Karakter: Angel Graves
Megjegyzés: Hateshiganai Rito-nak
-Na, és ez? – kérdezi Cat lelkesen.
Húgom, és álbarátnőm már másfél órája fáradhatatlanul válogatja az öveket. Kapott egy új bőrnadrágot, és ahhoz akar magának övet is venni, így eljöttünk a főhadiszállásunktól nem messze eső bazársorra.
Ez a darab piramis-szegecsekkel van kiverve, három sorban, teljes szélességében, és öt lánc csatlakozik hozzá.
-Ez szerintem nem rossz! – mosolygok rá. Én olyan srác vagyok, aki nem kap idegrohamot attól, ha el kell menni egy lánnyal vásárolni. Ez az este erre van szánva, így az sem zavar, ha egész éjjel itt bóklászunk. Ráadásul tudom, hogy Caithlynn ízig-vérig igazi csaj, imád vásárolni. Én meg szeretem boldognak látni.
Felpróbálja a kiszemelt övet. Szűk farmerja úgy feszül hosszú, izmos combjaira, keskeny, de izgalmasan ívelő csípőjére, mintha a bőrére festették volna. Az öv csak kihangsúlyozza lehetetlenül vékony derekát, és szexi, formás csípőjét, nagyon jól áll neki, és még milyen dögös lesz a szűk bőrnadrággal! Iszonyú jó csaj, még sosem láttam lányt, nőt, akinek ilyen tökéletes teste lenne, mint egy manga-lánynak. A srácok a bandában álló fasszal, céklavörösen feszengenek a közelében.
-Hm? Hogy tetszik? – kérdi, és megpördül, mint egy manöken, háttal egy pillanatra megáll, megriszálja felém valószerűtlenül tökéletes, gömbölyű fenekét, majd ismét fordul. Odalépek hozzá, és átölelem:
-Iszonyú dögös lány vagy, hugi! – mosolygok rá, és egy csókot lehelek a homlokára. Nem tudom, hogy mit is érzek iránta. Néha olyan fura, izgalmas érzéseket ébreszt bennem a közelsége, amelyek újabb, de egészen más érzéseket, emlékeket idéznek fel bennem. Nagyon félelmetes, felkavaró emlékeket, amelyek egyből ki is ölik azokat a bizonyos izgalmas érzéseket.
Caithlynn másfél éve van velünk. Egy új banda szerveződött a szomszédságunkban, pár évvel ezelőtt, ők voltak a Kampók. Egy darabig nem is volt gond, de aztán új vezetőjük lett, és állandóak lettek a háborúk. Végül nem sokkal azután, hogy az Angyal Öklei vezére lettem, úgy döntöttem, hogy ennek egyszer, s mindenkorra véget vetek. Elhatároztuk a fiúkkal, hogy megsemmisítjük a Kampókat, és kiterjesztjük hatalmunkat az ő területükre is. Komoly harc volt, de felszámoltuk a Kampókat. Nem vagyok büszke rá, de a harcban megöltem a Kampók vezérét. Mindössze néhányszor kényszerültem eddig ölni, de sajnos ez az utcán néha elkerülhetetlen. Kemény élet a bandák élete.
Cat-et ott találtam. Hiányos öltözetben, pontosabban, inkább nem is volt rajta ruha, csak inkább valamilyen bőrből és láncokból álló, fétis-fehérnemű, ami mindent csinált, csak éppen semmit sem takart. Nagyon félt, végignézte a harcomat a Kampók bandavezérével, és amikor utána megpróbáltam közelebb menni hozzá, szinte rettegve húzódott el tőlem. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor odadobtam neki a dzsekimet, és magára öltötte.
Mint ahogy azt, az azóta eltelt időben, apránként elmesélte, a Kampók főnökének szex-rabszolgája volt, tizenegy éves kora óta, míg ki nem szabadítottam. Szinte minden naposak voltak a véget nem érő kefélések, gyakran tucatnyi fiúval, férfival, mivel a főnök nem ritkán jutalomként dobta oda Caithlynn-t a bandatagoknak. És hogy ő ezt miért tűrte? Hát a kábítószerért. Akkoriban már kokainon élt, és józan pillanata nemigen volt, míg a Kapók karmai között tengődött.
Nagyon nehéz volt leszedni a kokóról. Az első hetekben nem is tudtam, hogy álljak neki, így nem tehettem mást, előteremtettem neki a szükséges adagokat. Utánaolvastam a témának a neten, és kerítettem egy dokit, aki hajlandó volt jó pénzért segíteni, miközben nem kérdezett semmit. Iszonyú volt végignézni, ahogy szenved. Hányinger, láz, delírium, fájdalom, dührohamok – többször megtámadott – kemény menet volt. De sikerült. Azóta úgy élünk, mint két jó testvér, az elmúlt másfél év összeköt bennünket, erősebben, mint a vér tenné. Kifelé azt a látszatot tartjuk fenn, mintha szerelmesek lennénk. Ez neki is jó, mert nem pályáznak rá a srácok – noha szinte kivétel nélkül mindenki arról álmodozik, hogy Cat-tel legyen együtt – és nekem is jó, mert fenn tudom tartani a tenyészcsődör image-t, amit elvár tőlem a díszes társaság. Pedig ha tudnák, hogy még azt sem tudom, hogy ki vagyok?!?!?!
Kiabálásokra, és dulakodás zajaira ocsúdok elmélkedésemből. Valahonnan távolabbról jön, de közeledik. Cat is arrafelé kapja tekintetét, gyönyörűen ívelt szemöldökét kissé összeráncolja, és a tömeget kutatja, a csokoládészín szemekben kis riadalmat vélek felfedezni. Cat nagyon bátor lány, de bármennyire is próbálja leplezni, én látom a szemén, hogy minden zajra, szokatlan dologra kis ijedtség csillan a szemében.
A zaj közeledik, és végül meglátjuk, hogy mi történik. Egy lány rohan el előttünk, lélekszakadva, és ránt le maga mögé mindent, ami a keze ügyébe akad, míg a nyomában több, tagbaszakadt hímnemű egyed lohol. Kettő… három… négy… öt… Egy gyors mozdulattal, nyújtott karral söprök el nyakmagasságban, mire a hatodik, utolsó üldöző hanyatt repül tovább, lábbal előre, és nagyot nyekkenve ér földet, tőlem két méterre.
-Hova, hova, ilyen sietősen, cimbi? – kérdem tőle, mintha csak évek óta ismerős, jó barát lenne.
Emberem eléggé zavartan hempereg a földön egy-két másodpercig, szemmel láthatóan nem annyira érti az események ilyetén alakulását. Aztán lassan talpra kecmereg, és szemével a közvetlen környezetét kezdi pásztázni, hogy vajon kis lehetett az a galád, aki elkaszálta a jó kis rohangászását?
-Velem akarsz beszélgetni, seggfej! – segítek neki a tájékozódásban.
-Most, megdöglesz, kölyök! – mordul fel, miután megvilágosodott, és egy kés villan a kezében. Aztán némi meglepetés a szemében, amikor konstatálja, hogy kicsit sem tudott felizgatni vele. Néztem én már farkasszemet pisztolycsővel is, aztán mégis itt vagyok, többé-kevésé sértetlenül.
-Nem biztos, hogy lesz hozzá kedvem, de próbáljuk meg, ha így akarod – mondom neki, és küzdőállásba helyezkedek. Megvárom, míg támadni kezd, hogy kiismerhessem, hogy mozog, mennyire gyors. Gyors egymásutánban kétszer megpróbál megszúrni, de mindig kitérek előle. Nem lassú a pasi, de azért nem olyan villámgyors, hogy nagy kihívás lenne. Aztán elhajlok oldalra, mintha meg szeretném ütni, valójában pedig, azt várom, hogy a felkínált lehetőséget kihasználva, megpróbáljon megszúrni, megint, amire viszont fel vagyok készülve. Be is jön a számításom. Váratlanul éri, ahogy lecsapok a karjára, amiben a kést tartja, ahelyett, hogy megütöttem volna. Megrántom magam felé, és felemelt térdem könyörtelenül száguld a bordái közé. Szinte a vásári forgatagban is hallatszik, ahogy reccsennek a csontok, emberem fájdalmasan felüvölt, és összegörnyed. Karját elengedem, villámgyorsan fogást váltok, a fejére, hirtelen mozdulattal lerántom, pont felfelé száguldó térdembe. Egy elhaló nyögéssel hanyatt esik, és mozdulatlan marad.
-Szólj Frankie-éknek! – fordulok Cat-hez – Itt isznak a szomszédos utcában, a Hollow-ban! Én elmegyek, megnézem, mi ez a balhé!
-De vigyázz magadra, nagyon! – néz rám ijedt szemekkel – Nagyon el lenne cseszve a napom, ha valami történne veled!
-Ne izgulj, hugi! – mosolygok rá magabiztosan, és egy puszit kap az ajkaira – Tudok vigyázni magamra!
-De sokan vannak!
-Hát, akkor szaladj, hogy ne legyek sokáig egyedül! – fordítom meg a tengelye körül, és csapok a popsijára.
Elindulok, amerre eltűntek a fogócskázók. Nem rohanok, mert nem akarok belefutni valami meglepetésbe, de azért tempósan haladok. Átsietek egy kis kereszteződésen, majd újra bevetem magam a tömegbe. Hamarosan zavartan nézegelődő filkókat látok, a helyben hagyott jómadár cimboráit. Mindenkit alaposan megnéznek a tömegben, szemmel láthatóan nyomát veszítették a lánynak.
-Hé, fiúk, erre, itt van! – hangzik egy kiáltás a hátunk mögött.
Hogy a francba került ez a csaj a hátunk mögé?!?! – hökkenek meg, de nem érek rá sokat elmélkedni. A pasasok nagy tempóban elviharzanak mellettem, majd követem őket. Hülye nem vagyok, ezek vannak öten, meg ott minimum egy, az hat. Hiába az utcán nőttem fel, hiába vagyok bandavezér, hiába tudok jól verekedni, és vagyok egész szépen kigyúrva, azért mégis csak egy tizenhat éves srác vagyok, nem állok ki hat gengszter ellen. Elhúzom az időt, amíg megérkeznek a többiek, majd akkor közbelépek.
Ahogy követem őket visszafelé, a kereszteződésben folytatódik a mulatság. Hatan állják körbe szerencsétlen lányt, egyikük sárga fejjel markolássza a tökeit, ketten fogják a leányt, míg egy harmadik az arcába mászik éppen, míg a maradék kettő a környéket figyeli. A pasas, a lány arcában éppen valamilyen, neki nem annyira tetsző választ kapott tőle, és arra készül, hogy lezúzzon neki egy baráti salátát, amikor a távolban felbukkannak Frankie-ék is, úgyhogy eljött az idő:
-Faszfej! Elengeded a Hölgyet, és elhúztok innen, most, azonnal!!! – hangom betölti a teret. Büszke vagyok rá, szép, zengő, erős, szinte férfias baritonom van.
Emberem felhagy az eredeti tervével, és visszapillant a válla felett. Amikor meglát, csak int a fejével. Azok, ketten, elengedik a csajt, és a másik kettővel elindulnak felém. Én csak felemelem a kezem, és intek feléjük, amit nem tudnak mire vélni, kissé meglepett pofával folytatják útjukat, felém.
A következő pillanatban egyből megértik a dolgot, amikor megkapják a nyakukba négy cimborámat. Frankie, Böhöm, Kistigris, és Brunnhilde olyan lendülettel érkeznek, hogy leterítik a négy pasast. Azok döbbenten hemperegnek a földön, majd villámgyorsan talpra ugranak, és komoly bunyó bontakozik ki. Én hagyom érvényesülni barátaimat, és a lány, meg a másik pasas után indulok. A korábban nemesebb szerveit markolászó egyed mostanra már nagyjából visszanyerte lélekjelenlétét, és elrettentő erejének teljes tudatában elém áll. Szép szál pasas, lehet vagy százkilencven magas, meg vagy száztíz-százhúsz kiló, nagyjából tiszta izom, de ez nem elegendő érv, hogy megrettenjek tőle. Lépteimet szinte nem is lassítom le, ami váratlanul éri, hát még, amikor úgy rúgom tökön, hogy az már nekem fáj. Emberem úgy üvölt fel, mintha élve nyúznám meg. Lerogy a földre, és teljesen magánkívül a fájdalomtól, magzati pózba görnyedve vergődik.
Tekintetemmel a lányt, és fogva tartóját keresem, de csupán egy pillanatig. Épp a földön rángatja a lányt, a csuklójánál fogva. Szerencsétlennek hosszú, csúnya sebeket karmol a testére a durva flaszter.
-Azt hiszem, nem hangsúlyoztam ki eléggé: az én területemen egy ujjal sem érhetsz a Hölgyhöz! – kiáltok rá megint, immáron ellentmondást nem tűrő hangnemben.
A következő pillanatban a pasas felemel egy vascsövet a földről, és azzal a lendülettel teljes erejéből ráhúz egyet a lány jobb lábára. Még ide is elhallatszik a csont hátborzongató reccsenése.
-Itt megvársz, lotyó! – üvölti a lánynak.
Efelől kétségem sincs, hisz’ szerencsétlen lány törött lábbal még akkor sem mehetne sehova, ha nem ebben a pillanatban ájulna el a fájdalomtól.
A pasas felém indul a vascsővel:
-Ne ugass bele, kölyök! – mordul rám – Jobb lesz, ha elhúzod innen a beled, ha nem akarod, hogy kivasaljalak!
-Nem értettél meg, köcsög! – válaszolom neki nyugodtan – De elmondom még egyszer, lassan, hogy a te pont agyaddal is fel tudd fogni: elhúzol szépen a kurva anyádba, és akkor életben maradsz! Ez itt az ÉN területem, itt ÉN vagyok A FŐNÖK, és itt mindenki azt csinálja, amit ÉN mondok! Így te is! Takarodj!!!
Egy pillanatra meglepetten megtorpan, szemmel láthatólag nem tudja hova tenni a dolgot. Őszintén szólva, a helyében lehet, hogy én sem venném komolyan magam. Egy utcai suhanc, talán tizennyolc éves lehet, és bár elég jó kötésű, izmos kölyök, attól még csak egy kölyök.
Elvigyorodik, és újra elindul felém:
-Élvezettel fogom pépesre verni azt a hülye fejedet!
-Próbálkozz, barom! – vetem oda neki, és felkészülök a fogadására. A vascső, amúgy, nem kicsit aggaszt, nem szeretnék közelebbi ismeretségbe kerülni vele.
A pasas nagy lendülettel suhogtatja, úgyhogy egyelőre hátrálok. Aztán erre felbátorodik, fentről lefelé akar vele agyonütni, és ez nekem kapóra is jön. Könnyedén oldalra lépek, és oldalra visszarúgva a csőre, kirúgom a kezéből.
-No, most, hogy kiegyenlített a küzdelem, akkor kezdjünk neki, köcsög! – mondom neki könnyedén.
Úgy nézem, hogy a helyzet ilyetén alakulása nem annyira van a kedvére. Óvatosan táncolunk egymás körül, hol ő, hol én indítok egy próbatámadást. Úgy nézem, hogy a vascső elveszítésével a harci kedvéből is veszített valamennyit, mint Sámson az erejéből, mikor levágták a haját.
Megelégelem az állóháborút, és támadásba lendülök. Hat métert kényszerül hátra, mert olyan gyorsak az ütéseim, hogy végül csak hátrálással tudja védeni. Aztán ellentámadásba lendül, és veszett pofozkodásba kezdünk. A végére nekem felreped a szemöldököm, neki viszont a szája, betörik az orra, és szerintem eltört az egyik ujja is.
-Elég lesz, vagy végleg kiradírozzalak ebből a mocskos világból, köcsög? – lihegem neki magabiztosan. Következetesen, mindig köcsögnek szólítom, hogy érezze a helyét a világban.
Ezzel betalálok, látom rajta, hogy ellobban az agya, majd egy üvöltéssel rám veti magát. Félretáncolok előle, és könyökkel a hátába mászok. Erre kiszalad belőle a levegő, pár másodpercre diszkrét fuldoklásba kezd, majd megpördül, és vörös fejjel újra támad. Most taktikusabb, átgondoltabb, úgy látom, a lecke megtette a hatását. Ismét ütésváltásba kezdünk. Én bírom jobban, és a végén egy gyors oldallépéssel helyzetbe kerülök, majd egy jól irányzott rúgással belelépek a térdébe, oldalról. Nagy reccsenés hallatszik, és a pasas üvöltve a földre rogy, lábszára természetellenes szögben, oldalra hajlik.
-Mondtam, hogy húzz el a picsába, köcsög! – köpök még rá egyet, és finoman fejbe rúgom, épp csak annyira, hogy elájuljon. Jobb az neki, nem érzi a pokoli fájdalmat.
A lányhoz lépek. Ő sem érzi a fájdalmat. Ájultan fekszik a földön, leguggolok hozzá, és alaposan szemügyre veszem. Nem túl magas, sőt, inkább alacsony termetű, talán egy-hatvan lehet. Egészen más típus, mint Cat, aki maga a buja erotika, míg ez a lány egy törékeny, kicsit talán fiús alkatú, de nagyon vonzó, ártatlan teremtés. Vonásai tiszták, elegánsak, ártatlanok, bár ha rövid haja volna, talán még egy gyönyörű kamasz fiúnak is elmenne. Sminkje erős, már-már kurvás, ékszerei jó minőségű bizsuk. Összességében egy nagyon kellemes, szép csaj, ha nem úgy állnék a lányokkal, ahogy, valószínűleg rámásznék.
Persze nem ebben az állapotában, hisz’ szegénykém nagyon rossz bőrben van. Ronda horzsolások, zúzódások mindenfelé, és sajnos a jobb lába, a boka felett fura szögben kanyarodik. Csak remélni tudom, hogy műtét nélkül helyrehozható.
* * *
Mázlista a csaj. Saját bejáratú zugdokink meg tudta oldani a dolgot, bár jó pár ezrest legombolt rólunk. Nem hiszem, hogy valaha viszont fogom látni azt a zsét, de hát most mit tehettem volna? Hagytam volna megdögleni az utcán? Igaz, elkötöttük a gengszterózók kocsiját, az némi kárpótlást nyújt.
Már reggel van, mire hazaérünk. Otthonunk, és főhadiszállásunk egy elhagyott gyárcsarnokban van, a kerület szélén. A lakrészeket a volt irodákban alakítottuk ki, és gondosan ügyelek rá, hogy minden itt lakó bandatagnak legyen kényelmes kuckója, ahol álomra hajthatja a fejét. Ezért mindig egyel több szoba van, mint amennyire szükségünk van, hogy, ha váratlan vendég érkezne, tudjunk számára is szállást adni. Elég sokan lakunk itt, mert a bandának több, mint a fele olyanokból áll, akiknek nincsen családjuk, és az utcán élnek. Mint Cat, és én.
Az új jövevényt abban a szobában helyezzük el, ami még üresen áll. Bútorzata meglehetősen puritán, mindössze egy ágy, két szék, és egy éjjeliszekrény áll bent, de egyelőre megteszi a vendégünknek. De legalább tiszta, nemrég festettük ki, és persze az ágynemű is tiszta, bár látszik rajta, hogy nem vadi új. A leány ellátását Brunnhilde-re, és Kistáskára bízom. Brunnhilde, mint neve is mutatja, nem egy csöpp teremtés. Majdnem olyan magas, mint én, de vagy tizenöt kilóval nehezebb, tenyeres-talpas, bögyös-faros, jó húsban lévő, északi típusú leányzó, hosszú, szőke hajjal, jeges, kék pillantással. Nem sokat beszél, inkább a tettek embere, de a szíve a helyén van. Ha ő áll mögöttem, akkor tudom, hogy biztonságban vagyok. Kistáska pedig egy cserfes, örökké csacsogó, pöttöm, vékony madárka. Valamilyen oknál fogva, annak ellenére, hogy olyannyira egymás ellentétei, a legjobb barátnők Brunnhilde-vel.
Szemembe tűz az őszi, halovány napfény, ahogy késő délután nyugovóra térni készül a nyugati horizonton, és bár ereje már nem elég, hogy jelentősen felmelegítse a levegőt, azért az álmot még ki tudja űzni a szememből.
Lustán nyújtózkodok, és körülnézek szobámban. Keleti, japán stílusú a berendezés, a dekoráció. Valamikor az igazgató irodája lehetett, most az én hálószobám. A tárgyaló a nappalink, és a titkárnő szobája Cat otthona.
Kipattanok az ágyból, és öltözni kezdek. Szűk fazonú, gondosan cafatokra szaggatott, ámde pedánsan tiszta farmer, szegecses-láncos bőröv, testre feszülő, fekete trikó, és egy könnyű bőrdzseki, lábamra pedig, western-csizma kerül.
Átballagok nappalinkba, ahol már Cat eszeget – nagyon jó ötlet, érzem, hogy én is megéheztem, hisz’ kimaradt a reggeli, és az ebéd is – és egy könyvet olvasgat. Jól látom? – gondolom meglepődve – Tényleg tankönyv?
Lépteim zajára felnéz, és rám mosolyog:
-Szia, bátyó! Hogy érzed magad?
-Szia! Köszi, jól, miért?
-Hát… - int felém – Csak… Tudod, a szemöldököd!
-Ja, az! – mosolyodok el – Semmi gond, már alig érzem. Mi jót olvasol?
-Töri – húzza a száját fintorogva – De nem egy nagy szám! Inkább olvasnék valami jó kis thrillert!
-Azt is olvashatsz majd, de először a tanulás! – emelem fel az ujjam, figyelmeztetően.
-Igen, tudom – húzkodja megint a száját – Nem is értem, hogy tudtál erre a marhaságra rávenni!
Unszolásomra ősszel Cat elkezdte a középiskolát. Igaz, tizenhat évesen már a harmadikat kellene kezdenie, de abban a suliban nem meglepő, hogy valaki ennyi idősen kezdi az elsőt. Eleinte nagyon kapálózott de végül beadta a derekát. Nem tudom, hogy azért, mert belátta, hogy másképp nem lehet az életét egyenesbe hozni, vagy csak azért, mert a kedvemben akart járni?
* * *
A délután zavartalanul telik. Lent vagyok, a csarnokban, a srácokkal, és éppen azon agyalunk, hogy vajon kit lehetne megkörnyékezni valami balhéért, mert vészesen megcsappant a kápé állományunk – köszönhetően a nem tervezett orvosi kiadásnak – amikor robajt, és csörömpölést hallok vendégünk szobája felől.
-Maradjatok! – állok fel – Majd én megnézem a babát.
Felszaladok a lépcsőn, és már nyitok is be szobába. A madárka az ágyon ül, a takarót magára húzva, hatalmas, gyönyörű, zöld szemei tágra nyílva, tekintetében ijedtség és fájdalom csillog. Lassan közelebb lépek hozzá, hogy megtudakoljam, hogy érzi magát, mire kicsit hátrébb húzódik:
-Ne merj hozzám érni!
Hangja csengő, magas, talán ezt mondják altnak? Megtorpanok. Hm. Milyen kis bizalmatlanok vagyunk azzal, aki megmentette a kis seggünket! – dohogok magamban, de végül csak ennyit mondok:
-Nem terveztem. Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e?
A madárka továbbra is bizalmatlanul méreget, de aztán csak megszólal, kicsit talán enyhültebben:
-Köszi, voltam már jobban is. Ki vagy te?
Az egyik széket magam elé perdítem, és lovagló ülésben letelepedek rá.
-Angel vagyok.
-Angel, mi? – kérdez vissza kicsit talán gúnyorosan – Aztán ki az az Angel?
-Nem úgy illene, hogy akkor most én is megtudjam a te nevedet? – kérdezek vissza, alig leplezett szúrkálódással.
-Asuko – böki ki, aztán mintha mi sem történt volna, folytatja a faggatózást – Szóval, ki vagy te, Angel?
Úgy döntök, hogy belemegyek a játékba. Valamiért rettenetesen bizalmatlan, és fél is, lehet, hogy megvan rá az oka. Akkor viszont csak úgy nyerhetem el a bizalmát, hogy az ő szabályai szerint játszunk.
-Az Angyal Öklei nevű bandának vagyok a vezére.
Erre kicsit, mintha meglepődne, bár leplezni próbálja. Alaposan végigmér.
-Bandavezér, mi? Nem vagy egy kicsit fiatal te ahhoz?
-Tizenhat vagyok, de szerintem nem életkor kérdése.
Erre már nem tudja leplezni meglepetését, egyik szemöldöke látványosan szalad felfelé. Aztán rendezi vonásait, nem forszírozza tovább az életkor kérdést, de folytatjuk a kérdezz-feleleket:
-És most hol vagyok?
-A lakhelyünkön.
-Miért tartotok fogva?
Erre én lepődök meg kicsit:
-Hol látsz te itt láncokat, bilincseket, zárakat?!?! – tárom szét a karjaimat, és kicsit ingerülten folytatom – Felőlem most is mehetsz, ahová gondolod! Ott az ajtó, tárva-nyitva, vergődj le a lépcsőn – de ha megkérsz, hidd el, még segítek is! – aztán mehetsz, ahová jólesik! Az meg ne is zavarjon, hogy több, mint három rongyot eltapsoltunk, hogy a szanaszét tört testedet összerakassam! Ebből a pénzből két hétig etetem a bandát! Jobb helyeken ezt meg szokták köszönni, Asuko hercegkisasszony!!!
Egy pillanatig farkasszemet nézünk, aztán végül halkan megszólal:
-Köszi szépen!… Mindent… - hangjában még talán némi bűnbánó csengést is hallani vélek.
Kicsit leeresztek, ültömben:
-Nincs mit, nagyon szívesen – legyintek egyet – Akkor most beszélgethetünk normálisan is?
-Persze – bólint lassan, fáradtan. Úgy néz ki, hogy mostanra kiszaladt belőle az adrenalin, és az összes fáradtság, elgyötörtség, fájdalom rászakadt, teljes súlyával – Ne haragudj, csak… Nagyon zűrös volt a… Tényleg, még azt sem tudom, hogy milyen nap van?
-Tegnap este volt az ügy – mondom neki – Mit akartak tőled ezek a jómadarak?
Megvonja a vállát:
-Hát… Semmi komoly… – néz a szemembe. Ez jó, mert akkor valószínűleg nem halandzsázik – Tegnapelőtt a vezérrel töltöttem az estét, és lenyúltam némi kápéval.
-Jó adag kápé lehetett, ha ennyire felbőszítetted vele! – vonom fel a szemöldökömet.
-Nem volt kevés, de muszáj volt – vonja meg a vállát megint tehetetlenül – Volt egy nagyobb tartozásom, és azt mindenképpen vissza kellett már csengetnem.
-Mindegy! – legyintek mosolyogva – Engem nem érdekelnek a magánéleted részletei, amíg nem lépsz a lábujjamra! Addig maradsz nálunk, amíg jónak látod. Egy pár napig tuti biztos, mert a lábaddal még nem mehetsz sehova. Majd jó egy hét múlva lecseréli a Doki a gipszet, járógipszre, ha akkor le akarsz lépni, akkor mehetsz.
-Köszi! – néz rám megint a hatalmas, zöld szemeivel. Vagy most inkább kékek? – hökkenek meg – Az előbb még határozottan zöldnek láttam…
-Nincs mit, szóra sem érdemes! – mosolygok rá barátságosan – Megkérdem Kistáskát, hogy tud-e neked valami rongyot kölcsönözni? Nagyjából egy súlycsoport vagytok. Aztán átsegítelek hozzánk, és vacsizunk valamit, szerintem már nagyjából kilukad a gyomrod!
Először, mióta itt van, elmosolyodik. Nagyon szép mosolya van, még akkor is meglágyítaná a szívem, ha haragudnék rá valamiért.
-Hú, az jó lenne, mert már tényleg korog a gyomrom!
Negyed órával később megyek be hozzá megint. Egy vastagabb, sötét harisnya van rajta, jobb szára a gipsz felett levágva. Rakott miniszoknya, lila színű, felette kötött felső, ingujjal, gallérral, meg egy fél pár cipő. Nagyon visszafogott, mégis nagyon csinos kis összeállítás, jól áll karcsú, vékony testén.
-Hm, milyen kis csinoska lettél! – mosolygok rá.
-Oh… köszönöm! – süti le a szemét. No! Csak nem elpirultunk, kislány? – mulatok magamban, de nem teszem szóvá.
-Mehetünk enni?
-Persze! – majd tétován hozzá kezd bele a folytatásba – Öhm…
Meg sem várom, míg befejezi, nem akarom zavarba hozni, fokozni a kiszolgáltatottság érzését. Nagyon könnyű, talán negyven-negyvenöt kiló lehet, minden erőfeszítés nélkül ölbe is kaphatnám, de szerintem az nagyon feszélyezné, ezért csak a karomat nyújtom felé, amiben megkapaszkodva önerőből felállhat, anélkül, hogy sérült lábát terhelné.
-Köszi szépen! – mosolyodik el.
-Figyelj csak! – nevetek rá – Míg itt leszel velünk, még eléggé sokszor fogok ám segíteni, vegyük úgy, hogy már megköszönted az összeset!
Erre ő is elneveti magát:
-Jól, van, köszi szépen! Csak tudod… Olyan szokatlan ez nekem…
-Semmi baj, nekem is az lenne. Megszoktam, hogy amit nem én csinálok, az nincs megcsinálva, bár nem panaszkodok a fiúkra, egy szavam sem lehet rájuk. Csak, hát az utca törvénye, ugye…
Átnyúlok a hóna alatt, átkarolom, és lassan elindulunk a lakrészem felé. Olyan könnyű, karcsú, szinte félve nyúlok hozzá, nehogy eltörjem.
Mire átérünk, Cat már kipakolta a kaját. A közeli kínaiból hozott vacsorát. Van amikor ő főz, de csak ha kedve van hozzá, hát most nem volt.
Amikor belépünk, rámosolyog Asuko-ra:
-Hello! Hogy érzed magad?
-Köszi! Már egy kicsit jobban – feleli. Alaposan végigméri Cat-et – csajok! Azonnal fel kell mérni a „konkurenciát”! – majd kérdőn néz rám.
-Asuko, ő Caithlynn, az én… ööö… barátnőm! – válaszolok neki a ki nem mondott kérdésre, és nagyon remélem, hogy nem tűnt fel a bizonytalanság a hangomban.
Az este viszonylag jól telik, kedélyesen elcseverészünk, hármasban. Mondjuk róla, vajmi keveset tudunk meg, inkább mi vagyunk a téma. Előadjuk a történetet, hogy miként is kerültünk mi össze, és hogy mennyire egymásra találtunk, mióta találkoztunk, meg persze hogy zajlik az életünk az utcán, hogy lettem bandavezér, és hasonló blődségek.
Aztán viszonylag korán elmegyünk aludni, Asuko-t visszasegítem a szobájába, majd mi is nyugovóra térünk.
* * *
Sikoltásra riadok. Hirtelen felülök, mellettem Cat is felriad – korábban rosszat álmodott, és átjött, hadd aludjon mellettem. Nálunk ez nem ritka, hogy együtt alszunk, még, ha nem is nyúlunk egymáshoz, soha.
Újabb robajt hallok, mire úgy, ahogy vagyok, alsónadrágban kiugrok az ágyból. Benyúlok az ágyam alá, és egy kis rejtett rekeszből előveszem a pisztolyomat.
-Maradj itt! – szólok vissza Cat-nek, csőre húzom Smith & Wesson-omat, és már rohanok is kifelé.
Óvatosan lépek ki a nappaliba, majd az előtérbe, mert nem tudom, hogy mi történik. Még soha, senki nem merte megtámadni az otthonunkat, olyan bolond nincs, aki besétál egy banda főhadiszállására. Az utca törvényei szerint minden eszköz megengedett a védekezésre, nem számít, hogy a másik mivel támad.
Épp a függőfolyosóra lépnék ki, amikor lövés dörren, lent, a csarnokban. Még a torkolattüzet is látom. Csak remélni tudom, hogy az enyéim lőttek, a támadóra, és nem fordítva. Kilesek a folyósóra, és kilépek. Elindulok Asuko szobája felé. Valahogy olyan érzésem van, hogy vele van összefüggésben a dolog, hisz’ nekünk most nincs vitás ügyünk, senkivel. Épphogy odaérek, amikor kivágódik a szoba ajtaja, és egy sötét alak ugrik ki rajta.
Kapásból lövök. Nem vagyok egy szívbajos fazon, de most mégis csak egy szál alsóban állok szemben a támadókkal. Az alak lehanyatlik, de mögötte, az ajtóban felbukkan két alak. Az egyik egy nagyobb termetű, szorosan előtte egy kisebb. A félhomályban is látom, hogy Asuko-t fedezékként tartja maga előtt a pasas.
-Dobd el a pisztolyt, vagy megölöm a kurvát!
Jár az agyam, hogy mit tehetnék, de jelen helyzetben úgy látom viszonylag hosszú életűnek Asuko-t, ha leteszem a pisztolyt. Lassan elkezdek lehajolni, mire a pasas megint megszólal:
-A-aaa! Nem! Dobd le! Oda! – int a pisztolyával a korláton túlra, a csarnok felé.
Felegyenesedek, majd elhajítom a pisztolyt. Próbálom elkerülni Asuko tekintetét, nem akarom, hogy megzavarjon a döntéseimben.
-Okosan cselekedtél – hallom megint az előző hangot – Nem veletek van vitánk, csak a ribanccal van beszélni valónk.
-Azt itt is meg lehet tenni – mondom olyan nyugodtan, hogy még magamat is meglepem vele. Stressz-helyzetben teljesítek a legjobban.
-Vicces vagy, hapsikám! Maradjunk annyiban, hogy mi most elmegyünk, és magunkkal visszük a ribancot is.
Nem válaszolok, csak kicsit felemelem a kezem, hogy jelezzem, nem gördítek akadályt cselekedete elé.
Lassan lecibálja maga után a lányt, hallom, hogy néha fel-fel szisszen, és nyög, ahogy sérült lábára nagyobb terhelés nehezedik, mint amit el tud viselni. Amikor leérnek, a korláthoz lépek.
Jól ismerem a birodalmamat. Pontosan tudom, hogy miután leértek a lépcsőn, csak felém indulhatnak, és úgy tudnak kijutni a csarnokból. A függőfolyosó négy méter magasan fut, a falon, plusz a korlát. Villámgyorsan mérlegelek, és végül döntök.
A fickó nyakában landolok, és magammal rántom, a földre. Pokoli fájdalom hasít tagjaimba a becsapódáskor, pedig próbálom a lehetőségekhez képest a legjobban tompítani a földet érést. Csak az vigasztal, hogy valószínűleg ő sem járt jobban. Fogaimat összeszorítva, sajgó tagjaim tiltakozására fittyet hányva pattanok talpra. Nem sikerül gyorsabbnak lennem a pasasnál, képzett harcos ő is.
-Kinyírlak, te kis mocsok! – fröcsögi felém, szemmel láthatóan eléggé felbosszantottam az akciómmal.
-A cimborád is ezt mondta, tegnap este, faszkalap! – válaszolom neki olyan keményen, és határozottan, amennyire tőlem telik, közben körbepillantok, szememmel Asuko-t keresem. Meg is látom, próbál elvergődni az egyik konténer fedezékébe, szemmel láthatóan nincs jól, lábán pedig, szanaszét tört a gipsz. Visszatérek a pasashoz, Asuko-val majd után foglalkozok – Aztán, azóta lelkes résztvevője a tolószékes versenyeknek! Te is oda jutsz, faszkalap!
Egymásnak esünk. Megvárom, hogy támadjon, ez alapvető taktikám, hogy kiismerhessem, mire képes. Meg ezzel fel is bátoríthatom, és elhitethetem vele, hogy fölényben van. Sajnos az ő esetében hamar ki is derül, hogy ez nem csak hit, hanem így is van. Valószínűleg nem ma kezdte a szakmát, és több időt eltöltött verőlegényként, mint amennyit én eddig éltem. Az első összecsapáskor kapok egy olyan sorozatot, amit csak hátrálással tudok védeni. Taktikát váltok, és kihasználom a terep adta lehetőségeket. Felugrok az egyik ládára, majd onnan rúgok vissza, amivel annyira megzavarom, hogy képtelen védeni, aztán tovább a következőre. Az a szerencsém, hogy ismerem a terepet, és ki tudom használni a környezet adta lehetőségeket, ezzel valamelyest ki tudom egyenlíteni a tudásbeli különbségeket. Visszaugrok a földre, és megfordulva, elvégzek egy szabadrúgást az éppen előttem heverő fémkannára. Hatalmasat döndül a fején az üres vasedény, amitől egy pillanatra megszédül. Ezt kihasználva nekifutok, felugrok, és elkapok egy, a mennyezetről lelógó kábel köteget, majd afféle modern Tarzanként lengve, hasba rúgom, a még éppen csak eszmélő hapsit, aki nagy lendülettel hanyatt esik. Továbblengve elengedem a kábelt, és átrepülve felette, tőle két-három méterre érek földet, macskaszerű ügyességgel kigurulva a lendületet. A gurulás végén talpra ugrok, és már fordulok is megint a pasas felé, aki viszont szintén felpattan, és az első, keze ügyébe eső tárgyat is megragadja. Nagyon csúnyán néz ki az a rozsdás vasrúd, valamivel vastagabb, mint a hüvelykujjam, és lehet egy méter hosszú.
Rosszakaróm lelkesen suhogtatja legújabb játékszerét, és vigyorogva közeledik felém:
-Vége a játszótérnek, hapsikám! Most szétcsaplak, mint a taknyot!
-Csak, tudod, ez itt – intek neki a csarnokra célozva – az ÉN játszóterem. Itt akkor van vége a játéknak, ha ÉN azt mondom!
Megint összecsapunk. Igyekszem kívül maradni a vasrúd hatótávolságán, és igénybe venni a „játszótér” adta lehetőségeket. Továbbra is ládáról-ládára ugrálok, és minden utamba kerülő kisebb dobozt, ládát, hordót, kannát, és miegyebet rúgok rá, vagy vágok hozzá.
Aztán beüt a krach, mert az egyik dobozzal elvétem a célt, és ártalmatlanul elszáll mellette, mire pontosan látja a következő mozdulatomat. Egy mozdulattal kirúgja alólam a fémkonténert, amire felugrani készültem, és nagyot nyekkenve érek talajt. Egy pillanat kell, mire felmérem a helyzetet, de ez túl soknak bizonyul, mert mire megmozdulnék, a vasrúd formájában hasít belém a felismerés, hogy elkéstem.
Borzalmas fájdalom tép a bal vállamba, hiába szegülök ellene amúgy ellentmondást nem tűrő akaratom minden egyes morzsájával, képtelen vagyok megállni, hogy felüvöltsek. Hangom, mint egy sebzett oroszlán ordítása tölti be a csarnokot.
-Most megdöglesz, hapsikám! – kiáltja ellenfelem diadalittasan. A fájdalom teljesen kitölti az agyamat, így egyszerűen nem marad energiám arra, hogy felmérjem, valószínűleg igaza van. Kirántja a vasrúd végét a vállamból, mire újabb fájdalom hullám söpör végig rajtam, de ezt már csak egy fájdalmas nyögéssel díjazom, majd magasan a feje fölé emeli.
Arra nem számít, hogy én egy utcán felnőtt, makacs vadember vagyok. Bár csak nagyon homályosan látok, és még a légvétel is fájdalmat okoz, kérlelhetetlen akaratomnak kénytelen kelletlen engedelmeskednek izmaim: villámgyorsan emelem fel a lábam, és rúgom szét a térdét, a reccsenést még fájdalmamon keresztül is hallom. Rosszakaróm üvöltve rogy a földre
-Mondtam, hogy tolószékbe kerülsz, faszkalap! – nyögöm neki elhalóan, és minden idegszálammal azért küzdök, hogy el ne ájuljak.
Sajnos őt is legalább olyan keményfából faragták, mint engem, és nem adja fel. Feltámaszkodik, rám kúszik, és megpróbál megfojtani, amit én mindössze egy karral próbálok megakadályozni, vajmi kevés sikerrel. Már kezd elsötétülni a világ, amikor érzem, hogy mintha lazulna a szorítás a torkomon, és egy dörrenést hallok. Vagy fordítva, előbb van a dörrenés, és utána a szorítás lazulása? – mélázok félájultan – Igen, ez lesz, mert így van értelme!
Felpillantok, Cat-et látom meg a függőfolyosón, pisztollyal a kezében. Halvány mosolyt erőltetek az arcomra:
-El sem tudod képzelni, hugi, hogy mennyire boldog vagyok, hogy kihisztizted magadnak ezt a pisztolyt!
* * *
Két órával később bekötözve, csomó fájdalomcsillapítóval feltöltve, ballagok vendégünk szobája felé. A dokinak rengeteg dolga volt. Tizenketten támadtak ránk, mindannyian fegyveresek voltak. Négyet fogtunk el, hatan elmenekültek, kettő meghalt. Közülünk egy srác halt meg, kettőről nem tudni, hogy megérik-e a reggelt, és tízen kisebb-nagyobb sérüléseket szereztek. Kemény menet volt, a Kampókat olcsóbban megúsztuk annak idején. Tudni akarom, hogy miért? Ha kell, egy kézzel fogom apró cafatokra tépni a csajt, hogy megtudjam, miért kellett egy tárunknak meghalni, és másik kettőnek élet-halál közt vergődni?
Benyitok Asuko szobájába. Új gipsszel a lábán, szemmel láthatóan gondolataiba merülve, kicsit talán bánatosan ücsörög az ágyában, jöttömre szinte fel sem rezzen. Odaveszem az egyik széket, és most rendeltetésszerűen használva, elhelyezkedek rajta.
-Hallgatlak – mondom neki halkan, de határozottan.
Felnéz, és kicsit meglepetten néz rám:
-Nem értelek? Mit kellene mondanom?
-Az igazat, kicsi szívem! – csattanok fel, de nem igazán hangosan.
-De hát, már elmondtam mindent! – adja az ártatlant.
-Ne nézz hülyének, kicsi lány! – kezdek tényleg ingerült lenni – Egy társunk meghalt, kettő meg talán a reggelt sem éri meg! Ezek nem a kocsijukért jöttek, hanem érted! Szerinted mennyire akarom tudni, hogy miért? Ki akarod próbálni, hogy vajon egy kézzel szét tudlak-e tépni? Most szépen elmeséled az egész sztorit, és ha a leghalványabb gyanú is felmerül bennem, hogy nem a kristálytiszta igazat mondod, máris átadlak ezeknek a pasasoknak!!!
Szerkesztve gab287 által @ 2010. 11. 07. 22:37:56
|
