|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| ef-chan | 2018. 07. 30. 15:35:23 | #35545 |
 Karakter: Matthew Sherinn
Megjegyzés: (Risnek)
A kis üdvözlésem után látványosan bootolni kezd. Hmm, szóval az ilyen alvós rohamok valódi, mély alvást produkálnak, ami után olyan nehézkesen ragadós felkelni. Jó tudni, nem terhelem le akkor teljesen a hülyeségemmel, míg nem látni rajta, hogy kezdi kapiskálni, mi a fene is folyik éppen.
Eme állapot elérése igen látványosra sikeredik, konkrétan úgy pattan fel az ölemből, mintha égetné.
- Bocsánat, nem akartam, csak… - hadonászik halál vörösen, nem mellesleg halál édesen. Nehéz elfojtanom a nevetést, de végül sikerül mosolyba sűrítenem csupán a derültségem. Elég érzéketlen lenne tőlem, ha konkrétan kiröhögném.
- Nyugi, én fektettelek így. Gondoltam, kényelmesebb, mint ha a bögrébe lógna az orrod. Azt hiszem, jobb lesz, ha kispárnával a hónom alatt kísérlek majd. - Korábbi kérdésem hagyom. Úgy érzem, érzékeny témába gyalogoltam, bár a kis mutatványából már egyértelmű, hogy ez lehet a helyzet. S ezek szerint Maria nem tud róla, mert akkor nem keresett volna meg engem. Rólam pontosan tudja, hogy nekem mindegy, és innentől kezdve, hogy Riston pedig meleg, megint adódhat problémám a dologból. Aggódni viszont nem aggódom, mert ha nem kötöm az orrára, hogy alapvetően nem csak nem zavarnak a melegek, de nekem is volt már dolgom fiúval is mindkét felállásban, gyanúsan eszébe sem jut majd bepróbálkozni még akkor se, ha az esete vagyok. Ha már maga a tény, hogy lelepleződött, ekkora sokkot okozott nála, akkor vajmi kevés a valószínűsége szerintem, hogy az a típus legyen, aki reménytelen szerelmében hülyeségekre ragadtatja magát, s levakarhatatlan kellemetlenséggé fajul. Főleg, hogy az egy hónap az nem olyan sok idő.
Míg én gondolkodom, ő körbekémlel. Aztán tétován, de végül egész nyíltan válaszol a korábbi kérdésemre, pedig nem erőltettem újra. Ezzel meglep, és egyben ki is vívja az elismerésem. Kétségtelen, szimpatikus srác. Ártatlan és egyenes.
- Amit kérdeztél… Igaz. Csak nem igazán szoktam hangoztatni. Van, akit nem érdekel, van akinek egyértelmű, csak tudod, egy másik srácnak kicsit nehéz bevallani egy ilyet. Ha ez zavar téged, akkor nyugodtan visszamondhatod a dolgot, majd megoldom máshogy, akár megbeszélem Mariaval is.
Kihasználva, hogy egy kis időre csendben marad, pedig látszik, hogy még mondaná, csak egy pillanatig ő sem tudja, hogy mit, “közbevágok”.
- Ne viccelj. Úgy tűnök, mint akit zavar az ilyesmi? - Ó, Riston, ha te azt tudnád! De jobb is, hogy nem tudod meg, míg a kísérőd vagyok.
- Nem - kúszik végre mosoly az ajkaira, ahogy végre kezd megnyugodni és talán egy picit nyitni is felém. Azt hiszem, mondhatom, hogy kezdem megtalálni a hangot, amivel elérhetem a természetes barikádjai mögött. Csak alakul ez az ismerkedősdi!
- Na látod, szóval nem kell aggódnod. Nem tudom, Maria mi mindent mesélt el rólam, gondolom, nem túl sokat szokás szerint, de egy biztos. Tudom, ez így ismeretlenül eleinte süket dumának hangzik, de majd lassan kitapasztalod: nyugodtan megbízhatsz bennem, mert nagyon kevés dolog van, ami engem igazán meglep, és még kevesebb, ami elborzaszt. Mivel úgy vettem észre, a közvetlenségem is feszélyez, így majd csak akkor mesélek neked magamról, ha kérdezel, rendben? Azt viszont lehet bátran - kacsintok némi pajkossággal, de minden provokáció nélkül.
A kis monológom alatt végig a szemembe néz, s tekintete arról árulkodik, hogy folyamatosan ellazul, megbarátkozik a személyiségemmel így, hogy nem ömlesztem rá túlzottan rámenősen magam.
- Igyekszem majd kihasználni, szerintem később ezzel nem lesz gond.
Barátságos mosollyal pecsételem meg a magam részéről a megegyezést.
- Ha gondolod, itt hagyhatjuk ezt a fagyos “forrócsokit” - vetem fel végül.
Riston nemlegesen rázza a fejét, miközben orrot fúj, mielőtt verbálisan is kifejezné tiltakozását: - Nem-nem. Én így is szeretem, na meg ha már megvetted, amúgy sem hagynám itt.
Meg is szerzi a poharat, és úgy dönti le a tartalmát, mintha legalábbis azzal fenyegettem volna, hogy elveszem és a fejére öntöm.
- Jut eszembe - nyel nagyot az utolsó korty után. -, nyugodtan hívhatsz Risnek, az a legegyszerűbb, és Mariatól is megszoktam már.
- Rendben, Ris. Engem meg hívj csak Mattnek - felelek gesztussal a gesztusra, miközben felkönyökölve az asztalra megtámasztom a fejem. Úgy érzem, igen érdekes és különleges barátságra teszek épp szert.
- Rendben, Matt. - Csodás mosolyt kapok jutalmul. Felszabadultat, őszintét. A kapcsolat kettőnk között megszületett, a legnehezebb részen túl vagyunk a mentorált-mentor viszony kialakításában. Ez abból is látszik hogy mesélni kezd, mire és hogyan számíthatok. A bizalom első lépcsőfoka.
- Igazából nem mindig ilyen egy-egy ájulás, csak ha erősebb stressz ér - süti le kissé szégyenkezve a tekintetét, pedig nem kellene. A kérdésem nem kicsit volt vadidegenként indiszkrét belegondolva.
- Naponta többször be szoktam iktatni több kis alvást, hogy ez ne forduljon elő. Igazából ma már használhatnék gyógyszert is, de nem szeretném a szervezetem ilyesmivel tömni, ha nem muszáj, és már megszoktam az eddigi rendszert, amit kialakítottam.
Ilyen régóta élsz együtt ezzel? - érdeklődöm kíváncsian. - Mert nagyon úgy hangzik, pedig fiatal vagy még.
Bólogat már azelőtt, hogy válaszolna.
- Már kiskorom óta, csak akkor még nem volt vészes és feltűnő. Eddig egész könnyű volt vele élni, mert ha a tanár tudta, vagy a barátaim közel voltak, akkor tudtak segíteni, meg nem probléma, ha órán bealszom véletlenül, de itt azért már nehezebb. Ezért nem is éltem eddig segítőkkel, eddig a félévig.
Becsülendő a hozzáállása, és hogy milyen önálló próbál lenni a gondja ellenére.
- Tudom, kissé közhely, de szerintem becsülendő, ahogy hozzáállsz ehhez. Sokan teljesen elhagynák magukat.
- Köszönöm - Hirtelen zavarát tarkóvakargatásba fojtja. -, de szerintem ugyanilyen sokan ugyanúgy tesznek ellene, mint én, nincs benne semmi különleges - hárít, majd az órájára nézve hirtelen a cuccait kezdje összekapkodni. - Jaj, nekem már haza kéne lassan mennem. Remélem, nem baj, hogy csak ennyit tudtunk beszélni, és alig mondtam el bármit, ami neked fontos lehet - szabadkozik közben bűnbánó arccal. Mintha csak ő tehetne róla, vagy úgy érezné, lerázósnak tűnik a dolog, pedig egyik miatt sem kellene aggódnia.
- Nem gond, míg hazakísérlek, jól kifaggatlak - kezdem én is összekapni magam.
- Nem kell, mivel most “aludtam” kicsit, megleszek már hazáig, nem kell aggódnod - hárít. De nem hagyom magam eltántorítani. Legalább most megtudom, hol lakik pontosan, ha az első alkalmunk is hasonlóan izgalmasan alakulna majd, mint most az ismerkedés.
- Elhiszem, de az első ijedtség után meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg így van. Másrészt legalább így megjegyzem, hova kell majd kísérjelek, ha munka után bealudnál a buszon. Szeretnék rendesen felkészülni. - Arról nem is beszélve, hogy ha elengedem egyedül haza, Maria megfojt, arra meg kifejezetten nincs szükségem. Csak mert ha úgy csinálná, hogy még be is jöjjön, akkor meg a barátja végezne ki, négyelne fel, és tűzné ki a testrészeim az egyetem különböző pontjaira elrettentésképp…
A derekát beadva szusszan: - Oké, megadom magam, de csak ha tényleg nem gond, és ráérsz.
Elnevetem magam a kitételre.
- A barátaim szerint mindig pofátlanul ráérek a végtelenségig, úgyhogy szerintem megugrottam a feltételt - kacsintok pajkosan, egy pillanatig megint megfeledkezve magamról, de hogy ezt ellensúlyozzam, figyelmem a cuccaim összerámolására irányítom, illetve hogy a mosogatnivalók tálcájára kerüljenek a csészéink.
Mire ezzel megvagyok, ő is bőven indulásképes, ezért előre engedem, hogy vezessen, mivel nekem fogalmam sincs, mivel és merre megyünk majd. Közben megengedem magamnak azt a pofátlanságot, hogy megszemléljem a fenekét. Nem tehetek róla, a gyengém akkor is, ha semmit nem akarok az illetőtől. S meg kell hagyni, az ő formás fenekét kár lett volna kihagyni a seregszemléből. Mondhatni kedvem lenne megtapogatni, de nem akarom megint átlépni a határokat, még kevésbé kiütni a felesleges stresszel. Bár azt mondta, most egy darabig ellesz, mert aludt, de gyanítom, egy ilyen húzással ennek ellenére tudnék nála “rohamot” előidézni. Kár érte… Talán majd egyszer, a legvégén megengedem magamnak eme pofátlanságot.
De hogy tuti ne csábuljak el, ahogy kiérünk az épületből meghúzom a lépteim, és felzárkózom mellé.
- Mondd csak, amúgy van valami hobbid? - kezdeményezek beszélgetést, hogy ne sétáljunk tök kukán egymás mellett, mert ha valami, hát ez az egy dolog az, ami feszélyez, ha nincs rá különösebb indok. Márpedig most nincs semmi olyasmi, ami miatt a csend lenne a kellemesebb.
- Úgy kimondottan nincs. Mármint eljárok a barátaimmal, vagy ha senki nem ér rá, olvasok. De a betegségem miatt komolyabban nem űztem semmit - feleli némi zavarral. - Elég unalmasan hangzik, igaz? - mosolyog rám kínosan.
- Ugyan, egy jó könyvnél nincs is jobb. Több kalandot rejteget, mint amennyit egy ember egy élet alatt meg tud élni - vigasztalom ráébredve, hogy már megint elég bunkó dolgot kérdeztem. Rögtön hozzá is fűzöm viszont, hogy ne érezze csupán pátyolgatásnak e kijelentésem, hogy velem mi a helyzet: - Ha azt nézem, én például teljesen egészségesen sem rendelkezem kimondott hobbival. Rengeteg mindent kipróbáltam ugyan, de semminél nem tartottam még ki. Az egyetemet is úgy kezdtem, hogy na,a fizika már az igazi lesz, aztán most mégis sokkal jobban érdekel a mellékes munkám a cukrászatban. De magamból kiindulva fél év, és az sem fog lekötni. Legalábbis egyelőre nem érzem, hogy bármi, amibe eddig kezdtem, olyasmi lenne, amit életem végéig tudnék művelni.
- Érdekes - gondolkodik el. - Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen típusú ember elég… megbízhatatlan. Már bocsánat - vág olyan képet, mintha valami rosszat mondott volna, s kicsit gyorsabban is fűzi hozzá, mintha kompenzálni akarna. - Ellenben Maria szerintem a fejét is rá merné tenni, hogy nálad megbízhatóbb embert nem is ismer.
- Éljen az önelletmondás? - kuncogok, de aztán szusszanva megkomolyodom. - Azt hiszem, ez azért lehet így, mert a becsületem mindennél fontosabb, és ha valamit megígérek, akkor az úgy is lesz. Viszont pont ezért nem ígértem meg soha például a szüleimnek, hogy egy adott szakot elvégzek, csak azt, hogy nem kell aggódniuk értem, megtalálom a helyem az életben. Mondjuk tény, szerencsém van, nem élünk rosszul, így egyelőre tudják és akarják is finanszírozni a szeszélyeim. Azt hiszem, ebben sokat segít, hogy titokban anyám bevallotta, hogy pont ugyanilyen volt fiatalabb korában, ezért türelmesebb is velem, és erre terelgeti apám is. Na meg az sem hátrány, hogy van két idősebb testvérem, így már engem nem cseszegetnek azzal, hogy de a családi business, de a jó hírnév stb. Szabadon lehetek “fekete bárány”.
- Vicces, hogy egy gondolaton belül képes vagy kiemelni egy értékedet, aztán gyorsan meg is próbálod agyoncsapni - mosolyog rajtam úgy, mint aki jól szórakozik. - Nem ismerlek még, de az első benyomás alapján állva azt hiszem, inkább az őszinteséged az, ami miatt megbízhatónak tartanak.
- Meglehet - gondolkodom el látszólag, de aztán szélesen kaján mosollyal fűzöm hozzá, a mondandóm végén kiöltve a nyelvem. - Bár amiatt inkább azt szoktam megkapni, hogy kegyetlen, zavarbaejtő és hülye vagyok.
* * *
Sok semmiséget szóba hoztunk még, mire hazakísértem, és úgy érzem, sikerült elérnem, hogy megbízzon bennem, és kellemesen érezze magát a társaságomban. A szüleinek is bemutatkoztam futólag. Bár Ris szerint nem féltik annyira, azért jobb, ha nyugodtabbak ők is.
Mivel a kis ismerkedés után nem futunk össze, így szerda reggel lévén a menzán várom. Mivel 8-at beszéltünk meg, hogy ne miattam késsünk, már fél 8-kor ideesz a fene, és az otthoni kávézás helyett itt veszem magamhoz az éltető nedűt egy szendvics társaságában. Gyors, bár jelen esetben nem túl spórolós reggeli a’la Matt.
Hamar kiderül viszont, hogy nem csak én nem szeretek elkésni. Még háromnegyed sincs, így még a fele szendvicsem és a kávém java is előttem, mikor némi bátortalansággal odalép, “felriasztva” reggelizős bamublásomból.
- Ó, helló, Ris - mosolygok rá, ahogy felpillantva bebootolom, hogy ő az. Biztos köszönt már, ahogy az is biztos, hogy fel sem tűnt. Figyelmességem határtalan kora reggel… - Bocsi, kicsit elbambultam, még nem kezdett hatni a kávé.
- Semmi gond - ácsorog mellettem, mire kitolom a lábammal az egyik széket.
- Ha nem gond, ezt még gyorsan befejezem, addig ülj le - mutatok a reggelimre, magamból kiindulva kicsit túlmagyarázva a dolgot. - Korán érkeztél - jegyzem aztán meg beszélgetésindítónak, mielőtt a szendvicsembe harapnék.
- Nem akartam pont én elkésni - magyarázza.
- Igen, én is így voltam vele - kuncogok, lenyelve a falatot, mire némi aggodalommal megjegyzi.
- Nem kell azért keresztbe lenyelni, ráérünk még.
Bólogatok újabb falattal a számban, de valóban egy fokkal visszább veszek a tempómból, jobban megrágva a falatot. Aztán hirtelen eszembe jut valami, és a táskámba túrok, miközben próbálom letuszkolni a torkomon mégis az adagnyi szendvicset.Majd ahogy végre sikerül, máris jár a szám megint.
- Oh, igazán nem kellett volna - esik zavarba.
- Ugyan, nem volt fáradtság, tegnap meló után ilyeneket csináltunk a tulajjal, és annyi készült, mire sikerült ilyen szépre, hogy már hányingerem volt, ha ránéztem. Aztán mivel a hozzávalók árát így is úgy is levonja a fizumból, gondoltam, elhozom neked, ha már édesszájú vagy. Rendesen feltálalva gusztább lenne, de sajnos csak ételhordóban tudtam elhozni, és bár nem vészesen, de cska összerázódott a táskában - szabadkozom, éreztetve, hogy bár nem néz ki vészesen most se, azért ennél szebb volt frissen, készen.
|
| timcsiikee | 2016. 12. 31. 14:53:08 | #34900 |
 Karakter: Riston Adkins
Megjegyzés: ~ segítőmnek
Riston:
Hatalmas lelkesedéssel indultam neki még félév elején a terveknek. Amióta kialakult már a fix baráti köröm, sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Kicsit tartottam a gyakorlati hely választásától, de az egyik legrugalmasabb helyet sikerült kifognom, legalábbis a többiek ezt mondták. Minden egészen szépen telt addig, míg nem egy nap Maria számomra elég kizökkentő hírrel fel nem hívott.
- … sajnálom tényleg Riston, de máshogy nem tudom megoldani, de találtam már magam helyett mást. A srác az egyik legjobb közöttünk.
Srác? Na most kapok frászt. Pont azért örültem, hogy Maria került mellém segítőnek, mert lány így egészen biztos, hogy könnyebben tudok majd vele beszélgetni. A villámcsapásszerű ijedelem viszont csak rövid ideig tart a fejemben. Nyugi, akik ilyen szociális dologban részt vesz tuti nem helyes, lehet, hogy kedves de lehet hogy túl szelíd nekem a viselkedése, és tuti egy csomó dolgot tudnék még sorolni ami miatt cáfolhatom a dolgot. Bár ha homofób akkor egészen biztos, hogy kellemetlen lesz közöttünk a légkör, és ez a legrosszabb benne. Maria mellett ezt még jól tudtam titkolni – mondhatni – főleg, hogy barátja van, meg idősebb, meg minden, de itt… Remélem, ha bármi is van később jön majd csak rá. Az se baj, ha kicsit lenéző, csak legyen toleráns, onnantól talán hozzászokok a helyzethez.
- Persze, megértem, és csak egy hónapról van szó ugye? Az csak… nyolc alkalom… - sajnos nem nagyon tudom az elkeseredésemet leplezni, mármint… érezhetően nem túl lelkes a hangom, pedig igyekszem ezen korrigálni.
- Tényleg sajnálom! majd valamivel kárpótollak ígérem. Ami még lényeges, holnap ráérsz? A menzán találkozhatnánk, hogy összeismerkedjetek Matt-el mielőtt kezdené a dolgot.
- Oké, délután ráérek, majd írj.
Amint kinyomom a telefont csak eldőlök az ágyamban, és a plafont bámulva próbálom magam összeszedni. Mindjárt alvásidő így lassan be is bújok a takaró alá, hogy oldalfekvésben már azt se tudjam mi felé nézek, csak elmerülök gondolataimban. Ha eleget mantrázok, akkor talán tényleg beválik majd, hogy ne legyen helyes, legyen túl szociális, ne legyen homofób, s innentől teljesen megbékélek. Oké örülnék, ha barátságos lenne, de tudom magamról, hogy kissé nehezebben fogok tudni megbarátkozni vele csak azért mert fiú, s azért mert a lányok mondták már, hogy egyenesen süt rólam a másság, ha csak elkezdek beszélni. Öltözködésben nem igazán, de ha belelendülök minden lerí rólam.
~*~
Másnap a megbeszélt időponthoz képest csak pár perccel később érkezem, azóta egy fél napot már túlélve a tudattal, hogy megint változással kell szembenéznem. De Maria nyugtatott, hogy Matt nagyon jó, és biztosan a legtöbb dolgot elmondta neki, nem kell aggódnom. Én is azt remélem, hogy amint végre beszélgethettünk kicsit, minden könnyebben fog menni, s nem kell túlaggódnom a semmit.
Amint belépek Maria már messziről felismer, így közelítek feléjük, a srác csak kicsit később bukkan fel a tömeg miatt látóterében, de első benyomásra… Dear God. Nem elég, hogy ki nem nézném belőle, hogy szociális kisegítő, de annyira barátságos és kedves a megjelenése a helyesség mellett, kapásból zavarba jövök. Teljesen az ellentéte annak, amire számítottam. Tudom gonosz dolog tőlem, amire korábban is gondoltam, de nem tehetek róla. Állítólag jól ítélek első benyomás alapján, s pont ettől féltem, amit látok, bár még mindig van rá remény, hogy nem válik az illető az esetemmé.
- Riston, hadd mutassam be neked Matthew Sherinnt, ő fog kísérgetni az elkövetkezendő hónapban a gyakorlati helyedre. Matt, ő itt Riston Adkins, akinek ha egy panasza is lesz rád, eltöröm a kezed. – meghökkenek egy picit ezen a bemutatáson, de láthatóan nem csak én, hanem az említett is, mert lefagy arcáról a mosoly a mondat végére.
- Maria, még nem is ismer, de már a frászt kapja majd tőlem, rendes vagy… Ne higgy neki, teljesen hétköznapi, normális egyetemista vagyok, olyannyira, hogy épp olyan lusta is vagyok embereket enni, mint mások. – kezed fogunk és a tapintása olyan kellemesen meleg, szintén zavarba hoz, de ezt próbálom leplezni – igaz pont szerencsétlenül – hogy nem tartom sokáig így a kezem, de végre túlestem ezen is.
Ez után újabb kör jön Maria eddig többször elmondott szabadkozásából, unalmasnak hangzik sokadszorra, de ebből tudom, hogy valójában tényleg bántja a dolog, csak nehezen fejezi ezt ki – ellentétben a beszólásaival… ironikus.
- Sajnálom, Ris, hogy nem tudlak elkísérni én, de Matt tényleg a lehető legjobb választás, hogy helyettesítsen, nyugodtan megbízhatsz benne – megnyugtató, de ha Maria úgy ítélte meg, hogy tényleg jó, elhiszem. Így biztos lehetek benne, hogy sok minden ugyan olyan lesz mint eddig, csak pár dologban térnek majd el ezen napjaim azon kívül, hogy nem egy lány fog kísérgetni. Erre kapásból jön egy enyhe cáfolat:
- Pontosan, barátságos vagyok, talpraesett, bármit megoldok, és kellően jók a reflexeim, ha kidőlnél, de remélem, nem lesz rájuk szükség – nem tudok teljesen uralkodni a zavaromon, és észlelem rajta is azt, hogy minden látszik rajtam, pedig még azt is visszatartottam, hogy ajkamra harapjak kicsit, vagy az asztallap alatt az ujjaimat piszkáljam, de talán jobb is, hogy ezt észrevette, mert ez után visszafogottabbá válik, kellemes meglepetésként érint, hogy ennyire alkalmazkodó tényleg, s észre sem veszem de kicsit fel tudok oldódni végre. - Szóval akkor pontosan melyik napokon megyünk és hova? Megbeszélhetnénk egy konkrét találkozóhelyet is, és akkor nem lesz gond azzal, hogy megtaláljuk egymást, és biztosan nem késel majd. Nem mellesleg én is tudok alakítani az egyéb teendőimen – bár nem az, hogy túl hivatalossá válik, de hogy nem az a nyomulósabb, számomra is könnyebb.
- Nekem jó az is, ha itt találkozunk, a menzán. szerdán és pénteken kell mennem a gyakorlati helyemre reggel 9-től délután 6-ig.
- Milyen messze van ez a gyakorlati hely, ha fél órával előbb indulunk, az elég?
- Kicsit korábban kellene indulni, annyira nincs közel. 8 neked jó lenne? – nem mintha lenne választásuk de ha ennyire nem működik majd a dolog később alakíthatnak majd rajta, például, hogy csak a gyakorlati helyén találkozzanak kilenc előtt, mert hát nem tudja, hol lakik, de majd később kialakul ez a dolog.
- Haza is kell majd kísérned teljesen – szól közbe Maria, amitől megint kicsit elbizonytalanodom, mert úgy gondoltam mindent átbeszéltek már szinte, s ahogyan matt reagál rá, nagyon problémásnak érzem magam hirtelen.
- Komolyan?
- Mit gondoltál? Délutánra elmúlik a betegsége?
- Bocsánat – vágom rá én rögtön, képzeletben még össze is kuporodva a széken, hogy kisebb gonddá váljak, de Matt rögtön nyugtatni kezd.
- Jaj, semmi baj, nem a te hibád, csak valaki nem tájékoztatott egészen pontosan a teendőimről, és úgy érzem magam, mint egy láma, akinek fogalma sincs a helyzetről, aminek elvileg az irányítójának kellene lennie… - bár lehet csak túl kedves de nyugtató a hangja. Ironikus, de pont az a „félelmetes” számomra, hogy rögtön annyira szimpatikus, hogy ez az ijesztő benne. Nincs elég problémám még generálok magamnak. Gratulálok Ris, egy okleveles csődtömeg vagy.
- Most nem is ez a lényeg, huppanjatok le, és ismerkedjetek össze picit! – Maria amennyire jónak hiszi magát a terelésben – igaz beválik – de ugyan ennyire átlátszó is. Az a szerencséje, hogy indig jó pillanatban igazat mond és így eltereli magáról a figyelmet.
- Igaz, igaz, mit kértek, állok egy kört.
- Nekem elég ez, amim van, “fogyózom” – pedig már most látom, csak egy korty van a bögréjében, így valami baljóslatú nekem.
- Én sem kérek semmit – túl picinek érzem hozzá a gyomrom, hiába isteniek itt az illatok szinte mindig. Viszont orv leszerelésnek leszek tanúja, s úgy érzem magam mint akit elárultak, amikor Maria „kisegíti” a srácot egy infóval. Persze, hisz egy gyengepont ez!
- Édesszájú, hozz neki is egy forró csokit extra tejszínhabbal.
- Máris hozom – az asztal alatt megbököm a lány lábát, amikor elmegy a srác rendelni, de csak kuncogást kapok válaszul. - Hidd el, jól fog esni. Nem kell aggódnod, jó kezekben leszel. Matt nagyon közvetlen, de bármit mondasz neki nem sértődik meg. ha meg gondod lenne vele felhívsz és befenyítem rendben? – simít a felkaromon kicsit nyugtatgatva, de épp mire kiböknék valamit a telefonjára néz. – Oh már ennyi az idő? Sietnem kell, még dolgom van, bocsi – egy gyors elköszönés után eltűnik mint a kámfor, én pedig magamra maradok minden feszültségemmel. Remek. Eddig legalább rá tudtam pillantani, ha egy biztos pontra vágytam, de most mit fogok tenni? Lassan haza is kéne indulnom, így talán foghatom a dolgot erre, és nem kell túlhúzni a beszélgetést, onnantól kezdve meg a gyakorlati helyemen túl sokat nem fogunk tudni beszélgetni. Igen, ez így jó lesz. Azt már teljességgel elhittem, hogy megbízhatok benne, egyedül a társalgást érzem már csak feszélyezőbbnek, de kikerülhetőnek is.
Amikor visszaér, egy adag izgalom megint megrekeszti agyamat, és kettőig nem tudok gondolni kapásból.
- Maria meg hova tűnt?
- Azt mondta, dolga van, de igazából csak lelépett – amikor nevet rajta, kicsit én is feloldódom.
- Úgy érzem, jó ideje ismered már te is. – csak biccentek. Na igen, amióta a szüleimmel megbeszéltem ezt, hogy a barátaim nem lehetnek mindig mellettem, pláne nem gyakorlati idő alatt így jó lenne ha belépnék ebbe a rendszerbe, s ez még egy ideje elkezdődött. Igaz nem Maria volt az első de eddig vele jöttem ki a legjobban, és eddig ezt nagyon élveztem is. Kicsit csalódott vagyok, és mondanám, hogy nyitott is az új felé, de annyira ragaszkodom néha a bevált megszokásokhoz, hogy néha gonosznak érzem magam, amiért nem úgy történik valami ahogy szeretném, és ezért nehéz visszafogni magam, hogy ne mutassam ki zavaromat. Ami ez után jön viszont a rizikófaktoromat eléggé feltornázza.
- Most, hogy így ketten maradtunk, szeretnék kérdezni valamit. észrevettem, hogy feszélyezlek. Ennyire rossz benyomást nyújtok első ránézésre? Meg úgy másodikra is? – nem hittem volna, hogy ennyire szemfüles, mármint… persze nyilvánvaló volt, hogy látszik, feszélyezve érzem magam mellette, de nem hittem volna, hogy ennyire különösnek tudja ezt be. Igaz lehet csak kíváncsi, tényleg csak az első találkozás nyugtalanító ismerkedése lehet-e ez, ezért megpróbálom ezt megerősíteni.
- Én csak… csak nehezen barátkozom fiúkkal. Ennyi. – Ezzel nem is hazudok, mi több talán túl sok igazság is van benne, s mikor már azt hinném lerendeztem ennyivel, a visszakérdezése kiakasztja a feszültségfaktorom.
- Riston, te meleg vagy?
S ekkor jön a jól ismert instant képszakadás.
~*~
Amikor felkelek az a sablonos érzés fog el pár másodpercig, hogy „azt sem tudom hol vagyok” de ez olyan megszokott már, hogy elsőre az sem zavarna meg ha Mexikóban ébrednék fel, csak később öntene el a pánik. Mi több… olyan kellemes meleg és illat az, ami orromba kúszik, kicsit otthon érzem magam, csak lassan ébredek rá hogy ez idegen illat hiába kellemes, a párnám pedig nem is párna.
- Jó reggel, álomszuszék. A frászt hoztad rám – a hang már kezd „ismerőssé” válni, s amikor leesik nekem hol is fekszem, ijedten horkantva pattanok fel ülőhelybe, enyhe vörösséggel és nagy szemekkel.
- Bocsánat, nem akartam, csak… - hadonászok rögtön, s attól csak tovább vörösödöm, hogy rájövök hol is feküdtem. S csak azért nem ér el az újabb ájulás, mert most keltem fel. Miért pont velem történik ilyen? Túl szép és egyszerű lenne úgy az élet, mi?
- Nyugi, én fektettelek így. Gondoltam kényelmesebb, mintha a bögrébe lógna az orrod. – mosolyog és megint olyan furcsa számomra, hogy ennyire közvetlen, mi több nem zavarja semmi, pedig a kómám előtti kérdése már elég sokat elárul a jó felfogásáról. De hogy így említi, kicsit bizseregni kezd az orrom – Azt hiszem jobb lesz, ha kispárnával a hónom alatt kísérlek majd. – a mosolya azt is elárulja lehet azért beszél direkt ennyire könnyedebb témáról inkább, mert tényleg megijedt az előbb? Bár gondolom tényleg, és lehet attól tart megint elájulnék, ha megint felhozná? Biztosan nem találkozott még hasonló esettel, mint én, mert akkor nem ijedt volna meg ennyire. Közben azért körbenézek, még mindig itt vagyunk, de lassan csökken az emberek száma így gyanúsan nem kéne túl sokat időzniük itt még, de nem siet sehova ugyan akkor, most egy ideig nem kell pluszban pihennem.
- Amit kérdeztél… - szeretnék terelni, jó lenne, ha többé nem kerülne fel a téma, de nem tudnám elég ideig elkerülni így jobb, ha túlesem rajta, akkor is, ha megint érzem a csepp feszültséget, mert tartok a reakciótól, de tudom most bírni fogom ébren. – Igaz. Csak nem igazán szoktam hangoztatni. Van, akit nem érdekel, van, akinek egyértelmű, csak tudod egy másik srácnak kicsit nehéz bevallani egy ilyet. – türelmesen hallgat és figyel, megnyugtató de ismét különös is számomra, hogy tényleg ennyire figyelmes tud lenni. Meg laza, és… első benyomásra senkire nem szoktam ilyet mondani, de „túl tökéletes”. Az élet fintora, hogy pont ez zavaró kicsit benne. – Ha ez zavar téged, akkor nyugodtan visszamondhatod a dolgot, majd megoldom máshogy, akár megbeszélem Mariaval is. – és nem tudom mit szeretnék még hozzámondani, de kihasználja, hogy elakadok a gondolkodásban.
- Ne viccelj. Úgy tűnök, mint akit zavar az ilyesmi? – kicsit mintha sejtelmes is lenne, bár lehet ezt csak én látom bele.
- Nem – mosolyodom el végre én is őszintén. Eddig egyértelműen egy nagyon rugalmas alaknak „ismertem meg” s ebbe persze ez is beletartozik.
- Na látod, szóval nem kell aggódnod. Nem tudom Maria mi mindent mesélt el rólam, gondolom nem túl sokat szokás szerint, de egy biztos. Tudom ez így ismeretlenül eleinte süket dumának hangzik, de majd lassan kitapasztalod. Nyugodtan megbízhatsz benne, mert nagyon kevés dolog van, ami engem igazán meglep és még kevesebb ami elborzaszt. – a szemébe nézve ezt érzem is, hogy itt van még az ájulás után is olyan könnyedséggel és feszültség nélkül, mintha mi sem történt volna. – Mivel úgy vettem észre a közvetlenségem is feszélyez, így majd csak akkor mesélek neked magamról, ha kérdezel, rendben? Azt viszont lehet bátran – kapok egy „újabb” finom kacsintást, ami nem lep meg úgy, mint elsőre, s végre kicsit jobban érzem magam én is tőle. A végén még a sok kusza mellékút és „körforgalom” után olyan pályára jutok a helyzetben, ami még tetszik is? Újabb kellemes meglepetés, és remélem ez így is marad. Annyira igyekszik tényleg, hogy úgy érzem nekem is igyekeznem kell azért, hogy ő se érezze kellemetlennek a dolgot, elvégre ő segít nekem, lehetnék hálásabb is. Először csak bólintok a kérdésére.
- Igyekszem majd kihasználni, szerintem később ezzel nem lesz gond – valahogy engem is büszkeséggel és örömmel tölt el, hogy végre elkezdek vele rendesen is beszélgetni, miközben rájövök azért is volt halmozottan nehéz ebbe belekezdenem, mert… nem kertelek gondolatban, elég helyes és kedves, mondhatni „szerelem első látásra”, de persze nem szó szerint, és tényleg erős idézőjelben, mert annyiszor megesett már velem, nem szeretnék újra olyan hibába esni, mint először. Ezért jó nekem azt hinni, hogy úgyis lehetetlen, és így az esélytelenek nyugalmával oldódhatok fel barátságos szintre – hisz ki kedvelne barátságon túl egy olyan szerencsétlenséget, mint én? Ugye…
- Ha gondolod itt hagyhatjuk ezt a fagyos „forrócsokit” – csak csóválom a fejem és közben előveszek egy zsepit, hogy orrot fújjak, de meglepődöm hogy valami fehér meg barna csepp „habos” valami is kerül elő így csak gyorsan és pirulva összegyűröm és a zsebembe dugom.
- Nem-nem. Én így is szeretem, na meg ha már megvetted amúgy sem hagynám itt – magamhoz is veszem gyorsan a pohárkát és mivel így már „hideg” – igazából még langyos – gyorsan meg is tudom inni. – Jut eszembe, nyugodtan hívhatsz Risnek, az a legegyszerűbb és Maria-tól is megszoktam már.
- Rendben, Ris. Engem meg hívj csak Matt-nek – oldalra könyökölve az asztalon figyel ami zavarba ejtő lenne még mindig, ha nem könyveltem volna már el magamban a teljes lehetetlent.
- Rendben Matt – mosolygok rá egyre könnyedebben fogva hozzá a beszélgetéshez is. – Igazából nem mindig ilyen egy-egy ájulás, csak ha erősebb stressz ér – sütöm le a szemem kicsit bűnbánóan, hogy ilyen „egyszerű” kérdéstől is eljutottam eddig – Naponta többször be szoktam iktatni több kis alvást, hogy ez ne forduljon elő. Igazából ma már használhatnék gyógyszert is, de nem szeretném a szervezetem ilyesmivel tömni, ha nem muszáj – meg anyuék pénztárcáját sem, de ezt nem teszem hozzá, – és már megszoktam az eddigi rendszert, amit kialakítottam.
- Ilyen régóta élsz együtt ezzel? Mert nagyon úgy hangzik, pedig fiatal vagy még – válasz előtt itt is csak bólogatok.
- Már kiskorom óta, csak akkor még nem volt vészes és feltűnő. Eddig egész könnyű volt vele élni, mert ha a tanár tudta, vagy a barátaim közel voltak, akkor tudtak segíteni, meg nem probléma, ha órán bealszom véletlenül, de itt azért már nehezebb. Ezért nem is éltem eddig segítőkkel eddig a félévig.
- Tudom kissé közhely, de szerintem becsülendő, ahogy hozzáálsz ehhez. Sokan teljesen elhagynák magukat.
- Köszönöm – vakarom meg enyhe zavarral a tarkómat – de szerintem ugyan ilyen sokan ugyan úgy tesznek ellene, mint én, nincs benne semmi különleges. – s csak most jutok el addig, hogy végre megnézzem mennyi az idő, s emiatt össze is kapjam magam – jaj, nekem már haza kéne lassan mennem. Remélem nem baj, hogy csak ennyit tudtunk beszélni, és alig mondtam el bármit ami neked fontos lehet – bűnbánó arccal, de elkezdem összeszedni a cuccaimat.
- Nem gond, míg hazakísérlek majd jól kifaggatlak – vigyorodik el és ő is elkezd szedelőzködni, igaz komótosabban, mint én.
- Nem kell, mivel most „aludtam” kicsit megleszek már hazáig, nem kell aggódnod – mentegetőzöm ismét, nem szeretném már most azonnal lefárasztani magammal, és ez még nem is a hivatalos kisegítői része a dolognak.
- Elhiszem, de az első ijedtség után meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg így van. Másrészt legalább íg megjegyzem hova kell majd kísérjelek, ha munka után bealudnál a buszon. Szeretnék rendesen felkészülni – érzem hogy tudna még sorolni megannyi „kifogást” ha tovább mentegetőznék így hamar beadom a derekam. Nem mellesleg igazából jobban biztonságban is érzem majd magam legalább, mintha csupán idegenekkel körbevéve lennék a buszon.
- Oké, megadom magam, de csak ha tényleg nem gond és ráérsz.
|
| ef-chan | 2016. 12. 25. 17:25:15 | #34873 |
Karakter: Matthew Sherinn
Megjegyzés: (álomszuszékomnak)
Épp egy hatalmas nyújtózkodással egybekötött ásítás kellős közepén járok, s olyan jól esik, hogy a könnyem is kibuggyan, mikor megcsörren a telefonom. Összerándulok, s most már ezért “könnyezek”, gyűlölöm, hogy ez a vacak mindig a legkellemesebb lustálkodós pillanatokat képes szertefoszlatni…
- Helló, mondjad - szólok a készülékbe, mivel tudom, hogy Maria keres.
- Szia Matt, zavarhatlak?
- Persze, ne szerénykedj - inkább nem panaszolom el, hogy épp egy istentelen jó nyújtózást szakított félbe, még a végén bűntudat helyett körberöhögne. Arra meg nem vagyok kíváncsi. Arra inkább, miért keres, mert nem szokott.
- Egy szívességet szeretnék kérni. Ugye te részt vettél már korábban az önkéntes segítő programban az egyetemen?
Fú, ez már most érdekesen hangzik, ilyen dolgokat felemlegetni kezdésnek…: - Igen, voltam - felelem bizonytalanul. - Miért?
- Ah,tökéletes, arra szeretnélek kérni, hogy helyettesíts engem a következő hónapban. Csak egy srácot kellene kísérgetned, most csak őt mentorálom. Nagyon aranyos filmelmélet szakos. Mennie kell szakmai gyakorlatra ki terepre, és mivel nem teljesen egészséges, muszáj kísérővel mennie, hogy legyen, aki felügyel rá, nehogy rosszul lesz. Két alkalom lenne négy hétig, de nekem közbejött egy magánéleti-családi ügy, de egyszerűen nem találtam senkit, akinek átpasszolhatnám. Tudom, hogy váratlan, ráadásul nem is kis kérés, de légyszilégyszilégyszi vállald el!
Nem mondom, hogy felvet a szabadidő, de miért is ne. Igaz, egy éve nem vállalok senkit, de régebben is érdekes volt látni, hogyan élnek és boldogulnak fogyatékkal élők, betegséggel küzdők, és mindig rácsodálkoztam régebben is, mennyire életvidámak tudnak lenni. Épp csak a legutolsó mentoráltam belém esett. Aranyos lány volt, de nem volt az esetem, és hát… kellemetlen volt. Különösen hogy még öngyilkossággal is fenyegetőzött.
- Rendben, bízd csak rám! Egy hónap és srácról van szó, csak nem lesz probléma - nevetek, mert Maria is tudja, miért hagytam fel a dologgal. Szusszan is a vonal végén. - Bocsánat, ha lenne más, nem kértelek volna meg akkor se, ha srácról van szó - Mert nekem nem számít, fiú-e vagy lány, mi?…
- Ne aggódj, megleszünk. Tudod, hogy nincs gondom a kapcsolatteremtéssel. Múltkor is inkább az volt a baj, hogy túl jól ment.
- Köszönöm, rendes tőled. Ígérem, valahogy meghálálom! - köszön el a vonal másik végén, s már ki is nyomja, mielőtt tiltakozhatnék, hogy nem szükséges.
* * *
- Hmmm, szóval ha jól értem, alapvetően egészségesnek mondható, csak olykor egyszerűen elájul, mert bealszik váratlanul, ezért kell vele lennem - foglalom össze Maria ismertetőjét. Ilyennel se volt még dolgom. Tudom, gonosz dolog lenne hangosan kimondani, de szórakoztatónak hangzik. Mellette érezném csak igazán unalmasnak magam, ha elaludna a mondanivalóm közepette. Még a képzeleten is vigyorgok, és igen nehéz megállnom, hogy ne fajuljon kuncogásba, meg is köszörülöm inkább a torkom.
- Lehetőleg viselkedj normálisan - vonja össze a szemöldökét a szőke lány, aki csak pár centivel alacsonyabb nálam, ellenben barátságosan teltkarcsú - mondhatni kényelmesen puha, tökéletes kispárna, bár utálja, ha annak használom. Nem mellesleg a pasija is…
- Nem fogom hülye kérdésekkel zaklatni, annyi szociális érzék és empátia még belém is szorult - nyugtatom meg. Viszont nem tehetek róla, roppant kíváncsi vagyok már rá, hogy milyen lehet. De míg várakozunk, végre belekortyolok a már langyuló kávémba.
- Sosem lehet tudni - követi a példámat Maria, épp csak ő forró csokit nyammog, amikor hirtelen leteszi a bögrét, és int. - Riston, itt vagyunk.
Abba az irányba fordulok, amerre néz, és… wow. Megmondom őszintén, olyasvalakit vártam, akin valahogy látszik, hogy nincs vele minden rendben, de a srác, aki az asztalunk felé közeledik, nemhogy normálisan nézne ki, egyenesen szívtipró szépfiú. épp olyan, mint Maria bögréjében a forró csoki, édesen meleg, és barátságosan mosolyogva üdít fel. Mekkora fintor az élettől, hogy ilyen formán vett revansot a külsője miatt.
- Riston, hadd mutassam be neked Matthew Sherinnt, ő fog kísérgetni az elkövetkezendő hónapban a gyakorlati helyedre. Matt, ő itt Riston Adkins, akinek ha egy panasza is lesz rád, eltöröm a kezed - megnyerőnek induló mosolyom elbicsaklik a bemutatkozás végére.
- Maria, még nem is ismer, de már a frászt kapja majd tőlem, rendes vagy… - fintorgok duzzogva a lányra, aki csak vigyorog. Sóhajtva nyújtok kezet a fiúnak, aki kissé feszélyezve érzi magát, rá van írva.
- Ne higgy neki, teljesen hétköznapi, normális egyetemista vagyok, olyannyira, hogy épp olyan lusta is vagyok embereket enni, mint mások - törekszem jobb színben feltüntetni magam, mint tette Maria. Elfogadja a kézfogásom elmormogva egy örvendek-et, de hamar el is húzódik, s mintha zavarban lenne.
- Sajnálom, Ris, hogy nem tudlak elkísérni én, de Matt tényleg a lehető legjobb választás, hogy helyettesítsen, nyugodtan megbízhatsz benne - mond végre kedveset is rólam Maria a srácra mosolyogva, aki ettől mintha kissé jobban érezné magát.
- Pontosan, barátságos vagyok, talpraesett, bármit megoldok, és kellően jók a reflexeim, ha kidőlnél, de remélem, nem lesz rájuk szükség - kacsintok a fiúra, aki nem viszonozza a pillantásom. Visszább is veszek magamból. Maria azt mesélte, barátságos, de eddig valahogy nem ez jött le róla. Hogy is mondjam… úgy érzem magam, mintha valami rosszat csináltam volna, mikor még nem is csináltam semmit.
Jó, akkor nem leszek ennyire laza, inkább átváltok a megbízható bátyus szerepkörbe. Megköszörülöm a torkom, majd előveszek egy jegyzetfüzetet.
- Szóval akkor pontosan melyik napokon megyünk és hova? Megbeszélhetnénk egy konkrét találkozóhelyet is, és akkor nem lesz gond azzal, hogy megtaláljuk egymást, és biztosan nem késel majd. Nem mellesleg én is tudok alakítani az egyéb teendőimen - pillantok rá kicsit hivatalosabban, mire végre rám néz, és ami fontosabb, végre megszólal.
- Nekem jó az is, ha itt találkozunk, a menzán. szerdán és pénteken kell mennem a gyakorlati helyemre reggel 9-től délután 6-ig.
Uh, egy full műszak. Maria, sokba fog ez még neked kerülni…
- Milyen messze van ez a gyakorlati hely, ha fél órával előbb indulunk, az elég? - emlékeztetem rá, hogy ezt az infót kihagyta.
- Kicsit korábban kellene indulni, annyira nincs közel. 8 neked jó lenne? - kérdezi szerényen. Ahh, jó korán, nem szeretek korán kelni. Maria, még többe kerül ez neked.
- Haza is kell majd kísérned teljesen - közli az emlegetett nőszemély.
- Komolyan? - lepődök meg. Mi a tök? Elmegy az egész napom. Kezdem érteni, Maria miért nem talált senkit. De egy balek vagyok!
- Mit gondoltál? Délutánra elmúlik a betegsége? - olt be Maria.
- Bocsánat - hajtja le bűnbánòn a fejét Riston közben, ő érezve magát kellemetlenül Maria helyett.
- Jaj, semmi baj, nem a te hibád, csak valaki nem tájékoztatott egészen pontosan a teendőimről, és úgy érzem magam, mint egy láma, akinek fogalma sincs a helyzetről, aminek elvileg az irányítójának kellene lennie… - próbálom elmagyarázni, hogy nem maga a feladat a gond, csak az, hogy Maria taktikusan baszott erről külön szólni. Úgyis rávett volna, hogy elvállaljam, nem tudom, mire volt jó ez a taktika…
- Most nem is ez a lényeg, huppanjatok le, és ismerkedjetek össze picit! - az a terelés, te nő!
De igaza van, főleg mert Riston még mindig elég feszültnek tűnik. Pedig jó benyomást szoktam már elsőre is kelteni másokban. Most mi lehet más?
- Igaz, igaz, mit kértek, állok egy kört - hívom meg őket. Nem azért, hogy felvágjak, de mivel van melóm is, biztos jobban megengedhetem magamnak, mint ők.
- Nekem elég ez, amim van, “fogyózom” - szerel le Maria, ezért Ristonra pillantok.
- Én sem kérek semmit - érzem, hogy szerénykedik. na de Maria nem csak velem szemét, ha úgy van, ezért rápillantok cinkosan.
- Édesszájú, hozz neki is egy forró csokit extra tejszínhabbal - kacsint rám rögtön, értve a célzást, mire elvigyorodom.
- Máris hozom!
Meglepetésemre mire visszaérek a forró csokival és még egy adag kávéval magamnak, már csak Riston ücsörög ott, vigyázva a cuccaimra.
- Maria meg hova tűnt? - érdeklődöm, s közben elé teszem a forró italt, majd lehuppanok a székemre.
- Azt mondta, dolga van, de igazából csak lelépett - feleli.
Felnevetek: - Úgy érzem, jó ideje ismered már te is.
Igenlően bólint, de még mindig olyan feszült, és kerüli a tekintetem többnyire. Idegesít. Nem is kertelek, rákérdezek: - Most, hogy így ketten maradtunk, szeretnék kérdezni valamit. észrevettem, hogy feszélyezlek. Ennyire rossz benyomást nyújtok első ránézésre? Meg úgy másodikra is? - arckifejezésemmel igyekszem érzékeltetni, hogy nem kell pánikolnia, sem nem sértődtem meg, sem nem szánom a kérdést támadásnak, egyszerűen csak piszkálja a csőröm, miért van ez.
Ennek ellenére úgy néz rám, mintha rajtakaptam volna valamin: - Én csak… - hebeg hirtelenjében. - csak nehezen barátkozom fiúkkal. Ennyi.
Felvonom a szemöldököm. Nehezen barátkozik fiúkkal? Akkor… : - Riston, te meleg vagy?
A reakció leírhatatlan. A tekintete fennakad, arca elfehéredik, s a következő pillanatban már bele is fejelt a forrócsokiba. Rémülten nyúlok utána, hogy kiemeljem a forró italból. - Riston, jól vagy? - rázom meg kissé, hogy egész belém fagyjon a vér. mert olyan, mint egy rongybaba.
Aztán felhorkant. Én pedig ledermedve, majd elvörösödve a zavartól, amiért minden szem rám szegeződik, süllyedek el szégyenemben.
De legalább ízelítőt kaptam abból, hogy is működik a narkolepszia.
* * *
Dúdolgatva netezek a telefonomon, mikor megmoccan, Eddig édesdeden aludt a lábamnál. Azt olvastam, változó, milyen hosszú időre alszanak be a hozzá hasonló betegségben szenvedők, de ő most szerintem a fél éjszakát letudta a combomon.
- Jó reggel, álomszuszék. A frászt hoztad rám - mosolygok rá, félretéve a készüléket, ahogy felnyitja a szemét.
|
| darkrukia | 2013. 06. 28. 16:23:29 | #26333 |
 Karakter: Alden [Al]
Megjegyzés: (Nanamimnak)
A falnak nyom, rémülten nézek rá. Kiabálva tiltakozok.
- Engedjétek el! – hallok egy ismerős hangot. Ez Dante.
Kiröhögik, ahogy felfigyelnek rá.
- Ugyan, inkább gyere és szórakozz el vele te is! – mondja az, aki lefog.
- Oké, te akartad.
Vállat von, majd egyszerűen lerántja rólam. Most ő kenődik fel a falra, méghozzá Dante jóvoltából. Amit nem díjjazok az az, hogy kétszer is megüti. Utálom az erőszakot. A fiú lecsúszik a földre, ő pedig visszafordul a többiek felé.
- Szóval, te is itt vagy? – kérdi Alexet.
- Igen. És jól szórakoztam, amíg nem jöttél – mondja gúnyosan.
- Kihasználod a gyengébbet, hogy rajta enyhítsd a szex éhségedet? – kérdi, majd felé lép. Alex hátrál.
- Most nagyon okosnak hiszed magad, mi?
- Miért pont ő?
- Mert ő kell nekem! Mindeig is ő kellett, csak te elvetted!
- A szerelmet nem lehet irányítani – lassan lépked Alex felé.
- De én nem akarok! Hisz...
- A barátomnak tartottalak, Alex!
- A barátodnak? Mit jelent az, hogy barát?
- Nem tudom, sok mindent.
- Te tényleg annyira naív vagy, hogy elhitted a barát dumát? Csak azért volt, hogy közelebb férkőzhessek Aldenhez – mondja.
Dandte erre nem válaszol, csak elkapja a gallérjánál fogva, és gyomorszájon rúgja, majd ököllel csapja arcon párszor, majd ismét megrúgja. Utálom ezt.
Leengedi a földre, majd más fele fordul, a maradék srácot is kifektetve.
- Remélem, most már világos, hogy ne merészelj még egyszer a közelébe menni! – szól Alexre.
Felém lép, s átöleli remegő testem. Végre, végre, végre, karjaiban lehetek. Annyira féltem nélküle...
Hazavisz magához, majd ágyára ültet és rámterít egy pokrócot, majd később pár szendviccsel és egy lágyan gőzőlgő bögre teával tér vissza. A kezembe nyomja a finom illatú teát.
- Idd meg. Jót fog tenni, megnyugtat – mondja, s megcirógatja fejem.
Bólintok, majd kortyolgatni kezdem azt. Leül mellém, s elfogyaszt egy szendvicset, majd a másikat az ölembe rakja tányérral együtt. Lassan eszem, nem is vagyok igazán éhes, nameg, a kis akció miatt sem igazán jött meg az étvágyam.
Mikor már nagyon nem bírja a csöndet, kapcsol zenét. Párpercig csend van. Ő engem figyel, én a padlót, vagy a kezemben lévő pohár szélét.
- Beszéltem anyukáddal. Azt mondtam neki, hogy egy sulis projekt miatt... – de már nem hallom tovább, elnyom az álom.
***
Álmomban vele vagyok, érzem a finom illatát, a karjai súllyát a derekamon, lélegzetét a tarkómon. Finoman cirógatja felcsúszott pólóm miatt meztelenné vált hasam, s én bele-beleremegek érintéseibe. Milyen szép álom. De... tényleg az?
Akkor változik minden valóssá, mikor egy puha száj tapad a nyakamra, s falni kezdi bőröm.
Felnyögve jelzem, hogy ébren vagyok. Magához is szorít erőssebben.
- Jó reggelt! – hallom még álomtól rekedtes hangját. Szinte simogatja a fülemet.
- Neked is – pördülök meg karjaiban. Arcára simítom a kezem, ahogy egyre közelebb hajol.
Édes csókkal józanít ki, s én kezeim utat találnak nyakára. Magamhozölelem és élvezem ajkai, nyelve játékát.
- Milyen jó lenne ez minden reggel – kuncog fel, miután pihegve elvállunk egymástól, de még nem eresztjük egymást.
Pirultan nézek rá, elmosolyodom.
- Csinálok valami reggelit, addig tusolj le – adok egy puszit még arcára.
- Nem – szorít magához. Meglepetten nézek rá. – Nem foglak többet egyedül hagyni – jelenti ki, majd motyogva hozzáteszi: - Féltelek...
- Akkor fürdjünk együtt? – pislogok, ártatlanul nagy szemekkel. Azt hiszem, megint elpirultam.
- Aham, na, gyere – húz fel az ágyból. Megremegek, de ő magához ölel nyugtatólag. Odabújok mellkasához. – Nincs mitől félned, nem teszek veled semmit, amíg te sem akarod – duruzsolja lágyan, én meg hiszek neki.
Engedem, hogy az ölében vigyen be a fürdőbe, akár egy hercegnőt. A kádba tesz, majd megengedi a vizet és leveti saját alsóját. A hátam mögé ül, így én kényelmesen nekidőlök mellkasásan, s élvezem, hogy habosodik a vz, ahogy a habfürdőt önti épp bele.
***
- Mit szeretnél csinálni? – kérdi, mikor már túl estünk a reggelin is, meg pár rajzfilmen is.
- Nem tudom, menjünk a vidámparkba – mosolygok lelkesen.
- Mehetünk. Szeretnél segíteni az etetésben? – áll fel mellőlem, s én is azonnal pattanok, hogy vele menjek.
Miután kigügyögtem magam az őzeknek és megédesgettem őket, kezet mosok, majd átveszem a ruhámat, szerencse hoztam a táskámban váltáscuccot. Egyszerű farmert és pólót veszek fel. Ő is elkezd öltözközködni, farmert és egy kockás inget vesz fel, aminek az ujját feltűri. Szexi...
- Mehetünk? – veszi kézbe a kulcsokat.
- Aham – bólintok nagyot, s már kinn is vagyok.
Minden kényelem ellenére, most gyalog, sétálva tesszük meg az utat, mert nem kell sokat menni, csak pár utcányira van a park.
Szinte mindent kipróbálunk, a szellemkastélyból visszamaradt rettegésemet Dante azzal teszi jóvá, hogy nyer nekem egy plüsscicát, azt szorongatom mindvégig. Nagyon jól esik, ahogy fogja a kezem és utat tőr kettőnknek a nép között, egész az óriáskerékig. Felnézek és hűűűű...
- Én oda fel nem megyek – nyögöm ki.
- Csak nem félsz? – fordul felém és átölel. Karjaim a nyakára kulcsolom.
- Dehogy félek, csak... magas – motyogom.
- Ott leszek veled, na gyere – szorítja meg derekam, s egyik kezével enged el csak, hogy kényelmesen sétálhassunk egymás mellett. A sorban többször is kifejeztem, hogy ez nem jó ötlet, még megszökni is akartam, de azonnal visszahúzott a derekamnál fogva.
Beülünk az egyik kis szállítóba, én pedig imátkozok, hogy ne akkor legyen gond, mikor mi ezen az izén ülünk. Még ki sem nyitottam a szemem.
- Al, ne csináld... Nézz ki, csodás a kilátás – fogja meg a kezem, s maga mellé húz. Belekapaszkodok és kinézek az ablaküvegen.
- Hűűűű.... ez gyönyörű – tapadok rá az ablakra, mire kuncogni kezd.
- Látod, semmi félelmetes nincs benne – ölel át.
Mosolyogva simulok ölelésébe. Odabújok mellkasához, majd pár így töltött perc múlva, érzem, ahogy megemeli az állam. Nem is ellenkezek, mikor megcsókol, átadom magam neki. Tökéletesen puha ajkai az enyémet birtokolják, szinte falják, és én imádom ezt az érzést.
|
| Nanami Hyuugachi | 2013. 05. 20. 18:15:38 | #25857 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: Alomnak
Kicsit lihegve válunk meg egymástól, végig simítok piros arcán, majd a nyakán pihen meg a kezem. Direkt csináltam így, hogy a fél suli lássa a csókunkat.
- Gyere, hazakísérlek! – kacsintok rá, majd a vállára rakom a kezem és úgy lépünk ki a suli területéről.
~~*~~
Miután hazakísértem, megetetem az állataimat és egy kicsit kimegyek arra a részre, ahol mindig is gondolkozni szoktam. Vagy csak egy kicsit egyedül lenni. Szeretem Alex-et, mert a barátom, de ha bántja Alden-t, akkor nem leszünk jóban.
Inkább bemegyek a házba és egy keveset tanulok másnapra, majd felvonulok a szobámba és megpróbálom felhívni Al-t, de nem veszi fel. Ez nem vall rá. Így felkerekedek és elmegyek hozzájuk. Azt mondom, hogy egy iskolai projekten dolgozunk együtt, csak nála maradt valamim és azt jöttem visszakérni. Az apja nem nagyon tud semmit arról, hogy hova ment. Így a városba megyek sétálni, hátha megtalálom őt. Órákat sétálhatok, amikor egy sikátorban kiabálást hallok. Azonnal odasietek, és megpillantom a falnak nyomva Alden-t. Kezeim ökölbe szorulnak, és rögtön előugrom a fal rejtekéből.
- Engedjétek el! – kiáltom, de csak rám néznek és kiröhögnek.
- Ugyan, inkább gyere és szórakozz el vele te is! – mondja az egyik, aki lefogja.
- Oké, te akartad.
Vonok vállat és lerántom azt, aki az előbb szólt hozzám. A falnak nyomom és elsőként gyomorszájba, majd párszor arcon csapom. Elengedem és lecsúszik a földre. A többiekhez fordulok, és megpillantom Alex-et.
- Szóval te is itt vagy?
- Igen. És jól szórakoztam, amíg nem jöttél. – mondja gúnyosan.
- Kihasználod a gyengébbet, hogy rajta enyhítsd a szex éhségedet? – kérdezem és felé lépek, mire ő hátra lép.
- Most nagyon okosnak hiszed magad, mi?
- Mért pont ő?
- Mert ő kell nekem! Mindig is ő kellett, csak te elvetted!
- A szerelmet nem lehet irányítani. – most már lassan lépdelek felé.
- De én nem akarok! Hisz…
- A barátomnak tartottalak Alex!
- A barátodnak? Mit jelent az, hogy barát?
- Nem tudom, sok mindent.
- Te tényleg annyira naiv vagy, hogy elhitted a barát dumát? Csak azért volt, hogy közelebb férkőzhessek Alden-hez. – mondja szemrebbenés nélkül.
Erre nem válaszolok neki, csak elkapom a gallérjánál és rögtön gyomorszájon rúgom, majd párszor ököllel csapom arcon, végül pedig ismét gyomorszájon rúgom. Aztán leengedem a földre; megfordulok és elintézem a harmadik félt is.
- Remélem most már világos, hogy ne merészelj még egyszer a közelébe menni! – intézem szavaimat Alex számára.
Alden-hez lépek és átölelem remegő testét. Hazaviszem magamhoz és az ágyra ültetem, betakarom egy pokróccal, és készítek egy kis kamillateát, meg pár szendvicset. Felviszem s forrón adom kezébe a teát.
- Idd meg. Jót fog tenni, megnyugtat. – mondom és megsimítom a fejét.
Ő csak bólint egyet és aprókat kortyol belőle. Leülök mellé, és megeszek egy szendvicset, majd a másikat az ölébe rakom, tányérral együtt. Lassan falatozik, én pedig csak nézem őt. Majd halkan kapcsolok zenét, mert nem bírom elviselni a teljes csöndet. Pár percig némán ülünk egymás mellett; én őt nézem, ő pedig hol a földet, hol a pohár szélét bámulja.
- Beszéltem anyukáddal. Azt mondtam neki, hogy egy sulis projekt miatt nálam vagy és, hogy nálam is alszol. Vagyis már elaludtál. Örült, hogy barátkozol. – simítok hátra egy tincset.
|
| darkrukia | 2012. 08. 12. 22:45:59 | #22861 |
Karakter: Alden [Al]
Megjegyzés: (Dantémnak)
- És? Jól csókol? – tolakodik be magánszférámba egy lány, mire hátrahökkölök.
- Mi?
- Dante. Vagy nem is vagytok együtt? Mindenki rólatok beszél... – Erre mégjobban elpirulok.
- Izé... mi... csak...
- Ne motyogj már! Csak áruld el, hogyan csókol?! – tolakodik tovább.
- Izé... mennem kell... – kapom fel a táskám. – Viszlát! – mondom, s szinte futásban közelítem meg az udvart, ahol a többiek már intenek, hogy csatlakozzak hozzájuk.
***
Már az utolsó óra vége va, mikor hirtelen feltűnik Dante.
- Van egy kis gond Alex-el.
- Micsoda? – kérdem kissé ijedten. Nem szokott ilyen komoly arcot vágni.
Nem szól, csak kezembe ad egy cetlit, amit elolvasok. Kétségbeesetten pillantok rá.
- Ne aggódj! Te nem vagy egy nyeremény, akit meg lehet nyerni! Majd beszélek vele, és elintézem őt! – mondja, de ez cseppet sem nyugtat meg.
Kinn várunk a kapu előtt. Ha tudnám mire, az jó lenne.
Dante hirtelen ránt magához, derekamnál fogva, és olyan forrón tapad ajkaimra, hogy majd elolvadok karjaiban. Átkarolom a nyakát, s érzem, ahogy belemosolyodik a csókba, szorosabbra fogja ölelését.
Pihegve vállunk el egymás ajkaitól, még végigsimít kipirult arcomon, majd keze nyakamon pihen meg.
Nekem meg hirtelen leesik minden, s döbbenten nézek a minket bámuló tömegre. Azt hiszem belepirultam a zoknimba.
Gyakorlatilag a fél suli látta, ahogy a nyelvét próbálja ledugni a torkomon...
- Gyere, hazakísérlek – kacsint rám ez a baka, s hóna alá kap vállamnál fogva. Pirultan hagyom, hogy vigyen oda, ahova akar, merthogy én már nem tudok tisztán gondolkodni, az tuti.
***
Fülemben dübörög a zene, s bizsereg tőle az egész testem. Komolyan felhúzott mostohaapám, azt hittem hozzám is fog ütni. Mi az, hogy nem megyek sehova? Nem kényszeríthet arra, hogy egész nap benn üljek a házba, s az ő cigiszagát szívjam befele.
Jó nagyot rúgok egy földön heverő üdítősdobozba., ami egy kerítésnek ütközve visszapattan. Kerítés? Heh?
Remek, észre sem veszem, s zsákutcába sétálok, igazán jól ismerem a várost, pedig születésem óta itt élek...
- Na mi van, cica, eltévedtél? – hallok meg egy kacűrcos hangot. Csak nekem lehet ekkora szerencsém...
- Áh, dehogy... csak... csak... megnéztem, hogy milyen színű a kerítés! – hadarom el hirtelen. Ennél jobbat ki se találhattam volna...
- És? Tetszik? – Basszus, nem látom az arcát, sötét van!
- Igen, nagyon szép, de most mennék. Viszlát! – slisszolnék ki mellette, de kiakaszt, én meg orra esem. Szép... Ezzel akár olimpián is indulhatok.
- Mi van, cicus, csak nem beijedtél? – nevet fel, idegesítő vinnyogó hangon. Kiráz a hideg.
- Ren! Hagyd a kölyköt, húzzunk! – szól egy mély hang. Dícsérem az eszét. De... miért ilyen ismerős ez a hang?
- Nézd már, igazi szűzike, hát nem kívánatos? Nemond, hogy nem kívánsz már egy jó...
- Azt mondtam, húzzunk! – lép kölebben, én meg döbbenten nézek rá. Kikerekednek szemeim. – Alden... – lepődik meg láthatóan Alex is, aztán elvigyorodik. Ijedten rezzenek össze. Nem nagyon tetszik ez a vigyor...
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 07. 27. 14:42:37 | #22473 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: Alomnak
- Szép reggelt, kicsim! – suttogom fülébe, hogy csak ő hallja.
- Neked is, Dante! Eltévesztetted a termet? – mondja kuncogva.
- Nem, csak gondoltam, majd feljöhetnél a tetőre ebédszüneten velem.
- A teremben szoktam ebédelni, de örömmel elfogadnám a meghívását, uram! – incselkedik a kis édes.
- Érted mindent, asszony! – kuncogok fel, és már kint is vagyok a teremből.
Bemegyek a saját termembe, majd leülök a helyemre. A többiek faggatni kezdenek, hogy mi volt előző nap a sráccal. Nem mondok semmit, csak adom a fa pofát, de máris felrebbent az a pletyka, hogy mi együtt vagyunk.
A következő két órában nem is gondolkozok máson, csak azon, hogy most akkor tényleg együtt vagyunk-e. Mert igazából egy csóktól meg nem tudom hány szájra puszitól még nem lesz két ember egy pár. Aztán már az ebédszünet veszi kezdetét.
****************************
- Az az én sütim! – nyúl kezem után, amit egyre inkább csak húzok el tőle. Ennek következménye az is, hogy rajtam át hajol.
- Á-á, csak ha kapok egy... csókot. – mondom, mire csak egy kicsit ledermed.
- Itt?
- Nem. Itt! – mutatok az ajkaimra. De ő csak elpirul, majd nyel egyet.
- De... de... m-megláthatnak! – motyogja zavartan. Annyira édes ilyenkor.
- Akkor ez a finom, csokis, édes süti... – a szájához közelítem, majd mikor harapna rá, akkor elkapom, és a saját számhoz emelem. – az enyém lesz.
- De csak egyet. – pirul el jobban, mire csak bólintok egyet.
Átöleli nyakam, és lassan, nagyon lassan hajol rá az ajkamra. Ennek még lesznek következményei, mikor vége az iskolának. Mindkettőnk teste felforrósodik, a szívünk gyorsabban kezd el verni. Majd kapok még egy puszit, aztán kikapja kezemből a sütit. Majd kinyújtja rám a nyelvét. Még egy ilyen pimasz kölyköt nem láttam! Ennek következményei lesznek!
- Fiatalok, az ebédszüneten az étellel kéne foglalkozniuk, pláne az iskola területén! – hallatszik egy mély hang. Soha nem fogom megszokni ezt a hangot.
- Elnézést, Mr. Froyd! – kiált oda a tanárnak szórakozottan. – Köszönöm a sütit, holnap majd én hozok valami fincsit ebédre! – suttogja, majd egy puszi után, le is lép.
Még ilyet? De annyira aranyos tud lenni. Nem tudom nem szeretni! Gyorsan befejezem az ebédet, majd megyek a termembe, ahol az elkövetkezendő két órám lesz. Most oda tudok figyelni, és nem kalandozok el.
De amikor a következő terembe megyünk, egy kis cetli van az asztalomon. Kíváncsian emelem fel, miközben lerakom a táskámat. „Suli után a parkba! A nyeremény Al!” Ökölbe szorítom a kezemet, majd kifutok a teremből. Körbe nézek, majd visszamegyek.
- Ki ült itt előző órán? – kérdezem az előttem ülő lánytól.
- Valamilyen Alex. – mondja, majd már rám sem figyel.
Sejthettem volna! Csak Alex képes ilyesmire! Pedig azt hittem, hogy a barátom! De úgy látszik, hogy nem is a barátom. Kicsit dühös vagyok, így a lábamat rángatom, hogy kicsit lecsillapodjak. Majd az óra után, gyorsan felkapom a táskámat, és megkeresem Al-t.
- Van egy kis gond Alex-el.
- Micsoda? – kérdezi kicsit ijedten.
Nem szólok semmit, csak odaadom a cetlit neki. Ő elolvassa, majd kétségbeesetten néz rám.
- Ne aggódj! Te nem vagy egy nyeremény, akit meg lehet nyerni! Majd beszélek vele, és elintézem őt! – mondom neki.
Ahogy látom, hogy jön ki az iskolából Alex, csak magamhoz húzom Al-t a derekánál fogva, és forrón megcsókolom. Mikor érzem, hogy átkarolja a nyakam, csak belemosolygok a csókba és szorosabban ölelem magamhoz.
|
| darkrukia | 2012. 07. 11. 06:21:16 | #22107 |
Karakter: Alden [Al]
Megjegyzés: (Dantémnak)
Az egyik osztálytársammal beszélgetek, aki el szeretné kérni a töri jegyzeteimet. Látom, ahogy kuncogva, sutyorogva vizslatnak a barátnői. Ajvé, csajok! Sajnos olyan meleg vagyok, mint a kemence.
Erős karok fonódnak csípőmre, egy fej nehezedik vállamra. Nem nehéz kitalálni szédítő illatából, hogy ki bújik hozzám és csókol finoman a nyakamba.
- Szép reggelt, kicsim! – suttogja a fülembe, én meg mindjárt elolvadok karjaiban.
- Neked is, Dante! – mosolygok hátra. – Eltévesztetted a termet? – kuncogok fel.
- Nem, csak gondoltam, majd feljöhetnél a tetőre ebéd szüneten velem.
- A teremben szoktam ebédelni, de örömmel elfogadnám a meghívását, uram! – incselkedek vele, mire megfogja a kezem és csókot nyom rá.
- Értes mindent, asszony – kuncog fel, s mire morcosan reagálnék a becézésre, máris kint van a teremből.
- Al, ki ez a fiú? – pislog rám az eddig tátott szájjal figyelő leányzó.
- A másik osztályba jár, amit rám bíztak – mosolygok rá és elmutogatom neki, hogy törölje le a kcisordult nyálát.
- Nem száll le rólad? – ugrik mellém Jan és átkarolja a vállam.
- Mi elintézzük – nyammogja, rágóval a szájában, kissé pockos barátunk, közben az ujjait ropogtatja.
- Jajj, dehogy! Inkább ti szálljatok már le rólam...
- Sss... itt a tanár!
~*~
- Az az én sütim – hajolok át Dantén, hogy elérjem az említett csokis csodát.
- Á-á, csak ha kapok egy... csókot.
Ledermedek.
- Itt?
- Nem. Itt – mutat az ajkaira, mire pirultan nyelek egyet.
- De... de... m-megláthatnak – motyogom zavartan.
- Akkor ez a finom, csokis, édes süti... – közelíti számhoz, s én harapnék is bele, de sajátjához kapja – az enyém lesz.
Jól szórakozol, mi?
- De csak egyet – pirulok jobban, ő meg bólint.
Mivel már így is az ölében vagyok, nem nehéz átölelnem nyakát, s lassan, vontatottan hajolok ajkaira. Érzem, ahogy mindkettőnk teste felforrósodik, ahogy szívünk egyre gyorsabban ver. Gyorsan hintek egy puszit ajkaira, majd kikapom kezéből az édességet. Volt süti, nincs süti. Kinyújtom a nyelvem Dantéra. Hehe, csaknem hiszed, hogy nem vagyok annyira ravasz, mindamennyire te naív.
- Fiatalok, az ebédszüneten az étellel kéne foglalkozniuk, pláne az iskola területén – hallszik egy mély, dörmögő hang. Ha valaki nem ismerné, számára ez maga lenne egy baltásgyilkos hangja.
- Elnézést, Mr. Froyd! – kiálltok oda szórakozottan. – Köszönöm a sütit, holnap majd én hozok valami fincsit ebédre – suttogom Danténak és egy puszit hintek arcára, majd el is röppenek, egyenesen a tesipálya felé.
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 06. 03. 12:04:04 | #21319 |
Karakter: Dante Kileont
Megjegyzés: Kiámnak - Al-nak
Érzem, hogy végig simogat, de nem mozdulok. Nem tudom mikor, hallom, hogy megcsörren a telefonja. Legszívesebben kidobnám az ablakon, de nem tehetek semmit, inkább megpróbálok visszaaludni, ami sikerül is egy röpke kis időre, ami nem sok, mert szinte rögtön keltegetni kezd. Először úgy csinálok, mint aki nincs fent, de aztán amikor végig simít az arcomon, „felkelek”.
- Ébren vagyok. Gyere, haza kísérlek. – nézek rá, mire csak egy mosolyt kapok, majd válaszol is előbbi kijelentésemre.
- Oké, akkor kellj le rólam. – felnevet, ahogy végig simítok arcán.
- Pedig olyan kényelmes itt feküdni. – panaszolom és tenyerére, ami eddig az arcom simogatta, egy csókot hintek.
- Sajnálom, de haza kell mennem. – sóhajtja, miután elkezd noszogatni, kelljek fel róla.
Gyorsan rendbe szedem magam, majd felkapom a kocsi kulcsot és bezárva a bejárati ajtót, a garázs felé vesszük az irányt. A kocsimba beülve elindulunk. A rádióból a SHINee-nak a legújabb száma megy, amit mindketten éneklünk. A kocsiban sokat ökörködünk és nagyon sokat nevetünk. Nagyon jól elvagyunk egymással. Hamar elmegy az-az idő, mait kocsikázással töltünk.
- Itt vagyunk. – szólal meg egyszer csak.
- Oké. A házatok előtt leállok.
- Nem kell, itt is jó lesz. – mosolyog rám. Nem megyek tovább, csak félreállok és leállítom a motort. – Köszönöm, hogy elhoztál. – közel hajol, és kapok egy puszit az arcomra.
Kiszáll a kocsiból és a járdán megáll. Én gyorsan megfordulok a kocsival, és leparkolok előtte egy pár pillanatra. Behajol az ablakon, hogy elköszönjön, de én csak megfogom a pólója nyakát és magamhoz rántom. Megcsókolom. A csók után nem mondok semmit, csupán elhajtok onnan. Hazamegyek és beparkolok a kocsival a garázsba. Bemegyek a lakásba, és gyorsan elpakolok a nappaliba, meg a konyhába is, hogy mikor hazaérnek a szüleim ne tudják, hogy volt itt valaki. Estefelé telefont is kapok Alex-től, hogy ne haragudjak, hogy el kellett jönnie, de dolga volt. Nem akartam neki mondani, hogy jobb is, hogy eljött, így csak annyit mondtam neki, hogy semmi gond. Nagyon jó barátom, de nem szeretem, ha egy ember tetszik meg nekünk. A telefonbeszélgetés után, ami jó egy órásra sikerült, megjönnek a szüleim is. Igaz anyum egy kicsit előbb, mint apu, így van időnk neki állni a vacsorának is. Igaz én csak nagyon apró dolgokban segítek, mert rájött anyu, hogy nem vagyok épp egy konyhatündér. Tudja, hogy olyan nagy munkát, nem szabad rám bíznia, mert akkor abból semmi jó nem sül ki. Miután apa is megjön, ő csak leül a konyha asztalhoz és néz minket. Így beszélgetünk. Minden este így szokott lenni. Röpke egy óra múlva kész van a vacsora, ami – mint mindig –, most is nagyon finomra sikerült. A vacsora után én mosogatok. Természetesen, mint minden mosogatásnál, eltörök valamit, de túl nagy veszekedés nincs belőle. Már megszokták, hogy ilyen ügyetlen vagyok a konyhába. Mosogatás után felmegyek a szobámba, majd pár perc múlva elmegyek fürdeni. Zuhanyzás után visszamegyek a szobámba, és rádőlök az ágyra. Elalvás előtt Al-ra gondolok, és az együtt eltöltött napra. Reggel az órám csörgésére ébredek fel, amit álmosan kapcsolok ki, és magamban elküldöm melegebb éghajlatra. Kikászálódok az ágyból, és a fürdő felé veszem az irányt. Arcmosás után visszamegyek a szobámba, és felöltözöm. Utána a táskámat is elpakolom, majd lemegyek a földszintre. Anyu már a konyhában ügyködik. Gyorsan eszem pár falatot, majd tűzök is az egyetemre. Úgy fél óra kellemes gyaloglás, és hangos zenehallgatás alatt beérek a suliba. Ahogy belépek, Alex-ék máris integetnek. Odamegyek hozzájuk, és mindenkivel kezet fogok. Megkeressük a termünket, és bemegyünk lepakolni. Én kimegyek, mondván mosdóba kell mennem, közben pedig csak Al-t keresem. Pár perc bolyongás után, meg is találom. Egy lánnyal beszélget, gondolom osztálytársa. Halkan odalopódzom mögé, és átölelem hátulról. A fejemet a vállára rakom, és belefújok, majd belepuszilok a nyakába.
|
| darkrukia | 2012. 05. 04. 12:15:12 | #20799 |
Karakter: Alden [Al]
Megjegyzés: (Nanaminak)
- Igen, ahhoz tartozol – jelenti ki, majd egy puszit is kapok, mitől arcom is kipirul.
Ez így nem lesz jó. Nagyon kezdek belehabarodni. Már levett a lábamról korábban is, de még a szívem is kihagy egy ütemet, mikor rájövök, hogy miért. Beleszerettem, ezen nincs mit szépíteni.
Amikor észbe kapok, már kicsit távolabb van. Jah, hogy én is kéne mennem. Utánairamodok és belékarolok, úgy haladunk előre. Mint egy esküvő. Mosolygunk is, mintha mi lennénk az ifjú pár. Júhj, ilyeneket gondolni...
Hozzá megyünk. Én egyenesen a konyhát célzom meg. Amint kész vagyok, megkerítem Danetet. El van kényelmesedve a kanapén és belemerült egy könyvbe. Na nem baj, majd visszatérítem a valóságba.
Hátulról ölelem át a nyakát és beszívom finom illatát.
- Kész a kaja! Gyere enni, mielőtt kihűl! – mondom mosolyogva.
- Rendben, megyek már!
Amint sikeresen bemegyünk a konyhába és leülünk az asztal mellé. Ahogy látom, ízlik neki a főztöm. Ettől kellemesen érzem magam, és mosolyoghatnékom van. Miután megettük az ebédet, a nappali kanapéján ülve esszük meg a desszertként szolgáló fagyit. Nevetgélünk, eszegetünk, és néha puszit hintünk a másik ajkaira. Milyen tökéletes nap. Amint elfogy a fagylalt, úgy határozunk, hogy megnézünk egy filmet.
Teljesen elmerültem a filmben, szinte csak az létezik, kizártam a külvilágot. Ám valami az ölömbe dőlt, úgyhogy vissza kéne térni a valósághoz. Lenézek és látom, hogy Dante az, elaludt. Óvatosan kezdem cirogatni tincseit, vagy vállát simogatni. Úgy döntök, hogy már akkor végignézem a filmet, egy negyed óra lehet csak hátra belőle.
A film végeztével megkaparintom a távirányítót és valami dokumentumfilmet nézek. Állatokat és a környezetüket mutatják. Szeretem az ilyeneket.
Talán egy és fél óra telhetett el, mikor érzem, hogy mocorog valami az ölemben. Dante átfordul a másik oldalára, szembe velem, úgy bújik. Felkuncogok, de édes... Hasamra fújja a levegőt, amit refelexszerűen húzok be.
- Hé, ez csikiz – suttogom és tovább simogatom haját. A telefonom megszólal és máris oda a tökéletes hangulat. – Igen? – kérdem, ahogy sikerül előhalásznom zsebemből a telefont úgy, hogy Dante ne ébredjen fel.
- Hol vagy? Már lassan sötétedik, fiam! – szól bele egy mély bariton. Tudtam, hogy túl jó ez a nap ahhoz, hogy igaz legyen.
- Mindjárt megyek, csak volt egy kis dolgom suli után – mondom engedelmesen.
- Siess, anyád betegre aggódja magát. – Aham, el is hiszem...
- Oké. Viszlát, apám!
Amikor leteszem a telefont, dühösen pattannék fel, de azt azért nem teszem, mert szeretném még csodálni az ölemben lévő pasit. Egy sóhajjal hajolok közelebb, hogy ébreszgessem.
- Dante! Nekem mennem kéne – mondom és arcára simitom tenyerem. Nem úgy néz ki, mint aki fel szeretne kellni. – Hallod?! Ébredj! – rázom meg kicsit vállát. – Danteeeeeee! – nyúzom a nevét, miközben rázogatom vállát.
- Ébren vagyok. Gyere, hazakisérlek - emeli fel lassacskán tekintetét rám. Rámosolygok.
- Oké, akkor kellj le rólam – kuncogok, ahogy arcomat simogatja.
- Pedig olyan kényelmes itt feküdni – panaszolja és egy csókot hint tenyeremre, ami arcát simogatja.
- Sajnálom, de haza kell mennem – sóhajtom és noszogatom, hogy kelljen már fel rólam.
Mikor sikeresen elindulunk a házunk fele, az autóban baromkodunk kicsit. Ennyire jókat még életemben nem nevettem. Az autórádióból valami kpop zene megy, azt hiszem SHINee. Olyan jól érzem magam ismét.
- Itt vagyunk – szólok, mikor meglátom a házunkat.
- Oké. A házatok előtt leállok.
- Nem kell, itt is jó lesz – mosolygok rá, majd félreállva, leállítja a motort. – Köszönöm, hogy elhoztál – hajolok oda hozzá és egy puszit hintek arcára.
|
|
