- Természetesen minden megoldható. Megfelelő juttatások ellenében. - Sunyi dög.
- Hány millió yent kellene fizetnem, hogy Seiji nálam maradhasson a gyorsított eljárás idejére? - kérdezem.
- Három elég lenne - mondja elgondolkodva.
- Komoto… ez rengeteg pénz… - suttogja Seiji.
- Ne izgulj, fél hónap alatt megkeresek ennyit mostanában. - Az igazgató felé fordulok. - Adjon egy bankszámlaszámot, ahova utalhatok. - A pasi leül az asztala mellé, és írni kezd.
- Akár holnap el tudja utalni a pénzt?
- Akár most, ha ad egy internetre csatlakozó számítógépet. - A szoba másik felébe mutat, egy laptopra. Oda sétálok, és leülök. Seiji mellettem áll. Bekapcsolom, csatlakozok a netre, megcsinálom a tranzakciót, és lecsukom a gépet. Pár perc múlva a faszi telefonja pittyegve jelzi, hogy pénze érkezett, az enyém meg, hogy három millióval rövidebb lettem. Nem baj, többet is megér az egész. Én rontottam el mindent Seiji körül, tartozom neki annyival, hogy kijavítom, amit tudok.
Negyed óra körmölés után a vén kéjenc elém dug egy papírt, és mutatja, hogy hol írjam alá.
- Mikor küldhetek egy gyámügyes kollégát, hogy felmérje a helyzetet, amiben Seiji lakni fog? - kérdezi.
- Akármikor. Ha én nem is, de a takarítónőm otthon van nap közben is. De ha felhívnak előtte, szabaddá teszem magam. - Hatalmasra nyitja a szemeit, de nem kérdez.
- Nos, rendben. Akkor egy hónapon belül hivatalosan is ön lesz a nevelőapja Seijinek. Addig itt vannak az ideiglenes papírok. Ezekkel elintézhetik az új igazolványokat is. - Jut eszembe…
- Apropó. A régieket is kérném. - Felhorkan, és a széfben kutat, majd elém löki. Felkapok mindent, majd felállok és hozzá fordulok.
- Remélem, hogy nem kell többé a kéjenc pofáját bámulnunk. - Vigyorgok, majd hagyom, hogy Seiji visszacsimpaszkodjon belém, és indulunk. A portás vár minket pár holmival, amit a srác itt hagyott, ezeket felkapom, és megyünk is.
Az eső még mindig szakad, Seiji pedig hatalmasat sóhajt, ahogy beülünk a kocsiba. Az ölébe teszem az iratokat, amit úgy szorongat, mintha az élete múlna rajta, de nem szól.
- Figyelj. Tudom, hogy nem én leszek a legjobb szülő, és fura is lesz mindkettőnknek. De kérlek, próbáljunk meg együtt élni, rendben? - kérdezem, ő pedig rám pillant. Nem tudom kiolvasni a tekintetéből, hogy mit gondol. Rám néz, majd kibámul az ablakon, én pedig indítok.
Hazafelé megállok egy gyorskajáldánál, és kérek két adag salátát hússal. Nem kellene éjszakára zsíros kaját ennünk. Seiji egy szót sem szól, csak néz. Már egy ideje oldalra fordította a fejét, és nézi, ahogy vezetek.
- Miért…? - suttogja halkan, mikor megállok a pirosnál.
- Nincs miértje - fordulok felé mosolyogva, és kisimítok egy tincset az arcából. Megremeg, de nem húzódok el. - Ma délután elmegyünk, és veszünk neked pár holmit, rendben? - Bólint, majd tovább bámul. Nem zavar. Szépek a szemei.
Hazaérünk, leparkolok. Már a parkolótól majdnem sokkot kap, majd beszállunk a tükrökkel díszített liftbe, és iránya legfelső emelet. Az ajtó előtt szép, zöld növénykéim mosolyognak. Seijire pillantok, majd elfordítom a kulcsot a hófehér ajtóban, ami halkan kinyílik. Mosolyogva tolom magam előtt új családom egyetlen tagját, és magamban imádkozok, hogy minden rendben legyen…
|
| Silvery | 2010. 09. 16. 15:33:59 | #7842 |
Karakter: Seiji
Megjegyzés: (Raukonak)
Amint magamra kapok egy nadrágot és egy kabátot, kifele kezdenek sürgetni, s nem ellenkezem, hagyom, hogy maguk után ráncigáljanak. Némán állok meg a szirénás autó mellett, s csak figyelem, ahogy az egyik zsaru a szőke fickóhoz fordul.
- Uram, nem taxizna el az őrsig? – kérdezi, s szinte leplezni sem próbálja arckifejezésével, hogy mi a szándéka. Remek. Ez a nap percről percre egyre fényesebb.
- Nem, köszönöm. Vigyenek vissza, kérem. – az idegen férfi hangja határozott, s kicsit megkönnyebbülve ülök be mellé az autóba. Hátradőlve bambulom érzelemmentes tekintettel az előttem lévő ülés háttámláját, s lábaimat felhúzva karolom át térdeimet. Szőke tincseim kibontva hullnak előre, pedig soha nem szoktam így hordani utcára, mindig összegumizom. Nem számít. Most már semmi nem számít.
Nemsokára beérünk a rendőrségre, de mivel még nem töltöttem be a 18-at egy szobába dugva parancsolnak rám, amíg megjön a gyámügyes. Alig várom. Hajammal játszom a székben ülve, s mint egy halálra ítélt, falfehér arccal várom a büntetésemet. Remélem, azt nem derítik ki, hogy van egy nagybátyám. Inkább mennék árvaházba, mint vissza hozzá.
Mikor megjön az illetékes személy, szó nélkül hallgatom szavait, arcom egy percre sem mutat semmilyen érzelmet. Persze… elveszik a lakásomat… van egyáltalán ilyenhez joguk? Mindegy. Legalább tekintettel arra, hogy milyen szörnyű körülmények között éltem kiskorúként, nem javítóba dugnak, hanem árvaházba. Természetesen nekem amúgy teljesen mindegy lenne. Egy oka van, hogy az árvaháznak jobban örülök: könnyebb meglépni. Jelentősen könnyebb.
Másnap, egy kísérővel engedik, hogy hazamenjek a cuccaimért, s minden fontosabb holmit összeszedjek… milyen nagylelkű tőlük. Persze mikor megérkezünk az óriási, lepukkant épületbe, nem pakolok ki, hiszen nem tervezem, hogy hosszú távon itt tartózkodom. Olyannyira nem tervezem, hogy valószínűleg már ma este lelépek, ha minden úgy alakul.
Az igazgató egyből a szobájába hívat, s lustán vágódom le az asztalával szemben lévő székbe.
- Shiratori Seiji… - mondja ki a nevem, miközben az irataimat lapozgatja, majd elmosolyodva néz rám. – A 6-os szobában leszel, öt másik gyerekkel. Pont van még egy szabad hely számodra. – feláll a székről, ajkain különös vigyor bujkál, majd mellém sétálva teszi a vállamra kezét… kezd rossz érzésem lenni… nagyon rossz… - persze, ha különleges bánásmódot szeretnél, az is megoldható. – mondja, kezét nyakamra simítja, s a székből felugorva borzongok meg.
- Ne merészeljen hozzámérni, maga beteg, pedofil vadbarom. – arca egyik pillanatról a másikra elkomorul, s hozzám lépve ragadja meg a csuklómat.
- Tudom, hogy egyedül élsz egy éve. Ne mond, hogy nem adtad el a testedet, hogy legyen miből megélned. – szemeim kitágulnak, irtózatos erővel rántom ki a kezemet markából, s hátrébb lépek párat… eladni a testemet? Miről beszél ez? Soha. Hogy egy ilyen undorító alak hozzám érjen? – vagy csak nem vagyok elég jó neked? – kérdezi feldühödve, s hozzám lépve emeli fel karját. Meg fog ütni? Igen, meg fog.
Minden gyorsan történik, szinte alig érzem a fájdalmat a ledöbbentségtől, s a földre térdelek a hatalmas ütéstől. Arcom bal oldala lüktet a fájdalomtól, s a vér fémes íze árasztja el a számat. A francba. A jó büdös francba. Ki kell jutnom innen. Lépteket hallunk közeledni, s az egyik takarító kopok be az irodába. Az alkalmat kihasználva menekülök vissza a 6-os szobába, s az ágyra rogyva ölelem át a táskámat.
Végignézek az alvó gyerekeken, akikkel egy szobába kerültem. Talán nem is vagyok annyira rossz helyzetben, mint hiszem. Nekik sokkal rosszabb.
Mikor éjfélt üt az óra, az ágyból kimászva kapom fel a táskámat, s halk mozdulattal nyitom ki az ablakot, hogy kimásszak. Még szerencse, hogy földszinti szoba. Nem tudom, hogy oldanám ezt meg az emeletről.
Pár perc múlva már az utcán sétálok lassú, ráérős léptekkel. Nem sietek sehova. Nincs lakásom. Nincs családom. Nincs munkám. Minden iratom az árvaház irodájában maradt. Gyakorlatilag nem létezem. Szívem elszorul, s ekkor jövök rá, hogy mennyire fáradt vagyok. Eddig a szökés izgalma elnyomta, de most, hogy kellő távolságba kerültem attól a helytől, kezdem érezni, mennyit jelent, hogy az utóbbi két éjszakán nem aludtam. Mivel nincs hova mennem, egy parkoló mellett sétálva ülök be egy kocsi és a fal közé. Ez legalább eldugott hely… és mintha a kocsi motorháza még meleg lenne. Lehet, hogy nemrég parkolt ide. Előhúzom a táskámból a takarót, amit az árvaházból hoztam el, s magamra terítve dőlök le a földre.
Már javában délután felé jár az idő, mikor kipattannak szemeim, s hajamat igazgatva ülök fel. Jól esett ez az alvás… akármilyen kényelmetlen volt, már nagyon nagy szükségem volt rá. Pénzcsörgést hallok, ahogy felülök, s zsebemből egy fémpénzt látok a kocsi alá gurulni. Mi ez? Nem rémlik csak bármit is tettem volna abba a zsebembe…
Kihalászom a zseb tartalmát, s meglepetten pislogok, ahogy egy Demon koncertjegyet, egy apró papírcetlit és egy nagyobb összegű bankjegyet pillantok meg… mi a szent szar? Biztos vagyok benne, hogy nem volt nálam ennyi pénz. És hogy kerül egy jegy a kedvenc bandám koncertjére a zsebembe? Talán alvajáró vagyok, és olyan profi lennék, hogy még álmomban is lopok? Na ne…
Ekkor pillantok az apró cetlire, melyre gyöngybetűkkel van ráfirkantva „Gyere el.”
Csak nem megint valaki azt hiszi, hogy behálózhat egy ilyennel? Miért hiszik azt, hogy ha valakinek nincs pénze, egyből eladja a testét? Szánalmas. Ráadásul akkora tömegben meg sem találna… én meg azt sem tudom, ki az.
Felülök, és épp leszedném magamról a takarót, mikor egy kabátot pillantok meg fölötte… najó… ez tényleg furcsa. Remek… hivatalosan is csövessé lettem avatva. Sajnálnak az emberek. De miért olyan ismerős ez a kabát? Mintha már láttam volna valakin… tudom is… tudom is kin. Na ne. Ugye ez nem komoly? Az szán meg, aki ebbe a helyzetbe rángatott? Kizárt, hogy oda dugom a képem.
A cuccaimat elpakolva állok fel, s az első kukához sétálok, hogy kidobjam a jegyet, de ujjaim nem eresztik. Nem megy. Nem tudom elengedni… végülis… abban mi baj van, hogy elmegyek? Semmi… legalább seggbe rúghatom azt a fickót… már ha összefutok vele. És ráadásul az egyik kedvenc bandám. Hülyeség lenne kihagyni.
A tömegben tolongva küzdöm magam ki a helyiség szélére, s a falnak dőlve guggolok le… milyen jól jönne, ha lennék már elég ideje csöves ahhoz, hogy bűzölögjek, és ne jöjjenek a közelembe. Najó… ha arra a szinte jutok, felakasztom magam.
Csak akkor állok fel, mikor meghallom az énekes hangját, ahogy a közönséget üdvözli… de ez a hang. A színpadra nézek, s szemeim tágra nyílnak. Mivan? Ez a pasi? Ugye nem? Ez a pasi a kedvenc bandám énekese??? Na neeee… de miért adott koncertjegyet? Nem értem mit akar. Talán meglátott az utcán, és gondolta kiengesztel amiatt, hogy elrontotta az életemet? …nem mintha olyan sokat lehetett volna rontani rajta.
Kicsit hátrálva küzdöm ki magam a vécéig, s arcomat megmosva próbálom felfrissíteni gondolataimat. A tükörbe nézve végigsimítom arcomat, melyen egy nagy, lila hukli díszeleg bal oldalon. Gyönyörű látványt nyújtok.
Kimegyek, s tovább nézem a koncertet, de hiába a kedvenc együttesem, mégsem tudom élvezni. Gyomrom görcsöl, s még mindig nem tudom, mit csináljak. Megkeressem koncert után? Vajon azért adta a jegyet? Vagy nem? Mindenesetre, ha más nem, legalább azt megtudakolom, hogy mi volt a szándéka. Furcsa érzés nézni őket… eddig mindig csak hallgattam a számaikat…
A koncert után a színpad mögé surranva próbálok bejutni a banda öltözőjébe, de nem vagyok elég ügyes, s a biztonsági őr elém lépve állja el az utamat. Hogy én mennyire gyűlölöm ezeket a kék ruhás faszikat.
- Ismerem az énekest… ő mondta, hogy keressem meg… - magyarázom nyugodt hangon az őröknek, de ők csak felnevetve csóválják a fejüket. Gyűlölöm, mikor nem hisznek nekem… - Engedjenek át, a fenébe már! – ismétlem meg a kérést hangosabban, s kezdek kijönni a béketűrésemből. Nagyon nincs ehhez most kedvem. Inkább haza húzok… ja nem… mivel nincs otthonom.
- Engedjétek át. Bejöhet. – a fickó hangja nyugodt, s rám mosolyogva bólint a biztonságiaknak. Hehe, na ugye? Most röhögjetek.
Szemeimmel végigmérem testét, s akaratlanul is eszembe jut, amit a színpadon művelt a másik bandatagokkal… vajon minden koncertjükön ezt csinálják? És akkor én vagyok az, aki eladja a testét… jó persze, tudom, hogy ez nem ugyanaz, de akkor is…
Életemben először érzem azt, hogy nem tudok megszólalni, s még ha képes is lennék rá, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Némán sétálok közelebb hozzá, először nem tudom, hogy kéne viselkednem, egy másodpercig bizonytalanul elmosolyodom… nem… nem… nem gyengülhetek el. Ez az ember a hibás… a mosolyból gúnyos vigyor lesz, s a fotelbe ülve dőlök hátra, s újra rá pillantok.
- Megláttál az utcán, és most bűntudatod, van, hogy közöd volt ahhoz, hogy oda kerültem. Így van, nem igaz? – eddig kedvesen mosolygott, de most mintha kicsit elkomorodna, s úgy válaszol.
- Nem hiszem, hogy abban a helyzetben vagy, hogy ilyen stílusban beszélj velem. – nagyot nyelve csúszok feljebb a széken, de arckifejezésem nem változik, s ugyanúgy folytatom.
- Ha csak a szánalmas lelkiismereted miatt aggódsz, akkor közlöm, hogy felesleges. Én vagyok az, aki kirabolt téged. Csak természetes, hogy ez történt. Pech.
- Elég volt! – dörmögi határozott, ellentmondást nem tűrő hangon, s bennem ragad a szó, meglepetten, megszeppenve pislogok rá. – Mindig így fogadod, ha valaki segíteni akar? – hangjában enyhe düh bujkál, s lábaimat felhúzom a fotelben, majd gúnyos hangon válaszolok.
- Gőzöm sincs. Még soha nem fordult elő. – lemondó sóhaj hagyja el ajkait, majd halántékát megdörzsölve néz rám.
- Mihez fogsz kezdeni? – vállamat megvonva állok fel a fotelből, s sétálgatni kezdek az öltözőben. – az árvaházban legalább van tető a fejed fölött, és biztosítanak ételt. – felhorkanva fordulok felé, s meglepődök, mennyire közel van hozzám. – ott csinálták ezt? – kezét felemelve simítja végig ujjaival a lila duzzanatot, testem megremeg, kiráz a hideg, s reflexszerűen csapom el magamról kezét.
- Oda nem megyek vissza. – jelentem ki nyíltan, szemeimet lesütöm, kezemet ökölbe szorítva hátrálok még pár lépést, majd elvigyorodom. – ha ennyire féltesz, miért nem veszel egyből magadhoz? – gúnyosan felnevetek, majd elfordulva folytatom. - Ne röhögtess már. Nem adom el a testem, szóval csak az idődet pazarolod, ha erre hajtasz. – rövid csend következik, nem mond semmit, s egyre jobban gyötör a bizonytalanság. Miért nem mondasz már valamit? Gyerünk. Mond, hogy igazam volt, és küldj el. Akármit, csak ezt a kínzó némaságot ne.
- Rendben. – böki ki végül, s én nagyokat pislogok. Mivan? Most ezt mire mondta?
Értetlen arckifejezésem láttán, megismétli szavait.
- Rendben… magamhoz veszlek, amíg be nem töltöd a 18-at. – szemeim tágra nyílnak, kínomban felnevetek, de ez inkább görcsös, mint őszinte kacaj.
- Miket beszélsz? Nem is ismersz. És megpróbáltalak kirabolni. – nem értem ezt a fazont, de egy valamiben biztos vagyok: nem bízhatok benne. Vajon mit akar?
- Nem számít. Bízom benne, hogy csak azért tetted, mert kényszerhelyzet volt. – nagyot nyelek, s bizonytalanságom percről percre egyre nő. Ez így nem lesz jó. – viszont csak egy feltétellel… - folytatja, s megkönnyebbülök. Itt jön… biztos most jön az önző, pedofil rész… így legalább nem kérdés, hogy elutasítsam e. – ha nálam akarsz lakni, akkor iskolába kell járnod. – szemeim még tágabbra nyílnak, s nagyot nyelve rázom meg a fejem, a megdöbbentségtől egy pillanatra kiesek a bizalmatlankodó szerepéből.
- Nem… nem én… nem lehet… az irataim az árvaházban maradtak. – próbálok kifogást keresni, de még magam számára sem találok érthető indokot. Nincs veszteni valóm. Az utcánál csak biztonságosabb lehet, akármit is tervez velem…
- Természetesen visszamegyünk holnap az árvaházba. – nagyot nyelek szavai hallatán, de ahogy ezt meglátja, gyorsan folytatja… - hogy elintézzük az örökbefogadást… - örökbefogadás? Micsoda? Ennyire komolyan gondolja? De miért? Nem értem… mit akar tőlem?
- Nem értem… - suttogom halkan, magam elé meredve, majd bizonytalanul nézek rá. – neked ebből mi hasznod van? – tényleg nem értem, mit akar ezzel elérni.
|
| Rauko | 2010. 09. 16. 15:32:00 | #7841 |
Karakter: Komoto
Megjegyzés: (Silverynek)
Kezdem úgy érezni, hogy engem itt mindenki hülyének néz. Abból gondolják, hogy ennyire gyökér vagyok, hogy szőke a hajam?! Azonnal hívom Takát.
- Hol a fenébe van az a cseszett kiadó, Taka?! - üvöltöm a telefonba.
- Neked is helló, Komoto. A címet megadtam, és csak rád várunk. Hol vagy?
- Gondolod, felhívlak, mert nem találok be a bejárati ajtón te idióta? - Elmondom, hol vagyok, majd tovább veszekszünk, mikor érzem, hogy valaki a seggemet taperolja. Nahát. Megfordulok, és egy szőke kölyök épp elslisszol a tárcámmal. Utána nyúlok, mire elslisszol. Na, akkor futás utána.
Kergetem egy darabig, majd befordul. Nem veszíthetem szem elől, mert a nála van minden iratom. De gyors a kölyök. Szóval én is rákapcsolok. Ahogy bekanyarodok, látom, hogy épp a tűzlépcsőre küzdi fel magát. Utána kapok és lerántom. Nyekken egyet, majd feláll. Nem vagyok jó kedvemben, szóval remélem, hogy nem kell vele sokáig veszekednem.
- Add vissza a pénztárcámat. – Vigyorog. Hát, ha kicsit ingerlékenyebb lennék, már beletapostam volna abba a csinos kis pofájába.
- Nem tudom, miről beszél. – Kinyújtja a nyelvét, bennem meg elpattan valami. Kis dög! A falhoz nyomom, és majdnem kiabálok vele.
- Nincs jó kedvem, szóval ne szórakozz velem. Egyszerűen add vissza, és elfelejtjük, oké? – Végre előhalássza a zsebéből, és a kezembe nyomja. Elkezdek kutatni benne, de úgy látom, hogy mindenem megmaradt. Akkor napszemüveg vissza, és megyek is.
- Nem helyes, amit csinálsz. Inkább menj egyetemre és szerezz egy normális munkát. - Elindulok, és a kocsihoz megyek. Nem hívom Takát, betáplálom újra a GPS-be a koordinátákat, és végre kiadja. Na, akkor irány.
A kiadónál felmegyek az emeletre, és végre megtalálom őket. Nashi a nyakamba veti magát, én meg megölelgetem, és elkezdjük a beszélgetést. Ám ekkor hiányérzetem támad. Mindig kiteszem a telefont az asztalra, de most hiába keresem nincs.
- Ó, hogy a rohadt életbe - ordítom, mire mindenki rám pillant. - Az a kis szemétláda lenyúlta a telefonomat!
- Hogy mi van? - kérdezi Shiro. - Miről beszélsz? Milyen kis szemétláda?
- Az, amelyik a tárcámat is el akarta lopni! Áhh, megyek a rendőrségre! Elegem van! - Nashi utánam ugrik.
- Várj már, Komoto! Megyünk mi is! - Nemet intek a fejemmel.
- Ti maradjatok. Próbáljatok megbeszélni mindent. Amint megvan a kölyök meg a telefonom, hívlak, Taka - mondom, és már megyek is.
Az őrsön megteszem a feljelentést, és kicsi plusz juttatás ellenében igyekeznek bemérni a GPS-t, de már tizenegy óra, és még csak most sikerült. Kicsit pofátlan ez a gyerek. Nem hogy örülne, hogy elengedtem, még lenyúlja a mobilomat… ch… Már úton is vagyunk két rendőrrel a lakása fel, ahonnan jelez a telefonom. Egy eléggé lepusztult környékre megyünk, meg is lep a dolog. De nem baj, úgyis beviszik.
Felérve csengetünk, kopogunk, mire a kölyök ajtót nyit, egy szál boxerben és egy trikóban. Hm, kellemes látvány…
- Tudod, az újabb telefonokban van gps, azaz, ha ellopják… meg lehet találni. – Hangom nem rideg, de némi gúny érződhet benne. Kicsit fura kölyök. Kizsebel, észre sem veszem, és arra nincs esze, hogy kikapcsolja, szétszedje a telefont, és darabokban adja el?
- Hé, mit képzelnek?! Ez magánlaksértés. – A kis heves… kár, hogy teljesen felesleges.
- Itt a házkutatási parancs - mondja neki az egyik rendőr, majd belépnek, és keresni kezdik a telefont. Meg is találják. A srác a falnak dől, én az ajtófélfának. Elkezdik sorolni a jogait, majd az egyik megáll egy pillanatra.
- Kérném a személyi igazolványát.
- Nincs. Elvesztettem. – Mennyire hülye…innen látom a tárcáját, persze, hogy a zsaruk is kiszúrják.
- Shiratori Seiji… 1 hónap múlva lesz 17 éves… kiskorú - Basszus, ezt nem tudtam. Most kicsit meglepődtem.– Hol vannak a szüleid? Hívd fel őket. – Rossz érzésem van…
- Akkor oda adná a telefonját? Az enyémen nincs pénz. Hmm… hogy is volt a szám? … nem tudja véletlenül, hogy mi a túlvilág száma? Lehet mennyország vagy pokol is felőlem… bár a pokol valószínűbb, szóval inkább az kéne.
- Ne szórakozz, kölyök. – Na, sejtettem. Árva szerencsétlen. – Hol vannak a szüleid?
- Na látjátok fiúk… ti vagytok a tipikus példái annak, hogy miként születtek a rendőr viccek… nem világos, hogy a temetőben? – Meglepve figyelem, ahogy a rendőr a kölyök keze után kap, és megszorítja. A srác erre, mintha hányingere lenne, és kiszakítja a csuklóját a zsaru kezéből. Az meg már emelné a karját, hogy felpofozza, de azt nem hagyom. A srác elé lépve tartom tőle távol a faszit.
- Szerintem elég, ha beviszik… majd az illetékesek eldöntik, hogy mi legyen vele. - A rendőr dühösen fújtatva néz rám, de engedi a fiút átöltözni. Pár perc múlva már megyünk is.
A ház előtt a zsaru rám pillant, majd vigyorogni kezd.
- Uram, nem taxizna el az őrsig? - kérdezi. Tudom, mit akar. Valószínűleg meg akarják verni a kölyköt. De azt nem hagyom.
- Nem, köszönöm. Vigyenek vissza, kérem. - Beülök, a srácot mellém teszik, és indulunk. Mindkét zsaru ideges, a kölyök meg közömbös.
Itthon ülve gondolkodom az eseményeken. A srác megrémült, mikor a gyámügyes elvitte. Közölték, hogy elveszik a lakást, és árvaházba viszik. Szegény kölyök. De mit tehettem volna? Én jelentettem fel, egyértelmű, hogy nem vehetem gondozásba, és jobb lesz neki ott. Én úgy is készülök, két nap, és nagykoncert. Nincs idegzetem egy kiskölyökhöz, aki lop. Mindegy is. Zuhany, alvás, reggel hosszú napom lesz.
**
Borzalmasan fárasztó főpróba után sétálok a parkolóhoz. Alig látok, a szemem mindjárt leragad, és még haza kell vezetnem. Mégis azon kotyog az agyam, hogy hol lehet a srác. Hívtak a rendőrségről, hogy megszökött az árvaházból. Sajnálom… biztos rossz éjszakája lesz. Aztán hirtelen elbukom valamiben. Na, ez mi volt?
A fal tövében egy ember. Betakarva valami pléddel. Megnézem, él-e még szerencsétlen, ám ahogy leemelem a takaró, elrántom a kezem. Ez a srác. És olyan mélyen alszik, hogy észre sem vette, hogy elestem benne. Szerencsétlen… de haza nem viszem. Inkább adok neki egy lehetőséget, hogy megkeressen, ha szeretne. Egy papírra írok két szót: „Gyere el!”, és egy koncertjeggyel, meg némi pénzzel a zsebébe teszem. Remélem, hogy észre fogja venni. Ősz révén elég hideg van, így amellett döntök, hogy leveszem a kabátomat, és ráterítem. Felmorran, majd magára húzza, és visszaalszik. Aranyos srác, és helyes is. Sajnálom szegényt. Nem mondanám, hogy mindenről én tehetek, mert ő rabolt ki engem, kétszer. De most irány haza, holnap hosszú napom lesz.
***
Már az öltözőben vagyunk. Shiro hosszú, szőke haja kiengedve, rajta egy fehér nadrág, és egy ugyanolyan ing, enyhe smink. Nashi haja felzselézve, fekete bőrcuccban feszít, Taka meg egy szimpla fekete gatyában, és flitteres felsőben. Én egy szétnyitott, zöld inget kaptam, meg egy, enyhén szólva is fezes nadrágot. Mindent mutat, nem is értem, miért nem mehetek színpadra inkább egy szál alsóban. Két órás nagykoncert, mindenki ideges kissé, pedig nem ez az első. Meg van beszélve a fanservise: az első szám közepén kis csók Nashival, aztán a hetedik szám környékén egy kis simulás Shiroval. Izgalmas lesz, az tuti!
Az első akció után mindenki tombol, a közönség imád minket, mint mindig, mi pedig adunk, amit tudunk. A zenénket. De azt nagyon keményen! Ám hiába vizslatom a közönséget, nem látom a kölyköt. Nagyon sajnálom… Szívesen találkoztam volna vele, de nem szabad elbambulnom, még csak a harmadik számnál járunk!
Erőltetve ugyan, de megvan a fanservice Shiroval, és senkinek nem tűnik fel, hogy már mindketten meghalunk a fáradtságtól. Már csak három szám, és végre mehetünk is! Alig várom, hogy lehuppanjak az öltözőben a fotelba megigyak egy kólát, aztán szusszanás után irány haza, a saját fotelomba. Taka mellé is üt, ő is fárad. Nashiról már majdnem csöpög a smink, ő még így is bitang aranyos! Ha nem lenne Taka párja, már rég ráhajtottam volna. De a dobosunk a legjobb és legrégebbi haverom, nem mászok bele a kapcsolatába akkor sem, ha Nashi néha rám mozdul részegen.
Véfre vége az utolsó számnak, mi pedig fáradtan vonulunk lefelé. Taka és Nashi egymást támogatja, mi meg Shiroval nézzük őket. Már majdnem az öltözőben vagyunk, mikor ismerős kiabálást hallok.
- Engedjenek át, a fenébe már! - Ez ő! Azonnal odasietek, és meglepődve tapasztalom, hogy a kölyök épp a biztonságiakkal veszekszik.
- Engedjétek át. Bejöhet - mondom, mire mindenki rám néz. A srác végigmér, és elpirul, én meg mosolygok. Hát, eljött. Bár, nem tudom, hogy ennek miért örülök ennyire, de eljött!
|
| Silvery | 2010. 09. 16. 15:25:55 | #7840 |
Karakter: Seiji
Megjegyzés: (Raukonak)
A hajamba túrva vágom be az apró hűtő ajtaját, és a matrachoz sétálva telepedek le, hogy elfogyasszam a vacsit. Lassan ideje lenne pénzt szerezni… kezdek kifogyni. Az alkalmi munkák túl keveset fizetnek ahhoz, hogy fenntartsam ezt a lakást. A francba…
Már egy éve lakom itt… pontosabban 13 és fél hónapja. Sokkal többnek tűnt… de itt legalább egyedül lehetek. Itt legalább nem zavar senki. Halántékomat megmasszírozva teszem a fülemre a fejhallgatót, s a zenét elindítva merülök álomba.
Másnap reggel korán kelek, hisz dolgoznom kell. Idióta illegális alkalmi munkák… ráadásul többnyire mind fárasztó… hogy miért nem keresek állandó munkahelyet? Mert kiskorú vagyok, és kéne a szülő beleegyezése. Bár nem tudom, mit várok… érettségi nélkül ennél jobb munkákat úgysem tudok szerezni… érettségi…
Fáradtan szállok fel a metróra, s elindulok az építkezés felé, ahol ma kisegítő leszek. Egyszerű, és mivel a legtöbb ilyen helyen többnyire síkagyú idióták dolgoznak, jó, ha van legalább egy személy, akinek pislákol valami az agyában. Hehh…
Még a szokásosnál is fáradtabban kóválygok hazafelé, s a metróra felszállva egyből levágódom az első üres helyre, elhappolva egy oda igyekvő öreg néni elől. Bocs, nyanya, de jelen pillanatban nem meséled be nekem, hogy nagyobb szükséged van rá. Fáradtan piszkálom a kabátom ujját,s a kesztyűimet levéve masszírozom meg a fáradt ujjakat. Nem tetszik ez a munka. Utálom. Tanulni szeretnék.
Szinte elalszom a hosszú út alatt, s mikor hallom, ahogy a metróvezető bemondja az én megállómat, kicsit élénkebben állok fel. Irány haza. A fizetésemet számolgatva sétálok kifelé az aluljáróból, s mikor felmegyek a lépcsőn, egy gyönyörű, fekete, sötétített ablakos Mercedest pillantok meg. Ez aztán az autó… hát igen… akinek van pénze. A kocsi mellett egy szőke, napszemüveges ürge áll, egyik kezével a tetejére támaszkodik, másik kezében a telefont tartja, s mérges hangon beszél valakivel. Vajon külföldi? Ahogy egyre közelebb érek, már hallom szavait, lépteimet lelassítom, s szemem megcsillan, mikor meglátom a farzsebéből kikandikáló pénztárcát… nagy felelőtlenség. Nagyon nagy felelőtlenség.
- Akkor rossz címet adtak meg, ugyanis itt vagyok, de a lemezkiadó sehol… - hallom hangján, hogy szinte felrobban a dühtől, s ajkaimat mosolyra húzom. Leszel ennél még dühösebb is. Mögé lépek, de közelségem nem feltűnő a zsúfolt utcán, s egy könnyed mozdulattal húzom ki a pénztárcát a zsebéből. Továbbmegyek, először úgy látom, mintha nem vette volna észre, de szemem sarkából látom, hogy vállam után nyúl. Előre dőlve ugrom ki karja alól, s futásnak eredek a tömegben.
- Hé, állj meg. – üvölti mérgesen, s a telefont lecsapva rohan utánam. Teljes erőmből futok, bekanyarodok egy kisutcába, úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet. Ahogy végre kiérek a tömegből, gőzerővel kezdhetek loholni, de a fickó egész jól tartja a temptót. Hé, a gazdagoknak nem punnyadtaknak és gyengéknek kéne lenniük? Tudom… hogy ezen az utcán a harmadik elágazás zsákutca… ez volt most az első, akkor a másodikba kell bemennem.
Villámgyors léptekkel vetem be magam, s egy magas falnak ütközve torpanok meg… a francba… elszámoltam volna? Na ne. Sietősen ugrom fel a fal melletti kukára, s abban reménykedem, hogy onnan elérem a tűzlétrát. Épp felhúznám magam, mikor érzem, ahogy megragadja valaki a bokámat, s nagyot ránt testemen, mire az amúgy is fáradt izmaim könnyen adják be a derekukat, s hangos huppanással esek a betonra. Felszisszenek, ahogy földet érek, s mérgesen kezdem el hátamat masszírozni. Ha valahogy nem lógok meg innen, komolyan dutyiba vágnak 17 évesen…
Egy hirtelen mozdulattal ránt fel a földről, s látom, hogy nagyon ki van bukva. Szar napod van, haver? Akkor van bennünk valami közös.
- Add vissza a pénztárcámat. – szemforgatva nézek rá, majd elvigyorodom… de miért olyan ismerős a hangja? Mindegy, nem számít…
- Nem tudom, miről beszél. – nyelvemet kinyújtva nézek rá, s ő a falhoz lökve mered rám szikrázó szemekkel.
- Nincs jó kedvem, szóval ne szórakozz velem. Egyszerűen add vissza, és elfelejtjük, oké? – megadást tettetek, óvatosan húzom ki zsebemből a bőr tárcát, s a kezébe nyomom. Napszemüvegét a feje tetejére téve nyitja ki gyanakvó tekintettel a tárcát, s megnézi, hogy érintetlenül hagytam e. Hehh, egész okos. De most nem ez volt a csel.
Amíg a tárcája tartalmát ellenőrzi, szemeit fürkészem, s különleges zöld színük kíváncsivá tesz… vajon valóban külföldi? Valószínűleg igen.
- Nem helyes, amit csinálsz. Inkább menj egyetemre és szerezz egy normális munkát. – mondja, mikor látja, hogy minden renden van, s nekem hátat fordítva sétál el. Pfff, persze… nekik könnyű az mondani, hogy menj egyetemre… és ki a franc fizeti? Mindegy is. Meg fog lepődni, mikor észreveszi, hogy nincs nála a mobilja. Hehh. Profi vagyok vagy profi vagyok?
Mikor haza érek, az ágyba dőlve veszem elő a friss zsákmányt, s nyomogatni kezdem. Nézzük csak… legutóbbi hívások: Taka… hehhh, úgy látszik vele üvöltözött.
Tovább pötyögök a modern telefonnal, s az ágyban fekve könnyedén alszom el a tudattal, hogy szép kis summát fogok kapni érte a feketepiacon.
Arra ébredek, hogy csöngetnek, és fáradt léptekkel sétálok az ajtóhoz. Gondolkodás nélkül, még szinte félálomban nyitom ki, s szememet megdörzsölve nézek a hívatlan vendégre… vagyis… vendégekre… mivan?! Az ajtóban a délutáni pasi áll, két rendőrrel, s szemeim kipattannak, ösztönösen hátrálok egy lépést.
- Tudod, az újabb telefonokban van gps, azaz, ha ellopják… meg lehet találni. – mondja a férfi, s a rendőrök szó nélkül lépnek a szobába… Na ne! Ennyire nem lehettem hülye…
- Hé, mit képzelnek?! Ez magánlaksértés. – mondom dühösen, de tudom, hogy felesleges az ellenkezés.
- Itt a házkutatási parancs. – emel fel egy iratot az egyik zsaru, s a falnak dőlve hagyom, hogy bejöjjenek. Mindegy. Most már mindegy. Úgyis elegem volt ebből. Nem kell hozzá sok idő, hogy megtalálják a telefont, s hozzám fordulva kezdi az egyik zsaru tárgyias hangon darálni a szokásos szöveget.
- Kérném a személyi igazolványát. – bejezi be, s elmosolyodom.
- Nincs. Elvesztettem. – inkább megyek börtönbe, mint javítóintézetbe. Jobb a társaság. Jobbra sandítva látom, hogy az asztalon fekszik a pénztárcám, természetesen benne a személyivel. A francba… ez tényleg nem az én napom. Kínomban szinte már felnevetek, amikor a rendőr kihúzva olvassa el az adataimat, s már előre tudom mi lesz a folytatás.
- Shiratori Seiji… 1 hónap múlva lesz 17 éves… kiskorú. – felemeli tekintetét, s egyik szemöldökét felhúzva mered rám. – hol vannak a szüleid? – hetykén megvonom a vállam, s jelzem, hogy nem kívánok válaszolni. – hívd fel őket. – folytatja rendre utasító hangon, s elvigyorodom.
- Akkor oda adná a telefonját? Az enyémen nincs pénz. – egy sóhajtás kíséretében nyújtja át, s én elveszem tőle. Majd elmerengő arckifejezést veszek magamra, s úgy folytatom. – hmmm… hogy is volt a szám? … nem tudja véletlenül, hogy mi a túlvilág száma? Lehet mennyország vagy pokol is felőlem… bár a pokol valószínűbb, szóval inkább az kéne.
- Ne szórakozz, kölyök. – dörren fel dühösen a másik rendőr, majd folytatja. – hol vannak a szüleid? – görcsösen felnevetek, s közelebb lépve nézek a szemébe.
- Na látjátok fiúk… ti vagytok a tipikus példái annak, hogy miként születtek a rendőr viccek… nem világos, hogy a temetőben? – a zsaru feldühödve ragadja meg a karomat, s testem megborzong, ahogy bőrömhöz ér kezével. Az ajkamra harapok, a rosszullét keringet, s egész testemet kirázza a hideg, ahogy kiszakítom a kezemet markából… ha mázlim van még meg is üt, és akkor egész jól is kijöhetek a helyzetből.
Az idegen férfi, aki eddig az ajtóban állva figyelte az eseményeket, most elém lépve tartja távol a rendőrt, majd hideg hangon szólal meg.
- Szerintem elég, ha beviszik… majd az illetékesek eldöntik, hogy mi legyen vele. – némán lépek ki mögüle, és lassú léptekkel sétálok a szekrényhez. Érzem magamon mindhármuk tekintetét, s elvigyorodva szólalok meg.
- Annyit megengednek, hogy átöltözzem? – ruhámra mutatok, s talán ők is beláthatják, hogy az bokszer és az atléta nem éppen a megfelelő öltözet odakintre…
|
| ef-chan | 2010. 03. 04. 15:34:16 | #4050 |
Karakter: Unmei (Kaijinak)
Már lemondtam róla, már épp megbékéltem volna vele, hogy mégsem fordul meg, hogy a hangom nem ér el ezen égi tüneményig, ezen tiszta kékig, amikor valami mégis megváltozott. S a kék ismét rám vetült, eszelős örömmel mosolyodtam el megkönnyebbülve. Újra az enyém, ismét az enyém, csak az enyém ennek a kéknek a figyelme.
- Mit akarsz? - veti felém, de én csak zavartan térdelek, miközben felnézek rá áhítattal, torkom kiszárad, s a szívem hevesebben ver. Nem csoda, ha valami artikulátlan torokhangon kívül semmit sem bírok kinyögni, Ő pedig csak nevet rajtam gúnyos őszinteséggel: szánalmas vagyok.
Talán igen, de mit számít, a kék most csak az enyém!
A fiú, a kék tulajdonosa közelebb lép, és a kezét nyújtja. Bizonytalanul fogadom el, ahogy megpróbálok lábra állni, küzdve gyengeségemmel, önnön biológiai korlátaimmal.
"Majd én tartalak" lép mögém ő, s saját lábára állít, miközben szemei megvillannak. Tudom, mire gondol, de nem engedem. Még nem.
- Elszállásollak - jelenti ki hirtelen varázslatos lényével teljesen magával ragadva. - Ki is rabolhatsz , ha akarsz, nem érdekel.
Hol jobbra, hol balra döntöm a fejem, nem értem őt. Mit jelent, hogy elszállásolni? Mit jelent, hogy kirabolni?
Azt, hogy egy életunt szerencsétlen flótás. De majd én segítek rajta.
Nem!
De Ő nem törődik velem, csak kacag, miközben már el is tűnik valamerre a sötétségben, önnön árnyékában.
Érzem, Ő nem kedveli, jobban mondva túlságosan kedveli, mert akiket kedvel, lassan, kínozva segíti át a túlvilágra, s tudom, a szemeit vájná ki elsőnek, majd élvezné, ahogy lassan lefolyik vérről, s könnytelen sírással, reszketve vergődik, míg ő paráználkodik teste felett. Mégis, nem tudok lemondani róluk, bolondjuk lettem, elvarázsoltak, kellenek nekem, így biccentek. Nem számít semmi, amíg a kékek közelében lehetek. Drágakövek, rejtett kincsek. Bűvkörében úszva hagyom, hogy megfogja a kezem, meg is szorítom, biztosan ne váljon köddé, majd minden erőmet összeszedve követem.
* * *
Lépcsők, fokok, emeletek, szintek. Vajon felérek, vajon elérhetem a következőt, vagy végleg megadják magukat lábaim, és leszédülök? Már rég feladtam volna, ha nem lenne a "fény", mely továbbvisz, a halványindigó sugár. Végül ajtóhoz érünk. Ez is megpróbál majd örökre bezárulni mögöttem? Kit érdekel, csak ő ne menjen ki, őt nem engedem ki többé!
"Nézd, milyen szép lakás, milyen szép is lehetne, ha Anya is itt lenne!" Valóban, kedves és takaros. Még szobát is kapok, más mint az előző, mindenféle különös tárgy van benne, amiket szét lehet szedni, meg sokkal kényelmesebb ágy. Csak simogatom a finom anyagot, amely borítja, majd mindent megvizsgálok.
Aztán Ő lép színre, hogy rendbetegye testünket, neki fontos, mert még feladata van, amit el kell végeznie, még nem lehetünk gyengék, én már rég feladtam volna.
Azonban eddig passzív énem, végigsimítva magán megállapítja, irány a fürdő, mert különben magunktól lesz rosszul. Az állandó erotikus vágyai mellett sznobizmus is szorult belé, persze csak ha ez nem akadályozza szexuális játékaiban.
A fürdő is egész más, olyan túlvilágian fehér és tiszta. S az a sok különös illat, amely mind más tájra kalauzolja csapongó elmém... Alig tudok betelni ezzel a sok újdonsággal. Végül megnyugodva engedek vizet a kádba, és locsolok bele mindenfélét, majd felderülve játszadozom el a habokkal, mikozben lemosom magamról hosszú utam porát.
Kilépve megtörölközünk gondosan, majd belövi a haját, elhatározta, hogy jó benyomást kelt vendégünkre. Nem ellenkezem, inkább átadom a terepet.
A frottier anyag könnyedén fogja körül nyúlánk alkatom. Ennek ellenére nem mondhatnám, hogy magas vagyok, így a méretes darab bőven leér a térdem alá. Lassan, de céltudatosan lépek ki, mikor is megcsapja az orrom a kellemes illat. A gyomrom rögtön feléled, és követeli immáron két napja folyamatosan elmaradó jussát.
- Finom az illata - jegyzem meg az ajtófélfának támaszkodva. Az étvágyam megnőtt, határozottan megnőtt. Kiéhezve pillantok rá, majd hozzáteszem: - Én is kérek - ajkamra már a perverz gondolatok rajzolnak mosolyt, perverz és szadista gondolatok. A háttérben felkacag Ő, kedvét leli a kis játékban, amit tervezek.
- Nyugodtan - mondja ki zavartan a varázsszót, mire ellököm magam eddigi helyemről, s gyors, erős, határozott mozdulattal lököm az asztalhoz, hogy befurakodhassak lábai közé.
- Enni is fogok - jelentem ki, mire elakad a lélegzete, és engedelmesen nyílik résnyire a szája, hogy rávethessem magam kiéhezett dögkeselyűként, s vadul hatolhassak be rajta, nyelvét kéretlen-őrült táncra hívva.
Belenyög, vagy -fullad a csókba, egyre megy, kezeim már rég az övét bontják ki, hogy a következő dolga az lehessen, hogy erősen körbefonhassa, vékony dereka helyett még vékonyabb kezeit. Az öv épp annyira vágyik rá, mint mi magunk, megfeszül, s többé nem enged. Arcomra végre fölényes-gyengéd mosoly ül, immáron nem menekülhetsz! A felső hamar cafatokban hever valamerre, csak egy kis részét használtam fel, amellyel befedtem rémült-izgatott szemeit, s egy másikat, amellyel "megövezett" kezét rögzítettem az asztal lábához. Lassan kész a terítés, már csak feljebb kell helyeznem az asztalon.
- Ne aggódj, csak enni fogok - suttogom, miközben a derekára ülve apró csókokat lehelek a nyakára, mellkasára. Ezután kezembe akad a vacsora, ebéd vagy reggeli, egyre megy, s lassan csorgatom "megtisztított" felsőtestére, majd kezembe veszem a pálcákat.
- Jó étvágyat! - rajzolok párhuzamos vonalakat az oldalán a hónaljától le egész a csípőéig, majd a pálcák segítségével eltűntetem róla az étel nagyobb részét, a többihez pedig a nyelvem és az ujjaim használom kuncogva.
Szegény fiú talán csak akkorra térhetett ismét teljesen magához, mire meglazult az öve, én pedig meztelenül libbentem tova a szobámba, s jóllakottan eldőlve álomba merültem.
* * *
Sikoltva térek magamhoz, de az ébredés nem hoz megváltást. Ott motoszkál sötéten, gonoszan az ágyam alatt, s nekem csontomig hatol a rettegés. Nem akarom látni, nem akarok vele szembenézni! Anya, Anya kérlek, én rettenetesen félek! Remegve húzom védekezőn magam elé a takarót, amelyet valaki minden bizonnyal rám terített. Meztelenségem azonban még nagyobb rémületet rajzol a szívembe. Mellettem járt, itt volt, elvette a ruháim! Istenem, talán ha nem ébredek fel, elvitt volna engem is! Elvitt volna, s örökre bezárt volna a sötét álmok börtönébe, ahonnan még a halál sem menekíthet meg, még az ő hatalmas keze sem ér el odáig! Eszelősen túrtam a saját hajamba, nem törődve a saját magamnak okozott fájdalommal. Mit tegyek? Téptem a saját hajam, de nem hozott megváltást, a motoszkálás nem akar szűnni, helyette immáron serceg, pattog és susog.
A koppanásra elpattant bennem valami, s újabb sikoltással, amelynek végét elfojtottam önnön öklöm számba préselésével, kirohantam a konyha felé, hatalmas erővel vágva be az ajtót. Éreztem a leheletét a hátamon, a karmai csak milliméterekkel tévesztették el az Achilles-inaim! Nem adom magam! Nem adom magam!
A fiók könnyedén nyílik, hogy csörömpölve zuhanjon a mélybe, szemeim csak a fémes csillogásra fókuszálnak, ahogy a késsel lesújtok saját kezembe mélyesztve annak ezüst fogát. Csak a vérvörös hozhat megnyugvást, hogy megsemmisülve nevethessek a képébe: Inkább a halált választom, mint téged!
|
| ef-chan | 2010. 02. 12. 20:34:18 | #3629 |
Karakter: Unmei (Kaijinak)
Ki kell jutnom innen, csak ez járt a fejemben. Ez is csak egy olyan börtön, mint az előző volt. Hamarosan majd újrakezdik, ismét fájni fog és égetni. A karmaik közé akarnak kaparintani teljesen, de nem teszem meg nekik ezt a szívességet. Nem!
- Csak bízd rám - kacsint rám megint. Talán igaza van. Onnan is Ő mentett ki, Ő erős és ügyes, könnyedén elbánik velük. Össze kell dolgoznunk. De mi van, ha megint túlzásba viszi, mi van, ha megint egy sarokban kuporogva térek magamhoz, és mindent körbeleng a halál és a vér szaga, miközben minden idegsejtem majd szétrobban?
- Szerinted ők törődnek azzal, hogy veled mi lesz? Neked miért kellene törődnöd velük? - kérdése jogos. Lassan jön közelebb végigsimítva az arcomon. Annyira őszintének tűnik.
- Kijutunk innen, ígérem, ez lesz az elsődleges - "utána lesz lehetőségem még tengernyi, hogy kiéljem magam" kuncog a képembe. Igaza lehet. A kinti világ sem jobb, a nyugalom szigetei múlandó dolgok, és ha eljön a zavargás kora, ismét ölnünk kell, ölnünk kell, hogy mi életben maradhassunk. Mert minden ember számára a saját nyomorult élete a legfontosabb, még akkor is, amikor állítólag másokért áldozza fel saját életét. Nem lehet kiszállni a körforgásból!
- Rendben - adom meg magam neki, mire elégedetten és gonoszan elmosolyodik. Ilyenkor mindig az az érzésem támad, hogy ő tulajdonképpen valami gonosz démon.
* * *
Az alkalmas időre vártunk, tudtuk, nem siethetjük el a dolgot. Már kitalált mindent, igazi pszichopata stratéga. Kicsikénket tolta az előseregbe, aki nyöszörögve kuporgott a sarokban. Tudtuk, hogy ő következik a vacsorával. A nevét nem tudom a férfinek, de azt igen, hogy roppant naiv gyakornok, akit be lehet palizni könnyedén.
Az ajtó nyílt és valóban ő lépett be. A kicsi tudta a dolgát, azonnal összerezzent, és sírdogálni kezdett.
- Ne félj, csak én vagyok, a vacsorát hoztam - próbál nyugtatgatni kicsit kétségbeesve. Szegényke annyira iparkodna, de olyan, mint elefánt a porcelánboltban, és ezért eléggé kifelé áll a rúdja. Így még inkább igyekszik, ami nekem kapóra fog jönni.
- Kérem... - suttogja két szipogás között Kicsi. - Nem etetne meg... ahogy Anya tette... kérem...
A fiú egy ideig hezitált, de végül megadóan közelebb húzódott, majd féloldalt fordulva az étellel kezdett matatni. Ekkor következett ő.
"Szép munka" veti oda a kicsinek félretaszítva őt, hogy a következő pillanatban kezei a fiatal férfi nyakára fonódjanak, és egy könnyed és gyors mozdulattal kitekerjék a nyakát. Nem sikoltott, nem kapálózott, élettel teli keze egyszerűen holtan hullott alá, csak a gerince roppanása visszhangzott egyre a fejemben, ami pánikkal töltött el.
- Ne most szarj be! - gúnyolódik, majd az ajtón kilépve nekiindulunk a férfi köpenyében a férfi kártyájával, és a férfi ujjával a zsebünkben, amit előzőleg Ő harapott le, mert kell az ellenőrzéshez. Még éreztem a számban a sós-fémes ízt, amitől a gyomrom brake-et járt a hasüregemben.
* * *
Immáron a kerítésen és vagy négy-öt hullán túl az erdőben rohanok lélekszakadva. A riasztó hangja kilométerekre elhangzik, ahogy a kutyák csaholása is a fülembe erőszakolja magát. Követnek. Nem fog sikerülni!
- Kussolj már be, nem hallok semmit! - hurrog le, keze tiszta vér, ahogy az arca is, az arcunk. Megborzongok az emlékre, ahogy belemélyeszti fogát az őrbe, és elszedi tőle a fegyvert, és halomra lövi a másik férfit, míg a fegyverből ki nem fogy a töltény. Ezután a kést vette magához, és a kerítésnél zavartan a riasztóval elfoglalt férfi torkát vágta fel, élvezettel nyalva le az ujjairól a vért.
Most meg csak futunk, még talán ő sem tudja hová, nyomunkban a kutyás őrök, akik hamarosan utolérnek...
Egy tó bukkan fel a bokrok ágai között, azonnal arra kanyarodik, majd nem törődve a víz jeges hidegével, beleugrik, és eltűnünk a habok között egy nagy levegővel. Csak akkor bukkantunk fel újra, mikor már a túlfelén vagyunk a sűrűbb nádasban, és olyannyira éget a tüdőnk, követelve a friss oxigént, hogy már nem bírjuk tovább, és megadjuk magunk neki. Csendben hallgatózunk, nagy megkönnyebbülésünkre a kutyák és emberek zaja a tó túloldalán felháborodott szerencsétlenkedésbe fullad. De egyelőre nem mozdulunk. Megvárjuk, míg távoznak.
* * *
Több órán keresztül kuksoltunk a tóban, teljesen átfagytam, s már vacogtam a hidegben. Ekkor döntött úgy, ideje indulnunk. A testünk nehezen engedelmeskedett, tagjaink el voltak gémberedve, talán meg is fagytak egy picit. Hamarosan azonban ismét szaladtam a sötétségben, hogy minél távolabb kerülhessek erről a helyről.
* * *
Koszos voltam, rettenetesen fáztam, és olyan éhes voltam, hogy úgy éreztem, többé nem vagyok képes megmozdulni. Valami városba érkeztem, s az egyik sikátorban hevertem egy szeméthalmon, amely legalább valamennyire meleget adott. A sikátor egy viszonylag forgalmasabb útra nyílt, és az ott elsétáló emberekre bámultam üveges tekintettel. Némelyikük visszapillantott rám, majd gyorsabb léptekre kapcsolt. Némelyikük észre sem vett. Nem érdekelt a világ, csak éhes voltam, iszonyúan éhes...
Egészen addig a pillanatig. A fiú, aki elhaladt, talán olyasmi idős lehetett, mint én, de ez nem is számított, hanem azok a szemek. Olyan kékek, akár a minénk, ha nem kékebbek. Megfogalmazhatatlan vágy ébredt bennem, amely ismét erőt adott, egy utolsót, hogy kicsámborogjak a forgalmasabb úttestre.
- Hé te! - ordítottam utána, de a lábam megrogyott, és térdre estem. Felnéztem elszántan, valahogy meg kell állítanom. - Kék szemek! Kék szemek! Kék szemek!!! - hajtogatom egyre hangosabban és egyre inkább úgy, mint egy megszállott. Végre megfordul?
Szerkesztve ef-chan által @ 2010. 02. 12. 20:35:36
|
| Andro | 2010. 02. 08. 09:45:33 | #3560 |
Karakter: Hikaru (Kotonak) (vége)
Játék VÉGE!
|
| Andro | 2010. 01. 12. 14:14:14 | #3246 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Kotonak)
- Görcsösen fogsz - szólalok meg az utca közepén. Tényleg görcsösen. Erre rám vigyorog.
- Edzettem. Megyek majd a Thai klubba masszázsra.
Edzett. Na az már valami. Mi is szoktunk kondizni, nem árt, ha az ember a mi szakmánkban formában tartja magát. Behúz egy kajáldába. Azt sem tudom, hol vagyunk. Feltűnik egy férfi. Szolgahámban. Az arcom elvörösödik. Egyszer razziáztunk egy ilyen helyen, még másfél éve. Az emlék előjön.
- Ez egy BDSM klub. - mondja Koto tök nyugodtan egy fogpiszkálót húzva.
- Koto-chan a szokásos két-öt kört? Ő lesz a vacsora?
Vacsora?! Mi van?! Én?! A képem egyre vörösebb. Az ideg ráz. Koto lehajol a bakancsához. Nagyon szép, csak most nézem. Onnan szól fel. Szerintem jót szórakozik rajtam. De ahogy látom a pincér is. Mibe keveredtem?!
- Csak a desszert. Hozz neki, amit kér.
- Nos, akkor mit kérsz? - mosolyog rám, én azt hiszem, a maradék étvágyam is elment.
- Bármit ami nem alkohol. - nyögöm ki.
- Nem iszol?! - Koto felbukkan - Én még ilyen embert nem láttam. Inni kell, az a jó!
- Gyógyszert szedek. - mondom. - Nem ihatok alkoholt.
- Ja az más. - válaszol. - Hozz neki colát!
A pincér eloldalog. Mi meg ketten maradunk. Beszélgetni kéne. Ekkor szőrös fej bukkan fel Koto fején. Egy vadászgörény. Szép, fehér, pirosszemű példány. Én is szeretnék egyszer egy ilyet. Lemászik az asztalra.
- Konami - mutatja be, mire a görény halk, prüttyögő hangot ad.
- Aranyos. - mondom. - A tiéd?
- Ő senkié. Nem kóbór, csak úgy van.
- Értem. - bólintok. - Na és, mit dolgozol?
- Zenélek. Te?
- Nyomozó vagyok. Gyilkossági csoport.
Látom, ahogy elcsodálkozik. Na igen, a fiatal pofikám miatt mindenki legfeljebb húsz évesnek gondol. Elnevetem magam.
- Mi az? - kérdi.
- Azt hitted fiatalabb vagyok igaz? - nevetek hangosan - Az arcom sokakat megtéveszt.
Nem válaszol, csak bólint. Kihozzák az italt. Iszunk, bár én csak üdítőt, de Koto egymás után gurítja le a whiskyt, meg egyéb italokat. Ha ez így folytatódik, le fog részegedni. Ami nem is baj. Remélem seme. Régen volt dolgom semével. Az ukékat már unom, arra vágyom, hogy valaki megrakjon.
Végül pár órával később Koto feláll. Eléggé be van rúgva, de ahogy látom, eszénél van. Kézen fog és elidnul velem a klub hátsó része felé. Fogalmam sincs, mit akar. Vagyis, ez nem igaz, tudom mit akar, azt is hogy hol. Elönt a félsz. Hallottam már hogy mik folynak egy BDSM klubban és őszintén, nem sok kedvem van hozzá. Benyit egy szobába és követem.
A szoba legnagyobb részét egy hatalmas ágy foglalja el, hiszen másra úgysincs szükség. Az ágyon pedig... kezdek megijedni... selyemkötelek és egyéb segédeszközök. Érzem, ahogy lelök az ágyra és fölém magasodik. Leveszi a napszemüvegét. Itt benn nincs akkora fény. A szemei láttán egy pillanatra megdermedek. Észreveszi.
- Félsz a szememtől? - kérdi és végigcirógatja az arcom.
- Nem, csak... meglepett. - válaszolom. Mi tagadás, nagyon jólesik az érintése.
- Na és uke vagy, vagy seme?
- Ahogy akarod. - felelem pajkos mosollyal. - Mit akarsz?
- Akkor tisztázzuk, hogy itt én vagyok a seme! - mondja, és megfogja az egyik selyemkötelet. - Te csak uke lehetsz, de már elegem van a siránkozós ukékból, a nyávogós ukékból, az átlagos ukékból. Semét akarok, akit be lehet törni, meg lehet alázni.
- Tehát, legyek seme? - kérdem végül, mert kezdem felfogni a lényeget.
Nem válaszol, csak elkezdi összekötni a kezeimet. Ez rossz! Nagyon rossz! Hirtelen pánikhullám tör rám, rossz emlékek tódulnak a fejembe. Vér! Fájdalom! Egy férfi érintése! Bilincsek! Kötél! Fájdalom! Vér! Pánikszerűen lököm le magamról Kotót, ami nem jó ötlet, mert vele együtt én is leesek az ágyról. Ő még mindig fogja a kötelet, ráadásul fölém magasodik, az egyik kezével pedig a csuklómat tartja. Azt veszem észre, hogy rajta fekszem, ő pedig bosszúsan néz fel rám. Lihegek és próbálok felülni. A kötél még a csuklómon és rángatni kezdem. Kezdek pánikba esni.
- Vér! Fájdalom! Vér... vér... kötél! - rángatom a kötelet, ami kezdi kisebezni a csuklómat. Érzem a vér szagát, kezdek émelyegni. Nem bírom a vért. Félek tőle. Rá emlékeztet. - Vér! Vér! Fájdalom! - ismételgetem, mint valami mantrát. Az agyam kezd elborulni.
Valaki ráz, de nem tudom ki az. Nem érdekel, csak szedjék le rólam.
- Szedd le! - sikítom, de vajon ez az én hangom, vagy másé? - Fáj! Éget! Vérzik! - érzem ahogy a vér folyik le a csuklómon. - Vérzik! Fáj!
Kapok egy pofont, mire kezd kitisztulni a fejem. A földön ülök, szemben velem Koto. A kezében van az immár véres kötél vége és az arckifejezése... nem is tudom milyen. Nem dühös, nem is ijedt, nem tudom milyen. Összehúzom magam. Reszketek. Most tudom, szánalmasnak tűnok. El fog menni. Senki sem akar olyat, aki nem jó a szexben. Ezért csinálom ukékkal. Ők nem ellenkeznek. Olyan régóta vagyok seme, hogy nem tudom, hogy kell ukénak lenni. A víz kivert. A kezeim fájnak. Odanézek. Nem véreznek annyira, de émelygek a szagtól, a látványtól. Ő meg csak néz. Koto csak néz engem. Nem sírok, csak reszketek, mintha lázas lennék.
- Bo... bocsánat! - suttogom. - Csak... rossz emlékeim vannak a kikötözésről. Pánikba estem.
- Azt látom, kölyök. - bólint és leteszi a kötelet - Rendben vagy?
- Rendben leszek, ne aggódj. Sajnálom, hogy elrontottam a dolgot. - válaszolom. A gyomrom még remeg. - Le... kéne mosnom... a... vért - a beszédem szaggatott. Félek. Nagyon félek.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 02. 03. 09:32:50
|
| Andro | 2010. 01. 12. 10:27:09 | #3240 |
Karakter: Nariyama Hikaru (Kotonak)
Kilépek a Rendőrfőkapitányság ajtaján. Meleg, nyárközeli nap van. Mélyet szippantok a levegőből és kinyújtózom. Az emberek megbámulnak, de nem érdekel. Az arcom keltette fel a figyelmüket, mint mindig. De nem izgat. Végre végeztem ezzel a nyavalyás üggyel. Elcsíptük a várost hónapok óta rettegésben tartó sorozatgyilkost. Igaz, úgy kellett berúgdosnunk az ajtón, de ez már a múlt. Most, hogy vallomást tett, végre nyugodt vagyok. A főnök pedig egy heti pihenőt engedélyezett a számomra. Jól is jött, mert el vagyok csigázva.
Fáradt vagyok, de nincs kedvem hazamenni. Helyette sétára indulok. Bedugom a füldugómat és bekapcsolom az mp3-mam. Kellemes zene szól, legalábbis számomra a GunsandRoses nagyon is kellemes. Felnézek az égre. Kék és nyugodt. Emberek sietnek el mellettem. Ahogy körülnézek, pár kisgyerekes családot pillantok meg. Biztos állatkertbe vagy vidámparkba mennek. Olyannyira bámulom őket, hogy észre sem veszem, amikor beleütközöm valakibe. Csak arra eszmélek fel, hogy a karomat fogják. Erre már én is hátranézek és amit látok, letaglóz.
Egy nálam pár centivel magasabb férfi áll mellettem és fogja a karom. De nem ez köt le. A férfi haja hófehér, bár ő maga nem tűnik öregnek. Albínó? Ez az első, ami átfut a fejemen, de aztán rájövök, nem lehet albínó. Azoknak fehér a bőrük, az övé meg sötétebb. A ruhája kurvára extrém, szemén napszemüveg. Végül elengedi a karom. Én meg kikapom a fülemből a fülhallgatót.
- A kibaszott rohadt életbe! - szólal meg káromkodva - Ha nekimész valakinek, kölyök, legalább bocsánatot kérnél, baszd meg!
- Bocsánat! - hajolok meg - Elnézést kérek, nem figyeltem. Nem volt szándékos. Sajnálom!
- Legalább szorult beléd valami udvariasság - mondja, majd végignéz rajtam. Mi a faszt néz ez? - Csinos kölyök vagy.
- Nem vagyok kölyök! - fortyanok fel - Különben is bunkóság valakit megbámulni! - mintha én nem ezt tettem volna az előbb.
Elneveti magát. Ez rajtam röhög? Megcsípi az arcom, én meg érzem, hogy kezd melegem lenni. Még mindig nevet. Most már tuti rajtam.
- Nem illik valakit kinevetni - morgok, mire elhallgat, és vigyorog.
- Nem akarsz meginni velem valamit? - kérdi vigyorogva.
- Ez úgy hangzott, mintha inkább meg akarnál fektetni. - villan meg a szemem pajkosan.
- Lehet. - von vállat. - A nevem Koto. A tiéd?
- Hikaru.
- Nos, Hika-chan, akkor indulás! - fog kézen és maga után húz.
Megjegyezném neki, hogy ne chanozzon, és utálom ha rángatnak, de inkább nem teszem. Fura figura, és ki tudja, mit hoz a nap.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 01. 12. 10:42:07
|
|
