A mosolyában van valami furcsa. Magam se tudom megmondani micsoda, de nem megszokott.

- Itt mindenki ugyanolyan gyanús. Ha jobban belegondolsz, akárki lehetett a tettes, nem?- ismét megfogott. Okos srác nem is kicsit. Kezd ez olyan lenni, mintha én lennék, akit kihallgatnak.

- Jogos. Teljesen igazad van.- bólintok rá. Tartja végig a szemkontaktust és ez is ritka. Általában a kihallgatottak nagy része na meg általánosan az emberek nehezen tudják tartani a szemkontaktust, csak nem értem miért.

- Bár ha engem kérdezel, Kaorit senki sem szerette. Sokaknak állhatott szándékában az eltûnése. - nocsak mégis tud valamit?

- Valóban? Mégis mire célzol konkrétan?- ez egyre érdekesebb. Közelebb hajol hozzám és ez is furcsa. Tényleg merész és nagyon laza mintha csak egy sima beszélgetés zajlana köztünk. Ez tetszik.

- Kaori... amolyan bajkeverõ lány volt. A viselkedésével, az öltözködésével, mindennel megpróbálta felhívni magára a figyelmet. Ráadásul alaposan felvágták a nyelvét, ha érted, mire gondolok. Igazából nem csodálkozom, hogy megölték. – azt hittem semmit nem tud róla erre mégis csak. Ezeket senki nem mondta még vagyis nekem nem.

- Valóban...? És esetleg meg tudnád mondani, hogy kik voltak azok, akik igazán nehezteltek rá valamiért?- talán mégis csak ismerte valamennyire. Ismét megjelenik az arcán ez furcsa mosoly.

- Sajnálom, de tényleg nem ismertem annyira... nem tudom, kik tartozhattak a baráti körébe. - egy próbát azért megért.

- Értem. Köszönöm, ezzel is sogat segítettél. – mosolyodom el. Kíváncsi vagyok vajon többiek mit tudhatok meg.

- Igazán nincs mit... egyébként, van már gyanusított...? Mintha feltûnõen sok gyilkosság történne mostanában a városban. – milyen kíváncsi. Kicsit hallgatok hiszen azért mégis csak bizalmas információk ezek, de hát pár dolgot megtudhat.

- Ez igazából bizalmas információ, de... úgy hisszük, egy sorozatgyilkossal állunk szemben. - legyen ennyi elég neki meg hát nem is tudunk ennél többet nagyon.

- Értem. – bólint rá.

- Köszönök mindent. Ha még valami az eszedbe jutna, itt a számom, hívj fel .- adom át a névjegykártyát.

- Mindenképpen. Örültem a találkozásnak, Bones. -  ez se sokan mondják egy zsarunak.

- Én is, Kai. - mosolyogok rá.

- Majd még találkozunk, nyomozó. – milyen biztos benne, de vajon miért? Nagyon furcsa  ez srác

Azok közül akiket meghallgattam rá mondanám egyedül, hogy a gyilkos, de amúgy nem gyanúsítom. Nem megy ki a fejembõl, amiket mondott és az a mosoly se. Nem egy hétköznapi srác az biztos.

Még kihallgatok pár embert, majd összeülök a kollégákkal, hogy ki mire jutott, de nem vagyunk most se elõrébb. Megérkeznek a fotók, majd elvonulok az irodámba. Sok kollégám már a képek látványától is rosszul van, de én nem. Igen jó gyomrom és idegzetem van, ami jól jön ehhez a szakmához. Egyre brutálisabb lesz bárki is legyen az illetõ. Kirakosgatom a képeket, és gondolkozni kezdek.

Egyre merészebb lesz. Kinézzem azt is belõle, hogy legközelebb az õrs közelébe fog gyilkolni, mert miért ne. Bárhogy is van õ is csak egy ember és hibázni fog olyan nincs, hogy ne történjen ez meg.

Az új képeket feltûzöm a faliújságomra, már azt se tudom, hányadik kép ez. Öntök magamnak kávét majd rágyújtok. Az elsõ gyilkosságtól kezdve ismét végig veszek mindent hátha most feltûnik valami ami eddig nem. Az idõ telik és telik már mindenki haza ment csak én vagyok bent és ez egyre többször van fõleg mióta utána nyomozok. Kollégáim, akik közül barátaim is vannak persze próbának haza küldeni na meg a felettesem is, hogy piheni se ártana, de hát ismernek milyen vagyok és amúgy is annyira kattog az agyam, hogy nem bírnék aludni. Hajnali 3-ig dolgozok, de elõrébb nem jutottam. Összepakolok majd haza megyek. Veszek egy fürdõt és ki is dõlök.

~

Reggel 7-kor ébredek. Az a szerencse, hogy elég nekem pár óra alvás. Elkészülök, majd bemegyek az õrsre. Én vagyok a nyomozás egyik vezetõje így a napi eligazítást tartom. Mást se tud új információval szolgálni sajnos. Mikor végzek bemegyek az egyetemre két okból. Az egyik, hogy még kikérdezzek pár embert, na meg szeretik visszajárni a bûntény helyszínre többször hátha találok valamit amit elsõre nem. A másik ok, hogy látni akarom Kait magam se értem miért, de nagyon megfogott, de elsõ a munka.

Beérek és elkezdek pár emberrel beszélni, majd megkeresem a helyet ahol a hullát volt. Semmi nyoma nincs a tegnapi borzalomnak, de a tudatban sokáig benne fog maradni. Még beszélgetek kicsit majd beülök a kávézóba, ami az egyetem mellett található.

Rendelek egy erõs feketét és elõveszem a laptopom. Kiderült tényleg sokan nem szívlelték a csajt, ahogyan Kai is megmondta, de mégis az biztos, hogy nem egy állítólagos barát ölte meg vagy egy volt szeretõ vagyis úgy gondolom, de ezeket se zárom ki.

Nagyban pötyögök, amikor egy ismerõs hang szólal meg.

- Hello Bones. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. – felnézzek a laptopom mögül.

- Szia. Akkor megleptelek mi?- mosolyodom el. – Csatlakozol? – csukom le a gépem.

- Kicsit és persze, hogy csatlakozom. – leül velem szembe és õ is rendel egy kávét. – Mi járatban? Van esetleg egy új nyom?

- Az nincs, de ezért jöttem vissza hátha lesz, de semmi új. Abban igazad volt, hogy az áldozatot sokan nem szívlelték, de ennyi. A másik ok amiért eljöttem az pedig te vagy. – mindig nyílt lapokkal játszok ilyen téren minek is titkoljam bár tény azt nem tudom, hogy melyik nemhez vonzódik.

- Miattam? Mégis miért? Hiszen nem tudok semmi újat mondani– na most tényleg sikerült meglepnem.

- Nem is a nyomozás miatt akartam veled találkozni. Te mondtad, hogy még látlak nos én tettem is róla. Nem tagadom felkelltetted az érdeklõdésem meg talán segíteni is tudnál. – jut hirtelen eszembe.

- Ezt bóknak veszem. – mosolyodik el sejtelmesen. – Miben tudnék segíteni? – vonja fel a szemöldökét.

- Nos bevallom nem igen értek a mûvészethez. Az újságokból biztos tudod, hogy a gyilkosunk a Mûvész nevet kapta, mivel igen csak egyéni módon rendezi el a testeket na meg rajzokat is hagyj, Megfordult a fejembe, hogy lehet egy irányzatot követ bár nem biztos, de szeretnék utána járni. Meg az anatómiába is jobban elmerülni. Tudnál nekem könyveket ajánlani? Vagy talán ha nem igen jutok semmire akkor egy – két képet láthatnál, ha bírod az ilyet és te magad mondhatnál meg, hogy követ e valami mûvészi irányzatot esetleg egy festõt. – fejtem ki. Igaz a képek bizalmasok, de hát már az újságokba ezek is kiszivárogtak.

Kicsit döbbenten nézz majd elmosolyodik azzal a mosollyal ami nagyon tetszik nekem.

- Szívesen segítek neked. Van itt egy nagy könyvtár beviszlek és még a kártyám is kölcsön tudom adni és akkor vehetsz is ki. Nem akarok beleszólni, de ha mutatnál pár képet, mert bírom az ilyet akkor talán máris megtudnám mondani mégis merre menjél tovább. – közli velem. Most én gondolkozom el, de végül is miért ne.

- Legyen. Most ráérsz? Kimehetnénk a közeli parkba és akkor ott mutatnék párat. – ajánlom fel.

- Remek mehetünk is. – lehúzza a kávéját, majd fizettünk vagyis én.

- Köszi bár nem lett volna szükséges. – célozz a kávémra miközben már mentünk kifelé,

- Ez a minimum a segítségedért. – mosolyodom el. Itt van a park a közelben. Leülünk egy padra majd elõveszem ismét a laptopom. – Biztos bírni fogod? – kérdezzek rá ismét.

- Ne féltsél engem. – kacsint rám.

- Oké legyen. – több képet megmutatok neki. – Mit gondolsz? – pillantok rá.

Mostanság egy ügyre koncentrálok, vagyis az egész õrs is. Igaz még nem vagyok olyan régen a szakmába még csak 8 éve dolgozom itt ami annyira nem sok idõ. Persze egyetem alatt is hallottam esetekrõl meg tanultunk vagy éppen kilestem gyerekként apám aktáiból az eseteket, de amivel most foglalkozok az a eddigi legdurvább ügyem. Kimondhatom, hogy életem eddigi legbrutálisabb és legokosabb gyilkosa után nyomozok eddig eredménytelenül név szerint a „ Mûvész” után. Hogy miért ez a neve? Nos úgy helyezi a hullákat, hogy az szinte az mûvészet és még néha képeket is hagyj a helyszínen. Ennyi amit tudunk róla. Semmi ujjlenyomat vagy más nyom. Egy zseni az biztos és szórakozik velünk, de én akkor is elfogom kapni. Éppen az aktáját nézegetem. Próbálom a profilt felállítani, de hát igen nehéz. Férfi lehet az illetõ. Nincs erre se bizonyíték, de szinte biztos vagyok benne persze kivétel mindig van, de kétlem, hogy itt ez befog igazolódni. Lehet rajztanár vagy esetleg tanuló, aki mûvészettel foglalkozik, de az is lehet, hogy csak hobbi szinten rajzol és persze gyilkol. A korát olyan 20-40 év közé raknám, de ez se biztos. Származása és kinézete is ismeretlen. Úgy gondolom õ az a fajta gyilkos, akirõl senki nem mondaná meg elsõre és utána se tehát beleolvad a környezetbe. Nagyon jó színész és hát igen egy zseni és érdekli az anatómia ez lejön a képei alapján. Miközben így elmélkedek szólnak, hogy ismét lecsapott most Mûvészeti Egyetemen. Talán tényleg ott dolgozik vagy tanul de ez mind ez csak egy álca is lehet. Rögtön kocsiba vágódok és ki is megyünk a helyszínre.  

Most egy lányt gyilkolt meg. A módszer ugyanaz, mint eddig. Brutális mégis kifinomult és mûvészi. Egy rajzot is hagyott. Tényleg nagyon tehetséges csak kár, hogy ilyen formában mutatja meg.

- Most aztán hibázott nem is kicsit. Tuti, hogy idejár. – szólal meg az egyik kollégám.

- Tévedsz. Lehet idejár, de az is lehet hogy nem viszont az biztos nem hibázott. Szórakozik velünk nem is kicsit és mindent szántszándékkal csinál. Mi vagyunk a markába és nem fordítva. Bárki csinálja ezt egyre jobban élvezi, de egyszer mindenki hibázik és én akkor ott leszek és elkapom. – mosolyodom el. Nem fog rajtam kifogni bárki is legyen és bármennyi idõbe is telik akkor is elkapom.

- Legyen igazad. – sóhajt fel.

- Úgy lesz. – magabiztos vagyok. Olyan nincs, hogy ne fogjam el, még ha évekbe is telik. Sokszor érzem azt én vagyok az egyetlen aki tényleg igazán elakarja kapni. Apámra ütöttem nem is kicsit vagyis ha valamit kitûzök magam elé addig küzdök amíg el nem érem és õ meg is ért engem. Igaz már nem dolgozik, de segít az ügyben. Sokkal többet tud, mint én talán egyszer elérem az õ szintjét, de ha még fele olyan jó leszek mint õ annak is örülök.

Miután lemegy a helyszínelés, visszamegyünk az õrsre. Behívtuk a diákokat és az ott dolgozókat szóval igen hosszú nap lesz. Kihallgatók jó pár illetõt, amikor megjelenik egy fiú.

- Jó napot. – köszön illedelmesen. Rögtön felkelti a figyelmem és nem csak azért, mert szeretem a szépet, hanem már elsõre van valami a kisugárzásában.

- Magának is, A nevem Bones. – nyújtok neki kezet.

- Kai vagyok örvendek bár ez elég abszurdul hangzik ebben a helyzetben .- mosolyodik el és kezet fog velem.

- Csak egy kicsit. Szerintem nyugodtan tegezhetjük  egymást. Foglalj helyet. – mutatok egy székre.

- Rendben van. – helyet foglal,

- Csak pár egyszerû kérdést fogok feltenni nem kell semmitõl félned. – nyugtatóm meg hiszen az emberek többsége beparázik, ha behívják õket fõleg egy gyilkosság után.

- Ugyan nem félek, sõt inkább izgalmasnak tartom. Még sose voltam kihallgatáson egyszer mindent ki kell próbálni nem, de? – nevet fel. Milyen laza.

- Ez is egy meglátás. Tudod, akik eddig elõtted voltak mind igen csak féltek pedig aztán nem voltak meggyanúsítva és én azt mondom, akinek nincs takargatnivalója nem kell mitõl félnie na de térjünk rá a lényegre. Ismerted az áldozatot? – kérdezek rá. Nem akarom húzni az idõt.

- Ezzel egyetértek. A kérdésedre válaszolva nem igen ismertem csak látásból. Jártunk egy – két elõadásra együtt, de csak ennyi. – feleli.

- Értem. Tapasztaltál valami szokatlan mostanság? Esetleg egy ismeretlen alak? Tudom nehéz megmondani fõleg egy ekkora egyetemen, de hátha. – teszem fel a következõ kérdést. Õ az elsõ, aki teljesen nyugodt bár ebben jelenleg semmi furcsát nem találok.

- Erre nem könnyû válaszolni, vagyis ahogy mondtad ez egy nagy egyetem na meg mûvészi ráadásul és tele van fura szokatlan alakokkal. Mégis mire gondoltál? – kérdezz vissza. Jogos a kérdés.

- Milyen igazad van ezzel most kicsit megfogadtál. – mosolyodom el picit. – Nos a szokatlanra, arra gondoltam, hogy oké tény ez egy mûvészeti suli és sok elvont figura van, de azok között talán láttál valakit, aki gyanúsan viselkedik. – bár tény úgy vagyok vele, hogy a kis gyilkosunk teljesen beleolvad a környezetbe, de hátha mégis látott valamit.

Mire elérem az rendõrõrst, kicsit összeszedettebb vagyok, és szégyellem magam rendesen, hogy ennyire zavarba jöttem elõtte. És ezek után azt várom, hogy elismerje a munkámat, meg engem? Ajaj, valahogy mindig sikerül magam alatt vágni a fát.

Szép lassan besétálok a rendelõbe, jót mosolyogva azon, hogy az információs pultnál üldögélõ nõ, még mindig hihetetlenkedve, és pirulva köszön jó reggelt. Hát igen, az itt dolgozók nagy része nehezen fogja megszokni, hogy az új pszichológust ösztönösen küldenék vissza a középiskolába.

Viszont a rendelõben, a mai nap elsõ páciense hamar rájön, hogy nem kell lebecsülni. Ráadásul a nálam csak pár évvel idõsebb helyszínelõ sokkal kiismerhetõbb, mint Hiroya. Nála valószínûleg mindenki kiismerhetõbb.

Miután elmegy, megírom a diagnózist, és rápillantva a napirendre, megállapítom, hogy mára csak egy ember maradt. Oh… neki is itt kell lennie valahol az épületben, most nem mehet terepre. Felpattanok, és elpakolok az asztalomról, majd elindulok megkeresni.

- Elnézést, hol találom Hattori Hiroya-sant? – kérek útbaigazítást az elsõ embertõl, akivel találkozom a folyosón.

- Hiroyát? – fordul felém a szõke férfi, és meglepetten végigmér. – Miért keresed?

- Az új pszichológus vagyok – mosolyodok el. Meglepetten húzza fel a szemöldökét, de végül elmosolyodik, és kezet nyújt.

- Takashi Isao, a helyszínelõk alfejese vagyok – mutatkozik be. – Hallottam pletykákat, hogy az új doki fiatalnak tûnik, és tényleg! – nevet fel, majd elmagyarázza merre találom Hiroyát, miután én is bemutatkoztam.

Szépen megköszönöm, majd mosolyogva elindulok a mondott irányba. Kétlem, hogy ezt a férfit kezelnem kéne a közeljövõben, habár a vidámsága mögött, van valami fojtott feszültség is, mint nagyon sok rendõrnél. A többségük elrejti az agresszióját, és a legrosszabbkor robban ki. Ezen viszont csak akkor lehet segíteni, ha õk is úgy akarják. Kíváncsi vagyok, Hiroya szeretné e, hogy segítsek neki. Végül megtalálom, és mikor mellé lépek, fel is kapja a fejét a munkájából.
- Gondoltam szólok, hogy szabad vagyok, ha gondolod, jöhetsz – mosolygok rá. Különös fény csillan a szemében, és hirtelen feláll, közvetlenül elõttem. Megcsap a testébõl áradó melegség és kellemes illat.
- Azonnal megyek, doki – szólal meg lágy, bizsergetõ hangon, amitõl alaposan zavarba jövök, de ezúttal nem hagyom, hogy meglátszódjon rajtam. Most dolgozok, erõsnek kell maradnom, még akkor is, ha érzem, hogy direkt csinálja. Tesztelne? Pislogok egyet, majd rámosolygok, és elindulok a rendelõ felé.

De nem adja fel egykönnyen, a kezelés alatt, le nem veszi rólam a szemét, és tényleg nem egyszerû feladat a munkámra koncentrálni. De miért csinálja ezt? Talán kiakarja hozni belõlem azt, aki reggel voltam? Öh… önmagamat?

Mindenesetre, nem könnyíti meg a dolgom, de igyekszem nem tudomásul venni a pillantásait és célzásait. Kár, hogy rá kell néznem ahhoz, hogy végezhessem a munkám, márpedig így nem kerüli el a figyelmem, hogy igenis marha jól néz ki! De miért gondolok én ilyesmikre?  

- Milyen gyakran jár el a barátaival beszélgetni? – teszek fel neki egy újabb kérdést.
- Hát... nem is tudom. Barátokkal, haverokkal ritkán. Szívesebben töltöm a szabadidõmet hozzád hasonló, helyes fiúcskákkal – vigyorog rám. Még egy célzás! Ez már túl sok, zavartan kapom el a tekintetem.
- Hm... azt hiszem, hogy mára lejárt az idõnk – bököm ki végül, elégedetlen morgást váltva ki belõle. Én viszont megkönnyebbülök.  
- Rendben doki, kösz – szólal meg végül, és kimegy. Mikor záródik mögötte az ajtó, sóhajtva nézek le, az ezúttal teljesen fehéren maradt papírra. Azt hiszem, most meg fogok küzdeni a diagnózis megírásával!

És valóban, jó félórába telik, mire sikerül egy féloldalt kierõszakolnom magamból. Ezzel nem megyünk sokra…

Végül felállok, és elpakolva magam után, kilépek az irodámból. Bezárom az ajtót, és a kezemben tartott papírokat rendezgetve, elindulok kifelé. Lesz otthon is dolgom, ha haladni akarok. Elmerülök a gondolataimban, így alaposan meglepõdök, mikor valaki elém toppan.
- Hattori-san – szólítom meg zavartan. - Te még itt?
- Itt bizony – mosolyog rám, és képtelen vagyok leplezni a zavaromat. Ez van, ha nem dolgozom. Ráadásul… a csudába is, de tényleg helyes! Nagyon… - Rád vártam.
- Rám? – nyekkenem döbbenten.
- Bizony – feleli, és alig észrevehetõen, benedvesíti az ajkait.
- Miben segíthetek? – kérdezem, próbálva hivatalos hangnemet megütni.
- Kezdetnek eljöhetnél velem teázni mondjuk – mosolyog továbbra is. - Akár most, ha nem sietsz haza... a párodhoz... esetleg... – puhatolózik, ezzel még inkább zavarba ejtve.

- Ne… nem, mármint csak Penta, de õ… - elharapom a mondandóm, érezvén, hogy ez ár túlzottan zavart és összeszedetlen volt. Szélesen elvigyorodik, habár látom a kételyt a szemében, nem mondtam el ki az a Penta. Sóhajtok egyett, és kissé összeszedettebben folytatom. – Csak a macskám vár otthon, õ viszont vár, meg kell etetnem. De ha már rám vártál… - elhalkul a hangom, és alaposan elpirulok, úgy teszem hozzá. – Mi… mit szólnál, ha nálunk teáznánk?

Pentát nem hagyhatom egyedül otthon tovább, viszont legalább fél órája vár rám, ennyi a minimum viszonzásként. És talán sikerül jobban megismernem, egyszerûbbé téve a munkám.

- Rendben – vágja rá elégedetten, és mikor megindulok hazafelé, mellém szegõdik.

Az úton, semmiségekrõl beszélgetünk, leginkább csak az idõjárásról, a legújabb filmekrõl, meg ilyesmikrõl, ezektõl nem jövök túlzottan zavarba. Lehet, hogy õ ezt bánja, de nekem annál nagyobb megkönnyebbülés.

- Mond csak doki, így második nap, hogy érzed magad nálunk? – vált hirtelen témát, mikor már csak pár utcányira vagyunk tõlem.

- Jól – felelem õszintén, majd felé fordulva elmosolyodok. – Az emberek többsége kedves, a másik része pedig egyszerûen távolságtartó. Tudom, hogy ez többnyire a munkátokból adódik, biztos nem könnyû. De szerintem így is boldogulni fogok. Ma például megismerkedtem Isao-sannal, és az információs pultnál ülõ Fumiko-san is nagyon kedves.

- Isaoval? – kérdez rá, összehúzott szemmel, mire meglepetten pislogok párat.

- Valami gond van vele? – tör elõ belõlem a szakmai kíváncsiság.

- Mint pszichológus kérdezed? – néz rám kérdõn. Pirulva kapom el a tekintetem, és leállítom magamat.

- Csak mint barát – közlöm a legközelebbi kerítéssel. Pár pillanatig nem kapok választ, majd halkan felkuncog.

- Mint barát… Te aztán könnyen barátkozol, doki! – nevet fel, majd megingatva a fejét, válaszol a kérdésemre is. – Kifejezetten nincs vele gondom. Csak õ helyszínelt annak idején… Alexnél. És nem volt túl gyors…

Nem tudok hirtelenjében mit felelni, most tényleg semmi kedvem elméleteket állítani fel, vagy tanácsokat osztogatni. Most nem dolgozok. Szerencsére pár pillanat, és megérkezünk kis házamhoz, és gyorsan elõkotrom a kulcsomat, majd kitárom az ajtót.

Azonnal nekem csapódik egy fekete szõrgombóc, valahonnan magasról, és a lendülettõl majdnem hátraesek. Csak Hiroya segítségével maradok két lábbal a földön, mert mögém lépve megtart.

- Kö… köszönöm – nézek fel rá, kissé hátrafordulva. Az illata és a közelsége, túlságosan elbódít, így pirulva fordulok el tõle, és húzódok elõrébb a mellkasától.

- Nincs mit - búgja halkan, és még pár pillanatra a vállaimon felejti a kezeit. Végül bejutunk a házba, én pedig gyorsan megetetem a nyávogó is merénylõt, aki az elõszoba polcról vetette rám magát. Csak tudnám, hogy jutott fel oda! Habár macska, mire számítottam?

- Ümm… Mi kérsz? – nézek rá bizonytalanul, mikor már a konyhában ücsörög.

- Nos, teázásról beszéltünk – mosolyog rám, az asztalra könyökölve. Bizonytalanul bólintok, majd hadarva felsorolok jó pár teát, ami itthon van. Nevelõapám nagyon szereti õket, így akad pár, hogy megkínálhassam, ha átugrik.

- Tökéletes lesz az, amit te iszol – nevet fel, mikor a nyolcadik dobozt pakolom elé. Gyorsan kifõzök neki egy gyümölcsteát, majd egy tál keksszel elé pakolom, és én is leülök a saját bögrémmel.

Egy darabig némán fújdogálom a forró italt, de közben végig magamon érzem a tekintetét. Miért élvezi, ha zavarba hozhat?

- Tudod doki, nem szép dolog, amit csinálsz! – Felkapom a fejem, és riadtan nézek rá, de csak széles vigyorral találom szemben magam. – Azt mondod nekem, ne színészkedjek, de te sem vagy ám mindig önmagad!

Rögtön tudom, mire céloz. Tehát ezért csinálta amit, egész nap.

- Én csak… - kezdek bele motyogva, de végül a szemébe nézve folytatom. – Nem akarok átverni senkit, csupán ha a kezelések alatt is folyton zavarba jönnék, senki se venne komolyan. Így is nehéz… néha még mindig, rávenni másokat, hogy ne nézzenek le.

Elgondolkodva hallgat, én pedig halványan rámosolygok, majd újra a teám felé fordulok.

- Fura egy szerzet vagy te, Morita – Szólal meg végül lágyan, én pedig meglepetten kapom fel a fejem a nevem hallatán. Már nyitná a száját, hogy folytassa, mikor hirtelen megcsörren a mobilja. Bosszúsan emeli a füléhez, majd pár pillanat múlva lerakja, és sajnálkozva felém pillant.

- Sajnálom, azt mondják az egyik jelentésnél kell még valami, vissza kell mennem! Köszönöm a teát doki, holnap találkozunk! – vigyorog rám, majd feláll, és elindul kifelé.

Felpattanok, és elkísérem az ajtóig, majd mikor kinyitja, és kint zuhogó esõvel találja szembe magát, gyorsan a kezébe nyomok egy esernyõt.

- Akkor holnap! – mosolygok rá szelíden, majd figyelem, ahogy eltûnik a szürkületben. Miért is kezdtem nagyon várni a holnapot?

- Hiroya, gyere, neked is velünk kell jönnöd – hadarja a másik idegesen. Látom rajta, hogy tart Hiroya reakciójától, nem szívesen közli vele, amit kell.

- Túsztárgyaló vagy, mi dolgunk nekünk egymással? - érkezik a közönyös kérdés.
- Az egyik túszejtõ a Fekete Angyal. - Hiroya egészen lemerevedik, nyilván való, hogy valami gond van.
- Minden rendben? - kérdezem azért tétován, de nem kapok rá választ.
- Mi a faszt keresünk még itt? - üvölt fel, mire összerezzenek, de pár pillanat múlva, már nyomuk sincs.

Aggódva térek vissza az irodámba, és az elõdöm által, szépen rendszerezett dokumentumokat kezdem vizsgálni. Megtalálom Hattori Hiroyáét is, de ez teljesen használhatatlan anyag számomra. Száraz, nem túl rózsás vélemény, még csak meg se próbálta megérteni. Elvesztette a társát...

Letelepszem az asztalhoz, és nekiállok tanulmányozni, leendõ pácienseimet. Ahogy gondoltam, tényleg nem egyszerû a rendõrségen dolgozó emberek lelkivilága. Remélem apámnak igaza van, és boldogulni fogok.

Már lassan fogalmam sincs, hány órája olvasgatok, csak pillanatnyi szüneteket tartva, mikor kopogtatnak az ajtón. Miután kiszólok, hogy szabad, Hiroya lép be. Pillanatok alatt felmérem, hogy nincs a legjobb hangulatban.

- Áh, Hattori-san, miben segíthetek? - kérdezem kedvesen, de válaszként, az asztalhoz lép, és elém dob egy papírt. Felveszem, és átfutom a sorokat. Bosszút állt... Habár sok álláspont szerint, ez már kivégzés volt. Felpillantok, és a kanapéra bökök. - Feküdjön le, kérem.

Õ azonban, csak az asztal másik oldalán lévõ fotelba huppan le. Nem hiszem, hogy egyszerû dolgom lesz vele.
- Erre semmi szükség. Elmondom így, ülve. A fekete Angyal megölte az elsõ társamat, évekkel ezelõtt. A szemem láttára lõtte fejbe. Akkor is kezeltek, azt mondták azért, mert megzavarodtam a látottaktól. Megállapították, hogy gyógyszerekkel és nyugalommal helyrejövök, de egyik sem segített ezek szerint. - Olyan gyorsan hadarja, hogy kissé lemaradva nyitnám a számat, hogy közbevágjak, de nem hagy szóhoz jutni. - Igen, doki. Feltételezhetõen megzavarodtam újra, felszakadtak a régi sebek, mert feltételezhetõen szerelmes voltam Alexisbe – folytatja maró gúnnyal. Kissé megszeppenve csukom be a szám, habár tudom, hogy személy szerint, nem nekem szól az undoksága. Felsóhajt, és jóval másabb hangon fog bele megint. - Bocsánat. Feszült vagyok. Figyeljen, doki. Lehet, hogy megvan a véleményem arról, hogy egy ilyen törékeny férfit, mint amilyen ön, elküldenek egy ilyen helyre, ahol olyan állatok vannak, mint például én. De nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy attól függ az állásom, hogy mit ír rólam. Szóval szeretnék tiszta lappal kezdeni, mindenért elnézést kérni, és megpróbálok a jövõben megfelelõen együtt dolgozni önnel. Heti öt nap együtt.

Halkan felnevetek, habár nem tölt el túl nagy örömmel, hogy lebecsül. Mégis, a személyisége egyszerûen hihetetlen. Szarkasztikus, gunyoros és távolságtartó. Viszont a munkáját szereti, ezért is van itt. A története sajnos nem teljesen egyedi eset, sokan vesztik el önmagukat, mikor meghal a társuk. De a szerelem...

- Nézze Hattori-san. Ha meg van a véleménye, mondja ki! Mondjon ki mindent, ne érdekelje, hogy megbánt-e vele, vagy sem! Nem fogok összeroppanni vagy valami, ha ettõl tart. Viszont csak úgy tudom végezni a munkám, ha nem színészkedik! - mosolygok rá szelíden. Meglepettnek tûnik.
- Értem. Akkor nézze, doki. Maga még gyerek, nem tud semmit azokról a dolgokról, amiket az itt dolgozók naponta látnak. Nincs tisztában vele, milyen szembenézni a halállal, vagy kioltani egy emberi életet – közönyösen beszél, de tudom, hogy figyeli a reakciómat.

- Azt hittem tisztáztuk, hogy egykorúak vagyunk – hunyorgok rá kekeckedõen. Ha dolgozom, sokkal határozottba vagyok, nem fogok zavarba jönni és elpirulni. - Ami meg a tapasztalatokat illeti... Nekem se volt leányálom az életem. Viszont most, nem rólam van szó.

Felállok, és egy jegyzetfüzetet magamhoz véve, kisétálok az asztal mögül. Kíváncsian figyel, én pedig vele szemben, felülök az asztalra, és lógázni kezdem a lábam. Ha nem akarja a kanapét, nekem itt is jó. De az asztal útban van, plusz fal, az övéi mellé.

- Tegezõdjünk, ha lehet – szólalok meg pár pillanat múlva, õ pedig bólint. Nehezebb olvasni benne, mint az eddigi pácienseimben, de ez valószínûleg nem csak a személyisége, hanem a munkája eredménye is. - Akkor... Kezdhetnénk mondjuk ott, hogy elmondod, mit érzel most.

- Nem hiszem, hogy az olyan jó ötlet – húzza el a száját, de mivel némán, várakozóan figyelem, végül sóhajtva belevág. - Elégedett vagyok. Bizony, embert öltem, de nem bántam meg, egy pillanatra sem.

Úgy néz rám, mintha megbotránkozást várna tõlem, én azonban komoly képet vágva firkálok a füzetbe, és várom a folytatást. Tudja õ is, hogy ennyivel nem elégszem meg, de nem kíván haladni.
- Rendben, elégedett vagy. És úgy gondolod, ezek után jobban fogod érezni magad?
- Biztos – morogja válaszként, és kinyúlik a fotelban, fejét a háttámlára döntve. Nem, nem fogja, és ezt õ is tudja.

- Remélem magadnak nem hazudsz – jegyzem meg, mint egy mellékesen. Felkapja a fejét, de én ismét a füzetemhez fordulok, és kiegészítem az eddigi munkám.

Pár percig csöndben vagyunk, de látszólag feszélyezi a csend, és néma firkálgatásom, mert elkezd körbekémlelni, mintha elõször járna itt. Pedig nem így van. Engem ellenben, nem zavar a csend, néha rá pislogok, majd folytatom az írogatást. El akarom érni, hogy érdekelje mit csinálok.

De nem kérdez rá...még.
- Nézzük csak... Mondjuk mesélnél nekem arról, mit csinálsz szabad idõdben? - fordulok ismét felé. Egyenlõre nem feszegetem a múltját, se a társához fûzõdõ viszonyát, pedig egyértelmûen ezekben rejlik a megoldás. Ráérek még vele.

- Futok – vágja rá tömören, mire halkan felkuncogok. Kérdõn néz rám, de nem fejtem ki neki a véleményemet. Ez... valahogy illik hozzá.
- És miért?
- Hogy, hogy miért? Mert formában tart, és mert szeretem.
- De miért szereted? - Nem tágítok, míg nem jön rá, mire gondolok.
- Mert... - elakad, és megfontolja a választ. - Szabadnak érzem magam, kizökkenek a mindennapokból, és a fáradtság ami követi, piszkosul jól esik. Úgy érzem csináltam és el is értem valamit.

Mosolyogva hallgatom, olyan, mintha nem is nekem, hanem magának mondaná. Még egy darabig kérdezgetem a hobbijáról, majd egy óra elteltével, bejelentem, hogy mára végeztünk.
- Doki, mit körmölt olyan szorgalmasan? - kérdezi, még mielõtt kilépne az ajtón. Felnevetek, majd elé tatom a füzetem. Egész jól sikerült a tó tájképe, amit tegnap láttam egy filmben.

Döbbenten pislog párat, majd megcsóválja a fejét, és kimegy. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, sóhajtva rogyok a fotelba.

Tényleg nem lesz egyszerû dolgom vele. Habár sose készítek közben jegyzetet, most kéne leírnom a diagnózisom. De mégis mit írjak? Szeret futni, és eltemeti magában az érzelmeit? Pancser vagy Morita, sikerült színészkednie elõtted!

Másnap reggel, kissé még kábán, de nem túl kialvatlanul lépek ki otthonról. Mielõtt becsuknám az ajtót, még mosolyogva megsimogatom Pentát, a cicámat, majd elindulok a Rendõrségre. Kerülõ úton megyek, célba véve a parkot.

Kikapcsolva a gondolataim, elmerengve sétálok a harmatos fák között, így nem veszem idõben észre a közeledõ alakot, és szépen nekimegyek. A lendülettõl majdnem hátraesek, de a másik elkapja a kezem, és visszaránt. Nekipuffanok a mellkasának, mire vörös fejjel húzódok el, sûrû, habogós bocsánatkérések közepette.

- Ugyan doki, max te törsz össze – nevet fel az illetõ, én meg meglepetten kapom fel a fejem, az ismerõs, kissé gunyoros hangot hallva.

- Hiroya-san... - motyogom zavartan. Neki is rögtön feltûnik, hogy a rendelés ideje alatti magabiztosságom, most a múlté, és mintha jól szórakozna rajta.

- Me...mennem kell, el fogok késni – hebegem gyorsan, majd kikerülöm szélesen vigyorgó alakját, és elsietek. Szóval ere szokott futni? És nekem sikerült megint leégetnem magam, tehetséges vagyok.

Elmélázva gyönyörködök az esõben, tekintetemmel követve az aszfalton végigcsordogáló, apró folyamokat. A többség ki nem állhatja ezt az idõjárást, de én kifejezetten szeretem. Ilyenkor olyan érzése támad az embernek, mintha minden lehalkulna körülötte, csak az esõ monoton csobogását hallani.

Persze az élet nem áll meg, én is jobban teszem, ha belül maradok a járdán, minél messzebb a forgalmas fõúttól, ha nem akarok megfürdeni a kocsik által felvert vízben. Megrázom kissé a kezemben tartott esernyõt, kisebb zuhatagot borítva a földre, majd beoldalazok a rendõrség ajtaján.

Tétován nézek végig az elõtéren, alaposan megszeppenve, mikor pár bilincses férfi, leplezetlenül végigmér.

- E… Elnézést – lépek az egyik pult mögött ücsörgõ rendõrnõhöz. – Nagase Morita vagyok, és Michoyoshi kapitány kérésére jöttem ide.

Felpillant és kedvesen rám mosolyog, majd a számítógéphez fordulva pötyög valamit, és végül ismét felém pillant.

- Te lennél a pszichológus? – kérdi hihetetlenkedve. Alaposan szemrevételezett, és levonva a következtetést, nem tartotta szükségesnek a magázást. Biztos azt hitte, hogy egy elveszett suhanc vagyok… remek.

- Igen én – felelem sóhajtva. Nem akarom megmutatni a személyim, az tényleg égõ lenne.

- Öh… értem… Akkor, szólok a kapitánynak.

- Köszönöm – mosolyodok el megkönnyebbülten, õ pedig már füléhez is emeli a telefonkagylót. Beszél pár mondatot, majd leteszi.

- A kapitány vár…várja önt. Menjen végig ezen a folyosón, majd forduljon balra, és ott is lesz szemben – mutatja az utat, én pedig hálás biccentéssel indulok el a megfelelõ irányba. Azt hiszem egyszerûbb lett volna közölni vele, hogy nem muszáj magázni, még a végén beletörik a nyelve. Majd legközelebb.

Mikor megtalálom a keresett ajtót, már emelném a kezem, hogy bekopogjak, de hirtelen valaki kirántja belülrõl, és kis híján nekem is rohan.

- Teljes mértékben jogos volt a fegyverhasználat! Még egyszer elmondom, ha nem lövök, õ nyír ki engem! – morogja hátrafordulva a kifelé csörtetõ férfi, de szerencsére még épp megtorpan a beszédhez, mielõtt eltarolna.

Riadtan ugrok hátra, õ pedig felém kapja a pillantását. Sötét szemei ingerülten mérnek végig, de végül mintha kissé megnyugodna, átvált közönyösre. Magasabb nálam kissé, jóképû, fiatal férfi. Vajon mi húzta fel ennyire?

- Segíthetek? – kérdi kelletlenül.

- Ümm… é … én Michoyoshi kapitányhoz jöttem – bököm ki, miután összeszedtem magam. Nyitná a száját, hogy válaszoljon, de egy hang megelõzi bentrõl.

- Nagase-kun! Végre ide értél, már kezdtem aggódni, hogy valaki elrabolt! – Az elõttem álló, morgolódó férfit, egy jóval idõsebb tolja félre, és szorosan magához ölel. Zavartan hagyom, majd mikor eltolva magától, alaposan megszemlél, még el is pirulok.

- Nem változtál túl sokat, még mindig ugyan olyan ártatlan képed van – nevet fel az õsz hajú kapitány, majd behúz az irodájába. – Hattori-kun, õ itt Nagase Morita, az új pszichológusunk.

Odatol az éppen távozni készülõ srác elé, aki kissé nyugodtabban pillant rám, mint legutóbb, és ezúttal mintha barátságosabb is lenne.

- Hattori Hiroya – kezet nyújt, én pedig tétován elfogadom. Egy darabig elgondolkodva figyel, majd felcsattanva fordul felettese felé. – Ugyan kapitány! Összetörik! A legutóbbi pszichomókust is kénytelen volt idõ elõtt nyugdíjazni! Mibõl gondolja, hogy egy kisrác bírni fogja?

- Hattori-kun, Nagase veled egy idõs – vigyorodik el a kérdezett.

- És ne becsülj le! – húzom fel az orrom, kissé sértõdötten. Ha a munkámról van szó, nem vagyok annyira visszafogott.

- Na, ezt le is tárgyaltuk! – sétál vissza az asztala mögé az idõs férfi, és rám mosolyog. – Szólok apádnak, hogy megérkeztél, és megköszönöm neki, hogy rávett az idejövetelre. Majd Hattori-kun megmutatja a rendelõdet.

Bólintok, és vetek egy zavart pillantást a mellettem állóra. Õ csak biccent, majd elindul kifelé. Követem, de hozzám képest túl nagyokat lép, így hamar lemaradok. Mikor észreveszi, lassít kicsit.

Végül az épület belsejében, egy takaros ajtó elõtt torpan meg, és kitárja elõttem.

- Íme! Remélem tényleg bírod annyira a kiképzést, mint mondod! – Elhúzza a száját, én pedig rámosolygok, mire meghökken kicsit.

- Ne aggódj, nem vagyok annyira elesett, mint ahogy kinézek.

- Ha te mondod… - kissé közelebb lép hozzám, és lehajol, hogy egy szintbe legyünk. – Sajna én is kezelésre, szorulok, azt hiszem még látni fogjuk egymást.

A közelségétõl alaposan zavarba jövök, képtelen vagyok visszafogni az arcomra kúszó pírt.

- Pe… persze – nyekegem alig hallhatóan, mire felnevet, és kiegyenesedve búcsút int. Elérte, hogy szépen rácáfoljak a határozottságomra. Szép volt Morita, ügyesen bemutatkoztál.

Sóhajtva lépek be az ajtón, becsukva magam után. Mikor nevelõapám megkért, hogy jöjjek ide dolgozni, eléggé tartottam tõle. Olyan embereket kezelni, akik annyi szörnyûséget látnak, mint a gyilkosságiak, nem egyszerû.

Végül belementem, hisz ha tudok nekik segíteni, miért ne tenném. Aztán, hogy sikerül e, az már más kérdés. Remélem igen.