Magához ölel, kikerekedett szemekkel érzem, ahogyan már-már gyengédnek mondhatóan, sóváran simogat. Ujjai végigsiklanak karomon, lúdbõrzik bõröm ott, ahol hozzám ér. Nem tudom, hogy most félek e tõle, vagy élvezem e, amit csinál, de nem akarom élvezni…

Úgy ezerszer rosszabb lenne minden érintés, minden együttlét…

Belefésüli hajamba ujjait, beletúr tincseim közé, s megérzem nyakamon forró ajkait és fogait, újra kiráz a hideg. Ki akarok kerülni a karmai közül, eresszen el… Nem akarom, hogy hozzám érjen, egyáltalán még látni sem akarom!

Hagyjon…

Kérem, hagyjon végre…

- Amíg szökésben voltál – kezdi mély hangján, csöndesen, én pedig innen közelrõl hallva baritonját, összerezzenek a rémülettõl. – Volt valakid?

Lehajtom a fejemet szavait hallva, és folyamatosan ráz a hideg. Pedig idebent olyan forróság van, és mégis, rettentõen fázok… Megérzem csípõmnél kezeit, és ijedten rezzenek össze.

- Válaszolj.

- Nem, senkim – lehelem a választ halkan. Miért kérdez ilyet?

- És a többi munkás, akikkel dolgoztál? – újabb érthetetlen kérdés.

Hiroya-senpai…

Szegény, már biztos az összes haját kitépte aggodalmában. Õ volt a legkedvesebb velem, kedveltem is Õt. Volt mikor összeborzolta a hajam vagy tréfásan elcsípte a fülemet, ilyenkor mindig nevettünk… Sokszor meghívott egy fagyira, szinte elsõre eltalálta, hogy a vérnarancsos a kedvencem… Volt párszor, mikor nála aludtam, mikor kibírhatatlan rémálmok gyötörtek Takamo miatt… de akkor is igazi úriemberként viselkedett, az ágyában aludtam, amíg Õ a földön, a matracon.

Gyorsan megrázom a fejem, mielõtt még rossz következtetéseket vonna le hallgatásomból. Mennyivel másabb minden, ha Takamo nincs itt… Akkor boldog voltam, és ha csak egy kicsit is, de felhõtlenül boldog. Feledtem ezeket a rémálmokat, amiket itt éltem át, s Hiroya-senpai támogatott és bíztatott.

- Nem baszott meg egyik sem? – megint megrázom a fejemet, még sebesebben, mint az elõbb. Fejemet államnál fogva kényszeríti maga felé, így saját vállam felett pislogok rá riadtan. Az arca sötét, szemei pedig összeszûkülve figyelnek, mint két éles kés.

- Hol laktál?

- Egy szállón… - vallom be.

- Egyedül?

Helyeselve bólintok egyet, mire felsóhajt, s már nem is érzem mellkasát a hátamnak simulni, elfekszik a kádban. Lehunyja szemeit, legalább már azokat nem kell néznem… Azok teszik leginkább félelmetessé egész lényét, na meg a tettei… Az érintései…

- Majdnem begolyóztam, amikor megléptél. Minden éjjel azt álmodtam, hogy valaki mással vagy – szólal meg, hangjáról lerí, hogy kicsit bágyadt, talán már fáradt lehet.

Megilletõdötten nézek rá, ahogy nedves bõrén csillognak a vízcseppek, haja vége a vízbe lóg.

Mit mondott?

Csak…

Csak nem…?

- Kurvára dühös voltam.

Féltékeny volt…?

Takamo?

Féltékeny?

Belegondolva ebbe az egészbe szinte kiesnek szemeim a helyükrõl. Lehetetlen. Miért kötõdne ennyire hozzám? Tény és való, hogy nem ölt meg, de inkább megint magához láncolt. Mit szeretne ennyire tõlem?

Annyira nem értem miért csinálja azt, amit…

Csöndesen figyelem erõs alakját, és most, hogy nem vizslat szemeivel úgy, ahogy szokott, szinte egy másik embert látok benne. Mint mikor aludt. Arca itt is kisimult, és nyugodtnak tûnik. Valahogy… mintha kicserélték volna.

Olyan más… Ilyenkor olyan szívesen megérinteném, kedvesen, szelíden, mert… szeretném. De mikor a szemei kinyílnak, legszívesebben elmenekülnék a világ végére elõle, csak ne kelljen látnom azt a kegyetlen, vad tekintetet…

Erõs, és izmos, régen egy ilyen férfiról álmodoztam, akivel majd együtt élhetek, vigyáz rám, ha bajba kerülök megvéd és kiáll mellettem… De ezt az álmot már régen sárba tiporta.

Különös… tényleg nem maradt már nekem senki más, csak Õ.

Elérte a célját, csak Õ van nekem.

Váratlanul kinyitja szemeit, én pedig elkapom a fejem, s inkább fejem vonalát követve elõre fordulok, szaporán dobogó szívvel. Miért érzem azt, hogy most valami rosszat csináltam? Öle kemény, akárcsak combjai, és mégis… Melengetnek.

Ha nem látom… Ha nem látom Õt… Sokkal jobb.

Felül, és a hátam közepén siklanak végig ujjai, bõrömet tapogatja, én pedig összerándulok az érintéstõl, de inkább csendben tûröm, hogy játsszon velem. Finoman ér hozzám, mintha csak ellenõrizne…

- Szoborként akarsz ülni egész este az ölemben? – kérdésére összerezzenek, majd dolgomat tudva megfordulok ölében, Õ pedig hátra dõlve elfekszik a kádban, kezeit annak peremén nyugtatja, én pedig engedelmesen ráfekszek mellkasára.

Mikor elhelyezkedem, mellkasa megugrik, és egy mély sóhaj hagyja el ajkait. Szeretném megkérdezni, hogy mi a baja, de az én nevem hallgass. Különben is… mi közöm a mocskos ügyleteihez…?

Legalább nem fogok azon rágódni, hogy hány ember veszíti életét egyetlen pislogás alatt. De hát így is tudom… anélkül, hogy mondaná. Sokszor vitt el tanácskozásokra, nem egyszer néztem végig yakuza kivégzéseket, karlevágásokat, csonkításokat.

Azok az emberek kiálltak elveikért, és megtagadták Takamo parancsát.

És mivel megtagadták… adósok lettek.

Az életükkel.

Iszonyatos.

És mégis, most olyan gyengéd… Ujjai kis semmis mozdulatokkal cirógatják hátamat, és a folyamatos simogatástól teljesen elálmosodom, meg persze a félhomály és a forróság, ami körülölel minket… Laposakat pislogok, a gyertyák halovány lángjának táncát figyelem bõrén, hogyan ugranak meg a pici, színes lángnyelvek a vízcseppeken, amik rajta ülnek.

Ahogy simogat, a víz lágyan fodrozódik, én pedig elnyomok egy ásítást. Nagyon régen csinált ilyet… Hogy… nem bántott.

- Gyere… - suttogja, s fenekembe markolva feljebb húz magához. Nyelvemmel végigsöprök száján, majd megcsókolom, amennyire az erõmbõl telik. Combomon siklik végig keze, majd ismét megtalálja fenekemet, és magához passzíroz.

Elmélyíti a csókot, én pedig a lassú, érzéki csóktól úgy érzem, mintha szédülnék… Mintha forogna velem a világ, hagyom, hogy irányítson… hirtelen mintha mázsás súly ereszkedne rám, úgy fáradok el én is egy pillanat alatt…

Mielõtt még elszédülnék, elenged, s újra lehajtja fejét a kád peremére, én pedig csöndesen visszahúzódok mellkasára, keze még mindig a fenekemet fogja.

Kicsit elbóbiskolok, mikor megérzem, hogy felkel. Ijedten kapok utána, de utána rájövök, hogy egyszerûbb, ha magam mászok ki a kádból. Meg is teszem, vizes lábaimat befogadja a sûrû és magasszálú fürdõszoba szõnyeg.

Olyan érzés fogott el, mintha Takamo sosem ért volna hozzám. Legalábbis ma nem… Felsandítok a hátára, s kezébe adva törölközõjét és köntösét arrább állok tõle, megtartva a három lépés távolságot. Megtörölközök én is, s szótlanul követem a hálóba. A telefonhoz lép, elintézi a szokásos dolgokat, én pedig az ajtóban állva várok rá.

Kienged a folyosóra, s kétoldalt a testõrök megmoccannak, de mikor látják, hogy Takamo jön utánam, rögtön lenyugszanak, én meg zavartan követem a fekete köntösös alakját…

***

Az ebédlõben nagy nehezen leülök a székre, de az elém tett étel illata nem csábít annyira, hogy egyek, és amúgy sem vagyok éhes. Elmélázva nézem az ezüst evõeszközökön megtörõ fényt. Hirtelen kiráz a hideg, és fázósan húzom össze jobban magamon a köntöst, majd halkan felsóhajtok.

Nagyon csönd van, én pedig reszketni kezdek.

- Fázol?

Kérdése meglep, és hirtelenjében nem is tudok mit válaszolni. Összébb húzódom, hogy minél jelentéktelenebb látvány legyek számára. Nemlegesen megrázom a fejemet, mire hallom, ahogyan egy erõteljes mozdulattal levágja a kezében tartott kanalat az asztalra.

Felé pislogok, és látom, hogy dühös.

Nem is csináltam semmit sem…

- A kurva életbe – közli, és felállva szinte felborítja a széket. Riadtan bújok beljebb a köntösbe, ahogy odalép hozzám, én pedig nyüszögve kapok a késhez és a villához.

- Eszek! – mondom gyorsan, s látom, ahogy tekintete megakad a kezemben tartott késen. Ezt is villámgyorsan leteszem az asztalra, és inkább a villát szorongatom, ujjaim szinte elfehérednek.

Ne bántson, ne bántson…

- Persze… - morogja, ujjai a hajamba csúsznak, s ijedten szorítom össze szemeimet az érzésre. Pár pillanatra megakad a hajborzolása, de utána folytatja tovább.

Tétován hajolok elõre, hogy elérjem a tányért, vállamról lecsúszik a köntös, s ahogy megcsap a hideg, nyomban a ruha után kapok, de keze megállít a mozdulatban. Meglepetten nyögök fel az érzésre, mikor forró ajkai rányomódnak a vállamra, s lassan felfelé haladva a mélyen belecsókol a nyakamba. Kiráz a hideg, úgy megremegek karjai között, mint a kocsonya, erre még az is rákontráz, hogy fázok is.

Két pillanaton belül már az asztalon találom magam, lábaim közé furakszik, és lerántja rólam a köntöst, fuldokolva nyelem szenvedélyes csókját, nem tudom megint mi történt…

Én már végképp nem értek semmit sem…

Fázósan húzódok összébb, de mikor rájövök, hogy Õ milyen forró, önkéntelenül is közelebb húzódok hozzá, a meleghez, a puhához. A hajam még mindig vizes, és a belõle lassan csöpögõ víz a bõrömre hullik…

- Loan… - sóhajtja, kezei végigívelnek oldalamon, majd benyúl alám, hogy a fenekemet kezében tarthassa. Ijedten felnyikkanok, mikor felemel, de nem igazán látom rajta, hogy tudomásul vette.

Szívem szaporán dobog, félek is tõle, meg nem is… Ma annyiszor váltott hangulatot, hogy egyszerûen nem tudom követni… Mi a biztosíték, hogy nem fog megint bántani…

- Ahh, csinálj valamit, különben nem fogom megállni, hogy ne dugjalak meg itt és most… - harap alsó ajkamba, én pedig gyomorideggel simítok végig mellkasán, tétován, bátortalanul. Lassan lesimogatom róla a köntös felsõ részét, és leszállva az asztalról megfogom övét, és húzni kezdem kifelé.

Istenem, add, hogy jöjjön…

És meglepetésemre jön is utánam, én meg mintha pórázon vezetnék egy vadállatot, vezetem Õt…

A szobába érve felcsalom az ágyra, ahová készségesen le is fekszik, miután lenyomta a torkomig a nyelvét. A vágytól zihálva kap utánam, keményen belemarkol a fenekembe, de tetszik neki a felállás, én pedig kattogó elmével tûröm nyalakodását, gondolkozva, hogy mit is tehetnék…

Olyat, amivel meglephetem, és… és nem fog úgy hozzám érni… Leveszem róla a köntös övét, és ujjaim között forgatva látom, hogy…

Ó!

Tétován fogom meg, és szeméhez emelem, kezemmel tarkója alá nyúlok, s szemére kötöm. Megremeg alattam, ujjai erõsebben marnak bõrömbe, s ahogy rajta ülök, érzem, hogy máris olyan kemény odalent…

Felvezetem kezeit mellkasomra, hagyom, hogy végigsimítson rajtam, hogy csak érezze a jelenlétem, és ne lásson… Olyan jó így, hogy nem kell a szemébe néznem… Nem annyira megalázó és szégyenteljes ez az egész…

Odahajolok nyakához, és nyalogatni kezdem bõrét, ujjai végigszántanak a hátamon, keményen és erõsen, én pedig beleremegek az érintésbe. Így mennyivel jobb… Mennyivel…

Jobb…

Belenyalok fülébe, s a hajamba marva szájához ránt, s meglepetésemre el is találja ajkaimat, szinte felfal, kiszív belõlem mindent, sóváran, vágyakozva… Eddig fel sem tûnt, hogy ezekben az érintésekben mennyi érzelmi töltet van…

Végigsimítok mellkasán, s elhajolva tõle nyelvemmel végignyalom egész mellkasát, kockáról kockára, minden apró kis helyet benedvesítek, hajamba túr, szinte tépi, de én még nem tartok ott, ahol szeretné…

Mikor belenyalok a köldökébe, s megfogom merevedését, szinte összerándul. Lassan, óvatosan ívelek végig rajta nyelvemmel, majd végén lassan beletolom a számba. Felhördül, és megfeszül, én pedig lassan kényeztetni kezdem, s lehunyom a szemeimet, hogy ne lássam…

Így egész más…

Olyan más…

Kezemmel combjának belsõ oldalát cirógatom, ingerlõen, körmeimmel aprón megkarcolva az érzékenyebb részeket. Érzem ízét, Takamo ízét, melyet annyiszor kellett kényszerbõl éreznem, és élveznem... Mélyebben magamba engedem, felhördül, szinte kitépi a hajamat.
Nem is kell sok idõ, s el is élvez, nevemet zihálva tépi le magáról a köntös övét, s megszállott tekintettel ránt magára, hogy ismét egy fullasztó csókban részesíthessen… Megremegek erõszakos mozdulataitól, de nem bánom... Legalább... Nem bánt...

És nekem is sokkal elviselhetõbb volt így... És most én sem éreztem magam olyan... 

Utolsónak...

- Én… én…

Piros pofiját elfordítja szégyenlõsen. Állánál fogva fordítom vissza.

- Gyerünk, halljam.

Ajkába harap, s én mohón nyalom le a kiserkent vért, amelynek fémes-sós íze méginkább felhúz.

- Éhn… szeretnélek… leszopni…

Édes kis vékony, reszketõ hangjával eléri, hogy szavai olyan izgatóak legyenek, hogy már ettõl is simán el tudnék élvezni. Gonosz mosolyra húzódik a szám.

- Lássuk – morranok halkan, olyan vad, éhes vágy tör rám, hogy szinte remegni kezd a gyomrom az izgalomtól. Lemászom róla, kényelmesen leülök a kanapéra. Ahogy elõttem térdel a földön, arcába hulló selyemszõke haja alól néz fel rám, reszketegen és sebezhetõen, állati éhség fog el. Felhördülök a látványtól, amivel megrémítem, hátrálni kezd, de egy figyelmeztetõ pillantás elég neki hogy észhez térjen. Engedelmesen kúszik hozzám, feláll. Megragadnám hogy magamhoz rántsam, de megrezzen és az ajtó felé iramodik.

Hagyom, had fusson. Innen már úgysincs menekvés. Kilépek az ajtón, a folyosón álló egyik õr máris felém fordul.

- A szobájába futott, Sang az ajtó elõtt õrködik.

- Helyes. Azt hiszem korábban fürdünk ma este... a vacsorát majd a hálóba kérem.

- Hány órára?

- Hm... majd házitelefonon jelzem.

Besétálok Loan lakosztályának ajtaján, intek a fejemmel a munkásoknak akik már az utolsó simításokat végzik az ablakok rácsain, majd a fürdõbe sétálok.

Az ajtóban, dermedten áll õ, és tágra nyílt szemekkel bámulja a habfürdõt és az illatos mécseseket.

Beljebb lököm, kifejtem ujjacskái közül a kulcsot és bezárom az ajtót. Lenézek rá, ahogy a szõnyegen hever. Hátára fordítom lábammal, bosszúsan nézek le rá. Annyira felizgatott, és aztán faképnél hagyott.

Amikor hozzám került, és heteken át neveltem, tanítottam... egyszer szájba basztam. Az elsõ alkalommal, amikor szopni tanítottam. Mai napig emlékszem a megtört tekintetére, azóta pedig engedelmesen, magától fejlesztette mûvészi szintre az orális technikáját. Már az emlék is, hogy milyen tehetséges ebben... uhh... forrón lángol az egész testem. Annyira vártam már, hogy újra érezzem, erre tessék. Megmakacsolja magát.

- Csinálhatom így is – morgom vágytól elmélyült hangon. Fölé mászom, feje mellett megtámaszkodom térdemmel, ellenkezõ  kezeit félrecsapva oldom ki övemet, lehúzom cipzáramat és kiszabadítom fájóan lüktetõ péniszem.

Kurva dühös vagyok, és ami ennél is rosszabb...

Kibaszottul kívánom. Nem bírok gondolkozni sem, csak élvezni akarok. Rá. Belé. Vele.

- Szopni szerettél volna, megkapod, cica.

Szájába vágom mélyen, egészen a torkáig megbaszom. Pont mint akkor, az elsõ alkalommal. Szinte olyan érzésem van, mintha kaptam volna egy másik petet, aki pont úgy néz ki mint õ, de mégsem õ az.

Újra be kell törnöm... a fenébe.

Hangos, rekedt nyögéssel élvezem tele a száját, s még néhány ösztönös csípõlökéssel hörgök a kéjtõl. Remeg, rázkódik az egész testem, s ahogy õ spermámmal a szájában alattam hever... egyszerûen csodaszép.

Hosszan zihálok, figyelem ahogy a kádhoz kúszik elõlem, homlokát a csempézett oldalához szorítja.

Lehajítom zakómat, lassan kigombolom ingemet, de megállnak ujjaim a mozdulatban.

- Gyûlöllek…

Alig hallható kis sóhaj. De ott van.

Vészjóslóan sötétülnek el szemeim. Hangom halk, kíméletlenül parancsoló.

- És ha már ennyire futkározni támadt kedved… Táncolj.

Zene

Válla felett néz rám, majd lassan, erotikus mozdulattal áll fel, a kád szélébe kapaszkodik.

Lehúzza nadrágját, kis selyemfehérnemûben van. Sápadt bõre világít a félhomályban, s vöröses fények játszanak fûzöld szemeiben.

Felállok én is, élvezem a látványt ahogy felém libben, ritmusos mozdulatai õrjítõek. Legalább erre emlékszel, a fene a kis makacs fejedbe. Körbesétál, hozzám dörgölõzik, és lehúzza a félig kigombolt ingemet, nadrágomat és az alsómat. Máris olyan kemény vagyok, hogyha nem siklanak ki kezeim közül, leszorítanám a földre és újra megraknám a kis seggét.

Figyelem ahogy kecses mozdulatokkal a kádba lép. A mozdulattól megvillan csuklóján a tetoválás, és elégedett vigyor kúszik arcomra.

Vízbe mértja kezeit, bekeni vele testét, izgatóan csillog bõre, s ahogy ringatja csípõjét, riszálja kis seggét... Hrr... Pont úgy csinálja, ahogy szeretem. Úgy fest az iménti kis lecke helyére rázta az agyát.

Ujjaival hívogat, csábító tekintete õrjítõ. Megyek, mert olyan õ nekem, mint egy mágnes. Ha akarnám, akkor sem tudnám távol tartani magam tõle.

Törleszkedik, simul, kéjesen karmol. Ez az...

Felszisszenek és beleremegek a kéjbe.

Megfordítom, mögé kerülök és leülök a kádba, az ölembe húzom, vékonyka csuklóit háta mögött összefogom. Felsikkant és illúziórombolóan ficánkolni kezd. Egy pofontól helyrerázódik. Azonnal lehiggad, feneke farkamra nehezedik, két partja közé becsúszok, de még nem hatolok belé, csak hagyom hogy csúszkáljon rajtam.

- Rohadt szép vagy, a kurva életbe is… - morgom õszintén. Fenekébe markolok, majd bejáratát simítom végig ujjaimmal. Forró és ahogy beledugom egyik ujjam, összerándul. Ahogy elhúzom kezem, ujjaim véresek. Nem célom hogy tönkretegyem, még ha képtelen is vagyok ellenállni neki. Ernyedten hagyja magát, a gyertyákat figyelõ szemei üresek. Láttam már ilyennek õt számtalanszor, s tudom jól, hogy akkor nem leltem benne sok örömöt.

Elengedem kezeit, magamhoz ölelem. Csúszkál a farkamon, s ahogy bõre hozzám ér, ez is elképesztõen jó érzés. Sápadt karjain, mellkasán simítok végig. Borzongatóan jó érzés végre vele lenni, és így. Régen... régen megmosta a hátamat, majd amíg én kényelmesen áztattam magam, õ velem szemben üldögélt és csókolóztunk, keféltünk, majd csókolóztunk. Ha épp nem volt kedvem dugni (ritkán fordult elõ), akkor csak ültünk és nyalakodtunk. Nagyon jól csókolózik, én tanítottam.

Nedves ujjaimmal hajába túrok, összeborzolom a nedvessé váló fürtöket, belecsókolok nyakába, fogaimmal lágyan megkarcolom.  A fürdõhab szappanos íze mellett bõrének sajátos aromája is számba kerül. Hrr...

- Amíg szökésben voltál – szólalok meg halkan, és ijedten rezzen össze – volt valakid?

Nem válaszol, csak lehajtja a fejét és remegni kezd. Picsába. Csípõjére csúsznak kezeim, megszorítom figyelmeztetõen de nem fájdalmasan.

- Válaszolj.

- Nem, senkim.

- És a többi munkás akikkel dolgoztál?

Megrázza a fejét.

- Nem baszott meg egyik sem? - Újabb fejrázás. Állát megfogva fordítom oldalra a fejét, hogy lássam tekintetét. Komoran, összeszûkült szemekkel fürkészem.

- Hol laktál?

- Egy szállón...

- Egyedül?

Bólint, ahogy elengedem az állát. Sóhajtva dõlök hátra a kádban, elégedetten támasztom meg karjaimat, teste mellett kétoldalt a kád szélén. Megtámasztom fejemet is, és behunyom a szemem.

- Majdnem begolyóztam, amikor megléptél. Minden éjjel azt álmodtam, hogy valaki mással vagy – dörmögöm egy fáradt sóhajjal. – Kurvára dühös voltam...

Hosszú hallgatás. Nem nyitom ki szemeimet, csak élvezem a forró víz lazító erejét, merevedésem sem zavar.

Amikor végre teljesen ellazulok, felnyílnak szemeim. Abban a pillanatban kapja el rólam tekintetét, és elõre fordul. Elmosolyodom. Ezek szerint idáig engem figyelt? Kis édes.

Felegyenesedem ültömben, nedves hajam hátamra tapad. Gerince mentén végigsimogatom a bõrét, eljátszadoznak rajta ujjaim. Hibátlan a bõre mindenhol, erre mindig nagyon figyeltem. Semmiféle olyan büntetõ eszközt nem használtam ellene, amely nyomot hagyhat. Nem sûrûn vertem meg, az elsõ héten kellett csak néhányszor, utána hozzám idomult. Szökése elõtti napokban már teljesen oda voltam érte. Épp el akartam utazni valami kellemes kis nyaralásra, és vinni akartam magammal. Hát kurvára nem volt nyaralás.

- Szoborként akarsz ülni egész este az ölemben? – kérdezem tõle halkan. Megrándul, válla felett néz újra rám. Lassan fordul meg, akár egy lassított felvétel. Amikor hátradõlök és õ hozzám simulva heveredik el rajtam ahogy régen, egy mély sóhaj szakad fel belõlem.

Ujjaim lustán cirógatják hátát, gondolatban messze járok. Holnap nem lesz könnyû napom, egy komoly tárgyalás elé nézek. Jéghideg szemeimmel a plafonra révedek, eltervezem a megbeszélés menetét. Vajon a mozdítható tõke elég lesz a beruházásra, vagy beszéljek a pénzügyi tanácsadómmal? Hm... vagy inkább a jakuzák bankárjához kéne fordulnom, aki a pénzemet forgatja nagyon ügyesen. Lobo... rafinált fickó, és hihetetlenül okos. Nem egyszer vele beszélek ha pénzügyi tanácsra van szükségem, mert nagyon jó meglátásai vannak. Igen... holnap meglátogatom.

Ujjaim lustán kúsznak Loan formás kis fenekére, de csak cirógatom.

- Gyere... – súgom. Felemeli mellkasomon pihenõ fejét, szemembe pillantva csúszik feljebb rajtam. Megnyalja rózsaszín kis nyelvével a számat, majd finom és édes csókot ad. Halkan morogva élvezem, formás combjára kúsznak kezeim, majd belemarkolok seggébe és magamhoz szorítom. Lassan dugom át nyelvemet a szájába, még érzem spermám enyhén sós ízét, de a õ finom kis gyümölcsös aromája is megvan. Mmm... finom. Hajába markolva folytatom vele a lusta csókot, testem zsibog a tunya fáradtságtól. Elengedem, sóhajtva támasztom fejemet ismét a kádra.

Amikor hûlni kezd a víz, kiszállunk és megtörölközünk. Csendben követ a szobába, egy szép halványbarack szatén köntöst vesz fel. Nekem jó a sima fekete.

Az éjjeliszekrényhez lépek, a telefont fülemhez emelem. Egyes gomb.

- Az ebédlõben terítsenek a vacsorához.

- Igen uram.

- És... hozzon valami gyógykenõcsöt Loannak. A szokásos is jó.

Régebben gyakran volt rá szüksége, fõleg kezdetben. Amikor hozzám került, az elsõ hetekben gyakran kellett kenegetni a kis seggét, mert néha véresre basztam. Olyankor fellélegezhetett, mert két napig nem másztam rá, csak a száját használtam, vagy szárazon tosztunk. Beolajozta az egész testét, és a farkamon lovagolt, csúszkált anélkül hogy magába fogadott volna. Persze többnyire a szájában fejeztem be.

Az ajtóban toporogva vár, majd amikor kiengedem, engedelmesen követ az ebédlõbe.

Halkan szisszenve ül le a barokk székbe, az elé tálalt ételhez alig ér.

Nedves hajam már félig megszárad a vacsora végére.

Zavar ez a kibaszott csend.

Takamo elmosolyodik, ujjai fenekembe markolnak, enyhe, húzós fájdalmat érzek meg, és pilláim megrebbennek, de nem szólok, egy hangot sem adok ki.

- Felõlem atomfizikus is lehet, másra úgysem használom.

Ezek a szavak elmondhatatlanul kegyetlenek, és szinte mindegyik egy rozsdás késként fordul egyet bennem. Régi sebek ezek, régi fájdalommal, de mindig ugyan az az érzés. Rossz, nagyon rossz, hogy így semmibe vesz…

Az ismeretlen férfi nevetve köszön el Takamo válaszán, és magunkra hagy minket. Pedig… Maradhatott volna még egy kicsit… Nem, nem húzta volna az idõt. Értem nem. Senki sem figyel rám, olyan vagyok, mint egy párna, amire új huzatot húztak, és visszahelyeztek a kanapéról a fotelbe.

Nem merek felnézni rá, keserves könnyeimet lenyelem, többé már nem fogok sírni. Már nem. Marja a torkomat a megalázottság, szégyen érzése, minden jobban fáj, mint bármikor. Elszakított mindentõl, ami szívemnek kedves, másodszorra. Ez nagyobb kín, mintha levágná a lábaimat.

Hosszú ujjai arcom bõrén röppennek tova, mint valami fuvallat, államat megfogja, és fejem hátrébb billenti, hogy rám nézhessen. De én nem akarom látni… Olyan sokáig néztem… Csak Õ volt nekem, csak az Õ arcát láttam mindig, minden helyzetben… Annyiszor kértem volna, hogy mentsen meg saját magától…

- Soha többé ne merészelj megszólalni tárgyalások alatt – suttogja számra, ajkai végigsiklanak az enyémeken, megrezzenek.

- Csak segíteni…

- Ssss…. Tudom – hallgattat el, én pedig engedelmesen elhallgatok. Már nem is akarja hallani a hangom… Ne szóljak hozzá? Egyszerûbb lenne, ó, mennyivel egyszerûbb…

De nem tûrné el.

Én pedig nem akarom, hogy megint fájjon minden elutasításom utáni vérfagyasztó csend. Idegeim frusztráltsága a testemre is kihat, reszketni kezdek, pedig nem fázom. Takamo olyan hideg… És mégis meleg, forró.

Ne!

Ne akarja megint…

Keze hajamba szalad, nem tép meg, élvezi, hogy a tincseim ujjai köré fonódnak. Eldönt a kanapén, remegve húzom magam össze, de esélytelen, fölém mászik, és ágyékát az enyémhez nyomja.

Ne!

Kérem…

- Te csak egy pet vagy. Annyi a dolgod, hogy széttárd a lábaidat, amikor én mondom, és jól mutass, ha társaságba viszlek. Már nincsenek elõjogaid, mint rég. Megértetted?

Hangja keményen csattan, pedig suttog. Minden betû felvésõdik a koponyám falára, megjegyzem az összes hangot, amit kiejt a száján. Egyszerûen nem tudom ignorálni. Nem tudok nem rá figyelni. Kitölti a látóteremet, mindent, mindenhol csak Õt látom, senki mást…

Nadrágomra fut a keze, és máris a farmerom alatt tapogatózik. A leheletnyi érintéstõl kiráz a hideg, mintha végigkarcolt volna a bõrömön, úgy irritál. Készségesen válaszolok igennel, mással nem is felelhetek. Engedelmesen teszem szét lábaimat, hogy közelebb férkõzhessen, nem akarom, hogy durván oldalra dobja õket.

(zene)

Inkább én csinálom, akkor nem fáj annyira. Nem fáj annyira az érintése, az, hogy közel van hozzám…

Megérint ott lent, már ettõl az aprócska kis érintéstõl is összerezzenek. Ne bántson… Csak most ne… Holnap bármikor, bárhol, csak ma hagyjon, elég volt mára, könyörgöm…

- Ne… Kérem, ne…

Válaszul csak megharapja a számat, összerándulok alatta. Szinte lüktet a levegõ, vagy csak számomra? Õ érzi, mennyire félek tõle? Tudja miért? Nem akar ellene tenni? Nem szeretné…?

- Te tehetsz róla, Loan – morogja mély hangján, kezei a ruhámra fonódnak, és összeszorított szemekkel hallom, ahogy reccsen a szövet, a gombok megadóan hullanak le a földre, idáig hallom szomorú kopogásukat. Felnézek rá…

Valamivel… valamivel el kell terelnem a figyelmét…

- Tá-táncolok neked… - susogom ijedten az elsõ eszembe jutó gondolatomat. Még erre is képes lennék, önként, csak… Hagyjon…

- Ezzel csak az idõt húzod, úgyis megbaszlak – válaszol kis idõ után, az én ereimben pedig még a vér is megfagy.

Nem, ne…

- Kérlek… akkor hadd csináljam szájjal… - könyörgöm csendesen.

- Szeretnél leszopni? – hangja enyhén szól, lágyan. Ujjával végigsimít számon, majd ajkaim közé fúrja. Nagyot nyelve teljesítem kimondatlan kérését, és megnyalom apró nyelvemmel. Õ olyan hatalmas…

Miért…?

Miért?

- Én… én… - dadogom, teljesen lángolva a szégyentõl fordítom el a fejem, de visszarántja. Szemei úgy vizslatnak, akárcsak egy ragadozóé, aki csak játszik az étellel, mielõtt még megeszi. Rettegve nézek fel rá, lélegzetvételeim felgyorsulnak.

Nem tudom kimondani, egyszerûen nem tudom…

Ajkamba harapok, annyira, hogy szinte a vér is kiserken. Nem, nem tudom kimondani, erre képtelen vagyok…

Nyelvével végignyal a számon, majd erõszakosan betuszkolja ajkaim mögé, és egy mély szusszanással mar a hajamba, hogy feljebb húzzon magához. Tehetetlenül csüngök alatta, esetlenül viszonzom heves megnyilvánulását.

Itt nincs mese, mondanom kell…

- Éhn… szeretnélek… leszopni… - nyöszörgöm, mikor elenged. Mintha égetné a számat az összes szó, amit kimondok. Kegyetlen, és élveteg mosoly kerül arcára, szinte már vigyorog. Fogainak fehérségét látva összerezzenek, mintha várnám, hogy megharapjon.

- Lássuk… - hangja kemény, és mégis remegõ. Felemelkedik rólam, én pedig kigördülve alóla a padlóra esem. Feltápászkodom, kócos hajam mögül pislogok rá félénken. Felhorkan. Szemeiben felvillan valami állatias, én pedig rám nem jellemzõ módon hátrálni kezdek.

Elsötétülnek szemei, összeszûkülnek. Ezzel parancsolja, hogy azonnal menjek oda hozzá, haladéktalanul. A fotel mögé mászok, és felegyenesedve figyelem Õt, ahogy a kanapén ül, dudorodó nadrággal, izzó szemekkel.

Mikor aprón megmoccan, ösztönösen rohanni kezdek kifelé. Feltépem az ajtót, és a szobám felé szaladok. A fürdõ… a fürdõm ajtaja zárható! Az inas legutóbb bent felejtette nekem direkt a kulcsot… Odáig érjek el… Szinte felgyûröm magam után a szõnyeget, a testõrök nem mozdulnak utánam. Soha nem futottam még ennyire.

Soha.

A lakosztályom elõtt befékezek, kinyitom az ajtót, bevágom magam után, és ekkor megtorpanok az küszöb másik oldalán. Munkások vannak bent, éppen az ablakomra szerelik fel a rácsokat…

Halálos rémülettel ugrok a fürdõhöz, emezek nem mondanak semmit, sõt, még a fejüket is elfordítják. Pont úgy, mikor elraboltak az utca kellõs közepérõl… Az emléktõl légszomjam támad, zihálva nyitom ki az ajtót, hogy beszaladhassak, szívem már annyira dobog az izgalomtól és a félelemtõl, hogy az elmondhatatlan.

Csak jussak be… hol a kulcs? A kulcs?!

Lihegve keresem, nem találom sehol sem, és ekkor veszem csak észre, hogy a kád tele van forró vízzel, a hab szinte már kifolyik a fürdõkádból, úszógyertyák lebegnek a tetején, édes aromák szállnak a levegõben, az ablakot elsötétítették.

Megkövülten állok a küszöbön, levegõt is elfelejtek venni.

Mint valami kínzókamra.

Mi ez?

Mi ez?

Hirtelen árnyék vetül rám hátulról, két kéz lök meg erõszakosan a lapockáimnál, s beljebb taszít. Remegõ ujjaim közül kimarja a nehezen megszerzett fém tárgyat, ezt követi egy vészjósló kattanás.

Reszketve nézek fel rá, alakjára sötét lepel borul, nem látom az arcát. Kétségbeesetten markolászom a vastag szálú fürdõszõnyeget, és inkább belefúrom a fejemet. Lábát megérzem a hasamnál, és egy durva mozdulattal a hátamra fordít. A földrõl feküdve olyan magasnak tûnik, mint egy irtózatos hegy, ami bármelyik pillanatban egy lavinát zúdíthat rám…

 - Csinálhatom így is – hangja mély, szinte szakítja a forró, fülledt levegõt. Letérdel, rám mászik, kezeimet felemelem, hogy eltoljam magamtól, de dühösen elcsapja védekezõ kezeimet. Feljebb mászik, szemeim akkorára tágulnak ki a félelemtõl, hogy szinte elnyelik Õt.

Ne, ugye nem azt fogja csinálni…

Balsejtelmem beigazolódik, feljebb térdel, nadrágját kibontva a gyertyák gyér fényében hajol közelebb. Sötét, és baljóslatú árnyékok táncolnak így is ijesztõ arcán, amely most eltorzulni látszik. Vagy csak a gyertyák fénye?

- Szopni szerettél volna, megkapod, cica.

Merevedése elõbukkan nadrágja rejtekébõl, és egy erõs mozdulattal tolja a számba, mielõtt még ellenkezni mernék. Fullákolva nyelem, igyekszem megszokni, de egyszerûen nem megy…

Miért ilyen?

Nyöszörgésem, és az Õ forró sóhajai szinte égetik a fülemet. Esetlenül nyeldeklem férfiasságát, sokszor felöklendezek, orromon próbálom venni a levegõt… Kíméletlenül teszi magáévá számat, ilyet egyetlenegyszer csinált, még régen…

Mélyebbre löki magát számban, kezeimmel kétségbeesetten markolászom lábát, és amit még csak elérek belõle… Apró, levágott körmeim a nadrágon próbálják levezetni a fájdalmat, és a feszültséget, de könnyeim nem engedem kihullani.

Élvezetének minden cseppjét köteles vagyok eltüntetni, zihálva, levegõért kapkodva nyúlok el alatta, oldalamra fordulva kapaszkodok meg a kád peremében, és megpróbálom ülõ helyzetbe feltornázni magam.

- Gyûlöllek… - suttogom, arcom a hideg csempének szorítom. Nem vagyok benne biztos, hogy hallja. Soha nem gondoltam rá, hogy ezt nyíltan kimondjam, még gondolati alapon se hangzott el a fejemben soha. Soha. Egyetlen egyszer sem gyûlöltem még senkit sem. Féltem tõle. Irtózatosan. Most is.

De ez most már más…

Csend, szerintem nem hallotta, csak a halk motyogást, ami érthetetlen halandzsává változik a csempék között. De ha hallotta is… Mit érdekli? Megmondta. Neki csak egy egyszerû dísz vagyok, ami csak két dologra jó, semmi többre.

- És ha már ennyire futkározni támadt kedved… Táncolj – utasít csendesen, én pedig automatikusan felemelkedek a földrõl. A gyertyák lobogó fényében kerülöm tekintetét, nem akarom látni, hogyan néz rám, miközben vetkõzök. A fülledt, párás levegõtõl akadozva veszem a levegõt, szeretnék minél hamarabb szabadulni innen... Ki innen...

(zene)

Lassan leveszem a nadrágomat, de a gatyámat még fent hagyom. Reszketõ kezeimmel alig bírom levenni, de sikerül. Lágy csípõringással odasétálok hozzá, fuvallatnyi mozdulatokkal vetkõztetem le, szinte körbejárva hatalmas testét.

Egyszer sem nézek a szemébe.

Mikor lesimogattam róla az utolsó ruhadarabot is, csípõm után kap, de egyet oldalra lépve ellibbenek elõle, és lassan a kád felé sétálok, majd belelépek. Forrónak forró, de nem vészes.

Nem tartaná vissza, ha lávaként perzselné a bõrét.

Sõt, semmi sem.

Kérdések, amikre sosem fogok választ kapni. Törõdjek bele Sorsomba, ezt sugallja itt minden. A testõrök, Õ, az inas, aki még ki tudja meddig lesz életben… Remélem, soha nem bukik le…

Lassan körözni kezdek a csípõmmel, fenekemet rázom, ahogy tanította, és mindig is szerette. Hihetetlen, hogy még most is a kedvére kell játszanom, hogy hagyjon békén… De nem fog. Ha most felizgatom, akkor megint rám mászik.

Belenyúlok a vízbe, és vizes kezeimmel csíkokat húzok libabõrös bõrömre, fázok, de nem merek szólni. Hátat fordítok neki, aprón lehajolok, finoman ringok, fenekembe süllyesztem ujjaim, majd hajamba túrva teszek egy hátraarcot, és intek felé a mutatóujjamat begörbítve, hogy jöjjön.

Belelép a kádba, hozzásimulok, vizes kezeimmel mellkasát és karjait simogatom, mögé lépve izmos hátát kényeztetem. Ujjaim csábítón siklanak bõrén, a fényes vonalkák, mint megannyi apró tollvonás. Körmeimmel enyhén megcirógatom nyakát, és hátát, majd átölelve, kezeim mellkasára teszem, s simogatni kezdem elölrõl is.

Érzem, hogy megborzong, a következõ pillanatban pedig mögém kerül, megragadja a karjaimat, és a hátam mögött összefogva õket leül velem. Ijedten sikkantok fel, szabadulni próbálok, de csak egy taslást kapok válaszul. Nyugton maradok, s ahogy ölébe von, hallom zihálását, megérzem ismét kemény valóját.

Fülembe harap, hátamnál szorosan tartja csuklóimat.

- Rohadt szép vagy, a kurva életbe is… - dörmögi, s mellkasomig ellep a forró víz, bánatosan nézem, ahogyan az úszógyertyák lángjai aprón meglobbannak. Megérzem ujjait bejáratomnál matatni, és olyan szinten megrándulok, hogy arra nincsenek szavak.

Ez nagyon csíp… Nagyon fáj…

Elengedi kezeimet, mikor látja, hogy már nem kapálózok, másik keze a mellkasomra siklik, és simogatni kezd. Beleborzongok az érzésbe, és undorodva fordítom el a fejemet. Nem élvezhetem, nem lehet… Egyszerûen képtelenség, lehetetlen. Õ kegyetlen, és gonosz, nem akarom élvezni azt, amit velem mûvel…

Kellemes ébredés. Könnyû kis súlya még mindig rajtam van, halkan sóhajtva fordítom tekintetem az éjjeliszekrényen álló antik és elegáns óra felé. Talán egy órát alhattam.

Nem ébred fel, amikor lecsúsztatom magamról, s ahogy felkelek mellõle, meg sem rezdül. Ruháimat hátrahagyva sétálok át meztelenül a szemközti lakosztályba, ami az enyém. A folyosón álló õrök egy kurva szót sem szólnak, csak szoborként állnak ajtaja mellett.

Zuhany, egy Armani öltöny, és máris szebb a világ. Hajam még nedves, amikor kifésülöm és a tárgyalóként alkalmazott kékszalonba sétálok.

Már vár Antonio, egy komoly közvetítõ az olasz fegyverkereskedõkkel. Nem kevés pénzt szakítottam neki köszönhetõen. Az olaszok meglepõen jó felvásárló piac, ha maroklõfegyverekrõl és kisebb géppisztolyokról van szó.

Kezet rázunk, leülünk. Miután mindent megbeszélünk, az inasom tölt nekünk italt. Koccintással pecsételjük a várható újabb nagy pénzbevételt. Elégedett vagyok.

- Na és mi újság a másik nagy piacon? – kérdezi mosolyogva Antonio. A drogpiacra gondol természetesen, hiszen a kurvákból olyan sok pénz nem folyik be sehol.

- Megyeget – húzom el a számat, meglögybölöm a pohárban csillogó italt, a pohár pereme felett az arcát figyelem, amikor nyílik az ajtó és belép Loan. Mohón csillannak szemei. Imádom látni mások arcán az irigységet.

Loan pompásan fest a szemeihez tökéletesen passzoló ingben és a feszülõ fekete farmerben. Okos kiscicaként mászik az ölembe, szabad kezem derekára teszem.

- Hát, pedig igazat adtam a pletykáknak… - csúszik ki Antonio száján.

- Pletykáknak? – elfojtok egy halvány mosolyt. Hétpecsétes titok volt, hogy õérte feltúrtam az egész várost, de a pletykákat megelõzni nem tudtam. Nem számít, már visszaszereztem õt, és így sokkal nyugodtabb is vagyok.

- Nos, bevallom, azt csiripelték a madarak, hogy ez a kis szépség megpattant tõled, egy pillanat alatt.

Halványan összeszûkülnek a szemeim. Antonio pofátlansága már nem szórakoztató. Kezdi feszegetni a határokat, még a végén a feje nélkül sétál ki innen és oda a pénzem.

- Azt hittem, jó a látásod – kúszik kegyetlen mosoly a számra. Megvillannak szemei, veszi a lapot, máris visszakozni kezd.

- Látom, hogy itt van. Sõt, a kezét is látom. Szép minta. – Loan megrezzen, elrejti csuklóját. - Ó jaj, nem akartalak megsérteni, kedves… Mi is a neve?

- Nem hinném, hogy ez ide tartozik.

- Ugyan már, Takamo. Igazi kincset tartasz az öledben, ki ne lenne kíváncsi a lelõhelyére?

Nevetve veti hátra a fejét.

- Pont a napokban láttam hasonlót az egyik orosz befektetõmnél, igazán megkapó látvány, de a tied sokkalta gyönyörûbb. Szeretnék én is ilyet… Hasonlót. Ugyanilyet.

Megzavarja beszélgetésünket egy szállítóm. Belép az ajtón, az õreim a nyomában loholnak, nem merik megölni az engedélyem nélkül.

- Nein! Ich suche Herr Nasakeshirazu! Ich habe etwas mitgebracht! Ach, schwarze Schweinhund!

- Uram, nem igazán értem mit mond.

- Akkor keress egy tolmácsot, te idióta – felelem halkan a testõrnek.

- Igen, uram. Na, jöjjön was-ist-das, lepihen valahová addig, ja?

- Nein! NEIN!

Utálom a hangoskodást, embereim azonnal csendre intik a 48-asaikkal. Intek hogy elvigyék, de megáll a kezem, amikor megérzem hogy Loan félénken a karomra teszi kezét. Lenézek rá, ritkán tesz ilyet.

- Kérem, szólhatok? – suttogja félénken. Bólintok. Eltraccsol a szállítóval németül. Tudom hogy beszéli ezt a nyelvet, de nem gondoltam hogy ilyen jól. Amikor befejezi, tétován Antonio felé pillant, nem tudja hogy beszélhet-e elõtte.

- Jaj, de bizalmatlan! – kacag fel Antonio, de egy pillantásom beléfojtja a szavakat. Akkor nevethet a petemen, ha megengedem. Szabadkozva emeli fel kezeit, figyelmem Loanra fordítom és intek neki. A fülemhez pipiskedik, lehajolok hozzá.

- Valami szállítmányt hozott, határidõre – súgja, lehelete nyakamat cirógatja, és már ennyi elég is hogy felizgasson. Beleborzongok. - Fegyvereket, és robbanószereket, amiket még te rendeltél tõle tavaly, és nemsokára lejár a kiszabott határidõ… Azért sietett ide annyira, és… khm… elnézést kér a hívatlan betoppanásáért, igazából Õ csak a hírvivõ, vele nem lehet üzletet lebonyolítani, csak pénzátutalást.

Bólintok. Sejtettem hogy valami ilyesmi.

- Szállásoljátok el valahová ezt a szerencsétlent – utasítom embereimet.

- Hát, ha már ez az idióta is indul, akkor nekem is lassan mennem kéne – áll fel Antonio. - Õszintén szólva, megleptél, megint. Azt hittem, hogy az ilyen kis háziállatkák hülyék, de aki ilyen perfekt németbõl… Le a kalappal, komolyan.

Elmosolyodom, kezem Loan fenekére csúszik.

- Felõlem atomfizikus is lehet, másra úgysem használom.

Nevetve köszön el, s amikor magunkra maradunk, lepillantok sápadt kis arcára. Végigfuttatom arcán ujjaimat, felemelem állánál fogva. Nem mer rám nézni, engedelmesen tûri hogy megcirógassam számmal ajkait.

- Soha többé ne merészelj megszólalni tárgyalások alatt – súgom.

- Csak segíteni...

- Ssss... Tudom.

Remegni kezd, ujjaimat selymes hajába fúrom. Már nem bírok magammal, annyira kívánom. Amikor a fülembe súgott, azonnal felállt a farkam és azóta is kemény vagyok. Magam mellé fektetem a bõrkanapén, rámászom, ágyékomat nadrágjainkon keresztül dörgölöm az övéhez, élvezettel figyelem szép arcát.

- Te csak egy pet vagy. Annyi a dolgod, hogy széttárd a lábaidat amikor én mondom, és jól mutass ha társaságba viszlek. Már nincsenek elõjogaid mint rég. Megértetted?

Régen, a szökése elõtt sokkal elnézõbb voltam vele, de most ugyanazok a dolgok dühítenek. Még nem bocsátottam meg neki teljesen, talán azért.

Lehúzom nadrágjának cipzárját, becsúsznak ujjaim a kis selyem fehérnemûbe. Számba nyögi az igen-t. Széttárja jobban a lábait, megrezzen ahogy felpuhult, nedves és megviselt bejáratát megérintem ujjaimmal.

Elõrehulló hajam körülöleli arcomat, nem lát mást csak engem, ahogy én is csak õt. Mint egy aprócska kis világ, ami csak a miénk.

- Ne... – kéri remegõ ajkakkal. – Kérem ne...

Megborzongok a vad vágytól, puha szájába marnak fogaim. Annyira kívánom õt, eszem ágában sincs visszafogni magam csupán csak azért, mert könyörög.

- Te tehetsz róla, Loan – dörmögöm, miközben egy rántással tépem szét ingjét, a gombok halkan koppannak a különleges cseresznyefa parkettán. Zihálva néz fel rám, zöld szemeiben felragyognak az ablakon besütõ délutáni napsugarak, szõke tincsei összeborzolódtak, olyan végtelenül szexis látvány, hogy nem bírom nem bámulni õt. Elégedett mosollyal figyelem, ujjaim mellkasát simítják végig, remegõ hasfalára rajzolok apró köröket.

- Tá-táncolok neked... – nyöszörgi.

- Ezzel csak az idõt húzod, úgyis megbaszlak. – Halk szavaim könyörtelenül vágják a hirtelen beállt csendet. Pedig imádom ahogy táncol nekem, általában a tánc után maszturbált is elõttem, vagy épp közben is akár, és az emléktõl csak még inkább felizgulok.

- Kérlek... akkor had csináljam szájjal...

- Szeretnél leszopni? – kérdem lágyan, hüvelykujjammal megcirógatom duzzadt ajkait, majd közéjük csúsztatom. Izgatóan megnyalja, tudja jól, mit akarok hallani. Imádom amikor szégyenkezve ejti ki a mocskos szavakat, egyszerûen totálisan fel tud húzni vele. Játszadozom csupán, tudja õ is hogy most nem akarom bántani, ismer már engem annyira. Ha szépen kéri, engedni fogom neki. Régi kis játék ez kettõnk között.

(zene)

Kötésem sebembe mar, érzem, ahogy a fásli fájdalmasan dörzsöli a sebek szélét, éles, aprón villanó fájdalom csap belé, de inkább csendben tûröm, nem merek szólni… Annyira szeretném, ha ma nem bántana, annyira szeretném, hogy csak ma hagyjon nekem békét, csak ma, kérem…

Megérzem odalent merevedését, és megremegve szorítom össze szemeimet, kipréselve az eddig visszatartott könnyeket, pedig annyira nem akartam sírni megint… Nagyon fog fájni, fõleg, ahogy tegnap csinálta… Hogy értethetném meg vele, hogy…

Csak egy kis pihenõt adjon… Nem is merem megkérni, sõt, még gondolni sem, hogy legyen gyengédebb, mert lehetetlenség tõle ilyet kérni, de hát azt sem tudom… Nem merem, félek tõle, nagyon… Erõsebb sokkal, bármit megtehet velem, amit már bizonyított oly sokszor…

Felkészülök a legrosszabbra, sírok inkább, én csak így tudom kiengedni érzelmeimet a jelenlétében, máshogy nem próbálom meg, és nem is áll módomban. Szívesen tennék annyi mást… Annyi minden mást…

De nekem csak Õ maradt, ezt örökre el kell fogadnom.

Látom Õt, ahogy mindig is. Erõs, magas férfi, bõre, mint a bársony, illata kesernyés és mégis jellegzetes, mellkasa emelkedik, körülötte mindig vibrál a levegõ, vagy feszülten lüktet. Hallom éhségének hangjait, de miért mindig engem akar felfalni?

Miért?

- A kurva életbe! – hallom hördülését, s leszállva rólam a könnyebbség érzése környékez meg, de tudom, hogy innen már nincs menekvés… Ketrecbe vagyok zárva, melynek kulcsát Õ õrzi, és ha én az Õrt sem merem megközelíteni… Próbálok minél távolabb mászni Tõle, nem akarom, hogy karnyújtásnyira legyek tõle, olyan könnyen el tud érni, olyan könnyen össze tud törni…

Mikor hátam eléri az ágy kemény matracát, tétován felnyúlok a plédért, hogy magam elé vonhassam, bõszen villogó szemei elõl ez sem rejthet el örökké, számára csak két lépés a közöttünk levõ távolság… Ráz a sírás, minden hidegnek tûnik, és fagyosnak, a félelem pedig szinte elszorítja a mellkasom.

Nagyon rosszul érzem magam…

Mindig ilyen helyzetbe hoz, mindig…

Látom, hogy belevág a drága szõnyegbe, s számomra már világos, hogy innen csak akkor fog kimenni, ha megkapja azt, amit akar. Hát kérem, vegye el, csak menjen ki, menjen ki, ne bántson, ne fájjon, hagyjon itt…

Bennem reked a levegõ mikor feláll, s elkezd vetkõzni.

- Mássz fel az ágyra – utasít, én pedig nemleges válaszomat jelezve megrázom a fejem. Nem, nem szeretném, miért nem érti meg? Miért? Annyi miért van közöttünk, de Õ mindig csak átcsörtet rajtuk, akárcsak egy dúvad, hogy hozzám elérjen, hogy megkaparintson…

- Képtelen vagyok… nem… nem megy… Kérlek, ne bánts… nem bírom már tovább… - fulladozok könnyeimtõl, de kitartóan, most az egyszer teljesen kimondom a gondolatataimat, az érzéseim… Kérem, értse meg… Kérem…

- Pedig még meg sem büntettelek, cica – mondja, pár lépéssel átszelve a szobát elébem toppan, megragadja a karomat, és felkapva az ágyra taszít. - Ha keményen megdolgoztalak volna, bõgni sem lenne erõd. Légy hálás, mert egy drogos kis kurvaként is végezhetted volna az egyik kuplerájban, ahol vén és büdös faszkalapok másznának rád minden éjjel.

Kezében ismét ott a gyûlölt tubus, az õrület egyik edénye, férfiasságát bekeni, és két kezét a testem mellé vágva fölém mászik. Próbálom összehúzni magam, de esélyem sincs kisebbnek tûnni, esélyem sincs eltûnni…

Miért mond ilyeneket? Mivel érdemeltem ki? Egy rossz szót sem szóltam, nem csináltam semmit sem… De… Nem dobna oda csak úgy, nem…? Mindig ezzel fenyegetett… Én… mindig is értékeltem azt, hogy fedél van a fejem fölött, és bár nem áldásos állapotok uralkodtak ebben a szobában, mégis, mélyen, legbelül, tudtam, hogy jobb sorom van itt, mint bárhol máshol, ugyanilyen helyzetekben…

- Nem bírnád elviselni a sok kéjenc vénembert, csak belõve. Minden éjjel tíz vagy húsz farkat kéne magadba fogadnod, a létezõ összes testnyílásodba. Néhány hónap múlva már nemi betegségek rágnák a testedet, és te semmi mást nem tennél, csak sóhajtoznál a kábítószer adagodért, amiért bármit megtennél.

Minden szava olyan, mintha tiszta erõbõl megütne, csak a sebek mélyen beivódnak a lelkembe, a bensõmben már annyi sérülés és vérzõ sebhely, nem tudom, meddig bírom még… Nagyon fáj, szorít a mellkasom, olyan érzés kerít hatalmába, mint legeslegelõször. Mikor elõször kerültem ide…

Nem akarom megint hallgatni, nem…

- Ne, kérlek… ne… hagyd abba! – könyörgök neki, annyira fáj, amiket mond, mivel érdemeltem ki? Mivel dühítettem fel ennyire? Megtettem, amit kért, amit csak kért… Amit csak kért…

- A végén pedig... az utolsó mondat, amit halálod pillanatában sóhajtanál... – könyörtelenül folytatja tovább, én pedig nem bírom el ezt a terhet, ezt a nyomást, annyira szeretnék felszabadulni, alóla, minden alól…

Nem akarom ezt elszenvedni megint, nem akarom…

- Ne! – adom ki minden hangom a párnába, és megpróbálnék felkelni, de balul sül el ma minden… Mikor megérzem saját magamban, olyan vad remegés fog el, hogy egyszerûen elterülök a matracon, nem tudom tartani magam, egyáltalán... Szavai elhalnak, végre nem beszél… Ha beszél, akkor is bánt, ha nem, akkor is…

Feszít, nagyon feszít…

Eresszen el, kérem… Sírásom felerõsödik, hangos lesz ismét, ahogy felemel magához, erõs markai csípõmet szorongatják, szinte csak Õ tart engem, de már nem is akarok azzal a kedvére tenni, hogy megpróbálkozok azzal, hogy megtartom magam… Nem kérek semmi olyat, ami pénzbe kerülne, vagy bármi másba… Csak egy kis türelmet… Pár óvatos mozdulatot a sok durva között…

Akkor akár meg tudnánk lenni egymás mellett…

Talán…

Keze megérint engem lent, de egyáltalán nem reagál rá a testem semmit. Mással van elfoglalva, mással…

Hirtelen felül találom magam, úgy reszketek, mintha egy áramkörre kötöttek volna, szinte már rázkódom. Keze és ujjai végigsiklanak combjaimon, hasamat simítja meg, majd a mellkasomat. Régebben ettõl kirázott a hideg…

Régebben…

- Tudod mit kell tenned – mondja halkan, én pedig pontosan tudom, ó, tudom jól, hogyan is tudnám elfelejteni, hogyan…

 Aprón megmozdulok, fájdalom nyilall az altestembe, de mikor érzem, hogy nem feszít annyira, lassú, körkörös csípõmozdulatokkal kezdek el mozogni rajta, forró sóhajait hallgatva. Alig kényeztethetem így, mikor érzem, hogy remegni kezd alattam, izmai megugranak izzadtságcseppekkel tarkított mellkasán… Erõszakosan a hajamba tép, s lerántva magához szinte megfullaszt, érzem, ahogy hevességében az ajkaimra mar…

Annyira fáj a közelsége…

- Loan…! – szakad ki ajkai mögül a nevem, én pedig szinte ájultan terülök el rajta. Fázom, fáj, félek… Jöjjön egy csendes, álomtalan álom, puha sötétséget szeretnék… Ami finoman megérint, cirógat, és magához ölel…

***

Felébredve érzem, hogy valami meleg, de mégis szorító van a derekamon, elzsibbasztotta a fél oldalamat. Nem merem kinyitni szemeimet, így inkább csak csendben hallgatózom. Csöndes, nyugodt lélegzetvételeket hallok, fejem alatt valami ritmikusan mozog, szívdobogást érzek… Forró lehelet siklik a tincseim között, fejbõrömön szánkázva.

Óvatosan, félve nyitom ki a szemeimet, de nem látok semmi ijesztõt. Csak Õt. Ahogy alszik, halkan, csendben. Nem szól hozzám, nem ér hozzám, csak fekszik, pihen. Arca rezzenéstelen, és mégis rengeteg lágy vonást vélek felfedezni rajta. Mintha megnyugodott volna.

Semmi hirtelen, fájó mozdulat. Most csak ölel, és tart. Semmi mást nem tesz. És ettõl valahogy más embernek érzem, ami különös.

Így nem hiszem, hogy olyan sokszor láthattam. Talán egyszer-kétszer, de akkor nem ivódott ilyen mélyre a tudatomban. Ez valami olyasmi képi világ, amit az ember fia nem láthat nap mint nap. Már-már kiegyensúlyozottnak tûnik, hosszú tincsei orrom alá kúsznak, puhák. Nagyon… Illata kesernyés, és mégis erõsen férfias, ritkán érzem ezt, mert nem bújik sosem mellém, vagy kerül hozzám ilyen közel.

Furcsa így látni. Tényleg. Szemhéja sem rebben. Elégedett, nyugodt.

Bárcsak… mindig így maradna…

Lehunyom szemeimet, nem akarom, hogy felébredve megtörje ezt az apró kis gyengédséget, amit ad nekem. Szeretnék visszaaludni… Mélyen, hogy csak akkor keljek fel, ha már nincs itt velem… Az inas keltsen fel, a cselédek hozzák be a reggelit, és aztán ha eljön az éjjel, megint hozzám fog jönni, hogy a magáévá tegyen…

Most nem tudok erre gondolni, túlságosan is jó itt, jó…

Meleg…

***

Kezeket érzek meg az oldalamon, finoman rángatnak. Szinte rögtön kipattannak a szemeim, és kábán tornázom fel magam a kezeimmel, hogy láthassam, ki ébresztett fel. Az inast látom meg, aki halványan mosolyogva rám nyújtja kezeit, hogy segítsen.

- Gyere Loan, az úr látni kíván… - mondja, hangja kedves és meleg. Ujjaim tenyerébe siklanak, Õ pedig óvatos mozdulatokkal segít ki a méretes ágyból, s a fürdõbe vezet.

Segít megfürödnöm, újraköti a kötést a kezemen, kapok egy szép, zöldes árnyalatú inget, és meglepetésemre egy fekete farmert. Nem kérdezem meg, hogy vendég van e itt, mert most már biztos. Takamo nem szereti rajtam a farmert, mert sokat kell vele bíbelõdni, ha…

- Az úr egyik ügyfele van itt. Viselkedj úgy, ahogy szoktál – mosolyog rám, én pedig bólintva sétálok mögötte. Az ajtóm elõtt álló két testõrre rá sem nézek, inkább picit megszaporázva lépteimet az inas mögé szegõdöm. Hangos léptek, és mély, nehéz járás.

Jönnek utánunk…

A szalonba érve az ajtót kinyitják nekem, és az inasnak, én pedig tétován lépek be a gyönyörû helyiségbe. Pompás, és gazdag díszítésû, és mégsem giccses. Takamo nem igazán az a fajta, aki… Szóval, kicsit finnyásabb, nem kell neki olyan, ami mindenki másnak van. Szereti az…

Egyedit.

Az egyik bõr kanapén ül, arca megint komor, tekintete hideg, és fagyos. Lesütöm szemeimet, de készségesen sétálok oda hozzá, ahogy kell. A vele szemben ülõ a fotelben foglalt helyet, haja olyan, akár a méz, egy kis barna beütéssel, szemei csokoládészínûek. Furcsa, biztos, hogy japán?

Oldalazva az ölébe ülök, így a profilomat mutatom a vendégnek, és nem is merem tovább nézni. Csak csendesen ülök, magam elé nézve, mint egy dísz, gazdám oldalán. Jobb keze a derekamra siklik, és a másik oldalt ráfog a csípõmre. Jelzi, hogy az övé vagyok…

- Hát, pedig igazat adtam a pletykáknak… - sóhajt fel a férfi, beszéde különös, akcentust vélek benne felfedezni. Mély hangja van, de nem olyan mély, mint gazdámé. Valahogy, olyan… pattogósan beszél, és gyorsan.

- Pletykáknak? – kérdez vissza Takamo, hangja ilyen mértékû közelségétõl libabõrös leszek.

- Nos, bevallom, azt csiripelték a madarak, hogy ez a kis szépség megpattant tõled, egy pillanat alatt – számító, érdeklõdõ hang, de mégis incselkedõ. Honnan jött ez a férfi? Hogy meri megütni ezt a hangnemet?

Csend lesz, nagyon mély csend, szinte vág. Alig hallhatóan nyelek egyet, s mikor Takamo arcán egy gúnyos félmosoly jelenik meg, kiráz a hideg. Jaj, ne…

- Azt hittem, jó a látásod – dobol ujjaival az oldalamon, hogy felhívja jelenlétemre a figyelmét.

- Látom, hogy itt van. Sõt, a kezét is látom. Szép minta – ahogy kiejti száján a szavakat, kellemetlenség önt el, és inkább közelebb húzom magamhoz kezemet. Zavar a tetoválás. – Ó jaj, nem akartalak megsérteni, kedves… Mi is a neve?

- Nem hinném, hogy ez ide tartozik.

- Ugyan már, Takamo. Igazi kincset tartasz az öledben, ki ne lenne kíváncsi a lelõhelyére? – halk nevetés, ez a férfi nem fél eléggé. Pedig… kellene.

Hiába van csöndben gazdám, egy pillanat alatt úgy visszavághat, hogy… Nem fél tõle, nem fél… Vagy nagyon jól leplezi az érzéseit, bár ez a férfi nem olyannak tûnik. Hevesnek tudom elképzelni, és meggondolatlannak, de mégis erõsnek.

- Pont a napokban láttam hasonlót az egyik orosz befektetõmnél, igazán megkapó látvány, de a tied sokkalta gyönyörûbb. Szeretnék én is ilyet… Hasonlót. Ugyanilyet.

Effajta szemtelenségtõl megmoccanok Takamo ölében, szinte érzem, ahogy feszültség gerjed köröskörül a szobában, félek, hogyha elszabadulnak az indulatok, valaki megsérül… Senki halálát sem szeretném… Inkább magam elé nézek, szemeim látósugarát a körmeimre szûkítem. Ujjai alig láthatóan, de számomra igen erõsen az oldalamba marnak.

Mielõtt még kitörhetne a balhé, odakintrõl kiabálás hallatszik, és a vendég fél szemével gazdámat figyelve megfordul, ahogy Takamo is odatekint az ajtó felé. Valaki nagyon hangosan beszél, szinte köpköd, dulakodás, és az ajtó kitárul, két testõr hoz egy köpcös, és mégis stramm férfit.

- Nein! Ich suche Herr Nasakeshirazu! Ich habe etwas mitgebracht! Ach, schwarze Schweinhund! – káromkodik igen hangosan a végén, de hamar elhallgat, mikor megérzi a fagyos légkört idebent. A vendég kikerekedett szemekkel néz oda, majd vissza, Takamo pedig az egyik õrre pillant.

Most látom csak, hogy a másik nem is idevaló egyenruhát visel. Akkor a vendég testõre lehet? Ketten együtt hozták fel, hogy ne legyen galiba?

Ez pedig mirõl beszél? Valamit hozott Takamonak? Micsodát?

- Uram, nem igazán értem mit mond – kínos a csend szavai után, és csak ennyi a válasz.

- Akkor keress egy tolmácsot, te idióta.

- Igen, uram – bólint nagyot nyelve, majd odafordul a férfi felé. - Na, jöjjön was-ist-das, lepihen valahová addig, ja?

- Nein! NEIN! – kapálózik, de mikor a nyakához két pisztolycsõ nyomódik, mindkét irányból, rögtön elhallgat. Takamo int, és éppen vinnék el, de én bátortalanul megérintem ruhájának szélét, mire rám pillant. Tekintete kérdõ, én pedig csak lesütöm szemeimet.

- Kérem, szólhatok?

Kíváncsian bólint, de nem mond semmit, én pedig felemelve fejemet a jövevény felé fordulok.

- Guten Tag, was möch… khm… wünschen Sie? – kérdezem, mire, ha tudná, összecsapná a két tenyerét örömében. Eléggé flúgos lehet, hogy kíséret nélkül, csak úgy, bemert ide csörtetni, de hátha hallgat a szép szóra. Megkérdezem, hogy mit szeretne, ebbõl még nem lehet gond…

Nem…?

- Oh, mein Gott! Zum Glück! Du sprichts auf Deutsch! – hadarja, érzem a meglepett tekinteteket magamon, de inkább kifaggatom, hogy mit szeretne, ha már képes volt egy „Istenem!” és „Szerencsére!” kifejezéssel enyhíteni a helyzetén.

Válaszolgat is, hogy Õ bizony megrendelést hozott, de már nem volt tolmácsra és kíséretre ideje, annyira sietett ide… Egy ismert jakuza vezérhez csak így beállítani… Vakmerõség, és mégis… Majdnem elmosolyodom esetlenségén.

Takamohoz fordulok, és bizonytalanul pislogok a vendégre, aki most már egyre jobban csillogó szemekkel néz. Még a tekintete is forró, nem csak a megjelenése, és a színek, amivel a természet megáldotta.

- Jaj, de bizalmatlan! – nevet fel, de egy pillanat alatt elhallgat.

Gazdám int, és a füléhez hajolva suttogni kezdek neki.

- Valami szállítmányt hozott, határidõre - megállok egy pillanatra, és láthatom, ahogyan libabõrössé válik nyakának bõre. Nagyot nyelve folytatom.

- Fegyvereket, és robbanószereket, amiket még te rendeltél tõle tavaly, és nemsokára lejár a kiszabott határidõ… Azért sietett ide annyira, és… khm… elnézést kér a hívatlan betoppanásáért, igazából Õ csak a hírvívõ, vele nem lehet üzletet lebonyolítani, csak pénzátutalást – összegzem a dolgokat halkan. Takamo biccent, és a testõrök felé fordul.

- Szállásoljátok el valahová ezt a szerencsétlent.

- Hát, ha már ez az idióta is indul, akkor nekem is lassan mennem kéne – áll fel, térdeiben a csont megroppan, bizonyára egy ideje már ott ülhet. Talán… megbeszélést tartottak? - Õszintén szólva, megleptél, megint. Azt hittem, hogy az ilyen kis háziállatkák hülyék, de aki ilyen perfekt németbõl… Le a kalappal, komolyan.

Hát, érettségiztem volna belõle, nyelvvizsgám már van... De nem hittem volna, hogy valaha majd egy ilyen helyzetben szükségem lesz rá... 

Leszopatom magam vele. Nem elég. Még kell, még, még, még. Olyan sokáig nem érezhettem õt. Végre itt van, és kiéhezve habzsolom õt, akár egy éhezõ a tortát.

A szájába élvezni maga a csoda, de kevés. Szinte vad, dühös vágy lángol bennem.

- Még.

Szót fogad, kigombolja ingemet és mellkasomat, hasamat kezdi csókolgatni, de ezt a nyámnyila kis nyáladzást inkább majd máskor élvezem, most nem elégít ki. Letépem róla a köntöst, seggébe markolok és halkan morogva szagolok puha hajába. Barack és vanília, pont ahogy szeretem.

Nyakamon siklik apró kis nyelve, azon a legérzékenyebb részen, amelyet jól ismer. Zihálva szorítom magamhoz, már nem bírom tovább. Nem bírom... a kis dög pontosan tudja, mivel tud az ujjai köré csavarni... Kis nyelve forrón és nedvesen csintalankodik fülemen, és ez az utolsó csepp.

Leteperem a földre. Vad, dühös szenvedély õrjöng, tombol bennem. Vékony csuklói köré tekerem köntösének övét, a kötését sem kímélem. Erõszakkal feszítem szét lábait, dühödten nézem sápadt arcát, reszketõ ajkait, s amikor seggéhez dörgölöm farkamat, hogy egy mozdulattal belévágjam, kicsordul az elsõ könnycsepp.

- A kurva életbe! – mordulok fel halkan, és zihálva engedem el õt. Feltérdelek, hajamba túrok bosszúsan. Szétvet a vad vágy, annyira meg akarom baszni, ahogy még soha. De ez a tekintet, a könnyei.

Figyelem ahogy a földön távolabb kúszik tõlem, tétován húzza le az ágyról a takarót, és védekezõen csavarja maga köré. Sírva ringatózik. Öklöm tompán puffan a puha szõnyegen, amire mérgemben csapok rá. Nagy levegõt véve állok fel, ledobálom magamról az összes ruhát.

- Mássz fel az ágyra.

Megrázza a fejét.

- Képtelen vagyok... nem... nem megy... – sírja halkan. – Kérlek ne bánts... nem bírom már tovább...

A kurva élet.

- Pedig még meg sem büntettelek, cica. – Megragadom a karját, felrántom és az ágyra lököm. – Ha keményen megdolgoztalak volna, bõgni sem lenne erõd. Légy hálás, mert egy drogos kis kurvaként is végezhetted volna az egyik kuplerájban, ahol vén és büdös faszkalapok másznának rád minden éjjel.

Beszéd közben bekenem hímtagomat síkosítóval, és zokogástól rázkódó testére nehezedem.

- Nem bírnád elviselni a sok kéjenc vénembert, csak belõve. Minden éjjel tíz vagy húsz farkat kéne magadba fogadnod, a létezõ összes testnyílásodba. Néhány hónap múlva már nemi betegségek rágnák a testedet, és te semmi mást nem tennél, csak sóhajtoznál a kábítószer adagodért, amiért bármit megtennél.

- Ne, kérlek... ne... Hagyd abba!

- A végén pedig... az utolsó mondat, amit halálod pillanatában sóhajtanál...

- Ne! – sikoltja a párnába, s ebben a pillanatban magától nyársalja fel magát a bejáratához illesztett farkamra. Hangos nyögésbe fulladnak szavaim, és majdnem elélvezek a gyönyörûségtõl. Ahh milyen kibaszott forró és szûk! Megragadom csípõjét, feltérdelek és felrántom õt is magammal. Remegek egész testemben, le kell fognom hogy ne mozduljon, mert azonnal elsülnék. Elõrenyúlok, ernyedt kis farkán simítok végig ujjaimmal. Volt idõ, amikor õ is élvezte velem a szexet. Rég volt.

Már nem szorít annyira a segge, így a korai elsülés veszélye is csitul. Fordítok a helyzeten, már õ van felül, remeg egész testében, de nem moccan. Vágyakozva simítom végig combjait, sápadt hasát és mellkasát. Olyan szép...

Egy gyönyörû játékszer.

Úgy összetörném.

- Tudod mit kell tenned.

Lassan, lágyan ring felettem, halk nyöszörgéssel, de profi csípõmozdulatokkal. Pont ahogy tanítottam neki. Nem kell nagyon megerõltetnie magát, hamar feljutok a csúcsra, s mielõtt elélvezek, hajába markolva rántom le magamhoz. Nyelvem a szájába tör, mohón, hörögve falom... harapom...

Olyan rohadtul... Olyan kibaszottul hiányzott!

- Loan...!

Nyögésem hosszan visszhangzik az orgazmus puha csendjében.

*

ZENE

Már nem sír. Csendben pihen a mellkasomon. Behunyt szemei alá árnyékot rajzolnak hosszú szempillái. Bõrén csillog a verejték, halk légvételei csiklandozzák bõrömet.

Ujjaim hátán siklanak végig. Fel és le, újra és újra. Nem simogattam õt gyakran, csak szex után. Nem kéne most, hiszen büntetnem kéne, de... Nem akarom bántani. Az iménti kirohanása is elég volt, hogy lássam rajta, õszintén megbánta hogy elszökött. Ennyi elég.

Kellemes megnyugvást érzek, semmi mást. Kielégültem, és úgy érzem végre minden újra a kellemes, régi mederben folyhat tovább. Nem... sokkal jobb lesz. Minden porcikáját, sejtjét, lelkének rezdülését, légvételét uralom majd, még több és több idõt töltök vele. Mohón vágyom rá, s amíg ez nem csillapul, addig nem eresztem a karmaim közül. Utána sem.

Erõsen átölelem, magamhoz szorítom.

Az enyém. Csak az enyém.

- Loan – suttogom, az álom jótékony takarója borul elmémre, de még akkor is õt szorítom.

- Rendben. Ebben az esetben magyarázd el, mi történt – mondja mély hangján, én pedig reszketve pillantok kezemre. Most mondjam el neki, szemrebbenés nélkül, hogy az Õ hibája? Nem merem… Nem akarom, hogy bántson…

- Ez is azok között volt, amiket rám öntöttél – felelek halkan, nem nézek rá, félek, hogy felnyársal a szemeivel. A vér a lüktetõ sebbõl kifolyik, én pedig borzadva nézem, ujjaimat rászorítom, hogy ne lássam.

Istenem, hát miért csinálnék ilyet?

- Az ablak? – faggat tovább, én pedig lesütöm szemeim, elõrehulló hajam mögött próbálok elbújni pillantása elõl. Haragszik, nagyon haragszik rám…

- Levegõzni szerettem volna – válaszolok elhaló hangon, a végét már csak magam elé mondogatom, mintha magamat szeretném megnyugtatni. Hallom ruhája súrlódását, ahogy megmozdul, de az éjjeliszekrényen levõ telefont fogja meg, én pedig korántsem lélegezhetek fel.

Érzem, ahogy minden porcikám görcsösen megfeszül, hogy most mit fog csinálni… Elvitet egy másik szobába, ahol se ablak se semmi, egyedül fog hagyni a sötétben… Õ lesz minden álmom lidérces szörnyetege, fény csak akkor érhet, ha Õ belép?

Szívem hevesen ver, vérem úgy lüktet bennem, hogy minden végtagom remeg, akárcsak a kocsonya. Kocsonya… Régebben mennyit fõztem… Hogy szerettem csinálni… Valamivel mindig elszöszöltem a konyhában, mindig volt frissen fõtt az asztalon, süti is volt, hasznos voltam és élveztem is…

- Rácsozzátok be Loan lakosztályának minden ablakát – a levegõ szinte robban a fülemben, mely a hangokat szállítja. Micsoda? Rácsok? Miért? Felpillantok rá, tekintete kemény és fagyos, nyoma sincs indulatának. Félek tõle, olyan gyorsan tudja eltüntetni arcáról az érzelmeit…

Sosem tudom, mire gondol…

Ezért inkább lesunyom a fejem, nehogy még jobban felmérgesítsem. Valami fényfolt aprón végigszáguld a lepedõn, nyilván az ékszer csillanása volt, lehet, hogy elteszi…

Most mi lesz… Mi lesz…

- És… ezentúl semmilyen éles vagy hegyes eszközt nem vihettek be hozzá. Üvegpoharat sem. Hozzatok ide egy elsõsegély ládát.

Felkapom fejem szavaira, és a bizalmatlanságtól valami különös, rossz, mellkas szorító érzés fog el. Olyan megalázó, amit csinál, nem veszi észre? Miért kell bántania mindig? Miért?

Szemeim könnyesek lesznek, újabb inger éri gyenge testem, én nem fogom ezt újra kibírni… Nem fogom kibírni ezt az egész tortúrát újra…

- Nem hiszel nekem? – fakadok ki, arcomon leperegnek a könnycseppek, pedig egyáltalán nem akartam, hogy kicsorduljanak. Erõsnek kell lennem, úgy, mint régen… Nem szabad többet sírnom…

Az ágy elé lép, reflexbõl húzódnék hátra, de mivel a kezem és a fenekem is nagyon fáj, nem nagyon vagyok mozgásképes, fõleg nem ilyen hirtelenjében… Kezével felém nyúl, szemeimbõl süt a rettegés, s végül ujjai megcirógatják az arcomat, ujjbegyei lágyan siklanak a bõrömön, én pedig egy pillanatra megkövülök. Most… megsimogatott?

De rögtön lerombolja az a hártyavékony, jóindulatú feltételezést, hogy gyengéd, s erõszakosan ragadja meg az állam, felemelve könnyes arcomat, hogy a szemembe nézhessen. Megremegek szemeinek látványától, de nem tudom elkerülni veséig látó pillantását.

- Minden szavad elhiszem. Tudom, hogy nem akartad megölni magad – egy apró villanásra elönt a megkönnyebbülés, szinte már hálásan pillantok rá. Köszönöm, köszönöm…

De akkor sem értem, miért kell mindent elvinni elõlem? Ennyire… félt? Vagy mit szeretne elérni? Nem értem… Miért? Ha nagyon meg akarnám ölni magam, ahhoz nem kellenek éles tárgyak… Egyszerûen csak belenyúlok a konnektorba, vagy széttörök egy villanykörtét a földön, és a vizes padlóba vágom… Nem, soha nem tennék ilyet, és már tõle se szöknék el, akkor sem, ha minden ajtó tárva nyitva állna…

- Akkor miért…? – kérdezem tõle, s mikor észbe kapok, hogy csak úgy, engedély nélkül kérdeztem…

Az ajtón túlról kopogtatás szakítja félbe beszélgetésünket, én pedig kicsit megnyugodva nézek az inasra. Kezében a fehér doboz, amivel kezében oly sokszor eljött hozzám… Takamo otthagy, s leül az egyik fotelbe a szoba túlvégén, nem megy ki.

Riadtan gondolok arra, hogy valószínûleg meg fogja várni, amíg az inas végez, és akkor vesz majd engem ténylegesen kezelésbe… Az inas odalép hozzám, letérdel mellém, mire késztetést érzek arra, hogy kezemmel megsimogassam elnyûtt és bocsánatkérõ arcát. Nem Õ tehet róla, hogy megint itt vagyok, felesleges saját magát marcangolnia…

Botor voltam, hogy azt hittem, hogy élhetek rendes életet Takamo nélkül. Mármint… Úgy értem… hogy azok után, amik velem történtek, ismét visszailleszkedhetek a társadalomba… Én naiv…

Már akkor is tudhattam volna, hogy felesleges minden, amivel el akarom Õt kerülni. Mindenhol ott van, lehetetlenség Õt csak úgy a szõnyeg alá söpörni. Semmivel nem számoltam, ösztönlény módjára kerestem a szabadság vadító illatát, és lám, hová süllyedtem…

Nem merek semmit sem mondani az inasnak, a fájdalomtól a számba harapok, de azt se merem teljes erõvel, mert ha felsebzem a számat, azért is kikapok… Ameddig itt van Takamo szolgálója, apró melegség ugrik a szívembe, mintha Õ lenne egy pajzs, amin nem látnak át azok a szemek… Egyetlen egy valamit nem tud, és remélem, soha nem is fogja megtudni…

Szeretem ezt az embert, annyira jó hozzám… Nem tudnám elviselni, ha megölné…

(zene)

Elhagyja a szobát, a dobozzal is sokáig babrál, húzza az idõt, én pedig meghatva nézem alakját. Köszönöm, köszönök mindent, de… Nem tarthatod fel Õt örökké. Csendesen ülök az ágyon, várom, hogy cselekedjen.

Félek tõle. Nagyon…

- Bosszús vagyok, Loan – hangjától jeges félelem hasít a szívembe, én pedig odaemelem kezeimet, hogy enyhítsem az egyre jobban fokozódó rettegést. Színes, éles képek rohamozzák meg elmémet, szinte fojtogatják mellkasomat és gyomromat.

- Sajnálom – suttogom erõtlenül, de nem bírom róla levenni a tekintetem. Reflex ez már, hogy figyelem, mert ha megindul, akkor nem ér olyan váratlanul, nem fog annyira… Annyira…

Lassan teszi le két kezét a fotel karfáira, mandzsetta gombjai vészjóslóan csillannak fel a félhomályban, észre sem vettem, hogy a függönyöket összerántották. Lábait terpeszbe teszi, én pedig nem tudok mást csinálni, csak nézni Õt, várni, hogy megszólítson…

- Gyere ide – hangja szinte süvít a fejemben, pedig halkan utasított, s mégis, ezerszeresre felhangosítva ért el hozzám, megrezzenek, de nem ellenkezem. Nem szabad. Nem merek.

Felállok, kezeimmel ügyetlenül markolászom köntösöm apró kötelét, és tétován, lassan elindulok felé. Mintha egy méretes párducot kellene megközelítenem, úgy görcsöl a gyomrom, és úgy szédelgek. Bántani fog…

Odalépve elé látom, hogy olyan tekintettel mustrál, mint valami ragadozó, én pedig engedelmesen hullok térdre elõtte, remegõ, sápadt ujjaim nadrágjának övéhez siklanak, a betanult módon. Ráz a félelem, de nem állhatok meg, mert csak nekem fog fájni…

Öve fémes kattanással adja meg magát, nadrágját kigombolva kiszabadítom merevedését, ami forrón lüktet az ujjaim között. Minden porcikámban remegve simítok rajta végig, keze a hajamba túr, és egyértelmûvé teszi számomra, hogy mit kell tennem.

Nagyot nyelve hajolok oda férfiasságához, s remegõ, rózsaszín nyelvemmel végignyalok teljes hosszán, amibe beleborzong, s halk sóhaj hagyja el száját. Makkján körbehordozom nyelvem, rajzolgatva rá, pontosan tudom, mit szeret, mire vágyik…

Bekapom méretes péniszét, az forrón lüktet ajkaim között, az erõlködéstõl könnyek szöknek a szemembe, arcom érzem, hogy ég… Ég a szégyentõl, a megalázottságtól…

Ujjai megfeszülnek tincseim között, szinte tépnek, kicsit feljebb rántja a fejem, hogy a szemeibe nézzek, s meg is teszem kimondatlan kérését. Hörgõ hangot ad ki, s durván mélyebbre löki magát számban, fulladozni és nyöszörögni kezdek, de torkom ismeri már a dolgok menetét, így nem hányom el magam, önként fogadom még mélyebbre, közben nyelvemmel kényeztetem, ujjaimmal combjainak belsõ felét cirógatom meg fuvallatnyi érintésekkel, amibe érzem, beleborzong…

Megszívom, ajkaimmal lágyan kényeztetem, de felmorranva löki magát mélyebbre és mélyebbre, fejét hátraveti, az élvezet sugárzik az arcáról, s az, hogy a gyönyör hamarosan eléri…

Szabad keze, mely eddig a karfát markolta, most a hátamra siklik, s felsimítja a köntöst. Megremegek, riadtan nézek fel rá…

Ennyi… sem elég neki…?

Ne… kérem, nagyon szépen kérem… kérem…

Mély hangján felnyögve élvez el, én pedig fullákolva nyelem le élvezetének minden cseppjét, jól nevelten tisztogatom le méretes merevedését, de mikor visszacipzáraznám, fenekembe markol, s felránt magához, szemei szinte égetnek, úgy parázslanak.

Megvonaglok karmai között.

- Még – jelenti ki vágytól elmélyült hangján, s szemeim kikerekednek, riadtan figyelem arcának minden rezdülését. Õ zihál, én lihegek, forró leheletem az arcán játszik, s ez fordítva is igaz.

Lehajolok hát, vissza hasához, lassan kigombolom ingjét akadozó mozdulatokkal, s csókokat hintek kockás hasára, izmait nyelvemmel körülrajzolva haladok feljebb hozzá, kezeim bátortalanul siklanak felfelé mellkasán… Letolja rólam a köntöst, vállaim elõbukkannak az anyagból, már csak a derekamnál tartja valami… Ujjait fenekembe mártja, mintha dagasztana, hallom, ahogy mélyet szippant a hajamból. Combomon simít végig, érzem, ahogy a köntös övét egy gyors mozdulattal rántja ki, s lehullik rólam a pongyolaszerû ruhadarab, teljes valómban támaszkodok meg hatalmas alakja mellett.

Kiráz a hideg, az összes pihe égnek áll a hátamon, ujjaim megremegnek izmos nyakánál, a tarkómon felborzolódik a szõr… Mellkasa szaporán emelkedik fel és le, érzem, hogy odalent ismét félig kemény, rémülten folytatom inkább a dolgomat, hogy legalább addig is elfelejtsem, hogy…

Hogy…

Nyakához érve, mélyen belecsókolok az oly hevesen lüktetõ nyaki vénája fölött levõ érzékeny bõrrészbe, mire reszketegen felsóhajt, s mikor fülébe nyalintok, megfordul a világ és a puha szõnyegen találom magam, alatta.

Mielõtt még könyörögni kezdenék, kezeimre kerül a köntös öve, csuklóimnál fogva kötözi össze kezeimet, lábaimat széles vállára dobja, körmeivel durván végigszánt combomon, egészen a fenekemig…

Izzó, állati ösztön lángol azokban a mindig fagyos, nyugodt szemekben, én pedig még sírni sem merek, csak rángok alatta, mint egy gumicsirke, Õ pedig fölém nehezedve készül arra, hogy széttépjen…

- Fõnök!

Elfordítom merengõ tekintetem a kandallóban táncoló lángokról. Teli gyomorral a szokásos est brandy fogyasztása közben pihengetnék, ha hagynának. Épp álmodoztam arról, milyen lesz majd az éjszaka.

- Mi történt?

Dühösen vágom falhoz az üres poharat, és Loan szobájába sietek. Kurvára meg fogja bánni, ha újra próbálkozik.

Odabent a két testõr vár, csak egy pillantás és már mennek is kifelé. Kattan az ajtó zárja.

Az ágyban kuporog, lehajtott fejjel, akár egy kis angyalka, de engem nem ver át.

Kicibálom az ágyból.

- Szökni próbáltál? Megint?

Rám néz azokkal a gyönyörû szemekkel.

- N… nehm…

Szabadulni próbál, de vasmarokkal tartom, így másik kezével is ujjaimnak feszül. Az ott vér?

- Milyen a kezed? – mordulok fel, lefagyok néhány hosszú másodpercre.

Az utolsó pillanatban fogom vissza az ütés erejét, egy pofont kenek le neki, az ágyra esik.

Az éjjeli szekrényen lévõ smaragdokból készített díszes bross megcsillan a lámpa fényében. Felszikrázik amikor ujjaim közé veszem, alaposan megnézem. Véres.

Elönti agyamat a szar.

- Meg akartad ölni magad? – kérdezem tõle halkan. Mindjárt szétvet az ideg, ezt nem hiszem el. Ha ennyire meg akar halni, majd én teszek róla, ezen ne múljo...

- Nem, nem!!! – sikítja, megrázza fejét.

Lassan kifújom a levegõt, õszinte kirohanása mindennél jobban megnyugtat. Ismerem, tudom hogy nem képes hazudni.

- Rendben. Ebben az esetben magyarázd el, mi történt.

- Ez is azok között volt, amiket rám öntöttél – suttogja, csuklóját bámulva. Még mindig vérzik neki.

- Az ablak?

- Levegõzni... – leheli, az utolsó szavakat már nem hallom.

Az asztalán egy házi készülék, amely minden szobában van. Az övével kizárólag a személyzetet lehet elérni, nekem ez elég is. Kettes gomb.

- Igen uram?

Hideg tekintettel végig õt figyelem, miközben beszélek. A brosst elteszem a szebembe.

- Rácsozzátok be Loan lakosztályának minden ablakát.

- Igen uram.

- És... ezentúl semmilyen éles vagy hegyes eszközt nem vihettek be hozzá. Üveg poharat sem. Hozzatok ide egy elsõsegély ládát.

Loan felkapja a fejét, szemei könnybe lábadnak. Leteszem a telefont.

- Nem hiszel nekem?

Elé lépek, megcirógatom szép, könnyes arcát, majd durván megragadom az állát, hogy a szemébe nézhessek. Most kaptam vissza, és még nem gyötörtem õt eléggé meg. A gondolat, hogy képes lenne rá, hidegen hasít tudatomba. Ha végleg elveszíteném...

Kibaszott. Dühös. Lennék.  

Ó tudom én, hogy igazat mondott. Nem akarta megölni magát. Még. De a gondolat befészkelte magát a fejembe, és ezúttal az övébe is, hogy van egy könnyebb és végleges menekülési lehetõség elõlem. Na nem.

- Minden szavad elhiszem – töröm meg a csendet halkan. – Tudom, hogy nem akartad megölni magad.

- Akkor miért...?

Kopognak. Az inasom személyesen hozza az elsõsegély csomagot. A sarokban lévõ kényelmes fotelbe ülve figyelem ahogy ellátja Loan csuklóját. Minden mozdulata gyengéd és törõdõ, Loan pedig puha ajkát harapdálva tûri a fájdalmat. Gyûlöli a fájdalmat, nem tudja elviselni, pontosan tudom, hiszen oly sokszor büntettem már meg õt. Ezzel tudtam sakkban tartani, mert bármit megtett nekem, akár önként szexelt is velem, csak ne fájjon. Az emlékek felforrósítják testem, belül pedig elönt az igazi öröm és megnyugvás. Itt van. Él. Újra az enyém, és azt tehetek vele, amit csak akarok. Végre.

Kettesben maradunk. Az ágyon kuporog csendben. Testén fodrozódik a krémszínû selyem köntös.

- Bosszús vagyok, Loan – szólalok meg halkan. Megrezzen, kezeit mellkasához szorítja. Ismeri már a játék menetét, látom arcán ahogy emlékezik.

- Sajnálom – leheli halkan.

A csendet szinte vágni lehetne, csak pihegését hallom. Nincs izgatóbb ennél, vágyom rá, már abban a pillanatban megkívántam, amikor beléptem a szobájába és megláttam. Követelõzõen lüktetõ péniszem nadrágom anyagának feszül, ezért kezeimet a fotel karfáira teszem és széttárom kissé a lábaimat hogy legyen helyem. Minden mozdulatomat figyeli szépséges zöld szemeivel, akár egy riadt kisegér a macskát. Halk parancsomtól összerezzen.

- Gyere ide.

A hideg falat a hátam mögött érezve bennem reked minden sietve összekapkodott levegõ, arra az eshetõségre, ha megint megmerítene a mosdókagylóban… Végigszánt a hátamon a jeges rémület, szinte érzem, ahogy a hideg csempébõl minden fagy és szörnyû kétségbeesés belém mar, és a testemen elharapódzik, mint valamiféle betegség.

Könnyeim immáron vizes hajamból legördülõ vízcseppekkel egyesül, úgy áztatva így is nedves arcomat, már nem is érzem, ahogy lefutnak a bõrömön… Riadtan, sarokba szorítottan emelem fel fejemet, tekintetem az övével találkozva elhomályosul.

Próbálok hozzá beszélni, de nem tudok, egyetlen egy értelmes mondat se hagyja el a számat, csak azt tudom ismételgetni, hogy ne bántson, ne bántson… Közelebb lép, leguggolva hozzám ismét megragadja az állam, tekintete szúr és szinte a szívemig üt.

Hangos csattanás, éles, forró fájdalom, és mindent elnyel a sötétség…

***

Óvatos érintések, valami nagyon puha szalad végig a hátamon, kellemes forróság öleli körül testem, nincs hideg, nincs fagy, nincsenek itt az Õ kegyetlen szemei, melytõl áldozatnak érzem magam, egyedülinek, magányosnak, elhagyatottnak… Hajtincseim közé meleg ujjak túrnak, finom illatot érzek, de a szemem nem tudom kinyitni, képtelen vagyok mozdulni, hogy lássák, ébren vagyok…

Az ébredés alattomosan uralja testem, s bár a lelkem semmit nem pihent ki, felkelésre késztet, megszokta, hogy alvás után jön a munka… Lassan kinyitom szemeimet, érzem, hogy arcom csupa könny, így kézfejemmel gyerekes mozdulattal odanyúlok, hogy letöröljem. Ám ahogy a kezem elveszem szemeimtõl, meglátom Õt, mindenem megfagy pillantásától egy pillanat alatt.

Sápadt ujjai a nyakkendõjére fonódnak, én pedig nem tudom levenni róla a szemem, félelmemben ez a két biztos pont, és egyszerre a legiszonytatóbb látvány…

- Hasra – hallom súgott parancsát, végtagjaimba vad remegés költözik, alig bírom megtenni azt, amit kér, ujjbegyeim úgy szorítják a lepedõt, mintha az adhatna nekem megváltást… Érzem, hogy bõrömet hideg csapja meg, a testem hõjétõl meleg takarót lehúzta rólam. Halkan sírok, nem merek zokogni…

Most, hogy itt vagyok, a házában, a szabályok újra feléledtek, minden olyan, mint régen… Mintha egy pillanatra elengedett volna, hogy éljek egy kicsit, hogy kegyetlenül megvonva tõlem újra a szabadságot még jobban gyötörjön.

Meghallom a fémes nyikorgást, szinte látom, ahogy lehúzza az apró szánt… Nagyon fog fájni, nagyon… Nem fog rajtam könyörülni, és ehhez nem kell az konkrétan, hogy ki is mondja… Tudom mik a szabályok, belém verte õket…

Látom, hogy csontfehér keze a félhomályban az éjjeliszekrény felé nyúl, térdeimen egyre nehezebb a teher, alig bírom magam megtartani, úgy remegek, hogy kishíján a lábaim kiszaladnak alólam… Az egyetlen támaszaim…

Hallom, ahogy szaporán veszi a levegõt, szinte látom, hogy mellkasa gyorsan emelkedik… Mindig így reagál rám, mindig, mindig, de mindig… Sosem értettem miért, mert soha nem kérdeztem, mert soha nem volt szabad kérdeznem az engedélye nélkül… Szabályai elnyomtak, akárcsak Õ…

Kemény férfiasságát a farpofáim között érzem meg siklani, méretét újra érezve forró könnyek öntik el az arcomat, megannyi emlék rohamozza meg elmémet, és azért imádkozom, hogy elájuljak, ne érezzem, ne lássam, ne halljam…

Egyik keze lehajtott, mindenre felkészült fejem mellett süpped a matracba, nehéz súlya miatt lentebb kerülök én is, kemény izmai a hátamra gördülnek. Nagyon fog fájni, tudom…

Az elviselhetetlen fájdalom egy idõ után egészen tûrhetõ… Egy idõ után megszokható… egy idõ után már fel sem veszed…

- Ne hidd, hogy valaha is megbocsátom az árulásod – suttogja közvetlen közelrõl a fülembe, minden egyes kiejtett szó korbácsütés, ijedten vonaglok meg alatta, a feszültség elviselhetetlen… Ajkait megérzem vállamon, én pedig felkészülök a legrosszabbra…

Felsikoltok, olyan élesen és hangosan, mint mikor legelõször, legeslegelõször tett magáévá, mikor iderángatott, az elsõ alkalom, a legelsõ… Fennakadnak a szemeim a fájdalomtól, mintha ezernyi ököl hatolt volna belém hátulról, próbálom az ágynemûn levezetni az ingert, a kínom, a szenvedésem, de megakadályozza vasmarka, s leszorítja kezeimet… Rám fekszik, olyan, mintha egy hatalmas, törhetetlen sziklahalom temetne maga alá, ahonnan nincs menekvés, soha…

Mozogni kezd, megérzem ki-besiklani, mindenhol Takamot érzem, senki mást, hosszú, sötét haja a hátam cirógatja ebben a kegyetlen helyzetben, lehajtva fejemet próbálom sikolyaimat a párnába fojtani…

- Loan… Loan… - sóhajtja s nyögi újra és újra nevemet, ajkaival végigszánt a nyakamon, de már nem érzem, egyetlen egy dolog van, amit intenzíven érzek: Õt magát. Bennem. Folyamatosan, féktelenül, masszívan, úgy, mint még sosem…

- Loan… Loan… - sírásom nem érzem, annyira megszokott már, mintha életemben egyáltalán nem lett volna olyan pillanat, mikor felhõtlenül, boldogan, maró könnyek nélkül élvezhettem az életem.

Hogy tud egy ember ennyit sírni… Könnyei sosem fogynak el? Senki sem segít neki? Senki sem irgalmaz, senki nem segít, senki, hogy el tudja viselni? Ha kifogynának könnyei, talán egyenesebb derékkal tudná…

De engem már rég derékba törtek… mi tarthatna hát?

***

A végén már nem érzek semmit, idegeim és érzékeim olyan szinten felmondták a szolgálatot, hogy csak ernyedt ujjaim között megszaladó lepedõ halk neszezését hallom, a sóhajokat, a nyögéseket, melyek nem tõlem származnak…

Az én dolgom sírni, szenvedni, az Övé pedig az, hogy ezeket learatva élvezze.

Felfelé csúszik a szán, leszáll végre rólam, a matrac megemelkedik, kiráz a hideg, sírásom felerõsödik… Hirtelen, valami nagyon hideget érzek meg a hátamra hullani, majd egy újabbat és újabbat… Megannyi apró, hûvös tárgy zúdul a hátamra, végiggurulnak rajtam, egy közvetlenül ujjaim szorító börtöne elõtt áll meg. Mintha enyhíteni akarnák kínomat, hûteni forró testem…

Kimegy a szobából, és végre magam maradok.

Sokáig fekszem mozdulatlanul, nem merem megkísérelni a felkelést, tudnám, hogy rettentõen fájna minden apró mozdulat, minden lépés, melyet a fürdõ felé tennék. De muszáj, mert ha visszajön, muszáj rendben lennem elõtte, különben megver… Ismerem már, tudom mit vár el…

Tényleg?

Ismerem én Õt?

Teljes egészében, minden porcikájában?

Nem, ismerni ismerem, de érteni nem értem, nem tudom megmondani, hogy mit szeretne még ennyire rajtam kívül… Vagyis… a testem nyújtotta élvezeteken kívül.

Lassan megemelve fejemet megpróbálok megkapaszkodni valami szilárdban, de tenyeremet, valamint csuklómat valami éles és hideg sebzi fel, és felszisszenve nyúlok oda. Egy melltû. Vagy bross? Nem tudom, nem értek hozzá… Kiveszem, és a véres pöttyökkel tarkított tût az éjjeliszekrényre teszem.

***

Nagy nehezen megfürdöm, tudom, hogy Takamo sokáig szokott enni, ugyanis az ízlése meglehetõsen kiszámíthatatlan, többször cserélt már szakácsot az ittlétem alatt. De ki tudja, lehet, hogy hamarabb végez, csakhogy gyorsabban visszaérjen hozzám…

Soha nem volt rá garancia, hogyha már egyszer járt nálam egy nap, ne jöjjön vissza másodjára, harmadjára, negyedjére…

Felveszem az egyik legegyszerûbb köntöst, felesleges felöltöznöm. Tudom.

Az ablakhoz botorkálva elhúzom a drága függönyöket, csilingelve engedelmeskednek a kis fém karikák, odakintrõl mocorgást hallok meg, de tudom, hogy ezek csak a testõrök. Azon se lennék meglepõdve, hogyha ki lenne poloskázva az egész szobám, azok meg kint hallgatóznának.

Szeretnék egy kis friss levegõt…

Remegõ ujjaim az ablakkilincsre fonódnak, ám ahogy lenyomom, és kinyitom, ahogy egy nagyobb szellõ végigsuhan bõrömön, az ajtó kivágódik, és a két fogdmeg teljes életnagyságban odadöcög hozzám, én pedig kikerekedett szemekkel hagyom, hogy megragadva az ágyra tegyenek.

Fájdalmasan felnyögök, ahogy lenyomnak az ágyra, fenekembe gyötrelmes lüktetés költözik, de inkább csendben maradok, látva riadt arckifejezésüket. Félnek, hogyha bajom esik, õket vonják felelõsségre…

Nem értem miért csinálták ezt, az egyik rögtön az egyik fülhallgatójába kezd el beszélni, és utána pár perces csönd telepszik ránk az egyiknek szaporán emelkedik a mellkasa, mintha félne.

Perceken belül a nyitott ajtón belép Õ, arca kifejezéstelen, szemei mégis ijesztõek. A két hústorony pedig kicammog, de olyan sebesen, mintha kutyákat eresztettek volna utánuk. Lesütöm szemeimet, fejemet lehajtom, ölembe helyezett kezeimet kezdem el inkább nézni.

Azonban csuklómat megragadja, és durván felránt, én pedig felkiáltok.

- Szökni próbáltál? Megint? – sziszegi, én pedig most mégis felemelem fejem, és döbbenten nézek rá. Szökni? Mikor? Miért? Én csak az ablakot akartam kinyitni, hogy egy kis friss levegõhöz jussak, hogy kicseréljem a fülledt levegõt…

- N… nehm… - nyöszörgöm erõtlenül, szinte már lógok a levegõben, lábujjhegyen egyensúlyozva próbálom megtartani magam, hogy ne fájjon durva érintése. Felvillannak szemei, örvénylõ harag dúl íriszeiben, de pár pillanatig szinte merészen tartva a szemkontaktust próbálom szavak nélkül meggyõzni, könyörögni…

Nem, nem csináltam semmi rosszat…

Csuklómat markoló ujjaira fonódnak az enyémek, megpróbálom lefeszegetni, de ekkor az Õ tekintete is odatéved, és…

- Milyen a kezed? – rántás, és szemei még soha nem látott méretûre kerekednek ki. Ó, nem! Nem kötöttem be a kezem! Megpróbálok szabadulni, de inkább feladom, csendesen és beletörõdötten lógok karjaiban.

Ha nem szólok, talán nem fogja felmérgesíteni magát annyira, hogy…

CSATT.

Pofon csattanása, én pedig az ágyon találom magam, nem sírok, csupán feljajdulva fordulok oldalamra, hogy ne fájjon a fenekemre gyakorolt nyomás. Két hosszú lépéssel az éjjeliszekrényhez lép, szinte izzik körülötte a levegõ. Felkap valamit a sima, fekete lapról, ami a lámpafényben vészjóslóan csillan fel, fõleg a rászáradt alvadt vértõl lesz még riasztóbb a helyzet.

- Meg akartad ölni magad? – olyan szinten hasít hangja a levegõben, hogy még az is jobb lenne, ha üvöltene. De nem. Hangja szinte suttogó, indulattól remeg nyakán az ütõér, szinte fújtat.

Olyan szinten elcsodálkozom, hogy még gondolkodni is elfelejtek. Csak nézem magas, erõs alakját, mely most ott áll az ágyam szélén, szinte érzem a veszélyt, tapintható a feszültsége és az én irtózatom…

Megölni magam?

Félek a fájdalomtól, nagyon jól tudja… Nem, nem! Nem akartam megölni magam! Kérem! Nem csináltam semmit, semmit az ég egy adta világon, semmit… Õ szórta rám! Õ hagyott itt egyedül ezekkel a kincsekkel, véletlenül szaladt egy a tenyerem alá, felsebezve a csuklómat is, de nem vészes…

- Nem, nem!!! – szakad ki ajkaim mögül olyan szinten a visítás, hogy még saját magam is meglepem vele. Nem csináltam semmit, semmit!

„… amit… amit nem szívbõl adtak…”

- Ne… neh… - nyöszörgi, és a pillantásától majdnem meggondolom magam. De csak majdnem. Hideg, kegyetlen mosolyra húzódik a szám.

- De. De. Elõször is, szépen megfürdetlek, mert a szagod elviselhetetlen.

Kipenderítem az irodámhoz tartozó mosdóba, és ha lenne benne kád, belevágnám, de így csak a csap marad.

A hidegvíz égeti a kezemet, de én csak dühtõl vezérelt heves mozdulatokkal sikálom a haját. Azt a gyönyörû, selymes hajkoronát, amely mindig barack és vanília illatát árasztotta, s elég volt csupán megéreznem, hogy álljon a farkam. Most büdös klór szaga van. Büdös!

Küzd ellenem, azt hiszi meg akarom fojtani. Mennyire igaza van, legszívesebben megölném, de annyira vágytam utána, és úgy örülök hogy újra az enyém, hogy eszem ágában sincs pont most megszabadulni tõle. Nem, amíg nem untam rá. Addig nem.

Fájdalmas nyögését hallom, és azonnal elborítanak az emlékek, farkam megkeményedik, vágyam felhorgad. Milyen csodásan tudott lovagolni, szopni, és ahogy táncolt nekem... Ezt a fiút az isten is baszásra teremtette. Erre mit csinál?! Meglép és elmegy ablakot mosni! Ablakot! Grr...

Kirántom a vízbõl, megszagolom vizes haját. Felerõsödött a klór jellegzetes szaga.

- Még mindig bûzlesz… - közlöm vele hidegen. Be a víz alá.

Elengedem és hagyom hogy a földre zuhanjon, és figyelem hogyan csúszik, menekül elõlem. Szánalmas látvány. Zokogva, vizesen csúszik-mászik, de a fenébe is, még így is gyönyörû.

A falig hátrál, már nincs menekvés. Zöld szemei tágra nyílnak, ajkai remegnek, alig hallhatóan kérlel hogy ne bántsam. Lehajolok hozzá, állát megfogva emelem fel a fejét, keményen a szemeibe nézek.

Egy pofon.

Ájultan csuklik össze kis teste.

Az íróasztalomhoz érve egy zsebkendõvel letörlöm kezemrõl a vizet, majd felemelem a telefont.

*

- Uram, hol óhajtja elfogyasztani a vacsorát? – kérdezi az inasom. Elfordítom tekintetem a kandalló lángjairól, felé nyújtom az üres konyakos poharat. Már órák óta hazaértem, és csak vártam és vártam. Ki a faszt érdekel az evés?

- Elkészült már Loan?

- Igen, megfürdettük és átöltöztettük, ahogy parancsolta. Most a szobájában van. Kívánja, hogy õt is hívjam a vacsorához?

Elmosolyodom.

- Csak nem képzeled, hogy egy asztalnál eszem egy háziállattal? – Felállok, kinyújtóztatom végtagjaimat és felsóhajtok. – Terítsenek meg nekem, egy óra múlva.

Meg sem rezdül az arca, csak a keze remeg. Ismer, látott õ már sok mindent, és nyilván sejti mi vár a kis Loanra ma este. Jól sejti.

A folyosón kényelmesen elsétálok a hálószobámig, s a vele szemben álló szoba ajtaja elõtt álló õröknek intek fejemmel.

Odabent félhomály uralkodik, finom barack és vanília illata fogad.

Selyemágynemû suhog, s ahogy az ágyhoz lépek, elfojtok egy halk nyögést.

Mélyen alszik. Olyan szép, mint mindig, karján a klánom jele és az én nevem szignója. Testét körülölelõ selyemtakaró lágyan fodrozódik, kivillanó bõre vonzza a tekintetem. Ujjaim csuklóján siklanak, szórakozottan cirógatom tetoválását. Megrezzen álmában, lezárt szemhéjai alól könnycseppek csurrannak ki, összehúzza magát, szinte magzati pózba. Vajon mit álmodsz, Loan? Mi járt a fejedben, amikor elszöktél tõlem? Miért tetted, amikor mindent megtettem érted, még a csillagokat is lehoztam neked.

Körülpillantok szobájában, amelynek krém és zöld árnyalatai tökéletesen illenek hozzá. Akár egy drágakövet körülölelõ foglalat. A kis tükrös asztalkáján a bársonydobozban a rengeteg ékszer, amit neki vettem, és szinte soha nem hordta õket, s amikor elment, nem vitt magával egyet sem. Olyan különös fiú, mindig másképp viselkedett, mint amire számítottam. A drága ajándékok semmit sem jelentettek neki, a szép szavak nem hatottak, s csak durvasággal és büntetésekkel tudtam kicsikarni belõle figyelmet... de nem olyat, amilyenre vágytam.

Dühösen, vadul basztam meg minden éjjel, teljesen a rabjává váltam testének, s amikor egyik este üresség fogadott a hálószobájában, olyan érzésem volt, mintha elvett volna valamit tõlem. Mintha meglopott volna, pedig semmit sem vitt magával, csak az illatát, bõrének édes ízét, testének puha melegét. Mindazt, ami annyira fontos volt nekem, hogy képes voltam hónapokon át vadul kerestetni õt. Õrület.

Nem is értem, hogyan volt képes kiváltani belõlem ilyen érzelmeket, hiszen semmit sem jelentett nekem amikor megszereztem. Csak meg akartam dugni minden éjjel, de aztán lassan berágta magát a bõrömbe, mint valami betegség. Igen... õ egy betegség. Vagy nem... Inkább kábítószer. Alattomosan belém ivódik minden csepp mérge, s végül elérte, hogy képtelen legyek nélküle élni.

Hosszú szempillái megrezzennek, lassan felnyílnak. Mindig szerettem nézni ahogy alszik, olyan békés ilyenkor. Letörli kézfejével a könnyeit, s ahogy észrevesz engem, megdermed.

Kilazítom nyakkendõmet, miközben jéghideg szemeimmel rabul ejtem tekintetét.

- Hasra – utasítom halkan. Remegve fogad szót, s én lassan lehúzom róla a krémszínû selymet. Bõre halványan ragyog a félhomályban, édes vanília és barack illata tölti be érzékeny orromat, s az ismerõs érzések rám törnek. Fújtatva, egész testemben remegve húzom le nadrágom cipzárját, kiszabadítom lüktetõ farkamat.

Nem mer megmozdulni, tudom hogy retteg, csak rá kell néznem. Úgy remeg, mint a kocsonya. Nem érdekel, most semmi más nem számít, csak az a gyönyör, amelybe belekóstolva végleg a rabjává váltam, s amelyet hónapokig megtagadott tõlem a sors.

Az éjjeliszekrényen a barack illatú síkosító. Keveset nyomok a tenyeremre, bekenem farkamat és ruhástul, elõkészítés nélkül mászom rá. Annyira vágyom rá, zihálásom reszketõ légvételeivel párosul, s a szoba csendje olyan nehéz, mintha nyomna le minket. Egyik kezemmel feje mellett támaszkodom, oldalról figyelem szép arcát, puhán göndörödõ szõke tincseit. Összeszorított szemekkel markolja a párnát, remeg, könnyei csillognak.

- Ne hidd, hogy valaha is megbocsátom az árulásod – súgom, és vállára tapadok számmal. Bõre édes és forró, s ahogy egy durva lökéssel mélyen belévágom magam, felsikolt. Vergõdõ csuklóit az ágyra szorítom, elõre hulló sötét hajam beborítja õt, s ahogy megmozdulok, olyan forró hullámokban önt el az ismerõs forróság, hogy megrészegülök teljesen.

- Loan... Loan... – nyögöm, újra és újra keményen belévágódva puha kis testébe. Szeretném felhasítani õt, elveszni benne... a forró, illatos puhaságában. – Loan... Loan...

Zokogása már csak távoli visszhang csupán.

*

ZENE

Felemelkedem összegyötört testérõl, s kifejezéstelen arccal húzom fel sliccemet. Arany rolex karórám szerint pont egy órát töltöttem itt. A tükrös asztalkához lépek, felemelem a nyitott dobozt. Szikrázik a rengeteg drágakõ és gyémánt a sötétzöld bársonyon.

Az ágyon fekvõ, zokogástól remegõ testhez lépek, lassan döntöm meg a dobozt. Amikor az elsõ hideg gyémánt a bõrére hull, megrezzen és ledermed. Izzadtságtól és spermámtól csillogó hátán és fenekén szétszóródnak a nyakláncok, karkötõk, bokaláncok, ezer színes csillagként ragyogják körbe szépségét.

Hosszan gyönyörködöm a látványban.

Az én kis játékbabám...

Ideje vacsorázni.

Magára hagyom, csupán az ajtaja elõtt álló õröket hagyom hátra, akik soha többé nem engedik, hogy újra elmenekülhessen.