- Taníts – érkezik a válasz, én pedig elkezdem keverni a kártyákat. Hosszú haját hátradobja vállain, lazán megtámaszkodik az ágyon, úgy ül ott, mint egy gróf vagy egy báró. Egy nagyon hatalmas báró.

Elmagyarázom neki a lapokat, mi mire való, mit hová kell tenni, hogyan lehet nyerni és mivel a rablósat játsszuk… elmesélem neki azt is, hogyan kell. Csöndes társaságnak bizonyul, nem kérdez semmit, csupán némán hallgat, de tudom, hogy milyen intelligens és mûvelt, elsõre meg fogja érteni az egészet. Biztos látott már francia kártyát, mivel tökéletesen illik a kezébe. Elvörösödök, fentebb húzom magamon a paplant, hogy leplezzem zavarom.

Elkezdünk játszani, eleinte természetesen én nyerek, hiszen Õ még csak teljesen kezdõ. Igyekszem bátorítani, meglepetésemre válaszol és beszélget velem, ami olyan… jó érzés. Bizsereg a mellkasomban valami, ahogy tûri, hogy megverem. Régebben nem viselte volna el a vereséget, mindig is ambiciózus volt, bár… ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy Japán talán legnagyobb jakuzájával fogok rabló-römizni az ágyban… Nos, nagyon-nagyon nehezen hinném el neki.

Megmutatom neki hibáit, mikor nyerek, közelebb hajolok, hogy láthassam milyen lapjai voltak, majd óvatosan hátrább húzva õket mutogatom el, mit hogyan kellett volna. Sokszor lett volna lehetõsége nyerni, de engem már az is boldoggá tett, hogy szánt rám egy kis idõt… így játszani.

Már régen levedlette az üzletember érzést, feltûrte ingujját és levette a nyakkendõjét. Mikor ezt elkezdte csinálni, elakadt a lélegzetem, fõleg, mikor a gombokhoz nyúlt… De nem csinált semmit, még csak közelebb sem jött. Ledobta az ágy mellé a cipõit, majd törökülésbe ült, de még így is, sokkal magasabb, mint én. A személyzeti hívón rendel teát és ennivalót, Sei somolyogva teszi a tálcát, én pedig halványan elpirulok. Szerintem Takamot még senki nem látta így…

Nehogy baja legyen belõle… Bár, Sei lojális, de ha arra gondolunk, hogy engem kimentett… Nem. Az jószívûség volt, kedvesség, egy hatalmas gesztus. A szobám ráadásul nincs bekamerázva, itt mindenki fél beárulni Õt.

Annyira furcsa belegondolni már abba is, hogy figyelemmel kísérem azt, hogyan hat mindez a róla kialakított képre. Egy pillanatra elbambulok, majd megrázom a fejem. Nem, nem szabad arra gondolnom, mi volt ezelõtt és akkor hogyan viszonyultam hozzá…

A nassolnivalók közé nyúl, a hosszú ropiszálakat úgy ropogtatja és emelgeti a szájában, mint Terence Hill az egyik filmjében, még a ruhája is úgy áll, csak a piszok és az… izzadtság hiányzik, meg az a lyukas, agyonhordott kalap. Ezekre a gondolatokra halkan nevetgélve dõlök hátra, jól esik a hátamnak a puhaság, fájt már egy kicsit a folyamatos üléstõl. Sosem voltam képes egyenesen ülni…

- Mi a vigyorgás tárgya? – kérdezi egyszerû hanglejtéssel, szájában megmozdul a pálcika, ami újra mosolygásra késztet.

- Az elõbb úgy festettél, mintha egy szivart rágcsáló hamiskártyás lennél egy westernfilmben – vallom be, mire, mint egy mókus, eltünteti a ropit és kiteríti lapjait a lepedõre. Felegyenesedem, hogy lássam, milyen hibát vétett megint, de…

- Ne már! Ezeket meg hogyan raktad össze és mikor? – sóhajtok fel, ilyen sorozatot csak úgy összeütni! Fáradtan párosítom össze fejemben a kártyákat és a lapokat, de nem vagyok egy esõember, aki pontosan tudja, mennyi és mi maradt még a pakliban. Az erõlködéstõl halványan lüktetni kezd a fejem, így inkább abbahagyom a hibakeresést. Ezek a lapok hibátlanok. Vajon miért szeretném, hogy legyen benne hiba?

- Kezdõk szerencséje. Legközelebb majd egyenlítesz – lemondóan felsóhajtva dõlök vissza a párnák közé. – És mára befejeztük, pihenned is kell.

De… Kezdtem jól érezni magam. Meg sem várja a reakciómat, már pakol is össze, amin tulajdonképpen nem is lepõdöm meg. Az van amit Õ mond, ez mindig is így volt és így is lesz. Hosszan pislogok, miközben figyelem a mozdulatait, lezserül feltûrt ingjénél áll meg a pillantásom.

- Jó, de holnap… majd… - dünnyögöm az orrom alatt összefüggéstelenül, és már súlyos puhaságával nyom el az álom.

***

Ahogy felébredek, az oldalt levõ antik óra számlapjára téved a pillantásom, halkan nyögve konstatálom, hogy alig lehet reggel fél hat. Nem mintha a korai idõvel lenne bajom -sokszor keltem már hamarabb a munka miatt-, csak sokat szerettem volna pihenni, hogy végre kikelhessek az ágyból. Félrehúzva a paplant igyekszem kievickélni a meleg odúból, a talpaim hosszúszálas szõnyeget érintenek. Pár percig mozgatom a lábujjaimat a selymes puhaságon, de igazából azt tesztelem, mennyire bírom terhelni õket. Sikerült már többször is felkelnem, de nem tudom, hogy most sikerül e. Nem szeretném ezt a napot is az ágyban tölteni…

Felemelkedve kivételesen jól jön, hogy az ágy baldachinos, így az egyik tartóoszlopban megkapaszkodva kerülök közelebb a fotelhez, amitõl már csak pár lépés a gardrób. Súlyos, sötétzöld függönyök borítanak homályt a szobára, szinte megõrizve, dajkálva azt a meleget, amit a bekapcsolt fûtés árasztott szét a szobában. A lábaim kicsit nehezek még, de nem okoz különösebb gondot a járás, sõt. Érzem, ahogy kering bennem az energia, egyre növekvõ sikerélménnyel fogom meg a legközelebbi kilincset és húzom el az ajtót.

- Loan úrfi? – halk kopogás, majd ezt követõen Sei lép be a szobámba, amikor észreveszi, hogy az ágy teljesen üres, azonnal körülhordozza a tekintetét a szobában, megnyugszik, mikor meglát a beépített ruhásszekrény elõtt.

A következõ pillanatban már a fotelben ülök, ölemben különféle ruhákkal, amiket az inas készségesen kivett nekem, de az ékszereket kivételesen elutasítom. Nem szeretem õket, olyan nehezek, hivalkodók… Takamo persze szereti, ha az általa ajándékozott csecsebecséket hordom, amire Sei –a maga módján- szorgalmasan igyekszik felhívni a figyelmem. Végül egy hihetetlenül vékony fehérarany láncban egyezünk ki, és hogy zökkenõmentesen elõkészítse a kiegészítõket és a ruházatomat, a kezembe nyom egy újságot.

Halvány mosollyal konstatálom, hogy ez az a magazin, amit csak miattam járatnak, Takamo szennylapként nevezte meg, még a legelején. Félévente egyszer jelenik meg, elcsodálkozva nézem, hogy ez a múlt heti, frissen kiadott példány. Hallom az inas matatását az ékszeres ládikában és a cipõs szekrényen, legszívesebben felemelkednék, hogy segítsek neki, de minduntalan a fotelbe int vissza.

Kinyitom, az elsõ lapon általában a szerkesztõ köszönetét lehet olvasni, így inkább a tartalomjegyzékhez ugrom. Visszatérnek a régi emlékek, mikor még a testvéreimmel vártuk az újságot, hiszen mindig minden fontosabb esemény, kiállítás és kulturális fesztivál fel van tüntetve elõre, a következõ fél évre. Nagyon sokat nem engedhettünk meg magunknak, például a kiállításokat, de a nyári lótuszvirágzást vagy az állatkerti éjszakai látványetetést könnyedén meglátogathattuk.

Mikor az egyik ismerõs rendezvény nevét olvasom, azonnal odalapozok, a dátumokat keresem a szememmel és a helyszínt. Izgatottan bújok bele az újságba, fel sem tûnik, hogy az ölemben halmozódnak a felveendõ ruhák.

„Az ohga hasu virágzása ebben a hónapban is jelentõs tömegeket fog vonzani a közeli botanikus kertbe. Idén sajnos leszûkült a látogatásra szánt idõ, a klímaváltozás negatív idõjárási hatásai miatt.”

Felsóhajtva eresztem le az újságot, velem szemben már Sei álldogál, a karjára terített kis kabáttal. Kabáttal?

Nem mintha lehetõségem lett volna rá, hogy elmenjek és megnézzem. Valószínûleg rég kiestünk már a látogathatósági idõbõl, ráadásul valamiért úgy kezeltem a helyzetet, mintha olyan egyszerû lenne elmenni rá. Csak úgy felülnék a buszra, vennék egy jegyet és leszállnék a végállomásnál. A jegyárussal elbeszélgetnék egy kicsit, mindig egy kedves, fiatal lány ült ott a széken, valahányszor sikerült kijutnom a külváros azon részére.

Takamo sosem vitt még el sehová, ami ilyesfajta nyilvános hely, ezt az inas magyarázta már el nekem többször is, mikor ezt az újságot nézegettem régebben. Akkor folyamatosan a szökésre tudtam gondolni, jó ötletnek tûnt például elmenni moziba és ott, a tömegben eltûnni. A pláza egy modern labirintus.

- Szükséged lesz a kabátra – halványan rám mosolyog, de csak megrázom a fejem, felállva nekilátok, hogy felvegyem a kikészített ruhadarabokat.

- Nem hiszem, már rég véget ért, talán még a múlt hét végén.

- Hadd emlékeztesselek rá, hogy hétfõ van, Loan úrfi.

Nem, nem. Takamo biztos dolgozni megy, a hétfõk azok a napok, mikor felkeresi a publikus cégét és konferenciákra megy, meg hasonlók…  Nem vinne el, ráadásul tökéletes célpont lenne, fõleg velem az oldalán.

- Felhívjam a kertet?

Megrökönyödötten nézek rá, újfent megrázom a fejem, majd belebújok a háromnegyedes ujjú, vékony pulóverre. A címkén látom a márkajelzést, de még életemben nem láttam még csak ehhez hasonlót sem. De nagyon kényelmes és hihetetlenül meleg.

- Csak kérdezd meg, abból semmi baj nem lehet.

- De hát…

- Egy kérdés, semmi több – adja fel rám a nyakláncot, majd elengedve az ágyhoz lép, hogy megigazítsa azt. Már az ajtónál járok, mikor hallom, ahogy a függönykarnison összekoccannak a fa karikák, ahogy összehúzza a súlyos árnyékolókat.

Én… meg merem kérdezni?

***

Az ebédlõt õrzõ magas férfiak halk dörmögéssel adják tudtomra, hogy korán érkeztem, de aztán rájövök, hogy nem is hozzám beszélnek, hanem a hátam mögött strázsáló másik két testõrnek. Gyanús volt, hogy felfelé néznek, de aztán ráeszméltem, hogy hozzám nem szabad szólniuk, még érniük sem, csak vészhelyzet esetén. A kabátom anyagját az ujjaim között morzsolgatom szerencsétlenül, de végül bebocsátanak, ahol a cselédek és a szolgálók már elkezdték kipakolni az ételt az asztalra. Ez viszont azt jelenti, hogy Takamo-sama felébredt és hamarosan le fog jönni reggelizni.

Elfoglalom a helyem az asztalnál, a kabátot körülményesen az ölembe terítem, hogy megpróbáljam lefoglalni az izgatottságtól remegõ ujjaimat és gondolataimat. Sikerülni fog? Attól függ milyen kedve lesz… És ha rosszkedvû? Akkor talán jobb, ha meg sem kérdezem… Idegesen babrálok az abrosz szélével. Valahogy mégis ott az érzés, hogy ne legyek ennyire ideges, minden bizonnyal azt fogja mondani, hogy nem.

Kinyílik az ajtó, felbukkan benne Takamo-sama, arca töprengõ, a gondolataiba mélyedt.

- Jó reggelt, Takamo-sama! – üdvözlöm, ahogy illik, még a kezem is meglóbálom, hogy felhívjam magamra a figyelmet, hogy itt vagyok. Megrökönyödve pillant rám, aprón kikerekednek a szemei, de rögtön rendezi is arcvonásait.

- Szia – köszön vissza, majd felém véve az irányt a szék bal oldalához lép. Ujjait a szokott módon a hajamba mártja, tudom, mit kell ilyenkor tenni, így a fejem felé fordítom, hogy kényelmesen elérhessen. Száját rátapasztja az enyémre, még érzem rajta a fogkrém ízét, férfias tusfürdõjének illatát, s a következõ pillanatban már szinte be is szippant egész lénye. Forrón merül el bennem, megpróbálom követni Õt, de zizegõ fájdalmat érzek ott, ahol a hajamba túrt pár pillanattal ezelõtt. Kezem az arcára simítom, hogy felhívjam rá a figyelmét, vagy csillapítsam egy kicsit, ami sikerül is.

Csendben maradok, lesütöm szemeimet, az asztal szélét veszem jobban szemügyre. Az asztal aprón megmoccan, ahogy Takamo leül mellé.

- Egyedül jöttél le?

- Ühüm – ennyit tudok kipréselni magamból, ujjammal újfent babrálni kezdek a kabát szélével. Még a végén rojtosra fogom gyûrni…

- Hogy érzed magad?

Essünk túl rajta…

- Jól… - kezdeném, de rájövök, hogy mégcsak nem is gondolkoztam azon, hogy mit mondjak. Mert azt tudom, mit szeretnék, de hogy adjam elõ neki? Csak úgy nem mondhatom! Sosem kértem még tõle semmit, ilyen helyzetben mit kell mondani? Inkább a számra harapok, hogy megakadályozzam a butaságokat, amiket összehordanék, inkább elveszek egy süteményt és szorgalmasan vajazni kezdem.

Hogy mondjam?

Vagy inkább hagyjuk?

Nem merem, annyira azért nem olyan a helyzet, hogy…

- Ha kérni akarsz tõlem valamit, akkor ki vele – remeg a levegõben kijelentése, én pedig mint akit tetten értek, kezdek rögvest pótcselekvésekbe, gyorsan odateszem a brióst tányérostól elé. Ránéz, de nyomban el is tolja magától.

- Bocsánat… - megcserélem a tányérokat, gyorsan valami kevésbé édeset kezdek el neki készíteni. Kell rá valamiféle hús… igen… Ebbõl is teszek rá, de azt is szereti, láttam, hogy sütve is kérni szokta sokszor… akkor azt is teszek rá.

Inkább hagyom a dolgot. Igen, nagyon sok mindent megspórolok belõle.

De mostmár azt kell kitalálnom, mit mondok ez helyett? Mert ennek lóg a lába a levegõben… Istenem!

- Loan – a hangsúlyától megriadva csúszik ki az ujjaim közül a felszelt kolbászdarab, amelyet épp az imént vettem le az egyik tányérról.

- Te-tessék? – hebegem rémülten. Most mit fogok mondani?

- Ahelyett, hogy feletetsz velem egy fél disznót, mondd el mit akarsz.

- Én… - kezdem, gyorsan a tányérjára teszem a pirítóst, a tetején szinte kocsonyaként kilengõ hússzeletekkel. Nem tettem rá zöldséget! Sosem figyeltem meg, hogy szereti-e a zöldséget… Ismét tányért cserélek, gyorsan elkezdem rápakolni a zöldségeket, a paradicsomot, salátalevelet, búzacsírát.

- Szóval én… - teszek rá egy lapkasajtot, nem bírom befejezni a kényszercselekvéseket, valamivel muszáj közben foglalkoznom… Újra tányért cserélek, az édes briós visszakerül elém, elébe pedig a húsos-zöldséges pirítós, de elkapja a kezem és mélyen a szemembe néz.

- Nos?

- Én csak arra gondoltam, hogy… szóval láttam az újságot – nem! Rühelli azt az újságot… Képtelen vagyok nem a szemeit nézni, porcukros-vajas ujjaim megremegnek az övéiben - Vagyis igazából mindegy, csak láttam, hogy most van a lótusz virágzás és…

Hihetetlenül mély levegõt veszek és végül kimondom:

- Nem megyünk el megnézni?

Uramisten.

Visszatartom a levegõt, lesütöm a szemeimet, inkább nézem a szalvéta szélét, de végül csak-csak visszapillantok rá párszor. Már várom, hogy elengedje a kezem és hátradõlve kijelentse, hogy szó sem lehet róla.

Percekig csend van, átható szürke szemeivel engem néz, úgy érzem, hogy szinte látja azt is, ami a hátam mögött van. Nyelek egyet, némán várom, hogy mi fog most történni. Szinte mindenre fel vagyok készülve, de erre a várakozásra nem…

Jobb lett volna nem megkérdezni.

- Miért akarsz gazokat nézegetni? – furcsán pillant rám, amit nem tudok hová tenni. Fáradtan, feladva ernyednek el remegõ ujjaim a kezében, már tudom, hogy ebbõl nem lesz semmi.

- Sajnálom Takamo-sama, nem akartam tiszteletlen lenni – bújtatom el tekintetem a frufrum alatt, leplezve csalódottságom.

- Hol van ez? – szólal meg nagy sokára.

- A tokiói egyetem botanikus kertjében – válaszolok készségesen, kezd visszatérni a remény, csillogó szemekkel figyelem a száját és az arcát, ahogy tépelõdik és kérdez.

- Jó.

Halványan eltátom a számat, de a következõ pillanatban az örömtõl máris bekönnyezek, legszívesebben most… Szabad kezemmel gyorsan megtörlöm a szemeimet, szinte átvág rajtam egy ismeretlen érzés, a mellkasom szárnyal. Meghökkenten mered az arcomra és elengedi a kezem, így vissza tudok ülni rendesen a helyemre.

- Tényleg? Most? – kérdezem izgatottan, mire csak bólint egyet. Felsikkantva hamarjában lenyalom az ujjaimról a porcukrot és a rákenõdött vajat, majd felkelve odaszaladok hozzá és egy gyors puszit nyomok az arcára. A kezemben szorongatott kabátomat gyorsan felveszem begyakorlott mozdulatokkal és máris szaladok fel a szobámba, hogy felvegyek egy másik cipõt.

Végre!

Elmehetek valahová!

A testõrök hûségesen követnek, de nehéz lépteik sem tudják elvenni a hirtelen megnõtt jókedvemet. Kinti levegõ, növények, friss élmények, talán másokat is láthatok, egyszerû embereket! Régebben szerettem túrázni a kicsikkel, elmentünk a legközelebbi erdõbe vagy kisebb hegyhez… Nem került sokba és nagyon élveztük.

Majd hozok valamiféle emléket magammal!

Egy kavicsot mondjuk az út szélérõl, biztos nem fog megróni érte senki… Nem egy növény levelét tépem le, meg ilyesmi…

Fel kell készülnöm minden eshetõségre, így villámgyorsan a fürdõszobába sietek, hogy a hajammal kezdjek valamit és…

***

A kocsiba úgy szálltam be, ahogy még talán sosem. Szinte örültem, hogy belesimulhatok a bõrülésbe, a lábaimon levõ könnyû csizma is szinte berepített az utastérbe. Takamo mellé húzódtam, átölelve jobb karját, úgy ülök most is, összekucorodva az ülésen.

Úristenúristenúristen.

Csak ez zakatol a fejemben, mikor kifordulunk a fõútra és Takamo elmondja a sofõrnek, hová megyünk. Forrón dobog a szívem, izgatottan várom, mikor fogunk kiszállni az autóból és…

- Loan?

- Igen? – vágom rá szinte rögtön. Elszégyellve magam pirulok el, inkább elengedem a karját, készséggel nézek fel rá, hogy mit szeretne. Hogy viselkedhetek ilyen ostobán?

- Ülj az ölembe – közli, én pedig átvetem a jobb, csizmás lábam az övéin és kényelmesen elhelyezkedek az ölében. Kezeimet tétován simítom mellkasára, megigazítom az amúgyis rendben levõ nyakkendõjét, elsimítom az öltöny széleit, vállánál a tömést fogom meg, hogy jól áll e.

Ujjait az állam alá csúsztatja és felemelve a fejem kényszerít, hogy nézzek a szemeibe. Abbahagyom a babrálást és hagyom, hogy elmélyüljön tekintetünk, a másikéban. Óvatosan nyújtom a szám, a lehetõséggel szinte azon nyomban él is. Forrón tapasztja ajkait az enyémekre, karjai körülfonnak, kissé szorosan bár, de ez a kis fájdalom még egészen elviselhetõ. Mohón kortyol belõlem nagyokat, mintha ki akarna szívni, ki akarna inni az utolsó cseppig… Érzem, ahogy a vér az arcomba tódul, nyelve keményen moccan, aminek engedek is, így még mélyebben forrhatunk össze. Ujjai lesiklanak a hátamról, nem tartott sokáig az ölelés, kissé fájón mélyeszti ujjait a fenekembe.

- Loan – zihálja az ajkaimra, majd eltávolodva tõle, finoman a nyakába csókolok és a mellkasára hajtom a fejem, hogy hallhassam a szívverését. Talán egy lóversenyen az összes lovas egyszerre nem tud ilyen tempót megütni. Valamiért örülök, hogy ilyen hatással vagyok rá.

- Uram, megérkeztünk – csendül fel a sofõr hangja az egyik hangszóróban, én pedig azonnal felkapom a fejem. Kipirulva kezdek el mozgolódni az ölében, de nem sokáig hagyja, hogy nézelõdjek a sötétített üvegen keresztül, mert a csípõmre markolva akadályozza meg, hogy tovább mocorogjak.

- Bocsánat… - merevedek meg egy pillanat alatt, kicsit összébb húzom magam, mintegy reflexszerûen.

Kiszállunk a kocsiból, szorosan Takamo-sama mellett maradok, így jobbára a kilátás bal oldala teljesen kitakaródik a látómezõmbõl. A jegyárus bódéban senki nincs, kicsit elszontyolodva veszem észre a kedves lány hiányát, de gondolhattam volna, hogy nem fogja engedni, hogy mások is itt legyenek velünk. Hogy is jellemezte még régebben? Nem ereszkedik le a „pórnép” közé? Ahogy elnézem, ennek az elvének eleget is tett, nyilván kibérelte az egészet, úgy ahogy van.

Halkan felsóhajtok erre, de ahogy a kis ösvényekre lépünk, onnantól kezdve már ignorálok minden mást, és csak a környezetemet tudom csodálni. A lótuszok lilás-fehéres kelyhei hol a vízen, hol magas szárakon csüngve szikráznak a nap fényében, minden annyira zöld, annyira természetes… oldalt egy mesterséges tóból kivezetett patak csordogál, elválasztva a különbözõ növényeket egymástól és egyszerre táplálva õket.

Nem merem megfogni a lótuszokat, de amennyire közel csak lehet, odaférkõzöm hozzájuk. Vajon van illatuk? Még sosem nézhettem vagy érezhettem õket. Óvatosan hajolok közelebb, hogy megszaglásszam, de nem érzek semmiféle illatot. Helyette egy nagyon is ismerõs illatot fúj felém a szél, kesernyés, erõs és férfias. Elpirulok ezekre a gondolatokra, lopva Takamo-samára nézek a szemem sarkából, aki engem figyel.

Gyorsan visszasietek inkább hozzá, nem szabad messzire kerülnöm tõle, sosem volt szabad távolabb mennem, mint amennyit enged. Eddig a legnagyobb távolság a szobáink közötti volt, így nem tudom, mi a megengedett.

Melléhúzódom, félig mögé, félig mellé, úgy, ahogyan kell, ráadásul így még nézelõdni is tudok minden irányba. A fák között és a kisebb cserjésekben a testõrök és a biztonságiak strázsálnak, szinte mindenfelé, fülük körül tekeredik a zsinór, innen látom, ahogyan beszélnek egymással.

Óvatosan fogom meg a kezét, tétován lesek jobbra-balra, hogy mi merre van és miért. Most így hirtelen, zavarni kezdett ez a nagy tér, mintha mindenhonnan valami nekünk ronthatna. Sosem éreztem még ilyet. Talán a sötét, öltönyös férfiak okozhatták ezt a halvány pánikot…

- Ne kószálj el – szorítja meg a kezemet figyelmeztetõleg, szigorú hangja kizökkent gondolataim közül.

- Igen, Takamo-sama – fogom a kezét tovább, amivel szinte kivívom magamnak, hogy maradjon itt. Ha itt hagyna és tovább menne egyedül, ki lennék téve az összes tekintetnek.

Megpróbálok a növényekre figyelni, de folyton azt ellenõrzöm, hogy a kemény, meleg kéz biztos az enyémet fogja e.

Talán percekbe telik, míg megnyugszom, és újra a habos, rózsaszín virágokra tudok koncentrálni, amik már a jobb oldalt dúsan, tömötten sorakoznak, közel a tóhoz. Finom, édes illatot érzek meg az egyik közeli, aranysárga virágokkal borított fáról, mélyet szippantok belõle, jólesõen végigfut rajtam a borzongás.

Takamo lassan sétál, hogy követni tudjam, nem tudom, hogy élvezi-e a környezetet, vagy csak miattam viseli el ezt az egészet. Szabad kezét a zsebébe süllyeszti, a haja lépteinek ritmusára leng elõttem, mint valami dús függöny. Elegáns ruházatával és hideg megjelenésével nem igazán illik ebbe a közegbe, ahol minden él, meleget pulzál. Karórája megcsillan a reggeli fényben, szinte szikrázik, ahogy a kezén fentebb húzódik az öltöny ujja.

Itt-ott észreveszem, hogy nem pakolták el az ünnepség nyomait, kint maradt a henna-festõ kis asztalkája a festékes tégelyekkel, a vattacukrosnak pedig bizonyára nem volt ideje, hogy a kis napernyõs kocsiját eltolja. Izgatottan várakozva figyelem, ahogy rákanyarodunk az ismert útra, és meglátom a tó közepén, kétoldalt híddal a földdel összekapcsolt kis pagodát.

Virágokkal díszítették fel, lehet hallani a békák brekegését, óvatosan lépek kicsit elõrébb, hogy láthassam, itt hagyták-e a felszereléseiket

- Nem vagy fáradt?

- Nem, Takamo-sama – válaszolok kicsit meglepetten, felnézve rá. Ahogy kimondom, úgy érzem, mintha húzatnám magam vele. Úristen, eddig húzattam magam vele? Kifut az arcomból a szín, elszégyellem magam. Annyira nehéz természetesen viselkednem vele, ráadásul még arra se tudok odafigyelni, hogy én éppen mit teszek.

- Bocsánat – kérek elnézést sebtében.

- Leülsz oda és pihensz egy kicsit – mondja a maga stílusában, elkámpicsorodva követem a tekintetét, ahogy a hastáncosok kint felejtett párnáira néz. Követem Õt oda a pagodához, közben pedig érzem, hogy szinte égnek a lábaim. Leülök az egyik méretes párnára, nekilátok, hogy levegyem a csizmákat, hogy a lábam kicsit fellélegezhessen. Összerándul az arcom, ahogy sikerül megszabadulnom tõlük, ugyanis rendesen szorították a bokáimat, nyilván ez a lábbeli arra való, hogy állófogadásokon álldogáljon benne az ember, a kezében egy pohár pezsgõvel… Nem egy füvészkerti sétára.

- Sajnálom, Takamo-sama, figyelmetlenül választottam – vallom be õszintén, hunyorogva nézek fel rá az erõs napsütésben. – Nem… nem ülnél le mellém? – a mellettem levõ méretesebb párnára simítom a kezem, hátha odaülne, amit kis idõ elteltével meg is tesz.

Mint egy ragadozó, úgy ereszkedik le mellém és ruhájának sötét árnyalataival szinte éles kontrasztot alkotok én, krémszín ingemmel és a halványszürke kabátomban, ami inkább olyan, mint egy nõi blézer. Halkan kifújom a bent tartott levegõmet, csodálom az elõttünk hosszan elterülõ gyepet, melyet különleges virág bokraival szegélyeztek oldalt. Sokáig élvezem a csendet, nekidõlök Takamonak, arcom a karjához simítom, úgy legeltetem szemeim a látványon.

- Annyira szép… el is felejtettem, milyen lenyûgözõ – miközben beszélek, érzem, hogy karját a hátam mögött a derekamra kulcsolja, arcát a hajamba ejti és mélyet lélegez belõle. Nem tudom megmondani, mire gondolhat, mi jár a fejében, sokkal inkább leköt, hogy nézelõdjek, magamba szívhassam a régen látott látványt.

Pár pillanatig ülünk csak így, mert hamarosan arra leszek figyelmes, hogy ajkait a nyakamra szorítja, ízlelgetni kezdi bõrömet, beleborzongva sóhajtok fel a váratlan érzésre. Jobb kezét az arcomhoz simítja, s így oldalra billenti a fejem, megtartva jobb kezével, hogy jobban elérhesse a nyakam, én pedig elvörösödve érzem meg forró nyelvét a nyakamon, fogainak harapdálását, mély lélegzetvételei végigszánkáznak rajtam, besurranva a ruháim alá…

Kezeimmel megkapaszkodom a ruhájában, keze a derekamra siklik, majd eldönt a párnákon, s fújtatva hengeredik fölém. Pár percig mélyen a szemembe néz, végigsöpör rajtam pillantásával, majd éhesen préseli száját az enyémhez, a tarkóm alá nyúlva emeli fentebb a fejem, hogy kényelmesen elérhessen.

- Loan… Loan… - felfokozódott zihálása szinte súrolja a friss levegõt, hirtelen minden fülledt lesz és égetõen forró. Karjaimmal tétován fonom körbe nyakát, mellkasom az övének simítom, ahogy készségesen fogadom bódító csókját. Érzem, hogy a vér nem csak az arcomban és a mellkasomban dobol, ahogy súlya kicsit keményebben préselõdik hozzám, de nem bánom…

Váratlanul húzódik el és szorítja markaiba a csuklóimat, égõ, elsötétülõ pillantása olyan, mintha parazsat hintenének rám. Miért állt meg? Mi a baj? Értetlenül, szaporán emelkedõ mellkassal nézek rá, nem tudom, mit rontottam el már megint…

- Loan… az orvos – hangja hihetetlenül mély, mint mindig, mikor eluralkodik rajta a féktelen vágy. Ezekre a gondolatokra még több vér szökik az arcomba, ujjaimmal kalimpálok és nyújtózkodom, hogy elérhessem az arcát, amit végül hagy is. Lágyan és óvatosan simulnak tenyereim arcának két oldalára, tekintetével egy pillanatra sem ereszt el. Mint egy pillanatra megtorpant ragadozó, úgy tart szemmel minden érzékével rám kihegyezve.

- Semmi baj – húzódom hozzá közelebb, ajkaimon mosoly látszik, ahogy képes volt visszafogni magát, pedig tudom, hogy az önuralma nem éppen egy olyan típusú emberhez lett tervezve, mint én.

Boldoggá tesz az, hogy nem csak magára gondol, hanem lassan bekúsztam én is a képbe…

Csábítón, melegen csókolom meg, amire pár pillanattal lemaradva bár, de rögvest reagál, nyelvemmel körbetáncolom az övét, úgy, ahogy mindig is szerette, csak sosem voltam hajlandó megtenni ezt neki… Forrón, szinte durván teper vissza a párnákra, feltûri a ruháimat a nyakamba, nehezen bár, de megszabadulok tõle, bele is gabalyodok kissé, türelmetlenül rántja le a megakadt ruhadarabokat, keze már a nadrágom gombjánál van… Szapora lélegzetvételekkel próbálom meg kigombolni mellkasánál az inget, széthúzom, feltárul elõttem bõre, tétován simítok rajta végig…

Megremeg az érintésemtõl, ezen felbátorodva folytatom tovább, míg épp lehámozni készül rólam a nadrágot, egyre türelmetlenebb mozdulatokkal. Hamarosan a gatyám is lekerül, vigyázva emelem meg magam, hogy csókokkal hintsem be a mellkasát… Nem is tudom miért szeretném… Csak úgy ránézek, és meg szeretném ízlelni…

Annyira furcsa, hogy ezeket mindig kérte és megkövetelte, talán ez az elsõ alkalom, hogy önszántamból, a saját vágyamból csinálom ezt… Aprón belenyalok a két kemény izom közötti finom hasadékba, de rögtön visszadönt, lábaimat sietõsen felemeli, a vállára teszi õket, két kezével mindenhol végigsimít rajtam. Szinte éget, parázslik és szúrósan csíp, ott, ahol hozzám ér, bizsereg és zizeg mindenem, mintha valami lenne a bõröm alatt, ami fel alá masírozva lüktetésre, kínzó vágyakozásra késztet…

- Olyan gyönyörû vagy… - súgja, hangja szinte felismerhetetlenségig mélyült, tudom, mi fog most következni… Kezeimmel megragadom a legközelebbi biztosabb pontot, s mikor kezei lesiklanak, keményen a fenekembe markol, nem szólom meg a durva érintést, sõt… valamiért jól esik, ahogy dagaszt.

Mikor megérinti a bejáratom, ösztönösen rándulok össze, mint akin áramot vezettek át. Megmerevedik felettem, döbbent arckifejezését látva csak elvörösödve, mosolyogva pihegek fel rá.

- Loan, te – kezdi, de nem szeretném, hogy folytassa, így a tõle tanult módon terelem el a figyelmét róla, felemelem a csípõmet és közelebb dörgölõzöm hozzá.

Kedves kis vérszegény csókot ad. Olyan kis Loan-szerût. Ah, úgy istenigazából keményen elmarnám, de mintha érezné a gondolataim, csillapítóan cirógatja nyakamat. Ez csak olaj a tûzre és már szakad is el az a bizonyos cérna bennem. Fújtatva préselem magamhoz, torkáig dugom a nyelvem, és seggébe markolok keményen. Eltépem tõle a számat, és nyakára vetem magam. A puha bõrt marcangolom, farkam követelõen lüktet, és teljesen megértem, hiszen az elmúlt idõszakban méltatlanul mellõzve volt, és nem csodálkozom azon, hogy most mennyire követelõzõvé vált.

- Várj… várj… - zihálja vágyaim tárgya. Rémült pillantásától megtorpanok, és fújtatva nézek le rá. Suttogását épp csak hallom, a saját szívem hangos dobolása és tüdõm erõs fújtatása kissé zajosak együtt. – Csináld azt, amit én...

Na ne bazd...

Fogaimat csikorgatva hagyom, hogy rávegyen a hátsimogatásra. Kelletlen félmosollyal végigsimítom a hátát, és õ mellkasomra hint egy puszit az ingemen keresztül. Megrándulok, forróság áramlik combjaim közé, fájón duzzad a farkam. Ujjai tarkómat cirógatják, és már erõsen a határaimat döngetem, pedig szívesebben döngetném inkább õt.

- Loan… én ezt… - morgom a levegõt harapva. Hátradõl hogy a szemeimbe nézhessen, de nem engedem messzire, mert megveszek érte. Barackillatú szõke fürtjei puhán libbennek, kristályzöld szemei csillognak a reggeli napfényben. Annyira szép, annyira kívánatos, annyira finom és édes... Bele akarok harapni, fel akarom falni!

Piheg, nagy levegõt vesz és elszánt arckifejezéssel gombolja ki ingemet. Kurvára türelmesen nézem tevékenységét, ujjai mellkasom bõrén simítanak végig. Érintésétõl lüktetni kezd az egész testem, és mintha egy kibaszott kandalló lennék, csak termelem és termelem a hõt testemmel. Elolvad alattam a szék, ha ez így megy tovább.

Mellkasomra szédül a feje, ujjai barangolnak rajtam, és én utánzom õt. Nem szabad elfelejtenem, hogy miért is van itt velem, és hogy mennyire oda vagyok érte. Csupán a kedvéért vagyok hajlandó tanulni tõle, mert törõdöm vele. Igen. Ezért most kurvára türelmes leszek, a faszba.

Nyögve hunyom be szemeimet, amikor hosszas mocorgás után végre a nadrágomban megérzem matató ujjacskáit. Kiszabadítja farkamat börtönébõl, amitõl félig önkívületi állapotba kerülök, de fájdalmas kis nyögése észhez térít, és enyhítek a fogáson. Észre sem vettem, milyen erõvel szorongatom.

Elkezdi kiverni nekem, majd megnyalja ujjait. Hörögve bámulom, zöld szemecskéi ezúttal nem félelmet sugároznak mint általában szex közben teszik, hanem... Különös, eddig ismeretlen arckifejezést látok, és ez nagyon tetszik. Lehajolok hozzá, elébe siet a csóknak, mohón falom fel ajkait, nyelvem szájába tör, kortyolom a nyálát, iszom magamba egész édes kis barackillatú lényét. Ujjai ismét farkamra csavarodnak, néhány rántás és hangos szusszanással élvezek el.

Hahh... hahh.... Loan... Loan... Loan...

Zihálok, a levegõt kortyolom és még mindig lángolok, kellemes bódult zsibbadtság árad szét bennem. Az a szex utáni megelégedettség...

Hozzám bújik, amit szintén sosem csinált még. Magamhoz ölelem, már nem durvák a mozdulataim. Hajába szagolok kábán, bõrének puha melegsége isteni érzés, szívem forró vért küld végtagjaimba.

Mellkasomon matatnak ujjai, az ingemet próbálja begombolni, de elhúzom a kezét onnan. Elfordulna tõlem, de erõsebben szorítom könnyû kis testét. Hajába markolok, abba a puha és sûrû, selymes fürtökbe. Szédülve hajolok nyakára, bõrét megsimítom számmal.

- Loan… - dörmögöm kábán, szája készséges hozzám, majd mellkasomra támasztja fejét és ellazul. Ahogy pihen az ölelésemben...

Kurvára fogalmam sincs mit érzek. Jó, és megnyugtató, igen.

Mégis van benne valami dühítõ is.

Felviszem könnyû kis testét a szobájába, és az ágyba fektetem. Teljesen kimerítettem, pedig szinte hozzá sem értem.

Eszméletlen kis teste az ágyon olyan szánalmasan fest, bárki összetörhetné õt, akár egy kis játékot.

Az inasra bízom, és eltépek melózni. Végtelen tárgyalások és megbeszélések várnak rám, nincs idõm itthon tespedni.

***

Délután érek haza. Egyenesen Loan szobájába sétálok, a fotelbe telepszem, és nézem ahogy az inas sündörög körülötte. Borogatás a homlokára, a csuklóira.

- Lázas?

- Nem uram, csak túl mélyen alszik, semmire sem reagált egész nap. Az orvos azt mondta, hogy...

Loan hirtelen felül, majd visszaesik a párnára. Az inas ülõ helyzetbe támogatja az õ kérésére, majd belediktálja a tablettát. Keresztbe tett lábbal, a karfán könyökölve figyelem.

- Elõtte enned kellett volna, mert marni fogja a gyomrodat – jegyzem meg mellékesen. Nem evett semmit a reggelinél, láttam. Intek az inasnak, és végre magunk maradunk. Loan zavartan babrál a takarójával, úgy néz ki, akár egy kis játékbaba.

- Megint elaludtam?

A plüssmackója után nyúl, de az messzebb van tõle, így ügyetlenül kapálózni kezd felé, az meg legurul a földre. Gyermekien lebiggyesztett, duzzogó arccal néz a mackóra, majd rám. Bosszús sóhajjal veszem fel a földrõl, odaadom neki. Had legyen ma gyereknap. Ch.

Mintha a lottóötöst adnám, úgy örül neki.

- Leülsz? – kérdezi tétován. Mellé tottyanok, figyelem sápadt kis pofiját, vékonyka szép kezeit, ahogy elteszi oldalra azt a kurva mackót. Komolyan, néha úgy érzem egy kibaszott óvodában ülök, és egy gyereket molesztálok, de amikor rám néz ezekkel a csodaszép szemekkel, kinyitja kissé az ajkait, beletúr puha szõke hajába, már nem kisfiút látok benne, hanem egy álomszép fiatal férfit, akihez foghatót még soha nem tartottam karjaimban. Olyan kétségbeesetten vágytam rá még akkor is, amikor már megkaptam, hogy kis híján beleõrültem. Nem tudtam megvásárolni ajándékokkal, sem ígéretekkel, semmivel. Elszökött. Visszaszereztem, majd én magam löktem el magamtól, egyenesen bele a legmocskosabb posványba, és amikor rájöttem hogy mekkora barom vagyok, azonnal utána vetettem magam, és még idõben érkeztem érte.

Úgy tûnik elõrébb léptünk, de csak keveset. Rájöttem, hogy õ nem fog megváltozni, és ha valóban magam mellett akarom õt tartani, ha valóban készséges kis szeretõt akarok faragni belõle, akkor másképpen kell bánnom vele. A használati utasítás nála van, õ mutatja meg mit és hogyan...

Kurvára türelmetlen típus vagyok, fogalmam sincs, meddig fogom bírni cérnával a Loan-képzõt.

- Milyen volt a napod?

- A szokásos.

Szemeim nyakának puha bõrén, és a pizsama felsõbõl kilátszó mellkasán legelésznek. Kuncogását hallva erõvel akadályozom meg, hogy állam leessen a földre. Az évtizedes pókerarc gyakorlatnak köszönhetõen nem látszik döbbenetem, amely csak tovább nõ, ahogy látom kedves kis mosolyát, és a kezem felé araszoló kezecskéjét.  

- Hogy érzed magad? – kérdezem tétován.

- Jobban, köszönöm. – Megfogom a kezét. - Lenne valamihez kedved? – kérdezi.

Újabb csodálkozás-löket, majd bosszúsan összevonom szemöldököm. Ó nagyon is lenne valamihez kedvem, de momentán erre te kicsikém abszolúte nem vagy alkalmas.

- Tudsz kártyázni?

Mi van? Majdnem felnevetek az abszurd kérdésen. Az inastól rendelek kártyát, majd ismét felé fordulok.

- Pókerezni akarsz? – kérdezem tõle csodálkozva. Ujjai közé veszi a paklit.

- Megtanítsalak römizni?

Kipirult arcát figyelem félrehajtott fejjel, és megtámaszkodom egyik kezemmel az ágyon. Tudok römizni, ismerem a legtöbb kártyajátékot, amivel pénzt lehet nyerni, mégis bólintok, és hátravetem vállam felett a hajamat.

- Taníts.

A következõ egy, másfél órában egyik ámulatból a másikba esem. A kis csendes Loan szófosást kap, és kipirulva, lelkesen szövegel a lapokról. Némelykor hülyeséget is mond, nyilván nem ismeri teljesen a szabályokat, vagy teljesen másmilyen szabályok szerint tanulta, de ez csak mosolygásra késztet. Na persze alig látható szájmozdulatra telik csupán. Hagyom nyerni, újra és újra, és õ egyre lelkesebben szövegel. Amikor egy kört én nyerek, bosszúsan legörbíti ajkait. Félrehajtott fejjel nézem õt a kezemben lévõ lapok felett.

Ilyen vagy tehát, amikor nem félsz.

Ilyen a kedves és nyílt Loan, aki akkor rám mosolygott az autó ablaküvegén keresztül. Akibe belezúgtam, elraboltam és megerõszakoltam újra és újra, ezzel végleg letörölve arcáról minden mosolyt. Szerencsére nem végleg.

Ismét hagyom nyerni, és újra mosolyog. Lelkesen ecseteli a hibáimat, amelyeket szándékosan vétettem.

Egymással szemben, törökülésben helyezkedünk el, rajtam már sem zakó, sem nyakkendõ, ingem félig kigombolva, ingujjaim kényelmesen feltûrve, cipõim az ágy mellett hevernek. Kényelmesen és lazán játszunk, és a játékról beszélgetünk. Vagyis õ szövegel, én hümmögök.

Hozatok szendvicseket és teát magunknak, játék közben a tálcáról falatozunk, majd egy ropit a szám szélén ropogtatok, és elgondolkozva nézem a lapjaimat. Túl jól állok, úgy fest megint nyerni fogok. Kuncogva dõl hátra a párnáján, lapjait a mellkasára fekteti.

- Mi a vigyorgás tárgya? – firtatom, és megmozgatom a ropit a szám sarkában.

- Az elõbb úgy festettél, mintha egy szivart rágcsáló hamiskártyás egy westernfilmben.  

Bedarálom a ropit, rákacsintok és terítem a lapjaimat. Felegyenesedik ültében.

- Ne már! – nyöszörgi csalódottan. – Ezeket meg hogyan raktad össze és mikor?

- Kezdõk szerencséje. Legközelebb majd egyenlítesz – vonok vállat. Sóhajtva hanyatlik vissza a párnára, és hosszúakat pislogva néz rám. – És mára befejeztük, pihenned is kell.

Összekaparom a lapokat, és a tálcával együtt az éjjeliszekrényre teszem.

- Jó, de holnap... majd...

Úgy ahogy van, azonnal elalszik. Sóhajtva húzom lejjebb, és eligazítom alatta a párnát, megcsókolom, majd távozom.

***

Reggel kurva kemény merevedéssel ébredek. Egész éjjel erotikus álmaim voltak, Loant keféltem rojtosra újra és újra. A zuhany alatt enyhítek kínomon, majd az étkezõbe sétálok felöltözve. Miközben belépek az ebédlõbe, azon töröm a fejem, hogy felhívom az orvost, és megkérdem, ugyan meddig kell még cölibátusban élnem, és kímélnem az angyalkám szexi kis seggét?

- Jó reggelt, Takamo-sama!

Mifasz? Felkapom a fejem, és meglepetten nézem a frissen és üdén, mosolygósan integetõ Loant az asztal mellett ücsörögni, a helyén.

- Szia.

Mellé lépek, beletúrok ujjaimmal a selymes hajába, lehajolok kipirult arcához és a készségesen felém nyújtott szájacskájára szorítom enyémet. Elégedetten beleszuszogok a csókba, másik kezemmel megtámaszkodom az asztalon. Az üdvözlõcsók elmélyül, muszáj éreznem édes gyümölcsös puha melegét, s amikor megérzem arcomon kezének remegõ érintését, elengedem õt. Észre sem vettem, hogy a haját markoltam. Úgy tûnik még gyakorolnom kell a gyengédséget, de nem panaszkodik. Nem, inkább pirul csendben. Leülök a székemre, és miközben a narancslevemért nyúlok, hideg szürkéskék tekintetem arcán pihentetem.

- Egyedül jöttél le?

- Ühüm.

- Hogy érzed magad?

- Jól... – Mondana még valamit, de ajkába harap és rágcsálni kezdi. Fogalma sincs, milyen aranyos így. Felvesz egy brióst, félbe vágja és széles, bénácska mozdulatokkal vajazni kezdi. Izgatott valami miatt, mert nem szokása így viselkedni.

- Ha kérni akarsz tõlem valamit, akkor ki vele.

Belekortyolok a kávémba, és amikor leteszem a csészét, koppan elõttem a tányéron a vastagon bevajazott és lekvározott briós. Vetek rá egy pillantást, majd eltolom tányérostul. Nem bírok cukrozott szarokat enni reggel.

- Bocsánat... – motyogja, és kicseréli a tányérunkat, most meg egy pirítóst kezd vajazni, majd mindenféle felvágottat dobál rá. A negyediknél már kezd mulatságossá válni a helyzet, és oldódik bennem minden feszültség. Tündéri a kissrác, ezt az oldalát nem is ismertem. Hátradõlök, és összefûzött ujjaimat magam elé teszem.

- Loan – mondom figyelmeztetõ hangsúllyal. Megtorpan a mozdulatban, kiejti ujjai közül a kolbászdarabkát.

- Te-tessék? – csipogja ennivalóan. Szigorú arcvonásaim feloldódnak, derûsen figyelem õt.

- Ahelyett, hogy feletetsz velem egy fél disznót, mond el mit akarsz.

Megszûnik ölelésének melege, elhúzódik tõlem, arca újra a régi maszkot viseli. Kábán figyelem megreppenõ hajtincseit, mindene él és mozog, csak az arca rezzenéstelen. Ujjaim megfogják a takaró szélét, és hátradõlve húzom magamra, a mackóval együtt.

- Enned kell – hangjából érzõdik, hogy nincs ellenkezés és apelláta. Keze az éjjeliszekrényhez nyúl, nézem testét, ahogy mozdul, a cél pillanatában megáll, majd újabb lendületet vesz. Kisvártatva kinyílik az ajtó, az inas lépi át a küszöböt, két kezén tálcát egyensúlyoz. Legszívesebben elmosolyodnék, hogy látom, de tudom, hogy nem szabad, hiszen sok mindent elárulna…

- Magát még nem rúgtam ki?

Meglepetten pislogok, mikor meghallom Takamo hirtelen pattanó kérdését. Kirúgni? Mikor mindent neki köszönhetek, Õ az, aki vigyázott rám, olyan sok ideig, annyi mindenért lehetek neki elmondhatatlanul hálás…

Nem teheti…

- Takamo-sama – hangom halk és reszketeg, de bízom benne, hogy figyel rám, és hallja, amit mondok. Tudom, hogy nem sokat nyom a latban az én véleményem, de… – Nem szeretném, ha elküldenéd. Én… szomorú lennék.

Ujjaim megrebbennek a takaró felett, a pihék megcirógatják az ujjbegyeimet, várom válaszát.

- Szomorú lennél? – hatásszünetet tart, nyelek egyet, s megérzem, milyen száraz a torkom. Az inas tálcáján megpillantok egy pohár vizet, és a csirkeleves jellegzetes illata idáig elérzõdik. – Etesse meg Loant.

Megkönnyebbülten fújom ki a bent tartott levegõt, fejem elnehezül a párnán, hálásan pillantok rá, az inas pedig odajön hozzám, és helyet cserél Takamoval. Furcsa, ahogy megemelkedik a matrac, mikor feláll. Pár pillanatig… védtelennek érzem magam, miután felkel. Az inas felültet, hátam mögé egy keményebb párnát tesz, hogy megtartson. Eleinte Õ maga kanalazza nekem a gõzölgõ levest, de egy kis idõ után elkérem tõle az evõeszközt.

A meleg leves kellemesen elzsibbasztja a torkom, a számat sem érzem már olyan betegesen száraznak. De ha most arra kérne, hogy álljak fel, képtelen lennék megtenni. A lábaimra pillantok, aprón megmozgatom õket.

- Miért nem ettél meg mindent? – hangja türelmetlen, szokatlan érzés dobban meg a mellkasomban ezt hallva. A meleg ételtõl álmosnak érzem magam, az egyre nehezedõ takaró szinte hív.

- Az úrfi még nagyon gyenge. Nagyon gyenge. Napokig fog tartani a lábadozása – válaszol a feltett kérdésre helyettem az inas, én pedig érzem, hogy nem igazán tudok koncentrálni arra, mit beszélnek. Oldalra fordítom a fejem, és lehunyom a szemeimet, élvezve, hogy minden meleg és puha, a sötétben a megszokott hangok szólnak…

- Ezt én is tudom, fajankó – megrebben a szám széle, de többre nem vagyok képes. Mély levegõt veszek, a gondolataim leülepednek, jó érzés ömlik végig rajtam. A plüssöt utolsó erõmmel magamhoz húzom, illatos bundájába szagolok. Megpilledek, majd a közeledõ alvás szürkületében érzem, hogy eldõlök, még melegebb és puhább húzódik hozzám, ismerõs illatot érzek meg a fejem alatt. Közelebb húzódom a forráshoz, élvezve a melengetést.

***

Mikor felébredek, senki sincs a szobában, így van idõm elõkeresni a mackót, és megölelve belenyomni az orrom selymes bundájába. Megilletõdve érzem meg rajta Takamo illatát, ami meglepõ. Az ajtó kinyílik, az inas besettenkedik a sötétben, és kinyitja az ablakot bukóra. A kinti friss levegõ beáramlik a szobába, nagy levegõt veszek, és összegömbölyödök az ágyban, felhúzva a lábaim. Az inas már menne is le, mikor még megszólítom:

- Várjon… - suttogom, hallom, ahogy a szõnyeg sziszeg a talpa alatt. Odalép az ágy mellé, készségesen fogja a ruhát, amit az alkarjára terített.

- Igen?

Tekintete törõdést mutat, az enyém hálát. Kinyújtom a kezem felé, s látva, hogy ez az apró mozgás is nehezemre esik, megfogja, gyengén megszorítom ujjait.

- Köszönöm…

- Nincs mit, igazán… nincs mit – arca ellágyul, és biccent, karom leteszi az ágyra, hogy ne huppanjon csak úgy le. Be is takargat, megigazítja a párnámat, mindvégig csöndben.

- Ha bármit… - kezdem, de könnyedén elmosolyodik, és meghajol.

- Megmaradt a munkám – mondja, és elmegy, hogy felhozza az ételt, amit nekem készítettek a konyhán. Nem megy egyedül az evés, szégyellem magam, hogy etetni kell, és legszívesebben nem is ennék, hogy ezt a kellemetlen érzést elkerüljem, de akkor tudom, hogy kikapnék.

Bágyadtan fekszem vissza evés után, mint akit kiütöttek. Hallom még, hogy nyitja majd csukja az ajtót, és elmegy. Csöndesen, hangtalanul, némán, maga mögött hagyva gyengédséget és törõdést.

Bárcsak…

***

Az egyik reggelen úgy érzem, hogy már képes vagyok járni, azonban a mosdóba kijutottam, de visszafelé már nem. Elbóbiskoltam, de utána már nem a csempék hûvös érintésére figyeltem fel, hanem a meleg ágyra. Elpirulva hallottam, hogy sikerült elaludnom, és hogy az inas hozott be a szobába. Mennyi nyûgöt okozok neki…

A függönyök meglebbennek, és óvatosan leteszem a két lábam az ágyról, a szekrényben kapaszkodva próbálgatom, mennyire tudom õket terhelni, és elbírom e magam. Keserûen gondolok rá, hogy most olyan lehetek, mint egy öregember.

Sikerül némi segítséggel felöltöznöm és elkészülnöm megfelelõen a reggelihez, bár az inas szerint még túl korai, de a meglebbenõ függönyök mögötti táj hívogat, szeretnék már friss levegõt szívni, de vajon…

Takamo megengedi?

Szinte még csak ki sem mondom magamban a nevét, máris megjelenik, kísérteties pontossággal. Ettõl különös érzés lesz úrrá rajtam, de inkább igyekszem átsiklani felette, és Rá figyelni.

 - Jó reggelt, Takamo-sama – köszöntöm, teste megdõl, apró csókot váltok vele, de szerencsére utána csak egy kisebb pihegés fog el, és nem légszomj, ami már elõrehaladás az utóbbi napokhoz képest. Az ajkai olyan puhák voltak…

Nem volt durva, sõt…

- Miért vagy felöltözve? – hallom jogos kérdését. Remélem nem fog leszidni…

- Veled szeretnék reggelizni – válaszolom halkan. – Kimehetünk a kertbe? Szeretnék egy kicsit kimozdulni a négy fal közül…

- Rendben – egyezik bele, és ismét a telefon felé nyúl.

 Sikerül felkelnem az ágyról, és elindulok vele a kertbe. Az asztal megterítve vár minket, ahogy mindig, megvárom amíg leül, utána én is követem. Elveszek egy pirítóst, automatikusan kezdem el megkenni neki, majd feleszmélve nyújtom át neki. A friss péksütemények illatát most felváltotta pár újabb étel, tekintettel arra, hogy… diétázom.

Szokatlan érzés ugyanígy itt ülni, mintha az utóbbi pár nap nem is létezett volna. De a környezet megváltozott, ahogy mi is. Más, nagyon más most, így itt reggelizni, mint bármelyik reggelen. Mondhatnám azt is, hogy nyugodt. Olyan… nem kell félnem, hogy mikor támad.

Vajon meddig tart majd ez az állapot? Sosem volt türelmes, ez a dolog nem az erénye, és… nem hinném, hogy olyan sokáig elviselné ezt a fajta „új” viselkedést, ami eltér a megszokottól.

Egy madár füttyent hosszat a lugas végében, a gyümölcsleves poharat megfogva halkan kortyolok belõle egyet. Szinte összerántódik a szám. Frissen facsart lime vagy citrom van benne…

- Loan – nevem hallva készségesen pillantok rá, az arca ismét maszkot hord, de látom hullámzani, formálódni. Megremegnek az ajkaim, kiráz a hideg, de ezúttal kellemesen, és nem ijedten.

- Tessék…

- Ülj az ölembe – kérésétõl ülve is megremegnek a lábaim, de engedelmesen ülök fel rá, vér szökik az arcomba, mikor meglátom merevedését. Tekintetem az övében elsüllyed, mint valami ingoványban. Egy behatárolhatatlan ingoványban. Tart, nem ereszt, és mégis vár. Ujjait megmártja a hajamban, bizsergetõ érzés szalad végig a fejbõrömön, mintha apró hangyák randalíroznának rajta. Megsimogatja a hátam, jólesõn csukom le a szemeim, élvezem a finom, borzongató érintést és érzést.

Viszonozni szeretném…

- Szeretnéd, ha megcsókolnálak? – kérdezem lágyan, picit megrettent a tekintete, de tudom, hogy most szükség van erre, én is szeretném és Õ is szeretné… Végigfuttatom ujjaim ruháján, érzem, hogy végigcikázik rajta valami gyors.

- Igen…

Óvatosan felcsúsztatom az egyik kezem a nyakára, mire kissé lentebb hajol, de mielõtt még megcsókolna, ujjamat száján húzom végig, hogy lassan közeledjen, s mikor megtorpan, vigyázva, puhán simítom ajkaimat az övére. Ujjai a csípõmet fogják, érzem, hogy néha erõsebben fog rá, ilyenkor finoman és figyelmeztetõn megsimogatom a nyakát.

Fújtat egyet, megborzongok, ahogy megtámad, vegyes érzések lobbannak fel bennem, hátam nekinyomódik az asztalnak, felcsörömpöl a kanál a kávéscsészében, kezei erõsebben fognak. Akaratosan mélyíti a csókot, felfalni készül… Kezeim megmarkolják ruhájának szélét, megpróbálom viszonozni, de a magam tempójában. Szuszogva enged el, a nyakamra tapad, itt-ott meg is harap, különös mód forró érzés önt el ezekre az érintésekre, de…

Nem lesz jó ez így, mert…

- Várj… várj… - pihegem, szaporán kapkodva a levegõt.

Kezeim felcsúsztatom a nyakához, hogy elvonjam a figyelmét, arcát fogva a szemeibe nézek. Egy pillanatra rémülten rebbennek meg a pilláim, neki ennyi is elég, hogy egy másodpercre tisztán lásson.

- Csináld azt, amit én… - suttogom halkan, mire hallom, ahogy koccannak a fogai. Lefejtem kezeit a csípõmrõl, szelíden terelem hatalmas mancsait a hátamra, hóna alatt átölelem, megcirógatva a hátát, lentebb haladva rajta. Elmosolyodok, mikor megérzem, hogy akadozott mozdulatokkal bár, de megteszi azt, amit kérek.

Jutalmul egy puszit kap a mellkasába, mire megremeg. Olyan jól esik, hogy csak így megölelhetem… annyira meleg és illatos, akárcsak a kocsiban… elvörösödök, mikor észreveszem, hogy már a tarkóján játszanak az ujjaim, elkapom õket onnan.

- Loan… én ezt… - dörmögi mély hangján, amitõl összerezzenek, az arcom olyan szinten kigyullad, hogy az már elviselhetetlen. Megsimogatom az arcát, elhajolok egy kicsit tõle, tenyerei erõsen tartanak, így nem dõlhetek annyira hátra. Szinte úszom a szemeiben, úgy érzem, hogy el tudnék veszni, ha sokáig nézném. Annyi mindent látok rajta, mellkasára simított kezeim alatt szapora lüktetéssel dobog szíve, mintha a ruháján keresztül áramlana felém valami forró és erõs…

Érzem keménységét, türelmének végét… nem szabad elnyújtanom a dolgot, mert utána… félek, hogy megint a régi lesz, félek, hogy a vadsága elsöpri ezt a pár pillanatnyi gyengédséget, amit megteremtettünk.

Ketten, együtt…

Nagy levegõt veszek, s pirulásommal az arcomon kigombolom ingjét, a selyem szinte fut az ujjaim között, végigsimítok kidolgozott mellkasán… sosem láttam még ilyen… ilyennek.

Intenzíven érzek mindent… a samponját, az arcvizét, a ruhájából áradó öblítõt… Egy szempillantásra megszédülök, kicsit erõsebben fogom meg ruhájának szegélyét, megkapaszkodva abban, s lehunyom a szemem, hogy mély levegõt vegyek. A hajamba túr, szabad kezét a nyakamra teszi, majd lesimít rajtam, és végül az egyik combomon állapodik meg a keze - miután én is megtettem ezt-, utánozva a mozdulatsort.

Összeszedem magam, övével matatok, hogy kibonthassam, de annyira remegnek az ujjaim, hogy szégyenkezve vonom el a figyelmét gyengeségemrõl egy kis mocorgással, majd mire feleszmél, kiszabadítom merevedését a nadrágból. Felnyög, szorítása felerõsödik, ujjai a bõrömbe mélyednek, felnyöszörgök az érzésre, így visszább vesz az erõbõl, de látom, hogy nehezére esik. Végigsimítok rajta, körmeimmel megcirógatom, válaszul összerándul, hangjától forróság önti el az arcomat, ütemesen masszírozni kezdem férfiasságát, ujjaimat benyálazom megállva a mozdulatban.

Pont a szemembe néz, mikor ezt teszem, tekintetében látom a küszöbön álló bajt, odahajolok hozzá, hogy megcsókolhasson. Hevesen fogad, de tudom, hogy ezt hagynom kell neki, különben kirobban belõle… Fuldokolva nyelem indulatos csókját, közben nedves ujjaimmal segítem, és nem is kis idõ múlva hátraveti a fejét, a szék felnyikkan, forró magja a kezemre buggyan.

Zihálását hallva úgy érzem, hogy meggyulladok, ha nem lenne a testem ennyire legyengülve, akkor talán én… én is… Remeg a testem, a forróságot felváltja valami hideg, ösztönösen húzódom hozzá közelebb. Hûvös szél szalad be a lugasba, fellebbentve a hajam, begombolom hát a ruháját, hátha Õ is fázik, de megragadja a csuklóimat. A madár ismét füttyent, élesebben és hangosabban, Takamo forró szuszogása súrolja a levegõt.

Éppen nyúlnék egy szalvétáért, hogy letisztogassam magunkat, mikor váratlanul szorosan magához ölel, fújtat, szuszog, bal kezével oldalt a hajamba túr, megtartva a fejem, arcát a nyakamba temeti, ajkaival végigsimít az érzékeny bõrömön, amitõl érzem, libabõrös leszek.

- Loan… - forró csókot kapok, örülök a melengetésnek, visszaölelem, mire érzem, hogy megborzong. Arcom a mellkasához döntöm, hallgatva szívének dobbanásait, és levegõvételeinek lassan megnyugvó dallamát. Olyan jó…

 Fáradtan testének zenéjét, bizsereg minden apró pont, ahol hozzám ért, különös mód a szám is hasonlóan lüktet, lehunyom szemeimet… Mond valamit, de én már messze járok, élvezem a puhaságot, a kesernyés illatot, a finom sötétséget…

***

A szobámban ébredek, egy pillanatra megijedek, és túl hirtelen ülök fel, mire forog egyet a világ. Összeszorítom a szemeimet és a számat, elfogadok egy segítõ kezet, ami megtart s visszafektet az ágyba.

- Ne, ülni szeretnék… - kemény párna kerül megint a hátam mögé, a fekete kesztyû csúszós érzésére beazonosítom az inast. Kinyitom a szemeimet, kapok egy poharat, majd pár gyógyszert. Hálásan pillantok rá, majd nehezen bár, de lenyelem a tablettákat.

- Elõtte enned kellett volna, mert marni fogja a gyomrodat – hallom meg Takamo kemény hangját, aki megint a fotelben ülve figyel minket. Szégyenkezve lesütöm a szemeimet, az inas elveszi a poharat, és kifelé indul.

- Megint elaludtam? – kérdezem, végigsimítom kétoldalt a lepedõt, tétován babrálok annak redõivel. Felfedezem a mackót az ágy másik végén, de nem érem el. A lábammal megpróbálom magamhoz húzni, de az a takaró felett van, a lábaim pedig a takaró alatt, így sikeresen lepottyan a földre. Csalódottan biggyesztem le az ajkaim, és felnézek Takamora.

Már nincs a fotelben, hanem az ágy mellett áll, kezében a medvével. Mindig odaadja, mikor felébredek. Örömmel elveszem, és elgondolkozok rajta, hogy vajon tudja e, hogy ez mennyire kedves gesztus…

- Leülsz? – kérdezem nagy sokára, szinte abban a szempillantásban le is ül az ágyra. Az ágynemû és a matrac felszusszan, oldalra teszem a macit, és halványan elmosolyodok.

Csend van, Õ csak figyel, és nem tudok rájönni, mit gondol. Annyira különleges ez a helyzet, hiszen sosem volt még ilyen vagy ehhez hasonló közöttünk…

- Milyen volt a napod? – kérdezem figyelmesen, a kellemetlen részeket átugorva, miszerint képes voltam megint egy lehetetlen szituációban elaludni. Biztos elment „dolgozni”, de ez a kérdés annyira átlagos, hogy ennél jobban már nem is lehetne.

És nekünk arra van szükségünk. Egy kis átlagosra, megszokottra, olyanra, amit az egyszerû emberek osztanak meg egymással.

- A szokásos.

Megint csend támad, de szélesedik a mosolyom, még nagyon rövid kuncogást is hallatok, mire felemeli a szemöldökét. Kezem elbotorkál az övéig, de nem fogom meg, várom, hogy Õ tegye meg.

- Hogy érzed magad?

- Jobban, köszönöm – válaszolom lágyan, mire kisvártatva megfogja a kezem. – Lenne valamihez kedved?

Megint egy felemelt szemöldök, bosszús szemvillanás, ami nem kifejezetten nekem szól. Ma ágyban kell maradnom, ez világos, de… Ó, Õ azt hiszi, hogy… Megint elmosolyodom, megengedek magamnak egy hosszabb pillantást.

- Tudsz kártyázni? – vetem fel az ötletet némi gondolkodás után, kedvesen. Látom, hogy megrándulnak az arcában az izmok, de nem tudom eldönteni, hogy mosolyogni akart, vagy megint egy szemöldökemelgetést akadályozott meg, vagy esetleg valami mást…

Végül a telefonhoz nyúl, perceken belül az inas hoz is pár különbözõ paklit.

- Pókerezni akarsz? – hallom a kétkedõ hangot, amibõl szinte kihallom a meglepettséget, az értetlenséget, az inas pedig mindvégig somolyogva hagyja el a végén a szobát. Elveszek egy francia kártyát, és kibontom. Látom, hogy drágák a lapok, nem papírból vannak.

- Megtanítsalak römizni? – érzem, hogy vér szökik az arcomba a kérdésre.

- Ne… ne… Ne bántson, ne érjen hozzám… kérem…

Olyan kis szánalmas, a mellkasom megfájdul a látványtól, és ez dühít. Fogaimat csikorgatva fogom meg finoman az állát, és kényszerítem, hogy rám nézzen.

- Loan… Én vagyok!

Kezecskéje arcomhoz ér, és én sóhajtva simítom bele tenyerébe. Az õ barackos, édes illata. Loan...

Nincs magánál, menekülni próbál, tekintete kapkodó, szemeiben a pupillák hatalmasra tágultak.

- Mit adtatok be neki?

- Angyalport, úgy egy tíz perccel azelõtt, mielõtt jöttél, Takamo-sama…

Érzem ahogy ingembe kapaszkodva ránt egyet rajtam, és visszakapom a tekintetem Loanra.

- Miért...? – kérdezi rekedten, szemeibõl könnyek csordulnak ki. Istenem... Hogy tehettem ezt vele? Miért? Miért tettem ezt vele? Teljesen megõrültem? Igen... õrült vagyok. Egy bolond. Egy szánalmas barom. A rohadt életbe!

- Loan...

Imádom õt.

Zihálva, fuldoklóként kapaszkodik belém, és én köré csúsztatom karjaimat. Nem érdekel már, ha bárki is látja, leszarok mindent.

- Miért?

Nem bírok válaszolni. Nincs rá válasz. Mellkasomra ejti a fejét, dübörgõ, zakatoló szívemre. Puha haját megsimogatom.

- Hazaviszlek.

- Jó…

Magamhoz szorítom, és elindulok. Senki és semmi sem áll az utamba, mögöttem dübörgõ léptekkel követnek jakuzáim, elõttem kettõ halad, félrelökdösik az útból az embereket.

A kocsiba beszállunk, s a bejáraton kirohan utánunk egy fiatal kis kurva.

- Loan! Hová viszik?! Loan!

- Uram, egy prostituált kirontott a bárból és a kocsi felé tart. Lelõjük?

- Ne! – sikkantja Loan az ölemben. Úgy tûnik egy pillanatra magához tért a bódult állapotból, és remegve kapaszkodik belém, könyörögve néz rám.

- Vissza a bárba te ribanc! – mordul egyik jakuzám a kocsi mellett. A fiatal lány az ablakra tapad, aggódva bámulja az ölemben kuporgó kis csomagot.

- Loan! Vigyázz magadra!

Ennyi. Már vissza is vitték. Nem kell a fesztivál, rontja a forgalmat, így gyorsan eltüntették. Loan elfészkelõdik a karjaimban, szemei szinte feketék a sötétben. Engem néz. Sosem mert néhány másodpercnél tovább bámulni, de most megteszi.

- Ki Õ? – kérdezem tõle.

- A nõvérem… - suttogja, elfordul tõlem. Állát megfogva fordítom újra magamra a figyelmét.

Csak nézzük egymást. Mint két majdnem idegen, akik felfedezik egymásban...

...a világot.

A kocsi zökken, és elindul, õ pedig ájult álomba zuhan.

A házamban azonnal felviszem a szobájába. Az inas már az orvossal együtt várnak. Tudta hogy szükség lesz rá, és milyen elõrelátó volt!

A fal mellett állva, karba tett kezekkel, komoran figyelem ahogy infúziót kötnek be neki és megvizsgálják. Kap egy injekciót is.

- Szóval? – kérdezem türelmetlenül az orvost, aki épp a csuklóját fogja, hogy a pulzusát számolja. Leteszi az ágyra a vékony kis kezet, és felém fordul Õsz haja kócos, szemüvege mögött karikásak a szemei. Nyilván az inas az ágyból rángatta ki a telefonjával. Leszarom, csak Loan legyen jól.

- Nincs jól, uram. Kiszáradt, a vércukra alacsony, valószínûleg napokig nem evett. Nem tudom megmondani, kórházi eszközök nélkül, hogy milyen hatása lehet mindezek mellett a kábítószernek, amit kapott. Negyvennyolc órán belül elvileg kiürül a méreg a szervezetébõl, de addig sok infúziót kell még kapnia.

- Hát adjon neki!

- Úgy lesz, uram.

- És imádkozzon, hogy felépüljön, mert ha meghal, magát is utána küldöm – vicsorgok rá tehetetlen dühömben.

Az inasom mellém lép.

- Takamo-sama, kérem pihenjen le. Bizonyára fáradt. Majd mi gondoskodunk Loan úrfiról.

***

Napok telnek el. Kibaszott napok. Alvás? Mi az? A rohadt életbe!

Néha magához tér rövid idõkre, de félrebeszél. Az inas ilyenkor vizet és levest erõltet bele, én pedig ülök a fotelben, ujjaim görcsösen szorongatják a rohadt plüssmackóját.

- Ne merészelj meghalni, megértetted? – szûröm a fogaim között.

Elcsendesedik, és ismét visszasüpped a mély, tudattalan állapotába. Kurva drog. Ezért nem szereti a jakuza forgalmazni, és ezért nem tûröm én sem a területeimen.

Felült? Igen, felült! Körbenéz, tekintete ezúttal tiszta. Fellököm magam a fotelbõl, és mielõtt rávetném magam, leülök mellé. Észreveszi a nyamvadt mackót, és felragyog az arca. Felé nyújtom, édes mosollyal veszi el tõlem.

- Köszönöm!

Irigyen nézem, ahogy ölelgeti azt a kis szart, és érzem ahogy szétáramlik bennem a megkönnyebbültség. Él. Jól van.

- Loan… - kezdeném, de elakadok. A kurva életbe, én nem tudom ezt szavakkal kifejezni! Nem tudok bocsánatot kérni, nem tudom azt mondani neki, hogy szeretem, és nem tudok... nem tudok könyörögni neki azért, hogy szeressen engem. Mi a fenét mondjak? Nem jönnek a szavak. Képtelen vagyok elmondani neki mindazt, ami a fejemben zakatol.

- Igen? – suttogja, még rekedtes a hangja a többnapos némaság után. Ahogy édesen pislog rám a mackó felett, legszívesebben most... most bántanám. Nem akarom bántani, de megtenném, és tudom hogy fájna neki. Tudom, hogy utálná, hogy rávetem magam, utálná ahogy megérintem.

Nem tudom õt szeretni, ahogy én akarom, mert... nem tudom... hogyan kell.

Nem tudom hogyan kell! Képtelen vagyok!

Behunyom a szemem, mert megõrjít a látványa. Apró érintés a kezemen, amellyel görcsösen markolom az ágynemût. Milyen hideg a keze...

- Semmi baj…

Lenézek rá, szemei tiszta zöldek. Nem fél tõlem... nem látom a félelmet az arcán. Mintha belém látna, mintha értene engem.

Tétován, lassú mozdulatokkal ölelem magamhoz, pedig legszívesebben addig szorítanám, amíg van benne élet, mégsem teszem. Attól félek, összetörne ha megtenném. Nyakába temetem arcomat, és hatalmas sóhaj szakad fel belõlem.

Szeretni akarom. Azt akarom, hogy szeressen. Mosolyogjon rám, öleljen és simogasson. Hogy tudjam milyen. Nem akarom, hogy amikor imádattal hozzáérek, fájdalomtól torzuljon el az arca, és könnyes szemekkel forduljon el tõlem. Azt akarom... hogy képes legyek boldoggá tenni.

Bõrébe dörmögöm a szavakat:

- Mutasd meg nekem, hogyan kell...

- Segítek.

Lassan elengedem õt, a testem izmai megfeszülnek, hogy ellenkezzenek agyam parancsának, de végül az önkontrollom gyõz. Rendezem arcvonásaimat, gyengeségemet mélyen eltemetem, és mire fejemet felemelem, a megszokott önmagam vagyok. Külsõleg. Visszadõl gyenge kis teste a párnára.  

- Enned kell. – Felemelem a házitelefont, leszólok a személyzetnek. Néhány perc múlva az inas lép be egy tálcával. Homlokomat ráncolva nézem. – Magát még nem rúgtam ki?

- Még nem, uram.

- Takamo-sama – suttogja Loan, és visszafordulok felé. – Nem szeretném, ha elküldenéd. Én... szomorú lennék.

- Szomorú lennél? – Megforgatom a számban a szavakat. Szomorú lenne? Nem, azt nem szeretném. Rápillantok a minden lépben kanál inasomra. – Etesse meg Loant.

- Máris, uram.

Felállok az ágyból, és sétálok néhány hossznyit az ágy körül. Segítenék, de nem tudom hogyan, és különben is, ideje lenne már felépülnie. Loan csendben eszeget, egy idõ után elveszi a kanalat és egyedül folytatja. Amilyen sokáig eszik, az ember azt gondolná, hogy mindent megevett, de amikor az inas elviszi a tálcát, a tányér félig még tele.

- Miért nem ettél meg mindent? – kérdezem bosszúsan. Az inas megtorpan.

- Az úrfi még nagyon – miért hangsúlyozza ezt a szót? – gyenge. Nagyon gyenge. Napokig fog tartani a lábadozása.

- Ezt én is tudom, fajankó.

- Ezért csak keveset tud enni, de majd ez változni fog, az orvos is ezt mondta.

- Helyes-helyes – legyintek a kezemmel, hogy menjen már kifelé. Kettesben maradunk, és amikor Loan mellé ülök az ágyon, bosszúsan sóhajtanom kell. Édesdeden alszik, azt a vacak mackót ölelve. Az órámra pillantok. Este jakuza gyûlés lesz ismét, a szokásos klubban, de õt nem vihetem magammal ilyen állapotban. Kurvára unatkozni fogok nélküle. Bejön az inas, szinte lábujjhegyen, és óvatosan kihúzza Loan karjából az infúziót, leragasztja egy kis sebtapasszal a karján gyöngyözõ pici sebet és nesztelenül távozik az állvánnyal együtt. Loan még csak fel sem ébredt erre, olyan mélyen alszik. Picsába.

Rádobom a zakómat a közeli fotelre, utána röppen a nyakkendõm. Kigombolom az ingem felsõ részét, lerúgom a cipõmet és felmászom mellé. Amikor az oldalára fordítom, egy pár pillanatra mintha magához térne, pislog egy kicsit, majd ahogy a hátához simulok és magamhoz ölelem, kényelmesen elfészkelõdik és alszik tovább, kispárnaként használva a karomat. Hát ez fasza.

Halk szuszogása lassan elálmosít engem is... Nem csoda, hiszen olyan fáradt vagyok...

*

Este az inas ébreszt. Amikor kinyitom szemeimet, Loant már velem szemben találom, szuszogásával csiklandozza a nyakamat. Észre sem vettem, mikor fordult felém. Kettõnk között kilapulva pedig a mackója. Ch.

Lassan kihúzom karomat a feje alól, és feltápászkodom. Erre sem ébred. A szobámban összeszedem magam. Felöltözöm, megfésülöm hajamat, és hideg tekintettel végigmérem magam a tükörben. Már mindenki tudja a városban, hogy a kurvámért elmentem a kuplerájba, és a karjaimban hoztam haza. Ettõl felbátorodnak majd néhányan, ezért a szokottnál is keményebbnek kell lennem. Engem senki nem állíthat félre, nincs gyengepontom. Hidegen rámosolygok a tükörképemre. Indulás.

Odalent magamhoz intem a házam biztonságáért felelõ csoport vezetõjét.

- Kettõzd meg az õrséget, amíg távol vagyok. Mától kezdve Loan veszélyben van. Ha bármi zûr van, vágjátok kocsiba és vigyétek biztonságos helyre.

- Értettem, Ojabun-sama – hajt fejet. Beszállok a kocsiba.

*

Két napja lábadozik. Nem alszom vele, attól tartok, letámadnám éjjel. Ma reggel, amikor a szokásos reggeli készülõdés után átsétálok hozzá, az ágy szélén üldögél felöltözve.

- Jó reggelt, Takamo-sama – üdvözöl. Lehajolok hozzá, a szokásos csókomat bezsebelem, ha már mást nem kaphatok. Kurvára kívánom õt, remélem most már meggyógyul. Az orvos szerint a tündérpor a veséjére hatott, ezért a méregtelenítés lassabb a szervezetében. Diétáznia kell, és sokat pihenni. Nos, a pihenés megvan, nagyon hamar kimerül, és képes a legkülönbözõbb helyzetekben elaludni. A minap az inas a vécékagylóról szedte le és vitte ágyba. Õ mesélte. Szépen megfésült, és csinosan beállított hajába túrok. Selymes és puha, mint mindig. Édes barackillata most is felizgat, a látványa még inkább. Halványkék ujjatlan szatén ing, hozzá passzoló nadrág. Nyakában egy brillköves medál lóg, amelynek karkötõje a csuklóján van.

- Miért vagy felöltözve?

- Veled szeretnék reggelizni. Kimehetünk a kertbe? Szeretnék kicsit kimozdulni a négy fal közül...

- Rendben.

Lecsörgök az inasnak, majd lemegyünk. Az asztalnál minden a régi idillre emlékeztet, õ keneget, én õt bámulom. Napsugaraktól csillognak szõke fürtjei. Meg akarom érinteni a bõrét. Kívánom. Ha nem lenne olyan rohadtul sápadt, az ölembe ültetném és... Belekortyolok a narancslébe, hogy eltereljem figyelmem felforrósodó ágyékomról.

Elém tesz egy megkent pirítóst, ahogy régen is, és én kelletlenül, de megeszem, ahogy régen is. Vicces, hogy csak az õ kedvéért reggeliztem mindig is. Általában csak kávéztam meg gyümölcsleveztem.

Valahogy olyan jólesik ez a gesztus...

- Loan.

- Tessék...

- Ülj az ölembe – utasítom halkan. Szót fogad, lovagló ülésben, velem szemben helyezkedik el a combjaimon és kipirulva néz fel rám. Nem fél a szemembe nézni, és amikor hajába túrok és végigsimítom a hátát, behunyja a szemét, mintha élvezné. Ó a fenébe is, már olyan kemény vagyok, hogy itt és most legszívesebben...

- Szeretnéd, ha megcsókolnálak? – kérdezi édes hangján. Szívem szinte dübörögni kezd, és megborzongok, amikor mellkasomra simítja kezecskéit.

- Igen... – suttogom mohón.

Váratlanul sóhaj hagyja el ajkait, érzem még ebben a meleg levegõben is a fuvallatát. Megint rosszat csináltam? Miért bosszús? Végigszaladnak szemeim mellkasán, ami lágyan hullámzik.

- Menjünk – közli, hangja komoly és szigorú, s mikor elenged, rémülten huppanok ki ölébõl, mielõtt még levágna a földre, mert lassú voltam és nem fogadtam szót. Nem tudom kiismerni, nem tudom…

Eltûnik a medencében, én pedig a falnak támaszkodva szorítom szívemre a kezeimet, és becsukva szemeimet megpróbálom a melegtõl szapora légvételeimet csillapítani. Miért remegnek és bizseregnek a kezeim, amikkel megérintettem Õt?

Nem értem, nem értem…

Lenyúlok az egyik hihetetlenül puha törölközõért, amivel felitatom a vízcseppeket a bõrömrõl, a herbárium illata idekint kellemesen terjeng, finomat szippantok belõle, majd a közeledõ Takamo kezébe adom a saját törölközõjét, késõbb a köntösét is feladom rá, megigazítva vállain, már amennyire pipiskedve elérem. Ujjai ráfonódnak az övre, automatikusan kiráz a hideg és borzongás fut végig a gerincem mentén, ahogy azt nézem…

- És most? – kérdezem halkan, ez a hallgatás zavaró, nagyon zavaró… nem szeretem a némaságot, olyan érzésem van tõle, mintha bármelyik pillanatban hatszoros hangerõvel berobbanna valami ebbe a kis csöndbe.

Nem merek ránézni, félek, hogy valami olyat látnék az arcán, amit nem kéne… de miért félek mindig elõre? Szaporábban kezd el dobogni a szívem, ahogy válaszát várom.

- Tégy amit akarsz, én a hálószobámba megyek pihenni, tiéd az egész nap – hallom a feleletet, szinte felragyog az arcom. Végigolvashatom a könyvem! Váratlanul a tincseim közé tép, felnyikkanva rándul hátra a fejem, arca eltorzult mivoltában vicsorog rám.

Istenem!

- Legalább ne mutasd ki ennyire, hogy örülsz neki!

- Bocsánat! – hadarom gyorsan, az állatias szemekben valami metszõ, maró is megbújik, ami nem kifejezetten nekem szól… Elenged, lábaim nem találják a padlót, botladozva állok meg egyenesen.

- Felejtsd el. Ma egyedül ebédelsz, este öltözz fel csinosan – mondja úgy, hogy rám sem néz, rossz elõérzetem támad beszédének zordságától, de nem veszem magamra. Biztosan a fejfájása miatt ilyen… félek, mit talált ki már megint?

Elmegy, leroskadok az egyik padra, remegni és reszketni kezdek, táncol elõttem a világ, szédülök, mint akit nem vágtak elég keményen fejbe. A szívem úgy zakatol, mintha futottam volna, futottam volna, az életemért… minden nap futok… elõle… kitartóan üldözött ez idáig, de…

Most ez megtörni látszik talán?

Csöndesen rázkódom a vizes padon, a tiszta törölközõ teljesen átázott, de most a legkevésbé érdekel az, hogy felfázok… minden olyan zavaros, nem értek semmit sem… és félek!

Félek, hogy azért, mert nem értek semmit, valami nagy baj fog történni!

Részegen és másnaposan mindig máshogy viselkedett, de ez most más… miért más? Miért változott? Minek hatására változott?

Elveszített egy nagyobb összeget árverésen? A részvényeinek értéke csökkent? Becsõdölt egy üzlet, vagy meghalt az egyik üzlettársa? Miért érzem azt, hogy szomorú?

De Takamo nem lehet szomorú, mindene megvan, amirõl egy magamfajta akár több életet is átgürcölhetne kemény munkával, sosem tudna ennyi mindent magának megszerezni… Hiányol valamit, de mit? Mit akar?

Rajtam, bennem keresi, tudom…

Fejem a térdeimre ejtem, fáradtan hunyom le a szemeimet, szédülésem így csak fokozódik, hányingerem lesz, gyomrom idegesen görcsölni kezd. Némán ringatom magam, érzem, hogy minden tompul teljesen.

Mikor lesz ennek vége?

Mikor?

***

A kocsiban egyedül ülök, ujjaim szüntelenül remegnek az ülésen. Hova visznek? Egyedül? Takamo nélkül? Nem merem kérdezni a sofõrt, nem merem kérdezni az anyósülésen ülõ hatalmas férfit sem. Nagyon mély a csönd, feszülten rágom az alsó ajkam, rosszullét kerülget megint, mint a herbárium elõtt.

- Kiszállás – hallom a kemény hangot, én pedig eleget teszek a kérésnek. Mikor kilépünk, meglepetésemben kishíján hasra esek. Ez… ez… azok ott a házakon!

Azok ott… piros lampionok! Mindenhol fel vannak függesztve! Kishíján sikoltva rohannék vissza a kocsiba, de már késõ, kísérnek is a piros lámpás negyedben felfelé, ahol egy középkorú nõ vár minket az egyik ajtó elõtt.

- Istenem, de gyönyörû! Milyen csodálatos! – hirtelen elõttem terem, megcsipkedi az arcom, megpörget maga elõtt, szégyellõsen ölelem át magam, hogy ne tapogasson feleslegesen. Hangos, elégedetten cuppanó hangot ad ki a szájával, majd végigtapogatja a kezem, megnézve a tetoválásom, mire hümmögni kezd.

- Hm-hm… ezzel lesz egy kis probléma, de semmi baj édes gyermekem, leszedetjük! Amíg ez rajtad van, nem sok hasznodat vesszük, de utána! Álomszép vagy! Egyszerûen meseszép! Milyen jó dolgod lesz itt! Jöjjenek, csak jöjjenek, befelé, hamar!

Megtorpanok, eszem ágában sincs bemenni egy… egy ilyen helyre! Mit keresek itt? Takamo sosem vitt el ilyen helyekre, nem tudom, ilyenkor mit kell csinálni, miért rakatott ki engem egyedül a piros lámpás negyedbe, két testõrrel?

Vállamra egy kéz nehezül, összerezzenve nézek hátra, kitágult szemekkel, s Takamo saját inasa néz vissza rám, mosolya halovány, de bátorító. Hogy Õ itt van… akkor nem eladtak… ha Õ itt van, akkor vigyáz rám, semmi baj nem lesz…

- Semmi baj, fiatalúr. Menjen csak, megyek én is – nyugtat meg, én pedig elindulok befelé, néha hátrapislogok, hogy jön e utánam, de jön. És megnyugtat a tudat, hogy velem van. Olyan, mintha egy áthatolhatatlan fal lenne, ami megvéd mindentõl, amit elszenvedhetek.

A temperamentumos nõ végigkalauzol minket a bordélyházban, a meztelen nõket és férfiakat látva inkább lesütöm a szemeimet. Hogy tudnak ilyen nyugodtan sétálni? Nem… nem szégyellõsek?

De buta vagyok… hiszen ez egy örömtanya… ez itt nekik természetes… de hogy tudják megszokni? Én soha nem tudtam megszokni, mindig, mindig kerestem egy takarót, paplant, köntöst, plédet, amivel eltakarhatom magam… de nekik az a jó, ha minél többen látják õket és így kelendõbbek lesznek a vendégeknél…

Halkan felsóhajtok, követem a hölgyet, majd egy olyan szobába vezet, melynek ajtaja fekete bársonnyal van befedve, melyen bíbor betûkkel írás díszeleg, de nincs idõm elolvasni, mert betuszkol. Odabent halk zene szól, páran táncolnak bent, és öltönyös üzletembernek tûnõ férfiak üldögélnek, és…

Elkapom a tekintetem máshová, inkább a cipõm orrát kezdem el nézegetni. Megint végigtapogat a nõ, pirosra lakkozott körmei világítanak a hófehér ingen, amit az inas választott ki számomra, néha megcsókolja itt-ott a bõrömet, amitõl elvörösödök.

Mit akar?

Minek ez az egész?

-  Már csak a látványától is spontán orgazmus kapná el a vendégeket! – csapja össze kezeit, csuklóin megcsörren a végeláthatatlan számú karperec. Szemei izgatottan csillognak, olyan érzésem van, mintha gusztálna, mintha egy ínycsiklandozó különlegesség lennék egy õsi porcelán tányéron felszolgálva. Remegni kezdek, de ekkor ujjongva odébb lendül, az inassal kezd el cseverészni, miközben én inkább a szõnyeget fixírozom teljes beleéléssel.

A hangokat nem tudom kizárni a fejembõl, akaratlanul is figyelek a zajokra, sóhaj, zene, ruha surrogás… Kiráz a hideg, karomon feláll a szõr, egyik kezemmel végigsimítok az alkaromon, hogy megnyugtassam magam.

Váratlanul két lábat pillantok meg velem szemben, a feketére lakkozott lábkörmök fájdalmasan világítanak a hófehér bõrön. Megütközve és ledermedve várom a következõket, de mikor a bokaláncok felett megpillantok egy ismerõs tetoválást, felkapom a fejem.

Rám mosolyog, s mielõtt még bármit is mondanák, meztelen testéhez ölel, szorosan. A fájdalom… elviselhetetlen kín vág végig a mellkasomon, a halványbarna hajzuhatag lágyan és illatosan omlik rám, alakja magasabb, mint mindig. Megsimogatja a fejem, akadozott kézmozdulatokkal ragadom meg csuklóját, zöldes-barna szemeibe tekintve látom a fájdalmas viszontlátás keserédes örömeit.

- Seya… - sóhajtom, keze a számra tapad, riadtan néz körbe, de senki sem foglalkozik velünk… Úgy dobog a szívem, hogy kétségbeesetten kapaszkodom meg karjaiban, szédülés fog el, így erõsebben markol rá a vállaimra. Ráz a zokogás és a szenvedés forró parazsa, de nem merek hangosan felkiáltani…

Észrevesznek…

- Csss… - néz körbe egy pillanatra, csuklóján megzörrennek a karperecek, én pedig látva mezítelenségét kigombolni kezdem az ingem, hogy ráadjam, de fekete körmös ujjai megakadályozzák. – Ne! Így csak felhívod magadra a figyelmet…

Szemeim megtelnek könnyel, az elkeseredettség és a fojtogatóan maró magatehetetlenség szinte magába szippant… Hogy kerülhetett ide? Pont ide? Mi történhetett vele, mi késztette arra, hogy ide jöjjön?

A legkisebb nõvérem a sorban, az ötbõl az örökké lázadó ötödik.

A legkisebb…

Ujjai végigrebbennek arcomon, halkan, fojtottan és gyorsan beszélni kezd hozzám, de nem fogom fel, a szavak elsuhannak mellettem, égõ bensõvel kapaszkodom belé… Azt hittem, hogy a családom biztonságban van, hogy nem érheti õket bántódás, és hogy azzal, hogy soha többet nem mehetek haza, azzal minden rendben lesz…

Takamo eleinte az Õ életükkel zsarolt, de mikor rájött, hogy a fájdalomtól undorító módon jobban félek, mint az elvesztésüktõl, célt váltott.

- …megértetted? Fogadj szót! Bármi történjék… kíméld meg magad a felesleges megrázkódtatásoktól… - jut el hozzám végül az utolsó pár gondolat, úgy érzem, mintha valaki egy hatalmas, kampós dologgal facsarna ki belõlem mindent…

- Nem takarodsz el onnan, de rögtön?! – hangos kiáltás, majd egy csattanás, nõvérem vörös arcára szorítva kezét tûnik el egy méretes függöny mögött, tömény gyûlölettel mered a középkorú nõre, és szerintem hasonlóan nézhetek rá én is, mert az felkacag.

Felpofozta a nõvérem… tönkreteszi az életét azzal, hogy számára ismeretlen férfiak ágyába küldi õket, akik nem válogatnak a módszerek között! Soha ilyen vérlázító dolgot nem láttam még, soha nem éreztem ilyet, ami arra késztet, hogy…

Megüssek valakit…

- Gyere angyalom, édes csillagom, megmutatom az új szobád! – megragadja az ingem a karomnál, de elhúzódom tõle, s az inas mellé állok szorosan. Felvonja a szemöldökét, majd int, hogy kövessük.

Annyi kérdés, annyi zaklatott kérdés áramlik a fejemben, hogy többször meg kell kapaszkodnom Sei karjában. Már feledem is a problémát, hogy mit is keresek én egy örömtanyán, Takamo nélkül… sokkal jobban foglalkoztat a nõvérem sorsa…

Hogy hogyan kerülhetett ide…

- Itt leszel, itt fogadsz majd vendégeket… jó lesz? Gyönyörû vagy szépségem, utánozhatatlan…

Katt.

Az ágyra nem tudom mikor kerülhettem, de elfehéredett ujjaim olyan görcsösen szorítják a lepedõt, hogy már teljesen színtelenek, nézem talán már órák óta a szõnyeget, de mégsem tudom megmondani, milyen színû, hogy mintázott e… Lüktet a fejem, hol erõsebben, hol lustábban, olyan gondolatok szaladnak át a fejemen, melyekre soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam, mert hittem, hogy elmém azon része védve van a külvilág problémái elõtt…

Percek múlva már az ajtón dörömbölök, szinte visítok, hogy eresszenek ki… szükségem van a nõvéremre, szüksége van rám! Egyedül van, sok kiéhezett férfi között, muszáj megvédenem, én… én vagyok a férfi a családban!

A férfi…

Gyenge vagyok, kicsi, és jelentéktelen, s mikor ez a felismerés elér az agyamig, elkeseredetten és sikítozva csúszok le az ajtó tövébe, szinte tépem a hajam a gyengeségem miatt, a tehetetlenség olyan szinten marcangol, hogy elviselhetetlen… Próbálom ingerem levezetni, de a jól bevált sírás cseppet sem enyhít kínjaimon, átölelve térdeimet ringatom magam, a párnába sikoltom minden bánatom és kétségem, dobál a félelem és a tény, hogy nem tudok segíteni rajta…

Tép.

Megint jönnek, valamit a számba erõszakolnak, ernyedten tûröm, hogy zsibbadt tagjaimat átjárja valami fura dolog, különös érzés, amitõl néha elmúlnak a megállíthatatlan, fulladásos síráshullámok és a pánikrohamok… Az ajtó még mindig zárva, elkeseredetten ölelek magamhoz egy párnát, az egyetlen védelmezõm az a fekete ajtó, az a kis fekete ajtó…

Ameddig az kitart…

Sokszor eszembe jut Takamo. Ezerszer elátkoztam már magam, felelõssé téve Õt és engem egyaránt… Ha nem rabol el, ha nem mosolygok rá, ha nem vagyok kedves és ha aznap nem megyek el a boltba…

Seya nem lenne örömlány, engem nem dobtak volna ki ide, és senkinek se fájna semmije, mindenki boldog lehetne a maga módján, meglenne a családom és mindenem, amit szüleim fáradtságos munkával felépítettek…

Zokogásom a párnába fúl, ahogy lassacskán én is. Nem tudom napját mióta vagyok itt, sokszor ha felébredek, reszketve várom, hogy valaki megérintsen, hogy Takamo itt legyen és gyötörjön, de sehol senki…

És ez a feszült, csöndes várakozás még jobban zavarttá tesz… Mi történik? Miért nem történik semmi? Mi folyik itt? Miért… Miért kellett kidobnia? Miért nem tudott egyszerûen elküldeni?

Megmondani, hogy már nem kellek, és szabadon ereszteni, miért kellett ide bepasszolni, mint valami ócska, elhasznált lábtörlõt, mikor… elengedhetett volna! Boldog lennék, és Õ is, hogy végre megszabadult tõlem, így még nagyon sokszor találkozhatunk, minek kínoz ezzel?

Miért szenvedtet a jelenlétével?

Miért gyötör?

Miért nem képes elbocsátani maga mellõl, csak úgy, egyszerûen?

Haza…

Ha elenged, sosem tudom meg, hogy Seya itt tengeti a mindennapjait, itt lakik, kielégítve mások szükségleteit és mások élvezetét hergelve folyamatosan táncol, de közben nézzen is ki jól…

Hinném, hogy elszökött egy becsületes férfival, aki gondját viseli és vigyáz rá, együtt töltik mindennapjaikat, hamarosan nagybácsi lehetnék…

Takamo… tönkretettél…

Tönkretettél minket…

Mit akart azokkal a jelentéktelen szavakkal? Minden csak átverés volt, hittem neki az utolsó két napban, mindent! Mégha az értelmét nem is tudtam… elhittem neki, hogy szeretné látni a mosolyom és a boldog nevetésem, bíztam abban, hogy egy kicsit, egy leheletnyit mostmár rám is figyel, és nem csak saját magára, valamint arra, hogy ajándékokat adjon igazi törõdés helyett…

Pótolni akarta a hiányosságait a pénzével, de hát az isten szerelmére, mit gondol? Nem tudja mit kell csinálni? Miért kínoz? Miért jó ez neki?

Belerángatott a világába, amitõl meg tudott védeni addig, ameddig mellettem volt… de akkor pedig saját magától nem tudott megmenteni, Õ gyötört folyamatosan, a körülöttünk levõ ocsmányságokról mindig elvonódott a figyelmem, de most… most beledobott…

Beleestem és fogalmam sincs, mihez kezdhetnék így egyedül… nélküle, aki mindig ott volt, és habár a sajátos kegyetlen módján, mégis megóvott ezektõl a dolgoktól, most pedig hogy már Õ sincs… teljesen magamra maradtam.

Nagy a hírneve, a karomon levõ tetoválás olyan horderejû, mintha mindig mellettem állna, de ha leszedetik, ahogy a nõ mondogatta… Takamo keze végleg lekerül rólam, nekem pedig végérvényesen befellegzett és eltûnök a süllyesztõben, a sötétségben...

Sosem hittem volna, hogy Takamora valaha ennyire szükségem lehet… hogy ennyire akarjam, hogy a közelemben legyen a maga fagyos és durva módján… Félek, most jobban félek az egyedülléttõl, mint tõle…

***

- Egyél valamit szépfiú, mert ha lefogysz, nem leszel kelendõ – nyomkodják az arcom elé a kanalat, de a könnyeimtõl nedves párnát a fejemhez szorítom, hogy ne halljam, ne lássam… hogyan tudnék jóízûen enni?

Ezek után?

- Rendben, szólok a madámnak. Ez így nem mehet tovább – áll fel, hangjából nem tudom eldönteni, hogy férfi vagy nõ e az illetõ. Itt minden olyan zavaros, mindenki annyira más… Halk csilingelõ koccanás, leteszi a poharat és kimegy, az ajtó záródik, folyton rám zárják…

Szipogva nyúlok oda érte, száraz torkom és ajkaim már remegnek a szomjúságtól, így nagyot kortyolva nyelek belõle… Mi lesz velem? Napok óta nem jár a tájamra senki sem, meg fogok õrülni…

Mivel érdemeltem ki mindezt?

Miért?

Sírva dõlök el az ágyon, ráz a remegés és a pánik, minden a fejemre nõni látszik, egyedül maradok ezzel a súlyos teherrel, érzem, hogy a lábaim rogyadoznak a hatalmas súly alatt, képtelen vagyok megtartani…

A saját világom omladozik körülöttem, ez a világ maradt meg nekem egyedül, de… nem tudok megbirkózni vele, eddig… eddig mindig ott volt nekem Takamo…

Nem akarok itt lenni…

- Ejnye, gyermekem, hát miért nem eszel? – hallom a mézes-mázos duruzsolást, a hangjáról mindig egy molett török nõ jut eszembe… összébb vackolódom, eszem ágában sincs felnézni rá, vagy pillantásra méltatni...

Ha meglátnám, végérvényes lenne ez az egész.

Minden…

- Yukino madám! Siessen, nem fogja elhinni, ki jött hozzánk! – siettetõ beszéd, ismét valami pohárban kapok vizet. Folyamatosan itatnak… nem kell… enni se akarok, inni sem, el akarok tûnni…

Elmennek, magamra terítem a takarót, remegõ ujjaim a párnába mártom, szemeimet összeszorítom, apró labdává gombócolódok. Ne érjen hozzám senki, nem akarok itt lenni, haza akarok menni Seyával…

Telnek múlnak a percek, én pedig félájultan tûröm, hogy a hasam háborogva marcangoljon. Térdeimet felhúzom, hogy ne fájjon annyira, érzem, hogy a gyomrom ég és savas… Nem fogok akkor sem enni, semmit nem fogadhatok el, nem ehetek másnál, ki tudja mit tennének bele… nem kívánom, nincs rá szükségem…

Mióta lehetek itt?

Éveknek tûnik, pedig biztos csak egy hete… vagy kevesebb?

Egyre tompább és elmosódottabb minden, ha kinyitom a szemem, minden szétfolyik, akárcsak a vízcseppek egy szélvédõn, s hiába törölgetem a szemem, semmi sem lesz jobb… semmi…

Kintrõl hangokat hallok, elbújok a paplan alatt, nem akarom hogy bejöjjenek… miért kell mindig nézni? Nincs rajtam semmi látnivaló… Az ágy mellettem és a fejem mellett hirtelen besüpped, én pedig moccanni sem merek. Ki jött?

Ne érjen hozzám… nem akarom…

- Loan… Loan… - rekedtes hang, és megérzem, hogy valaki a hajamba túr, kinyitom hát szemeimet, hogy lássam ki az. Egy sötét foltot látok csupán, a gyengeségtõl alig bírom megemelni kezem, hogy azt az illetõ mellkasára csúsztassam, s eltoljam magamtól…

Ki ez?

Nem látok…

- Ne… ne… - suttogom kétségbeesetten, nem akarom hogy… hogy… - Ne bántson, ne érjen hozzám… kérem…

Hangom elhalkul, ujjaim erõs kéz ragadja meg, kisöpör pár tincset a homlokomból, kábán tûröm, hogy megnézze az arcomat… Nem akarok vendéget fogadni, nem akarok olyanokkal lenni, akik… nem…

- Loan… Én vagyok – hallom megint a hangot, a kezem kicsit feljebb rántódik, valaki a tenyerembe temette az arcát. Fáradtan felsóhajtok, ujjaim megmoccannak, hogy megérinthessem az arcát. Olyan ismerõs… az illata és a hangja is…

Hosszú haja van…

Takamo?

Õ biztos nem jönne el értem, biztos vagyok benne, annyira biztos… Õ küldött ide, miért szórakozna? Úgysem hiányzok neki, ha csak úgy eldobott maga mellõl… úgysem segítene rajtam, nem szokása…

Összébb húzom magam, megpróbálom eltolni magamtól az idegent, de mintha egy hegyet nyomkodnék…

- Mit adtatok be neki?

- Angyalport, úgy egy tíz perccel azelõtt, mielõtt jöttél, Takamo-sama… - sietve válaszolnak a durva, rekedtes hangra, bennem pedig fény pislákol… kezeimbe hirtelen erõ költözik, megragadom a ruháját, s benne kapaszkodva megpróbálom felhúzni magam…

- Miért…? – kérdésembe belesûrítettem az összes érzelmemet, minden kétségemet, reménykedve és elkeseredve markolom a finom anyagot, arcának körvonalai kissé élesebbek lesznek, forróság önt el…

- Loan…

A nevem… mindig a nevem mondja… ha valami érzelmet láttam rajta, mindig a nevem sóhajtotta, sosem mondott semmi mást… csak a nevem… Szaporábban kapom a levegõt, szinte zihálok, úgy kapaszkodok belé, mint fuldokló a hegyes szirtbe…

Mert Õ ilyen…

Fáj ha megérintem, és fáj ha megérint…

- Miért? – hangom szipogássá válik, fejem a mellkasán koppan, megérzem drága parfümjét, reszketni kezdek. Rosszul vagyok…

Vigyen el innen… bárhol jobb mint itt… megtanulok viselkedni, el fogom viselni Õt, mindent megteszek… Kedves leszek hozzá és figyelmes, megpróbálok vele együtt élni, megpróbálom elfogadni úgy, amilyen…

Vigyen magával, vigyen…

Haza… nekem... nála van az otthonom…

- Hazaviszlek – érintés a fejemen, hallom, ahogy az Õ szíve is zakatol.

Olyan jó meleg… úgy érzem, hogy itt senki sem bánthat… olyan jó… kellemes… sosem éreztem még nála ilyet… kezeimmel esetlenül megpróbálom átölelni, hogy vele maradhassak…

Csak Õ van nekem ebben a világban…

És csak Õt ismerem…

Csak Õ az, aki…

- Jó… - suttogom erõtlenül, érzem, ahogy felemel, és kifelé visz. Lépései ringatnak ahogy az ölében tart, kimerülten hajtom fejem mellkasára, haja néha pillanatra megérinti az arcom, mint egy simogatás…

Megérzem az autó jellegzetes illatát, még mindig meleg vesz körül, felpillantok Takamora, aki engem néz. Lágyan elmosolyodok, megnyugodva simogatom meg gondterhelt arcát.

Mindig olyan feszült…

Válaszul érintésemre lehunyja szemeit, halkan sóhajt.

- Loan! Hová viszik?! Loan! – kintrõl hatalmas kiabálást hallok meg, s a hangot beazonosítva szinte kipattannak félig lehunyt szemeim.

- Uram, egy prostituált kirontott a bárból és a kocsi felé tart – hallom meg a sofõr hangját, mivel elölrõl jött a megszólalás. - Lelõjük?

- Ne! – kétségbeesetten markolom meg a karját, könyörgõn. Remegni kezdek, Õ erõsebben szorít.

- Vissza a bárba te ribanc! – ordít rá valaki, de hirtelen az ablaküvegen két tenyér csattan. Hátrafordulok, és reszketõ ujjaimat belülrõl tapasztom az üvegre. Végignéz rajtam, és mikor Takamot meglátja, elsápad.

- Loan! – kiáltja, de rámosolygok, mire meghökken. Karjait elkapják és elrángatják vissza a bár felé, látom, hogy legalább sikerült futtában felvennie magára valamit…

- Vigyázz magadra! – sikít még egy utolsót, de bevonszolják, én pedig lehajtva a fejem hagyom, hogy Takamo visszaültessen az ölébe. Karján pihentetem fejem, szemeimet nem tudom levenni az övéirõl. Mikor vonzott ennyire a tekintete?

Mindig rettegtem rá nézni…

- Ki Õ? – hangja még mindig rekedt, találgatni sem merek, hol volt azelõtt, mielõtt értem jött.

- A nõvérem… - suttogom elkínzott hangon, zavartan fordítom el a fejem tõle, de visszavonja, az államnál finoman megfogva. Nyitja a száját, de végül becsukja, fátyolos szemeimen át csak az Õ arcát nézem.

Az arcot, amit eddig kerültem, féltem…

Sóhajt, nem tudom mit akar mondani, de nem erõltetem. Hozzábújok, élvezem biztonságot adó karjainak melegét, kellemes és fanyar illatát, a puha ruháját, levegõvételeit. Erõsebben szorít magához, fejét szinte rám hajtja, kábán simogatom meg a fejét.

Olyan jó, hogy eljött értem…

Olyan… jó…

***

Lassan nyílnak fel a szemeim, erõsebbnek érzem magam, mint ott a bárban… halkan szuszogva fordulok az oldalamra, de megmoccan valami a karomban, ijedten tapogatok oda, és egy csövet érzek meg a könyökhajlatomnál. Felpislogok, és egy átlátszó tasakot látok meg egy állványon lógni.

Óvatosan felülök, hátam nekitámasztom az ágykeretnek, megkönnyebbülten látom, hogy a szobámban vagyok. Minden zöld és krémszínû, a jobb oldali sarokban, egy fotelben Takamot látom meg. Odasiet hozzám, és a kezembe ad valamit.

Felragyog az arcom.

- Köszönöm! – mosolyogva ölelem magamhoz a szívemnek drága plüsst, elmondhatatlan érzés az otthon illatát érezni rajta…

- Loan… - leül az ágy szélére, a medve fölül pislogok rá, a csöndet szinte vágni lehet, a csöpögõ hang pedig egyre elnyújtottabban hangzik. Mégis, valamiért jó érzés tölt el, hogy a szokásos bútorzatot látom, ez az én ágyam, az én szobám…

- Igen? – kérdezem tétován, a mackót ölelve, nem törõdve azzal, hogy az infúzió kilóg a karomból. Látom rajta, hogy valami olyasmit készül mondani, ami igazán nincs ínyére, ráadásul az arckifejezése sem kifejezetten olyan, mint szokott.

Olyan megviselt…

- Semmi baj… - suttogom, szabad kezemmel megfogom az övét. Valahogy kezdem érteni, mit szeretett volna a tudtomra adni olyan sokáig, én pedig egyszerûen nem értettem. Nála minden másképp mûködik, az Õ világában minden annyira más. Bonyolult nyelvezet az övé, de lassan kezdem érteni…

Megpróbálom elfogadni, de sajnos nem tudom viszonozni… Idõ kell rá, kedvesség és törõdés, amelyre mind a kettõnknek szüksége van… Finoman megcirógatom a kézfejét, mire magához von, arcát a nyakamba temeti, forró szuszogásába beleborzongok.

- Mutasd meg nekem, hogyan kell… - dörmögi, de nem fejezi be a mondatot, nincs is szükség rá. Most neki van szüksége rám.

Szükségünk van egymásra, kölcsönösen függünk a másiktól.

- Segítek – engedem el kezét, és végigsimítok a hátán.

Herbárium. Milyen nagyszerû ötlet.

Csettintek, az elõkerülõ inast utasítom hogy készítsék elõ nekünk, majd ismét Loan felé fordulok.

- Öltözz át, érted megyek késõbb – intek neki. Olyan gyorsan szót fogad. Nevetséges, mennyire utál velem lenni. De nem õ a nevetséges, hanem én, hiszen ha nem zúgtam volna bele annyira, már rég megszabadultam volna tõle. Eddig egy ágyasomtól sem tûrtem el, hogy húzódozzon tõlem, mindnek a kedvemre kellett tennie, és tettetnie hogy élvezi. Õ túl õszinte és egyszerû lélek, aki teljesen kikészült a bánásmódomtól. Elbasztam, nincs mit szépíteni ezen, és hiába vágyom rá hogy többet nyújtson, hiába akarom hogy mosolyogjon, önként érintsen meg, élvezze a társaságomat és velem a szexet, ez már soha nem fog megtörténni.

Rémlik valami a múlt éjszakából, hogy bekötözte a kezemet... törõdött velem, de szinte teljesen biztos, hogy azt is csak félelembõl tette.

Elgondolkodva töltök magamnak még egy csésze kávét, és egy kis tejet öntök bele. Általában üresen iszom, de a háborgó gyomrom nem tudná most elviselni.

Loan.

Mi a francért nyüglõdöm vele még mindig?

Egyértelmû, hogy sosem fog igazi szeretõként viselkedni, a szökése mindent megváltoztatott.

Meg kéne ölnöm. Fõbe lõni õt és kész. Véget vetni ennek a sok szenvedésnek.

Lehetetlen.

Képtelen lennék rá. Nem tudnám megtenni, azok után, amennyire múlt éjjel kikészített a szemembe kiáltott igazság. Nem. Nem tudnám elviselni. Nem tudom õt bántani. Nem tudom.

- Sei.

- Igen, uram? – válaszol azonnal az inas. Õ foglalkozik a legtöbbet Loannal.

- Azt hiszem ideje megszabadulnom Loantól. Ma este készítsd elõ az egyik kocsit, a két õre elviszi.

- Hová, uram?

Miféle kérdés ez? Mi a francért érdekli?

- Valamelyik kuplerájba, nem érdekel! – mordulok fel.

- Bocsásson meg uram, de biztos benne, hogy valóban ezt akarja?

Az asztalra csapok.

- Igen! A Bíbor kuplerájba kerüljön!

Meghajol és elsiet, épp eléggé felpaprikázott már. Micsoda pofátlan alkalmazottaim vannak! Túlságosan elszemtelenedtek.

Felsétálok a szobámba, levetkõzöm és köntöst húzok, belelépek egy kényelmes papucsba és lesétálok a hallba. Odalent már vár rám Loan. Intek neki, hozzám siet, és magamhoz húzom egy hosszú csókra. Beleborzongok, olyan jó érzés. Ma még hozzá sem értem... Édes és meleg a szája, de nem viszonozza, meg sem mozdul, mint egy darab fa. Csak a szokásos: megfeszülve várja hogy mi történik. Elengedem.

- Bepótoltam a reggeli elmaradásomat – dörmögöm neki. Lesétálunk együtt az alagsorba. Ledobom magamról a köntöst, lerúgom a papucsokat és besétálok a tágas, hat személyes gõzkamrába. Sötétség van, tökéletes az én fáradt szemeimnek, amelyeket most behunyva terülök el kényelmesen a fából faragott padok egyikén.

Õ persze jóval távolabb ül le, így utána nyúlok és magamhoz húzom. Bármilyen finom gyógynövények illatoznak is körülöttem, én csak az õ édes vaníliás barackos illatát akarom érezni. Nyakába fúrom arcomat és mélyen beszívom.

- Loan.

- Tessék...?

- Mondtam az éjjel valamit?

Megdermed a karjaimban, néhány hosszú másodpercig meg sem mozdul, majd újra hozzám simul.

- Semmi különöset, semmit... – Csend. – Fáj a fejed, Takamo-sama?

- Nh – morgom. Kibaszottul fáj. Elhúzódik tõlem, utána nyúlok de leejtem a kezem. Teljesen fölösleges, minek húzzam vissza, ha úgyis csak elhúzódna tõlem újra?

Puha ujjak érnek a nyakamhoz. Csodálkozva nyitom ki szemeimet, vakon bámulok a sötétbe, ahogy masszírozni kezdi feszült izmaimat. Halkan dorombolva fekszem hasra a padon, és behunyt szemekkel támasztom fájó fejemet a karomra. Csípõmön érzem fenekének puha kis domborulatát, ahogy rám ül. Fürge kis kezei erõsen megdolgozzák izmaimat. Mm... ilyet még nem csinált nekem. Ez új. És nagyon finom... Milyen szánalmas vagyok, hogy már az boldoggá tesz, hogy hozzám ér. Tisztára bediliztem.

- Takamo-sama? – hallom bizonytalan kis hangját. Megnyugtatóan halkan beszél, tudja hogy ha fáj a fejem, nem bírom elviselni a hangos beszédet.

- Hmm?

- Nem érzed rosszul magad? Ne menjünk ki egy kicsit?

Megfordulok, és õ azonnal lemászik rólam és felül az egyik padra. Felé csúszok.

- Eszem ágában sincs kimenni... – lehelem, és haját megmarkolva kutatom fel szájának édes puhaságát. Elengedem a haját, és mindkét kezemmel végigsimítom formás combjait, és apró fülecskéjébe harapok.

- Biz... biztos? – pihegi. Megfogom csuklóját, visszatelepszem a padra és magamhoz húzom. Nedves bõrén csúsznak ujjaim, ahogy engedelmesen felém fordulva mászik az ölembe. Formás seggébe markolok kezeimmel, keményen meredõ farkamhoz szorítom õt, ágyéka enyémhez ér. Felsóhajtok.

- Menjünk – döntöm el. Elengedem õt, persze azonnal lemenekül rólam. Rosszkedvûen nyitom ki az ajtót, a hideg levegõ lecsap rám, és megkönnyebbülten sétálok a medencébe. A langyos vizet hidegnek érzem, jól esik megmártózni benne. Lebukom a víz alá, és behunyt szemekkel adom át magam a semminek. A csendnek és lebegésnek és a... lüktetõ fejfájásnak. Faszba.

Kijövök a vízbõl. Loan már kint törülközik, és azonnal felém nyújtja az enyémet. Megtörlöm magam, hajamból kicsavarom a vizet és hagyom hogy rám adja a köntöst. Összekötöm az övet.

- És most? – kérdezi. Vetek rá egy pillantást. Ajkát harapdálva nézi a kezeit, a szokásos kis szorongásos jelenség.

- Tégy amit akarsz, én a hálószobámba megyek pihenni, tiéd az egész nap. – Arckifejezésétõl felszisszenek, és hajába markolva rántom fel fejét, hogy szemeibe nézhessek. Nem rejtem el dühös vicsoromat. – Legalább – sziszegem – ne mutasd ki ennyire, hogy örülsz neki!

- Bocsánat! – sikkantja rémülten. Olyan hirtelen engedem el, hogy hátratántorodik. Elfordulok tõle.

- Felejtsd el. Ma egyedül ebédelsz, este öltözz fel csinosan.

A kupiba nem fogom topisan küldeni, csinos lesz akkor is. A madám nagyon boldog lesz, hogy újabb szép husit kap.

Magára hagyom.

*

Egyedül vacsorázom. Már megint ez az üres csend. Be kéne kapcsoltatnom valami zenét.

Az inas besétál egy drót nélküli telefonnal.

- Uram, önt keresi Yukino madám, a Bíbor bárból.

Elveszem tõle a készüléket.

- Igen?

- Óh, Takamo-sama, imádott és hõn szeretett Takamo-samám! – búgja mézesmázosan a középkorú nõ. Õ vezeti a legsikeresebb és legmenõbb borbélyt a fõvárosban. – Hálásan köszönöm az ajándékot, egyszerûen gyönyörû a fiú! Még soha ennyire szépségeset nem kaptam tõled, meg sem érdemellek!

- Viseld jól gondját és kaszálj vele sokat.

- Úgy lesz – kuncog. – Rengetegen érdeklõdnek iránta, ritka csemege az ilyen szépség minálunk.

Behunyom a szemem, feldereng a fényûzõ bár, ahol szebbnél szebb kurvákat lehet megkapni kisebb vagyonokért. A névhez híven minden bíbor és fekete színû, a szobák is. Vajon már ma este...?

- Hogy van õ?

- Ó remekül, kapott egy szobát és pihen egy keveset, mielõtt megérkezik a ma esti elsõ kuncsaftja. – Elsõ? Ezek szerint több is lesz már ma éjjel. - Kevés angyalport is adtam neki, hogy megfelelõ hangulatba kerüljön. Kezdõ kurvák beszoktató szere, egyfajta kokain keveréke némi ajzószerrel.

- Ezek szerint sírt?

Elnémul a túloldalon Yukino, idáig érzem mennyire meglepõdött. Sosem kérdezõsködtem még egyik után sem.

- Hát... nos, igen – válaszolja habozva. Ökölbe szorul a kezem, amivel idáig a szalvétát birizgáltam. Nem tudok megszólalni, komor csend telepedik rám. – Öhm, csak ezért hívtalak, hogy kifejezzem mély hálámat. Alig várom, hogy egyszer ellátogass hozzám, és megnézd a kis kertecskémet! Szebbnél szebb virágocskákat nevelek benne... – Nem válaszolok, így némi habozás után folytatja a süket rizsát. – Akkor jó éjszakát, Takamo-sama!

Katt.

A búgó telefont lassan leeresztem, és az inas felé nyújtom.

Beleszúrom villámat a szaftos húsba, felemelem és a számba veszem. Gépiesen rágom meg a falatot, hosszan forgatom a számban. A mellettem lévõ székre pillantok. Már csak egy teríték van az asztalon.

Elfogyasztom az egész tányérral, megeszem a desszertet is, amit mindig Loan elé szoktam tolni, és...

Felsétálok a lépcsõn, el Loan szobája elõtt.

A hálószobám csendes és sötét.

Átsétálok az övébe, felkapcsolom a villanyt. Üres. Az ágyon nincs ágynemû, csak egy díszes takaró, jelezve hogy a szoba használaton kívüli. A függönyök széthúzva, tiszta és rendezett minden. Nincs már itt a kis öltözõasztal, az ékszeres láda már a széfemben van, tudom. A sarokban a fotel... Felszisszenek.

A szõnyeg elnyeli lépteimet, közvetlenül a fotel elõtt állok meg. Felemelem a kis mackót, fekete gombszemei vádlón villannak ahogy rávetül a fény. Nem vitte magával. Persze, hiszen nem mondták meg neki hogy végleg elviszik. Ha tudta volna... bizonyára nem hagyta volna ezt itt. A legféltettebb kincsét...

Bevillan ahogy aggódva figyeli, miközben a kezemben tartom. Igen, emlékszem...

„Na mi van? Félted tõlem? Azt gondolod, széttépem?”

„Kérem szépen...”

Vajon most mire gondol?

Bánja már, hogy annyira rideg és önzõ volt velem? Bánja már, hogy...

Arcomat a mackóba temetem. Nem bán õ semmit. Csak retteg és sír, ahogy mellettem is mindig. Remegve, zokogva tûri ahogy megkeféli valami kövér és öreg vénember, majd a következõ és a következõ.

Mély levegõt veszek, vanília és finom barackillatú a maci. Megremegek.

Visszadobom a fotelbe és kisétálok.

***

Reggel, amikor felébredek, zihálva ülök fel. Félresöpröm az arcomba hulló hajtincseimet. Kurva rémálmok. Már napok óta ez megy.

Felkelek és kitámolygok a fürdõbe. Odalent a  lugasban már vár a reggeli. Csak bedobok egy kávét, és megyek a kocsihoz, és bevitetem magam a városba, az alibi cégemhez. A külvilág felé egy menõ és gazdag vállalat tulajdonosa, vezetõje vagyok, de az igazság az, hogy a zsíros megbízások mögött a befolyásos kapcsolatok állnak, valamint az alvilági bevételeket mossa tisztára a vállalatom. Erre jó, ezért hozta létre még az elõdöm.

Délelõtt elintézek néhány telefont, ordítok a titkárnõmmel, majd együtt ebédelek két ügyféllel. Egyikük fegyverkereskedõ, a másik illegális szoftverekekkel üzletel.

Délután egy aukción veszek részt, egy szép festményt veszek.

Este vacsora egy elegáns étteremben egy most felfutó énekesnõvel.

Egy órával késõbb a lakásában folytatjuk az ivást. Megdugom, és még éjfélkor távozom is tõle. Nem élveztem, szar volt. A csajon alig volt valami fognivaló, a mellei szilikonozva, segge lapos, trendire éheztetett testén zörögtek a csontok.

Otthon a szolgák csendesen fogadnak.

Besétálok a kedvenc, kék szalonomba. A bárpulthoz lépek, hogy folytassam a tudatos segg-részeggé válás folyamatát.

*

- Loan – motyogom az ajtóhoz tántorodva. Benyitok, felkapcsolom a villanyt, és az üres szoba látványától valahogy eszembe jut, hogy õ már nincs. Kicsúszik az üres üveg a kezembõl. – Kurva életbe...

Minden egyes éjjel, amióta nincs velem, feljöttem eddig hozzá. Az a rohadt mackó meg csak bámul rám a fotelból.

- SEI! – ordítom. Nem telik el sok idõ, megjelenik mögöttem az inas. Fel van öltözve, pedig már éjfél lehet. Bizonyára ma õ van beosztva éjszakára, ugyanis az inasok váltják egymást.

- Igen, uram?

- Mi a faszért van még itt az a szar? – mutatok remegõ kezemmel a mackóra. – Megmondtam, hogy tüntessék el!

Szó nélkül megy be érte, felveszi és elsétálna mellettem, de elveszem tõle. Kitépem a kezébõl.

- Uram? – néz rám értetlenül.

- Kuss – morgom. – Most menjen.

Beljebb sétálok a szobába, az üres szobába, ami egykor az övé volt. Az õ szobája. Ott, azon a kis asztalkán tartotta az ékszeres ládáját, abban a nagy szekrényben a ruháit, és ott a barokk, fargaott fotel mellett volt a kis tükrös asztala. Neki vettem, és aztán én törtem össze a saját kezemmel, amikor felfogtam, hogy sosem fog... sosem fog szeretni engem... úgy, ahogy én õt. Mert... mert szerettem... valahogy belopta magát a szívembe a kis ringyó, és képtelen vagyok már kitépni onnan. Mintha a saját húsom egy darabját akarnám leszaggatni, olyan érzés.

- Hozza õt haza, Takamo-sama.

Megdermedek.

- Miért tenném? – kérdezem rekedten.

- Mert szereti õt.

- Nem szeretem. Õ a kis házikurvám volt, semmi több.

- Három nappal ezelõttig, igen. Azóta minden éjjel leissza magát uram, és ide jön szomorkodni, és ölelgeti azt a mackót. Kérem, ne kínozza magát!

Leejtem a földre a plüssállatot.

- Miért, az jobb lenne, ha visszahoznám, és ugyanezt tenném vele? Minden éjjel részegen rámásznék, amíg egyszer végül újra öngyilkos lesz, és sikerül neki?

- Nem, uram. Ha igazán szereti, nem fogja bántani. Ha igazán szereti, törõdik vele, és...

- De én nem tudom hogyan kell! – kiáltom dühösen, felé fordulok de megtántorodva ülök a földre. Vagyis inkább nyekkenek a földön. Kezembe temetem az arcomat. – Nem tudom hogyan kell...

- Miért nem kérdezi meg õt?

Felemelem a fejem, mogorván nézek rá.

- Kérdezzem meg õt? Mi a faszról hadoválsz te itt?

- Menjen, hozza haza és kérdezze meg, mit kell tennie azért, hogy elfogadja önt, uram. Ilyen egyszerû. A kis Loan, igazán jószívû, kedves teremtés, nem képmutató és haszonlesõ.

- Igen, õ egy édes kis angyal – helyeselek.

A kezét nyújtja, felhúz.

- Jöjjön, uram. Fõzök önnek egy erõs kávét, és ha jobban lesz, menjen el érte és hozza haza a kis Loant.

*

Zúgó fejjel, de józanul figyelem az éjszaka sötétjében a mellettem elszáguldó utcalámpákat. Szorongás szorítja össze a mellkasomat. Vajon mi fog fogadni a Bíbor Bárban? Loan milyen állpotban lesz? Három napja van ott, három nap bõven elég, hogy egy kiégett, szétbaszott, drogos kurvát lássak viszont az ártatlan kis mézszõke fiú helyett.

Bekanyarodik az én autóm és a testõreim két másik audija, majd amikor körém gyûlnek, elindulok a bárba. Az ajtóõrök azonnal beengednek, odabent vörös félhomály fogad.

- Takamo-sama! – siet elém boldog mosollyal Yukino, a vezetõ. – Úgy vártam már, olyan boldog vagyok, hogy eljöttél! Jöttél megnézni a kis kertecskémet?

Belém karol és bevezet a VIP szobába. Odabent meztelen lányok és fiúk táncolnak halk zenére, néhány öltönyös alak üldögél a homályos sarkokban és italozgat. Engedem, hogy leültessen egy fotelbe, és a kezembe kerül valahonnan egy pohár martini is.

- Kérlek lazíts, érezd jól magad, a ház vendége vagy ma este. Mihez lenne kedved? Egy szép leányka vagy egy csinos fiú, esetleg?

Leteszem a poharat.

- Loanért jöttem. Elviszem.

Döbbent csend, az összes táncoló és nem táncoló kurva feje felénk fordul. Nem érdekel, én Yukino dermedt arcvonásait figyelem.

- Nos, nem hittem volna, hogy tényleg eljössz érte... pedig az az alak aki bekísérte, megjósolta.

- Kicsoda?

- Valami Kei... vagy Sei...

Homlokomat ráncolom, mert tudom jól, hogy az a minden lépben kanál inas volt. Na ezért még elõveszem. Felállok, és lassan, nyugodt mozdulattal megigazítom a nyakkendõmet, majd jéghideg szemeimmel lenézek Yukinora.

- Vezess hozzá.

Bólint.

Elõttem halad, csendben követem, mindenki minket figyel. Nem érdekel, csak az számít, hogy végre láthatom õt. Hosszú, kanyargós séta után megállunk egy fekete ajtó elõtt. Yukino vörösre lakkozott körmei elõhalásznak egy kulcsot, és a zárba illeszti.

- Nincs magánál – mondja halkan.

- Milyen állapotban van? – Rekedt a hangom.

- Nos, az elmúlt napokban nem evett és alig ivott. Angyalport adtunk neki idõnként, mert annyira sírt és tombolt, hogy féltem, kárt tesz magában. Vendéget nem fogadott még, mert Kei vagy Sei adott nekem egy nagyobb összeget, és azt kérte, hogy öt napig ne engedjek hozzá senkit. Azt is mondta, hogy ennek ellenére megteszem, Takamo-sama, te magad fogod kitekerni a nyakam, amikor néhány nap múlva eljössz érte. Persze nem hittem el – kuncog halkan – de a pénzért cserébe belementem az alkuba. Nos, úgy tûnik jól tettem.

- Nyisd ki az ajtót.

- Még egy pillanat! Tudod, Takamo-sama, egy kemény világban élünk, mindenki jól akar járni. Mennyit vagy hajlandó fizetni azért, hogy visszakapd õt? - Mire befejezi a mondatot, egy jakuzám fegyverének csöve nyomódik a halántékához. Elneveti magát. – Ó, hát csak vicceltem, vicceltem!

Szélesre tárul az ajtó.

Odabent az ágyon egy kis test, összekucorodva. Belépek, hozzá sietek és fölé hajolok, feje mellett támaszkodom meg kezeimmel.

- Loan... Loan... – suttogom, aggódva figyelem sápadt arcát, egyik kezemmel selymes hajába túrok. Lassan felnyílnak hihetetlenül zöld szemei.  

Teljesen ledermedek. Az izmaim a sokktól úgy ernyednek el, hogy úgy kell a bejáróról felszedni. Nem tudok mozdulni. A fejemben csak a lövés és a krahácsolós nevetés zeng, utána pedig a vészes csend. Képtelen vagyok mozogni és kiáltani, sikoltani, a hangom is elhagyott, akárcsak az erõm.

A sofõr betuszkol a kocsiba, a fejem koppanva landol az ablaküvegen, és elerednek a könnyeim. Fájó és tépõ érzés cikázik a mellkasomban, remegõ kezeim a szívemre szorítom, az üvegen szétmázolódnak a könnyeim. Miért kellett lelõnie? Miért?

Ha csak rá gondolok, szívembe újra és újra belehasít valami, olyan, amit legutóbb akkor éreztem, mikor elveszítettem az anyukámat… Nem akarom megint érezni… álomba szeretném sírni magam, soha többé nem akarok felébredni belõle…

Összekucorodom az ülésen, aminek fûtését a sofõr állapotomra való tekintettel bekapcsolt. Az ajtó nyílik és csukódik, könnyeim még jobban potyognak, hogy ez a gyilkos beült a kocsiba…

- Induljunk.

Már a hangjától is hangosan felzokognék, de inkább ajkaimba harapva fojtom el a késztetést… ha nem nézek rá, ha nem veszem figyelembe, talán eltûnik mellõlem… Némán sírva gyûrögetem ruhámat, a mellkasom szétpattanni készül, szemeim égnek, fájnak, ki sem látok az ablakon, aminek támaszkodom… minek is nézelõdjem…

Ha valakire nem megfelelõen néznék, azt is lelõné.

Mindenkit elmar mellõlem, és most… megölte Hiroya-senpait… miért nem lehet nekem is valakim, egy barátom, egy kedves ismerõsöm… Miért?

Ahogy megáll az autó, feltépem a kocsiajtót, és felrohanok a lépcsõn, hangosan, csecsemõként bömbölve, hallom, ahogy rohannak utánam. A szívem majd megszakad, és ha Hiroya-senpai ki is használt, egész végig, akkor is egy ismerõsömet ölte meg!

Aki a nehéz idõkben megsegített, meleg ételt és otthont is adott, ha szükségem volt rá, önzetlenül foglalkozott velem, ha valami nem ment a munkahelyen, Õ tanított be! Figyelmes volt és nagyon szeretett engem, egy ember képtelen ezeket az érzéseket megjátszani…

Képtelen…

Magamhoz vonom a párnám, és a hasamhoz szorítva lehajtom a fejem a matracra. Úgy fáj itt bent, elviselhetetlen, nem akarom, hogy így fájjon…

***

Csitul a bennem vad hullámokban feltörõ káosz, csöndesen szipogva simogatom a párna nedves huzatát, odahúzom és szorosan átölelem, belefúrva az arcomat. Az ajtón finom kopogtatás hangja simul el, majd kisvártatva egy fénycsík kúszik végig a sötét szobán, a kezemen végigfolyva.

Az inas lép közelebb, arcán megértés és sajnálat honol, kezében valamit tartogat, de duzzadt arcom nem akarom feljebb emelni, hogy láthassam. Bocsánatkérõen nyújt felém egy nagyon ismerõs tárgyat, szemeim olyan hirtelen kerekednek ki, hogy az eddig összeszorított pillanatok miatt már fájdalmas. Remegõ kézzel veszem el tõle, szorosan magamhoz ölelem, sírva babusgatom, és puszilom meg még nedves kobakját.

A maci szemeiben felcsillan a folyosón világító erõs fény, amitõl úgy érzem, értelem költözött belé, és nekem adja az erõt… Nem adhatom fel…

De annyira nehéz…

Olyan nehéz…

Odakintrõl hangokat hallok, de nem veszem figyelembe, inkább szinte magamba olvasztom a párnába rejtett macit… Ugye nem fogja megtalálni? Nem tûrné meg, gyûlöli az ilyen dolgokat…

Olyan selymes az érintése, mint egy ölelés… egy kedves, gyengéd ölelés…

- Loan! Gyere ki! – hallom odakintrõl a követelõzõ hangot, összébb gömbölyödök, nem akarom hallani a hangját, látni sem szeretném… Kínoz, minden másodpercében kínoz, minden pillantása fáj és éget, az érintése csípõ és maró…

- Kuss legyen! Loan! Gyere ki! – hangja erõteljesebb és keményebben dörgõ, kipattanok az ágyból, s mint aki a temetésére megy, nyitom ki az ajtót. Alig tudom megnézni magamnak a ruházatát, amikor elindul felém, én pedig reflexbõl tolatok hátra.

Becsukja maga mögött az ajtót.

Csend.

Csak néz, némán. Kezében egy félig üres üveg van, ami csak egy dolgot jelenthet. Ivott. Méghozzá nagyon sokat. Ijedten rebbentem rá a szemeimet, látom, hogy pillantása nem olyan éles, mint szokott lenni, hanem halványan tompa. Nagyon sokat ihatott…

Szaporán kezd el dobogni a szívem, rettenetesen félek. Ha részeg, olyan mint egy dúvad. Egyszer tapasztaltam, nagyon régen…

- Felébresztettelek? – hanglejtése akadozó, de megformálta a szót, amit akart. Tekintetét körbehordozza a szobában, én pedig nemlegesen válaszolok, nehogy felbosszantsam. Eltántorog az ágyig, néha vészesen kilép, de akkor is célként kitûzött helyére akaratosan ül le.

Kezében már ott is a mackóm, nekem pedig az összes szõr feláll a karomon, idegesen lépek közelebb hozzá, miközben némán nézi. Nem jó jel… egy pillanat, és már szét is szaggathatja azokkal a durva, gyilkos kezeivel…

Megremegnek ajkaim, nem merek szólni. Egyáltalán nem merem megszólítani.

- Na mi van? Félted tõlem? Azt gondolod széttépem? – kérdezi kötözködve.

Igen… azt gondolom..

- Kérem szépen – csuklik el a hangom, reszketõ ujjaimmal felé nyúlok, hogy helyezze a kezembe.

- Cöh – ez a válasza, majd egy vállrándítás után odébb hajítja az ágyon. – Ezerszer különb és szebb vackokat kaphatnál tõlem, de neked csak ilyen szarok kellenek.

Hangja keserû és mogorva, fel sem veszem már a szitkozódását… Elveszem a macit a háta mögül, és a sarokban levõ, kipárnázott fotelbe rejtem azt a mackót, melyet még édesanyámtól kaptam.

Eszmei értéke felbecsülhetetlen…

Hogy akarna nekem ilyeneket venni, amikor… semmi nem köt hozzájuk? Hogyan leljek benne örömet, boldogságot és élvezetet, ha csak azért veszi, hogy… Nem tudom megérteni miért ilyen savanyú, de nem is szeretném… Neki nem volt macija?

Nem volt egy kedves tárgy a szívének, melybe képes lenne belebetegedni, ha elhagyná?

- Nyugi, nem azért jöttem, hogy… hanem mert… - hirtelen elhalkul a hangja, rémülten sietek vissza, de inkább megállok. Ilyenkor nem szabad zavarnom, beszélnie kell, nem szabad beleszólnom abba, amit mond… Hadd beszélje ki magát, úgysem fog rá emlékezni…

- Mi dolgod volt neked azzal az exzsaruval? – undorodva ejti ki az utolsó szót, én pedig összerezzenek. Válaszolnom kell…

- Azt hittem, a barátom. Együtt dolgoztunk és segített, amikor nem volt pénzem ételre – felelek csendesen, nehogy felmérgesítsem a hangsúlyozásommal. – Fogalmam sem volt, hogy…

- Barát? – gúnyosan felnevet, ezzel egyenesen a lelkembe tép. – Ne röhögtess!

Újra iszik.

- Miért? – kérdezem csöndesen. – Miért nem lehetett a barátom?

Annyi mindenben segített, örökké hálásnak kellene neki lennem, egy életre, erre Õ képes volt lerövidíteni ezt a távot, még meg sem köszönhettem neki elégszer, amit értem tett…

Váratlanul eldobj az üveget, nagy csörömpölés, reflexszerûen guggolok le földre, védve arcomat a most következõ pofonok vagy rúgások elõl… Elmarja a kezem, felránt, és elvonszol a nagy, teljesalakos tükörhöz…

Rettegéssel bámulok a tükörképemre, ami hasonlóképpen néz rám, a hátunk mögött Takamo sötétlik a félhomályban, száját nyitja, én pedig várom, hogy beleverje a fejem a tükörbe…

Elfordítom az arcom…

- Nézz bele! – mordul rám, mire engedelmesen újra farkasszemet nézek a tükörképeinkkel. Nem merek ránézni… Lerángatja rólam a köntöst, sírni nem merek, de reszketésemnek nem tudok gátat szabni, szinte vergõdök a kezei között…

- Nézd meg magad alaposan! Mit látsz? – kibugyannak könnyeim, halkan sírva nézek bele újra, úgy érzem magam, mint akit kínoznak… Ujjai végigszaladnak bõrömön, mindenhol libabõrössé téve azt, majd végül a hajamba mártja, és csöndesen beleszagol.

Ne…

- Nincs férfi, sem nõ, aki úgy tekintene rád, mint barátra. Olyan szép vagy, olyan hihetetlenül szépséges… Amikor elõször megláttalak és rá mosolyogtál… - dörmögi halkan, arcát a hajamba temetve.

- Kérlek… kérlek… - könyörgök a szabadulásért, de nem figyel rám. Nem akar rám figyelni… Csak a tükröt nézi, és semmi mást… Tenyerét megérzem mellkasomon végisuhanni, leeresztem a fejem, csöndesen viselem el simogatásait.

Villámcsapásként ér érintésének hiánya, megkönnyebbülten sóhajtanék fel, de nem tehetem. Nem fordulok meg, nem merek… szipogva figyelem a tükröt, amely a háttérben zajló tombolást mutatja meg nekem…

- Nem! Nem! – felborítja a sminkasztalt, dühödten dobálja szét az ékszereket, szaporán kopognak a padlón, rémülten húzom össze magam, nehogy eltaláljon…

- Igazad volt te mocsok, hogy a férgek rágják a rothadó… tested! Fél tõlem, soha… nem beszél hozzám, még csak rám sem néz! A kurva életbe! A rohadt életbe! – beszéde szaggatott, fulladozva saját indulataitól akadozva ejti ki a szavakat. Szavai elérnek hozzám, de nem igazán tudom megérteni…

Tenyereimbe temetem arcomat, de ez nem véd meg a hangoktól, amit a háttérben csinál…

Hatalmas csörömpölés, szilánkos hangok, ijedten pördülök meg a tengelyem körül, látom, hogy a földön õrjöng és tajtékzik, térdre hullik, egyenesen bele a szilákokba… Szám elé kapom a kezem, és odasietek hozzá, lágyan megfogom öklét, mellyel sújtani készül.

- Semmi baj… - suttogom, teljesen megmerevedve ül a földön, mint aki kõvé vált. Meg kell nyugtatnom, nem szabad kárt tennie magában… Meghallgatom minden baját, vigyázok rá…

Most csak egy elkeseredett férfi…

Nyugtatólag simítok végig arcán, ujjaim az övéi közé fûzöm, próbálom a figyelmét magamra irányítani. Sajnálná a berendezéseket és a bútorokat, szereti a pompát.

- Fáradt vagy, Takamo-sama… - hagyom tenyerem arcán, de még mindig csak a földet nézi. Remélem nincs rosszul… - Feküdj le, pihenj egy kicsit.

Segítek neki az ágyhoz botorkálni, ahová engedelmesen le is ül.

Fáradtnak tûnik, nagyon…

- Beszélgess velem! – akaratoskodik. – Nem akarok még aludni.

Ez a kijelentése annyira jellemzõ rá, hogy a sok borzalom ellenére kishíján elmosolyodom. Nemlegesen megrázom a fejem, megnézem a kezét, melyben elveszett rég az enyém.

Istenem…

- Vérzik a kezed, be kell kötni. Utána beszélgetünk, jó? – nézek rá, mire rögtön válaszol megnyugodva:

- Jó.

Lekászálódom az ágyról, majd megkeresem a fürdõszobában a kis kék ládát, amit az inas hozott számomra. Érdekes és visszás ez a dolog, én látom el, nem más most, mint egy csecsemõ. Igényli, hogy foglalkozzanak vele, hogy beszéljenek hozzá, hogy csak rá figyeljenek…

A legtöbb részeg így viselkedik, de Õ…

Nála más megvilágítást kap az egész…

Odaülök mellé, türelmesen foglalkozok vérzõ kezével, a ládikából elõveszem a csipeszt, és igyekszem fájdalommentesen kiszedni az apró szilánkokat. Ahogy látom, csupán két darabról van szó, szerencséje volt. Csöndesen kitisztogatom a sebét egy kis betadinnal, majd a ládikából kikupászok egy adag kötszert, és lassan, óvatosan emelgetve ujjait bekötöm a kezét. Átmenet nélkül érzem meg másik kezét, ahogy a nyakamhoz ér, riadtan nézek fel rá.

- Tényleg elbasztam… Loan…

- Tessék… - kérdezem félve, miközben odébb tolom a dobozkát. Nem foglalkozhatok most mással, csak vele…

- Hol rontottam el? Miért nem voltam képes elérni, hogy mosolyogj rám, hogy nevess velem, és önként ölelj át? – összerezzenek ezektõl a kérdésektõl, értetlenül meredek rá, miközben folytatja. - Mindent megvettem neked... de te nem kértél semmit, pedig a csillagokat is neked adtam volna... Soha nem láttalak nevetni... látni akarom ahogy nevetsz...

Biztos túl fáradt, hogy ilyeneket beszél… sosem mutatta, hogy igénye lenne ilyesmire, és… nekem soha nem adott okot rá, hogy így viselkedjek vele. Biztos csak az alkohol beszél belõle…

Tenyerem óvatosan a vállára simítom, és hátradöntöm a matracon a párnák közé, majd a lábához kúszok, és leveszem méregdrága bõr cipõit, amiket leteszek az ágy mellé. Elkap, és odavon magához, arcát ismét a hajamba temeti.

- Soha egy pillanatig sem élvezted… ahogy… hozzád érek, igaz? – megérzem simogató érintéseit, a köntös a csípõmre csúszik, ahogy ujjaival a hátamon játszik.

- Azelõtt beszélgettem veled, ugye? Én emlékszem... rá... Elfecsegted miket olvastál... emlékszem minden egyes könyvre amirõl meséltél nekem... mindre... – sóhajtja, én pedig kezdem rosszul érezni magam miatta… az állapota miatt… minden miatt…

Mennyivel jobb lenne, ha nem léteznék…

Ha ennyire kín elviselnünk a másikat, akkor miért csinálja, miért tart maga mellett? Miért?

- Haza szeretnél menni ugye? A családodhoz… El kéne engednem téged – erõsödik meg a szorítása, nagyon fáj, ahogy a bõrömet húzza. – Képtelen vagyok rá… nem bírom.

Családom említése csupán megnyitja a csapot, ismét sírni kezdek, pedig azt hittem pár nappal ezelõtt, hogy mind eltûnt, örökre…

- Láthatnám õket? Csak egy kicsit… Kérlek… - nézek fel rá, de már csukva vannak szemei, és csöndesen szuszogva alszik. Mellkasába temetem az arcomat, halkan szipogva igyekszem megnyugtatni magam, ahogy eszembe jutnak a többiek…

A nõvéreim, apa…

Ó, bárcsak elengedne…

***

Reggel hamarabb felkelek, alig tudtam aludni pár órát, de az is több a semminél. Mondjuk már hozzá vagyok szokva a kialvatlansághoz, Takamo mellett meg kellett tanulnom elviselni… Óvatosan kimászok a karjai közül, ami egy kis erõlködés után sikerül is.

Végig nézek rajta, arca most nyugodtabb, mint tegnap, de nincs teljesen kisimulva. Nagyon másnapos lesz ha felébred… Keresek neki valami gyógyszert, de aztán rádöbbenek, hogy minden veszélyes holmit elrakatott elõlem.

Felsóhajtva takarom be, mire morran egyet, de nem kel fel.

Életemben elõször…

Megsajnáltam…

Beveszem magam a fürdõbe, és hangtalanul becsukom magam után az ajtót, hogy ne ébresszem fel a motoszkálásommal. Leveszem a csípõmön fennakadt köntöst, és beállok a zuhany alá. A langyos víz most kellõen felébreszt és felfrissít, felemelem fejem, hogy a vízcseppek az arcomat is megcirógassák.

- Loan! Loan! – hallom odakintrõl morcos hangját, azon nyomban kapom fel a törölközõt, és szaladok ki hozzá, elkapja a vállaimat, majd gyorsan átfutja testem pár pillantással.

- Nem sérültél meg, sehol?

Nem emlékszik…

- Nem, Takamo-sama – felelem õszintén és csendesen. – Nem bántottál engem…

Elereszt, én pedig most már rendesen megállva a talpamon, várakozón nézek zoknis és köntösös mivoltára. Nem vette le a zoknit… A cipõi pedig még mindig az ágy mellett csillognak, ahogy tegnap este letettem õket. Csilingelésre leszek figyelmes, látom, hogy nem vagyunk egyedül.

Be mertek jönni úgy, hogy Takamo bent aludt?

- A lugasban reggelizünk – közli, és eltûnik a két ajtófélfa között. Halkan felsóhajtok, és megdörgölve a szemeimet kicsapom vizes tincseimet az arcomból. Váratlanul valami forró és meleg terül a vállaimra, az inas mosolyogva teríti rám a köntöst.

- Köszönöm – pillantok rá hálásan. Biccent, elébem rak két papucsot, és átvezet a törmelékeken át a gardróbomhoz. Segít kiválasztani mit vegyek fel, sõt, még ékszert is ajánl nekem, amit éppen az egyik cseléd vett fel.

Nyelek egyet a tegnap esti õrjöngésre gondolva, de inkább… felveszem.

Kiérek a lugashoz, az inas nem kísér tovább, legszívesebben megölelném, és közölném vele, hogy elmondhatatlanul hálás vagyok neki, mindenért, de nem tehetem. Halvány mosolyt engedek meg felé, megtehetem, nincsenek itt a testõrök, hogy jelentsék az elgyengült pillanatot.

- Jó reggelt, Takamo-sama – köszöntöm pár perccel késõbb, de fel sem néz újságjából.

- Neked is.

Bizonyára nem jó a közérzete, és amúgy sem szokott sokat fecsegni… Különös, valamiért érdekel az egészségügyi állapota, holott tegnap olyat csinált, ami megbocsájthatatlan, és mégis rávett, hogy megsajnáljam, segítsek neki.

De legalább nem emlékszik rá, és ennek tényleg, szívbõl örülök.

- Ma itthon maradok, pihennem kell – jegyzi meg, mire bólintok a teáscsészém fölött. Sejtettem, hogy nem akar sehová sem menni, és itthon fog maradni. – Mihez lenne kedved?

A következõ mondatot megütközve hallom, a csészében megcsendül a fém kanál, zavaromban gyorsan kortyolok egyet a forró italból. Kiráz a hideg, és hirtelen összerándulok, pedig nem akartam. Nekem?

Nekem mihez lenne kedvem?

Csöndesen kapargatom a terítõt, majd kezeimet az ölembe ejtve tépelõdök. Nem fogja sokáig eltûrni, hogy egy ideig nem szólalok meg, de hát semmi sem jut eszembe! Kedvem jelenleg nincs semmihez, egyedül szeretnék lenni, de ez olyasmi kérés lenne Takamo listáján, ami a nem megvalósítható szekcióba tartozna…

Ráadásul biztos velem akar lenni, másképp nem kérdezte volna meg…

De hát rosszul van, még ha nem is mutatja, bizonyára fáj a feje, legalábbis ahogy apa szokta tolmácsolni egy kocsmai kártyaparti után… Ilyenkor a legjobb és legmegnyugtatóbb dolgot kell végezni, ami alvás, pihenés, esetleg egy kádban ejtõzni, távol az éles fényektõl és hangoktól.

- Loan.

Figyelmeztetõ hang, hogy haladjak már…

Nem akarom felbosszantani, és nem akarom, hogy még jobban morcos legyen… Pihenésre van szüksége, ahogy nekem is, de… én nem akarok vele lenni, bár Õ szemmel láthatóan a társaságomban kívánja eltölteni ezt a napot.

- Én… meg van még a herbárium az alagsorban? – kérdezem halkan, ujjaimat a csésze köré fonom, hogy azok esetleges remegését megakadályozzam, vagy leplezzem.

- A herbárium? – meghökkent arcot vág, majd elgondolkozik pár pillanatra. – Bizonyára még megvan, kérdés az, hogy milyen állapotban van.

Csönd, Õ gondolkozik, én pedig hallgatok.

Csettint egyet, elõkerül egy testõr a bokrok közül, majd kisvártatva az inas is. Lesütöm szemeimet és inkább az egyik brióst kezdem el fixírozni. Megbeszélik, hogy negyed óra múlva minden álljon készen, majd miután elmennek az emberek, Takamo ismét felém fordul.

Felpislogok rá frufrum alól.

- Öltözz át, érted megyek késõbb – hesseget el, én pedig örömmel kelek fel az asztaltól, és szempillantás alatt eltûnök a közelébõl. Furcsán viselkedik, de ez a vélhetõ fejfájásának tudható be.

Szerintem.

***

Felveszek egy hófehér, nagy és szõrös köntöst, amibe belebugyoláltan várom Takamot, hogy jöjjön értem. Behúzom a nyakam az illatos és tiszta fehérségbe, ami olyan jó meleg…

Szerencse, hogy eszembe jutott a herbárium.

Takamonak pihennie kell, és mivel én nem akarok vele lenni… jó lesz az a nagy adag gõz, és nem fog látni. Együtt leszünk, és mégsem. Én pedig… én is pihenhetek. Az ajtó kitárul, Takamo szintén ugyanolyan köntösben áll a küszöbön, int, hogy menjek oda hozzá.

Odasietek hozzá, mire magához von, és mélyen megcsókol, halkan nyüszögve várom, hogy tombolni kezdjen, de nem csinál semmi ilyesmit. Mikor elenged, és elindul a folyosón, megilletõdötten futok utána. Ahogy beérem, hátrafordulva megjegyzi:

- Bepótoltam a reggeli elmaradásodat.

Hirtelen zavaromban még annyit sem tudok mondani, hogy bocsánat.

A lépcsõn lefelé haladva követem alakját az alagsorba, ami egyáltalán nem olyan igénytelen, mint ahogy neve mutatja. Finom parketta simul el a lábaink alatt, a falat itt is csodálatos mintával rendelkezõ tapéta borítja. Alig megyünk pár métert a lépcsõtõl, az egyik jobb oldalon levõ elsõ ajtót kinyitja, a mahagóni fa könnyedén kinyílik.

Régen voltam itt vele, talán lassan már van egy éve, sõt, több…

Nem tudom kiverni a fejembõl a dolgokat, amit itt mûvelt, de most szerintem nem sok kedve lehet ugyanazt elzongorázni rajtam, ha nem érzi jól magát. Leveszem a köntöst magamról, és az egyik oldalsó fogasra akasztom, majd a padról leveszek egy kikészített törölközõt, odanyújtom neki, majd miután elvette, a saját derekamra is kötök egyet.

Kinyitja az ajtót, és nyomban megcsap bennünket egy tonnányi illatos, tömött gõzfelhõ. Odabent már párolognak az aromák, érzem a mentát, levendulát és zsályát finoman illatozni odabent. Nem túl erõs, a szolgák tekintettel voltak Takamo állapotára.

Bemegyek utána, és ahogy becsukja az ajtót, nem is látok semmit sem. Tapogatózva indulok el a hatalmas gõzben majd miután a csempét sikerült beazonosítanom, leteszem rá a fenekem, és felhúzom lábaimat. Érzem, hogy talán egy méterrel arrább Takamo is így tesz, mivel karjait szétdobta.

Olyasmi ez, mint egy szauna, egyel feljebb is van ülõhely, de ott nagyon meleg van, itt még tûrhetõ, kellemesen simogató. Fejem térdeimre hajtom, és nagyot sóhajtva élvezem az engem körülölelõ fehérséget, ami mindent eltüntet a szemem elõl.

Olyan jó lenne örökre itt maradni… nem látnék semmit sem, csönd van, pihentetõ, meleg és illatos. Mint egy ölelés… összébb kuporodok a helyemen, élvezem, ahogy a menta megcsípi az orrom, és kitisztítja a kábulatot a fejembõl. Egy kezet veszek észre a vállamon, a sûrû gõzfelhõbõl került elõ, és húzott oda tulajdonosához.

Hagyom, hogy magához vonjon, és a nyakamba temesse arcát, érintésétõl libabõrös leszek és kiráz a hideg, pedig olyan jó meleg van itt bent…

- Loan - hangja közvetlen közelrõl szól, szinte hasít a csöndben.

- Tessék…?

- Mondtam az éjjel valamit?

Megmerevedek, majd utána ellazulva bújok az oldalához, késztetést érezve arra, hogy ezt tegyem. Nem érdemelné meg… megölte Õt… De miért tûnik minden olyan távolinak, és már-már meg nem történtnek? Miért érzem úgy, hogy nem is létezett?

Undorodom magamtól, hogy is képzelhetek ilyet…

- Semmi különöset, semmit – válaszolok nagy sokára, belefúrva arcom a térdeimbe, mire felsóhajt. - Fáj a fejed, Takamo-sama?

Halk horkantás, jelezve, hogy a kérdés felesleges volt. Kicsusszanok karjai közül, és felülve a felsõbb padkára, lábaimat oldalasan felhúzom, s ujjaimmal lágyan masszírozni kezdem a halántékát. Biztos nagyon fáj neki…

Fejemben csengeni kezd az összes mondata, amit az éjjel kiejtett a száján. Hogy szeretné, hogy nevessek, megöleljem, mosolyogjak rá… Képtelenséget kér, egyszerûen… De ha megadnám neki, sosem eresztene el, ez a megérzésem szilárd lábakon áll…

És mégis…

Ennyire sajnálnám tõle? Hiszen ezek emberi megnyilvánulások, amire mindenkinek szüksége van… Õ nem kapott ilyet? Miért hiányolja? Miért épp tõlem kéri mindezt?

Kezeim idõközben a nyakára siklanak, kicsit erõsebben nyomkodom meg izmait, haját óvatosan söpröm félre, nehogy beleakadjanak az ujjaim, és megüssön érte.

Mindig is hirtelen volt, szeszélyes és vad. Sosem láttam tõle igazán gyengéd pillanatot, csupán pár lágy érintést, amik ritkák voltak tõle.

Ha kedves voltam hozzá, teljesen bevadult, mint egy õrült, vetette rám magát.

Hát nem csináltam többé olyat…

Ujjaim elkalandoztak, azon kapom magam, hogy már egy kis fiola olajat tartok a kezemben, és eloszlatva ujjaimon õket már a lapockáját masszírozom. Elõrébb dõlt, hogy elérjem, de percek múlva már fekszik az alsó padon, én pedig rajta ülve lazítom el a hátát.

Mennyi csomó van benne…

Mikor volt utoljára masszõrnél? Nem csoda, hogy állandóan ideges és feszült…

- Takamo-sama? – szólítom meg tétován.

- Hmmm… - dünnyögi, fejét karjain nyugtatva.

- Nem érzed rosszul magad? Ne menjünk ki egy kicsit?

A melegtõl elõbb utóbb megszédülne, fõleg, hogy másnapos. Ujjaim megállnak a hátán, és elvéve kezeimet izmairól pislogok a nagy gõzben, de felegyenesedve már nem is látom.

Megmozdul, én pedig felülök a felsõ padra, hogy fel tudjon egyenesedni. Meg is teszi, látom, hogy tartása kicsit lazább és ruganyosabb. Megfordul, de még mindig nem látom az arcát, lábaim között érzem, hogy közelebb húzódik hozzám.

- Eszem ágában sincs kimenni… - érzem meg suttogását a számon, utána pedig rögtön megcsókol, kezeit felfuttatja a combomon, majd a csípõmre markol, levéve a padról, hogy megfordulva az ölébe húzhasson.

Nem ugrok ki ölébõl, hagyom, hogy végigsimítson rajtam és a fülembe harapjon. Összerezzenek a kemény érintéstõl, de nem húzódom el.

- Biz… biztos? – szuszogom, a meleg teljesen rám nehezedett.

Mióta vagyunk itt bent?

Nem szabad tovább bent lenni, mint húsz perc…

Amikor végre lecsillapodom, karjait megfogva tolom el kissé magamtól, hogy láthassam arcát. Az ablakon beszûrõdõ utcalámpák fényében nem látok semmit tekintetében, csak a szokásos félelmet és óvatosságot. Mindig attól fél, hogy ne tegyen vagy mondjon semmit, amivel feldühítene. Soha, még csak egy mosolyt sem kapok tõle, és szex közben soha nem látom rajta, hogy élvezné. Keserû szájízzel figyelem.

- Loan... – sóhajtom csalódottan.

- Igen, Takamo-sama?

Picsába. Elengedem, hagyom hogy elhúzódjon tõlem, óvatosan, mintha egy vadállattal lenne, aki bármikor beléharaphat.

- Semmi.

Az ablakon kifelé bámulva merülök el gondolataimban. Ez az este nagyon jól sikerült, újabb nagy területek kerültek a befolyásom alá. Három hét múlva pedig jön a nagy jakuza találkozó, ahogy minden évben. Yokohamában. Nagyon régi hagyomány, a legrangosabb vezetõk összegyûlnek, hogy tiszteletüket tegyék az egyenrangú felek felé. Mára én lettem a legbefolyásosabb közülünk. Kíváncsi vagyok, ezúttal mirõl fogunk beszélgetni. Múlt évben fõleg én voltam a téma, a többiek nagyon elégedetlenek voltak a módszereimmel. Olyannyira, hogy esélyes volt egy összefogás közöttük, hogy engem eltávolítsanak. Persze... mára már a fele társaság halott. Klánjukat az enyémbe olvasztottam, vagy csak szimplán engedtem hogy új vezetõjük legyen, aki szövetséget kötött velem. Sok szövetségesem lesz... Imádom ha erõs vagyok és hatalmam van mások felett, de valójában nem kívánom az összes jakuza vezetõjének szerepét betölteni. Halékonyak azok az emberek, én pedig szeretem a saját pecsenyémet sütögetve nyugodtan élvezni az életet. Így is már mindenki retteg tõlem, az alvilágban elég kiejteni a nevemet és remegve bújnak el tõle. A zsaruk is így éreznek, a rendõrfõnök pedig a tenyerembõl eszik, a polgármester pedig... hehe. Na õ aztán érdekes egy figura.

Bekanyarodik a kocsi a ház elé, kiszállok, de Loan nem követ. Bizonyára elaludt.

- Hozzátok – csettintek, és elindulok a lépcsõn felfelé.

- Takamo-sama – szólnak utánam. Bosszúsan fordulok meg, s amikor meglátom ahogy egyik testõröm karjaiban hever az eszméletlen Loan, megdermedek.

- Mi van? Részeg?

- Nem, ojabun-sama. Tûzforró a teste.

Visszalépek, Loan homlokára teszem tenyeremet. Éget a bõre, érzem ahogy reszket. Ó a fenébe!

- Vigyétek a szobájába, most!

Amíg várjuk az orvost, figyelem ahogy az inas átöltözteti és hideg vizes ruhával kenegeti az arcát és a nyakát. A fenébe, ha valami baja esik, én...

- A szalonban várok. Értesítsen, ha magához tért.

A bourbon sem tud megnyugtatni. Gondolataim az estén történtek körül forognak. Talán nem kellett volna annyira megkínoznom. De hát csak játszadoztam vele, a picsába!

Hangosan csattan a pohár a falon, és darabokra törik. A krémszínû tapétán szétterülõ vörös folt ocsmányan vigyorog vissza rám.

Kopognak.

- Mi van? – morgom dühösen. Belép egyik jakuzám.

- Loan ébredezik. Itt volt az orvos, adott neki egy injekciót amitõl kissé jobban lett.

Felsietek a lépcsõn, berontok a szobájába. Már hajnalodik.

- Loan! Végre... – suttogom rekedten. Csodálkozva néz fel rám, felül és megremeg. Visszaesik feje a párnára, nyakig felhúzza forró kis testére a takarót, mivel meglátott engem, és ilyenkor nála ez a természetes reakció. Elrejtõzni elõlem. Elbújni, hogy ne lássam.

Dühösen tépem le róla.

- Ne takarózz be állandóan! – mordulok rá, mire ijedten összekuporodik, majd szipogva keresgélni kezd. Az inas figyelmesen nyújtja felé a zsebkendõs dobozt, én pedig rosszkedvûen ülök az ágy szélén és figyelem.

- Mi történt? – kérdezi félénken.

- Megfáztál.

- Nem csináltam semmit, semmi rosszat… Kicserepesedett a szám…

- Tudom és látom.

Felállok, a szoba végébe sétálok és mobilom elõkapva én magam tárcsázom az orvost.

- Magához tért – indítok köszönés nélkül.

- Rendben, akkor adjanak még neki lázcsillapítót, és azt az antibiotikumot napi három alkalommal, amit otthagytam.

- Jöjjön ki és vizsgálja meg újra. Nincs jó bõrben.

- Már egyszer megvizsgáltam, uram – válaszolja óvatosan. – Egyszerû felsõlégúti fertõzése van, amely néhány nap múlv...

- Nem érdekel! Újra jöjjön!

Kinyomom a készüléket, és a falnak támaszkodva nézem ahogy az inas megitatja teával, borogatást tesz rá. Amikor gyerek voltam, én is voltam beteg. Soha senki nem simogatott meg és nem készített nekem teát vagy levest. Nem tettek borogatást a homlokomra. Meg kellett gyógyulnom, ha életben akartam maradni, és ez adott erõt.

Végre megérkezik az orvos. Már reggel van, én az árnyékban állok, mintha ott sem lennél, és úgy figyelem ahogy Loan arcára boldog mosoly kúszik, az idõsödõ orvos kezébe kapaszkodva, lázasan csillogó szemekkel köszönti.

- Apa… Eljöttél értem? Hazaviszel…?

Kisétálok a szobából, átimbolygok a sajátomba. Fáradt vagyok, dühös vagyok.

A kurva életbe! A rohadt, kibaszott életbe!

Loan...

Ég a torkom, ahogy felidézem a látványt. Olyan esetlen, szánalmas kis mozdulattal kapaszkodott az apjának vélt férfiba. És az a mosoly...

Rám soha nem mosolygott még így...

***

Négy napig be sem megyek hozzá. Az inas minden este jelenti nekem, hogyan javul Loan állapota és ez elég. Kibaszottul hiányzik, minden gondolatom csak nála jár, de akkor sem akarom látni. Túlságosan megrázott engem, hogy olyan betegnek láttam.

Nem.

Ez hazugság.

A kibaszott féltékenység és irigység az én bajom. Jakuza vagyok, egy befolyásos szervezet vezetõje. Nem engedhetek meg magamnak egy kis ellágyulást sem, minden percben tiszta fejjel kell gondolkoznom, ha életben akarok maradni.

Na jó, eddig bírtam!

Lecsapom villámat az asztalra, felállok és kettesével szedem a lépcsõket.

Amikor belépek a szobájába, az ágyban üldögél egy könyvvel. Észrevesz, azonnal félreteszi és felkel az ágyból. Citromsárga pizsamában van, kék szaténszegéllyel. Jól áll neki.

- Üdvözlöm újra itthon, Takamo-sama.

Nem reméltem, hogy ilyen késõn még ébren van, de örülök neki. Homlokára teszem kezemet, bõre kellemesen langyos, és az arca sem sápadt már.

- Helyes.

Felemeli a fejét, engedelmesen nyújtja száját én pedig mohón marok bele fogaimmal, hajába markolok, másik kezem fenekébe és azonnal leteperem az ágyra. Istenem, annyira hiányzott! Azt hittem eszemet vesztem, már kezdtem úgy érezni magam, mint akkor amikor elszökött és csendben õrjöngtem a hiányától.

- Loan... – zihálom, mélyen belenézek szépen csillogó zöld szemeiben. Szõke hajtincsei illatozva lebbennek meg mozdulatától, majd ívbe feszül a teste, ahogy belécsúsztatom ujjaimat. – Adni akarok neked valamit… - folytatom rekedten.

Csak félénken elhúzódik, de nem engedem. Hasára fordítom, és türelmetlenül oldom ki nadrágom övét, húzom le a cipzáramat. Szinte a kezembe ugrik a farkam, olyan forrón és keményen lüktet, mint még soha.

Tombolok. Rajta. Benne.

Csak a távolból hallom saját hangomat, ahogy újra és újra az õ nevét zihálom, morgom, nyögöm és kiáltom. Telhetetlen vagyok, minden orgazmus után jön egy másik, s órákkal késõbb, amikor jártányi erõm sem maradt, legördülök róla. Combjai, feneke teljesen nedves a spermámtól, amelyet s ok orgazmus után hagytam rajta.

Magamhoz húzom, megvárom amíg kifújja az orrát egy zsebkendõbe, majd erõsebben szorítom. Fülébe súgom a szavakat.

- Elviszlek valahová.

Megrándul, mintha valami nagyon ijesztõt mondtam volna. Igen, ismerõs ez a reakció, mindig is ijedõs volt. Kuncogva figyelem.

- H… hová?

- Majd meglátod.

Magamhoz szorítom és álomba ájulok. Nélküle nem bírtam aludni, most végre újra pihenhetek.

***

Másnap délben ébred fel, én már felöltöztem, csak annyi a dolgom hogy megvárom amíg az inas segít neki fürdeni és öltözni.

A kocsiban már rám telepszik a derûs jókedv. Amúgy is kíváncsi voltam, vajon milyen körülmények között élt amíg nem velem volt.

- Mondd a címed.

- Te…tessék?

- Mondd meg, hol laktál eddig.

- Én…

Olyan kis esetlenül, szánalmasan néz ki most, muszáj hozzáérnem, megóvnom. Ölembe rántom és magamhoz szorítom, komolyan nézek le rá. Várom a válaszát, és végre felfogja.

- A Hayome utcában lakom… vagyis laktam… a… tizenhármas házszám alatt…

A sofõr bólint és beindítja a motort.

Elmélázva cirógatom a puha, szõke hajtincseket.

- Elhozhatsz pár dolgot onnan.

Csodálkozva néz fel rám, néhány másodpercig tart amíg megérti ez mit is jelent. Reménykedõen csillognak szemei, zakómba markol kicsi kezeivel.

- Igen…?

- Igen.

Átöleli a nyakam, megpuszilja arcomat.

- Köszönöm, köszönöm, ó, köszönöm! – hadarja boldogan, és olyan édesen mosolyog, ahogy még eddig soha. Olyan aranyos és kedves, még soha nem láttam ilyennek.

Döbbenten figyelem, majd ölemben kényelmesen elvackolódva bújik hozzám. Saját magától.

Szívem hevesen dübörög, fülemben csak ezt a folyamatosan zakatoló kis hangot hallom. Kapkodva veszem a levegõt, kezeim bénán emelem, hogy dereka köré fonjam. Mennyire... mennyire vágytam rá, hogy így nézzen rám, így viselkedjen velem! Most, hogy egy morzsát hullatott nekem ebbõl, már soha többé nem lesz elég, amit eddig kaptam tõle.

Felemeli a fejét, kérdez valamit, de nem fogom fel. Megcsókolom, és a csoda folytatódik. Viszonozza a csókot, kicsi kezének simogatását érzem arcomon. Megrészegülten nyögök fel, lerángatom róla a nadrágját.

- Loan… Istenem… - nyögöm rekedten, és mire feleszmélek, már mélyen benne vagyok, csípõjét fogom és keményen megbaszom. Nem ellenkezik, nem sír és nem húzódik el. Behunyt szemekkel adja át magát nekem, és az orgazmus pillanatában csak õt látom. Hosszú szempilláit, melyek árnyákot rajzolnak szemei alá, puha és remegõ ajkait, arcán átsuhanó halvány mosolyt. Megõrülök... Simogatja a mellkasomat ujjaival. Megérint önként, és nem kényszerbõl.

Hosszú percekig pihen a karjaimban, majd elhúzódik tõlem. Megigazítjuk ruháinkat, és már meg is áll a kocsi.

Egy lepukkant környék, az én területemhez tartozik. Egy átlagos bérházsor, majd néhány kisebb épület. Az egyik pont az övé. Valahonnan elõhalászik egy kulcsot, és bejutunk végre. Izgatottan remegve siet be, én pedig lassan utána sétálok, kezeimet nadrágom zsebeibe süllyesztem. Különös érzés látni valakinek az otthonát, nem túl gyakran esik meg velem. Aprócska kis lakás ez, s amikor Loan elviharzik és hangos csörömpöléssel pakolni kezd, körbesétálok. Egyszerû a berendezés, kellemesek a színek. Látom Loan kedvenc színe a türkiz, sok helyen visszaköszön. A konyhája olyan kicsi, hogy alig férek el benne. Kíváncsian kinyitom az egyik felsõszekrényt, és a türkizkék tányérok és poharak láttán elmosolyodom. Nocsak. Azok ott... Közelebb hajolok, majd elhúzom a számat. Csoki. Nem kevés. Tudtam mindig is, hogy édesszájú, most mégis az újdonság varázsát érzem. Becsukom a szekrénykét, hogy a hûtõ felé forduljak.

Hangos csörömpölés és beszélgetés foszlánya kelti fel figyelmemet. A testõrök nem beszélgethetnek Loannal, ezek szerint valaki más van odakint.

Mire kiérek, egy férfi ül a kanapén, fejéhez három pisztolycsõ nyomódik, a kis szoba közepén pedig Loan áll, lábai elõtt a leejtett kacatjai.

Halálra rémül, amikor meglát, felsikkantva kapja szája elé kezeit.

- No lám – dörmögöm halkan, alaposan megnézem a férfit. Ki a faszom ez?

- Nasakeshirazu… - durr. Egyik jakuzám bemos neki egyet, mert tiszteletlenül szólított meg engem. Hideg mosollyal figyelem ahogy vérét kiköpve ismét rám néz. Hagyom hogy jól megdolgozzák, Loan pedig mögöttem toporog idegesen.

- A neved – követeli egyik jakuzám.

- Furuha Hiroya.

- És elmondanád azt is, hogy mi a faszt keresel itt? – kérdezem félrehajtott fejjel.

- Azt amit te.

Kiharcol néhány újabb ütést, de csak vigyorogva állja.

- Zsaru vagy – konstatálom.

- Bingó. Igazából kirúgtak. Te rúgattál ki.

Loan a karomba kapaszkodik, de durván elrántom a karomat és megragadom csuklóját. Zöld szemeibe nézek, fenyegetõen.

- Itt lakik nálad?

- Nem!

- Odaadtad neki a kulcsot?

- Nem…! Nem… nem tudom hogy került ide… de ne bántsd, kérlek… kérlek…!

Halványan elmosolyodom.

- Ne bántsam?

Kicsikém, tévedsz ha azt hiszed, megkegyelmezek bárkinek is, aki a közeledbe merészkedik. Ráadásul ez a kis gennyzacskó itt, nyilvánvalóan Loan közelébe akart férkõzni, hogy engem megkörnyékezzen. Mindjárt kiverem belõle, mennyit tud és mi a célja.

A sofõrnek intek a fejemmel, aki elkezdi kifelé húzni Loant.

- Ne! NE! Takamo-sama… kérlek… könyörgök… - sikítja.

Az exrendõr véres és feldagadt szája torz mosolyra húzódik.

- Elbasztad. Már megijedt, innentõl fogva már tök mindegy, mit mondasz neki, nem fog szót fogadni, ösztönlény lesz. Látom, nem igazán sikerült megformálnod úgy, ahogy szeretted volna. Fogadjunk, annyira retteg a puszta látványodtól is, hogy inkább elfordítja a fejét.

A kurva anyját.

- Na mi van? Eltaláltam? Fogadjunk még egyszer sem mosolygott rád, egyszer sem ölelt át önként… annyira fél tõled, ráadásul két mondatnál többet alig hiszem, hogy tudtál vele beszélgetni.

Felnevet és kiköpi a vért szájából.

Néma csend követi a szavait, még Loan is elhallgat.

A vak düh mozdítja kezemet, a mellettem álló jakuzám már nyújtja is felém a fegyverét.

Négyszer húzom meg a ravaszt. Két váll, két láb. Annak idején mesterien értettem a kínvallatáshoz, még nem felejtettem el, hogyan okozzak kegyetlen fájdalmakat.

Dühöm csillapul, ahogy az ordítását hallgatom.

Loan felsikolt, miközben egy újabb golyót eresztek az exrendõr egyik lábfejébe.

- Vidd ki Loant – utasítom a sofõrt.

- Nem! Ne! NEM! Ne bántsd, kérlek, kérlek… elég, hagyd… Miért? Miért…?! Honnan tudtad? Honnan?

A férfi ránéz, és még mosolyogni is merészel. Grr...

- Ugyan Loan… Mikor egyszer nálam aludtál, levágtam a kezedrõl a kötést, hogy megnézhessem, mi van alatta. Ez amolyan sajnálatos… nyomozói kíváncsiság, és miután egy hétre rá eltûntél… Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a szartúró ismét megtalált…

Szájába nyomom a fegyver csövét, és örökre beléfagyasztom a nevetést.

***

Végigpillantok Loan otthonán. Vér borítja a felét, a kanapét, a földet a szõnyeget a falat... Még a földön heverõ vackait is. A pisztolyt visszaadom Yuno kezébe, és lábaimmal megbökdösöm a kupacot. Egy plüssállat, fényképkeret, könyvek, fogkefe, törülközõ és néhány ruha. Ez minden? Ezeket akarta elhozni magával? Szánalmas. Tõlem százszor különb ajándékokat kapott, mi a picsának ez a sok szar?

Felveszem a plüssmackót, alig néhány csepp vér van rajta. Kisétálok az ajtón, beszállok a kocsiba, vetek egy pillantást az ablakhoz simuló, hangtalanul zokogó Loan felé.

- Induljunk.

Egész úton egy szót sem szól, s amikor megérkezünk a házamba, szó nélkül kiszáll és felszalad a lépcsõn. A testõrök loholnak utána. Nem érdekel, inkább az elõkerülõ inas kezébe nyomom a plüssmacit és a szalonba megyek. Kell egy ital. Kurva sok ital.

Egymás után hajtom fel az erõsebbnél erõsebb töményeket.

„Fogadjunk, annyira retteg a puszta látványodtól is, hogy inkább elfordítja a fejét.”

- Kurva életbe – morgom, felhajtom az újabb adag töményet, végigmarja a nyelõcsövemet. Szemeim elõtt lejátszódik újra és újra minden olyan jelenet, amikor remegve fordította el arcát tõlem. Szex közben, csók közben, vagy csak amikor szimplán ránéztem. Úgy érzem magam, mintha valami gusztustalan alak lennék, aki hozzá sem érhet a szépséges rózsaszálhoz, mert azonnal elhervadna egy érintésemtõl. Mekkora baromság.

*

Odakint már teljesen sötét van, valószínûleg kurva késõ van. Feltápászkodom a kanapéról, és az üres poharat a türelmesen mellettem váró inas felé nyújtom. Elveszem tálcájáról az üveget, aminek már csak az alján lötyög egy kevés. Nem mer szólni egy kurva szót sem.

- Tûnj a szemem elõl – morgom neki, lassan forgó nyelvvel. Úgy tesz. Becsukódik mögötte az ajtó, és abban a pillanatban csattan az ajtón az immáron üres üveg. – Faszba! A kurva életbe! – ordítom, és követi az üveget a következõ, majd a poharak.

Nem mer senki megzavarni.

Egy utolsó üveg megússza, és még tele is van. Megragadom a nyakát, lecsavarom a tetejét. Meghúzom.

„Fogadjunk még egyszer sem mosolygott rád, egyszer sem ölelt át önként… annyira fél tõled, ráadásul két mondatnál többet alig hiszem, hogy tudtál vele beszélgetni.”

- A kurva anyját – morgom. Megy fel bennem a pumpa. Feltápászkodom a kanapéról, és imbolyogva kisétálok a folyosóra. Jakuzáim el-elkapnak ahogy idõnként megakad a cipõm a hullámos szõnyegben.

- Mi a francért ilyen a szõnyeg? Reggelre simítsátok ki – morranok rájuk. Felmegyek a lépcsõn, idõnként megállok, a korlátnak támaszkodva belehúzok az üvegbe, az elõkerülõ inasomnak pedig engedem hogy segítsen feljutni a kibaszott lépcsõn.

- Igenis mosolygott már rám, érted? Felfogtad?

- Igen, Takamo-sama. Mosolygott – ismétli türelmesen. Megnyugtat a hangsúlya, így tovább folytatom.

- És az sem igaz, hogy sosem ölelt át, mert megtette, sokszor. Kurva sokszor! És beszélgetett velem sokat! Rengeteget! Mindent! Loan egy dumagép!

- Igen, Takamo-sama. Valóban az.

Felnevetek, és a folyosó falának támaszkodom. Mekkora hazugság. Keserûen zeng a hangom.

- Kibaszottul igaza volt annak a kis szemétnek. Remélem a férgek rágják szét a rothadó testét. Tudtad, hogy Loan összehaverkodott egy kibaszott exzsaruval? – csuklik el a hangom. – Ki tudja miket mûveltek egymással, amíg én kerestem õt!

- Semmit, uram. Loan kedves és óvatos fiú. Sosem kockáztatná, hogy magára haragítsa önt.

Felmordulok és lenyelem a whiskyt a számból.

- Te csak ne védd õt!

Aggódó pillantást vet oldalra, és felfogom hogy pont Loan ajtaja elõtt vagyunk.

- Loan! Gyere ki! – dörren a hangom. A két testõr kifejezéstelen arccal húzódik el az ajtótól. Nem történik semmi. Az inasom próbál csitítani.

- Uram, bizonyára már alszik a fiatalúr. Kérem ön is pihenjen le...

- Kuss legyen! Loan! Gyere ki!

Lassan nyílik az ajtó, és ahogy meglátom kisírt szemeit, sápadt arcát, elindulok felé. Behátrál elõlem, követem. Becsukom magam mögött az ajtót. Idegesen toporog elõttem a félhomályban, sötétkék szatén köntösben van, csupasz lábujjaival idegesen gyûrögeti a perzsaszõnyeg rojtjait.

Némán nézem õt, nem tudom nem bámulni. Olyan szép, olyan kedves és édes.

Minden amire vágyom, és mégsem az enyém.

Meghúzom az üveget, hátamat az ajtónak támasztom, mert állni már nehezen tudok.

- Felébresztettelek? – kérdezem lassan forgó nyelvvel, körbepillantok a szobában.

- Nem – válaszolja csendesen. Az ágyhoz vonszolom magam és leülök rá. Meglátom a plüssmackóját, szabad kezemmel elmarom és megnézem. Már nem véres, de még kicsit nyirkos a tapintása. Az inas, akinek a kezébe nyomtam, bizonyára kitisztította és odaadta neki. Felpillantok, és meglep, hogy Loan már elõttem áll, és aggódva nézi a kezemben lévõ szart.

- Na mi van? Félted tõlem? Azt gondolod széttépem? – kérdezem pattogva.

- Kérem szépen – nyújtja a kezét, látom hogy remegnek az ujjai.

- Cöh. - Megvonom a vállaimat és visszadobom az ágyra azt a vacakot. – Ezerszer különb és szebb vackokat kaphatnál tõlem, de neked csak ilyen szarok kellenek.

Nem válaszol. Hát persze. Felemelem az üveget és újabb nagy adagot küldök le a torkomon.

Mire felemelem a fejem, a mackóját már a szoba legtávolabbi sarkába menekítette egy fotelbe. Milyen szánalmas.

- Nyugi, nem azért jöttem hogy... hanem mert... – már nem tudok rendesen beszélni sem, a francba. Visszasiet hozzám, de jó karnyújtásnyi távolságon kívül megáll. Na szép.

- Mit szeretnél, Takamo-sama? – kérdezi, de rám sem mer nézni. A düh forró keserûsége kúszik fel a torkomon, de lehet hogy csak a piát készülöm kihányni. Mivel nem jön ki belõlem semmi, ezért nyilván dühös vagyok.

- Mi dolgod volt neked azzal az exzsaruval? – köpöm az utolsó szót.

- Azt hittem a barátom. Együtt dolgoztunk, és segített amikor nem volt pénzem ételre. Fogalmam sem volt, hogy...

- Barát? – nevetek. – Ne röhögtess!

Elõre görnyedve röhögöm ki magam, majd kifulladva iszom a whiskybõl.

- Miért? Miért nem lehetett a barátom?

Dühösen elhajítom az üveget, és összetörik a falon egy nagy csattanással. Loan leguggol a földön, fejére teszi kezeit, mintha felkészülne a nagy verésre. Megragadom a csuklóját és talpra rántom. A szoba egyik falán lógó tükörhöz rángatom.

- Nézz bele! – dörrenek rá. Kissé nehezen állok, de megy. Letépem vállairól a köntöst, és mögé állva fordítom a tükörrel szemben. – Nézd meg magad alaposan! Mit látsz?

Nem szól semmit, csak a könnyei folynak és remeg, ahogy végigsimítom remegõ ujjaimmal a nyakát és a vállát. Mézszõke hajába túrok, lehajolok hozzá és beleszagolok.

- Nincs férfi, sem nõ, aki úgy tekintene rád, mint barátra – dörmögöm. – Olyan szép vagy, olyan hihetetlenül szépséges... Amikor elõször megláttalak, és rám mosolyogtál...

Suttog valamit, de nem figyelek rá, nem értem szavait. Nézem a tükörben magunkat, ahogy mögötte állok, és kezem mellkasának sápadt bõrén kalandozik. Fejét lehajtja, csak remegõ ajkait látom, szemmel láthatóan reszket egész testében.

„Fogadjunk, annyira retteg a puszta látványodtól is, hogy inkább elfordítja a fejét.”

Leejtem kezeimet, nem érek hozzá. A szavak vágják a bõrömet, s mintha a szoba minden sarkából hallanám. Megsajdul a fejem, halántékomra szorítom kezeimet, behunyt szemekkel hátrálok egy lépést.

„Fogadjunk még egyszer sem mosolygott rád, egyszer sem ölelt át önként… annyira fél tõled, ráadásul két mondatnál többet alig hiszem, hogy tudtál vele beszélgetni.”

„Elbasztad.”

- Nem! Nem! – suttogom rekedten. Elfordulok tõle és vakon elõre botorkálok. Felborítok valamit, s látom hogy a kis sminkasztal az, amit tõlem kapott. Csörömpölve hullik a földre az ékszeres láda, kiömlik belõle a rengeteg ékszer, amit semmire sem becsült. Még annyit sem jelentett neki, hogy amikor elszökött tõlem, vigyen belõle magával. Felkapom és dühösen a falhoz vágom, a rengeteg ékszer szétfröccsen a levegõben.

- Igazad volt te mocsok, hogy a férgek rágják a rothadó... tested! – kiáltom akadozva. – Fél tõlem, soha... nem beszél hozzám, még csak rám sem néz! A kurva életbe! A rohadt életbe!

A tükörképem visszavicsorog rám, de csak addig, amíg össze nem zúzom az öklömmel. Térdre rogyok. Zihálva folytatom a tombolást, felemelem a kezem hogy darabokra törjem az asztalt, de ekkor egy puha, kedves kéz ér öklömhöz. Ledermedek. Mond valamit nekem, de nem fogom fel a szavait, csak megfagyva térdelek, és nézem ahogy a kezemet megfogja, majd arcomon is érzem a simogatást.

- Fáradt vagy, Takamo-sama... – hallom a távolból. – Feküdj le, pihenj egy kicsit.

Felemelem a fejemet, ránézek ahogy mellettem áll, fogja a kezemet. Olyan szép... Engedem neki hogy talpra állítson és az ágyhoz vezessen. Csak õ képes még ilyenkor is megnyugtatni. Csak õ. Leülök, de nem akarok még lefeküdni.

- Beszélgess velem! – követelem tõle. – Nem akarok még aludni.

- Vérzik a kezed, be kell kötni. Utána beszélgetünk, jó?

- Jó.

Csendben hagyom hogy elmenjen, visszajöjjön. Egy kis kék ládát hoz, amit akkor kapott amikor... megvágta magát a brossal. Amikor öngyilkos akart lenni. Leül mellém, beköti kezemet, de nem érdekel, õt bámulom. Nem bírom elszakítani róla a szemeimet. Hosszú, mézszõke szempillái eltakarják elõlem szép zöld szemeit, ahogy lefelé figyel, a kezemre. Haja kissé kócos, köntöse egyik válláról lecsúszott. Nyakán egy kis folt van, amit én okoztam neki még a kocsiban, amikor olyan vadállat módjára nekiestem. Felemelem szabad kezem, hogy megérintsem ott, és összerándul. Szemei félve villannak rám egy pillanatra, kezem leejtve sóhajtok.

- Tényleg elbasztam – mormolom halkan. – Loan...

- Tessék...

- Hol rontottam el? Miért nem voltam képes elérni, hogy mosolyogj rám, hogy nevess velem, és önként ölelj át? Mindent megvettem neked... de te nem kértél semmit, pedig a csillagokat is neked adtam volna... Soha nem láttalak nevetni... látni akarom ahogy nevetsz...

Érzem ahogy finoman hátradönt az ágyon. Leveszi a cipõimet. Megfogom a derekát és magam mellé húzom, puha hajába fúrom arcomat és mélyen beszívom az illatát.

- Soha egy pillanatig sem élvezted... ahogy... hozzád érek, igaz?

Lesimogatom róla a köntöst, puha selymes bõrét cirógatom ujjaimmal a hátán.

- Azelõtt beszélgettem veled, ugye? Én emlékszem... rá... Elfecsegted miket olvastál... emlékszem minden egyes könyvre amirõl meséltél nekem... mindre...

Elcsendesedem, s lassan, reszketegen felsóhajtva hunyom be szemeimet. Õt ölelem magamhoz, ólomnehézségûnek érzem a testemet.

Hosszú csend után szólalok meg újra.

- Haza szeretnél menni ugye? A családodhoz... El kéne engednem téged. – Erõsebben ölelem magamhoz, fájdalmasan felnyög, ezért enyhítek kissé a szorításon. – Képtelen vagyok rá... nem bírom.

- Láthatnám õket? Csak egy kicsit... Kérlek...

Felém fordul az arca, könnyes szemekkel néz rám. Sötétség...

***

Kibaszott fejfájás. Úgy hasogat, olyan erõvel, mintha valaki vésõt nyomna a halántékomhoz, és csellózna a csontjaimon.

Felülök az ágyban és felveszem az éjjeliszekrényrõl a házitelefont. Beleszól az egyik szolgáló.

- Valaki hozzon nekem egy kibaszott aszpirint! – mordulok rá és lehajítom a kagylót. Egyedül fekszem az ágyban, de ez nem az én szobám. Loan szobája. Mikor kerültem ide?

Sajgó fejemre szorítom a kezeimet, hallom a fürdõbõl a víz csobogását. Megérkezik az inasom a gyógyszerrel és egy pohár vízzel. Végre.

Kimászom az ágyból, és felveszem a köntöst amit felém nyújt. Sebes a kezem, és egy kötés van rajta. A sminkasztal tükre darabokra törve, épp egy cseléd söpri össze a szilánkokat, egy másik pedig az ékszereket szedegeti össze.

Emlékszem... Tegnap este részegen bejöttem ide, és... nem rémlik több.

- Loan! – dörrenek parancsolóan. – Loan!

Néhány másodperc múlva vizesen, egy törülközõbe csavarva szalad ki hozzám a fürdõbõl. Megragadom a vállát és alaposan végigmérem.

- Nem sérültél meg, sehol? – kérdezem rekedten. Hasogat a fejem. Lüktet, nyilall... bassza meg.

- Nem, Takamo-sama. Nem bántottál engem...

Megnyugodva engedem el.

- A lugasban reggelizünk – vetem felé, és kisétálok. A saját hálómban akarom rendbehozni magam.

Hozzá sem érek a reggelihez, a kávénak az illatától is hányinger kerülget. Ma nem megyek be a cégemhez, inkább itthon pihenek.

Megérkezik Loan is. Ezúttal világosszürke nadrágban, kék és szürke mintás szaténszegélyes könnyû kis ingben van, amely mesterien hangsúlyozza karcsúságát. Mellkasáig kigombolt ing, és nyakában egy zafírköves lánc lóg, amelynek a karkötõje a csuklóján csillog. Haja csinosan borzos, egyszerûen tökéletesen néz ki.

- Jó reggelt, Takamo-sama.

- Neked is – válaszolom, az újságba temetkezve. A híreket böngészem. Nah, imádott miniszterelnökünk ismét nagyot alakított. Megborította a bilit, és ez betett egy csomó részvényemnek. Faszba. Félrehajítom az újságot.

- Ma itthon maradok, pihennem kell – közlöm vele, hosszú hajamat hátravetem vállamon. Brillköves gyûrûm megcsillan a napfényben. Megfogok egy pohár vizet és belekortyolok. Ezt még bírja a gyomrom. – Mihez lenne kedved?

Kezei kapkodón suhannak végig rajtam, mintha nem tudná hol érjen hozzám, sokáig viselkedik még ilyen zaklatott állapotban, de azután elenged, s letol magáról oldalra. Engedelmesen és már-már megszokásból vackolódok be az ölébe, s a takaró könnyed érintése alatt megérzem karját, amivel szinte magába présel. Egy pillanatra kikerekednek a szemeim, és ijedten dobogó szívvel kapkodom a tekintetem a szoba falán.

- Itt maradsz reggelig – hallom tengermély hangját, arcát a hajamba temeti. Megörülök ennek a kijelentésének, legalább nem zaklat már ma... – Ne merészelj elmenni, amíg fel nem ébredek.

- Igen, Takamo-sama… - buggyannak ki megkönnyebbülésem könnyei, és már szinte hálás vagyok neki, hogy nem akar több figyelmet rám szentelni. Ujjai végigszaladnak bõrömön, forró könnyeim eltörli, s teste mögöttem az álom áldásos ernyedtségébe zuhan.

De a karjai nem eresztenek.

Ha akarnék, akkor sem tudnék elmászni, olyan erõsen tart.

Ma több mindent mutatott magából, mint amit a hosszú ismeretségünk során megtapasztaltam. Össze vagyok zavarodva, és értetlenül állok a dolgok elõtt. Ritkán viselkedett ilyen gyengéden, és még ha nem is volt kedves, akkor is kerülte a durvaságot.

Tekintettel volt rám, figyelt rám.

Halkan szipogok egyet, nem merek elnyúlni az éjjeliszekrényig zsebkendõért, így csak szipogok, égõ szemeimnek és fáradtságomnak hála hamar álomba szenderülök, örülve annak, hogy idegességem nem tart fent egész éjjel, mint oly sokszor…

Mikor vártam, hogy lecsapjon. Mikor féltem, hogy bármelyik pillanatban felébred a szunnyadó ördög, és rám veti magát.

***

Érintésekre ébredek, s egy kisebb ásítás után azon kapom magam, hogy a hátamon fekszek, és a napfény élesen csapja meg szemeimet, miután szemhéjaimat nagy nehezen felemelem. Megdörzsölöm a mellkasom, hogy egy kis életet leheljek magamba, de ekkor egy másik kéz is elõkerül, s megérzem ujjait odalent.

- Jó reggelt – veszem ki alakját a hirtelen fényáradatban, igyekszem ignorálni azt, amit csinál. Halkan vesz egy nagy levegõt, majd visszahanyatlik a párnák közé, arcán érthetetlen kifejezéssel.

- Neked is, Loan.

Dolgomat tudván odafészkelõdök oldalához, sápadt kezem az Õ kicsivel sötétebb bõrén élesen világít, így inkább eleget teszek a reggeli elvárásoknak, és simogatni kezdem testét, kemény valójára csúsznak ujjaim.

Nem akarok itt feküdni vele kettesben… Olyan… hogy is fogalmazzam meg… Kellemetlen. Igen. Ez rá a legjobb szó. Valahogy frusztrál a jelenléte, és hiába viselkedett tegnap olyan zavaróan, nem tudom elhinni róla, hogy egy nap alatt képes lett volna ekkora pálfordulásra.

Még mindig egy idõzített bomba.

És én szeretnék még mindig távolabb kerülni tõle.

- Mehetek zuhanyozni? – motyogom csak úgy a levegõbe, remélem nem volt annyira bátortalan, hogy ne hallja meg. Képtelen lennék még egyszer megszólítani, ilyen tartalommal meg pláne.

Lassan biccent, így gyorsan, de nem feltûnõen kimászok az ágyból, és halkan csattogó lábakkal szinte suhanok a fürdõszobaajtóig, amit becsukva magam után úgy érzem, hogy egyelõre megmenekültem. Nagyot sóhajtva temetem arcomat kezeimbe, majd ujjaim felkúsznak hajamba, és egy nagy levegõvétellel nyitom meg a csapot az impozáns zuhanyzókabinban.

Az egyik nekem kirakott drága tusfürdõt leemelem a porcelán kispolcról, és alig szappanozom be magam, talpaimnál megérzem, hogy valaki más is belelépett a zuhanytálcába. Megrettenve nézek fel rá, kezem úgy reszket, hogy félõ, a tusfürdõ percek múlva olyan habos lesz, mint a sör, úgy felrázódik. Elveszi tõlem, és ráérõsen bekeni magát vele, én pedig szemlesütve segítek neki megmosni a hátát, és a vállait.

Mikor kicsit szélesebb mozdulatot tett, legszívesebben felsikítottam volna.

Ne… ne bántson…

A zuhanyzás eseménymentesen zajlik, de ettõl még nem érzem magam biztonságban. A mosdókagylót látva felfordul a gyomrom, és amíg nem figyel, megkapaszkodom benne, hogy megrázva a fejem elhessegessem a rossz emlékeket, amikor egy ilyenben fojtogatott.

Egy méretes törölközõt tekerek körbe magamon, és kinyitva az apró tükörszekrényt, nekilátok a fogmosásnak.

- A lugasban reggelizünk – jelenti ki könnyedén, én pedig rá sem merek nézni.

- Rendben, Takamo-sama.

Magamra hagy, s én pedig kinyitom a hatalmas gardróbot, hogy valami rendes ruhát válasszak magamnak. Mostanában a jellegzetes ruhadarabjaim az Ádám-kosztüm, a köntös és talán egy alsógatya volt. Tétován emelek ki egy inget, de látom, hogy már komplett szettek vannak összekészítve, így a vállfán nem csak a felsõ, hanem a nadrág is rajta lógott.

Keresek egy alsót is, majd a cipõk között elveszve úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Mikor sikerül kiküzdenem magam a méregdrága cuccok közül, és elkeseredetten megállapítom, hogy még mindig nincs nagyzolásmentes övezet a ruhák között, visszamegyek a szobába.

Az apró, zenélõ ládikát látva nyelek egy nagyot, majd arra gondolok, hogy Takamo szereti a szépet és a különlegeset, így felnyitva azt egy szikrázó kincses ládával találom szembe magam. Úristen, mit válasszak…

***

Mikor kinyitom az ajtót, tétován dugom ki a fejem a folyosóra, és mivel nem látok semmit, egyértelmû, hogy még mindig két hegy áll strázsát a szobám elõtt. Ijedten nyelek egyet. Most szóljak, hogy elmegyek, vagy mit kell csinálnom…?

Mielõtt még úgy döntenék, hogy lapos kúszásban próbálok meg eljutni végcélomhoz, az egyik õr kibillent a dilemmám ragacsos masszájából, és mutatóujjával a baloldal felé mutat. Lesütöm szemeimet, mikor látom, hogy engem irányít, de nem néz rám.

Kölcsönösen nem merünk egymásra nézni.

Szaporán pislogva és gyors léptekkel elindulok a mutatott bal irány felé, végülis, igaza van, jobbra sokkal több idõ, én pedig egy másodpercet sem akarok késni…

Odalépek hozzá, és remélem, hogy nem fog leszidni azért, mert késtem egy keveset. Végigsiklik rajtam a tekintete, elegánsan van öltözve, mint mindig. Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy lélegzetelállítóan fest. De mivel ismerem, tudom, hogy ez csak a látszat. Olyan rettenetes, hogy az ember ténylegesen elfelejt levegõt venni… ijedtében.

Keze felemelkedik, és mielõtt még bármit is mondana, odalépek hozzá. Ujjai elindulnak felém, és mikor teljesen pánikba esek, hogy fojtogatni akar, csupán kigombolja ingem felsõ részét.

- Ülj le és egyél – csap a fenekemre, én pedig ettõl teljesen berezelve inkább leteszem az említett testrészt villámgyorsan egy székre. Látom, hogy rengeteg péksütemény van felhalmozva az asztalon, így elveszek egy ínycsiklandozónak látszó darabot. Tegnap este se ettem, sõt, délben sem, csupán a tegnapi reggeli meg nem emésztett maradványai próbálják a gyomromban tátongó ûrt betölteni.

- Ma egész nap a belvárosi irodámban leszek, este visszajövök érted. Legyél nagyon csinos.

Mikor ezeket a mondatokat kiejti a száján, szinte elejtem a kristálypoharat, amit az imént megtöltöttem. Nem… nem akarok menni, olyan sok mindent el tud intézni egyedül, miért kellek én?

Miért kell az én jelenlétem?

Nagyon sokszor pusztán a jelenlétemmel ért el sikereket, állítása szerint, már amikor beszélgetõs kedvében volt, és felvilágosított pár dologról. De eddig nála szinte mindent tapasztalat útján tudok, amit soha nem kívánnék senkinek sem, még a legádázabb ellenségemnek sem.

Az is gyanús, hogy most egyedül hagy…

- Más feladatom nem lesz? – kérdezem meg, félve a választól. Halk zizzenéssel ereszti lejjebb az újságot, és úgy néz rám.

- Nincs. Tégy amit szeretnél, de nem hagyhatod el a birtokot. Vásárolnod sem kell semmit. Ha kell, hívass kozmetikust vagy manikûröst, nem érdekel – megkönnyebbülve veszek újra levegõt, ami bennem rekedt a kérdés feltevése után. Szóval most már csak az este miatt kell aggódnom.

Legalább fel tudok rá készülni, és nem fog váratlanul érni a tény, hogy elmegyünk. Az már más dolog, hogy mi fog ott történni…

Nem tudom, mit szólhatnék, talán el kellene neki mondanom, mit fogok csinálni, végül is, egész végig testõrök fognak rám figyelni minden oldalról, ha valaki megtámadna, azt egyszerre tíz felõl lõnék szét, falon keresztül.

Ezt elkerülendõ, illetve más félreértéseket inkább úgy döntök, hogy megszólítom.

- Azt hiszem, olvasok valamit, amíg várlak.

- Rendben. Néhány napja érkeztek új könyvek a könyvtárszobába, van mibõl válogatnod – ezt hallva leheletnyi nyugalom árad szét bennem. Nem mintha unatkoznék, örülök, hogy végre lesz valami más elfoglaltságom, Takamo kielégítésén és szórakoztatásán kívül.

Végre.

De hogy ezért az éjjel milyen árat fogok fizetni…

Elveszek egy pirítóst a kiskosárból, és a késsel felviszek rá egy kis sajtkrémet, majd ezután teszek rá pár sonkaszeletet, ügyelve arra, hogy véletlenül se legyen sok vagy kevés. Zavartan, de mégis illedelmesen teszem elé tányérostól, jelezve, hogy jól fogok viselkedni, amíg távol van.

Míg eszik, megiszok egy epres parfét, s ahogy leteszem a kis bögrét, azon kapom magam, hogy már az ajkaimra is tapasztotta a száját.

- Este – hajol el tõlem.

- Jó munkát, Takamo-sama…

Mikor elmegy…

Legszívesebben tombolnék egy ágyon, össze-vissza ugrálnám az ágyakat, letépném az összes függönyt, és azon merengenék a kibelezett tollpárnák között, hogy mivel is rontsam meg még jobban a szoba rendjét, mikor visszajön.

Ha.

Ha nem tudnám, hogy mi várna rám, ráadásul nem vagyok ilyen vandál természet, de ezer örömmel elterülnék odakint a fûben, és semmire se gondolva ottfelejteném magam a hûvös fûszálak között.

És…

Meg is tehetem!

Nem fog rám vetõdni semelyik bokorból, mert nem lesz itt!

Takamo nem lesz itt!

Szinte kábán a hirtelen szabadságtól eltántorgok a könyvtárig, ahol felmarkolva egy tucat kortárs mûvet, illetve több novelláskötetet, kibóklászok a kertbe, ahol az inas már vár.

- Loan. Van valamire szükséged? – szólít meg, Õ mosolyog, én nem. Túl sötét az éjjel eljövendõ komor, baljóslatú felhõje. Amióta itt vagyok, nem tudom mosolyra húzni a szám szélét, még akkor sem, ha megrontóm nem tartózkodik itthon.

- Nem… - biccentek, és elindulok abba az irányba, amerre régebben a koi-tó volt, egy kisebb paddal. A hónom alatt levõ összegöngyölt takarót pedig rá is terítem a megnevezett ülõalkalmatosságra, miután megtalálom pár perces bóklászás után. Bevackolódok a takaró alá, és elõveszem az egyik könyvet.

„Hercegasszony voltam Teheránban” a címe, és már a borítóra pillantva elnyerte a tetszésemet, a rövid összefoglaló pedig mindinkább. Belefeledkezve a könyvbe néha megérzem, hogy kellemes szellõ simogat meg, így még jobban behúzódok a takaró alá, és szinte falom a sorokat.

Ez a nõ… a fõszereplõ…  Õ is pompába van zárva, egy zsarnokkal, akárcsak én.

Teljesen át tudom érezni a helyzetét, és mégis… sokszor olvasás közben arra gondolok, hogy én még…

Jobban jártam.

***

Alig érek el az utolsó lapig, valaki megkocogtatja a vállam, és ijedtemben a könyv szinte métereket repül.

- Loan, Takamo-sama hazaért.

- Igen… megyek… - állok fel engedelmesen, és mikor a takaróért nyúlnék, hogy összehajtsam, már régen összehajtva pislog vissza rám, az inas kezérõl. Fancsali képet vágok, az inas pedig nem érti. Pedig ha tudná, hogy most elvett tõlem egy fontos momentumot.

A szép pillanatokat a takaró kibontásával kezdtem, és a bezárását is én terveztem elvégezni, de mint látható, esélytelen, hogy pár dolgot saját magam véghezvigyek.

Vagy csak azért vagyok ilyen drámaian színpadias, mert elolvastam azt a könyvet.

És az utolsó oldal még mindig rejtély.

És szerintem az is marad…

Szobájába érve az ablakhoz lépek, hogy kinézzek az alant elterülõ hatalmas birtokra. Mennyire szerettem volna régen legalább egyszer felfedezni minden zegét-zugát, de ma már félek, hogy egy elásott tetem, vagy bármi más irtóztató fogadna két tõ rózsa között.

Az ajtó nyitódására odafordulok, és köszöntöm Õt, ahogy kell, ha hazaér.

- Üdvözöllek itthon, Takamo-sama – arcára vékonyka mosoly kerül, kezével közelebb hív magához, én pedig engedelmesen követem utasítását. Megcirógat, érzem, ahogy siklik ujjbegye a bõrömön, melyet elõzõleg bepúdereztek valami illatossal.

Felemelem fejem, nem a semmiért szokott ilyesmit csinálni, és… igen. Szomjasan tép ajkaimra, s szinte rögtön utána birtokba is veszi, elmélyítve a csókot, én pedig esetlenül próbálom felvenni a léptéket. Halkan fújtatva elenged, és elindul öltözni, én pedig értetlenül állok a perzsaszõnyegen.

- Induljunk, Loan – hallom meg mély hangját, és készségesen követem lefelé a lépcsõkön, a kocsiba beülve még mindig azon merengek, hogy mi változott meg benne ennyire pár nap alatt. Vagy nem tudom… gyanús. Nem bízhatok meg benne, nem hihetem el azokat a dolgokat, amiket el akar hitetni velem.

Ki tudja melyik igaz, és melyik hamis. Az igazat is meg kellene indokolni, akárcsak a közgazdaságtanban. Bárcsak Takamot is olyan egyszerû lenne megfejteni… Vagy… akarom én tudni, mi rejlik benne belül, lelkének legmélyén?

Csettintés zökkent ki a gondolatmenetembõl, és szinte reflexbõl húzódom oda hozzá, mint egy kiscica, Õ pedig kutyaként illatmintát vesz a hajamból. Remélem, hamar odaérünk, és nem lesz ideje azon gondolkozni, mit tehetne velem a kocsiban…

Bár… már régen megtette volna, és semmi nem zárja ki azt a tényt, hogy bármikor rájöhet. Neki nem számít hol és mikor, volt már, mikor a próbafülkében és más extrém helyeken csinálta azt, hogy gondolt egyet, és berántott.

- Nem fog sokáig tartani. Vacsoráztál rendesen? – a különös hangvételtõl megremeg a gyomrom.

- Igen – füllentek, még az ebédre sem emlékszem… Nem is tudom mit ettem.

Megint gyengéden végigsimít az arcomon, meglepve nézek fel rá, de utána rögtön le is sütöm a szemeimet, nem szabad feleslegesen bámulnom.

A kocsiajtót kívülrõl kinyitják, és Takamo kiszállva a jármûbõl körülnéz, a minket követõ kocsikból pedig kipattannak a monstrumok, így én is kimászok a hatalmas autóból, egyre jobban remegõ gyomorral. Ameddig a kocsiban voltunk, nem volt ennyire súlyos a frusztráltságom.

- Ne maradj le – szól rám figyelmeztetõen, s mikor tekintetünk találkozik, én csupán csak bólintok, s mikor elindul, egy lépéssel mögötte követem. Árnyék vetül rám, és a hátam mögött két fogdmeg masíroz. Teljesen el vagyok zárva a környezetemtõl…

Elõl Takamo, hátul pedig a testõrök…

Kinyílik az ajtó, és nekem egy pillanatra éles fájdalom nyilall a fejembe, ahogy meghallom az ordenáré zenét, de leküzdöm az ingert, hogy leüljek valahova, és inkább engedelmesen követem Õt. A fülledt melegben, és a klíma jeges fuvallatain keresztül úgy hasít végig Takamo és a többi testõr, mint a kés a vajon.

Nem tudom hogyan evickéltünk át a bódult tömegen, de azt tudom, hogy senki sem ért hozzám, még a testõrök is tartják tõlem a távolságot, és ha tehetik, elkerülik azokat a lehetséges helyzeteket, ahol csak leheletnyin hozzám érhetnek. Szorongás költözik belém, ilyenkor úgy érzem magam, mint egy… egy olyan valaki, akihez bottal sem nyúlnának hozzá.

Egy fekete keretes ajtó csukódik be mögöttünk, és én pedig fellélegzek, mivel friss levegõ kerül a tüdõmbe, és a borzasztó ricsaj is megszûnik, bár a fülem sípolni kezdett. Követem felfelé a lépcsõn, de mikor félrelépek, a testõr szinte már riadt kifejezéssel az arcán ragad meg a hónom alatt, és alig egy másodpercig tartva visszaállít egyenes állásba, s mindebbõl szerencsénkre Takamo semmit sem látott, olyan céltudatosan halad felfelé.

Szinte egyszerre lélegzünk fel megkönnyebbülten, én pedig bepótolom a lemaradást, és utána szaladok. Az ajtót ismét kinyitják elõttem és Takamo elõtt, és kellemes hõmérséklet, valamint drága italok illata csapja meg az orromat. Gyönyörû és impozáns ez a tanácsterem, vagy társalgó. Azonban a benne levõ emberek rontják az összképet, és szívembe félelem mar.

Nem akarok itt lenni, bármilyen szép is…

- Üdv mindenkinek – köszönti õket Takamo, ezzel felhívva magára a figyelmet, én pedig igyekszem összehúzni magam a háta mögött, hogy minél jelentéktelenebbnek tûnjek. Sajnos, a bent üldögélõ emberek közül kettõt is ismerek látásból, így azok érdeklõdve pillantanak rám, én pedig ahogyan tanították, elcsapom a fejem, és inkább a szõnyeget figyelem.

Takamo leül az egyik bõr fotelbe, én pedig követve Õt mögé állok, szinte minden tekintet ránk szegezõdik, és bár jól tudom, hogy ez így helyes és baj lenne, ha másképp történne, de… Érzem, hogy ég az arcom, ég a szégyentõl, pedig pont nem itt kellene, ilyen alakok között…

- Hozz nekem egy italt – utasít, s egy bólintok, majd utána szinte rögtön el is sietek a bárpulthoz. Kikérem Takamo kedvenc italát, a pultnál az egyik hozzám hasonló sorsú szolgál ki. Kedvesen mosolyog rám, én pedig elvéve tõle a poharat vissza is sietek hozzá.

Visszaküld a nõk közé, én pedig fejet hajtva osonok vissza, zavar, hogy ilyen csönd van, mert így mindent hallani fogok… hallani fogom, hogyan mondanak ki egy ítéletet úgy, mintha a napsütésrõl beszélnének, tudni fogom, hogy mi lesz holnap, tisztában leszek azzal, hogy másokra milyen sanyarú sors vár…

- Szia! – köszön rám kedélyesen az elõtt említett mosolygós lány. Szerintem egykorúak lehetünk, és õ még képes arra, hogy mosolyogjon. Sajnálom, mert õ tûnik az egyedüli olyannak, akit még nem gyõzött le a luxus és pompa látványa.

- Szia… - suttogom, mire elébem tesz egy kis poharat. Szerényen eltolom, Takamo már kioktatott arról, hogy idegentõl semmit se fogadjanak el. Régen jóformán leszidott, hogy meg ne merjem magam mérgeztetni.

- Jaj, ugyan már! – ciccent fel kedélyesen, s miután rituálisan belelógatta a nyelvét, ismét elém tolja. Nagyot nyelek, ezt már tényleg nem illik visszautasítani, és Takamo elég elfoglaltnak tûnik.

Legalábbis megpróbálom kiûzni a fejembõl a beszélgetés foszlányait. De sajnos nem lehet nem hallani, hirtelen olyan csönd lesz, hogy ahogy leteszem a kiürült poharamat, és végigszáguld rajtam az ital, azonnal pánikot kapok.

Takamo rám pillant, én pedig tüstént odasietek hozzá, és elveszem tõle a kiürült poharat, mielõtt még bármit is mondana.

- Utána gyere vissza – közli, én pedig gyorsan a pulthoz megyek, kapkodva öntök saját magam egy kis brandyt. Mikor visszaérek hozzá, csettint egyet, úgy, hogy rám sem néz. Tehát csak azt akarja, hogy most mindenki engem nézzen…

Ne nézzenek… nem akarok itt lenni… se Takamoval, se nélküle… Egyáltalán nem…

Leülök a bal combjára, nem akarok a jobb oldali kezénél alkalmatlankodni, és… félek, hogyha esetleg lelõne valakit… nem akarok a golyó útjába állni. Markát megérzem a derekamon, és furcsán, de mégis úgy érzem, hogy… ez valahogy megnyugtat.

- Csalódtam Önben Miaki – ejti ki semleges hangnemben a szavakat, nekem pedig a halovány kis biztonságérzet úgy reppen el, mintha sosem létezett volna. Ajaj, itt nagyon nagy baj lesz, ha Takamo csalódik valakiben, és még hangoztatja is…

Nem… nem akarok itt lenni… nem akarom hallani…

Megcirógat és ez pedig rémesen rossz elõjel. El akarok menni, ki akarok ugrani az ölébõl, és addig szaladni, ameddig már nem is látok semmit…

- Sajnálom, de inkább meghalok – nem! Ne! Ne csinálja… – A klánom velem együtt semmivé válik, de ez is jobb, minthogy egy ilyen hiéna kezébe kerüljön!

Ne!

Nem, ne!

DURR!

Rémülten és reszketve szorítom az arcom az egyetlen biztonságos helyre, Takamo haja alá, a nyakához. Olyan szinten remeg a testem, hogy kishíján leesek róla, de rettegve kapaszkodok belé, mint egy mentõövbe. Elég… kérem…

- Takarítsátok fel.

Úristen, úristen…

Miért? Miért? Hiszen csak az elveit akarta megtartani, a hagyományait, úgy akart élni, ahogy szereti formálni… minek kellett lelõni? Egy emberi életre hogy lehet azt mondani, hogy hasztalan és jelentéktelen? Hogy…? Nem sok híja van, hogy ne kezdek el bõgni, de visszatartom, nem lehet vörös az arcom, mert akkor nem vagyok szép, és nem leszek hasznára Takamonak…

És ha nem vagyok hasznára…

Én is kapok egy golyót a fejembe…

Nem akarok már inni, haza akarok menni…

De nem utasíthatom el az új szövetséges ajándékát, így összeszedem minden bátorságom és maradék határozottságom, s elveszem a gyönyörû poharat, amit nekem ajánlanak fel. A buborékok felrebbennek minden mozdulatomra, és félénken koccintok. Zene csendül fel valamelyik lejátszóból, és a sarokban elhelyezett hangszórók szinte öntik magukból a zenét, s szinte mindenki rázni kezdi.

Lesunyom a tekintetem, és inkább Takamo asztalon pihentetett kezén levõ gyûrût nézem inkább, miközben odajön hozzánk Hisashi-sama, aki már régóta dolgozik Takamonak, így volt már szerencsém megismerni. Igyekszem nem odafigyelni arra, amit mondanak és a külvilágot is szeretném részben ignorálni.

A puskapor szaga még mindig a teremben lebeg, alig érezhetõen, szerencse, hogy a vért nem érzem meg…

- Mehetsz játszani – csapkod meg szórakozottan, én pedig megértve mit szeretne, elindulok a bárpult felé, de alig érek el odáig, valaki végigsimít a fenekemen. Riadtan fordulok hátra, és két élveteg szempárral nézek farkasszemet.

Ez… ez…

Ez nem Takamo!

Szinte teljesen magával ragad a kétségbeesés, megpróbálok elslisszolni, de belemar a nadrágom övébe, s visszahúz. Ijedten kapálózok, a félelemtõl még hang sem jön ki a torkomon és nem is mernék senkit sem megszólítani, hogy segítsen.

Segítsen valaki… Segítség… Nem akarom…

Valaki…

- Helló szépségem, merre viszed azt a csinos sejhajod… - duruzsolja halkan, én pedig riadtan próbálom meg lehámozni magamról. Senki sem segít? Ez itt elfogadott… Rettegve nézek a kéjelgõ szemekbe, melyek most kivételesen sokkal mocskosabbnak tûnnek, mint Takamoéi. Gyomrom remeg, és a szívem dobogásától - na meg a zenétõl- szinte nem is hallok semmit.

Valaki…

Senkitõl nem várhatok segítséget, itt én egy kis semmi va…

- Engedjen el! – emelem meg a hangom, ami már sipákolásnak felel meg, mikor a csuklómat szorítja meg olyan erõvel, hogy a végén nyikkanni se vagyok képes.

- Ugyan kiscica, ne kéresd magad – búgja élvetegen, s ekkor váratlanul Takamo jelenik meg a semmibõl, és felrántva a férfi karját elválaszt tõle. Megszabadulva mögé bújok, és hatalmas alakjának árnyékában húzódok meg, mely ideiglenesen biztonságot nyújt.

Ugyanis saját magától nem tud megvédeni… Bár furcsa, azt hittem, hogy nem figyel, és…

Sok fémes kattanás, megannyi fegyver csillanása teszi még feszültebbé a pillanatot, és felkészülök rá, hogy egy modern kivégzésen nem csak szemtanú, hanem áldozat is legyek. Jéghideg gombóc kerül a torkomba, alig kapok levegõt, riadtan kapkodom a tekintetem, hogy menekülési útvonalat keressek, ha elszabadul a pokol…

- Egy fontos szabály van, amit meg kell tanulnod, ha velem lepaktálsz, Haketo. Nem nyúlsz ahhoz, ami az enyém. Rá sem nézel – a térdeim úgy remegnek, hogy meg kell kapaszkodnom az asztal szélében.

- Mi ez a nagy felhajtás? Csak meg akartam cirógatni – a férfi hangja könnyednek tûnõ, de szerintem még egy kõszikla is halálra rémülne Takamo ezen oldalától.

- Meg akarsz halni?

Rémületemben az agyam kihagy pár percet, az összes vér kifut nemcsak az arcomból, hanem az egész fejembõl is. Legszívesebben megvédeném a férfit, de nem lehet, és különben is…

- Kefélni akarok – hallom meg a tiszteletlen hangot, és egyszerûen nem tudom elképzelni, hogy lehet valaki ennyire tenyérbemászóan akaratos, és hogy nem fél? – A te kis kedvenced pedig kurva szép. Irigy vagyok Takamo-san. Rohadtul irigy. De tiszteletben tartom ezentúl azt, ami a tiéd. Eskü.

- Tele a klub. Keress magadnak egy kurvát.

- Jobbat mondok – még mindig nem adja fel? Kérem… kérem ne adjon oda neki, semmi pénzért, semmiért… kérem… - Megveszem õt tõled. Mennyibe kerül?

- Nincs annyi pénzed – hallom a választ, és egyszerûen földbe gyökerezik a lábam, olyan érzés, mintha sokkot kaptam volna, minden elfolyik mellettem. A fegyverek egy éles villanással tûnnek el, én pedig csak a halvány bõrszínû foltot látom a szürke öltönyön, így odabotorkálok hozzá.

Az ingem szétnyitja, én pedig kábán tûröm.

Mi mást tehetnék?

Ne mutogasson… ne… ez csak egyet jelenthet, nem akarom, nem akarok bemutatót tartani, semmit nem szeretnék, vigyen inkább magával, azt is elviselem, de mások elõtt ne alázzon meg, nem tudom elviselni, nem, nem…

- Nagyon szép. Honnan szerezted?

- Nem csak szép, tehetséges is – nyomja meg kicsit ujjával erõsebben az alsó ajkamat, és szédülten teljesítem kimondatlan kérését. Elfojtott horkantást hallat, és másik kezével a fenekembe süppeszti ujjait.

- Bár tudnám miben.

- Loan – szólít meg suttogva, minden porcikámban reszketve folytatom tovább a játékot az ujján. Fülemhez húzódik, mély hangja olyan hatással van az idegeimre, mintha tépné õket, pedig csak beszél…

- Ez az a pillanat, amikor megtehetném, hogy odadobjalak neki. Mit gondolsz, milyen lehet õt leszopni? Nézd csak meg alaposan – feszültségoldásként sírni kezdek, olyan gyomorideggel fordulok Haketo irányába, hogy szinte elájulok az erõs karok között. Hajamba tép, és visszahúzza a fejem magához.

- Mit szólnál, ha kölcsönadnálak neki ma éjszakára?

Teljesen eltûnik a világ. Bódult állapotban maradok, szinte ezer kép és emlék villan át az agyamon… Mikor elõször kellett Takamoval lennem, minden értelemben… nem tudnám újra átélni… mással meg pláne nem… nem…

Nem…!

- Táncolj nekem – parancsolja, én pedig automatikusan kelek fel utasítását hallva. – Zenét.

Kínból táncolok, de ahogyan mozgok, az üres gyomromba került ital szinte felszáll egészen a fejemig, kellemesen ellágyul minden, amit érzek. Az illatok, a hangok, a tapintás… Olyan furcsa… és mégis egészen jól érzem magam tõle, mintha csillapodna a bennem örökösen dúló viszolygás és rettegés… Egyre jobban beleélem magam a táncba, már-már élvezem.

Mellém kerül egy lány, aki szó nélkül kezd el velem táncolni. Csupán egy jókora vörös bozontot vélek felfedezni rajta, és rikítóan barna bõre egy csokinyúlhoz teszi hasonlatossá.

Nekem dõl, és lassan hozzám dörgöli a fenekét, amennyire csak tudja. Furcsa, valahogyan az édes, vattacukor illat még jobban bekábít, a levegõ fülledt lesz és nehéz, de alig érzem meg… Végigsimít rajtam, szinte karmol, de valahogy izgalom árad szét bennem, ahogy végigszánt rajtam körmeivel, és mikor ott lent megmarkol, összerándulok az érzéstõl.

Lustán táncolok tovább, minden tompa érzékemet a lányra irányítom, aki hihetetlenül kék szemeivel csak engem figyel, s forró nyelvével felszalad a köldökömtõl egészen a nyakamig. Mikor a kulcscsontomnál elér egy bizonyos pontot, hátracsapom szétzilálódott hajamat, és felnyögök.

- Tetszik? Ma éjszakára megkaphatod, szívesen cserélek veled – az utolsó két szó úgy söpri félre a bódult állapotot, mint a viharos tavaszi szél a földre hullott virágszirmokat.

Nem…

Nem!

Ne… kérem…

- Ideje indulnunk. Loan, menj és várj meg a kocsiban! – két hegy mellém áll, és megkönnyebbülve tartok velük, bár lefelé menet a lépcsõn problémáim akadnak, de mivel most Takamo nincs itt, kicsit bátrabban mernek hozzám érni, s lesegítenek a forgó lépcsõfokokon…

Ahogy kiérünk a még zavartalanul táncoló tömegbõl a hûvös estébe, megcsíp a hideg, és a testõrök hagyják, hogy az egyik rácsban megkapaszkodva visszanyerjem a lélekjelenlétem, meg a szédülésmentes állapotot. A hideg jót tesz, de mikor reszketni kezdek tõle, begombolom az ingem, és a kocsiban strázsáló sofõr kinyitja nekem az ajtót, hogy beszálljak.

Takamo perceken belül megérkezik, a kocsiban bekapcsolt fûtés összes melege kiszalad, ahogy hatalmas teste beül mellém. Szinte riadtan várom, hogy mögötte szorosan Haketo jelenjen meg, de ez nem következik be.

- Gyere ide.

Odamászok hozzá, és mivel nincs más, aki megvigasztaljon, hozzábújok. Olyan jó meleg a teste, én pedig megint fázok… vagy csak még mindig a félelem mardossa az idegeimet… Hirtelen hátrahúzza a fejemet, s erõszakosan csókol meg, úgy, mint mikor teljesen képes bedurvulni. Reszketve várom a fejleményeket, szinte már szédülök, mikor elenged, s kábán belékapaszkodok:

- Köszönöm… hogy nem adtál oda neki… - motyogom csöndesen. Sosem hittem volna, hogy valaha ennyire örülni fogok Takamonak, vagy annak, hogy ennyire befolyásos.

Soha.

- Kis buta. Azt hiszed, eltûrném, hogy bárki is hozzád érjen? – megsimogatja arcomat, s a hajammal kezd el babrálni. Szemébe nézve látom, hogy tekintete elhomályosult, pupillái kitágultak… - Elõbb ölnélek meg, semhogy eltûrjem, hogy más megkapjon.

Megölni… megölne, csak ezért, ennyiért? Szinte látom magam elõtt, ahogyan lekésel, vagy… megfojt! Azt már úgyis próbálta már rajtam… Ne… miért ilyen? Miért viselkedik így…?

Újra megcsókol, szinte felsebzi a számat, morogva és fújtatva hajol a fülemhez, és harapdálni, nyalogatni kezdi. Feláll a szõr a karomon attól, amit mûvel, tudom, hogy elkerülhetetlen az, ami most fog következni…

- Nagyon ügyesen táncoltál. Kurvára felizgattál vele.

 Éreztem… engedelmesen bontom ki övét, a cipzár a számomra megszokott közelségbõl zizzen fel sürgetõen, s én benyúlok rajta, hogy kivegyem kemény hímtagját börtönébõl. Végignyalom, már kötelességszerûen, majd mélyen a számba veszem, s szívni kezdem, úgy, ahogy Õ szereti.

- Loan – hallom rekedt hangját, de nem nézek fel rá, túlságosan is visszafordíthatatlan már minden… minden… Nagyon hamar elélvez, és nem tudom, hogy ennek örüljek e, vagy sem. Lenyelem örömének minden cseppjét, Õ pedig felmar engem, s készségesen helyezkedek el ölében, remegõ karjai úgy mellkasához préselnek, hogy alig kapok levegõt.

Kapkodva csókolgatja a nyakamat, én pedig szinte összetörõdök karmai között. Kifejezéstelen arccal bámulok ki a kocsi hátsó, elsötétített ablakán, s minden olyan távolinak tûnik… Takamo mindent elzárt, csak Õ van, és senki más…

- Loan… Loan… Soha nem adnálak oda senkinek. Te csak az enyém vagy… Csak az enyém… - suttogja mély hangján, én pedig esetlenül tûröm, hogy megnyugodjon. Nem tudom, hogy higgyek e neki… Mindig azt csinálom, amit Õ mond…

Eltol magától, hogy a szemeimbe nézhessen, de én csupán visszapislogok rá, akárcsak egy partra vetett hal. Nincs mit mondanom neki, pusztán azt szeretném, ha… visszamennénk a birtokra. Fáj a fejem, és a csuklóm is, pont ott szorongatott meg az a férfi, ahol megvágtam magam…

- Loan… - sóhajt fel, pillantása most valahogy nem annyira szúrós, mint szokott lenni.

- Igen, Takamo-sama? – kérdezem illedelmesen, ha már szólított. Erre megrándul az arcán egy izom, és lapos kúszásban kimászok az ölébõl, mikor szorítása enyhülni látszik.

- Semmi – szakad ki a mellébõl egy újabb sóhaj, ami már-már bosszankodónak is mondható. Nagyon fáradt vagyok… Aludni szeretnék, pihenni, egyedül lenni… Haza akarok menni… - Menjünk.

A sofõr engedelmesen kigurul a bejáróról.

Én pedig tudom, hogy soha nem fogok hazamenni.

***

Az esti környék úgy suhan el a sötétített ablakok mellett, mint valami szivárvány. Megannyi neoncsõ rikító fénye villog utunk során, égõ szemeimet inkább lehunyom, s fejem az ablakra hajtom. Lábamra jön a meleg, és már a nyakam sem fázik annyira, mint legutóbb. Érzem, hogy hamarosan elalszom, de nem merek, ki tudja, mit szólna hozzá Takamo, ha csak úgy, önzõ módon, az engedélye nélkül elaludnék.

Igyekszem ébren maradni, sokszor szapora pislogással nézek ki újra az ablakon, Takamo pedig mellettem ül, és megint olyan csöndben van, mint mikor elindultunk a klubba. Biztos azon gondolkozik, mit fog velem csinálni, ha hazaért…

Nem akarok rá gondolni és nem is akarok belegondolni…

Inkább… alszom…

***

Valami nagyon forró ér hozzám, szinte éget. Mi ez? Kinyitom a szemeimet, és Takamo elnyûtt arcát látom meg magam elõtt. Elnyûtt? Az Õ arca mindig sima, és szoborszerû, jeges és indulatmentes. Mi történhetett?

Ég a ház?

- Loan! Végre… - hangja furcsán tompán szól, vagy csak az én fülemben cseng furán. Felpislogok rá, látom, hogy a pizsamámban vagyok… milyen rég is volt rajtam pizsama, Takamo miatt sosem kellett… milyen ironikus… Mikor megpróbálok felkelni, hogy köszöntsem, valami leesik a homlokomról, s ekkor valami mérhetetlenül hideg csap meg.

Azonnal visszabújok a plédek közé, amit leránt rólam. Idegesnek tûnik, és… biztos csak beképzelem, de mégis, olyan különös az egész… a legjobb az volna, ha elmagyarázná, miért látok mindent máshogy. Szipogva és dideregve próbálok meg újra valami forrót és meleget keresni, de mindig elveszi tõlem, én pedig kínlódva ásom magam mélyebbre az ágy huzatában.

- Ne takarózz be állandóan! – dörren a hangja, én pedig ijedten kuporodok össze kis labdaként, de szót fogadok.

Nem akarom, hogy felpofozzon… ne bántson… reszketve és az ajkaimat harapdálva feleszmélek arra, hogy folyik az orrom. Esetlenül az éjjeliszekrény felé nyújtózkodom, kevés sikerrel, de hirtelen egy doboz zsebkendõ kerül elõ a semmibõl. Kifújom az orrom, és inkább összegömbölyödök megint.

- Mi történt?

- Megfáztál – jön a kimért, ingerült válasz. Már megint miért… miért ideges? Most tényleg, igazán ártatlan vagyok, az égvilágon semmi olyat nem csináltam, amit nem kellett volna, szót fogadtam neki, mindent megcsináltam, amit kért… mindent…

Valami oknál fogva úgy érzem, hogy mentegetõznöm kell…

- Nem csináltam semmit, semmi rosszat… - szipogom, érzem, hogy nem vagyok valami túl jól. – Kicserepesedett a szám…

- Tudom és látom – áll fel, és a szoba másik végébe sétál, ahol telefonálni kezd. Elõször egy hang sem ér el hozzám, de aztán felemeli a hangját, és ijedten húzom a fejemre a párnát, de rájövök, hogy így nem kapok levegõt…

- Nem érdekel! Újra jöjjön! – hangja ismét fenyegetõ suttogásra vált át, s a többit már nem is hallom. Az ajtó kinyílik, és az inas hangját hallom, majd valaki gyengéden és gondoskodón kihámoz az ágyból.

- Loan… hoztam forró teát…

- Fázom, nagyon fázom… - fonom ujjaimat a tûzforró bögrére, de meg sem érzem az égetõ érintést, csupán boldogan elmosolyodom, s mintha erre valaki hátul elejtett volna valamit. Biztos csak a szél…

Be kellene csukni az ablakokat, rettentõen hideg van itt bent, meg fogok fagyni, és akkor… Takamo mérges lesz, én pedig nem akarom, hogy mérges legyen… nem akarom…

- Köszönöm – sóhajtom, és beleszürcsölve szinte leég a nyelvem. Mikor végeztem, elfekszek az ágyon, az inas hideg törölközõbe csavar, majd kijelenti, hogy ki kell izzadnom a betegséget. Nem is olyan sokára egy fehérbe öltözött férfi jelenik meg, kábán figyelem, amit csinál.

A hangok elcsúsznak mellettem, nehezemre esik a beszéd.

- Apa… - szorítok meg egy kezet, és hihetetlen boldogsággal húzom le a kéz tulajdonosát magamhoz, hogy átölelhessem. Mélységes szeretettel nézek fel rá, s mosolygok derûsen, boldogan… Apa… apa… - Eljöttél értem? Hazaviszel…?

Megmerevedik, nem szól semmit, ahogy mindig...

***

Egy nap múlva kievickélek a lázálomból, s újabb két nap alatt szinte teljesen megszûnik minden kellemetlen tünet, hála a gyógyszereknek és az orvosnak. Már az ágyban ülve kortyolgatom az újabb adag teát, a cselédek a konyhán már nem gyõzik a különbözõnél különbözõbb ízûeket megfõzni a számomra, hogy ne érezzem olyan egyhangúnak ezt a rituálét.

Egy könyvet olvasok, amit az inas hozott be pár órája, Takamo pedig állítólag még az éjjel elment, valami baj történt az egyik szállítójával, de többet nem mondtak.

Csöndesen üldögélek az ágyban, mikor kinyílik az ajtó, s belép rajta a fent emlegetett férfi.

- Üdvözlöm újra itthon, Takamo-sama – evickélek ki az ágyból, hogy köszöntsem. Odalép hozzám, és a homlokomra szorítja a kezét.

Csend.

Pár másodpercig csend honol a szobában, én pedig alig hallhatóan nyelek egyet.

- Helyes – mondja, én pedig emelem a fejemet, hogy szokás szerint megcsókolhasson. Nem is kell kétszer mondani neki, mint egy éhezõ, úgy veti rám magát, ujjai a hajamba szaladnak, másik keze pedig belemarkol a fenekembe, s eldönt az ágyon.

(zene)

Nem szól semmit, és nem is kell, értem mit szeretne, ennél nyilvánvalóbban nem is adhatta volna a tudtomra. Biztos egész végig arra várt, hogy kellõen elépüljek, és akkor szétszaggathasson… Bár, még sosem voltam beteg, rettentõen vigyázott rám. Minden bizonnyal új volt neki a helyzet, és most bepótol minden elmaradást…

Keserûen gondolom azt csókjai közben, hogy: jellemzõ…

Szinte mindenhol végigsimít, mintha nem tudná, hol kezdje, pedig Takamo az utolsó ember, akirõl el tudnám képzelni, hogy esetlegesen nem tudja, mit csináljon ilyen helyzetben. Rögtön fel is találja magát, úgy maga alá gyûr, hogy az orrunk szinte összeér.

- Loan… - fújtatja elsötétült szemekkel, s ezzel egy idõben megérzem az ujjait magamban, fájdalmasan marok vállaiba, de hamarosan meg sem érzem mozgó ujjait. – Adni akarok neked valamit…

Elfordítom a fejem tõle, de megragadja az államat, és türelmetlenül visszafordít.

Biztos már megint valami… valami olyat szeretne adni, ami… ami megint nem okoz örömet számomra... Eddig sosem tudott megörvendeztetni. Az egyedüli dolog az lenne, aminek örülnék, ha anyáék háza elõtt kitenne, vagy a rendõrségnél kidobna a járdára…

Halkan szipogok egyet, és felkészülve behatolására megkapaszkodom a vállaiban, összeszorítom a szemeimet, és felkészülök a legrosszabbra… miért nem tud várni? Miért nem tudja azt mondani egyszer, hogy elég…?

Miért kellek mindig újra és újra, miért nem tud elszakadni tõlem…? Ha örömet akar okozni, ha ajándékot akar adni, ha mindennél jobban szeretné, hogy boldog legyek…

Eresszen haza…

Remegõ ujjaim szinte belemélyednek puha bõrébe, de ez a selymes és lágy külsõ érzéketlen, kegyetlen belsõt takar… Nyelek egy hatalmasat, de sírni képtelen vagyok… valamiért nem megy…

Hasra fordít egy pillanat alatt, majd megérzem magamban, s szinte rögtön mozogni is kezd, közben szólongat, a nevemet zihálja, forró, kéjes lehelete végigszáguld rajtam, csípõmet olyan erõvel fogja, mintha szökni készülnék…

Sosem merném…

Többé soha…

Nem tudom, milyen napszak van, de azt tudom, hogy egy kezemen már nem tudom megszámolni, hogy eddig hányszor tett magáévá ez alatt a röpke pár óra alatt… vagy percek voltak csupán…?

Nem tudom már… tényleg nem… kezdem… természetesnek érezni ezt az egészet, s így próbálom meg ignorálni, kizárni… eltûrni csendesen, ahogy régebben akarta. Mindig azt próbálta belém nevelni, hogy hallgassak.

Végre legördül rólam, és zsebkendõért nyúlva kifújom az orrom, karjai kígyókként ragadnak meg, s húznak gazdájukhoz. A fülemhez hajol, s belecsókol, közben pedig beszél hozzám:

- Elviszlek valahová.

Olyan szinten rezzenek össze, hogy majdnem lerázom magamról, fejem szinte beleverem állába. Ijedten kuporodok össze, hogy ne is lásson, de meglepetésemre halkan felnevet reakciómat látva, majd megcirógatja az arcomat.

Biztos jól szórakozik, élvezi, hogy játszhat velem…

Nem bírom ezt tovább, nem bírom…

- H… hová?

- Majd meglátod – feleli sejtelmesen, és fáradtan magához von, nyilván tovább volt fent megint a kelleténél. Az agyam kattog, miközben Õ már megint hamarabb elalszik, mint én. Hova akar elvinni?

A krematóriumba, sztriptíz bárba, escort klubba, mészárszékre, egy színpadra, ahol a nagyközönség elõtt végre teljesen a porig tudna alázni…?

Halkan elsírom magam ezekre a nevetséges gondolatokra, legszívesebben eltûnnék, átlátszó szeretnék lenni, hogy senki, de senki ne lásson… Mi lett belõlem, Istenem, mi lett belõlem…

***

Beszállok a kocsiba, és idegesen húzódok beljebb, mikor Takamo is beszáll. Egész reggel nem szóltam hozzá egy szót sem, Õ pedig egész végig szinte csak somolygott. Rettegek attól, mit talált ki megint, félek a következményektõl, iszonyodok attól, hogy megint át kell élnem olyan dolgokat, amiket nem szeretnék…

Miért élvezi, hogy félek? Miért örül annak, ha rosszul érzem magam? Mi örömet lel abban, hogy zavaromban képes lennék még a saját nevem is elfelejteni?

Miért…?

- Mondd a címed.

Teljesen elképedve fordulok felé félig, ujjaim a drága bõrülésbe marnak…

- Te…tessék? – pillantok rá értetlenül, jeges félelem rohan végig a gerincemen, s már régi ismerõsként foglalkozok az érzéssel, de egyszerûen… Mit akar ezzel elérni? Le akarja nyomozni, hogy hol laktam eddig, hogy ne tudjak soha többé visszamenni?

Kinézek a hátsó ablakon, szinte várom a felszerelt munkásokat és buldózereket, amik majd lerombolják a nehezen megszerzett otthonomat… Riadtan kuporgok az ülésen, várva mit akar mondani...

- Mondd meg, hol laktál eddig.

Legszívesebben megkérdezném, hogy miért? Minek? Mi köze van hozzá? Hagyjon, hagyja a múltat, ne háborgassa, hadd maradjon minden úgy, ahogy régen volt… hagyja háborítatlanul az utcánkat, ne is nézzen arra az irányba, könyörgöm, hagyja…

- Én… - kezdem, s egy pillanat alatt magához ránt, az ölébe tuszkol, és bár nem ütközik nagy ellenállásba, erõsen fog. Hátrább húzom a fejem, hogy ne legyen olyan közel fagyos tekintete. Mindenre elszántnak látszik… – A Hayome utcában lakom… vagyis laktam… a… tizenhármas házszám alatt…

A motor felbõg, és kigurulunk az útra. Lesütöm szemeimet, és zavartan kuporgok Takamo ölében, aki szórakozottan babrál ismét a hajammal.

- Elhozhatsz pár dolgot onnan – mondja, és nekem beletelik pár percbe, mire felfogom ezt az egészet. Azt mondta, hogy ad valamit… hogy adni akar valamit… úgy értette, hogy hazavisz, és… elhozhatom azt, ami szívemnek kedves? Felkapom a fejem, és ránézek.

Nem látszik rajta, hogy hazudna, sõt, most valahogy… érzem rajta, hogy igazat mond. A pillanatnyi fáziskésés után felragyog az arcom, és remegve fogom meg öltönyének szélét.

- Igen…? – várom, várom, hogy arcon röhögjön, és közölje, hogy dehogy is, mit képzelek én róla, és most egy konferenciára megyünk…

- Igen.

Azóta, mióta itt vagyok, talán elõször önt el egy fajta izgatottság, öröm. Hirtelen feledve, hogy kicsoda Õ, adok az arcára egy gyors puszit és zakatoló szívvel ölelem át szorosan. Elmegyünk! Odamegyünk! Hihetetlen… szinte ég minden porcikám, úgy érzem, hogy ez egy valóra vált álom, felér azzal, mintha hazaengedne!

És oda is megyünk!

Biztos vissza kell majd jönnöm vele, de… elhozhatom a dolgaimat! A saját szerény holmimat! Istenem!

- Köszönöm, köszönöm, ó, köszönöm! – hadarom teljesen elvarázsolva, számomra Õ most egy hatalmas hõs, aki olyan ajándékot ad, amire nincs szó… Felbecsülhetetlen számomra ez a tette, és minden iszonyatos dolog ellenére, amit velem csinált, adok neki még egy puszit, és boldogan dörgölõdzök hozzá…

- Köszönöm… - szinte remegek, csodálattal nézek fel rá, de inkább az álla alá fúrom a fejemet, és várom, hogy megnyugodjak, de egyszerûen túlságosan izgatott vagyok…

Teljes csönd honol a kocsiban, Takamo meg sem szólal, pedig vártam, hogy majd meg fog fedni a viselkedésemért, a sofõr pedig szótlan, mint mindig. Szinte már látom is magam elõtt a nappalit, a székeket, a konyhámat… biztos megromlott már minden a hûtõben!

Remélem megengedi majd, hogy gyorsan kitakarítsam, végülis, nem mondta meddig leszünk ott…

- Meddig leszünk ott? – hajolok el tõle, s kérdezem meg, de váratlanul lecsap rám, én pedig szinte pattogva az ölében, megrészegülten az örömtõl viszonzom, hiszen megérdemli, mert elvisz, adott egy csepp boldogságot… Lágyan megsimogatom az arcát, Õ pedig fújtatva rángatja le rólam a nadrágot, a nyakamba csókol, s én felnyögök…

- Loan… Istenem… - harap a fülembe, összerezzenek a vad indulataitól és mozdulataitól… Kiszabadítja magát nadrágjából, én pedig azon kapom magam, hogy felemel, és a bejáratomhoz illeszti merevedését. Felnyikkanok, de válaszul csak az ajkaimra mar, remegõ ujjaim megmarkolják ingjének szélét, izmos nyakát cirógatom, mikor elereszt, s teljesen befogadom…

A feszítõ érzéstõl felvisítok, zihálva borulok a mellkasára, míg Õ a fenekembe markol, és mozgásra késztet, amit lassan meg is teszek. Nyögdösve és lihegve körözök rajta lassan, miközben mindenhol, ahol csak ér, csókolgat, tapogat…

- Loan… - zihálja átszellemülten, s feljebb löki a csípõjét, mire felnyögök…

Forró érzés száguld végig a gerincemen, egy ismeretlen, új dolog, amit eddig még nem éreztem… nem külsõleg, nem Takamo forró lehelete, és az én lihegésem melege, hanem valami más, belül… Új érzés, ami a frissen megszerzett boldogsággal keveredve egészen az egekig repít… Jól esik, akármi is ez...

***

A kocsiból úgy szállok ki, mint akinek rakétát tettek a szebbik felébe, görcsösen szorongatom a kocsiajtót, míg Takamo is kiszáll. Egyik lábamról a másikra állok, rendezetlen ingemet próbálom meg elfogadhatóbbá varázsolni, de megint odanyúl, és a felsõ két gombot kibontatja velem. Elõreenged, én pedig az apró kis házhoz sietek, a pótkulcs még mindig a helyén van, az ablakban levõ kaktusznál.

Remegõ kézzel dugom a kulcsot a zárba, saját árnyékom úgy reszket a régen látott ajtódeszkán, akárcsak én magam. Halk kattanás, aztán még egy, utána pedig egy újabb. Kulcsot fordítok, a cilinder végre megadja magát.

Hátrapillantok Takamora, akinek pillantása immáron teljesen kiismerhetetlen, ahogy kiszálltunk az autóból. Biccent, én pedig szinte berepülök a küszöbön. Az elõszoba mit sem változott, kivéve pár pókhálót és méretes szúnyogot. Leveszem lábamról a cipõmet, s jóformán berontok a nappalival egybekötött konyhába. Elsõ utam a szobámba vezet, nem is figyelek arra, hogy Takamo és a testõrök jönnek e utánam.

Furcsa érzés, hogy a saját otthonomban… ennyien, mindannyian itt vannak. Azok, akikkel lassan több idõt töltök, mint azokkal, akiket igazán szeretek, akikkel megosztanám az életemet. S mégsem érzem úgy, hogy bemocskolják a szeretett ház harmóniáját. Gyorsan kiveszem az ágy alól a bõröndöt, és a kissé poros éjjeliszekrényrõl leszedek pár dolgot, közben a kezemmel lesöpörve róla a koszt.

Végre… elmondhatatlan olyan környezetben tenni venni, ahol szeretek lenni, ahová sok szép emlék fûz. A fürdõszobából megkeresem a fogkefémet, a kedvenc testápolóm, a törölközõm, csupa olyan holmit, amire örökké szükségem van. Az egyik párnát is felkapom, valamint azt a plüssmacskát, amit még anya adott születésnapomra. Mikor a nappaliból vinnék el pár könyvet, elejtek mindent, amit fogok.

A kanapén olyan valami mozog, ami nem odavaló. A pléd megemelkedik, és egy borzos fej néz velem farkasszemet, a kócos mogyoróbarna tincsek az égig meredeznek.

Jézusom… ez egy… hajléktalan!

- Loan…! – rekedt hang, én pedig földbe gyökerezve állok ott a szobám küszöbén. – Visszajöttél! Úristen, jól vagy, minden rendben?! Loan!

Megmozdul a furcsa gombóc, és kiszakad belõle egy méretes férfi, akinek bõszen villogó kék szemei szinte szédítõen szaladgálnak fel-alá rajtam. Õ… Hiroya-senpai! Villámgyorsan hozzám szalad, és átölel. Mielõtt azonban két másodpercnél tovább érne hozzám, két fekete öltönyös fickó karon ragadja, és a fotelbe tuszkolják, fejéhez két pisztolycsõ nyomódik.

Akkor kapok észbe, mikor Takamo kilép a konyhát elválasztó térfal mellõl, és szinte visításig csap fel a hangom. Arca kifejezéstelen, de mégis érzek felõle valami olyasmit, amit nem akarom, hogy kirobbanjon…

- No lám.

Ez a két szó… reszketni kezdek, de inkább jól nevelten mögé állok. Legalább láthatom, mit csinál… Ne bántsa, úristen…!

Miért nem lehet egy nap egyszerûen…

Normális?

- Nasakeshirazu… - egy pofon az elhangzott név után, jelezve, hogy hallgasson. Takamo kimérten áll, hagyja, hogy a testõrök automatikusan csinálják azt, amire idomítva vannak…

- A neved.

- Furuha Hiroya – tisztogatja le nyelvével a vért a szájáról, hogy ne köpködje szét. A jóvágású arc most valahogyan máshogy fest, mint mikor rám nézett. Akkor arcélei lágyak voltak, szemei kedvesen mosolyogtak, de most gyûlölködõ s mégis annyira diadalittas, hogy az már sértõ…

Miért örül…?

- És elmondanád azt is, hogy mi a faszt keresel itt?

- Azt amit te.

Újabb ütés és még egy, de ettõl már csak vigyorog, úgy fordul felém. Kitágult szemekkel nézek rá, minden porcikám érte remeg… Takamo… ne bántsa, az egyetlen ember, aki foglalkozott velem, aki nem kérdezõsködött, aki…

- Zsaru vagy.

- Bingó. Igazából kirúgtak. Te rúgattál ki – köp oldalra egy adag véres nyálat, arca furcsán sunyi. Ki ez? Mindig is ilyen volt? Soha nem láttam így… Mi történt? Miért?

Rettegve szorítom meg Takamo karját, de ezzel csak sajnos felhívtam a jelenlétemre a figyelmet. Elkap, és durván megszorítja a csuklómat, Hiroya-senpai felé penderít.

- Itt lakik nálad? – a hanghordozás a legfenyegetõbb, mint amit valaha tõle hallottam…

- Nem!

- Odaadtad neki a kulcsot?

- Nem…! – erednek el a könnyeim, s könyörögni kezdek, amíg nem kérdez újra. Pillantása szinte fáj és szúr, mintha… – Nem… nem tudom hogy került ide… de ne bántsd, kérlek… kérlek…!

- Ne bántsam? – elenged, és szája sarkában látok egy gonosz mosolykezdeményt. Hátrább áll, s valaki megfogja mind a két kezem. Hátrakapom a fejem, s látom, hogy a sofõr az. Kifelé húz.

Kifelé…

El innen, hogy…

Hogy ne lássam majd, mit csinál…!

A felismerés úgy tép bele a fejembe, hogy már fáj.

- Ne! NE! – visítom, beakasztom a lábam az asztalba. Még csak most jöttünk! Nem mehetünk el! Nem bánthatják, nem, nem, nem! Kétségbeesetten próbálom felhasználni az ismereteimet a házzal kapcsolatban, hogy hol van még elõnyös kapaszkodó hely, de a sofõr nem mer rángatni, én pedig így elszántan kapaszkodok.

- Takamo-sama… kérlek… könyörgök…

- Elbasztad. Már megijedt, innentõl fogva már tök mindegy, mit mondasz neki, nem fog szót fogadni, ösztönlény lesz – szólal meg hörgõ hangon Hiroya-senpai, és mindenki ránéz. Hagyják beszélni, így folytatja is. – Látom, nem igazán sikerült megformálnod úgy, ahogy szeretted volna. Fogadjunk, annyira retteg a puszta látványodtól is, hogy inkább elfordítja a fejét.

Mélységes csend.

- Na mi van? Eltaláltam? Fogadjunk még egyszer sem mosolygott rád, egyszer sem ölelt át önként… annyira fél tõled, ráadásul két mondatnál többet alig hiszem, hogy tudtál vele beszélgetni – halk kuncogás, ami gurgulázásba csap át, így megint köp. Teljesen ledermedve hagyok fel a küzdelemmel, de a sofõr is leblokkolt. Mindenki.

Mirõl beszél…?

DURR.

Négyszer.

Egymás után.

Fülsüketítõen hangosan.

Ordítás, Hiroya-senpai vérzõ vállakkal és combokkal üvölt, Takamo kezében pedig a füstölgõ pisztoly.

- NE! – sikításom elnyomja egy újabb lövés.

- Vidd ki Loant.

- Nem! Ne! NEM! Ne bántsd, kérlek, kérlek… elég, hagyd… - visítom, az egész arcom könnyben úszik, a dolgaim a földön hevernek, a plüssöm és a párnám csupa vér…

Bemocskolta az otthonomat!

- Miért? Miért…?! Honnan tudtad? Honnan? – dobálom magam össze-vissza, hogy idõt nyerjek, de a lábam már kiszedték az asztal alól, most pedig a küszöbbe akasztottam bele a sarkam…

- Ugyan Loan… - most mosolya kedves és lágy, pillantása pedig nyugodt. - Mikor egyszer nálam aludtál, levágtam a kezedrõl a kötést, hogy megnézhessem, mi van alatta. Ez amolyan sajnálatos… nyomozói kíváncsiság, és miután egy hétre rá eltûntél… Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a szartúró ismét megtalált…

 Felnevet, de a szájába nyomják a revolvert, engem pedig a sofõr megragad, felemel, és kivonszol, de még a bejárati ajtónál hallom a tompa lövést, s loccsanást…

Csendben üldögél, az ételhez szinte hozzá sem ér. Nyakában kunkorodó hajvégei nedvesek, vízcseppek csillognak köntösébõl kilátszó bõrén. Én is ugyanígy festek, de nem fázom.

- Fázol? – kérdem tõle. Mintha ráordítottam volna, úgy húzza össze magát. Megrázza a fejét. A picsába.

Elhajítom a kanalamat dühömben.

- A kurva életbe.

Felállok, az indulataim inkább a helyzetnek szólnak, nem neki, mégis legszívesebben jól megráznám. Tudom hogy fél tõlem, kibaszottul tudom, a rohadt életbe! Mégis olyan nehéz lenne...

- Eszek! – mondja hirtelen, s ahogy fölé tornyosulok már kezében is az evõeszköz. Egy villa és egy kés. Utóbbit azonnal leteszi, mert retteg attól hogy már ennyiért is megbüntetem. Tudom jól, hogy képtelen lenne engem megtámadni, ugyanakkor saját magának ártani vele. Fél... retteg a fájdalomtól. Ismerem õt. Mégis habozás nélkül elhittem ma reggel, hogy képes lenne ártani magának. Hogy miért? Magam sem tudom... De most itt van, és bármit megtesz, amit csak akarok. Itt van és itt is marad velem, amíg jónak látom.

- Persze… - morgom halkan. Kissé nedves, mézszõke hajába túrok. Megrezzen, s ahogy fölé tornyosulok, megpróbál elhúzódni tõlem, mintha a tányérhoz hajolna. Köntösét lecirógatom a válláról. Olyan törékeny, sebezhetõ és szép... Kezével a köntös vállához nyúl hogy megigazítsa, de eltolom ujjait. Lehajolok hozzá, számmal végigsimítom gömbölyû vállát, majd nyakába csókolok és egy kis érzéki nyögést kapok jutalmul. Olyan vad, nyers vágy árad szét bennem, amelyet csak õ tud életre kelteni. Istenem, hogy reszket! Megõrjít.

Egy mozdulattal félresöprök az asztalról mindent, karjánál fogva dobom fel rá. Letépem róla a köntöst, nyelvemet szájába dugom és felnyögök. Kibaszott szép. Az enyém, és mindjárt szétkefélem az agyát is.

Engedelmesen simul hozzám, s ettõl kissé magamhoz térek.

- Loan… - suttogom imádattal, formás kis seggébe markolva húzom közelebb magamhoz, a levegõbe emelem könnyû kis testét.

- Ahh, csinálj valamit, különben nem fogom megállni, hogy ne dugjalak meg itt és most…

Harapom, falom puha kis száját, kezeinek finom érintésétõl megremegek. Engedem hogy lemásszon az asztalról, zihálva figyelem. Köntösöm övét megfogva kezd el húzni magával. Elkábulva követem, falom szemeimmel meztelen testének szépségét.

Csábítóan mászik fel az ágyra, hívogatóan nyújtja felém kezét. Fújtatva mászom be mellé, és már mohón csókolom, markolom, tapogatom. Rám hengeredik, könnyû kis teste puhán  nehezedik rám. Ah.. Loan... Annyira kívánom!

Felül, combjaimra nehezedve bontja ki köntösömet, lesimogatja mellkasomról és hasamról. A selyemövet karcsú ujjai között forgatva tûri hogy combjait simogatom. Beköti a szemem...

Összerándulok a vágytól, szinte azonnal képes lennék elsülni, annyira felizgatott ezzel. Régen... régen játszott velem, néha még kuncogott is amikor látta, mekkora hatalma van felettem az ágyban.

Remegek a várakozástól.

Kezei bódítóan simogatják mellkasomat, hasamat. Sóhajtva élvezem. Simogat... Olyan régen tette utoljára. Felerõsödik az illata, mellkasa enyémhez ér, s megérzem leheletét, majd apró nyelvének nedvességét a nyakamon. Selymes haja arcom cirógatja.

Végigsimítom hátát, s amikor beleremeg, felnyögök. Oldalra fordítom a fejemet, és sikerül elmarnom a száját. Olyan éhesen falom, szívom magamba puhaságát, mint egy éhezõ. Éhezem. Éheztem rá, amíg nem volt velem. Nem volt egy kurva sem, aki képes lett volna õt pótolna akárcsak egy pillanatra is.

Elhajol tõlem, mellkasomra tér. A felismeréstõl vad remegés tör rám. Belemarkolok puha hajába, s szinte beleõrülök amíg végre eléri hasamat és lejjebb halad. Végre eléri farkamat, s az elsõ érintéstõl a levegõ is belém reked. Nem kapok levegõt, s egészen addig nem is vagyok képes semmire, amíg végre teljesen be nem fogad nedves és puha szájába. Hörögve harapom a levegõt, s néhány szopó, szívó mozdulat elég hogy szétdurranjak. Saját hörgésem és nyögésem is alig hallom, olyan hangosan dobol a szívem a fülemben.

- Loan... – suttogom rekedten, miközben lerántom szemeimrõl a kötést. Lepillantok rá, szája sarkában csordul ki spermám. Karjánál fogva rántom fel magamhoz, puha és könnyû takaróként húzom magamra, lenyalom szájáról a nedveimet és mohón csókolom meg. Még remegek az átéltektõl, csak lassan csillapulnak bennem az érzések.

Hosszú-hosszú idõ után csillapul vad remegésem és zihálásom. Ólmos fáradtság nehezedik rám, így lecsúsztatom magamról. Tudja mi a dolga, ahogy oldalra fordulok, fenekével befészkelõdik az ölembe mint egy kis kifli. Magunkra rántom a takarót és azonnal álomba merülök, miközben õt ölelem magamhoz szorosan. Mintha félnék attól, hogy eltûnne. A gondolattól felevickélek az álom mélységébõl, arcomat finom fürtjeihez simítom, melyek az orromat csiklandozzák.

- Itt maradsz reggelig – suttogom kábán. – Ne merészelj elmenni amíg fel nem ébredek.

- Igen, Takamo-sama... – hallom. Ujjaim arcához érnek, nedves könnyeit letörlöm és belezuhanok az álom sötétségébe.

Éjjel többször felriadok, de amikor õt karjaimban érzem, erõsebben magamhoz szorítva ájulok vissza. Kívánom, vágyok rá, de végre hosszú idõ óta újra tudok rendesen pihenni.

*

Reggel.

Az ablakon túl beszûrõdik a halk madarak halk trillázása.

Karjaimban szuszog.

Sóhajtva szorítom magamhoz, meztelen mellkasára csúsztatom fel kezem, amely eddig derekán pihent. Végigsimítom csípõjének lágy vonalát, combját. Reggeli merevedésem fenekéhez szorítom, s õ halkan nyöszörögve kezd ébredezni. A hátára fordítom, s néhány hosszú másodpercig csak nézem. Az ablakon beszûrõdõ napfény megcsillan kócos haján, végigsimogatja mellkasát. Ujjaim követik útját, egészen kis merevedéséig. Megérintem és az ujjaimat ráfonom.

- Jó reggelt – suttogja, álomtól kába szemeivel hunyorog rám. Nem mosolyog. Sóhajtva engedem el õt, és visszadõlök a párnára.

- Neked is, Loan.

Oldalamhoz bújik ahogy régen. Mindig is szerettem ébredés után még egy kicsit heverészni. Keze mellkasomon pihen, finoman végigsimít, egészen merevedésemig. Nem állítom meg, csak behunyt szemekkel élvezem.

- Mehetek zuhanyozni? – kérdezi halkan. Bólintok, de nem nyitom ki szemeimet. Selyem halk suhogása, s amikor az ajtó becsukódik mögötte, hideg hiányérzetet hagy maga után. Hallgatom ahogy csobog a víz.

Testem magától mozdul, s néhány másodperc múlva már a rémült arcát láthatom amikor belépek a fürdõszobába. Szappanhabos testét a zuhany langyos vize öblíti le. Beállok mellé, remegõ kezébõl kiveszem a tusfürdõs flakont. Bekenem magam, és néhány másodpercnyi tétovázás után õ is segít nekem. Régen... régen együtt fürödtünk, s néha nem bírtam ki. Olyankor a zuhany alatt basztam meg, vagy vizesen felkaptam és kirontottam vele a hálószobába. Most olyan félelem csillog a lesütött szemeibõl amikor néha-néha felpillant rám, hogy elmegy a kedvem ettõl.

Amikor befejezem a reggeli tisztálkodást, a mosdó elõtt fogat mosó Loanra pillantok.

- A lugasban reggelizünk – vetem oda neki.

- Rendben, Takamo-sama.

Elegáns Versace szövetnadrág, világoskék ing. Nyakkendõt és zakót majd késõbb veszem fel. Hosszú hajam frissen fésülve terül szét vállaimon.

A lugasban már gõzölög a finom kávé, a frissen sült péksütemények édes illatától felfordul a gyomrom. Nem szeretem, de Loan édesszájú, így a kedvenceit szolgálták fel ahogy mindig. Ahogy régen.

Átfutom a reggeli lapokat.

Megjelenik Loan is. Világoszöld, divatos Hugo Boss rövidujjú ingben és fekete nadrágban van. Lábán csillogó kövekkel díszített vékony kis sportcipõ. Nyakában egy smaragdköves nyaklánc csillog. Elégedetten mérem végig. Látom felfedezte a ruhatárát. Mindig is szerettem, ha divatosan öltözik. Mielõtt leülne, magamhoz intem. Engedelmesen áll elém. Kigombolom ingének felsõ gombjait, hogy a selymes fehér bõre jobban érvényesüljön.

- Ülj le és egyél – utasítom a kerek kis seggére csapva játékosan. Szót fogad, és kenegetni kezd magának egy croissant. A kávém után nyúlok, lenyelem az utolsó kortyot.

- Ma egész nap az belvárosi irodámban leszek, este visszajövök érted. Legyél nagyon csinos.

Megremeg kezében a narancsleves pohár. Jól tudja, hogy ilyenkor este jakuza tárgyalásra vagy egyéb hasonló programra szoktam menni, és neki olyankor nagyon szépnek kell lennie. Figyelem ahogy eszik. Körülöttünk a színes rózsák illatoznak, fehér márványszobrok kandikálnak elõ a zöld növényindákból. Nagyon szép ez a kis lugas, szívesen reggelizem itt ha jó idõ van.

Visszaterelem figyelmemet az újságok felé, és az egyiket felcsapom a sport rovatnál.

- Más feladatom nem lesz?

Felpillantok rá az újság felett.

- Nincs. Tégy amit szeretnél, de nem hagyhatod el a birtokot. Vásárolnod sem kell semmit. Ha kell, hívass kozmetikust vagy manikûröst, nem érdekel.

Meghitt csend ereszkedik ránk. A kedvenc focicsapatom megint nyert. Helyes.

- Azt hiszem olvasok valamit amíg várlak – mondja finom hangján.

Derûs hangulat árad szét bennem amikor eszembe jut, mennyire szeret olvasni. Néha szex után, amikor pihentünk, elmesélte mit olvasott éppen. Mindig kellemes volt hallgatni õt, az õ szemszögébõl megismerni a történeteket.

- Rendben. Néhány napja érkeztek új könyvek a könyvtárszobába, van mibõl válogatnod.

Mindig is odafigyeltem arra, hogy új mûvek is kerüljenek oda. Fõleg amióta Loan az enyém.

Megken nekem egy pirítóst, megpakolja sonkával. Tudja hogy mit szeretek. Mivel elém teszi, megeszem, majd búcsúzóul elveszek tõle egy eperízû csókot.

- Este.

- Jó munkát, Takamo-sama...

***

Kiszállok a kocsiból. Az esti égbolt sötét, egy csillag sem látszik az égen. A hold is csak homályosan világít a vastag felhõtakaró mögött.

Besétálok a házba, a személyzet már vár engem. Inasom kezébe hajítom zakómat, és miközben felfelé tartok a márványlépcsõn, kilazítom a nyakkendõm.

- Fél óra múlva álljon a kocsi a bejárathoz. Szóljon Loannak, hogy a hálószobámban várom.

- Máris, uram.

Mire befejezem a zuhanyzást és kilépek a fürdõbõl, õ már bent van. Az ablaknál áll, és a kristálycsillár fényeiben káprázatosan szép.

- Üdvözöllek itthon, Takamo-sama – mondja édes hangján. Halvány mosollyal intem közelebb. Szót fogad, és alaposan végigmérem. Fekete, fényes szaténbõl varrt Versace felsõ. Nem ing, de úgy néz ki. Hozzá illõ nadrág, a nyakában és csuklóján pedig szikrázik a gyémánt. Haja némi hajhabbal megbolondítva, laza és divatos kócossággal öleli körül csinos arcát. Tökéletes. Elégedetten cirógatom meg arcát, és õ engedelmesen emeli fel a fejét hogy megcsókolhassam. Mohón marok bele, nyelvemmel betörök édes melegségébe. Finom édes barackos illat veszi körül, és már ennyitõl megrándul a farkam.

Most nincs idõ rá, így inkább elfordulok tõle és a gardróbszobába sétálok. Lássuk csak...

Egy grafitszürke Hugo Boss öltöny mellett döntök. Egyik kisujjamra gyémántgyûrût húzok, felcsatolok egy Rolex órát is.

- Induljunk, Loan.

Odalent az autóban feszülten ülök. Nincs semmi kedvem most a többiek társaságához, de úgy döntöttem alig egy héttel ezelõtt, hogy kiterjesztem a területem határait, ehhez pedig szövetségesekre van szükségem. Más szóval, a ma esti beszélgetõpartnereim közül kettõ kap esélyt hogy behódoljon nekem és csatlakozzon a klánomhoz. A harmadikkal pedig osztozunk a zsákmányon, mivel õ elég erõs és befolyásos, így nem tudom simán félreállítani az útból. Pech.

Loan csendben van, hagy gondolkozni. Piros pont. Hogy levezessem a feszültséget, csettintek neki. Közelebb csúszik hozzám, engedelmesen oldalamhoz simul. Beleszagolok hajába.

- Nem fog sokáig tartani – ígérem neki halkan. – Vacsoráztál rendesen?

- Igen.

Arcának lágy vonalát végigsimítom ujjammal, majd elengedem õt ahogy bekanyarodunk az elegáns club parkolójába. A VIP részen megállunk. Kinyitja egy csicska az ajtót, és lassú, elegáns mozdulattal kiszállok. Hajamat vállamon átvetve nézek körül. Testõreim körbevesznek, s amikor Loan is kiszáll, vetek rá egy pillantást.

- Ne maradj le – utasítom halkan. Bólint, és tudom hogy mögöttem jön. A testõreim fél szeme rajta vannak, tudják jól hogy mi történne ha újra elszökne. Kinyitják elõttem a duplaszárnyas ajtót, és a hangosan lüktetõ zenébe besétálunk. Zavarja érzékeny füleimet a zene, de ez egy menõ szórakozóhely, így ez az alapzaj.

Keresztülsétálunk a klubon, a testõrök félrelökik aki az utunkba kerül. Egy újabb ajtó következik, s amikor az bezárul mögöttünk, a hangszigetelésnek köszönhetõen áldásos csend borul ránk. Még egy helyiség, fel egy lépcsõn, és végre egy tágas társalkodóba léphetünk, amelynek egyik fala teljesen üvegbõl van, tökéletes kilátással a klub táncterére. Az emeletrõl lepillantva a színes villogó fények és az ember-kavalkád nagyon látványos.

Körbehordom tekintetem a bõrfoteleken és kanapékon terpeszkedõ öltönyös alakokon. Mindenki eljött. Testõreik odakint, illetve idebent a fal mentén. Szeretõik pedig az ölükben, vagy épp a bárpultnál üldögélnek.

- Üdv mindenkinek – zendül mély hangom. Kórusként köszöntenek. Két emberem is itt van. A város északi részét irányító Masashi, és a város déli részét irányító Hisashi. Itt van Yako és Miaki, akik vagy behódolnak vagy meghalnak ma este, valamint a nevetõ harmadik, Haketo. Szép nagy szelet jut neki ma este, ha benne van a buliban. Sunyi jóllakott mosolyát látva, sejti már hogy milyen nagyot szakít ma este.

Leülök az egyik fotelbe, és a mellém álló Loanra nézek.

- Hozz nekem egy italt.

Bólint és elsöpör a bárpulthoz, ahol a bárszékeken a többiek csajai üldögélnek.

Kezdjük.

Könyökömet megtámasztom és összefûzöm ujjaimat.

Hideg szemeimet a két középkorú férfira szegezem. Félnek. Látom rajtuk. Helyes.

- Örülök, hogy elfogadták a meghívásomat.

- Hálásan köszönjük, Takamo-sama – mondja az egyikük. Egy zsebkendõvel megtörli izzadó homlokát. Minden mozdulatát követem tekintetemmel, akár egy ragadozó a zsákmányt. Tulajdonképpen az is.

- Úgy gondolom, ideje szorosabbra fûznünk a barátságot amely köztünk van, ezért hívtam ide önöket. Mit szólnának egy kellemes és hasznos kis szövetséghez?

Megérkezik Loan, és elém tartja a kedvenc italomat. Megcsörren a jég a pohárban. Elveszem tõle, majd egy apró biccentéssel utasítom hogy menjen vissza a többi kurvához. Csevegjen velük, foglalja le magát amíg én dolgozom. Nem új neki a helyzet, engedelmesen visszasiet.

Belekortyolok az italba. Kellemes, pont eltalálta az arányokat. Összeszedem a gondolataimat.

- Felajánlok önöknek a klánomban egy-egy pozíciót. Mi a válaszuk?

Haketo csak vigyorog, tudja hogy ez rá nem vonatkozik. Yako azonnal feláll, fejet hajt.

- Köszönöm a megtiszteltetést, boldogan elfogadom!

Bólintok, és õ megkönnyebbülten rogy vissza a székbe. Miaki felé fordítom tekintetem. Néma csend van, egy légy sem zizzen. A sarokban a kurvák is tágra nyílt szemekkel figyelnek. Megiszom az utolsó kortyot a poharamból, majd a bárpult felé pillantok. Loan azonnal hozzám siet, elveszi tõlem.

- Utána gyere vissza.

Nem nézek Miakira, jól tudom hogy ez sokkal hatásosabb félelemkeltõ eszköz, ha tudomást sem veszek róla. Amikor Loan visszatér, csettintek neki. Széttárt lábaim közé lép, óvatosan leül az egyik combomra. Lusta mozdulattal teszem derekára egyik kezem.

- Csalódtam önben Miaki.

Hideg, fagyos a hangom. Végighúzom ujjamat Loan karján, libabõrössé válik érintésem nyomán.

- Sajnálom, de inkább meghalok. A klánom velem együtt semmi válik, de ez is jobb mint hogy egy ilyen hiéna kezébe kerüljön!

Bamm!

Loan összerándulva bújik hozzám, arcát nyakamba fúrja. Földre zuhanó test tompa puffanása. A holttestre pillantok, majd a mellettem álló emberemre. Még füstölög kezében a fegyver csöve.

- Takarítsátok fel.

Kivonszolják a holttestet, s amikor végre nyugalom ereszkedik ránk, taps töri meg a csendet. Haketo mosolyogva ütögeti össze a tenyerét. Fekete szemei hidegen csillognak, arcán elégedett mosoly.

- Imádom a stílusodat – mondja. Fanyar mosollyal simogatom meg Loan selymes haját. – És most koccintsunk a hasznos szövetségre, és a jövõre! Pezsgõt!

A bárpultnál álló ribancok felénk sietnek a pezsgõspoharakkal, Loan pedig összeszedi magát és felemeli a fejét. Elveszi a felé nyújtott poharat, és beszáll a koccintós buliba. Valaki zenét is kapcsol, és percek múlva az alulöltözött csajok szórakoztató vonaglásba kezdenek.

Mosolyogva figyelem, mennyire jól érzik magukat a vendégeim. Kokó, pia, szex, mindent megkapnak, amire csak vágynak.

Miaki az egyik lányt az ölébe húzza, benyúl a semmi kis felsõje alá és megmarkolja a melleit.

Alakul a hangulat, én pedig a mellém telepedõ jobb kezemként dolgozó Hisashi felé fordulok. Halkan beszámol néhány új fejleményrõl. Új rendõrfõnök, szállítmányok, bevételek, stb. Amikor befejezzük, a hangulat már tetõfokára hágott, a vendégek lerészegedtek, Yako pedig behunyt szemekkel élvezi ahogy az ölében fel le mozgó kurva feje élvezetet nyújt neki. Eh.

Megpaskolom Loan fenekét.

- Mehetsz játszani.

Bólintva áll fel az ölembõl, tudja hogy ilyenkor mehet táncikálni a többiekkel, vagy ehet-ihat, ahogy tetszik neki. Másik jobb kezem ül mellém, az õ beszámolójára figyelek.

- Engedjen el! – hallom Loan hangját.

- Ugyan kiscica, ne kéresd magad – mondja egy mézes mázos hang. Azonnal felkapom a fejem, mozdul a testem. Már Haketo elõtt állok, megragadom a kezét amivel Loan csuklóját fogja és erõsen megszorítva rántom õt fel a fotelbõl. Azonnal elengedi, és meghökkenve néz fel rám. Jóval magasabb vagyok nála. Arcom hideg páncél, szemeim gyilkos pengék.

- Egy fontos szabály van, amit meg kell tanulnod, ha velem lepaktálsz, Haketo – morgom halkan. Néma csend körülöttünk, még a zene is elhallgat. A testõreink egymást célozzák fegyvereikkel. – Nem nyúlsz ahhoz, ami az enyém. Rá sem nézel.

- Mi ez a nagy felhajtás? Csak meg akartam cirógatni – mondja tetetett jókedvvel. Összeszûkülnek a szemeim. Ez itt el akarja bagatellizálni? Kibaszottul ostoba ötlet.

- Meg akarsz halni? – kérdezem oldalra hajtott fejjel.

- Kefélni akarok – mondja vigyorogva. – A te kis kedvenced pedig kurva szép. Irigy vagyok, Takamo-san. Rohadtul irigy. De tiszteletben tartom ezentúl azt, ami a tiéd. Eskü.

Ellazulok és elengedem a csuklóját.

- Tele a klub. Keress magadnak egy kurvát.

- Jobbat mondok. Megveszem õt tõled. Mennyibe kerül?

Nem elõször kapok ajánlatot Loanra, és ezúttal sem lep meg. Mellesleg imádom ha a hiúságomat legyezgetik, és dícsérik az izlésemet. Loan nagyon szép, tisztában vagyok vele, hogy sokaknak fáj rá a foga.

- Nincs annyi pénzed – válaszolom hidegen mosolyogva. Visszaülök a karosszékembe, intek a testõröknek akik leeresztik a fegyvereiket. Loanra pillantok. Még mindig dermedten áll, pedig már a zene is újra szól, és mindenki úgy tesz, mintha az imént semmi sem történt volna. Begörbített mutatóujjammal hívom magamhoz. Kigombolom Loan ingét, széthúzom. Elénk tárul hibátlan, bársonyos bõre. 

A mellém ülõ Haketo-ra pillantok. Felcsillannak a szemei. Loan arcából kifut minden szín, ajkai remegni kezdenek. Mi járhat a fejében? Engedelmesen az ölembe ül, és tûri hogy arcát, majd puha ajkait cirógassam hüvelykujjammal.

- Nagyon szép – jegyzi meg mellékesen Haketo. Belekortyol a pezsgõjébe. – Honnan szerezted?

Elengedem fülem mellett a kérdést.

- Nem csak szép, tehetséges is. – Elvigyorodom, amikor engedelmesen szopni kezdi az ujjamat, rózsaszín kis nyelvével ficánkol rajta. Halkan felmordulok, vágyakozva markolok szabad kezemmel a seggébe.

- Bár tudnám miben – nevet fel halkan Haketo.

- Loan – súgom neki. Pánik csillog a szemeiben, remeg egész testében. Füléhez hajolok, hogy más ne hallja. – Ez az a pillanat, amikor megtehetném hogy odadobjalak neki. Mit gondolsz, milyen lehet õt leszopni? Nézd csak meg alaposan.

Loan könnybe lábadt szemekkel fordítja arcát Haketo felé. Elveszem ujjamat a szájából, hajába markolok és közelebb húzom, hogy folytassam a diskurzust. Megnyalintom a fülecskéjét.

- Mit szólnál, ha kölcsönadnálak neki ma éjszakára?

Megrándul az ölemben, reszketni kezd. Végighúzom ujjaimat mellkasán, lassan körözök egyik rózsaszín mellbimbója körül. Mosolyogva figyelem ahogy retteg.

- Táncolj nekem – utasítom.

ZENE

Lehajtott fejjel áll fel. Lesüti szemeit a kis édes.

- Zenét – csettintek. Felhangosítják ami épp megy. Kényelemesen elhelyezkedem, és õ lassú, ringatózó csípõmozdulatokkal megmozdul. Egy lágy hullám halad végig a testén, miközben végigsimítja mellkasát és hasát. Megrándul a farkam a vágytól. Mindig is nagyon értett ehhez. Ágyékán is végigsimít, majd felbátorodnak a mozdulatai. Felemeli arcát, a szemembe nézve táncol tovább. Igen... ez az.

Haketo felmordul mellettem. Int a kurváknak, és már a kezünkbe is kerül egy-egy pohár. Belekortyolok a hideg italba. Ha most az ölembe dönteném, sisteregve gõzölögne el, annyira felizgatott Loan. Le sem veszem róla a szemeimet.

Lassan mellé sétál egy nõ.

- Bemutatom neked az én kis kedvencemet – súgja Haketo. A csaj alacsony, akkora mint Loan. Hosszú festett vörös haja, nagy mûmellei vannak. Falatnyi kis bõrszoknyában és strasszkövekkel díszített bõrmelltartóban van. Ékszerek csillognak minden ujján, nyakában, füleiben, csuklóján, derekán, bokáján. Loan hátához simul, együtt táncolnak tovább.

- Szépek együtt – bólintok. A csaj leguggol, lassan feláll, közben testével végigsimítja Loant. Mindketten engem figyelnek immár. Kiszárad a szám. Halvány kis mosollyal megnyalom a számat, amikor a mûkörmös kezével végigsimítja Loan mellkasát és hasát, majd finoman megmarkolja ágyékát. Loan megrándul.

Haketo kuncogni kezd.

- Lisa is nagyon tehetséges – mondja.

- Látom – válaszolom vágytól rekedten. Le sem veszem tekintetem Loan arcáról, aki félig lehunyt szemekkel ringatózik tovább a zenére, miközben a kis kurva lassan végignyalja alulról felfelé, a köldökétõl a nyakáig. Lassan, nagyon lassan. Nedves kis csíkot rajzol a selymes bõrére. Rég láttam Loan arcán ilyen kifejezést... Hátraveti a fejét és felnyög. Kicsúszik a pohár a kezembõl.

- Tetszik? – kérdezi Haketo. - Ma éjszakára megkaphatod, szívesen cserélek veled.

Loan felemeli a fejét, egyenesen a szemembe néz, miközben a kurva a mellkasához dörgölõzik. Szemében néma könyörgés csillog.

Karórámra pillantok.

- Ideje indulnunk. Loan, menj és várj meg a kocsiban! – két testõr mellé áll és kikísérik. Haketo felé fordulok. – Nem szeretem a nõket. Jó éjt, Haketo.  

- Jó éjt, barátom.

Amikor elhagyom a szobát, Haketo már a kedvencével szopatja le magát.

*

Az autó ajtaját nyitják nekem. A testõreim beszállnak a másik két kocsiba. Loan csendben kucorog mellettem az ülésen. Már összegombolta az ingét.

- Gyere ide.

Hozzám kúszik, nyakamba fúrja arcát. Szuszogása nyakamat cirógatja. Megremegek a vágytól. Hajába markolva rántom hátra a fejét és durván megcsókolom. Annyira kívánom, szinte morgok. Amikor felemelem a fejem, remegõ ajkakkal néz fel rám.

- Köszönöm... hogy nem adtál oda neki... – suttogja. Felnevetek.

- Kis buta. Azt hiszed, eltûrném, hogy bárki is hozzád érjen? – Megcirógatom arcát, ujjaim hajába túrnak és belemarkolok a selymes, illatos hajába. Arcomra kiül a nyers vágy. – Elõbb ölnélek meg, semhogy eltûrjem, hogy más megkapjon.

Sápadtan néz fel rám. Megcsókolom, mohón és szenvedéllyel. Nem baszhatom meg, még nem gyógyult be a segge. Fenébe.

- Nagyon ügyesen táncoltál – dicsérem meg a fülét rágcsálva. – Kurvára felizgattál vele.

Tudja mi a dolga. Remegõ kis ujjai ölem felé mozdulnak, és én behunyt szemekkel, zihálva hallgatom a halk kis zizzenést ahogy lehúzza a cipzáramat. Összerándulok ahogy megfogja és kihúzza a farkamat. Keményen, lüktetve ágaskodik. Hátraejtem fejemet a háttámlára amikor megérzem forró kis nyelvét a makkomon ficánkolni.

- Loan – nyögöm rekedten, s ebben a pillanatban mélyen a szájába vesz.

Amíg õ a farkamat szopja, én újra magam elé képzelem õt, ahogy táncolt, arcán érzéki kifejezéssel. Gyönyörû volt akkor...

Összeszorul a herém, és egy hangos nyögéssel jutok el a fehér semmibe. Csak saját zihálásomat és szívem vad dobogását hallom. Kezeim maguktól mozdulnak, magamhoz húzom õt. Engedelmesen mászik az ölembe, tûri hogy erõsen magamhoz szorítsam. Nyakába temetem az arcomat, fújtatva csókolgatom puha bõrét.

- Loan... Loan... Soha nem adnálak oda senkinek – suttogom õszintén. Behunyt szemekkel, remegve szívom magamba az illatát. – Te csak az enyém vagy... Csak az enyém...