|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Meera | 2011. 02. 26. 18:36:59 | #11738 |
 Karakter: Loan
Megjegyzés: ~levinek
Nem jön ide hozzám… Mindjárt kiveszi a fiókjából a pisztolyát, és egy egyszerű mozdulattal le fog lőni… Hevesen megremegek a gondolatra, szinte látom magam kiterülve a földön, vérben és mosószerben fürödve, üveges szemekkel, Ő pedig belém törli a cipőjét…
Hirtelen cipőjét pillantom meg magam előtt, és úgy érzem el jött az a pillanat, amikor orrba fog rúgni, hogy hátraessek, és az arcomba mélyesztve gyilkos szemeit megöljön…
Megérzem ujjait a bőrömön, és úgy szánt végig rajtam az eszelős rémület, hogy moccanni sem merek. Megragadja az államat, és durván felrántja a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni. Szinte minden gondolat kiszáll a fejemből, ahogy meglátom nemesi arcvonásait, mely mögött egy állat rejtőzik…
A szőnyeg szálait markoló kezemre siklik a pillantása, mintha elemezne, úgy néz végig rajtam, de én úgy érzem, hogy teljesen átlát rajtam, minden gondolatomat ismeri, minden rezdülésemből kiolvas valamit…
- Bűzlesz – jelenti ki mély, karcos hangján, amivel hatalmas árkokat von lelkemre, rettegésem így szivárog be mindenhová, lebénítva teljesen. Nem hatná meg a könyörgésem… Semmi sem hatja meg…
Elengedi az állam, ami puhán belesüpped a szőnyegbe, mintha lefeküdtem volna elé, mélységes alázattal. Igazából borzalmasan rettegek tőle. Várom, hogy felpofozzon, hogy halálra verjen, esetleg visszahívja a csatlósait, hogy azok rugdossanak agyon előtte…
Szinte látom, ahogy megemeli a telefonját, és tárcsáz…
Esélyem sincs ilyen könnyű halálra, miszerint szökésért a legrosszabb büntetést kapom: golyót. Nem, Ő nem lenne ilyen könyörületes. Ujjai erőszakosan túrnak bele hajamba, és úgy ránt fel, keserves nyögésemet mintha meg sem hallaná.
Azok a fülek nem hallanak meg semmit… semmit…
Húzni kezd, térdemnél érzem, hogy éget a szőnyeg surlódása, kezeimet a csuklójára fonom, hogy megtartsam magam, lábaimmal lököm magam előre, hogy ne tépje ki a hajamat, de Ő csak tántorítatlanul halad előre. Arcom a hűvös, és hideg ablaknak nyomja, ami enyhíti bőröm forróságát, de a testemet marcangoló félelmet csak tovább szítja…
Ki fog dobni az ablakon…
Szörnyet fogok halni…
- Nézz ki az ablakon, Loan – ahogy kiejti a nevemet, olyan fájdalom hasít a gyomromba, hogy kishíján elájulok. Megpróbálok kinézni, de nem sok mindent látok. Még munkám nyomai folydogálnak le lassan, habosan a külső ablaküvegről, könnyeim pedig belülről mossák irodáját…
Vasmarokkal, keményen szorítja meg felkaromat, hajam fellélegzik, és felrántva újra az ablaknak lök.
- Nézz ki az ablakon, Loan. Mit látsz?
Mindent, mindent amit most veszítettem el pár másodperc alatt… A szabadságomat, a kis életemet, az új barátomat, a főnökömet, a munkámat, a nehezen megszerzett házamat, mindent… Mindent… Nem merek ellenkezni, csöndesen lenyelem könnyeimmel együtt válaszomat, és engedelmesen, szipogva felelek neki.
- Tokyo-t – forró lehelete megcsapja a fülemet, érzem, hogy elvörösödik az érintett felület, mellkasom szinte szétfeszít. Úgy rándulok össze hangjának hallatán, főleg hogy ilyen közvetlen közelről szól, hogy arra nincsenek szavak.
- Az egész kibaszott várost átkutattam utánad. Az egész. Kibaszott. Várost.
Hangsúlyozásától és keményen zengülő baritonjától újra sírni kezdek, elkerülhetetlen ez az egész, bárcsak elájulnék, és soha, de soha ne ébrednék fel… Meg akarok szabadulni ettől az egésztő, kérem, kérem, kérem…
Masszív ujjai ismét hajamba tépnek, és teljesen az ablaknak szorít. Addig veri bele a fejemet, ameddig ki nem múlok… A lendülettől és feltételes reflexemtől kezeim az üvegre csattannak, és könyörögni kezdek…
- Sajnálom – leesik a kezem, nem tapad hozzá többé… Talán többé semmit sem érinthetek meg… - Sajnálom… sajnálom… ne bánts… kérlek…
Tincseim közé szagol, de úgy kapja el a fejét, mintha tetveket látott volna. Undora csak még jobban megremegtet, annyira rosszul érzem magam…
Mentsen meg valaki… Kérem…
- Elszöktél. Mindazok után, amit érted tettem, képes voltál elárulni engem. Tudod mi jár az árulóknak, hm?
Nem tett értem semmit… Megalázott, bántott, kínzott, olyanra kényszerített, amit ép elmével sosem csinálnék meg… Nem merek feleselni, a halál kapujában még a legnagyobb szájúak is csöndben maradnak, a kínpadról se érkezik visongás…
- Egy golyó – nem akarok látni semmit sem, csak csinálja, gyorsan…
- Te nem úszod meg ilyen könnyen, cica.
Ahogy meghallom ezt a szót, fájdalmas jegesség rohan végig rajtam, és egy nyögés szakad ki ajkaim mögül. Ne… Ne… Nem akarom…
- Megbánod azt is, hogy valaha eszedbe jutott a szökés. Rosszul érezted magad velem? Úgy érezted, rosszul bánok veled? Hát most majd megtudod, milyen az, amikor valakivel rosszul bánok, cica.
Zihálni kezdek, ujjaim a kezére fonódnak, hogy ne szorítsa annyira a karomat, szinte húzza a bőrömet ruhástól…
- Ne… neh… - nyögök fel kínnal telin, de arca semmit sem mutat. Állkapcsa megfeszül, és már-már kegyetlen mosolyt produkálva válaszol, a csendben szinte hasít minden egyes elhangzott szó:
- De. De. Először is, szépen megfürdetlek, mert a szagod elviselhetetlen – közli, ujjai satuként markolják meg a könyökömet, és az egyik oldalsó szobába ránt. Kikerekednek a szemeim, de még így is homályosan látok…
Ne…
Ne…
Meg akar fojtani!
A mosdóba érve, nem nézem se a csempét, se a díszes tükröt, csak a nagy, mosdókagylót látom, ami olyan öblös, hogy szinte vállig eltűnnék benne… Eldobom magam, hogy ne tudjon vinni, de mint egy tollpihét, vonszol maga után… A csempén a kintről beszűrődő esti fények úgy rebbennek meg, mintha búcsúznának. Megfog, felránt a földről, megengedve a vizet fejem koppanásig a kagylóba meríti.
Csapkodok, a vízszint emelkedik, zihálva próbálok még utolsókat kortyolni a levegőből, de nem tudok.. Erős teste mögém áll, szinte a hasamnál szorít oda a kagyló pereméhez, hogy még kevesebb levegőt tudjak venni, kemény combjai keményen tolnak oda, én pedig vizet nyelve fuldoklom.
Rángatózó kezeimet csupán fél kézzel kapja össze a hátamon, csuklóimat elemi erővel szorítja, hogy nyögésre késztet, és hallom, hogy halkan felmorog…
Biztos nevet, rajtam nevet…
Lassan teljesen ellep a jéghideg víz, már a füleimet is teljesen befedi, nem hallom már lélegzetvételeit, minden tompán cseng, a levegőm fogy, és már kapálózni sincs időm… Tüdőm megtelik vízzel, és mikor már fennakadnak a szemeim, kiránt.
Felöklendezem a vizet, próbálok levegőért kapni az ideiglenes szünetben, tudom, hogy mindjárt visszalök…
- Még mindig bűzlesz… - állapítja meg, visszanyomja a fejem a vízbe, a levegőbuborékok az orromba szaladnak, ijedtemben hatalmasat szívok be a vízből, kábán lógok a mosdókagylón, de érzem, hogy szorosan mögöttem áll, érzem, ahogy lábaival odaszorítja a hasam, hogy még tovább szenvedjek…
Fejemre engedi a vizet, szabad keze a tarkómra siklik, és még durvábban belenyom a vízbe. Mikor már úgy érzem, itt a vég, meghalok, kikap a mosdókagylóból, és köhögve, zihálva elterülök a csempén, ami úgy veri vissza minden egyes levegőért való kapkodásom, mintha egy gyászos zenekar húzná számomra az utolsókat... Cipője koppanása felér ezer tűvel a fülemben, én pedig összekuporodok a földön, majd végül kúszni kezdek tőle hátrafelé, de kezem megcsúszik, és fejem nagyot koppan a padlón.
Ő pedig csak néz. Végignézi. Háta mögül kifolyik a víz a mosdókagylóból, de meg sem fordul. Nagyon félek, nem akarom, hogy megint megmerüljek a jéghideg vízben, dideregve fekszem, nem merek felkelni, szemei úgy világítanak a félhomályban, akárcsak egy ragadozóé.
Miért csinálja? Nem jelentettem neki semmit, bármikor talált volna valaki mást, aki szebb mint én és tapasztaltabb is... Minek csinálja mindezt? Nem csináltam semmi rosszat, én csak élni szerettem volna, amihez jogom van... Jogom van a szabadsághoz, az élethez, de ezeket mind elvette tőlem! Azokat a dolgokat, amik minden rendes embernek kijárnak... Nem jelentettem neki semmit, ócska kis rongy voltam neki, akit úgy csavarhatott, ahogy akart, miért kínoz tovább?
Ha ennyire tüske vagyok a szemében, miért nem öl meg végre?
|
| Levi-sama | 2011. 02. 25. 21:17:10 | #11699 |
 Karakter: Takamo Nasakeshirazu
Megjegyzés: ~Meerának
- Ahh...!
Ívbe feszül felettem, karcsú teste szinte hátrahajlik, akár a viharban vergődő nádszál. Félig lehunyt szemei feketén csillognak, mézszőke haja nedvesen tapad arcába. Egy izzadtságcsepp csurog le arcáról, mintha sírna. De nem sír, ő már nem tesz ilyet. Kezdetben persze ez nem így volt, de a sok sanyargatásomhoz egy idő után hozzá edződött, mint az összes kurvám. Vagy csak elfogytak a könnyei.
Derekán megfeszülnek kezeim, és mélyebben rántom magamra, felsikolt és én felmordulok ahogy végigömlik rajtam a kéjes borzongás.
Saját zihálásom súrolja a levegőt.
Mellkasomon pihenő fejére teszem kezem, ujjaim a selymes fürtökre csúsznak.
Loan.
***
Amikor először megláttam, kiesett kezemből az újság. Emlékszem, ültem a limuzinban, a sofőr megállt a pirosnál. Elsétált mellettünk, és bemosolygott az ablakon. Mintha egyenesen a szemembe nézett volna, pedig sötétített üvegezés volt. Villámként csapott belém a szó: akarom.
Megkaptam. Most az enyém, már hónapok óta, mégsem élvezhetem a mosolyát. Kiöltem minden csillogást és örömet a szemeiből, mégsem bírtam ellenállni a késztetésnek. Az első perctől fogva csak az számított, hogy a testét birtokolhattam. Az enyém. Ami az enyém, azt használom is.
Megerőszakoltam. Újra és újra. Kényszerítettem hogy leszopjon, hogy meztelenül táncoljon nekem, maszturbáljon előttem, kézzel vagy mással. Ha nem fogadott szót, kegyetlenül megbüntettem, de soha... soha senki másnak nem engedtem hogy akár egy ujjal is hozzáérjen. Fenyegettem vele, hogy odalököm az embereimnek, vagy eladom kurvának, de egy percig sem gondoltam komolyan. Kínoztam, mert ha már mosolyogni nem volt képes, akkor sírjon. Könnyes arca, sírástól kivilágosuló fűzöld szemei gyönyörűek voltak. Imádtam a kis játékomat, mert ő az volt. Az én kis játékom. Ha akarom eltöröm, ha akarom, babázom vele. Szép ruhákban járatom, ékszerekkel díszítem, fürdetem, cirógatom vagy épp a földbe tiprom. Attól függ, mihez van épp kedvem.
Addig a napig tökéletesen boldog voltam, de aztán minden megváltozott.
Őrjöngtem.
Feltúrtam érte egész Tokyo-t, minden zegét és zugát. Sehol sem látta senki. Rejtély, hogyan volt képes megszökni a házamból. A sok őr, a kutyák és a legkorszerűbb biztonsági berendezések ellenére képes volt eltűnni.
És most, oly sok idő elteltével ő néz vissza rám az ablakból. Hideg szemeim azonnal felfogják a látványt. Hátrahőköl, kiesik kezéből az ablakmosó lapát. Eltűnik előlem az arca, de ennyi elég is volt hogy felismerjem.
Felveszem a telefont. Kettes gomb.
- Hozzátok ide az ablakmosó fiút. Most. – Mély hangom hidegen karmol. Lassan leteszem a telefont, hosszú sápadt ujjaimat összefűzöm. Várok. Most, hogy újra a karmaim közé került, enyém a világ összes ideje. A miénk.
Két szekrény méretű fogdmeg lép be az ajtómon, közöttük tehetetlenül lóg Ő. Remeg, sápadt. Ócska, foltos ruhája nedvesen lóg róla, s ahogy elengedik, a szőnyegre rogy, kezeire támaszkodik.
- Kifelé.
Kettesben maradunk. Én az íróasztalom előtt állok, nekitámaszkodom, kezeim zsebeimben. Fekete hajam előre hullik vállaimon, ahogy őt figyelem. Jégkék szemeimmel felszeletelem, ízekre tépem őt.
Sír.
Ellököm magam az asztaltól, drága olasz cipőm lépteinek zaját elnyeli a perzsa szőnyeg. Elé állok, kihúzom egyik kezemet a zsebemből, lenyúlok és állát keményen megragadva emelem fel az arcát. Klór szaga. Régen finom barack és édes vanília illata volt, ez most sehol. Szerencsére nem tette tönkre magát teljesen, a kezei azonban csúnyán tönkre mentek a munkától. Végigmérem, mindent feltérképezek rajta, hidegen és tárgyilagosan. A haja kisé hosszabb lett, arca még mindig gyönyörű, és a teste is. Csuklóján egy gézkötés, alatta a klánom jele és nevem szignója. Megjelöltem magamnak, hogy senki más ne akarja birtokolni.
- Bűzlesz.
Elengedem, visszahanyatlik a szőnyegre. Remegve várja hogy megüssem, tudja jól, milyen büntetés jár a szökésért. Hajába markolok, és az ablak felé indulok, magam után húzva őt. Zokogva kapaszkodik a csuklómba, a földön löki magát a lábaival, hogy ne fájjon neki annyira. Az ablakhoz szorítom az arcát. Hangom halk, kifejezéstelenül kondul a csendben, amelyet csak az ő sírásának nyöszörgése tör meg.
- Nézz ki az ablakon, Loan. – Zöld szemeit az elénk táruló látványra fordítja, de nem valószínű hogy látja is. Elengedem a haját, megragadom a karját és talpra rántom, újra az üveghez szorítom. – Nézz ki az ablakon, Loan. Mit látsz?
- Tokyo-t... – válaszolja suttogva. Lehajolok a füléhez. Nagyon alacsony, épp a mellkasomig ér, és ezt is imádtam benne mindig. Apró és törékeny, akár egy igazi játékbaba. Amikor megszólalok, összerezzen.
- Az egész kibaszott várost átkutattam utánad. Az egész. Kibaszott. Várost.
Hajába markolok, az üveghez szorítom. Szívem szerint keményen odavágnám, de nem akarok kárt tenni benne. Mindig nagyon vigyáztam rá, csak úgy büntettem, hogy nyomot ne hagyjon.
- Sajnálom – zokogja, kezei lecsúsznak az üvegről. – Sajnálom... sajnálom... ne bánts... kérlek...
Beleszagolok hajába, de undorodva rántom el a fejem. Klór. Fülébe súgom a szavakat:
- Elszöktél. Mindazok után, amit érted tettem, képes voltál elárulni engem. Tudod mi jár az árulóknak, hm?
- Egy golyó... – suttogja, szemeit összeszorítja. Oldalról figyelem az arcát, hosszú szempillái árnyékot rajzolnak szép arcára.
- Te nem úszod meg ilyen könnyen, cica. – Megrándul a jól ismert becenévtől, ajkai közül halk nyögés tör ki. Retteg. – Megbánod azt is, hogy valaha eszedbe jutott a szökés. Rosszul érezted magad velem? Úgy érezted, rosszul bánok veled? Hát most majd megtudod, milyen az, amikor valakivel rosszul bánok, cica.
|
| Meera | 2011. 02. 24. 19:20:51 | #11668 |
Karakter: Loan
Megjegyzés: ~levinek
Állítólag az ember életét egyetlen másodperc is megváltoztathatja. Ebben a villanásnyi időben az agyi reflexek azonnal riasztanak, menekülési ösztön lobban fel, az adrenalin szint megugrik.
Ebben az egyetlen egy másodpercben, mikor tekintetünk találkozott, eldőlt:
Futnom kell.
***
Átlagos nap volt, átlagos kezdéssel, és még szokatlanabb véggel. Szokásom szerint elindultam a közeli forgalmas út melletti áruházba, hogy bevásároljak az ebédhez, amit ismételten nekem kellett elkészítenem. Megvettem mindent, ami szükséges egy kis rakott tésztához, a bolti eladók kedvesen köszöntek nekem.
Szép nap volt, és egyszerű, ahogy szeretem, és mégis, valami másra vágytam…
Éppen a nagy papírzacskókkal vettem ki magam a tömegből, mikor észrevettem, hogy egy hatalmas autó álldogál az út szélén, ott, ahol a taxisok szoktak keselyűkként körözni új kuncsaftra vadászva. Sötétített ablakai rossz érzést keltettek bennem, a tudat, hogy nem ismerem azt, mi vagy ki bújik a bevont üveg mögött, frusztrált s egyben kíváncsivá tett. Ahogy elbotladoztam előtte, akaratlanul is bemosolyogtam az ablakon. Nem látva kihez jut el, nem voltam tisztában azzal, hogy kinek adom a mosolyom.
Nem tudom miért. Nem tudom minek.
De azt tudom, hogy soha, de soha nem kellett volna még csak meg sem közelítenem azt azt autót, sőt, még az utcát is el kellett volna kerülnöm messzire… És a legszomorúbb az az, hogy hiába sikoltottam, kiabáltam, mintha az emberek meg sem láttak volna. Ahogy betuszkoltak a kocsiba, ahogy a számra került a bűzös kendő, és az, hogy csak úgy elraboltak egy embert a sokból…
Mint a birkák, mentek tovább, és a szívem megsajdult, a világ eltompult, engem pedig elvittek.
Csak egy elgurult alma és egy mintás sál árválkodott az út szélén, a járdán, a rengeteg elsöpört és lerúgott mocsokban, visszataszító vádként s kacagó semmiségként az embereknek, hogy valaki Sorsa lepecsételődött…
Az enyém.
***
Szökésem ténye hihetetlen és varázslatos. Sikerült. Egy évig még csak nem is találkoztam Vele. Az önfeledt szabadságot felváltotta a szörnyű ráébredés arra, hogy a világ azonban idekint változott. Egyedül lettem, mint a kisujjam, fedél nélkül, étel nélkül, rendes ruha nélkül. Csak az Ő öltönye van rajtam, és még egy nadrág.
Ezek voltak az én mindenem, és semmim.
Nem fáztam, ezért valamik voltak, de semmik is, mert számomra az égvilágon nem jelentettek semmit. Nem akartam emlékezni, és ez így volt rendjén, de az agyam nem engedte.
Sírva bolyongtam, sokszor azon gondolkoztam, hogy visszamegyek. Eltűröm. Megtenném, tényleg. De a büntetést nem tudnám elviselni, egyszerűen nem és nem… Félek tőle. Félek mindentől, ami új, pedig annyira vágyom az egyedire és különlegesre…
***
- Loan, a harmadik kerületi B szektor negyedik irodaházát kellene lemosni! Aztán vigyázz magadra, Hiroya kivisz oda! – integet nekem főnököm, én pedig halványan elmosolyodva fogom meg a holmim, és biccentve felé követem Hiroya-senpait. Ő magas, és erős, én pedig kicsi és törékeny, ahogy mondani szokta. Annyira kedves velem, és annyira figyelmes, minden szava hozzám drága simogatás, szinte melenget a tudat, mikor ide jöhetek reggelente.
Mert van hová, van minek, és van kikhez.
Egy éve bujkálok, csak fürdéskor látom meg alkaromon a szörnyű jelet, az Ő jelét. Ilyenkor mindig bevillan fagyosan kifejezéstelen arca, jeges szemei, és hófehérségű bőrszíne. Egy igazi Jégkirály. Ezekben a pillanatokban, mikor egyedül vagyok, és eszembe jut, halkan pityergek, hiszen senki sem látja.
A negyedik irodaház felé lépve már előkészítették nekem a kosarat, Hiroya-senpai megölel, és sok szerencsét kívánva elhajt. Belemászok a fém kosárba, és megkeresve a kapcsolót felvonom magam az első szintre, ugyanis a fölszinti ablakokat, mindig az itteni dolgozók csinálják meg.
Szintről szintre haladva úgy érzem, ahogy a mélység nő, feledem a gondokat, a városi zajok nem érnek fel idáig, és ilyenkor merengek el azon, hogy milyen szép is az élet…
Miért ragaszkodtam annyira görcsösen az újhoz, a hirtelenhez? A mindent elsöprőhöz? Mert nem tudtam mi az. Nem értettem, és nem tudtam, mi is az konkrétan, amire olyan nagyon vágytam, amit hőn áhítottam…
Megismertem.
Könnyedséget ad a tudat, hogy a levegőben lógok. Bíznom kell magamban, mindenben, ami itt körülvesz, így nem érhet meglepetés és baj. Ahogy így haladok, eltelik szinte az egész nap, lassan besötétedik, a nap vöröslő karimája végigfesti az egész várost, én pedig hátrapillantva gyönyörködöm benne. Nekitámaszkodok a korlátnak, és élvezem, ahogy a hajam fújja a szél, és szinte semmit sem hallok. Olyan tiszta és felszabadult minden…
Visszafordulva felakasztom a vödröt, és belemerítve a lemosót újra nekikezdek az utolsó előtti szint ablakainak. És ez csak az egyik oldal volt, de ez még így is rekord. Saját mosolyomat és saját alakomat látva viszont az ablaküvegben boldoggá tesz, és olyan érzést ad, mintha társaságom lenne.
Nem szoktam bebambulni az ablakon, egyrészt nem illik, másrészt nem szeretnék olyat látni, amit nem kellene. A felsőbb szinteken a vezetői réteg szokott helyet foglalni, vagyis inkább irodát. Ott olyan dolgok is történhetnek, amiket nem szabadna látnom, így inkább az arcképemre koncentrálok, vagy a lemosó nyelére.
Megnyomom a gombot, hogy egyel feljebb kerüljek, de…
Placcs.
Sikeresen magamra borítom az egész vödör tartalmát, ijedten kapok utána, hogy a maradékot megmentsem. A hideg, koszos víz teljesen eláztatja a pólómat, én pedig megcsipkedve kuncogok azon, ahogy a vízcseppek leperegnek róla. Kicsavarom, és lehajolva a szivacsért inkább súrolni kezdem az ablakot, kerülve a befelé bámészkodást.
De végül csak nem bírom ki, egy óriási fekete, beazonosítatlan paca láttán csak bekukkantok. Jé, ez egy jókora sötét bőrszék. Fú, valakinek rengeteg pénze lehet. De amennyi pénze van, azt el kell osztani annyi nullával, és annyi barátja és ismerőse lehet…
Bár, kitudja.
Ám az alak, aki benne ül, megmoccan, és papírjaiból felpillantva rám néz.
Jeges borzalom fut végig a gerincemen, érzem, ahogy az arcomból szinte az összes vér kitódul, szívem pár dobbanást kihagyva reagál a szempárra. Szinte percekig moccanni sem tudok. A félelem lebénított, majd hihetetlen pánik kerít hatalmába, annyira, hogy már könnyezek is. Ráütök a kapcsolóra, ami csigalassúsággal elkezd lefelé húzni kosarastól, mindenestől, pár pillanatra arra is gondoltam, hogy a hevederbe kötöm magam, és leugrom…
Libabőrös leszek, és eddig nem fáztam, még annak ellenére sem, hogy tiszta víz a pólóm… De most, a nedves ruha rám tapadt, és undorodva, reszketve próbálom levenni magamról, de nem megy…
Nagyon lassan haladok…
Remegve kuporodom össze a kosárban, hogy égető szempárját ne lássam, és el nem tűnik előlem, majd végül csak az elsuhanó ablakokat látom. Ez csak álom lehet… Egy rémálom… Nem hiszem el, nem lehet…
Nem merek felnézni, visszamenni, hogy megnézzem, káprázott e a szemem, vagy a magaslati levegő tréfált e meg.
Annyira remeg az egész testem, hogy szinte nem is látok normálisan, szinte táncol velem a világ, a szörnyű rémület úgy kerít hatalmába, mint farkas a bárányt… Zihálok és sírok egyszerre, hajamat a szél feldobja, így a szemem csípi az ellenszél, de tudom, hogy mire leérek, várni fognak…
Mikor a kosár döccenve megáll, azon gondolkozom, hogy nem mozdulok. Nem is tudnék. De ha kipattannék, és futásnak erednék, talán lenne esélyem… Esélyem arra, hogy visszajussak az életembe… Szipogva szorongatom kezemben az ablaklemosót, hogy majd fejbekólintok vele valakit…
Sosem tudnám megtenni, istenem, mikre gondolok…
Két hatalmas árnyék undorító és vészjósló sötétsége kúszik fel rám, én pedig könnyáztatta arcom felemelve két fogdmeggel nézek farkasszemet. Hidegek. Kegyetlenek. Érzelemmentesek. Durvák. Akárcsak Ő.
És már visznek is.
Szörnyű kétségbeesés kezd el marcangolni, a liftben megjön a hangom:
- Kérem… Ne… ne vigyenek vissza… Ho…Hozzá! Kérem! Bármit megteszek, akármit, nincs irgalom a szívükben? Kegyelmezzenek, kérem, megteszek bármit, bármit megteszek – zokogom kétségbeesetten, próbálok szabadulni, de mintha meg sem hallanák, robosztus alkatuk csak és kizárólag az ajtót nézik, fülük körül tekeredő zsinór is könyörületlenül csillan vissza rám.
A fülkében lejátszódó zene túl nyugtató, túl melankolikus… a helyzet pedig válságos, borzalmas és irtózatos.
Félek, nagyon félek…
- Eresszenek! Kérem… Ne… - sírok, megpróbálom eldobni magam, akárcsak egy hisztis gyerek, de még csak meg sem érzik. Felkaromat markolva úgy tartanak, mint két óriási, eltántoríthatatlan oszlop…
Csing. Az ajtó kinyílik.
Túl átlagos hang, túl megszokott…
Félek, nagyon félek…
Kivonszolnak, szinte visznek, a lábam alig éri a földet. Már meg sem próbálok küzdeni, csak motyogva, könyörögve esdekelek megváltásért, engedjenek el, nem fogja megtudni, elszököm, soha többé nem látnak viszont…
Nem hatja meg őket. Semmi. Robotok. Beprogramozott gépek.
Bevisznek.
Az irodában úgy érzem magam, mintha felfelé futottunk volna. Zihálok, de annyira összeszorítja a mellkasom a félelem, hogy alig kapok levegőt, a gyomromat marcangoló rettenetes rémület nyelni sem enged, kezeim úgy remegnek, mintha Parkinson-kóros lennék.
- Kifelé.
A két óriás megmozdul, és otthagynak, így én segítségük nélkül térdre esem. Nem merek felnézni, két kezem a földre teszem, hogy némi támaszt nyerve, könnyeim a földre esnek, a sűrűszálú, drága szőnyeg szinte issza őket. A fájdalmamat szívja, a véremet, akárcsak Ő…
Nem akarok itt lenni, istenem, ne engedd, mit tettem, mit vétettem…
Szipogva emelem fel a kezem, hogy megtöröljem az arcom és az orrom, ruhámból folyik a felmosóvíz, kezeim klór illatát idáig érzem, kiázott ujjaim görcsösen rándulnak meg, mintha fel akarnám marni a szőnyeget, mintha hibás lenne mindenért... Hajam jóságosan eltakarja az arcom, de tudom, hogy mindjárt rám szól, hogy álljak fel.
Vagy megüt… vagy itt és most fejbe lő…
|
| Andro | 2010. 02. 08. 09:46:11 | #3561 |
Karakter: Hizaki (Kaijinak) (vége)
Játék VÉGE!
|
| Andro | 2010. 01. 21. 12:58:57 | #3357 |
Karakter: Hizaki (Kaijinak)
Ácsorog a lábain, mialatt ráterítem a felsőmet. Mintha ideges lenne, fel-le emelgeti őket. Talán valamit nem jól csinálok? Meglehet, hiszen, nem szeretem a fiúkat. Vagyis, igen, meleg vagyok, de nem szeretem a melegeket.
- Rendben, de nekem ezért fizetnie kell. Nem vagyok csöves, kóbor gyerek. - mondja könnyedén.
Ezzel arcul csapott. Szóval kurva. Sejthettem volna a ruhájáról, meg arról, ahogy mozgott. És ha jól érzem, meleg-kurva. Szép. A legrosszabbat fogtam ki. Rendezem az arcvonásaim és próbálok nyugodt maradni. Csak semmi nyugtalankodás Hizaki. Ez csak egy kölyök.
- Csak úgy elviszlek. - közlöm vele.
Már lép hátra, mire észbekapok és elkapom a grabancát. Magamhoz préselem, hogy moccanni sem tud.
- Nem vihet el! Hé, eresszen már el! - bokán rúg, de nem hat meg. Magamhoz szorítom, miközben rálépek a lábára és hívom a sofőrömet. - Hallja, eresszen!
- Esetleg menj vissza kurvulni, vagy maradj velem. Nem vagyok buzi, nem foglak megdugni sem. Kell valaki, akivel beszélgetek.
- Nem így kell barátokat szerezni. - mondja idegbeteg hangon. Csak nem fél?
A kocsi végre megérkezik. Látom hogy fázik, így előre engedem, majd beülök mellé és szólok a sofőrnek hogy indulhat. Nem tudom, jó ötlet-e hazavinni. Griff rám fog szállni, és akkor megnézhetem magam. Azt hiszem, hosszú éjszakám lesz. Mikor megérkezünk, akkor látom, hogy a kölyök szundít. Na, remek. Biztos elfáradt, vagy jóllakott.
***
- Segítsek, uram? - lép oda a sofőr, de csak intek, hogy nem kell.
Kiemelem Kaijit a kocsiból és befelé igyekszem. Ha mázlim van, talán nem boltok bele senkibe. És igen, mint mindig, most sincs mázlim.
- Szia Hizaki! - köszön rám egy hang a nappaliból - Már haza is jöttél? Ez meg ki? Mi? Egy fiúcska? De hát te nem is bírod a fiúkat.
- Griff, kussolj! - morgom az ikerbátyámnak. - Összeakadtam vele és... segítségre van szüksége. Ennyi. Itt alszik nálam. Reggel elmegy.
- Hadd játszak vele! - néz rám a bátyám, de egy dühös morranással lekoptatom magamról. - Naaaaaaaaaaaa! Gonosz!
Mielőtt még utánam jöhetne, feliszkolok az emeleti szobámba. Méghogy játszana vele. Szegény kismadár. Ha Griffen múlna, a lelket is kikefélné belőle. Nem bírom a kurvákat, de valahogy nem akarom, hogy a fiúnak baja essen. A szobám biztonságába érve lerakom az ágyra, betakarom és meggyújtom a kislámpát. Ahogy így alszik, olyan mint egy porcelánbaba. Egy gyönyörű ékszer, amivel vigyázni kell. Hirtelen ötlettől vezérelve papírt és ceruzát ragadok. Muszáj rajzolnom! Hogy a fiú miatt támadt-e ihletem, vagy sem, nem tudom. De ő is közrejátszhat benne. Fél óra sem telik bele és telerajzolok vagy húsz lapot. Mind tele tervrajzokkal, olyan ruhák terveivel, amiket soha senki sem akar majd hordani. Még én is elámulok magamon. Az ágyra nézek és kénytelen vagyok elmosolyodni. Olyan édes és békés. Nincs szívem felkelteni és nem is fogom. Hadd aludjon. Pedig nem szeretem a fiúkat, de ő valahogy különleges.
Jó egy óra elteltével kezd el mocorogni a takaró alatt, amit ráterítettem. Először a lábai moccannak meg, majd a szemei nyílnak ki lassan, mint két gyönyörű kék rózsa. Látom, ahogy fókuszál, próbálja beazonosítani a tárgyakat. Majd felül és a tekintetével mintha engem keresne.
- Felébredtél? - kérdem, mire végre megtalál.
- Igen. - bólint. - Jó reggelt! Szép szoba. - mondja ahogy körbenéz.
- Jó másfél órát aludtál. - mondom. - Még este van.
Kizárt, hogy tetszen neki a szobám. Mindenhol papírok, vázlatok, könyvek, ruhaanyagok, cérnák, félkész és kész ruhák, amelyeket sosem fog senki sem hordani, mert túl merészek, túl extrémek, túlságosan is újak ahhoz, hogy a hétköznapi embernek eszébe jusson viselni azokat. Gyorsan elkezdek rendet rakni, és látom, hogy a papírokra és a ruhákra fókuszál a tekintete.
- Szépek - jegyzi. - Maga csinálta?
- Igen. - válaszolok. - Divattervező szeretnék lenni. De... ilyen ruhákat úgysem hordana senki.
- Miért? - a kérdése letaglóz. A hangja őszintén érdeklődő.
- Nézz rájuk! - mutatom. - Túlságosan is merészek, hogysem boltban árulják ezeket a ruhákat. Már jó pár helyről elhajtottak a terveimmel. Az embereknek nem kellenek az ilyen túlságosan új dolgok.
Feláll és közelebb megy az egyik művemhez. Nemrég fejeztem be. Egy hálós, ujjatlan fekete felső, alatta leheletvékony fehér rövidujjú póló és egy fekete-fehér csipkés rövid szoknya. Hasonlít a lolita-stílushoz, de annyira nem elvont. Kiegészítőként egy pár felemás, fekete-fehér hosszú kesztyű, egy fehér sál és egy fekete-fehér öv. Hosszasan bámulja és óvatosan hozzáér. Szinte tisztelettel simít végig a ruhán. Csak nem tetszik neki? Nem, az kizárt! Soha senkinek sem tetszettek a ruhák, amiket csináltam. Mindenki a hagyományosat akarja látni tőlem, de az unalmas.
Nézem Kaijit, ahogy minden millimétert megszemlél a ruhán. Olyan sokáig szemléli, hogy kezdek félni. Majd hozzám fordul.
- Fel szabad próbálni? - kérdi őszinte érdeklődéssel.
- Ha szeretnéd, nyugodtan. - bólintok.
Leemelem a ruhát és segítek neki felvenni. Tökéletesen áll rajta, mintha direkt neki varrtam volna. Csak ámulok.
- Tökéletes! - suttogom, majd a hangom komolyra vált. - Ha szeretnéd, neked adom a ruhát. Látom, hogy tetszik és én úgysem tudok vele mit kezdeni.
- Nem fogadhatom el. - tiltakozik. - Ez túl drága és sok munkája fekszik benne.
- Úgysem hordaná senki, csak porosodna itt. Fogadd el! Örömet okoznál vele, ha hordanád. - mondom.
- Rendben. - bólint.
Nézem, ahogy illegeti magát a tükör előtt, forog és a szoknya is felemelkedik. Boldognak tűnik. És ettől én is boldog vagyok. Beszélgetnünk kéne, de nem tudom, miről? Nem vagyok éppen hozzászokva az ő fajtájához, nem tudom, náluk miről szoktak társalogni.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 02. 03. 09:51:45
|
| Andro | 2010. 01. 09. 10:15:22 | #3198 |
Karakter: Hizaki (Eiri Yukinak)
Megérintem a vállát. Megremeg.
- Nem vagyok aranyos! - szólal meg halkan.
- Ahogy gondolod. - vonok vállat és újra enni kezdek.
Csend van, hiszen a vendégek jó része még nem érkezett meg. Még nincs vacsoraidő. Hamarosan mennem kéne, ha nem akarok odahaza balhét. De ez a kölyök... valahogy olyan fura. Nem akarom itthagyni, ami még soha senkivel nem történt meg.
- Hogy hívnak? - kérdem végül, megtörve a csendet.
- Miért akarja tudni? - hangjában enyhe bizalmatlanság.
- Mert így illendő. Együtt eszünk, tehát illő lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak. A nevem Kuroyume Hizaki. - mondom és enyhén meghajolok a tányér fölött.
- Aichi Kaiji. - válaszol kelletlenül és meghajol. Legalább udvarias.
- Szép neved van. Illik hozzád. Gyönyörűt jelent. - mosolyodom el.
- Nem vagyok szép, sem gyönyörű. - mordul fel.
Elnevetem magam, mire felfújja magát. Igazán aranyos. Bár egy gyönyörű rövid szoknyában és talán egy hálós, vagy csipkés felsőben jobban festene. Az alakját már volt alkalmam megcsodálni. Nem kövér, de nem is egy vékony kóró. Pont megfelelően vékony, az arca pedig mint egy kislányé. Kiváló alany lenne, de nem merem megkérdezni. Nem, az ilyesfajta fiúk nem szokták elfogadni a kérésemet.
- Na és mit dolgozik? - kérdi ő.
- Egyetemre járok. - válaszolom. - Üzleti egyetemre. Na és te?
Nem válaszol. Nem tudom miért nem. Talán fél?
******
Lassan befejezzük a vacsorát és fizetek. Mikor kilépünk az étteremből már sötétedni kezd. Lemegyünka lépcsőn, egyetlen szót sem szólva egymáshoz. Azt hiszem, ma nincs sok kedvem beszélgetni. Még mindig ideges vagyok, apám mit fog szólni. Haza akarom vinni a kölyköt. Az idő még jobban lehűlt, a szél borzolja a hajamat és belekap a zakómba. Összehúzom magamon.
- Hazakísérjelek? - teszem fel a kérdést.
- Nem szükséges. Nem lakom messze. - jön a válasz - Köszönöm a vacsorát! Most már mennem kell. Viszontlátásra, Kuroyume-sama!
- Nem akarod nálam tölteni az éjszakát? - bukik ki belőlem, és mielőtt visszaszívhatnám, el is pirulok - Persze nem úgy... vagy... nem is tudom.
Látom, hogy rám néz, és tanácstalanul áll egyik lábáról a másikra. Fázhat, így ráadom a zakómat. Én jól leszek egy szál ingben is.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 01. 16. 10:21:41
|
| Andro | 2010. 01. 08. 20:31:07 | #3193 |
Karakter: Hizaki (Madárkámnak)
Nem tudom miért mászom fel ide. Szép idő van, ideges vagyok, ki kell engednem a gőzt. Apám ismét felidegesített a céggel. Mikor fogja már fel, hogy nem érdekel az üzleti pálya? A szél fúj, nem is kicsit, belekap ében tincseimbe és megtáncoltatja őket. Felérek és szippantok egyet. Akkor veszem észre őt. A kölyök a korláton áll és mint aki ugrani készül. Már dől előre, mikor elkapom.
Olyan gyönyörű. Liheg a karjaimban, a vér lüktet a fülemben, a szívem úgy dobog, hogy majd szétrobban. Rámnéz, a tekintete az enyémben. Kék szemei vannak. Gyönyörű kék szemei.
- Ostoba! - kiáltom rá.
Elengedem. Dühös.
- Aki mondja - vágja vissza hörögve. Meg kell mondanom, gyönyörű hangja van. Az én képem meg véres - Vigyáztam magamra!
- Majdnem leestél te bugyuta! - vágom fejbe.
Ez talált. Visszamászik a korlátra és széttárja a karjait.
- Nem esem le, látod? - mondja - Nézd!
- Ahogy gondolod - fordulok meg és menni készülök. Elég volt mára.
- Azért köszönöm - hallom a hangját, de nem fordulok vissza - hogy törődött egy idegennel.
Megfordulok és még látom, ahogy elkezd hátraesni. Mint az őrült rohanok oda, hogy megmentsem. Nem tudom miért, de nem szeretek másokat látni meghalni. Az utolsó pillanatban kapom el, mielőtt átesne a korláton és megállíthatatlanul a semmibe zuhanna. A karjaimban tartom. Reszketek.
- Hé! - suttogom és megrázom. - Térj magadhoz!
A szemei csukva. Elájult.
*******
- Azt mondtad, vigyázol magadra. - mondom, miközben még mindig a karjaimban tartom. - Nem kéne betegen kinn járkálnod.
Lassan magához tér. Olyan érzéki, ahogy a szemei próbálnak fókuszálni, majd rám néz. Eszébe jut, ki is vagyok.
- Nem a maga dolga! - torkol le - Ha leesek, leesek.
A tekintetem metsző és villámlik. Észreveszi magát.
- Tartozom magának - szólal meg végül.
Elengedem. A padlón fekszik.
- Legyen. - bólintok. - Eljössz velem egy vacsorára.
Belenézek azokba a kurvakék szemekbe. Igézőek, nem eresztenek. Végül elindulunk. Itt fenn úgyis rohadt hideg kezd lenni. Látom, hogy nem bízik bennem. Megrémisztenék a szemeim? Lehet. A Tokió Toronyban rengeteg étterem van. Ahogy nézem, a kölyök valami puccos helyről származhat. Hát, én nem vagyok az a kőgazdag ember, de tegyük meg, amit tudunk.
- Nem vagyok túl jómódú. - mondom. - Ne várj egy ötcsillagos éttermet.
- Pedig, elég jók a ruhái - jegyzi meg.
- Adok magamra. Szeretem a szép, elegáns ruhákat. - végignézek rajta. - A te ruhád is gyönyörű.. Különleges.
- Köszönöm. - udvarias. - Sokan megszólnak érte, hogy úgy ötlözöm, mint egy nő, de a vendégeim szeretik.
A vendégei? Mi ez a kölyök? De nem kérdem meg.
A harmadik emeletre megyünk, ott van egy kedélyes étterem.
******
- Remélem, megfelel - mondom és körbemutatok a nem túl nagy éttermen.
Bólint, bár észreveszem, hogy bizalmatlanul körbekémlel. Az egyik sarokasztalhoz lépdelek a kölyökkel a sarkamban. Úgy helyezkedem, hogy ő üljön az ablak felé. A pincér hamarosan megjelenik. Rendelek mindkettőnknek, miután kijelenti, ő nem rendel, nem is tudja, hogy kell.
Kihozzák a kaját. De a kölyök nem eszik.
- Mi a baj? Nem tetszik? - kérdem.
- Nem eszem idegen ételből - közli komoly képpel.
- Vedd úgy, hogy meghívtalak, mint egy... vendég, vagy mi. - vonok vállat.
Elfintorodik, de azért óvatosan megszemléli a kaját. Aztán megvárja, míg én eszem belőle. Óvatos kölyök. Elmosolyodom.
- Mi az? - húzza fel az orrát.
- Semmi. Csak aranyos vagy. - mondom egyszerűen.
Szerkesztve Andro által @ 2010. 01. 08. 21:29:44
|
|
