|
|
Szerepjáték
(Full Metal Alchemist)
| yoshizawa | 2012. 12. 25. 08:56:01 | #24595 |
 Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (Snoopykának)
- Roy, ő a barátom. Nem fogom kevésbé fontosnak tartani és másképp viselkedni vele, csak mert te féltékeny vagy – jól teszi… Tudom, nekem se kéne kiakadni akkor, ha meglátom, de szerintem ugyanígy fogok arra a tyúkra legközelebb is reagálni, ha nem rosszabbul.
Irritál azzal a szerelmes tekintettel, amivel Edet figyeli minden egyes másodpercben. Ő az enyém, és nem akarom adni…
Azt is megérteném, ha kicsikém a velem közöltek után napokig duzzogna, és hozzám se szólna. De… Nem tagadom, jobban tetszik, hogy olyan szenvedélyes csókot kapok tőle, amitől a farkam égnek áll.
Mmm… Hevessége miatt, a maradék keserűségem is teljesen eltűnik.
- Igyekszem visszafogni magam… - suttogom éppen ezért már teljesen más hangszínnel lehajolva hozzá, amikor befejezzük nyelvünk keringőjét, aztán most, hogy már vettünk pár légvételnyi levegőt, folytatom is ajkai ostromát.
- Mi lenne ha most inkább nem fognád vissza magad? – de belendült valaki a dolgokba… Mosolyogva figyelem pihegését, és vörös arcát, de próbálom nem kinevetni, mialatt az ágy felé húz.
Azzal megtörném a varázst, és elvenném a kedvét is. Pedig… Borzasztóan élvezem, hogy kényeztet.
- Mitől lettél ilyen kis heves? – jutalmazom meg cirógatásaiért, csókjaiért egy újabb csókkal, a válasza nem kicsit lep meg:
- A fájdalom teszi. Talán mazochista is vagyok, nem tudom… - vagy talán ténylegesen belém szeretett…
Olyan hevesen kezdem el megszabadítani a ruháitól, mint amilyen gyorsan ő szórja rólam, csókolom, simogatom.
Minden egyes kényeztető mozdulatomat viszonozza, ezzel jobban, és jobban feltüzelve bőröm, és iránta érzett vágyaim, alsóját lehúzva kezdeném el ujjaim betonkemény farkán húzogatni, ha nem szakadna le az ágy, és rontana be a boszorka, valamint testvére.
- Úristen, mit történt, jól vagytok? – faggat is minket az öcsi, de amikor észreveszi, mire készültünk, bocsánatot kér tőlünk, és még az ajtót is becsukva a vörös arcú Winry után fut.
Szegény kevesebb ideig bírta a strapát. Bár… Lehet két döglesztő pasit volt neki sok egy ágyban, és egymás karjaiban látnia.
- Jesszusom, ez halál ciki volt – tér magához Ed, kuncogva mászok mögé, és karolom át a vállát, hogy újabb csókokkal boríthassam nyakának finom ívét:
- Szerintem vicces volt. Mi lenne ha folytatnánk, ami félbemaradt. – ha szerencsém van, akkor felszenteljük az ágy romjait.
- Ez komoly? – fordul felém, amiből már tudom, sajnos vágyam bebuktam - Nekem mindentől elment a kedvem. – pff… Igen. Szavai is erre utalnak.
- Ne durcizz. – suttogom éppen ezért, mialatt fejem a vállára hajtom - Semmi komoly nem történt – majd kiheverik a kicsik a látottak.
- Nem elég hogy leszakadt az ágy, a tesóm ránk nyitott, ami megjegyzem éltem talán legkínosabb pillanata volt és még a szextől is elment a kedvem. Rémes ez a nap – hmm… Tetszik, hogy azért teszi rémes kategóriába a napot többek közt, mert elment a kedve a szextől.
- Lesz ez még rosszabb is, ne aggódj. – cirógatom meg pár tincsét - De egy jó hír. hazamegyünk, még ma. Én újra dolgozom a hivatalban, te pedig ugrálsz nekem… - vagy alattam… Ahh… Olyan jó lenne odavágni az asztalomra…
- Azt próbáld meg te perverz… - pöcköl homlokon, mintha belelátna a gondolataimba, majd sajnos a hírem örömére nekiáll öltözni.
***
Tényleg lelkes a hazatérés miatt, még utunk közben se morgolódik, mint ahogy általában szokott. Helyette kedvesen mosolyog még rám is. Ráadásul… Miután köszönt mindenkit, hozzám hasonlóan hozzá is lát a teendőinek új posztjában.
Igen… Új posztja van. Komolyan mondtam egykoron, hogy áthelyezem magam mellé, nem is bírnék ki hosszabb idők nélküle pár óránál.
Boldog lett az életünk teljesen.
Vagyis… Majdnem teljesen.
Mit nehezményezek? Csak azt, hogy AZ ÖTSÉVEL LAKIK. Könyörgöm… Már mindenki tudja, hogy együtt vagyunk. Miért kellett nekik lakást szerezniük az Edward fivéreknek?! Így most nem tudom jópofin felajánlani Ednek, és a testvérének, hogy lakjanak nálam.
Tudom, Al miatt törpikém csak többször lenne feszélyezettebb, de ez a helyzet, hogy hol ide járkálunk, hol oda nem a legjobb.
Bár… Jelenleg szüneten vagyunk, úgyhogy nem ilyesmiken kéne agyalnom, de mostanában tényleg nincs más, ami ennyire zavarna.
Grr… Na mindegy… Ismét meg kell csócsálnom a nyakát:
- Hé…
- Mondjad… - sóhajtom, mialatt még mindig puszilgatom finom bőrét. Természetesen alfelét sem hagyom figyelmen kívül, ujjaimmal feszes fenekét cirógatom.
Az én ágyam még ettől nem szakadt le.
- Szó sem lehet róla! – hee??
- Most miért? – nyafogok neki úgy, mint akitől elvették az édességet, amikor arrébb tolja a kezem.
- Az elmúlt napokban csak engem dolgozták. Fáj a hátsóm, adj egy kis szünetet. Nem bírom a tempódat…te szex mániás - én szexmániás?!
- Mintha lett volna kifogásod ellene… - duzzogok neki, mialatt ujjaimmal a hátán simítok végig párszor - és nem vagyok szex mániás, kikérem magamnak! – csak annyira, mint ő, vagy mint a többi férfi. Na jó nem… Azért még szexben is szuperhím vagyok.
- Haza kéne mennem… - de… Bármennyire is tökéletes vagyok, ő aztán mindig tudni fogja, hogyan kell lelomboznia:
- Maradj. Holnap megyünk együtt. – próbálok rá hatni.
- Nem azért, csak…Al egész héten nem látott és… - hiányzik neki. Viszont ha elmegy, akkor nekem fog.
- Költözz hozzám. – fürkészem a tekintetét. Szerintem Al, akit mostanában többször láttam macskakölykökkel, és Winryvel ennek még örülne is.
Úgy érzem, az öcskös azért nem mer lépni a lány irányába, mert nem tudja, hogy a bátyus mikor mennyi időre esik haza, vagy hogy hogy díjazná, ha ők ketten összejönnének.
- Hogy mi? Nem gyors ez egy kicsit? – fordul el, arca pirosságán elmosolyodom. Az érzelmeit egyáltalán nem tudja előlem eltitkolni, örült az ajánlatomnak.
- Azok után, hogy napokig csak szexeltünk az ágyamban? Nem hiszem – a gyűrű se lenne az. Szeretem. És ez az érzés csak erősebb lett, mint amennyire erős eleinte volt, később is csak erősödni fog.
- Ezt még át kell beszélnem Al-lal, úgyhogy most akkor mennem is kell. – ejnye… Miért mindig ilyenkor futamodik meg?!
- Kérlek… Azért abba gondolj bele, mialatt beszéltek, hogy talán van olyan dolga, amiről nem mer neked se mesélni… Talán neki is kell egy kis kikapcsolódás anélkül, hogy a testvére ott van vele. – sóhajtom mosolyogva.
Bosszúból mondtam neki azt, amit mondtam, mert nem marad itt velem? Naná… Utál fél információkat kapni, olyanokat meg főleg, amiből azt szűri le, hogy többet tudok valamiről nála.
- Miről maradtam le? – áll meg az öltözésben, úgy, ahogy sejtettem, mosolyogva nyújtózok egyet, és jelentem ki neki, hogy semmiről, aztán kezdem el én is megkeresni a ruháim:
- Elviszlek.
- Van valami, amit tudsz róla igaz?! – áll elém, mielőtt pólóm is felvehetném a földről, gonosz vigyorral nézek rá:
- Azt tudom, hogy a világ legszexisebb, és legnagyobb méregzsákjának a testvére. - közelebb hajolok hozzá, viszont most nem csókolom meg. Csak a mögötte heverő pulcsim kapom fel a földről.
- Roy… - ajaj… Kezd kijönni a sodrából… - Áruld el, mi az, amit eltitkolsz. Mi van az öcsémmel?! – félelmetes? Naná… Olyan, mint egy plüssmaci, kuncogva indulok a másik csizmám keresésére. Mialatt az ágy felé hoztam Edet rúgtam le valahol.
- Figyelmeztetlek… - próbál megint szigorú lenni – Amíg nem mondod el, mi van Allal, addig nem szeretkezünk.
Igen… Ez az a pont, amikor hangosan tör ki belőlem a nevetés, hogy még hasamba kapott jobbhorgán is csak kacagjak.
- Addig nem lesz szex? Azt hiszed, kibírnád nélkülem pár napnál tovább? – kérdem még mindig nevetve, ahogy összeszedem magam egy kicsit, az se érdekel, hogy acélkám haragosabb, mint eddig bármikor.
De… Az arca vörös, talán rájött arra, hogy hülyeséget mondott.
- Meglátjuk, melyikünk fog előbb könyörögni kegyelemért. Tudni akarom, amit tudsz. – ugyan…
- Nyugalom… Nem lennél képes arra, hogy tudásilag utolérj. Túl jók az informátoraim. – csak az igazat mondtam neki, sejtésem sincs arról, hogy már megint miért ütött meg, és nevezett kegyetlennek.
***
A házukhoz vezető lépcsőn két macska pihen összetekeredve, látványuk miatt Ed bosszúsan fordul felém, mielőtt még kipattanna a kocsiból:
- Ez a nagy titok? Macskák? Gondoltam, hogy lesz neki egy pár, ha nem figyelek rá – édes, és naiv… Közel sem tud mindent, mosolyogva csóválom meg a fejem, és követem.
Később érek be, mint ő, ezért vörös arca mellkasomnak ütközik, amikor megpróbál kirohanni, aggódva kérdem meg arról, hogy nem esett-e baja, mialatt felrántom a földről.
Az arca olyan piros színnel világít, hogy már elmehetne közlekedési lámpának, kérdésemre úgy válaszol, hogy zavarodottan rázza meg a fejét.
- Ed… Tényleg jól vagy? – nézek a szemébe, viszont mielőtt felelhetne kiabálja öccse, hogy Ed várj meg. Aztán… Nekünk is ütközik, hogy mindannyian a földön kössünk ki.
Már tényleg érdekelne, hogy mi történik itt, ahogy felkelek, faggatnám is a fivérek, ha nem lépne ki onnan, ahonnan a fiúk kirohantak Winry.
Már minden világos… Főleg azért, mert a lány arca legalább annyira piros, mint Edé. Drágám valami olyat láthatott, amit nem szeretett volna látni.
- Csak átjöttem egy kicsit a tesódhoz… Izé… Tudod… Hogy… Izé… Ne legyen egyedül. – magyarázza, amikor arra kérem őket, üljünk le, és beszéljük meg a dolgok.
- Igen. – egészíti ki a mondandóját Al. – Nem is történt semmi. De eszembe jutott, hogy régen nem így nézett ki a teste. Rá akartam jönni, hogy miben változott.
A kislány pólója fordítva, és a kezében cicifixét szorongatja, gondolom a mellvizsgálattal kezdték.
Ed még mindig nem tud megszólalni mialatt hol az egyikük, hol a másikuk nézi, Winry szólal meg ismét:
- Tudod érdekelt az is, hogy a robotok érezhetnek-e úgy, mint ahogy az emberek. – ha bunkó lennék, vagyis ha kicsikém nem ülne mellettem, megkérdezném mire jutottak, de ismét Al szólal meg:
- Ne nézz rám így bátyus. Már régen megmondtam neked, amikor összeverekedünk is, hogy ő lesz a feleségem. – hoppá… Ők egyszer verekedtek Winryért?
Komoran figyelem Edet, aki még mindig szúrós tekintettel vizslatja öccsét. Ha most kiderül, még mindig nem csak barátok, én pórázra fogom kötni… Remélem, ezzel tisztában van.
***
Szerencséjére Ed vagy borzasztó sokat komolyodott, vagy komolyan szeret, annyit fűzött csak hozzá az öccse szavaihoz, hogy ezután jobban a kő nyomára szeretne majd akadni, mint eddig.
Azt akarja, boldogok legyenek.
De… Én nem leszek az, és ő sem lesz az, ha munkaidején kívül állandóan csak kutat.
Szeretkezni se nagyon tudtam vele azóta, lassan a falat fogom lekaparni a hiánya miatt, holott legtöbbször ha talál egy érdekes dokumentumot, a keletkezési helyére elkísérhetem.
Talán… Ezért is örültem meg annyira tegnap annak a kis ékszernek, amit észrevettem az egyik boltban.
Ha megkapja egy csokor rózsával, akkor biztosan be tudnám neki bizonyítani, hogy mennyit jelent nekem valójában.
- Ma nem jött be senki se dolgozni? - lép be döbbenten az irodába, a kezében egy újabb térkép, mosolyogva kérem meg arra, hogy üljön le.
- Később érkeznek. – próbálom takarni vigyorom, mialatt az ablakhoz megyek. Miért is ne, a párkányon helyezkedett el.
Azt már nem teszem hozzá a szavaimhoz, hogy azért lesz így, mert ere kértem őket.
- Értem. – sóhajtja. – És… - szólal meg ismét – Az a virág ott? Te kaptad egy rajongódtól?
- Nem… Én fogom adni valakinek. – megnyugtat reakciója, és az a tekintet, amivel azt kérdi, hogy kinek, mosolyogva nyomom a kezébe, a kis becsomagolt ajándékommal együtt.
Persze… A rózsákat visszaveszem tőle, hogy a dobozt, amit most a kezében pörget, mialatt vörös arccal azt kérdi mi ez, ki tudja bontani.
|
| yoshizawa | 2012. 03. 24. 19:07:36 | #20040 |
Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (Snoopykának)
Ha tudatában lettem volna annak én féltékeny barom, hogy nem gyönyörökben, hanem fájdalmakban akarja ez a némber részesíteni az én kicsikém, fel se tettem volna előző kérdésem.
Viszont… Még talán nincs minden veszve, van lehetőségem rábeszélni őt arra, jelenlétem létfontosságú lenne a számára.
- Én örülnék neki, ha kimennétek – kezd el azonban vetkőzni, Ed úgy, mintha a gondolataimba látna.
- És ha maradni szeretnék? – állok elé, hogy meztelen felsőtestében, nameg vörös arcszínében tudjak gyönyörködni.
Makacsságom nagyobb, mint az övé, nem győzheti le kiabálással.
- Szerintem te is menj ki. - szólal meg várakozásaimmal ellentétben azonban csendesen, reakcióján teljesen ledöbbenek - Kiábrándító engem végtagok nélkül látni. – arrébb is húzódik, talán éppen ezért egyezek bele mosolyogva a kérésébe:
- Hát jó. De siessetek. – egy puszit is kap, viszont azt már barátai előtt nem kötöm az orrára, hogy én még úgy is ugyanannyira szeretném, mint ahogy most szeretem.
Majd… Eljön még annak is az ideje, hogy megtudják szándékaim, amikor egy virágcsokor kíséretében gyűrűt nyújtok felé. Csak tudjak olyat venni, ami illene hozzá.
Először kiérve a szobából nevetek azon, hogy a kis pukkancs felé tett reakcióm miatt a csajszinak, a dokinak, de még Alnak is gyökeret eresztett a lába a döbbenettől.
Aztán... Akkor, amikor Winry őket is a folyosóra tessékeli, és jobb dolguk nem lévén kérdezősködni kezdenek, már csöppet sem tartom annyira poénosnak azt, hogy érdeklődnek irányunkba, megkomolyodva próbálok nekik válaszolni kérdéseikre, hogy eloszlathassam kételyeik.
Szeretem Edet, és nem azért másztam rá, hogy cukkolhassam, mint ahogy azt testvére, valamint a doki hiszi. Mi ez a téveszme náluk??!! Ennyire megbízhatatlan alaknak látszom?!
Kiabálását meghallva be is rontanék hozzá, hiszen tudom, hogy szüksége van az ölelésemre, még akkor is, ha ezt tagadja, viszont...
Az öccse, és a doki visszaélve azzal, hogy őket nem égethetem meg állnak elém, tartanak maguk mellett addig, amíg Winry ki nem lép az ajtón.
Grr... Gonosz összeesküvők.
Ráadásul pechemre a kiscsaj is beszélni akar velem, úgy ragadja meg egyenruhám grabancát, és húz maga után, mintha valami óvodás lennék. Pedig Ed acél testrészei a kezében vannak, letaglózva erejétől engedem, hogy egyre távolabb húzzon az én kis édes pukkancsomtól.
Reményeim szerint pár kérdés után ő is elenged.
***
Jól sejtettem, hasonló dolgok szeretett volna tudni, mint a doki, valamint kicsikém öccse.
Mégis... Sokkal letörtebben látott neki acélkám végtagjai összefoltozásának, amikor közöltem vele, hogy amit Ed iránt érzek az komoly, és hogy innentől kezdve rám bízhatja, mert amíg világ a világ védeni fogom.
Bár... Nem is tudom, miért kötöttem ezt ennyire az orrára. Féltékeny vagyok rá, az fix.
De... Nincs okom arra, hogy az legyek. A méregzsák engem szeret. Ebben egészen biztos vagyok, elvigyorodva szuszogásán óvakodok vissza végre hozzá a szobába, hogy miután mellé bújok az ágyba, kitűrve szemébe belelógó tincseit ölelhessem át végre kicsiny, törékeny testét.
- Fönt vagyok ám – kukacolja magát közelebb hozzám, kuncogva oltom le:
- Kösz. Én meg próbálok minél halkabb és óvatosabb lenni. Jól vagy? Kiabáltál. - teszem hozzá azonban aggódva szavaimhoz, miközben hátát simizem.
- Nem kellemes mikor lecsatlakoztatják az automail-t és felrakják. - valahogy sejtettem... De... Azt nem tudtam, ettől láza is lehet. Annyira forró a háta...
- Próbálj meg aludni egy kicsit. Én itt maradok. - most még védtelenebb, mint eddig bármikor.
- Megpróbálom, de fáj… - mondtam én.
- Ha elalszol, elmúlik – jelentem ki ismét magabiztosan, mielőtt vállai simogatására térnék át.
Szerencsére ezzel az érvemmel már nem száll vitába, hanem teszi azt, amit mondok, lassan, de biztosan álomba merül, mosolyogva simogatom tovább.
Ha akkor éjjel odamegyek... Akkor nem fizetnek ilyen magas árat.
Mondjuk... A boldogságáért, valamint végtagjaiért felajánlanám a szívem én is, ha arra kerülne a sor...
***
Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de abban biztos vagyok, hogy ébredésem még jó sokáig határozott emlék marad számomra, és acélkám számára is.
Valami kemény tárggyal olyat sóznak ugyanis fejemre, hogy habár már világos van, sötétséget, és csillagok látok csak pár pillanatig, morcosan mordulok rá a mellettem lévő Edre, amikor kitisztul előttem a kép:
- Ezt meg miért kellett?! - csak az ő automail karja szokott nekem ekkora fejfájást okozni.
Aztán persze... Amikor szavaimra nem villámló szemmel válaszol valami olyasmit, hogy mert éjszaka megint elszaladt velem a ló, és rossz helyen tapogattam, hanem félelemtől kitágult szemekkel figyel arra a valakire, aki a most ránk vetülő árnyék alapján Winry lehet, fél pillanat alatt ugrok fel az ágyról, hogy lefegyverezzem támadónk, mielőtt újra felém sújthatna Ed karjával.
Már megint nem tudtam a részletek összerakni, alaptalanul vádoltam a kicsikét.
Pedig... Tudnom kellett volna, hogy nem ő ütött meg... Nem tenné, hacsak nincs rá nyomós oka.
- Mit csinálsz? - kérdezem morcosabban, mint az előbb, és hideg tekintettel miután leejtette reakcióm miatt a fegyverét.
Az se kifejezetten zavar, hogy felsikítva próbál szorításomból szabadulni attól, hogy nem takarja testem az égvilágon semmi.
- Próbáltalak felébreszteni. - jelenti ki hisztérikus hangon. Az arca tűzvörös, szemeit szorosan összeszorította. - Nem reagáltál se az én hangomra, se Edére. - ez komoly???
Döbbenten fordítom fejem acélkámra irányába, várom, hogy megerősítse a lány szavait.
- Igazat mond. - sóhajtja, döbbenetem nagyobb lesz, mint az előbb - Hiába rázogattunk, és keltegettünk, még mozdulni se mozdultál.
- Ráadásul úgy magadhoz vontad Edet, hogy nem fértem volna hozzá, ha nem találok ki valamit. - egészíti ki szavait a lány, akit még mindig markaim között tartok, a hangja még mindig elég hisztérikus - De engedj már el!!!
- És vegyél is fel valamit, mielőtt jobban megrémíted - ezt nem hiszem el... Legszívesebben porig égetném a szobát. Miért kell ennyire törődnie ezzel a lánnyal.
- Rendben - engedem el, mielőtt felkapva a földről ruháim kifelé indulnék, csak akkor folytatom azt, amit elkezdtem, amikor már az ajtóban állok:
- Maradjatok kettesben, ha ennyire úgy akartok lenni. Jó szórakozást.
Természetesen a fadarabot úgy becsapom magam mögött, hogy halljam, ahogy mindkét oldalon potyog le a vakolatból.
Meg is ismétlem a műveletet, amikor felöltözök, csak ekkor a bejárati ajtón.
Tudom, reménytelenül idióta vagyok, viszont akkor is rosszul esett az, hogy annyira aggódott a lányért.
***
Késő délután csillapodik csak annyira a mérgem, hogy el merek indulni vissza a szállásunkra, viszont azt még mindig nem tudom, hogy hogyan kérjek tőlük bocsánatot.
Visszagondolva a történtekre azon se csodálkoznék, ha Ed nem akarna többet a közelemben lenni.
Aztán... Legnagyobb döbbenetemre ő jelen meg előttem a semmiből, és azzal támad le, hogy miért kellett eltűnnöm.
- Amióta visszacsatolták az automailjeim kerestelek. Mi a fene volt az, amit reggel műveltél?! - a fene vigye el... Hiába kapok egy akkora gyomrost, amitől a földre rogyok, akkor is muszáj nevetnem számonkérésén.
- Egy Roy féle féltékenykedés. - válaszolok viszont egyből őszintén, amikor már végre nem kell köhögnöm - Sajnálom, de amikor láttam, hogy kedves vagy vele, nem bírtam magammal.
|
| yoshizawa | 2011. 07. 27. 22:09:44 | #15438 |
Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (Snoopykának)
Olyan nagy szemekkel néz rám, és kérdi meg viccelek-e, miközben sütijét is elejti…
Arra számítottam, hogy ezen ledöbben, de arra nem, hogy ennyire.
- Nem, ez nem vicc. – sóhajtom, de aranyos arca láttán alig bírom ki, ne kuncogjak fel. - Komolyan nem szeretném, hogy ez a lehetőség kicsússzon a kezeim közül. Úgy értem, fontos vagy nekem, és ha csak egy kicsit is jelentek neked valamit, akkor mondj igent. Menjünk vissza együtt a fővárosba. – ragadom meg mindkét karját, és tartom magamban azt a véleményem, miszerint ez a szituáció mennyire is hasonlít az egyik álmomra, amiben megkértem a kezét.
Bár abban… Miután igent mondott, ő jelentette be édes hangján Führernek becézve, hódítsuk is meg mi ketten együtt a világot. Ezt nekem csak helyeselnem kellett, azt is beleépítve javaslatába, adjunk ezek után minden ukénak rövid szoknyát, vagy bőrszerkócskát egyenrucinak.
Tovább méreget, viszont válasz helyett csak egy kérdést tesz fel:
- Honnan tudhatom, hogy megbízhatok benned? – bíztató jelnek veszem, kezeim nem rázta le magáról, engedi, fogjam őket továbbra is.
- Biztosítalak arról, hogy a szándékaim komolyak ha igent mondasz a közös munkára. Nincs több szekálás és ugratás. Egy esélyt igazán adhatnál, hogy megpróbáljuk. – kicsit jobban megszorítom puha kezeit. Nem akarom őket, vagy tulajdonosuk elengedni.
- Hát nem is tudom. - hezitál. - Kapok gondolkodási időt? Ez most így olyan gyors volt… - rejti el előlem piros pofiját azzal, hogy másfele néz, ezért már merek vigyorogva válaszolni:
- Annyi időt kapsz amennyit csak szeretnél. – hogy pedig bizonyítsam, ezt komolyan gondoltam, óvatosan húzom magamhoz egy ölelésre testét. Boldogságom miatt szárnyalni tudnék, amikor erre visszaölel. Úgy néz ki, jön majd velem vissza…
Egyre nagyobb az örömöm, attól, hogy kéz a kézben sétálunk, legszívesebben rózsaszín felhőket magam alá, és szívecskéket körém képzelve ugrándoznék birka módjára, egyedül az tart vissza, komoly vezető vagyok, akire még Ednek is fel kell néznie. Hova fajulna a világ, ha egy kitörésem miatt hagyna magamra?!
Sajnos hamar eltelik a hazafelé út, nem élvezhetem tovább közvetlen közelségét. Bár… Még ez a rövid séta is igencsak megviselte, pihegve, fáradtan rogy le a kanapéra a kis drága, mosolyogva figyelem. Marcohh tényleg mindent megtett érte, de sok időre van szüksége ahhoz, teljesen felépüljön az után a támadás után.
Meglep azzal, szinte ugyanabban a pillanatban, amelyikben leült fel is pattan, aggódva kérdeznék rá arra, kipárnázzam-e combjaimmal ülőhelyét, hátha úgy kényelmesebb lesz, de megelőzve kérdésem indul a fürdő felé.
- Mire végzel a vacsora is kész lesz. Melegen öltözz föl és gyere ki enni. – fűzöm hozzá inkább ezt fürdési szándékaihoz. Biccent, és folytatja útját a tusolóig, azt az egyet sajnálom, hogy amikor belép az ajtót beteszi maga mögött.
Bár… Lelki szemeim előtt felrémlik így is meztelen teste, nagyot nyelve hallgatom terítés közben, ahogy megengedi a vizet, és beáll alá, óriási a kísértés, ami hatalmába kerít, és magával húz, azért, hogy ne legyen egyedül, viszont szerencsére hamarabb lép ki, minthogy be tudnék utána osonni.
- Azt hittem már elaludtál a zuhany alatt. – jelzem neki egy intéssel, foglaljon helyet az asztalnál, amikor kilép.
- Jól esett e meleg víz. – ül le, viszont azt világosan látom óvatosságából, mennyire fájhatnak sebei, egyből aggódva kérdezem arról, nem vacsorázna-e inkább az ágyból.
- Nem, lassan vissza kell szoknom a normális életbe, már nem is olyan vészes. – még mindig ragaszkodok ahhoz, kőfej alkimistának kéne hívni. Nem vészes… Hahh… Végülis… Kis híján már inkább halálos…
- Szabad nekem már szilárdat enni? – he? Hogy mi? Jaa… Csak a jó Isten, és Marcoh tudja, de mivel egyik sincs jelen, nem tudom.
- Te mondtad az imént hogy ideje lassan visszaszokni. Legyenek ezek az első lépések. Ha hamarabb meggyógyulsz hamarabb mehetünk haza. – rántom meg a vállam egy falatot véve közben a számba. Nagyon remélem, nem fogok neki ezzel a kijelentésemmel ártani. Olyan jó nézni, ahogy egy „jó étvágyat kívánság” után enni kezd…
- Roy… - szólal meg kis idő elteltével, de mivel nem folytatja, bátorítóan mosolygok rá, és faggatom egy igennel arról, mit is szeretne.
- Gondolkodtam. - folytatja alig hallhatóan - Nem is hangzik rosszul vissza menni a fővárosba. – elfogadta az ajánlatomat… Belül ujjongok, miközben neki higgadtan válaszolom, örülök annak, így döntött, fogom meg azt a kezét is, amit az asztalra tett.
Gondoskodni fogok róla, és védeni fogom, azért, hogy soha ne bánja meg döntését.
- Jó is lesz. De… Csak azért, mert ott leszel mellettem. - suttogom.
Elpirul szavaimtól, kihasználva zavarát állok fel, lépek át hozzá az asztal másik oldalára, hogy itt letérdelve széke mellé, cirógathassam meg szőke tincseit. Nem tehetek róla, de ha egy kartávnál is messzebb lesz ezek után tőlem, akkor azt nem fogom kibírni épp ésszel.
Kezembe fúrja fejét, és becsukott szemekkel húzódik ő is közelebb hozzám addig, amíg a szék engedi, mosolyogva térek le cirógatásommal nyakára, majd a kérésemre fölvett pizsamája vállára, próbálok meg még ennél is közelebb bújni hozzá, hogy miután a nevemen szólít egy csókot is lophassak az ajkairól.
Hiszen ő is annyira vágyik rám, mint amennyire én rá. Nem borítanák sebek a testét, már biztos rég egymáséi lennénk, így az ilyen apró, szenvedélyes érintésekkel kell beérnünk.
Most én suttogom az ő nevét, amire engedelmesen hunyja be szemeit, nyitja ki ajkait, viszont félbeszakítják románcunk, nem tudom őt megcsókolni.
Mindennemű kopogás, és csöngetés nélkül csattan a szobaajtó a falnak, hogy egy Edward Elric kiáltás nyomán egy csavarkulcs repüljön drága méregzsákom fejének, olyan erővel, amitől a kicsike ha nem lennék ott akkor nem az ölembe, a földre zuhanna.
Homonculus?
Felkészülve a támadásra vonom mögém, mielőtt azonban egy igazán tüzes ajándékkal viszonoznám a belépő kedvességét, Alphonse áll mellé, és kérdi meg arra, ezt muszáj volt-e megtennie.
- Kuss legyen. - oltja le a lány. Én pedig nem győzök csodálkozni. Egy lánynak ennyi ereje??? - Annyira aggódtam értetek!!! Hogy tehettétek, hogy egy szó nélkül elmentetek?! - ha jól hallom, hiába ordít, a könnyei miatt csuklik el néha a hangja…
- Eszement… - mordul kicsim a hátam mögül, felállok, és őt is felsegítem. Mire sikerül neki lép mellénk a szőke ciklon egy másik csavarkulccsal a kezében. - Ez fájt…
Esne is kicsimnek neki ismét, de Al magához szorítja, míg Marcohh kiveszi kezéből fegyverét, így csak ordítozni tud, miközben szabadulni próbál:
- Azt hitted, nekem nem fájt, hogy minden szó nélkül eltűntetek?! Szerinted kellemes volt azzal a tudattal, hogy talán azért nem hívtok, mert meghaltatok?! - érdeklődve nézem, viszont egyre dühösebb, ingerültebb leszek jelenlététől.
Rossz azt látni, ezekre a csalódott szavakra az ÉN segédem elmosolyodik, és testvéréhez lépve törli le a lány könnyeit, csitítja, hogy ne sírjon. Amikor pedig a szőkeség már nem hadonászik, és Al elengedi, át is öleli.
Azt értem, gyerekkori barátok, de azt egyáltalán nem, miért ilyen gyengéd vele, miért csitítja még azzal is tovább húzva idegeim, hogy már minden rendben, itt vannak.
Csúnya dolog, de féltékeny vagyok rá. Süt róla az, hogy hozzám hasonlóan szereti Edet.
Mosoly álarcot magamra véve kérdem meg arról a lányt, a hosszú út után nem-e éhes, feltett szándékom őt elválasztani törpémtől.
- Köszönöm az vagyok. - biccent még mindig könnyes arccal, de nyugodtabban, mint az előbb. - De mielőtt ennék, még el kell intéznem valamit. Vetkőzz! - felszólítását visszafordulva Ed felé adta ki.
Marcohh már otthonosan mozog, leülve az asztalhoz kezdett el kávézgatni, erre a kérésre azonban még ő is félrenyeli italát, és köhögnie kell. Ed se tud se köpni, se nyelni, megütközve, vörös arccal figyeli, hirtelen én se tudom, mit tegyek a helyzettel.
Végül ökölbe szorított kezekkel teszek fel nekik egy kérdést:
- Kimenjünk?! - erre kicsim még jobban elvörösödik, amíg Winry azt kérdezi, mégis miért is, amikor csak az automailjeit akarja rendbe hozni. Automail??? Ohh a fenébe… Én azt hittem…
|
| yoshizawa | 2010. 11. 13. 21:06:23 | #9308 |
Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (Snoopykának)
- Ne szivasson nincs hozzá hangulatom… - néz rám olyan sötét tekintettel, a pálcái mögül, hogy ha nem ismerném, komolyan megijednék tőle. De így csak arra ösztönöz, gonosz vigyorral hecceljem tovább:
- Neked sosincs hozzá hangulatod. Úgyhogy mindig aktuális nem? – végre visszaszól, ami azt jelenti, tényleg gyógyul.
- Nincs jobba dolga mint engem cikizni? – hmm... Lássuk csak...
- Ennél jobb program a világon nem létezik Acélkám. És sajnos pechedre ez a hobbim. És szívesen áldozok mindig pár szabad percet a hobbimra. – vagyis talán létezik még egy...
Most jöttem rá... Az felemelőbb, ha velem szeretkezel... Azonban ezt az öcséd előtt nem tudom se hangosan mondani, se bizonyítani...
Úgyhogy talán ki kéne küldenem...
Csak egy indok kéne...
Elgondolkodva ezen csúszok közelebb Edhez, majd mivel a szája tátva van még mindig beszólásom miatt, egy kis katonát dobok be rajta, hátha folytatja az evést.
Nem is tudtam, hogy ez, amit mondtam ekkora újdonság neki.
- Akadjon le rólam. – rágja meg egy kissé elpirulva a szájába rakott falatot.
Grr... Igen... Ez az a hevessége, ami megragadott... És amitől még akár most is, hogy tudatában vagyok annak, nem épp az lenne neki a legjobb, letámadnám ténylegesen, ha nem lenne a szobában zavaró tényező...
- Na ne durcázz mert rád indulok. – dörmögöm a fülébe halkan, figyelmeztetőn, viszont erre csak még hangosabban kiáltja azt a nyilvánvaló tényt világgá, hogy perverz vagyok, valamint tol el magától.
Kis lökött...
Próbál indulatosnak látszani, de nyilvánvaló, hogy össze van zavarodva, amitől újra nevethetnékem támad.
- Ugyan, valld be, hogy tetszem neked. Különben nem nyögtél volna olyan édesen alattam… - duruzsolom neki, és folytatnám tovább is, ha nem vágna a mondandómba azzal, hogy hagyjam abba, és jelentené ki, közönséges vagyok...
Kuncogva nyomok a szájába egy újabb falatot. Egy kicsit hagynom kell pihenni, le kell állnom szekálásával. Hiszen már ettől a kis kiabálástól is rendesen elfáradt.
Gyorsan elpusztítja a tányérján lévő ételt, ezért egy kis csókkal jutalmazom, mielőtt magára hagynám, és elvonulnék pornólapokat olvasgatni...
Valami baj van? – kérdem kíváncsian, amikor megérzem édes illatát magam mellett. Súlyától az ágy meg se süllyedt.
- Csak…meg szerettem volna kérdezni, hogy kimehetek-e egy kicsit sétálni. Olyan keveset mozogtam az elmúlt időszakban… - hmm... Ha már ilyen szépen kéred...
- Mehetsz, de veled megyek. Túl veszélyes lenne egyedül. – kelek fel, a kezemben lévő lapokat úgy összegöngyölve közben, hogy még csak véletlenül se lássa meg, miket nézegettem...
- De miattam igazán ne fáradjon, majd Al-al elmegyünk. – hehehe... Azt csak szeretnéd. Még jó, hogy ő már az állomáson van Marcohhal együtt, és várják a kis barátnőtöket.
- Alphonse-t most elküldtem valahova, szóval kénytelen vagy beérni velem. Na akkor öltözz föl. – miért fagyott le megint??? Ennyire hideg van? Vagy csak az nem tetszett neki, amit mondtam.
Hmm... Mert akkor az se fog, ha most újra megszekálom.
- Még mindig itt vagy? Ha nem leszel kész 5 percen belül sehova nem megyünk. – hát igen... Nem lehetett kihagyni, viszont szavaim miatt legalább elvonult öltözni.
Hamar magamra kapom én is kabátom, kesztyűm, sálam, valamint sapkám, és várom, hogy visszaérjen. És... Nagyon remélem, nem akarja csak azért az időt húzni, hogy ne velem kelljen kilépnie a szállóból.
Én vagyok számára a legjobb védelem, akkor se szabadott volna egyedül hagynom...
Bűntudattal telve ragadom meg kicsiny kezét, amikor végre visszaér, és elindulunk. Egy pár méter után össze is kulcsolom ujjait enyémekkel. Nem akarom megint elveszíteni, egy pillanatra se.
- Csak azért hogy el ne tévedj… - szabadkozok, amikor megérzem magamon tekintetét, de nem nézek rá, mert akkor mosolyomból biztos rájönne felé táplált érzelmeimre...
Lenyűgöző a fehér, havas táj, viszont nem tudom annyi ideig nézni, mint egy bizonyos mellettem lépkedő illetőt, aki már egy karácsonyi manóra emlékeztet a hidegtől kipirult arcával, és orrával. Lehet, vennem kéne neki valahol egy piros sapit kabátja mellé, hogy teljes legyen a kép.
- Mit bámulsz? – töri meg képzelgésem szavaival, és morcos tekintetével.
- Semmit... – fordulok újra előre.
Huhh... Sikerült visszafognom magam és nem mondtam ki hangosan azokat, amik az agyamban voltak, csak azért, hogy cukkoljam.
- Megint perverzségeken jár az az egoista fejed?! – kérdezi halkan, fenyegetőn, úgyhogy muszáj megállnom, és teljesen felé fordulnom ahhoz, hogy tisztázzam magam:
- Kikérem ezt a kérdést... – tekintetem gyengéd, ahogy mosolyom is, arckifejezéséből ítélve nem is tudja ezt hová tenni. – Legalábbis most. Mert mindenfélén gondolkodtam, de olyanokon nem.
- Chh... Persze...
- Most komolyan... Például azon is töprengtem, hogy megkérdem, nem kéred-e a kabátom. Mert úgy látom, eléggé fázol. Na? – válasz helyett, csak kitépi kezét enyémből, és elindul visszafelé, jelezvén, hogy tényleg fázik, de inkább a szállodát választja a segítségem helyett.
Sóhajtva követem, és ragadom újra karon.
Igaz, hogy nincs sok ember kint a hideg miatt, viszont tényleg óvni akarom minden veszélytől.
- Ráadásul... – suttogom halkan, alig halhatóan – Nem tudom, mióta számít perverzségnek azon gondolkodni, hogy a mellettem sétáló aranyhajú srác gyönyörű.
Úgy tesz, mintha nem is hallotta volna szavaim, de szép, vörös arcszíne elárulja, úgyhogy elengedem a kezét, de csakis azért, hogy átkaroljam, és magamhoz húzzam testét.
- Eresszen el, mit csinál?! – sziszegi indulatosan, viszont kemény szavai ellenére nem próbál meg szabadulni karjaim közül, amikor azt válaszolom, hogy megváltoztatom egy hangyányit az útirányt, mert szeretnék venni valamit, mielőtt visszatérünk.
- Gyors leszek, várj meg itt. – lehelek egy puszit átfagyott homlokára, mielőtt belépnék a kiszemelt üzletembe.
Csak reménykedni tudok abban, hogy megvár, dehát próba szerencse.
Ha nem bír megint nyugton maradni, legközelebb pórázzal hozom. Úgyis legtöbbször olyan morgós, és harapós mint egy kutyus.
Mivel nincs senki előttem, tényleg hamar megveszem azt, amiért bejöttem, és már rohanok is ki hozzá.
Karba tett kezekkel, mérgesen nézte egészen eddig a bolt kirakatát, de most megint teljesen összezavartam azzal, hogy a nálam lévő édességek közül az egyiket neki nyújtottam. Nem tudja hova tenni...
- Jó étvágyat hozzá. – kezdem el elgondolkozva kihámozni az enyémet a papírjából. – Viszont, ha megkérhetlek, lassabban edd, mint ahogy szoktál enni, mert meleg. – úgy tudom, ezt a fajtát szereti... Remélem, ízlését nem kevertem össze máséval.
- Ezt meg miért?! – jéé... Visszatért a hangja.
- Csak úgy... – indulok el, beleharapva sajátomba.
- Nem kellett volna. – zárkózik fel, halovány mosollyal az arcán. – De köszönöm.
Gyönyörű... Egyszerűen gyönyörű ez a srác... Ráadásul... Ahogy csöndesen majszolni kezd, miután kijelenti, hogy finom a kezében tartott süti...
Csak még jobban arra próbál késztetni, mondjam el neki érzéseim, mielőtt késő lesz, és azt valaki más teszi meg...
- Figyelj csak Ed... – kezdem el halkan, majd egy kicsikét felbátorodva attól, hogy nem úgy néz rám, mint ahogy én szoktam a vizes áldozataimra, hangosabban folytatom. – Nem dolgoznál velem tovább, ha teljesen felépülsz, és visszatérünk a fővárosba? Persze úgy, hogy megígérem, ha igent mondasz, felhagyok a hobbimmal, és többé nem foglak szekálni sem a magasságod, sem más miatt.
- Miért is kéne ezt pont neked elhinnem ezredes?! – huhh de szkeptikus lett hirtelen... De... Ha már eddig elmondtam neki, folytatni fogom:
- Mert egy tündéri fiúcska vagy, aki reményeim szerint ugyanolyan gyengéd érzelmeket táplál idióta főnöke felé, mint az felé?
|
| yoshizawa | 2010. 07. 30. 19:53:58 | #6429 |
Karakter: Roy Mustang
Megjegyzés: (Snoopykának)
- Hol vagyunk? – hallok meg egy szellőhöz hasonlító lágy suttogást... Ó, akkor ezek szerint fölébredt...
- Liorban. – felelem neki annyira kedvesen, hogy Marcoh furcsa tekintettel kezd el méregetni. – Egy kicsit kipihenjük a fáradalmakat. – ujjaim egymáshoz illesztem, és figyelmeztetőn mutatok a mellettem ülő felé, miközben folytatom.
Hiszen... Ha most megkérdi jól vagyok-e, vagy meg akarja méri a lázam, semmi se fogja megmenteni az elégéstől...
- Hol van Al? – most szállt ki egy pillanattal ezelőtt... Nem vette észre?
- Elintézi a szállást, addig mi itt megvárjuk. Hogy vagy? – cirógatom meg arcát, miközben kiszabadítom szemét hajtincsei fogságából. Hátha a takarásuk miatt nem látta testvérét...
- Szédülök… - hmm... Mindazok után, amit átélt, tűrhető egy kis szédülés... Legalábbis remélem...
- Hamarosan jobb lesz. – intem türelemre, de nem tudom, szavaim hallotta-e egyáltalán, mert szemei újra csukva vannak.
Mindegy, hagyom pihenni... Szüksége lesz az erejére, amit csak alvással tud összekaparni.
Visszakeményített arcvonásokkal fordulok újra Marcoh felé, és társalgok vele arról, hogy a kicsike ezen panasza tényleg gyorsan elmúlik-e, és ha igen, akkor lesz-e más tünete helyette.
Természetesen csak az után, hogy leosztom, ne csodálkozzon rá, hogy a hadseregen kívül kedvesebb vagyok a gyerekekkel.
Egészen addig beszélgetünk a gyógyszerekről és a kezelésekről, amiket Ed igényel, hogy teljesen rendbe jöjjön, amíg az emlegetett kisember öccse be nem fut, büszkén kijelentve, mindent elintézett.
Ekkor abbahagyjuk a beszélgetést, és óvatosan kiemelem a kicsi Edet a kocsiból. Hiszen fájós alfelén ülve minden bizonnyal kényelmetlenebb a pihenés, mint egy olyan puha ágyban, amilyenbe leteszem szállásunkon.
- Ha bármi kellene, itt leszünk Allal, csak szólj, oké? – suttogom neki miközben betakarom. És... Nagyon remélem, hallotta.
-Oké. – feleli suttogva, én pedig megnyugodva megyek ki segíteni a többieknek behozni a maradék csomagokat.
Jól felszerelkeztünk fegyverekkel is, ezért eltart egy darabig, amíg mindent felviszünk a szobáinkba, de amint végzünk, valamint lefürdök, már rohanok is az én kis méregzsákomhoz. Valami miatt ugyanis úgy érzem, nem fog tudni - még sebesülten se - nyugton maradni.
Az álca kedvéért persze előtte felpakoltam egy tálcát Rose gyógylevesével. De... Idegesítő, hogy Marcoh és Al még így is kuncogott, amikor elindultam. Mi a bajuk?!
„Hoztam egy kis reggelit, hogy hamar megerősödj!” Mondanám neki, ez azonban csak félig sikerül. Tovább azért nem, mert elborzaszt, hogy a kis lökött ahelyett, hogy jó beteg módjára az ágyban feküdne, a hideg földön ücsörög...
Nem is értem, miért lepődtem meg ezen... Hiszen tényleg az lett volna a csoda, ha ragasztó nélkül ott marad...
– Te meg mi a fenét csinálsz?! – kérdem tőle mérgesen, de válaszát meg se várva rakom le terhemet, és lépek elé.
- Ki kell mennem a mosdóba… - pff... De... Akkor könyörgöm...
- Miért nem szóltál? – pirítok rá már egy kicsit kedvesebben, miközben talpra segítem.
Hiszen... A segítségkéréssel megúszott volna egy rakat fájdalmat... Valamint azt, hogy én kísérjem ki a WC-ig testvére helyett, és meglássam azon területét, amit még azután a csodás éjszaka után is úgy szégyell.
- Azt hittem, egyedül is menni fog. – igen, persze... Hinni a templomban kell... Meg... Anyukátok is korrektül visszahoztátok, és öcséd se került halálközeli állapotba...
-Gyere, segítek. – sóhajtom, miközben átkarolom, hogy ki tudjam támogatni.
Lassan megyünk, bár az arcvonásaiban tükröződő fájdalmára pillantva legszívesebben megint ölben vinném. Csak az tart ettől vissza, hogy akármennyire is rosszul van, abból biztosan verekedést kezdeményezne...
- Álljunk meg egy kicsit… - könyörög szerencsére magától az ajtónál, így van alkalmam tőle megkérdezni:
- Nem lenne könnyebb, ha vinnélek?
-Ideje egy kicsit megmozgatnom magam a sok fekvés után. – jahh, persze...
Bosszúsan vezetem tovább... Ha én lennék a Führer, már biztos nem acél, hanem kőfej alkimistának hívnák ezt a kölyköt.
Természetesen segédkezet nyújtok neki dolga elvégzése közben is. Hiszen ideje volt mozogni úrfi egyedül még erre se képes most, mert jobban dülöngél, mint egy részeg...
Amikor végre visszaérünk, és lefektetem, elétolom látogatásom eredeti álcélját, vagyis az erőlevest azzal, hogy ennie kéne valamit.
És... Hiába néz ki először úgy, mintha valami ellenséget látna benne, erőt vesz magán, és nem kiönti, hanem tőle szokatlan módon megköszöni, és nekiáll megenni.
Pff... Úgyhogy holnap mindenképp kell neki hoznom egy pohár tejet is...
Nem tetszik, hogy ilyen engedékeny... Lehet, nagyobb baja van, mint hittem...
Mihelyst eleget evett - vagyis ahogy felét eltüntette a tányérban lévő levesének - és hátradől jelezve, hogy jól lakott, a tálcát kiviszem előle. Majd behozom helyette a gyógyszereit.
Nagyot sóhajt, de ragaszkodó vagyok: amíg nem teszi, amit mondok, nem ráz le.
Hiszen... Meg kell gyógyulnia olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tud... Bár... Ehhez szükséges lesz majd kezelnünk a testén igen délen elhelyezkedő sebeit is... Amihez nem tudom, mennyire fog majd ellenségesen viszonyulni...
Szerencsére félelmem alaptalan volt. Ugyanis amint beveszi a gyógyszereit, sóhajtva fordul meg, és engedi, hogy bekenjem. És... Nagyon ügyesen tűr, pedig ez a krém még az én seb nélküli kezemet is csípi...
- Aludj egy kicsit! – takarom be, miután visszahúztam rá pizsamáját.
Megtört, és fáradt a kicsike, már ennyi izgalom után is. Szóval nagy szüksége van a pihenésre...
***
- Tudom, hogy rossz, de ettől előbb gyógyulsz! – próbálom meg meggyőzni, de csak nem enged magához közel, amióta meglátta kezemben a kenőcsöt...
Bár... Ennek a kis ellenkezésnek már ideje volt 3 nap után. Kezdett hiányozni...
- Hát jó. – vonom meg vállaim. – Akkor beküldöm Alt, hogy ő kenje ott be. Nekem mindegy. – indulok el az ajtó felé magamban visszaszámolva.
- Azt nem teheti meg! – Kiált utánam, ezért győzedelmesen mosolyogva fordulok vissza. Jól sejtettem, hogy ezt jobban ellenezné...
- Megtehetném. De ha jó kisfiú leszel, és hagyod magad, nem fogom. – vééégre... Igaz, hogy „légy átkozott ezredes” morgással, de a hasára fordul, hogy le tudjam ápolni.
- Ügyes vagy! – cirógatom a művelet közben, hiszen még mindig elég fájdalmas neki.
Majd, mint eddig a napokban tettem, most is magára hagyom, amikor végzek, hadd tudjon nyugodtan pihenni és szitkozódni.
Szerencsére sebei szépen gyógyulnak, lassan el is hagyhatjuk a krémet és a gyógyszereket is.
***
- Mára terveztetek valamit? – kezdem el, amikor szép finoman belököm Al és Marcoh szobájának ajtaját. Ugyanis ha nem, akkor megbíznám őket Ed felügyeletével, amíg én további információkat keresek Irigyékről.
Azért hagyom abba mondandóm, mert az ifjabb fivér épp telefonál.
Bár... Azt nem tudtam, hogy van még olyan személy Eden kívül, akitől ilyen szinten meghunyászkodik. Kivel beszél?!Rokona?
Amint lerakja, meg kell tőle kérdeznem. Nem szeretném, ha még véletlenül is, de elárulná valakinek a helyzetünket. Akkor újabb pihenőhelyet kell találnunk.
Hamarabb megtudom, ki is a vonal másik felén lévő illető, mint azt terveztem...
Miután ugyanis Al észreveszi, hogy ott vagyok, lefogja a telefont, és azt suttogja, hogy segítsek neki, ezért oda kell mennem, hogy átvegyem tőle.
- Halló! Itt Roy Mustang ezredes. Miben segíthetek?
- Ed mennyire van rosszul? Az automailjei?! Bírták a kiképzést?! Nem... Inkább tudja, mit? Odamegyek, csak adjon egy pontos címet. Vagy azt is kérjem Hawkeye hadnagytól, mint a szállásuk telefonszámát?! – he?! Ismerős ez a hang, de most nem ugrik be, kihez tartozik.
- Lassabban, kislány. Okunk van rá, hogy nem fedjük fel a helyzetünket. És különben is… Kivel beszélek?! – általában megjegyzem a női egyedek nevét már egyszeri találkozásra is. De most a velem beszélő hölgyet mégse tudom beazonosítani. Kinek fecsegték ki alkalmazottaim a titkos adatainkat?!
- Nyugodjon meg, nem vagyok homunculus. Én vagyok az, Winry. Tudja, Winry Rockbell, Edward és Alphonse barátja. – igen, persze... Ezt bárki mondhatja. Ha akarnék, akkor én is lehetnék a dalai láma. Legalábbis állíthatnám magamról.
- Honnan tudjam, hogy igaz, amit állítasz? – kérdem meg nyersen, majd még ezt is hozzáteszem:
- És honnan tudsz te a homunculusokról?
- Engedélyével ezt majd én elmagyarázom, ezredes.
- Hawkeye? Mi folyik ott?!
- Az az Irigy nevezetű homunculus rátámadt a lányra, Edet és magát keresve. És... Igaz, hogy le tudtuk szerelni, és el tudtunk előle menekülni valahogy, de csak nem akar nyugodni. A városban mindenhol zavargásokat szítanak...
- Értem. Akkor nem tehetünk mást. Küldje ide, aztán égesse el a számunkat és a címünket, hogy nehogy hamarabb ránk akadjanak, mint azt szeretnénk.
- Rendben. – rakja le a telefont. Én pedig fejem fogva megyek el szobámba, és kezdem el összepakolni a napok alatt szanaszét dobált cuccaim, miután erre Alt, és Marcoht is utasítom.
Indulásra késznek kell lennünk arra az esetre, ha megtalálnak minket.
Hiszen egyikük... Nem tudom, milyen messzire képes kiszimatolni annak a személynek az illatát, akit keres.
***
- Meghoztam a vacsorád. – lépek be szőke hercegemhez és a vele beszélő testvéréhez. Aki... Már biztos elmondta neki, hogy barátjuk eljön hozzánk.
Úgyhogy, mint mindig, díjazom az előrelátásom, amivel megkértem a fiatalabb fivért, ne mondja el neki vendégünk miért is jön ide pontosan, mert akkor Ed nem feküdne nyugton, egyből vissza akarna menni a fővárosba.
Bár... Azt nem tudom, mit mondott neki, ezt rá bíztam.
- Már ilyen késő van? – néz rám Al, majd szép óvatosan elsomfordál azzal az átlátszó ürüggyel, hogy neki most mennie kell Marcohnak segíteni...
Pedig... Biztos forrásból, vagyis Rose-tól és Marcohtól tudom, hogy a konyhában nem azért fogy a tej, mert azt Ed, vagy ők innák...
Alnak újabb barátai vannak...
- Ezredes... – szólal meg a kis betegem, amikor testvére kimegy. De pillantásai... Olyan gyanakvóak... Testvére ennyire nem tudta becsapni?
- Winry tényleg csak azért jön, hogy méretre igazítsa az automailjeimet? – hogy mi? Jaa... Szóval ezt találta ki...
- Igen. – válaszolok komoly képpel, miközben elé rakom a tálcát egy kicsivel több étellel, mint amit a napokban kaphatott. Na meg a führerjelölt ajánlásával egy kis tejet is... – Nőttél néhány millimétert még kedvenc italod nélkül is... Vagyis, hogy pontosítsak... Már a legfelső hajtincsed talán kilóg a földből.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 08. 01. 21:48:44
|
| yoshizawa | 2010. 05. 22. 23:14:43 | #5116 |
Karakter: Roy (Snoopykának)
Grr... Jobban át kell látnom a dolgokat. Vagyis kell egy kört tennem a városban, hogy az itt élő informátoraimtól többet tudjak meg. Kevés az ismeretem. És valami minden bizonnyal készül. Olyan valami, aminek nem kéne felkészületlenül érnie.
Amint befejezem a reggelim, el is indulok. Bár nagyon hamar visszatérek.
Amit megtudtam... Komolyabb aggodalmat ébresztett bennem, mint eddig bármi. Az elsődleges célpont a fiúk. Legfőképpen az én kis szőke himém, Ed...
És... Nagyon remélem, hogy még a szállodában vannak, mert beleőrülnék, ha baja esne a törpicseknek.
- Itt vagytok?! – rontok be a szobánkba, de ott csak az üresség fogad. – ED, AL! – ordítozok tovább, miközben keresem őket, de úgy nézem hiába.
Elkéstem, elmentek valamerre...
Kétségbeesetten indulok a keresésükre, és magam szidom közben. Hogy lehettem ennyire óvatlan, hogy itt hagytam őket egyedül?!
Ha bajuk esne, azt sose bocsátanám meg magamnak, biztos leszerelnék... Hiszen hogyan is lehetnék az ország első embere, ha már két beosztottam megóvása is gondot jelent...
Áhh... Olyan gyorsan állok meg, hogy a cipőm csoda, hogy nem kap lángra. Már sípol a tüdőm a megerőltetéstől, de ez az, ami a legkevésbé izgat. Végre van eredménye kutatásomnak. Az előbb... Biztos vagyok abban, hogy a kisebbik fivért, Alphonset láttam.
Igen, semmi kétség. Csak az ő páncélja nyikorog így.
Utána iramodom, és egy rákiabálással szakítom meg az ő, és a mellette sántikáló köpenyes alak beszélgetését. És egy kicsit meg is nyugszom. Legalább az egyikük megvan...
Futó lépésben közeledek felé, amíg a mellette sétálóval meg nem próbál eltűnni a szemeim elől. Hehh... Még jó, hogy a páncél ha nem is ég, az ágyékkötő igen, és Al szégyenlős. Így nem mer az előtte emelkedő lángtengeren átmászni. Nekem pedig nem kell tovább rohannom.
- Állj meg! – szólok rá, a csuklyás alakkal nem is törődve. - Csak arra akartalak utasítani, hogy menj vissza a szállodába, mert lehet, hogy veszélyben vagy. És... Örülnék nagyon annak is, ha beavatnál abba, hogy a bátyád merre ment el.
Hidegzuhanyként ér, mentegetőzése, amivel bevallja, hogy ő se tudja, testvére éppen hol is van. Hogy az a... Még egyszer utasítom, menjen vissza a szállásra, én pedig újra megindulok a városban. Meg kell találnom a kicsikét, amilyen gyorsan csak tudom. Nem nyelhette el a föld.
He??? Hát ez meg???
Egy nagymellű, gyönyörű nő sétál el mellettem. Aki miatt megszólal bennem valami, s utána kell indulnom. Nem, nem a mellei miatt követem... Most az egyszer tényleg amiatt, mert rossz érzésem van.
Már maga az furcsa, hogy fényes nappal úgy megy végig a városon, hogy nem figyel a táskája tartalmát vizslató, egyénekre. Vagyis sem az emberekre, sem füttyögetésükre, sem dühödt bosszankodásukra.
Igen... A táskája. Nem találkoztam még nővel, akit ennyire nem zavar az, hogy kificeg annak tartalma. Ami ráadásul egy még a farkamnál is nagyobb segédeszköz.
Pedig ez már nagy szó.
Csendes, kihalt környékhez érünk, ami a lányt csak még gyanúsabbá teszi.
Amikor belép egy épületbe, zöldhajú fiúvá változva, úgy döntök, nem is kell tovább mennem. Eleget láttam. Inkább nem húzom az időt, elrohanok erősítésért. A nyakamat tenném rá, hogy nem egyedül, hanem az én kis drágámmal van ez az átkozott homunculus.
***
Nem tudtam olyan sok embert összeszedni, hiszen kevés volt az időm, de legalább nem vagyok egyedül. És így... Egy kicsit bátrabban lépek az ellenfél fészkébe.
Ráadásul immár azt is tudom, ki Al vendége, hiába is próbálta meg előlem rejtegetni azt az urat. Dr. Marcoh. Ha visszaértünk innen, feltétlen ki kell faggatom.
Egyenlőre mondjuk már az zseniális ötlet volt még részemről is, hogy menedéket ígértem neki. Így lesz aki összefoltoz minket...
Olyan csendbe surranok be az épületbe embereimmel, amilyen csendben csak tudok. Bár... Egy pillanatig embereimnek úgy kell visszafogniuk, amikor meglátom a kicsikét ágyhoz kikötözve, azzal a rohadék Iriggyel a hasán.
Meg kell mentenem tőle. De ugyanakkor nem lehetek felelőtlen se.
Villámgyorsan befejezem a mentési terv ismertetését, majd ezután már be is lépek a kicsiny helyiségbe, magamra vonva a bent lévők figyelmét.
- Ejj ejj... – simítom hátra pár tincsem. És... Hiába vagyok stresszes, Ed kedvéért még egy vigyort is erőltetek arcomra. Nem nézhet gyávának... - Hát ti itt játszadoztok kicsikéim? És még egy meghívót se küldtök nekem, hogy beszállhassak???!!! – remélem, beosztottjaim nem kezdtek el nevetni úgy, mint legutolsó akciónkon. Ugyanis dolguk lesz. Amint Irigyet elcsalom, ki kell vinniük Edet. Hiszen a háztól nem messze, az egyik teherautó furgonjában már Alék várják, hogy meggyógyíthassák.
A vakarék szörny szerencsére abbahagyta áldozatán a ténykedését, hogy dühös tekintettel fürkészhessen.
Szegény Ednek pedig csak egy fáradt mordulásra futja.
Tudom, tudom, lassú vagyok. De nem lehet úgy kimenteni senkit, hogy felkapom és viszem...
Bár egy kicsit tényleg lehetnék gyorsabb... Amennyire vérzik, egyértelmű, hogy mielőbb orvosi segítségre van szüksége...
Újra megszólítom a homunculust, ezúttal elgondolkodást színlelve:
- Mondjuk... Te még abban az előző alakodban se kellenél... – igen, siker, csak ennyi kellett. Hiába na... Ha nem lenne egy ilyen koponyára szüksége az államnak, már rég színész lennék...
Nevetve ugrok el két „kicsiny” hajtincse elől, amik így, célt tévesztve a padlóba fúródnak. Pont arra a helyre, amelyiken még az előbb én álltam.
Hát igen. Nem tudom, hogy mennyi idős, de hozzám képest még így is kezdő, nagyon látszik a mozdulatain. Vagy csak én vagyok ennyire jó hozzá képest is???
Hopp...
Még egy sikertelen támadás... Egy ásítással jelzem neki, mennyire unom. Válaszától azonban muszáj visszakomolyodnom. Egyre dühösebb, és emiatt csak még megveszekedettebben támad, próbálva eltalálni.
Ami nem sikerülhet neki, de azért jobb félni, mint megijedni.
Lehengerlő mosollyal üttetek vele lyukat a fal utca felőli oldalára, és amikor visszahúzza haját, azzal hívom magam után, hogy kint rendezzük le ezt a dolgot, nem kéne összedöntenünk ezt a házat.
Majd elugorva újabb támadása elől kimászok, és a lezárt utca közepén várom.
Nem kell sokáig, mert dühösen mászik utánam. És a morgása... Ha nem látnám, hogy ő csikorgatja a fogait, azt hinném Ed adja ki ezeket a földöntúli hangokat.
- Kezdhetjük? – kérdem meg tőle, amikor kilép, de és már futok is felé, de nem érjük el egymást, mert arrébb kell ugranunk. A közöttünk lévő út kettéreped.
Egy újabb támadó??? Mérgesen fordulok a sejtett helye felé. A látottaktól elkerekednek szemeim... Egy... Egy másik homunculus... Egy nő... Aki... Aki annyira jól néz ki... És nem is velem, iriggyel ordít:
- Nem azt mondtam neked, hogy hagyd azt a vakarcsot?!
A következő dolgok, amik eljutnak az agyamig azok irigy csapásai. Ijj... Figyelmen kívül hagytam...
He??? De most miért repül??? Jaa... Hogy az a nő rúgta le rólam... Értem... Gyorsan fölkelek, és leporolom magam, hogy utánuk fussak, de már nem látom őket...
Eltűntek...
A francba... Mérgemben most gyújtogatnék legszívesebben, de az egyik beosztottam fut oda hozzám, azzal a hírrel, hogy a kis méregzsákom kiszabadították, és már a testvérével van.
- Rendben, köszönöm. – vigyorgok felé, és még mielőtt tényleg felrobbantanék valamit, inkább elfutok abba az irányba, ahonnan jött.
Miután Ed meggyógyul, mindenképp utánnajárok annak, hogy mit is terveznek vele a homunculosok, de most... Sokkal fontosabb az, hogy jól van e.
Kiadok egy parancsot a sofőrnek, és amikor felmászok, indulunk is. Csak szép lassú ütemmel, vissza a szálloda felé.
A kicsike eszméletlen, de Marcoh szerint hamar rendbe jön, ha hagyják pihenni. Hmm... Bár ezek után az itt nem hinném, hogy ez lehetséges lesz. Hiszen ha rendbejön, biztos, hogy egy bosszú miatt megkeresné azt a homunculust.
El kell vinnem valamerre innen, hogy még csak meg se forduljon a fejében, hogy utána megy, amíg nincs jól.
Bár abban tanácstalan vagyok, hogy merre kéne vinnem. Azt tudom, hogy olyan helyet kéne választani, ahol tud pihenni, még akkor is, ha bosszantom. És ahol mondjuk süt a nap... Hátha a napsütéstől jobb kedve lenne...
- Ööö ezredes...
- Igen Al? Valami gond van? – fordulok felé, még mindig erősen gondolkodva a lazítás problémán.
- Megérkeztünk... – ohh a francba. Próbálok úgy tenni, mint aki nem döbbent meg. Áhh igen...
Köhintek egyet, és utasítom a kisebbik fivért, szedje össze Ed holmiijait, mert el szeretném vinni testvérét egy helyre, ahol nyugodtan pihenhet.
Amikor kihozza, és beteszi furgonomba, rákérdez, merre is tartunk, de Marcoh leinti. Igen... Ezt nem akarom, és nem is fogom világgá kürtölni. Nem kell. Ednek el kell bújnia, amíg nem lesz jobban.
***
Végre Lior... Már nagyon fáradt vagyok a vezetéstől, de itt vagyunk, ideértünk. És ráadásul... Úgy, hogy a kis mormota fel sem ébredt útközben.
Mondjuk... Amennyi vért veszített... Ha nem Marcoh kezelte volna, sokkal rosszabbul lenne.
- Hol vagyunk? – hallok meg egy szellőhöz hasonlító lágy suttogást... Ohh akkor ezek szerint fölébredt...
|
| yoshizawa | 2010. 02. 24. 18:33:17 | #3828 |
Karakter: Roy (Snoopykának)
- Pukkadjon meg, ezredes! – morog elfordulva. De mivel Al visszatér, inkább most nem húzom magamhoz. Én is elfordulva fekszem le aludni.
Bár ez még hortyogását hallgatva se nagyon sikerül. Hiszen... Egyre csak azon járnak perverz gondolataim, hogy ha Al nem lenne itt, akkor mennyi mindent is tudnék vele tenni.
- Mi a baj? Mit mocorogsz ennyit?! – kérdem meg egy kis idő elteltével a sarokban mozgó páncélfiút. Nem igaz, hogy nem hagy aludni. Pont akkor, amikor az Ed közelsége miatti merevedésemtől amúgy is nehezen megy.
- Elnézést, ezredes... De nem mehetnék el? Csak egy nagyon kicsi ideig, de muszáj lenne izé... – itt vágok a szavába. Egyszerűen nem értem, amit mond, annyira izeg-mozog, és ezáltal zörög mondandója közben.
- Mi van?! Mondd már egy kicsit hangosabban, légy szíves, mert nem hallom a nyikorgásodtól. Vagy gyere ide, úgy beszélj! – felemelkedik, és hozzám sétál. Nem tudom, mennyire lát a sötétben, de úgy ülök fel, hogy merevedésem még csak véletlenül se láthassa, amikor mellém lép.
- Ezredes úr! – kezdi megint halkan, de amikor köhintek egyet, kicsit hangosabban folytatja:
- Kérem, engedjen el egy rövid időre! Egy itt lakó idős hölgynek ígértem meg, hogy segítek neki megkeresni a macskáját. – grr... Utálom a macskákat! A kutyák sokkal okosabb állatok. Még egy kutyát se láttam elcsatangolni, vagy eltévedni.
- De itt nem tilos állatot tartani? – kérdem rosszallóan, amire lepisszeg, hogy ezt a néni tudja, de csak a holnap reggeli vonatjának az indulásáig maradna itt az állattal.
- Rendben, segíts neki. – adom meg fejcsóválva Alnak beleegyezésem, majd egy gonosz mosollyal ezt is hozzáteszem:
- És légy szíves…! Akkor, ha már megtaláltátok a kis dö... izé... állatkát, maradj is lenn, és őrködj. Reggel részletes jelentést várok tőled.
- Igen is! – egyezik bele boldogan, és már ki is fut.
Én pedig... Kettesben maradtam álmaim törpéjével... Egy teljes éjszakára... Vigyorogva bújok hozzá közelebb. Jó mélyen alszik, hogy még nem ébredt fel beszélgetésünkre, de amíg öccse nincs itt, mindenképp föl fogom ébreszteni. Elvégre nem maradhat le az éjszaka gyönyöreiről...
Kezem már be is csúszott pizsamája alá, és oldalát lassan végigsimítva halad egyre lejjebb, mocorgásra és nyögésre ösztönözve a kis öntudatlan Edwardot. Majd amikor eléri a kisember legkisebb, és legérzékenyebb testrészét, ami már félig áll is, gyorsabb ujj-játékkal keményíti meg még jobban. Egészen addig, amíg tulajdonosa immár éberen felém nem fordul.
- Ejnye, milyen perverz dolgot álmodtál, hogy ilyen kemény? – búgom a fülébe, kezemmel még mindig pofátlanul ékességén játszadozva, hiszen nem menekült el kényeztető mozdulataim elől, amint meglátott. Tehát lehet, hogy nem is utálja annyira, mint mondja, ha ezt csinálom vele.
- Hagyja abba… - hmmm... Ez lett volna a nagy ellenkezés a kisembertől?! Mert EEZ... Még sóhajtásnak is elég gyér volt.
- Sajnálom, de nem hallom ki belőle az elutasítást… - mondom neki nevetve, beléfojtva további szavait.
Nem úgy nyögéseit, amik most csak úgy törnek elő kicsi testéből, még álcázni se tudná őket. Szép lassan az ellenkezéssel is fölhagy, és engedi azt, hogy az egekbe repítsem.
Élvezettel nyalom le ujjaimról „munkám gyümölcsét”, egész bele is feledkezem, de csak addig, amíg meg nem hallom az előbb átéltektől még mindig remegő hangját.
- Utálom magát… - na nee... Hozzá hajolok, hogy nyakának érzékeny bőrébe súgjam, ezt mennyire nem hiszem el ezek után, miközben ujjaimmal megint bebarangolom mellkasát.
Ha annyira utálna, mint mondja, már rég elkezdett volna menekülni. De hagyja magát. Úgyhogy...
Innen nincs menekvése. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar sort keríthetek erre, de ha már így alakult, élek az alkalommal.
Csókolom és simogatom, miközben ő sóhajtozik és nyög.
De még testének könyörgésére se váltok gyorsabb tempóra vetkőztetésében és vetkőzésemben.
És igen... Máris ruhátlanul piheg alattam. Ráadásul... Ha nem lenne még mindig ilyen rohadt sötét, alólam tökéletes rálátása nyílna eszményi izmaimra és hatalmas adottságomra.
- De ha meglát Al? – próbál meg felülni olyan hirtelen, hogy egy kicsit meg is ijedek tőle.
Bosszúsan nyomom vissza a párnákra. Al?! Hogy látná meg?! Ja, igen... Mivel aludt, nem hallott se engem, se testvérét. Mérgem egyből elillan, hangom megnyugtatóra veszem:
- Ne aggódj, elküldtem őt. – amikor megnyugszik, már folytatom is, amit elkezdtem. Nem fogom neki magyarázgatni, hogy hova, vagy hogy miért is küldtem szeretett testvérét, szerintem jelen pillanatban nem ennek az információnak a tudására vágyik a legjobban.
Egészen mást szeretne... Ugyanazt, amit én már egy jó ideje. Elértem!!!
De... Olyannyira feszült... És olyan görcsösen szorítja az ágyneműt... Simogatom, csókolom, de minta még mindezen kedveskedések ellenére is csak egyre idegesebb lenne.
Lassan csúsztatom testébe ujjam, amire fájdalmasan rándul össze, alig tudja magát tartani, hogy ne dőljön el.
- Ha ilyen görcsös leszel, nagyon fog fájni. – közlöm vele aggódva, de lágyabb hangszínem már megint csak az idegességet hozza ki belőle:
- Higgye el, ha tudnék, lazítanék… - grr... Kis idióta...
Még intenzívebben kezdem el tovább izgatni. Ha erre se lazít, akkor tényleg itt hagyom, és elmegyek a jobb kéz barátomhoz, mert örömöket akarok neki okozni, nem fájdalmat.
Lassan, de biztosan vééégre enged szorítása, és hamarosan már egy másik ujjamat is be tudom tolni az első mellé. Felszisszen a fájdalomtól, bár szerintem most csak az ijedtségtől. Sokkal hamarabb megnyugszik, vagyis kezdi el élvezni ténykedésem, mint az előbb.
Ráadásul ezután olyan gyorsan nedvesedik, hogy egy pár perc elteltével már három ujjal is tágíthatom, de erre sincs sokáig szükség.
Készen áll arra, hogy magába fogadjon.
Késlekedés nélkül el is kezdek belé nyomulni. Nem akarom, hogy meggondolja magát. Már azt is csodálom, hogy eddig ennyi mindent megengedett.
Olyan szűk, hogy minden önuralmamat össze kell szednem ahhoz, hogy nehogy véletlenül is gyorsítsak, de hát nem csak tüzes, erős is vagyok, szóval megoldom.
Amikor teljes hosszommal testében vagyok, kicsit várok, amíg enged, vagyis, amíg jelez, hogy kezdhetem, csak ezután húzódom kijjebb.
Egy ideig. Aztán megint meg kell állnom, mert megint görcsösen megfeszíti testét.
- Csak rosszabb lesz, ha nem lazítasz! Sosem bántanálak! – vallom be neki, és hogy bebizonyítsam, igazat mondok, egyik kezemmel megfogom az ő egyik kis kezét.
Most szerencsére nem kiabál vissza, nagy levegőkifújással teszi, amit mondok. Így újra elkezdhetek mozogni, lassan, komótosan. És... Igaz, hogy szívem szerint olyan gyorsan és kíméletlenül tenném a magamévá, mint eddigi áldozataim, de visszafogom magam. Miatta...
De ha később pillanatnyi elmezavarommal akár egyszer is visszapróbál élni, akkor aztán megnézheti magát.
Egyszerre érjük el a csúcsot, ugyanakkor sikít fel, amikor én felmordulok, és testébe eresztem nedveim.
Az ágyra is ugyanabban a pillanatban, együtt dőlünk... És... Egy ideig nem is tudok mást tenni, minthogy hallgatom szuszogását.
Majd... Észbe kapva lemászok róla, és úgy ölelem magamhoz. Nem nyomhatom össze most se. Akkor csak még kisebb lenne, és legközelebb, amikor akarom, hogy találnám meg...
Hamar elalszik karjaim között, de én még most se engedem el. És nem is fogom. Hiszen... Ő már innentől kezdve az enyém, ténylegesen is...
Megnyugtat a tény, de még jobban halk szuszogása.
A csöndes idillt a néha-néha beszűrődő ciccegés, vagyis Al macskakeresése teszi tönkre, de még ez sem sokáig.
Addig cirógatom kis szöszi tündérkém, amíg engem is elnyom az álom.
Arra ébredek, hogy a kisebbik testvér a nevem kiabálva vágtat a szoba felé, valahol a folyosókon csörömpölve. Álmosan pislogok, és még vissza akarok aludni, de szemeim rögtön kipattannak. Hiszen én Ádámkosztümben vagyok... A mellettem fekvő Eddel együtt...
Villámgyorsan ülök fel a kis méregzsákkal együtt, aki már neki is áll ruháit összevadászni az ágy mellől.
Viszont most nincs erre ideje. Ahogy nekem sincs ilyesmire időm.
Fölkelek, és egy „Maradj itt!” felszólítással visszanyomom az ágyba, és betakarom.
Mérges tekintettel méreget, de most nincs időnk erre. Magamra terítek egy törölközőt, miközben kedvesen vigyorogva megkérem, hogy tegyen úgy, mintha aludna, ha nem akarja, hogy a testvére rájöjjön az éjszaka történtekre.
Morogna, de megint betakarom teljes testét, pizsamáját is a takaró alá dobva. Tudom, hogy ezért még kapni fogok tőle, de mindegy. Ezen szerintem kevésbé bosszankodik most, mint amennyire bepipulna azon, ha testvére kiderítené, hogy mit is művelt velem az éjjel.
- Ezredes úr! – ront be a páncéltestvér a szobába, de meglátva szigorú tekintetemet, és a szám elé emelt mutatóujjam, egyből csöndesebben folytatja:
- Bocsánat! Nem tudtam, hogy még alszik... – hajtja le fejét.
Ed imitált szuszogásán mosolyogva lépek hozzá közelebb, közben megmagyarázva testvére alváshiányát:
- Tudod, nagyon lefárasztotta a tegnapi küzdelme. De miután visszatértem a zuhanyzásból, felébresztem. – bólint egyet, majd még egyszer átnézve vállam fölött bátyjára folytatja:
- Örömmel jelentem, hogy megtaláltuk az elkószált cicust, és történni se történt semmi különös.
- Szép munka volt! – paskolom meg kissé felnyújtózva vállát.
Hiába, na... Ő még az én szálfatermetemnek is magas. Valahogy furcsán is néz ki együtt fivérével. Mintha az óriással és a törpével lennék összezárva. Csak annyi a különbség, hogy ez itt a való világ, és nem meseország.
- Viszont... – szed elő egy vastag borítékot. Ez Maes őrnagytól érkezett ma reggel.
- Izgatottan veszem át Altól a csomagot, és töröm fel a pecsétet. Azt írja, hogy fontos küldemény. Mi lehet benne? A fiúknak valami anyag a bölcsek kövéről? Vagy nekem valami jelentés a múltkori ügyről?!
Végre kibontom a csomagot. És... A tartalma miatt... Azonnal hosszas számolásba kell kezdenem, hogy ne robbantsam föl az egész várost, még Al alvására is fittyet hányva dühömben.
Néhány másodpercre még Alra se figyelek, aki a vállamat rázogatja, és azt kérdi, jól vagyok-e.
- Ezek fényképek! – nyögöm ki végre nagy nehezen, és még mindig dühösen dobom le a levelet a földre. Felgyújtani őket kesztyűm hiánya miatt nem tudom sajnos.
Vagyis... Talán mégse. A mosolygós kislányt ábrázoló képek között a földön ugyanis az egyik hátára esett képre egy levél van erősítve. Pontosabban egy levélrészlet - derül ki, amikor kibontom.
Több ilyet is találunk, ezért mindenről megfeledkezve állítom össze levéllé, de nem nyugtat meg, amit abban olvasok.
Hughes azért így küldte, mert igazam volt. Csakugyan kém van közöttünk. Ráadásul engem, mint egy pár másik embert - köztük Edéket is -, tényleg el akarnak tenni láb alól.
Al még mindig nagyon bele akar olvasni a kezemben tartott irományba, de egy újabb szigorú pillantással teszem helyre. Ezt sem neki, sem bátyjának nem kéne látnia.
Komótosan fel is húzom kesztyűm, és egy csettintéssel megsemmisítem. Majd ezután kiadom az utasítást Alnak, hogy amíg én zuhanyzok, és amíg a bátyja felébred, kérjen reggelit.
De arra szigorúan kérem, hogy ne hagyja el a szálloda területét.
Bólintva indul útnak, becsapva maga mögött az ajtót, én pedig a levegőt kifújva indulok el Edward felé, aki már mérges tekintettel vizslatva ül az ágyon.
Gyors volt, már fölsője is rajta van.
- Ezt miért csinálta?! – kérdi számonkérően, de nem egészen értem azt, hogy mit miért.
- Mármint mit?! A magánirataimat akkor semmisítem meg, amikor akarom. – nézek rá dühösen. Most nem kéne bosszantania. Főleg nem így, amikor rálátásom nyílik a...
El is indulok inkább zuhanyozni, mert nem lesz jó neki, ha ennyire feszülten újból ráugrok, még úgy is, ha testvére bármikori visszatérésének tudatában vagyok.
- Tudja, mire gondoltam! – követ mérgesen kiabálva, immáron teljesen felvéve alvós ruháit.
- Nem, nem tudom! – nyitom meg magamra a vizet. Várakozóan nézek rá, de nagyon zavartnak tűnik. Most mi lehet a baja?! Egyszer dugom meg, és akkor már annyi női hormont termel magában, hogy olyan bonyolult gondolkodása lesz, mint a lányoknak?!
- Hát... Ööö... Izé... Mármint hogy nem hagyta, hogy észrevegye... – ki, mit? És miért halkult el ilyen hirtelen? Csak nem az előbbi jelenetre gondol?!
- Alra gondolsz? – bólintás. Tehát igen.
Nem tehetek róla, de rosszkedvem elillan, és emiatt újra mosoly költözik a számra.
- Bocsánat! Nem tudtam, hogy azt szeretted volna, hogy észrevegye. De ha bejössz ide zuhanyozni mellém, akkor akár még láthatja is...
Bumm... Hát igen. A jó öreg Ed visszatért. De azért a szálloda tulajdonát nem kéne így rongálnia. És engem se kéne ennyit átkoznia, mert még a végén olyan egészséges leszek, hogy 150 évig fogok élni.
- Mi volt a levélben?! – kérdi meg, amikor kiérek hozzájuk, és én is leülök enni.
Nem válaszolok, csak a számra mutatok, jelezve, hogy tele van.
- Mert Al valami olyasmit mondott, - csak nem hagyja abba... - hogy állítólagosan veszélyben van az éle... – idáig engedem neki mondani, mert az asztalra csapok, szikrázó tekintettel nézve hol rá, hol öccsére.
- Már mondtam, hogy az egy magánirat volt. És különben is... Ha ennyire érdekel, akkor elmondom, hogy azért égettem el, mert semmi lényeges nem volt benne. Csak Elisa utóbbi, pár hetes fejlődése. Nem tudom, mit látott a testvéred, de nem szeretném, hogyha aggódnátok ilyenek miatt. Majd szólok, ha baj van. – vagy nem, de az biztos.
- Felfuvalkodott hólyag! – nyögi Ed bosszúsan, majd visszatér a reggelijéhez.
Még mindig mérgesen szemezek Allal, de én is folytatom az evést. Nagyon oda kell figyelnem rájuk, de így nehezebb lesz.
Mikor olvasott bele a levélbe? Az árulóról is tudhatnak?
|
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 21:00:38 | #3700 |
Karakter: Roy
Szegénykének biztosan szüksége van egy kis magaslati levegőre, azért mászott fel testvérére. Ötletes megoldás, az biztos, és magasabban is van így, mintha rajtam ülne, de… Azért egy párszor én is szívesen meglovagoltatnám, csak kérnie kéne.
Bár… Sajnos ezt így most, amikor tudom, hogy szükségem van a segítségére, nem nyöghetem be neki. Még a végén képes lenne hazautazni, és egyedül hagyni az állítólagos perverzségemre hivatkozva.
Pedig… Rossz az, aki rosszra gondol. Igen… Én nem arra a fajta lovaglásra gondoltam. Most kivételesen nem.
Mármint nem arra, hogy a nyakamba ültetem.
Csendben kullogunk el a szállodáig, ahol egy nászutas lakosztályt veszek ki magunknak.
De ezt is csak azért, mert a hadsereg nem ad normális fizetést, és hát nekem is elfogy így hónap végére, nincs elég pénzem két külön szobára. Spórolnom kell.
Na meg, különben is. Al úgyse alszik, Ed pedig szokja csak, hogy velem van, nem veszek ki csak azért két szobát, hogy neki kényelmes legyen, és ne kelljen egy ágyban aludnia velem.
És… Mennék én még tovább is vele, főleg így, hogy ennyire jó lett a hangulata, de… A vendéglőből kilépve sajnos külön kell válnunk. Nem akarom, hogy megneszeljék a rendőrségen vagy a katonaságnál azt, hogy nem egyedül jöttem, hanem erősítéssel. Van egy olyan érzésem, hogy akkor nem csak Sebzettel kéne szembenéznünk.
Hamar elkérem azokat az információkat, amikre szükségem van, mindkét helyen, majd a fiúk keresésére indulok. Hiszen… Amennyire eddig megismertem őket, sose tudnak egy városban úgy szétnézni, hogy a baj ne találja meg őket.
És így, még szerencsére időben, Sebzet végső csapása előtt érek hozzájuk.
- Na, mi van, Acél, kiestél a formádból? – kérdem tőle vigyorogva, amikor nem csak Sebzet, ő is felém fordul, hogy az ettől a mondattól biztosan fellángoló dühétől ne lássa megkönnyebbülésem.
Amikor Al azt mondta, baj van… Már azt hittem, elkések. Még így is későn értem valamennyire, hiszen súlyosan megsérült, de legalább él.
És… Ha sikerül a továbbiakat is túlélnünk… Egy ideig… Lehet, hogy szemétség lesz tőlem, de biztos mindenképp emlegetni fogom neki azt, hogy megmentettem az életét.
- Ne szívasson, inkább verje le! – parancsolgat, mintha én dolgoznék őalatta… Hehh… Megbánod te ezt még, ifjú barátocskám… Bár… Csodálkozom azon, hogy még így vissza tud ugatni. Vagy mégse sérült meg annyira?
- Ne pattogj, bolha, még a végén elvérzel. – kiáltom neki vigyorogva, mielőtt komolyan a harcra kezdenék el koncentrálni. „Hallgasson” kiabálását már csak fél füllel hallom, de megnyugodva, hangjától erővel feltöltődve vetem magam bele a harcba.
Sajnos ez az átkozott tudta, hogy már Ed kimerítette tartalékait, ezért mielőtt agyonütöttem volna, elmenekült. És így még maradnunk kell egy darabig, ha el akarjuk kapni.
Mondjuk... Ha belegondolok abba, hogy ez idő alatt az én kis méregzsákocskámmal együtt lehetek egy szállodában, egy szobában...
Már nem bánom annyira, hogy legközelebb egy jóval erősebb Sebzettel kell megküzdenünk.
Visszaérek hozzá, és már egyből nyújtom is neki, nagy kegyesen a kezem, hogy jöjjön, felveszem karjaim közé. Na, ott aztán senki nem fogja bántani, mert az porból lett, és porrá lészen.
A segítséget örömmel, és pironkodva veszi, egészen addig, amíg „véletlenül” meg nem csúszik a kezem, és popijára nem tévednek ujjaim.
- Tegyen le! Nincs szükségem a segítségére. ÉS NE TAPOGASSA A SEGGEMET!!! – kezd el egyből hadonászni és hangoskodni. Pedig ott olyan jó fogása volt...
- Oké. – mosolygok rá, mielőtt letenném, bár nem szívesen eresztem ki kezemből. Főleg amiatt nem, mert nem csak több sebből vérzik, de elég sápadt is...
Szédelegve jön utánam, én meg Allal együtt nyugtathatom a körénk gyűlteket, hogy csak lázas, és a miatt beszél félre, valamint, hogy figyelünk rá.
De még hogy... Amikor eldőlne, már ott is termek előtte, és ő ettől nekem dől, nem a hideg földre esik. Egyből vissza is kapom karjaim közé, miközben fejhajtásokkal fogadom a gratulációkat is a lelkes, körénk gyűlt tömegtől.
Hát igen. Már megint megmutatkozott a zsenialitásom és számításom. Nem mentem kartávnál messzebb tőle, hiszen tényleg számítottam arra, hogy elesik.
Néhány jóember, most, hogy a műsornak már vége - mivel a kicsike még mindig ugyanolyan ramaty állapotban, és még mindig ájultan fekszik -, megmutatja nekem és Alnak, hogy merre van a rendelő.
Egyből odavisszük a törpét egy alapos sebfertőtlenítésre, és -kötözésre.
És... Igaz, hogy én magamnak nem akarok ilyesfajta ellátási luxust, mert nincs sok sebem, és azok se mélyek. Hiszen, ha a szállodáig nem állt volna el vérzésük, akkor ott úgyis összeégettem volna őket...
Azonban... Ilyen akaratos nővérrel és ilyen akaratos miniatűr Eddelmég eddigi életem során nem találkoztam. Addig nem maradnak nyugton, amíg az egyik húzva, a másik tolva, még tiltakozásom ellenére is be nem juttat a vizsgálóba...
- Miiiééért?!?! Hiszen mondtam már, hogy el tudom látni magam! – ordítok rájuk már huszadszor, de mintha meg se hallanák.
Ráadásul... Itt abba is kell hagynom a cirkuszt, mert Ed immár éberen ücsörög a kis helyiségben lévő vizsgálóasztalok egyikén, és csodálkozó tekintetével pont felém néz. Mintha nem látott volna még mérgelődni.
Mindegy... Ha már ezt látta, ahogy pont az ő öccsével viaskodok, és nem bírok vele, akkor is mentsük, ami menthető.
Kihasználom, hogy még nem egészen van eszméleténél, és vonásaimon kicsit enyhítve lököm félreaz ápolót. Majd, ha már úgyis dokinál vagyok, kissé talán színpadiasan, de felülök az Ed melletti vizsgálóasztalra, menet közben kezembe véve kabátom és ingem maradékát, majd miután felültem, így szólok a még mindig az ajtóban álló, bedurcizott nővérhez:
- Rendben, most az egyszer hagyom, hogy ellássanak, de igyekezzenek, mert dolgom van. Vagy adják oda a kötszereket, bekötöm én magam, ha arról van szó.
A doktort most nem merem zavarni. Szegény szerencsétlennek épp elég, hogy Ed, akinek épp a homlokán lévő sebét próbálta meg ellátni, minduntalan felém fordul, és a testem nézi, fel-felszisszenve a fertőtlenítőtől.
Egészen addig, amíg el nem kapja pillantásomat, és nem látja meg szájnyalásomat. Ekkor egy fejrázással, tűzvörösen visszafordul, és végre hagyja, hogy segítsen neki az orvos.
Én pedig nézelődhetek tovább. Vagyis nézelődhetnék, ha nem unnám már ezt az egész cécót. És... Az se hiányzik, hogy Edet nyögdécselni halljam a fájdalomtól. Inkább az örömtől hallanám nyögni, alattam.
- Inkább nem is kérek semmit! – mondom félhangosan, és gondosan elégetem az egyik, éppen előttem lévő, és lábamon a kék egyenruhám pirossá színező vágás ereit.
Minél hamarabb el kell mennem lehűteni magam, mert gondjaim akadtak.
Kész is. Jöhet a többi. Azaz csak jöhetne...
- Boboboocsáánat... – hallom meg az ápoló inkább nevetéstől fuldokló, mint sajnálkozó hangját. És amikor felnézek, teljesen vizesen, nem csak ő, a doktor, Ed és Al is elkezd nevetni. – Ő-ő-őszintén sajnálom... – na persze... Ez egy kicsinyes bosszú volt, kislány, de legalább tudtodon kívül segítettél nekem.
- He-he... Nagyon szépen köszönöm... – mondom neki visszafogottan. És... Ha nem lenne átázva mindkét kesztyűm, megijeszteném legalább egy kicsikét, vagy talán meg is szárítanám magam, de így semmi esélyem. Viszont... Legalább lehűltem.
Már rá tudok nézni Edre úgy, hogy nem az egész elmémet, csak mondjuk a háromnegyedét uralják a piszkos gondolatok.
Kapok egy törülközőt, és az én sebeim is ellátják. Ed és Al pedig... Hát, megvárnak. Persze csak azután, miután mosolyogva meglóbálom előttük szobánk kulcsát, hogy most mégis hova indultak el olyan sietősen.
Ed amúgy se sétálhat. Igaz, hogy pótkesztyűim híján a kezemen lévő mélyebb vágást összevarrva én se vihetem őt, de akkor is. Még ha Al is viszi, akkor is mellette akarok lenni.
Nem tudni, mikor látjuk legközelebb azt az elvetemült alkimistavadászt.
Végre a szállodai szobában. Gyalog jöttünk, ráadásul így is kerülő úton, de itt vagyunk. Fáradtan sóhajtva ülök le az egyik székre, ami a szoba közepén lévő asztal mellé van állítva, Ed pedig az akasztóról egy köntöst lekapva megy be zuhanyozni, testvérét kérve meg arra, hogy álljon neki őrt az ajtóban, és ne engedjen be senkit, főleg ne engem.
És... Mint aki jól végezte dolgát, grimaszol egyet nekem, majd megy be pancsolni.
Al fejcsóválva kér bocsánatot, de ha tudná, hogy mire készülök...
Megvárom, amíg a pöttöm kijön, majd, miután hamar lezuhanyoztam, és megkértem Alt, hogy nézze meg a postánk, bebújok mellé az ágyba.
- Hát maga meg mi a... – kezdené az ordítozást, de megcsókolva némítom el.
- Akkora ez az ágy... Gondoltam egy ilyen törpe mellé csak beférek!
- Pukkadjon meg, ezredes! – morog elfordulva. De mivel Al visszatér, inkább most nem húzom magamhoz. Én is elfordulva fekszem le aludni.
|
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 20:58:57 | #3698 |
Karakter: Roy
- Igen, és? Attól még felgyógyultál, ahogy én is! – komolyodok meg újra. – Felgyógyultál, és itt vagy, tehát munkára! Holnap várlak.
Ezzel lezártnak tekintem vitánkat, és visszabújok az előttem tornyosuló papírkötegek közé.
Ő pedig... Olyan durrogva vonul ki, és csapja be az ajtót maga mögött, hogy egy pillanatra úgy tűnik, hogy a masszív fadarab kiesik a keretéből.
Ráadásul... Még akkor is hallom levegővételeit, amikor a bejáratnál jár. De... Ennek a hangoskodásának köszönhetően már legalább tudom, hogy teljesen jól van, ami megnyugtat.
És pluszban azt is tudom már, hogy mi lesz az alkimista neve, ha én veszem át a Führer helyét, és meghatározhatom tisztségemmel az állami alkimisták neveit.
Akkor Edet... Biztos vagyok benne, hogy átkeresztelem acéldragonnak.
Hiszen... Ha mellettem van, és „véletlenül” még fel is húzom, tényleg olyan szokott lenni, mint egy miniatűr tűzokádó.
Na jó... Most, hogy Ed idegeinek megcincálásával végre elmúlt eddigi, hadnagyom miatt érzett rossz kedvem, kezdhetem is a papírok kivégzését. Hiszen... Ma még meg is kell látogatnom sérült beosztottam, vagyis ez alapján az indok alapján meg kell tudnom, mi az, amit még a Führer nem mondott el nekem erről a kis kirándulásról. Valami azt súgja, ő sokat tud.
Egy sürgős levél nekem, de a levél hangvétele... Hááát, nem túl barátságos... csett... Ez elégett sajnos... Egy szerelmes levél nekem... csett... A francba... Ez is elégett...
Na, akkor nézzük a többi iratot...
Délután három. És már rendet is csináltam. Ahhoz képest, hogy egy heti munkát leltároztam fontosság szerint, elég jó vagyok.
Az általam elfogadott javaslatok, amik már csak egy igen kis kupacot képeznek, az asztalon maradtak. Hozzájuk már hívatom is pár emberem, hogy osszák ki őket.
Majd, amikor távoznak... Az előbbi rosszalló tekinteteik miatt hívatom a takarító személyzetet is. Engem nem zavar, de ezek szerint őket nagyon is, hogy egy kissé megszaporodott a hamu az irodában. Nem tudom, miért idegesíti ez őket, de mindegy is.
Irány a kórház...
***
Végre itthon. Szomorú, hogy nincs itt senki, akivel beszélni tudok, de így jártam, mert voltam olyan barom, hogy kiengedtem kis madaram a ketrecéből... De mindegy is. Amit Hawkeyes mondott, attól némiképp megnyugodtam.
Nem is biztos, hogy Sebzet fel fog tűnni, hiszen nem a városban látták, csak azon a környéken. Akkor pedig, ha semmi szüksége nem lesz rám a díszes keleti bagázsnak, lesz időm lazulni, és kipihenni a betegségem fáradalmait. Vagyis... Lesz időm jobban elmélyíteni a barátságom Eddel.
Grr. Aminek már ideje lesz. És talán majd... Ha visszatérünk ide... És nem lesz semmi dolgom... Elmegyek vele, és segítek neki a követ keresni szabadidőmben. Tiszta „önzetlenül, és jó szándékból”.
Hiszen ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy ha a testvére is visszaváltozna fiúcskává... Akkor két, szinte egyforma kis szeretőcském lenne... Amibe már belegondolni is izgató...
Na, de most! Gondolataim valahogy visszaterelve a készülődéshez kezdem el ruháim belehajtogatni bőröndömbe. Mit is kell még elraknom?!
Hosszú lesz a vonatút, és szerintem az ott tartózkodásunk is, ezért kellene még egy váltás ruha... Igen, bőröndbe téve ezek is... Akkor kellenek szendvicsek is, mivel reggelizni nem lesz kedvem olyan korán...
Rendben... Ezek is bepakolva egy kis süteménnyel együtt, amit egyik hódolóm küldött... És áhh, igen... A tejet majdnem elfelejtettem. Pedig... A növésben lévő fiúcskáknak ez az egyik legfontosabb...
Lecsukom a bőröndöt, és a holnapra előkészített egyenruhám mellé állítom. Ezután a rajtam lévő göncöket ledobva elballagok zuhanyozni. Bááár... A kis szöszke nélkül ez se olyan izgalmas, hamar meg is unom.
Ráadásul... Aludnom is egyedül kellene... De nem megy... Ezért - megunva a próbálkozást egy idő után -felkelek, és nekiállok terveket kidolgozni „töltsük hasznosan az időt” alapon.
Egy sor tervem született, és természetesen már tudom is az összeset.
Arról szólnak, hogy mit kéne tennünk, ha mégiscsak összetalálkozunk azzal az elvetemült Isbahlival.
És... Most jövök rá, hogy az, hogy engedélyeztem neki, hogy hozza az öccsét, nem is volt olyan jó ötlet, mint amilyennek először tűnt. Igaz, hogy az öcsike is alkimista, de azért annyi ereje, mint a bátyjának, vagy nekem, nincs.
De mindegy. Valahogy biztos vagyok benne, hogy támadás esetén is megvédem őket. Felkészültem, még egy-két tartalék kesztyűpárral is.
Úgyhogy el is indulhatok a vasútra... Gyalog...
Legalábbis a szolgálati autóig, ahol az ott várakozó kis katonácskáknak meghagyom, hogy csomagom, amit a küszöbön hagytam, hozzák utánam. Annyira szeretek ugráltatni másokat... Főleg ilyen korán...
- Ezer örömmel, uram! – tisztelegnek, és kerek két perc múlva már indulunk is.
Persze, azért néha meg-meginogtak parancsom teljesítése közben, amikor leszidtam őket, hogy „gyorsabban”, vagy „azt a csomót szorosabbra”, de meglátszik, hogy már hozzámszoktak, mert ha nem így lenne, még nem oldották volna meg csomagom kocsira kötését.
***
Idegesen járkálok, hiszen a vonat azonnal indul, ő és testvére pedig még sehol...
Ha lekésik ezt a vonatot, nem teszi zsebre, amit kap. Cuccaim már rég fent vannak, a vonat is indulásra kész. Egyedül az hiányzik csak, hogy őméltósága végre befusson...
Na végre. Mérgesen szólítom le, amikor lefékez mellettem:
- Esküszöm, meg sem lep, hogy te vagy az utolsó – az pedig, hogy visszamorogsz, még inkább nem.
Ahelyett, hogy észbe kapna, és felszállna... Olyan érdekes, hogy beszélni előbb képes, mint gondolkodni...
- Nem tudom, ki volt olyan retardált, hogy hajnali 6-kor akart elindulni. Épeszű ember megvárja, míg legalább a nap felkel – nem, kis drága. Épeszű ember nem este 11-re akar befutni egy olyan városba, és eljutni az ottani központig, aminek környékén egy veszélyes bűnöző járkál. Ráadásul úgy, hogy ezzel elég nagy veszélynek teszi ki magát és társait.
De... Ezt neked úgy is hiába magyaráznám, hiszen nem értenéd, ezért inkább egy bosszús sóhajjal fogom meg fejem, amikor elfordul, és „véletlenül” hangosan jegyzem meg neki, hogy a változatosság kedvéért már megint bal lábbal kelt fel.
- Elég magára gondolnom, és a napom egy tragédia – dobja vissza a labdát, miközben elindul, hogy feltegye a vonatra a vele szinte azonos nagyságú csomagját. Kis lökött...
Mosolyogva nyugtázom magamban, hogy biztos emiatt a kis „útibatyu” miatt késtek... De ha már itt vagyok, akkor segíthetek is neki. Hiszen... Jóval erősebb vagyok nála.
Kezéből kikapva rakom fel, majd mielőtt fellépnék, érzékien suttogom a fülébe:
- Szóval csak rám tudsz gondolni? Ez hízelgő.
Visszafordulva még pont látom, ahogy arca olyan vörös lesz, mint amilyen kabátja, és ezen fel is nevetek, de a vonat sípolása figyelmeztetően int, hogy nincs időm játszani. Megmutatom az utánam jövő Alnak, hogy hova üljön, hol foglaltam helyet, ledobom a bőröndjük is a csomagtartóra, majd visszamegyek a kis peronra ragadthoz.
- Nem jössz? A vonat mindjárt indul – térítem észhez, aminek köszönhetően végre ő is felszáll.
Leülünk, és már, mint egy vezényszóra, indul is a móka... Legalábbis nekem...
Vagyis egy idősebb asszony kérés nélkül gondoskodik arról, hogy ne aludjak el, már most, a vonatút elején.
- De édes kisfiú! A magáé? – szólít ugyanis meg, amikor észreveszi a túloldalon a székbe szinte beleolvadó kis drágát. És... Mintha ez a kis méregzsáknak nem lenne elég... Örömmel nyugtázom, hogy Alnak már fognia kell, mert a nő torkának ugrana, amikor az megsimogatja a fejét.
Hmm... És ha már kérdeztek, miért ne válaszoljak... Vagyis miért is ne irányítanám vissza Ed drága elkalandozott figyelmét rám...
- Oh, igen. De nézze el neki, hogy morcos. Nem szereti a vonatutakat – válaszolok olyan szélesen vigyorogva, ahogy csak tudok. A nő mindent értően bólint válaszomra, majd visszatér az engem még mindig szúrós tekintettel vizslató Ed babusgatásához, amíg a kis sárkányka fújtatva el nem küldi.
Hááát igen. Ez ő. Már meg sem lepődök.
Viszont... A harmadik vagy negyedik ilyen eset után már az összes, ebben a fülkében ülő utas mérges tekintettel fixíroz minket. Tudom, hogy elég feltűnő jelenség vagyunk, de Ed miatt még jobban középpontba kerültünk, mint kerültünk volna egyébként, ami pedig nem jó. Nagyon nem jó.
Veszélyes így tudatni a környezettel, hogy állami alkimisták vagyunk... És... Habár Ed továbbra is forrong, Alnak is kezd derengeni, hogy az emberekkel valami nem stimmel.
Le kell állítani a kis tűzhányócskát, még mielőtt itt a vonaton próbálnának meg minket meglincselni a népek, arra hivatkozva, hogy a magasabb rendűségünk miatt űzzük el a hozzánk közeledni óhajtó más embereket...
Nincs kedvem egy rakás feketére égett hullával utazni a továbbiakban, ha ne adj’ Isten ránk támadnának, és védekeznünk kéne.
- Fiúk, nem vagytok éhesek? – fordulok feléjük vigyorogva, majd meg se várva válaszuk, emelem le bőröndöm, és szedek ki belőle egy rakás szendvicset. Reménykedek, hogy azok, mert már reggel óta jövünk. Mondjuk... Ahogy a kis álomszuszékot volt alkalmam megismerni... Inkább indult el éhesen, minthogy azért előbb keljen, hogy csináljon magának valami harapnivalót...
Ami most kapóra is jön. Vidáman nevetve vesz ki magának egyből két szendvicset is, és miután mindkettőbe beleharap, teli szájjal biztosítja testvérét arról - hozzá képest igen kedvesen - hogy nyugodjon meg, az ő részét is meg tudja enni. Aki erre, beleegyezése jeléül nevetve bólint is egyet. És Ed fülébe „suttogja”:
- Tudom, hisz ismerlek, bátyus – felnevetek, de csak halkan, hogy ne hallják meg, és úgy teszek, mintha a tájat figyelném.
De valójában a minket egyre kevésbé bámuló tömegre sandítok az ablaküvegből. Szerencsére oldódott az ő hangulatuk is most, hogy Ed nem morog. Visszasüllyedtek önmagukba, beszélgetnek, kártyáznak, és csak néha-néha vetnek egy-egy gyanús pillantást felénk.
Most már azért Al is megnyugodott, és a látszat kedvéért ő is kivett egy szendvicset, hogy úgy tűnjön, eszik. Ügyes fiú, nagyon jól álcázza, hogy ő csak egy páncélhoz kapcsolt lélek.
Lassan változik a kép, az előbbi erdők és hegyvonulatok helyett most egy síkságon kanyargunk egy báránycsorda mellett... Egy bárány... két bárány... sok bárány....
Arra ébredek, hogy Edward fulladozik. Álmosan morogva nyújtózok egyet, majd egy kicsit magamhoz térve sandítok rá, hogy mégis mi lehet a baja.
- Két szendvicscsücsköt tömött be egyszerre! – válaszol Al fel nem tett kérdésemre. Lustán ásítok egyet, majd a mellém lerakott bőröndből elővadászok egy kis üveg italt.
- Idd meg ezt! – nyújtom át neki a folyadékot, amit ő egy gyors mozdulattal kap ki kezeim közül, és nagy kortyokkal kezd el inni.
Majd, miután már megkönnyebbülten szuszog egyet, dühösen néz rám, de nem értem, mi a bánata. Azonban, mielőtt megkérdezhetném tőle, undorodó arckifejezéssel nyomja vissza kezembe azt, amit nem ivott még meg.
- Ez tej volt! És maga nagyon is jól tudta!!! – hogy mi?!?! Tejet adtam volna neki tea helyett?!? Neee! Ilyet nem tehettem... Anélkül szívattam meg, hogy tudtam volna róla?!?
- Ne beszélj hülyeségeket, én úgy emlékszem, teát adtam! – vágok vissza, de azért ránézek a kezembe adott italra.
A fenébe! Ez tényleg a tej! Tehát később már ezzel se tudom szekálni. Csalódottan grimaszolok egyet, majd megrántva vállam ülök vissza helyemre, előkeresve a tényleges teás üveget.
- Tessék törpe - dobom oda neki. - Én is tévedhetek, de attól a kis adag tejecskétől remélem, legalább nősz fél centit! – hát igen. A testvér... Ha most nem fogta volna meg kabátját, akkor már biztos, hogy nekem ugrott volna.
Akkor pedig biztos vagyok benne, hogy nem úszta volna meg anélkül, hogy megcsókolom.
- Egyszer még megölöm magát!! – morog csendesen, miután feladja a testvére ellen a harcot, és visszaül helyére. Nagyszerű. Én pedig egyszer úgyis megduglak...
Végre neki is feltűnt talán, hogy a vonaton az utasok nem nézik jó szemmel jelenlétünk? Ezért mellőzte az ordítozást???
- Hiszem, ha látom! – morgok vissza, és nekiállok egy szendvics kiásásának a szalvétakupac közül. Amire Ed kaján, kárörvendő nevetésben tör ki, Al pedig szégyenlősen áll neki ficeregni.
Rájuk nézek, először Edre, de mivel ő még mindig nevet, érdeklődve nézek öccsére.
- Tudja, ezredes... Az úgy volt, hogy én mondtam neki, hogy legalább egyet hagyjon, de tudja, milyen a bátyám... – igen... Akkor már mindent értek.
- Egészségedre, tökmag! – szólítom meg, majd előhúzok egy kisebb köteg szendvicset és a sütiket is. – De tudod, készültem.
Vigyora lehervad, helyette a gyilkos fény költözik vissza szemeibe, de amikor a süteményt elé teszem… Igaz, hogy először gyanúsan méregeti hol a sütiket, hol engem, de feneketlen gyomra győz, és kivéve egyet nekiáll enni.
Majd még egyet vesz ki, és még egyet, sorra fogynak a sütik, pedig én még alig haraptam szendvicsemből.
Azonban egyből leáll az evéssel, és elnyammog egy „köszönöm”-öt, amikor Al lábon rúgja.
Sokkal jössz te még nekem ezért, kicsi Ed, nem csak egy köszönömmel, de mivel rólad van szó, egyenlőre ezzel is beérem.
Végre ideértünk. Leviszem a csomagokat az állomásra, és körülnézek, de egyenlőre szerencsére semmi gyanús. Szolgálati kocsit viszont nem küldtek, úgyhogy egy kicsit gyalogolnunk kell a központig.
- Várjon már meg minket! – száll le végre a kis hangos szöszi a vonatról. Igaz, hogy nem látom, de ha velem ordítozik, valahonnan a tömeg közül, akkor biztos erre van.
- Szétnyílik a tömeg, és kilép Al, de Edet még mindig nem látom... Épp megkérdezném tőle, hogy hol hagyta a bátyját, amikor meghallom a kis sárkánykát a nyakából:
- Most már indulhatunk! – jaa. Hogy most meg magasan van, azért nem láttam... Értem.
|
| yoshizawa | 2010. 02. 16. 20:57:03 | #3696 |
Karakter: Roy
A rám bízott feladatokkal hamar végeztem így, hogy csak a papírmunkával kellett foglalkoznom, és nem hívtak közben sehová. És... Mivel állapotom, vagyis azt, hogy nagyon súlyos betegségem van, mindenki tudja a hadseregnél, nem is küldenek újabbakat, hiába is könyörgöm nekik.
Egyik nap, amikor munkáért telefonáltam, még a fejemet is leordították, hogy inkább pihenjek, mert nem lehetek annyira munkamániás, hogy még betegen is dolgozni akarok.
Pedig... Én nem vagyok munkamániás. Csak... Azok a kis fecnik hoztak valamennyi izgalmat unalmas óráimba, hiszen hódolóim se látogathatnak meg a karantén miatt...
És... Ami szintén előnyére szolgált a munkának, az az volt, hogy elegendő lekötöttséget is adott ahhoz, hogy ne Edet bántsam.
Hiszen... Az ő érdekeit is néztem. Nem tett volna jót neki, ha azzal kezdem a kettesben létet, hogy megint letámadom. Ami - most, hogy nincs más elfoglaltságom - szinte száz százalékosan be fog következni.
És hogy tudtam... Hiába, no. Önismeretből mindig is jeles voltam. Simogatom, csókolom, amikor csak tudom, és amikor csak alkalmat hagy rá. Vagyis... majdnem mindig. Hiszen... Nagyon élvezem a perverz főnököt játszani, és ez a szerep illik is hozzám. Muhaha. Ha sokat lennék morcos, akkor hamarabb lennék ráncos vénember. És akkor szerintem még a kutyának se kellenék.
Hmm. Hova tűnhetett? Az előbb még itt ücsörgött a szobában.
Tessék. Csak addig hagytam magára, amíg hoztam neki a gyógyszereihez egy bögre teát. Én már az enyémeket bevettem, hogy még véletlenül se tudjon majd belém kötni.
Viszont ő hova bújhatott?
Épp elkezdeném keresni valamelyik egérlyuk környékén, amikor vízcsobogást hallok. Zuhanyzik... Grr. Reménykedve settenkedek el a fürdőajtóig. Óhh, add uram, hogy nyitva legyen!
Köszönöm, Istenem! Ígérem, ezért egyszer még valamikor, életem folyamán elmegyek templomba. Mondjuk... az esküvőmön, ha előbb nem is. Hihi. Igeen. Az én kis menyasszonykámmal.
Nem hittem volna, hogy ennyire naiv, hogy pont akkor hagy nekem esélyt, amikor sebezhetőbb. Ráadásul... Az ajtónak pont háttal áll. Olyan halkan osonok mögé, ahogy tudok, és sikerül is meglepnem azzal, hogy átölelem.
- Ejnye…zuhanyozni mész, és nekem nem szólsz? – „szidom le” a lehető legerotikusabban hozzászólva. Érzem, ahogy kis teste megremeg hangomtól.
- Magában egy csöppnyi jó érzés sincs? Mégis hogy képzeli, hogy csak így rám ront zuhanyzás közben?! – uhh. Tévedtem. Az indulattól volt remegése. És... jó érzés... olyat tudok... És szerintem mutatok is neki egy keveset belőle.
- Tudtommal ez az én házam, úgyhogy egy szavad sem lehet – bújok újra hátához, bele-belecsípve fülébe.
- Tudtommal viszont ez itt az én intim szférám… úgyhogy távozzon… - kísérli meg újra a kibúvást kezeim közül, de a fülharapgatástól, amit az előbb alkalmaztam ellene, annyira elgyengült, hogy ez nem sikerül neki.
- Pedig nem érzem azt a vad ellenállást… - csóválom meg a fejemet nevetve. A pók hálójába kerültél, kicsim, és innen már nem is fogsz szabadulni.
- Hagyjon békén! – néz velem szembe, és mintha ezzel meglepett volna, s ez által kapott volna egy esélyt, úgy slisszolna el.
- Nem szabad így bánni egy beteg emberrel – lövök el neki egy újabb poént. Ooolyan beteg vagyok... Legszívesebben egy hátmosást kérnék tőle.
-Ezt pont maga mondja? – kérdi hitetlenkedve. Most erre mit szóljak?!
Inkább cselekszem. Elkapom állát, és magamhoz húzva csókolom meg, kihasználva meglepettségét. Annyira finom, és puha szája belseje... És annyira félénken viszonozza csókomat...
Igen. Nem húzódik el tőlem, vagy lök el magától. A közellétem, valamint a személyes varázsom meghozta a gyümölcsét. Végre. Már nem bírom magam visszafogni...
Muszáj tovább mennem egy kicsit.
Elszakítom egymástól szánkat, de csókolását nem hagyom abba. Először lágyan csókolom arcát, majd a nyakát, de még mindig nem ellenkezik. Sóhajtozva tűri, miközben még jobban felkínálja nekem testét. És így... Olyan szexi és izgató... Még jó, hogy rajtam van a ruhám, mert biztos megijedne attól, hogy merevedésem van közelségétől.
Otthagyom egy idő után karcsú nyakát, de csak azért, hogy mellkasát és mellbimbóit is tudjam kényeztetni. Nyögései még őrjítőbbek lesznek, és ahogy belemarkol hajamba, hogy folytassam...
Megőrülök a bennem felgyülemlett feszültségtől, de még tényleg nem érezhet annyi szerelmet irányomba, hogy a falnak döntsem, és a magamévá tegyem. Még nem, de már közeleg a pillanat. Lassan, de biztosan az enyém lesz.
Egyre lejjebb és lejjebb csókolom. Engedve kezei nyomásának, de tényleg lassan, hogy legyen ideje ellenkezni, ha mégse akarja. De ahogy elnézem, legalább annyira szeretné, hogy folytassam, mint amennyire én szeretném folytatni. Csak az a jó kérdés, meddig...
És itt vagyok farkincjánál... Óvatosan sandítok rá, de most annyira lefoglalja az, ahogy oldalát simogatom kezeimmel, és annyira löködi előre csípőjét... Hát akkor... Cseresznye próbája az evés alapon, óvatosan számba veszem tagját. Olyat nyög, hogy azt hittem hirtelen, hogy a fal repedt meg.
Ez nem hiányzott. Amióta meztelenül megláttam, a pulzusom így is az egekben van. De mindegy. Most az övét is meg fogom emelni.
Szép lassan, ráérősen állok neki kényeztetésének, amit hatalmas sóhajokkal díjaz. Egy darabig. Vigyorogva fogom le oldalát, hogy csak ne siettesse beteljesülését. Élvezze csak ki együttlétünk minden egyes pillanatát, úgy, ahogy azt én is teszem, és örüljön neki, hogy a felettese letérdelt elé. És még nyal is neki.
Lehet, kígyóbűvölőnek kellett volna mennem, nem katonának. Mondjuk... Más kígyóját aligha bűvölgetném...
Érzem, hogy egyre közelebb és közelebb kerül a csúcshoz, jótékony száj- és kézimunkámnak hála, és elgondolkodom...
Legyek szemét, és hagyjam most így itt? Mondjuk... akkor egy életre elkapálnám magam nála. Inkább egy kicsit erősebben megszívom szerszámát, és hagyom, hogy a számba élvezzen.
Tartom, amíg letisztítom, de mivel nagyon össze akar esni, segítek neki, hogy szép óvatosan le tudjon ülni a zuhanyzótálcába.
Gyönyörködöm az élménytől kipirult arcában, és mosolyogva nézem, ahogy liheg, miközben folyik rá a víz. Nem nagyon bírja még a kiképzést, de majd ha meggyógyul, igazi kúrótúrákat szervezek - csak neki.
Hiszen... Még egy pár ilyen, és tényleg csak az enyém lesz, nem csak beosztotti szinten. De most... Jobbnak látom angolosan kilépni mellőle, és vizes ruháim levéve szárazra törölni magam egy törölközővel.
Miközben pedig ezen tevékenykedek, reménykedek abban, hogy kilép mellém, de miért is ne, erre csak akkor képes, amikor a törölköző rajtam van.
Dobok neki is egyet, és várom, hogy elkezdjen leosztani, így magához térve, de az osztás tényleg elmarad. Hmm. Komolyan kezdhet kedvelni.
Kimegyek a szobai szekrényhez, magamnak is egy boxerért, mert a másik vizes lett, és előkészíteném az ágyat a drágának, de már megelőzött.
Mikor jöhetett ki, hogy már így el is helyezkedett?! És miért nem vette be gyógyszerét?! Legalább ezt megtehette volna, ha már a leszopást nem viszonozta!
Megrázom vállát hát, hogy kicsit magához térjen. Viszont legszívesebben a fejét ütögetném meg, hogy kop-kop, térj észhez, és edd meg a dilibogyóidat!
- Hé, még ne aludj el. Vedd be a gyógyszereket – mondom inkább így neki. Még erre is morog, de legalább engedelmes, jó kisfiúként felül. Azonban, miközben kezébe veszi gyógyszereit és a teáját, furcsa tekintettel kezd el méregetni.
- Maga bevette? – uhh... Hogy éreztem... A 7. érzékem megint csalhatatlan volt. Vagyis most is, mint mindig, egy lépéssel előtte járok. Nyehehe.
- Én nem te vagyok – kezdem vigyorogva. Kész, nem bírom, be kell szólnom neki. - És most legyél jó kisfiú, mint a fürdőben, és vedd be a gyógyszert.
Arrébb húzódom nyakam behúzva, hogy most biztos kitör belőle a haragja, de csak a piros arcszínig és a morgásig jut el, miközben beveszi a gyógyszert.
És most... Vajon ideges, vagy csak zavarba jött?
Még egy morgás, és a kis vörös fejű szőke manó eltűnt a takaróm alatt.
- Bevettem a gyógyszert, most már hagyjon aludni! – hallom meg még álmos hangját, amitől muszáj felnevetnem. Egyszerűen imádom ezt a kis acéltörpét.
- Jó, jó, el is vonultam, aludj csak! – simogatom meg fejét a takarón keresztül. Elégedett morranással tűri, majd egy pár pillanat múlva már hallom is szuszogását.
Egyszerűen nem fogom kibírni nélküle, ha vége a karanténnak, de azon fogok ügyeskedni, hogy ő is így érezzen irányomba.
***
- Hogy micsoda?! – éktelenül dühös vagyok, csak úgy vibrál körülöttem a levegő. Ezt nem hiszem el. Egyszer vagyok betegszabadságon, és itt a feje tetejére áll minden?! – Jól hallottam, amit mondtak?!
Mi az, hogy hadnagyom, Hawkeye megsérül, és még csak nem is szólnak róla, felsőbb utasításra hivatkozva?!
Ilyen fontos hírekről még úgy is értesíteniük kellett volna, hogy nem jöhetek be dolgozni. Ezt, azt hittem, beosztottjaimba már rég belevertem szigorú büntetéseimmel. Hát úgy nézem nem, és még nevelésre szorulnak.
Ezekben a viharos időkben még hadnagyom mellett is elég sebezhető vagyok, hiszen hiába van magas intelligenciám és gyors döntéskészségem, ha nem tudom lángom használni. Mert átlagban nem kisfiúk ellen kell küzdenem, akiket elég csak kigáncsolni.
És azért... még szép, hogy életben akarok maradni. Hiszen még annyi feleség és barátnő fejét kell elcsavarnom...! És Edet se hagyhatom felügyelet nélkül... Még a végén valami kis cafkát szeretne meg helyettem. Vagy ami még rosszabb lenne... Más bolondítaná magába a hadseregből.
Ha tudom, hogy nem számíthatok erre az emberemre, akkor még Ed miatt se beszélek az orvossal azért, hogy oldja fel idő előtt a karantént. Szegény... Még úgy is unatkozott már, hogy szinte állandóan szórakoztattam.
Mondjuk... Akkor attól is elestem volna, hogy - mivel előbb elengedett ki minket az orvos, mint ahogy meg lett mondva - nagyot nőjek a szemében.
Viszont... Visszakalandozva az eseményekre. Valamit tennem kell. Hiszen már a Führerrel beszéltem, és miután közöltem vele, hogy már semmi bajom, ő közölte velem, hogy akkor meleg szeretettel vár a Keleti központ városában.
Na igen... És ezután tudtam meg leforrázásként, hogy Hawkeye kórházban. Nem csoda, hogy dühös vagyok embereimre, és az se lenne csoda, ha őket halottá, és nem harcképtelenné tenném.
Az a nagy mázlijuk, hogy a kis acélka is itt van, és azért... A jelenlétében még egyelőre nem gyilkolok.
Pont most kell a hadsereg főnökéhez ellátogatnom, amikor Sebzet arrafelé bóklászik, és ilyen viharos az idő? És pont testőröm nélkül...
Itt valami nagyon gyanús... Vajon valakik ott fenn el akarnak tenni láb alól? Csak nem megérezhette, hogy a helyére pályázok?! És különben is... Most, hogy értesültem a fejleményekről... Azt hiszi, ezt hagyni fogom?!
- Igen, e-e-ezredes úr! É-és n-nagyon s-sajnáljuk! – nyögi ki Maes.
- Sajnálhatjátok is! Legközelebb nem akarok ilyesmit, hogy nem értesítetek, ha valami történik! – ha ezután egyáltalán lesz legközelebb... - Megértettétek?! – kérdem még őket egy kicsit enyhébben, amire szalutálva igeneznek, és Ed kivételével el is hagyják az irodát, amikor közlöm velük, hogy akkor takarodjanak vissza dolgozni.
Szinte versenyt futva vonulnak ki, mintha attól tartanának, hogy lángra kapnak. Még az ajtót is becsukják... Pedig, ha igazán bántani akarnám őket, ez a fa ajtó nem sok védelmet nyújtana nekik.
Visszamegyek helyemre, és az asztalomra halmozott jelentéseket kezdem el tanulmányozni, de valahogy nem tudok rájuk koncentrálni. Holnap indulok a Führerhez. Honnan akasszak le addig egy megbízható partnert?
Próbálok gondolkodni, egészen addig amíg egy krákogás, majd egy dühös hang félbe nem szakít:
- Khmm... Ezredes! – ajj tényleg. Kicsi acéltörpim még itt van. De vajon mit akar? Mintha tegnap mondott volna valami olyasmit, hogy most már utazni akar a kő után... De nem hinném, hogy pont most akar ezzel a kéréssel előhozakodni...
- Igen, Acél? Hallgatlak! - hú. Ez a tépelődés... Ugye nem akar itt hagyni?!
- Ugye emlékszik még a tegnapi beszélgetésünkre, ezredes, amikor megkértem, hogy engedjen el tovább folytatni a kutatásom - és beleegyezett? - Ki? Één?! Egy szóval sem mondtam neki, hogy elengedem... Arról volt szó, hogy majd holnap bejön az irodába, és ott, akkor megbeszéljük, ha már az ottani helyzetről is többet tudok.
- Beleegyeztem?! Mintha arról lett volna szó, hogy megbeszéljük! – kezdek el dühösen dobolni az asztalon.
- Ööö, az lehet. De mivel maga úgyse lesz itt... Arra gondoltam, hogy addig én is lefoglalnám magam valami hasznos dologgal – szóval neked hasznos dolog kell?!
- Igen, nem leszek itt. De szeretném, ha velem tartanál keletre egy kis kiruccanásra. Elég hasznos lenne, mert segíthetnél elkapni Sebzetet is. Velem tartasz, ha megkérlek rá, vagy parancsba kell adnom?! – Hmm. Ez a tekintet, amivel egy pohár vízbe tudna fojtani... Akkor inkább parancsba adom neki:
- Edward, te fogsz engem elkísérni holnapi utamon, ez parancs! – holnap 6-ra legyél a vasútállomáson! Akár a testvéred is magaddal hozhatod. Most elmehetsz! Szia! – ezzel már vissza is fordulok az asztalra pakolt kupachoz. Szerintem egész éjjel ezeket fogom olvasgatni.
- De... De....- kíváncsian fordulok felé. Milyen kifogást akar kitalálni felettese parancsára?! – Még csak most gyógyultam fel. Így lássak el őrző-védő feladatokat?! – ettől muszáj nevetnem. Nagyon vicces kedvében van ma.
- Igen, és? Attól még felgyógyultál, ahogy én is! – komolyodok meg újra. – Felgyógyultál, és itt vagy, tehát munkára! Holnap várlak.
|
|
