|
|
Szerepjáték
(Full Metal Alchemist)
| Nanami Hyuugachi | 2013. 06. 20. 18:01:26 | #26246 |
 Karakter: Andrian Vittmanne/Angyal Alkimista (kitalált karakter)
Megjegyzés: Ezredesemnek
A felemelő aktus után, amit együtt éltünk meg, a mellkasára húz, és a derekamat öleli át. Ő szerintem fél órán belül elalszik, de én óvatosan kikelek az ágyból és öltözni kezdek. Nincs időm arra, hogy itt lustálkodjak, hisz már teljesen jól vagyok. Ez most erővel töltött fel és úgy érzem, hogy soha nem is voltam kiütve. Felöltözöm, majd a naplót fogom a kezembe és még visszanézek rá, de akkor már az ágyon ül a katonai egyen nadrágban. Mellkasa fedetlen.
- Hova készülsz? – kérdezi komolyan rám nézve.
- Mint szerető, vagy mint főnök kérdezed ezt? – veszem fel újra dacos, hideg külsőmet.
- Mindkettő. – mondja egyszerűen.
- Köszönöm, hogy bízhatok benned, de van egy-két dolog, amit egyedül kell elintéznem. – simítom hátra a hajam.
- Vele találkozol? Nem örülök neki. Nincs szükségem árulókra az osztagomban. – áll fel az ágyról.
Pár pillanatig csak áll ott, majd az ablakhoz sétál és kinyitja azt. A friss levegő, nagyon jót tesz nekünk és a gondolatainknak. Beletúr a hajába és mélyet szippant a kellemes, üde, esti levegőből, majd az ablakba ül.
- Lehet, hogy találkozom vele. És nem vagyok áruló. Attól, hogy beszélek vele, nem bízom meg benne. Csak tudni akarom, hogy ki ölte meg a családomat. – hangomban kicsi enyhülés észlelhető.
- És mi lesz az után, hogy meg tudtad a választ a kérdésedre? Mi lesz a bosszú után?
- Megkeresem a húgomat. – mondom egyszerűen.
Látszik arcán a döbbenet. Ez az, amit senki sem tud rólam. Vagyis most már ő tudja, hogy van egy húgom. Közelebb megyek hozzá, de nem megyek teljesen oda, csak annyira, hogy pár lépés elválasszon minket. Pár percig arcát fürkészem, majd mellé állok, és a falnak támaszkodom.
- Nem tudom, hogy mik kavarognak benned, de bizalmat kérsz tőlem, holott te sem bízol meg bennem. – kis szünetet tartok és közben arcát fürkészem. – Nem árulom el az államot, de téged sem foglak. Csak bízz bennem. – simítom kezemet az arcára.
Végig simítok arcán, egészen hajáig, majd beletúrva, egy rövid csókot nyomok ajkára és kiugrom az ablakon. Ahogy földre érkezem, visszanézek rá, majd már futok is el innen. A közeli parkba megyek ismét és a naplót kezdem el olvasni.
Sok benne a szövegelés, meg ott vannak az elmosódások is, amik miatt még kevesebb számomra az információ az írásban. Több tíz oldalt elolvasok, mire egy érdekesebb részhez érek. Egy nevet pillantok meg, mi emlékek ezreit idézi fel bennem. Olyan emlékek, melyeket el akartam fojtani, hogy soha se kerüljenek a felszínre.
Eliza Vittmanne…
Az anyám, aki engem, az öcsémet és a húgomat ölelt, miközben apánk harcolt az ellen a szörny ellen. Aztán minden vérben úszik és én már az utcán vagyok.
Tovább olvasom, hátha találok valami jelentőset számomra, de a név, amit olvasok, lesokkolt és kiesik kezemből a könyv.
… Mustang…
Az eleje el van mosódva, de a vezetéknév tisztán kivehető. Roy nyílván nem lehet, mert akkor még csak 12 éves volt, de az egyik hozzátartozója ott volt a családom halálánál!
„Azt hittem, hogy Mustang megbízható és majdnem rá bíztam a gyerekeimet, de elárult minket. E nagyra becsült Férfi sem több mint egy rothadt lelkű ember, ki jobban félti a saját életét, mintsem segítsen a barátainak. A harc után fogta magát és fiával együtt elmentek a faluból és itt hagyták nekünk a romokat.”
Ezen sorok olvasása után mérhetetlen dühre kap lelkem és becsapva a naplót, elindulok vissza a drágalátos ezredeshez. De útközben egy emlék rohan le, aminek hatására a falnak támaszkodom.
Az emlékképben egy fekete hajú fiút látok, aki a húgomat öleli és védi valakitől, de nem látom, hogy kitől. Tiltakozik, de leüti őt a férfi, majd a kislányt fogva elindul valamerre.
Megrázom a fejem, de nem különösebben foglalkozom vele, hanem folytatom az utamat. Odaérve nem kopogok, csupán egyszerűen benyitok hozzá. Épp az ágyon fekszik és valamit olvas. Szólásra nyitná a száját, de megfogva a falnak csapom és nyögve hullik a földre.
- Úgy látszik, durván szereted. – próbál meg viccelni, de ahogy arcomra tekint, elkomorul az arca.
- Azt kérted bízzak benned! – kapom fel a földről és az asztalra vágom, ami kettétörik alatta.
- Igen, és bízhatsz is bennem! – vág vissza, de a falnak szegezem a torkánál fogva.
- Az apád ott volt a családom halálánál! Elárulta a szüleimet és elmenekült veled, minket pedig ott hagyott! – ordítom a képébe.
Ütésre emelem a kezem és már lendítem az öklöm, de valaki megakadályozza, hogy megüssem. Az a homunkulusz az, aki nagyra tudja növeszteni a körmeit.
- Nem azért adtam a naplót, hogy megöld az egyetlen bizalmasodat! – szólal meg lágyabban, mint azt várni lehet egy fajtájához hasonlótól.
- Ő nem a bizalmasom! Csupán… – folytatnám, de megszakít.
- Elég legyen! – kiált rám és változik a felállás. Kettőnk közé áll és kicsit hátrébb lök, így védi tőlem az ezredest. – Csak benne szabad megbíznod, mert…
- Abban, akinek az apja cserbenhagyta a családomat?
- Ez nem igaz! Mi van azzal az emlékkel, ami akkor tört rád, mikor ide tartottál? Abban ugye láttad Roy-t? Az a férfi nem az apja volt, hanem Irigy volt. Ő más bőrét tudja felvenni.
- Ez hazugság! A naplóban az van, hogy…
- A napló csak egy töredéke annak, amit igazságnak hívsz. – vág közbe ismét. – Ha csak kis részét olvasod, könnyen félre értheted a dolgokat és ez lesz belőle. Olvasd végig az egészet, és tudj meg többet. Ha kérdésed lenne, csak gyere a parkba. – mondja és indulna ki az ablakon, de megragadom a kezét.
- Ki írta a naplót? – kérdésemre csak elmosolyodik.
- Az apád. – ezekkel a szavakkal tűnik el az ablakban.
Azt hiszem, kicsit sokkot kapok és az egyik falnak dőlve csúszok le a földre. Tényleg sokkot kaptam és szaporábban kapkodom a levegőt. Majd pár perc múlva észbe kapva, felállok a földről és Roy elé megyek, de nem úgy, hogy kartávolságba legyen.
- Sajnálom. Nem akartam így rád törni. – mondom hidegen.
Alkímiát használva helyre rakom a szobáját, majd az ajtó felé megyek.
- Ezredes úr. – biccentek a fejemmel és kilépnék a szobából, de megakadályoz.
|
| yoshizawa | 2012. 08. 23. 22:10:09 | #23081 |
 Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (angyalkámnak)
Mondandóm ledöbbenti, némán mered maga elé pár pillanatig.
Viszont aztán összeszedi magát, és tudtomra adja elmúlt évei feszültségének egy részét:
- Lehet, hogy olvastad az aktám, de nem tudsz rólam semmit! – közli velem mereven - Ami le van írva az aktában, nagyrészt csak egy fiktív történet, hogy ne sajnáljanak. Az egész életem szinte arról szólt, hogy másoknak feleljek meg. Mások parancsait teljesítsem, mások kedvében járjak. Az, hogy én mit szerettem volna, az senkinek a fejében nem fordult meg, soha. - kezdeti ridegsége, és halksága már a múlté, érdeklődve figyelem tovább azt, amit előad:
- A küldetések sikeres végrehajtása után, mindig leszúrást kaptam, hogy mért romboltam össze annyi házat, teret, parkot, épületet és szobrot. De azt, hogy esetleg megsérültem-e vagy, hogy jól vagyok, azt senki nem kérdezte meg. – végülis… Nem érte aggódok most is áhh… Annyira őrült…
És… Annyi, de annyi szomorúság nyomhatja még a szívét…
Elgondolkodva cirógatom a haját, és szemlélem arcát, majd amikor felém fordul, mosollyal vizslatom tovább pofiját, és azokat a halvány borostyánszín szemeit is, amik teljesen megbabonáztak.
Magányos, és szomorú. Mint eddigi élete során mindig. De… Most talán engedi, hogy segítsek neki…
Talán közel enged magához, hogy vidámságot csempészhessek az életébe…
Végre nem oldódott feszültsége, úgyhogy engedelmeskedve annak az ismeretlen erőnek, ami azt akarja, hogy boldoggá tegyem, és ami hozzá vonz akadályozom meg, hogy elfordítsa előlem a fejét, és hajolok annyira közel az ajkaihoz, amennyire csak tudok.
A távolságcsökkentéssel azt akarom elérni, hogy merje megszakítani a köztünk lévő utolsó pár millimétert. Szeretném, ha ő kezdeményezne, és tapasztaná a számra először mézédes ajkait.
Mmm… Ez az…
Megcsinálta, feloldotta a gátját, és gyengéden, majd egyre hevesebben csókol, viszonozza nyelvjátékom.
Sőt…
Pár ujjával az arcomon simít végig, míg másik kezével a hajamba túrva húz közelebb magához. Angyalka… Az én kis angyalkám…
Tovább csókolva túrok bele én is selymes hajába, majd simítom végig, fogom meg birtoklón a derekát. Vissza kell fognom magam, hogy ne bántsam, mégse tudok lassan józanul gondolkodni, annyira jól esik az, ahogy már a nyakam, és hátam is cirógatja.
Még közelebb húzódom hozzá, mialatt oldalát simogató kezemmel már felsője alatt kényeztetem felforrósodott bőrét, és nyögéseivel édesítem csókunk.
Majd… Amikor kezei hátamról vállaimra, és onnan előre, mellkasomra csusszannak, hogy ingem kigombolásával simogatgassa nagyobb felületen testemet, óvatosan hátra is döntöm az ágyon.
Így inge alatt lévő kezemmel már lassan teljesen keménnyé vált mellbimbóit, is végigsimíthatom, ujjaim közé véve morzsolgathatom először az egyiket, aztán a másikat, mialatt másik kezemmel felsője leszerelésével próbálkozom.
- Roy… - nyög fel vörös arccal, akkor, amikor mosolyogva emelem kicsit feljebb az ágyról, és szabadítom meg felsőjétől, hogy csókjaimmal felszabadult nyakát is kényeztetni kezdhessem, látom rajta, rendesen zavarba hoztam.
De… Nem hagyom abba már azt, amit elkezdtem, tovább ostromlom a csókjaimmal, nyalogatom finom bőrét. Tényleg pozitív élményekkel akarom gazdagítani…
Tervem sikeres is, ha azt nézem, hogy néha önkéntelenül emeli meg csípőjét, és dörgöl merevedését az enyémnek, mialatt vágytól remegő ujjaival már szabaddá vált mellkasom, hátam cirógatja, vagy éppen, amikor egy kicsit jobban megszívogatom bőrét, kapaszkodik belém…
Ismét a nevem sóhajtja, viszont mielőtt bármi mást is mondhatna, az egyik mellbimbóját most ajkaim közé veszem, és rászívok, hogy minden eddiginél hangosabb sóhaj hagyhassa el az ajkait.
Jó őt hallgatni, jó vele lenni.
Lehet, egy hangyányit bele is szerettem a kis angyalkába…
Mire nyelvemmel finom illatú mellkasát teljesen bebarangolom, és merevedéséhez érek, már a nadrágja, és alsója sincs rajta, sóhajtva puszilom meg tagját, majd veszem számba, hogy az érzés miatt teljes testében megfeszülhessen.
Izzadtságcseppekkel borítottan, mialatt egy egy rászívásnál jobban megfeszül mesébe illő látványt nyújt…
De… Azzal tisztában vagyok, hogy ennyi öröm neki, és nekem sem lehet elég, fél kezemmel a golyóit, záróizmait simogatom, míg másik kezemmel ismét az oldalát, hasát cirógatom, hogy érezzem, hogy közel legyek hozzá.
Aztán… Mielőtt elsülhetne tapadok egy csókra az ajkaira, és csúsztatom szűk forróságába az egyik ujjam.
Felkiált attól a fájdalomtól, ami ujjaim miatt járhatta át, tincseit cirógatva, és könnyeit lecsókolgatva kérem arra, lazítson egy kicsit, és próbáljon rám koncentrálni.
- Rendben. – biccent engedelmesen, és talán megszokásból, talán azért, mert én se vagyok közömbös az ő számára, csinálja azt, amire utasítottam.
Mélyeket lélegzik, és rám, csókomra figyel, kezét, amivel reflexszerűen megragadta karom is átvezeti a hátamra, mosolyogva dicsérem meg:
- Nagyon ügyes vagy…
Ügyes, és kéjsóvár is, egyre nehezebben fogom vissza magam attól, hogy immáron több ujjam kihúzzam belőle, és farkammal hatoljak a testébe, csábítsam egy vad vágtára.
Őrületes az is, ahogy ujjaival nadrágom alá becsusszanva cirógatja merevedésem.
- Andrian… - suttogom halkan a nevét, - Nem akarom, hogy azt, amit most teszünk, később úgy vedd, mint egy kellemetlen kötelességet, amit meg kellett csinálnod. Kérlek… Annak ellenére, hogy eddig nem hagytalak kibontakozni, állíts le, ha nem szeretnéd.
Én hülye… Nem tudom miért mondtam ezt neki, amikor már csillagokat látok a kielégületlenség miatt, de örülök neki, hogy ismét mosolyogva, és szabad akaratából húz magához karjaival, csókol meg ismét, mialatt csípőjét feljebb löki, ahelyett, hogy engem lökne el.
Nem is tétlenkedek tovább, csókunkba nyögve helyezem át karjaim a lábaira, és emelem feljebb őket, hogy közéjük csusszanva hatolhassak a forróságába.
Egyszerre nyögünk fel az élmény miatt, majd kezdünk egymással lassú, egyre gyorsuló ringatózásba, hogy egy hatalmas sóhajjal érhessük el végül együtt a beteljesedést, mosolyogva dőlök teste mellé, miután élvezetem forróságába engedtem, és cirógatom le hasáról az élvezetét. Engem illet, meg akarom kóstolni.
- Mit csinálsz? – nyögi persze döbbenten, amikor észreveszi tettem, mosolyogva csókolom meg, és jelentem ki neki, törekedni fogok arra, ne csak egy gép legyen, akinek mások parancsát kell teljesítenie.
- Bár… - teszem hozzá – Azért eddig is megmondtad elég rendesen, ha valami nem tetszett. – így szeretem… Nem is ő lenne, ha nem tenné…
|
| Nanami Hyuugachi | 2012. 06. 26. 11:13:01 | #21723 |
Karakter: Andrian Vittmanne/Angyal Alkimista (kitalált karakter)
Megjegyzés: Roy-nak
Nem tudom, hogy mennyit alszom huzamosabb ideig. Csak rövid időkre ébredek fel. Szerencsére Red Demon itt van mellettem, így biztonságban érzem magam. Valahogy az ezredes mellett is kezdem magam biztonságban érezni maga, de nem tudom miért. Szeretném, ha nem lenne ez a biztonságérzet, de nem tudok ellene tenni semmit.
„- Anya! Anya! – kiabál egy kis fiú, az anyja után, aki elindult otthonról. De a nő nem áll meg, inkább gyorsabbra veszi a tempót. Majd mindent elborít a tűz és a sötétség. Egy női és két férfi sikoly töri meg az eddigi csendet. A tüzes sötétséget, most felváltja a véres valóság. A szoba falairól folyik le a vér és három holttest hever a szoba közepén. A fiú odafut, de az álom egy további helyszínre repíti. Egy fiú küzd egy Homunkulusszal, és angyallá változik, de mielőtt a fiú ismét végig gondolhatná az eseményeket, új helyszínt lát. Egy falut, ahol minden tiszta vér. Mindenhol áll a vér és mindenhol hullák hevernek. Kis gyermekek, nők és férfiak. Mielőtt bármit is reagálhatna, az álom véget ér…”
Könnyezve és izzadva riadok fel, azonban ebből az ezredes semmit nem vesz észre, mert most jön be a szobába. Gyorsan letörlöm könnyeimet és az izzadságot is az arcomról és a nyakamról, majd az ezredest nézem, hogy mit csinál. Egy tálca van nála, amit lerak az asztalra, majd egy bögrével kezd közelíteni az ágyhoz.
- Köszönöm nem kérek most inni, nem vagyok szomjas. És… Mielőtt megkérdeznéd, éhes se. – jelentem ki elutasítóan, majd belesimítok Red Demon puha, bársonyos bundájába.
- Értem. – egy sóhaj kíséretében teszi le a bögrémet az asztalra. – És kipihenni kipihented már magad? –
Magamhoz ölelem a könyvet, amit kaptam, miközben elgondolkozom. Semmi pénzért nem engedném el. Remélem, míg aludtam, addig sem engedtem el. Azonban mielőtt szólásra nyithatnám a számat, és indulnék vissza az én szállásomra, már épp kelnék fel, mikor visszanyom.
- Azt sajnos nem engedhetem. Felsőbb utasítás, hogy amíg úgy nem érzem, hogy teljesen felépültél, addig feküdnöd kell.
- Felsőbb utasítás?! – fújom fel magam. – Mégis ki volt az, aki ezt az idióta utasítást hoz… – folytatnám én még, de egy tenyeret érzek a számon. Ez a kis… befogta a számat.
„Úgyis tudom, hogy ő volt az! De ha egyszer jobban leszek, és vége lesz ennek a háborúnak, és már megbosszultam a családomat is, akkor ezt a kis mitugrászt is le fogom győzni! Mindenképpen le kell őt győznöm, vagy tovább fogja folytatni ezt és akkor én kiakadok, de nagyon!”
- Ez hülyeség. Már nincs semmi bajom! – rázom le a kezét a számról.
Ahogy elereszt, szinte azonnal felpattanok az ágyból és mennék ki a szobából. Viszont az ajtóhoz már nem jutok el, mert erősen rá markol a kezemre és visszaránt az ágyra.
- Kérem, hagyjon visszamenni a könyvtárba. Nincs időm itt heverészni, mert amíg ezt teszem, addig azok a… – nem hagyja befejezni, mert közbe vág.
- Addig micsoda? – felvont szemöldökkel néz rám. – Mi fog történni addig? Meséld el, és a történeted után majd meglátom, elengedhetlek-e. – ellentmondás nem tűrő hangon jelenti ki, de én csak konok érzésekkel hajtom le a fejem.
„Azt hiszi, hogy be fogom adni a derekam ilyen könnyen! Álmodik a nyomor! Majd ha fagy! Csak akkor fogom elmondani, ha neki is szárnyai nőnek!”
Sóhajtva egyet, magához ölel. Nem értem ezt a pasit! Még senki sem mert magához ölelni főleg, hogyha meg vagyok sérülve és az ágyba kényszerültem. Így vagy hülye ez a pasi, vagy csak szimplán tudatlan és nem tudja ki is vagyok én valójában!
- Nyugalom. – teszi hozzá vigyorogva és egy kicsit eltol magától.
„Valamiért olyan vigyora van, amitől zavarba jövök. Nem tudom, hogy tudja elérni nálam ezt a hatást, de sikerült neki! Kíváncsi lennék, hogy csinálja ezt! Eddig még senkinek sem sikerült zavarba hoznia, de neki egy vigyorával sikerült! Behalok ezen a pasin!”
- De nekem nem kell sem a maga, sem más segítsége. – dacosan vágok vissza. - Red Demonnal eddig még minden bajt legyűrtünk.
- Vedd számításba, hogy az ellenfeleitek erősebbek lettek, ti pedig sérültek vagytok. – közelebb húz magához és fekete tincseimmel kezd el játszani. – Még ha nem is avatsz be mindenbe, akkor is szeretném azt, ha egy kicsit jobban megbíznál bennem, és számítanál rám, és az erőmre. Rendben? – kérdezi kedves hangon.
„Velem senki nem szokott így beszélni és ez most nagyon furcsán érint. Valahogy meghat és megérint egy kicsit.”
- Lehet, hogy olvastad az aktám, de nem tudsz rólam semmit! – kezdek bele hidegen. – Ami le van írva az aktában, nagyrészt csak egy fiktív történet, hogy ne sajnáljanak. – folytatom már kicsit kedvesebben. – Az egész életem szinte arról szólt, hogy másoknak feleljek meg. Mások parancsait teljesítsem, mások kedvében járjak. Az, hogy én mit szerettem volna, az senkinek a fejében nem fordult meg, soha. A küldetések sikeres végrehajtása után, mindig leszúrást kaptam, hogy mért romboltam össze annyi házat, teret, parkot, épületet és szobrot. De azt, hogy esetleg megsérültem-e vagy, hogy jól vagyok, azt senki nem kérdezte meg. – mondom most már teljesen szomorúan.
Még mindig ott ül mellettem és a keze a hajamnál van. Nem tudom mért, de kezdek megnyugodni egy kicsit. Ha mellette vagyok, valahogy biztonságban érzem magam. Halvány mosollyal néz bele a szemembe. Próbálnám elkerülni, hogy a szemébe nézzek, de nem sikerül elkerülnöm. Belenézek a szemébe, és azt hiszem életem legnagyobb hibáját követtem el. Megkedveltem a főnökömet. Még nem szeretem, de már kezdem. Ha így halad, akkor nem sokára megszeretem, és akkor közel engedem magamhoz és azzal csak bajt csinálok magamnak és neki is. Ezt meg nem engedhetem meg! Meg próbálom elfordítani a fejem, de nem engedi. Közeledni kezd. Nagyon lassan, de egyre inkább közelebb ér az ajkamhoz. A számtól pár milliméterre megáll, mintha várna valamire. Mintha várna az engedélyemre.
„Lehet, hogy játszik velem! Lehet, hogy csak egy újabb trófea leszek a gyűjteményében, de nem érdekel! Rég játszadoztam már.”
Megszakítom a köztünk lévő távolságot és megcsókolom. Először csak egy gyengéd, lágy csókot váltunk, de pár pillanattal később, mintha tüzes pokolba kerülnék, úgy érzem magam. A csókot egy magasabb szintre emeljük. Jobb kezemet az arcára simítom, míg bal kezemmel beletúrok dús, ében fekete hajába. Bal kezemmel kicsit közelebb húzom magamhoz. Érzem, hogy egyik keze a derekamra simul, míg másik a hajamba motoszkál. Az arcán lévő kezem lecsúszik nyakára és finoman kezdem el simogatni.
„Nem tudom, hogy mikor váltott ki belőlem valaha is valaki gyengéd cselekvést, de ő megcsinálta. Nem tudom, hogy, de megcsinálta.”
Bal kezem lekúszik hajától és inge alá csúsztatva kezdem el simogatni a hátát. Finoman, lassan, épphogy érintve a bőrét.
|
| yoshizawa | 2012. 02. 02. 20:13:40 | #18919 |
Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (angyalkámnak)
Mire a tetőre érek, a harcnak vége, csak Andriant látom a földre roskadva. Ráadásul… Ő sincs teljesen magánál.
Könnyes szemekkel fordul felém, sérülésével, és sápadt arcával teljesen úgy néz ki, mint valami élőhalott.
- Mi folyik itt? – próbálom gyengéden faggatni.
Nagyon remélem azt, hogy már nincs itt egyik nyomorult se, és használják őt csalinak ahhoz, hogy engem elkaphassanak.
Mielőbb le kell innen vinnem, és el kell látnom sérüléseit a kicsikének.
- Már semmi. - sóhajtja halkan, mosolyogva mennék hozzá közelebb, ha nem hideg hangon folytatná tovább mondanivalóját:
- Red Demon hol van? - ehh… Ahol hagyta. Most vágjam ezt a fejéhez, mert jobban érdekli a farkasa, mint az, hogy velem, és a többi emberrel mi van?!
Nyugalom Roy, nyugalom… Számolj tízig.
- Lent van. Most stabilizálják az állapotát. Súlyos sérülései vannak. – jelentem ki végül indulataim visszafogva, pedig legszívesebben előző kérdése miatt még mindig megtáncoltatnám pár tárnyi lövéssel.
- Ha megtaláltam a választ… ígérem, hogy megkereslek és megöllek. Nem úszod meg ennyivel! – he??? Ez meg mi volt? Kihez beszélt mielőtt elfutott? Az előbbi triónak?
Ehh… Mindegy…
Nagyot sóhajtva lépek utána, rázom le róla az orvosi csapatot. Nem lesz vele könnyű dolgom, ha szopatni akarom, az már egyszer biztos.
Hiszen most is meg se köszönve segítségem lép le, még társát is hátrahagyva, bosszúsan kapom ölbe a nyüszögő állatot. Nincs teljesen magánál Andrian, talán jobb is lesz, ha őt én viszem el magamhoz.
Hamarosan úgyis a kicsikét is összeszedem majd, de van egy olyan érzésem, félholtra akarja magát dolgozni előtte.
***
Késő délután, hosszas kérdezősködés után végül megtudom, hogy a könyvtárban van, azonban úgy döntöttem, hagyom egy kicsit nyomozni.
Két nap után azonban már egy kicsit aggódom érte, szendvicsekkel felszerelkezve látogatom meg.
Le akarom szidni azért, mert agyondolgozza magát, és felszólítanám a pihenésre is, azonban mielőtt beléphetnék hozzá, különös beszélgetés hangjaira leszek figyelmes:
- Mit akarsz tőlem?
- Hogy végre ember legyek. Meguntam az öröklétet. Tessék. Ezt olvasd el. Ebben van egy-két dolog. Szeretném, ha megölnéd az összes Homunkuluszt. – ohh a fenébe… Ezek már megint nem hagyják békén.
Mérgesen török be, azonban mire Andrianhoz lépek az a nő, aki megszólította már nincs a könyvtárban.
- Mit akarsz? - kérdi tőlem a kicsike, azt, amit olvasnivalónak kapott gondosan elrejti szemeim elől a háta mögé.
- Csak hoztam be valamit enni neked. Két napja vagy bent a könyvtárba és azóta nem ettél semmit. Pihenned kéne egy kicsit. A vállad hogy van? - teszem le elé a neki hozott ételt.
- Kösz a kaját, de nem kell ennyire törődnöd velem. Pihenek, ha fáradt leszek. A vállam jól van. Ne rólam beszéljünk. Hogy van Red Demon? - már megint az az állat… Pedig ő százszor érdekesebb téma nála.
- Jól van. Már magához tért, viszont még mindig nem mozoghat sokat. Pihennie kell. Példát vehetnél róla. - jahh és ha már itt tartunk:
- Nem kell rejtegetni a könyvet, ami a hátad mögött van. Tudok róla, hogy itt járt. Viszont, ha még egyszer meglátom, vagy meg tudom, akkor nem csak őt, de téged is megöllek. - jelentem ki neki, és vonulok el.
Nincs szükségem árulókra a seregben. És… Ha a többi emberem érdeke úgy kívánná, akkor muszáj lenne eltennem láb alól, még annak ellenére is, hogy nagyon tetszik.
Persze azt, hogy lehordtam hamar megbánom, este, az összes jelentés leadása után visszatérek hozzá, és meglesem.
Alig evett, de megnyugtató a tudat, hogy legalább végre hozzányúlt az ételhez. És… Legalább pihen is egy kicsit, mosolyogva simítok ki pár arcába lógó tincset, mielőtt még ölbe kapnám könnyű testét, és elvinném magamhoz.
Sokkal kényelmesebb ágyban aludni, ráadásul itt a lázát is jobban tudom ápolni borogatással.
***
Pár napja alszik anélkül, hogy hosszabb ideig fenn lenne, farkaskája ágya mellett fekszik, és őrzi, még akkor is, amikor én dolgozom a szomszéd szobában, néha-néha még a kezét is megnyalintja, hátha attól gazdája újra ráemeli borostyán szemeit.
Nem mindig jön neki össze, de amikor sikerül, roppant boldogan mutatja Andriannak, hogy már mennyire jól van, szaladgál a szobában, mielőtt egy pohár folyadékot beleerőszakolhatnék gazdájába.
- Köszönöm nem kérek most inni, nem vagyok szomjas. És… Mielőtt megkérdeznéd, éhes se. - jelenti ki a kicsike ezúttali ébredésénél azonban elutasítóan, mielőtt belesimítana háziállata puha bundájába.
- Értem. - sóhajtom, miközben leteszem a kezemből bögréjét - És kipihenni kipihented már magad? - elgondolkodva öleli magához szorosabban a könyvét, amit a világ minden kincséért se eresztett volna el még akkor sem, amikor aludt, mielőtt kitérően azt felelné, hogy már bőségesen is, és éppen ezért lassan indulni akar vissza a szállására.
Cehh… Mintha nem tetszene neki, hogy vendégül látom.
- Azt sajnos nem engedhetem. - döntöm vissza az ágyba, mielőtt felkelhetne. - Felsőbb utasítás, hogy amíg úgy nem érzem, hogy teljesen felépültél, addig feküdnöd kell.
- Felsőbb utasítás?! - fújja fel magát persze erre - Mégis ki volt az, aki ezt az idióta utasítást hoz… - nem bírja folytatni mondandóját tenyeremtől, amivel befogom a száját, mielőtt büszkén mutatnék magamra.
- Ez hülyeség. Már nincs semmi bajom - rázza le magáról tenyerem, hogy fel tudjon pattanni, azonban kimenni nem tud, mivel erősen megragadom kezét, és visszarántom az ágyra.
Tudom, nem bírnám legyőzni most se, ha nem lenne annyira legyengülve, mint amennyire le van, éppen emiatt nem akarom elengedni, még most sem, hogy taktikát váltott.
- Kérem, hagyjon visszamenni a könyvtárba. Nincs időm itt heverészni, mert amíg ezt teszem, addig azok a… - ehh… Még szép, hogy van, és lesz is.
- Addig micsoda? - nézek rá felvont szemöldökkel. - Mi fog történni addig? Meséld el, és a történeted után majd meglátom, elengedhetlek-e. - jelentem ki ellentmondást nem tűrően neki, azonban szavaimra konokul lehajtja a fejét.
Sóhajtva rázom meg tincseim, majd ölelem meg. Olvastam múltjáról az aktáiban, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ennyire felelőtlen a bosszú miatt, hogy egyedül akar szembenézni azokkal a veszélyes senkiházikkal.
- Nyugalom. - teszem hozzá azzal a vigyorommal, amitől a legtöbb lány elpirul, majd mielőtt folytatnám azzal amit elkezdtem, hogy mivel az osztagom tagja nem kell egyedül harcolnia, kuncogok egyet azon az arcszínen, ami elöntötte szavaim hatására gyönyörű arcát.
Büszke vagyok arra, hogy immár ő is a bűvkörömben van.
- De nekem nem kell sem a maga, sem más segítsége. - vág vissza dacosan. - Red Demonnal eddig még minden bajt legyűrtünk. - jajj te… Épp ez az, hogy eddig.
- Vedd számításba, hogy az ellenfeleitek erősebbek lettek, ti pedig sérültek vagytok. - húzom magamhoz közelebb, hogy hosszabb fekete tincseivel kezdhessek el játszadozni. - Még ha nem is avatsz be mindenbe, akkor is szeretném azt, ha egy kicsit jobban megbíznál bennem, és számítanál rám, és az erőmre. Rendben?
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 11. 26. 14:03:45 | #17868 |
Karakter: Andrian Vittmanne/Angyal Alkimista (kitalált karakter)
Megjegyzés: yoshizawámnak
- Remélem, kiélvezted a győzelem ízét, mert most érezted
nálam először, és utoljára. – áll fel és porolja le magát, pár kézlegyintéssel.
Majd ismét velem szembe áll, támadó állásba. Hát nem volt neki elég? Szavai felhúznak,
és újra támadnék, de egy hatalmas robbanás rázza meg a földet. A város déli
része felől jön a porfelhő. – A csatánknak vége. Indulás arrafelé. Te úgyis
gyorsabb vagy, mint mi. – rögtön felfogom a helyzet komolyságát és rögtön
szárnyra kélve indulok a füst felé. Hűséges társam, Red Demon, rögtön indul
utánam.
Ott nem találok mást, csak 3 homunkuluszt és a romokat, ami valószínűleg
egy ház maradványai. Ahogy ránézek a magas nőre, kinek zöld haja, zabolátlanul
omlik vállára, rögtön emlékek törnek elő, de nem tudom mért. Ahogy anyám áll és
rám néz tekintetével, melyből könnyek folynak ki. Minden beugrott.
Villámcsapásként ért a tudat, hogy előttem áll életem megkeserítője. Szinte
azonnal neki rontok, de ő csak egy egyszerű mozdulattal elugrik előlem. Mindhárom
szana-szét ugrik. Az egyiket megtámadja Red Demon, míg a másik elmenekül. Harcolni
kezdünk, de valahogy mindig kitér a csapásaim elől. Nem észlelem, hogy
megjönnek-e Roy-ék, de most nem is érdekel. Az egyik támadásánál rosszul
érkezem és átszúrja a vállamat. Majd kacagni kezd és felugranak a tetőre. Én
követem őket. Valaki valamit utánam kiállt, azonban semmit nem hallok belőle.
Csak a bosszú hajt, hogy elkapjam és megöljem ezt a nőt. A tetőn elkapom és
visszarántva a földre, ránehezedek.
- Ki vagy? – kérdezem idegesen.
- A nevem Búja. És a tiéd?
- Nem tartozik rád. Mért ölted meg a családomat? MÉRT?? – ordítom
tele torokból.
- Mert apád szörnyű dolgot tett a hadseregben. Ha rájöttél
mit, keress meg! – mondja és egyik ujját megnövelve, megsebzi a nyakam.
Mivel elengedem, ezért könnyen leterít és eltűnik társával
együtt. A szemembe könnyek gyűlnek. Ekkor hallom kicsapódni az ajtót. Rögtön
reagálva rá, visszaváltozom emberi alakomba.
- Mi folyik itt? – kérdezi.
- Már semmi. – felelem. – Red Demon hol van? – kérdezem meg
teljesen hidegen.
- Lent van. Most stabilizálják az állapotát. Súlyos
sérülései vannak. – mondja.
- Ha megtaláltam a választ… - kezeim ökölbe szorulnak. - …ígérem,
hogy megkereslek és megöllek. Nem úszod meg ennyivel! – mondom és leviharzok az
épületről.
Egy orvosi csapat siet hozzám, hogy ellássák a sebeimet. Én
legyintek egyet, mire a főnököm hangját hallom meg.
- Hagyjátok. Ha nem akarja, ne erőltessétek.
Nem felelek rá, csupán elindulok vissza a lakásom felé. Kicsit
pihenek, majd megyek be a városi könyvtárba. Kikérem a homunkuluszokról
készült, összes anyagot. Elkezdem tanulmányozni. Elsőre semmi érdekeset nem
találok, de több könyvből összerakva a darabkákat, egy fél kész képet kapok a
fejembe.
„ A homunkulusz (másképp:
apró emberke a lombikban) egy mesterségesen létrehozott ember. „
„ A homunkuluszok
létrehozásának módja markánsan különbözik. „
„ Míg eredetileg a
homunkuluszok az Apa nevezetű létforma (aki mellesleg maga is homunkulusz)
kreálmányai, hogy megszabadulhasson az embereket sújtó hét főbűntől. „
„ Addig mások szerint homunkulusz
akkor születik, ha egy alkimista tiltott humán transzmutációt hajt végre, hogy
visszahozhasson egy embert. „
„ Az eredménye egy kupac
csont, és hús alkotta groteszk alak lesz, ami ha hamis bölcsek kövét eszik (az
apró vörös kövek), testet ölt. „
„ Hasonló tulajdonságokkal
rendelkeznek, vagyis majdnem halhatatlanok, nagyon erősek, gyorsak, és sajátos,
emberfeletti tulajdonságokkal bírnak. „
„ Buja… Tökéletes Lándzsa… ujjaiból
hosszú pengét tud alakítani, átvágva azzal bármit.”
„ Falánk… mindent képes
megenni… elfogyasztott emberekből, pedig képes hamis bölcsek kövét termelni a
szervezete. „
„ Irigy… különleges
képessége… bárki alakját fel tudja venni… remek kém és sokszor átvert embereket…
kegyetlen, gyűlöl minden embert. „
„ Kapzsi… Dante hozta létre…
képessége, hogy testét képes törhetetlen réteggel, pajzzsal bevonni azáltal,
hogy megszilárdítja a testében lévő szenet… 100 évig bebörtönözve tartották az
Ötös laborban… szökésekor egy pár kimérát is kiszabadított. „
„ Rest… különleges
képessége… egész teste vízből van, így bármin képes átfolyni. „
„ Büszke… képes az
öregedésre… átlát mindenen. ”
„ Harag… képes alkímiát
használni homunculus létére… kiváló harcművész, és kardforgató… Tökéletes Szem…
teste rendkívül erős… lassan öregszik… regenerálódni nem tud. „
Mikor ezeket elolvastam, a könyvet elengedtem a kezemből,
ami nagy csattanással hullik le a földre. Sokkolt, amit megtudtam. Ennyi minden
van, amiről én egy szemet sem tudtam.
- Tisztában vagy már velünk? – hallom meg a hátam mögül,
ellenségem hangját.
- Igen, sajnos. Mit akarsz tőlem?
- Hogy végre ember legyek. Meguntam az öröklétet. Tessék.
Ezt olvasd el. Ebben van egy-két dolog. Szeretném, ha megölnéd az összes Homunkuluszt.
– mondja, majd eltűnik. Pont ekkor lép be, a főnököm. A hátam mögé dugom a
könyvet, majd megfordulok.
- Mit akarsz?
- Csak hoztam be valamit enni neked. Két napja vagy bent a
könyvtárba és azóta nem ettél semmit. Pihenned kéne egy kicsit. A vállad hogy
van? – kérdezi, majd lerakja az asztalra a tálcát.
- Kösz a kaját, de nem kell ennyire törődnöd velem. Pihenek,
ha fáradt leszek. A vállam jól van. Ne rólam beszéljünk. Hogy van Red Demon?
- Jól van. Már magához tért, viszont még mindig nem mozoghat
sokat. Pihennie kell. Példát vehetnél róla. – mondja gúnyosan. – Nem kell
rejtegetni a könyvet, ami a hátad mögött van. Tudok róla, hogy itt járt.
Viszont, ha még egyszer meglátom, vagy meg tudom, akkor nem csak őt, de téged
is megöllek. – mondja, majd kisétál.
Pár falatot elrakok egy táskába és kiugorva az ablakon,
elindulok a közeli park felé.
„ Sajnálom Red Demon, de ezt egyedül kell elintéznem. „
Ezzel a gondolattal és a könyvvel megyek a parkba, ahol egy
padra leülve, ami egy lámpa tövénél van, leülök. Elkezdem a könyvet olvasni,
amit Bujától kaptam. Néhány betű, szó elmosódott, de akkor is értem mire akar
utalni a könyv írója.
„ 1…89. Szept. 15.
Kedves
Naplóm!
A homunkuluszok túlnőttek
az emberiségen. Megállítani nem tudjuk őket. Olyan valaki kell, aki tudja, mi
folyik itt. Ezért hívtam segítségül..., mert ő tudja ezt az egészet kezelni.
Félelmünk túlnő rajtunk. Én felelek a faluért, de ez még nekem is sok. Nem
tudom irányítani a dolgokat, ezek még rajtam is túlnőnek. Én Eliza…, mostantól
minden támogatást, hatalmat átadok… Vittmanne kezébe. Ő is homunkulusz ugyan,
bár nem mutat semmi ellen reakció az emberek felé. „
A könyvet azonnal becsukom, nem olvasom tovább. A hozott,
pár falat kaját megeszem, majd visszamegyek a könyvtárba kutatni egy kicsit. Nem
tudom mikor alhattam el, de a könyvet, amit Bujától kaptam, a kezembe fogtam és
az ágyamba voltam. Mikor kinyitom a szememet, ugyanúgy sötét van, viszont az
alakot, aki kilép a szobából, tisztán ki tudom venni. Roy az, de többre nem
emlékszem, mert ismét elnyom az álom.
Szerkesztve Nanami Hyuugachi által @ 2011. 11. 26. 23:16:45
|
| yoshizawa | 2011. 10. 14. 22:17:57 | #17271 |
Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (angyalkának)
- Tessék. – szólok ki idegesen irodámból, amikor kintről kopogást hallok.
Épp veszekszem Eddel, vágyálmuk, a bölcsek köve felkutatásának veszélyességén, normál esetben ilyenkor senki sem merne zaklatni, mert tudják dühöm rajtuk is levezethetem, nem csak a kicsikén. Valami fontos ügy lehet.
Egész meg is lepődök, amikor nem fegyvermániás asszisztensem lép be egy notesszal a hóna alatt, hanem valami farkas, nameg annak gazdája. Egy olyan srác, akit még eddig az életben nem láttam, de aki valamiért mégis ismerős.
Amíg az Elric fivérekkel társalog, végig azon gondolkodom, hogy ki is pontosan ez az alkimista. Félhosszú fekete haja, ami körbelengi kissé talán lányos arcát, és borostyánszín szemei…
A mosolyáról nem is beszélve. Gyönyörű.
Biztos, hogy már egyszer olvastam felőle.
Akkor ugrik be, hogy az ide áthelyezett angyal alkimistával állok szemben, amikor még felszólalásom előtt felgyújtja Ed jobb kezét.
- Ááááááá. - kezd el erre persze a kis tüzes rohangálni, amíg el nem oltja az általa okozott lángokat a vele szemben megálló angyalka.
Mielőtt Ed letépi ezért a húzásáért állok fel.
Nos, fiúk. Remélem kijátszottátok magatok, és rátérhetünk a formaságokra. Akarom velük közölni, de elég hamar félbe szakít a kis angyalka:
- Ne raboljuk egymás idejét. Én Andrian Vittmanne vagyok, az…
- Angyal Alkimista. – hehe… Elégtételként könyvelem el azt, hogy őt Al szakította félbe.
- Pontosan. Ő pedig itt a társam, Red Demon. - akit kinyírok, ha véletlenül idepiszkít a drága szőnyegemre.
Viszont előtte letesztelem…
Azt mondják, erős, még se értem, akkor miért küldték most is tovább.
- Mutasd, mit tudsz. Kint a Főtéren, mindenki előtt. Az ellenfeled én leszek. - kelek fel méltóságteljesen.
- Rendben. - egyezik bele szerencsére kihívásomba.
- Vigyázz vele. A kesztyű… - idegesen nézek rá Alra, viszont mielőtt leolthatnám, az angyalka pökhendien a szavába vág:
- Tudom. Mindent tudok róla. - vagy csak azt hiszi… Szerintem bilibe lóg a keze.
Lazán követem a Főtérig, ahova már mindenki kivonult a tiszteletemre, és érkezésemre bőszen tiszteleg.
Nem is húzom sokáig az időt, amint elfoglaljuk a helyünk, már támadom is egy kis tűzzel. Ha ezt nem védi ki, akkor tévedtem vele kapcsolatban, nem méltó a figyelmemre.
Ugyanúgy egy helyben áll, de legalább védelemként maga elé emel egy pajzsot. Úgyhogy a következő támadásommal azt próbálom meg szétzúzni.
- Vessünk ennek véget. Már unom ezt a fajta játékot. - szólít meg ekkor már megint magas lóról - Most megmutatom mért kaptam az Angyal Alkimista nevet. – kezdek félni… Cehh…
Mit akar a mellkasa előtt összekulcsolt kezeivel elérni? És azzal, amit kántál??? Kezdjenek el remegni a kezeim?
Hát azt már nem…
Ez meg???
Idegesen rakom kezeim szemem elé, hogy lássak valamit, abból, ami történik, de így is csak lassan tisztul ki szemeim előtt a kép.
Szerencsére nem támadás, csak az angyalka bújtatta elő a szárnyait, és tépte le magáról ruházata felső részét. Nyámm…
Mondjuk ezzel csak azt érte el, hogy most, a fény teljes elmúltával nadrágját én akarom róla letépni.
Nem is érdekel a tömeg kurjongatása, mindent kizárva a fejemből rontok neki újra egy kis tűzzel.
- Rám hiába támadsz már. Minden hatástalan ellenem. – hehh… Azért látom, a stílusa maradt.
Csodás…
Vigyorogva figyelem, végre elindult felém. Azonban… Mielőtt egy közvetlenebb tűzcsapással jutalmaznám bátorságát, már mögöttem van. És… Olyan gyors, hogy mire felé fordulnék, már a földre lök, és rám ülve nyomja egy kés hegyét a nyakamnak.
- Azt hiszem győztem. – jelenti is ki magabiztosan.
- Igen valóban. - sóhajtom gonosz vigyorral, mielőtt egy kis lángocskával, amit kést tartó kezére küldök annyira összezavarnám, hogy simán lerázhatom magamról forró testét.
Jól esett, hogy merevedésemen ült, de az ilyen ruha nélkül mégiscsak emlékezetesebb.
- Remélem, kiélvezted a győzelem ízét, mert most érezted nálam először, és utoljára. - porolom le pár kézlegyintéssel egyenruhám, és állok be vele szemben támadó állásba.
Még csak az hiányozna, erősebbnek titulálják nálam.
Nem szeretném, ha félreértene, mert tényleg lovagolhatna rajtam, annyiszor, amennyiszer csak szeretne, de tényleg nem így.
Újra támadna szavaim hatására, mosolyogva várom közeledtét, hiszen most, hogy tudom, mennyire gyors, nem kerülnék alá úgy, mint az előbb, azonban ekkor rázkódik meg a föld alattunk, és hallunk meg a város déli része felől egy hatalmas robbanást.
Ide látszik még az a porfelhő is, ami alapján egy sor ház összedőlhetett, úgyhogy mérgesen emelem fel a kezem az angyalka felé:
- A csatánknak vége. Indulás arrafelé. Te úgyis gyorsabb vagy, mint mi. - hamar megérti a helyzet komolyságát, biccent, és már nincs is mellettünk, szárnyra kel a helyszín felé.
- Ti se tátsátok itt tovább a szátok. - fordulok ekkor embereim felé. Andrian farkasa is elindult a robbantás helyszínének irányába, már nekik is rég autóikban kellene lenniük.
Észbe kapnak végre a korholástól követnek, ülnek be végre a katonai járgányokba, követik fekete kocsim.
Bosszús sóhajjal taposok jobban a gázra, nagyon nyugtalanítanak az előbb történtek, tudni akarom a válaszokat. Mégis ki robbantgat a városban? És miért?
Valamint… Reménykedek abban, nem Edék kerültek már megint bajba.
Meg se áll teljesen az autóm már ugrok ki, mérem fel a helyzetet.
Andrian harcol egy bőszen vigyorgó, zöld hajú homunculussal, míg társát, Red Demont egy normálisnak tűnő nő szorította csapdába.
Nagy a kísértés, hogy ne így tegyek, de végül a kutya felé indulok. Angyalkám jól boldogul a helyzettel, de szerintem ő se szeretné, ha pont kutyusával szorítanák sakkba.
- Szerintem én nemesebb ellenfél lennék neked. - húzok egy kis tűzfalat a nő, és a szerencsétlenül járt jószág felé, ezzel magamra vonva a figyelmét.
Düh szikrázik csodaszép szemeiben, amikkel végigmér, mielőtt társa felé fordulna azzal, hogy menjenek, mielőtt ideér a katonaság.
- De olyan jól szórakozok! - kacagja az, mielőtt kitérne Andrian újabb csapásának az útjából. Látom kezdik kihozni a sodrából ellenfele szavai, de nem tudom neki odakiáltani, hogy nyugodjon meg, mert a nő meg engem támad.
Ekkor fut be a hadsereg, próbálnak minket körbevenni.
- Csak óvatosan! - osztok ki parancsot, de erre a nő, és a srác is nevetni kezd, és már ugranak is a tető felé. Andrian veszi őket üldözőbe.
- Gyere vissza! - ordítok felé. Világosan láttam, amikor megsérült a válla, nem akarom, hogy megöljék, mert ők úgy gondolják, mégse sebezhetetlen.
Majd… Mivel vagy nem hallotta szavaim, vagy nem figyelt rájuk, bosszús sóhajjal rontok be a házba, mászok fel a tetőre. Ha szerencsém van, még nem jutottak messzire.
|
| Nanami Hyuugachi | 2011. 09. 04. 17:54:00 | #16529 |
Karakter: Andrian Vittmanne/Angyal Alkimista (kitalált karakter)
Megjegyzés: yoshizawa
A küldetésemről térek épp haza, mikor az ezredesem, magához
hívat.
- Adrian. Már megint megszegtél, nem egy szabály. Ugye
tudod, hogy mi vár rád?
- Hova kell mennem? Kihez leszek beosztva? – kérdezem, enyhe
gúnnyal a hangomban. Nem volt elég, hogy az osztagát, szinte a leghíresebb
osztaggá tettem? Erre még el is küld.
- Roy Mustang ezredes lesz az új főnököd. Most pedig menj.
Örülök, hogy nálam szolgáltál, de ennyi volt. Szia. – mondja és kitol az ajtón.
Összeszedem a cuccomat és megyek is… vagyis megyünk Red
Demonnal. Még annyi infót kaptam, hogy a Keleti városba kell mennem. Nem is
tétlenkedem. Rögtön útnak indulok. 3 napomba telik, mire odaérek. Keresek egy
szép kis házat, amit tudok fizetni, és előre, egy évre ki is fizetem. Úgysem
leszek itt tovább. Aznap csak pihenek. Reggel felkelve becsoszogok a fürdőbe.
- El kéne menni az Ezredeshez. Ráadásul még számot is kell
adnom a tudásomról, és arról, hogy mért lettem Angyal Alkimista. Utálom! –
mondom Red Demonnak, aki felnyüszít egyet, egyetértése jeléül.
Zuhanyzás után, felöltözök. A szokásosat kapom magamra:
fekete inget, kék mellénnyel, valamint csőnadrággal, és kalappal, nyakkendővel.
Farkaskámmal elindulok az Ezredeshez. Nem sok idő kell, és oda is érek. Egyből
megtalálom az irodáját, mert éppen valami Ed nevű fiúval ordibál. Kopogok.
- Tessék. – hallom ideges hangját. Ahogy kinyitom az ajtót,
Red Demon lép be rajta először, és csak utána én.
- Jó reggelt. – köszön egy páncélos fazon. Mikor meglátom a
másikat, rögtön beugrik, hogy ők az Elric fivérek.
- Csá. – köszönök vissza.
- Neked is szia. – köszön rám Ed.
- Helló törpike. – húzom az agyát.
- Kit nevezel te törpikének? – kérdezi, és jönne nekem. Az
íróasztal mögött ülő fazon már szólna bele, de bal szememmel jobb kezére
összpontosítok, ahol tűz gyullad. – Ááááááá. – kezd el össze-vissza rohangálni.
Megkímélve, a jobb szememmel összpontosítok a kezére, és vízzel eloltom a
tüzet.
- Nos, fiúk. – kezd bele mondandójába az Ezredes.
- Ne raboljuk egymás idejét. Én Andrian Vittmanne vagyok,
az…
- Angyal Alkimista. – fejezi be helyettem a bádog gyerek.
- Pontosan. Ő pedig itt a társam, Red Demon. – mutatok a
farkasomra.
- Mutasd, mit tudsz. Kint a Főtéren, mindenki előtt. Az
ellenfeled én leszek.
- Rendben.
- Vigyázz vele. A kesztyű…
- Tudom. Mindent tudok róla. – vágok a fiatalabbik Elric
szavába.
Kimegyünk a Főtérre, ahol már az összes katona ott van.
Ahogy megjelenik az Ezredes, tisztelegnek. Elfoglaljuk a helyünket, és arra
várunk, hogy a másik támadjon. Ő támad először. Természetesen tűzzel, amit a
kesztyűjével hoz létre. Én egyszerűen a jobb szememmel a tűzre összpontosítok,
és egy hatalmas víz pajzs jelenik meg előttem. A tűz természetesen kialszik.
Még egy támadással próbálkozik, de megunom az ilyesféle támadást.
- Vessünk ennek véget. Már unom ezt a fajta játékot. Most
megmutatom mért kaptam az
Angyal Alkimista nevet. – kezeimet mellkasom elé vezetem és
összeérintem. Hangosan kezdek bele egy mondatba, ami latinul van. - Ero
angelica entia, quia ibi nulla.* – olyan erős fényesség vesz körül, hogy senki
nem lát. Szárnyaim kinőnek, ruházatom megváltozik. Látni engedi egész
mellkasomat, és kidolgozott hasamat. Mikor a fény alábbhagy, sokan felocsúdnak,
de mikor végleg megszűnik a fény, már angyalként állok ott. Sokan tapsolni
kezdenek, mások pedig a „Hajrá, Roy!” mondatot kiabálják. Azt tudni kell, ha én
átváltozom angyallá, akkor az ellenségemnek annyi. Roy mit sem sejtve támad
nekem ismét tűzzel. Meg sem mozdulok. A tűz kialszik, mielőtt elért volna. –
Rám hiába támadsz már. Minden hatástalan ellenem. – felelem, és felé kezdek
lépdelni, majd eltűnök, és mögötte bukkanok fel. Megfordul, mire én egy
rúgás-ütés kombival a földre küldöm. Ráülök derekára – pontosabban ágyékára –
és egy kést szegezek a torkára. – Azt hiszem győztem. – mondom, és fényesség
kíséretében, visszaváltozom emberré.
- Igen valóban. – ismeri be.
*Angyali lény leszek, mert odafent azt akarják.
|
|
