 Karakter: Parker Henderson
Megjegyzés: ~ Silverynek
Parker:
Ez a hely sokkal másabb délután, mint éjszaka. Még jó, hogy szinte éjjelnappali, a kedvencem, s ilyenkor nincsenek sokan. Épp ez a legkülönösebb ebben. Nem csak azért a kedvenc helyem, mert már egy ideje ismerem a személyzetet is, vagy hogy mindig ide járunk, jó a pia, és egyebek. Hanem mert van külön snooker asztaluk, nem csak billiárd. Már előre lefoglaltam és persze Joe mindig szívesen és örömmel készíti nekem elő, addig tartja szabadon, amíg én csak kérem.
A kölyök viszont nem jön. Nem is tudom mit gondolt Nelson igazán. Ráveszi a lázadó kölykét, hogy tanuljon vagy gyakoroljon valamit amikor nem akar? Hahh… mindegy. Viszont én tartozom neki ennél többel is, így ez a kis szívesség most kitelik a szabadidőmből.
Minden alkalommal, amikor csilingel a bejárati ajtó, elfordítom tekintetem poharamtól, s végre egy leíráshoz illő ember lép be. Zsebre vágott kézzel, lazán totyog be, szinte már tohonya léptekkel. Elég nemtörődömnek tűnik, tekintetével keres, gondolom engem.
- Jake? – szólok felé, mire felkapja fejét a név hallatán, majd mikor észrevesz, felém jön, és nem ül le csak megáll velem szemben, én a bárpultnál ücsörgök egy emelt széken.
- Tényleg te vagy Parker Henderson – ez inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek. Elvigyorodom.
- Ki más lennék? – egy pillantással mérem végig. Fiatalka, lázadó korszakú, szinte suhanc – Csak nem ismersz?
- Fogjuk rá. Láttalak már tévében. – félmosolyra húzom most ajkaim. Vajon valóban annyira jó lenne? Legalábbis Nelson dicsérte széjjel előttem, csak ugye egy ideje nem foglalkozott vele komolyabban.
- Nem hittem volna, hogy el fogsz jönni.
- Mégis itt vagy, akkor talán mégis? – látom nagy a szája a kicsikének. – Viszont csak azért jöttem el, mert megígértem. Ha nem gond mennék is. – ennyi? Na ne… Nem azért jöttem le, és nem azért ígértem meg ezt a kis szívességet Nelsonnak, de ahogy látom nem izgatja a dolog. Hacsak…
- Nos, ha ennyire reménytelen vagy nem zavar, ha elmész. Legalább nem kell ilyen szerencsétlenre pazarolnom az időmet. – megtorpan, szám sarkába sunyi mosoly villan, majd visszafordulva a pult mögötti üvegpolcra nézek, de szemem sarkából őt figyelem. Megfordul és visszalép elém, csak fejemet fordítom most fel.
- Nem… azért megyek, mert szerintem feleslegesen jöttem. Vagyok olyan jó, mint apám szeretné, de nem hiszi el – gúnyos, halk fújtatással lenéző mosolyra húzom a szám.
- Na persze… hiszem, ha látom öcsi… bár szerintem az is felesleges – szemecskéi zöld villámokat szórnak felém. Most meg harcias lett? Fura, de valahol számítottam erre, ha nem is ilyen módon.
- Hol az asztal? – morogja kelletlenül végre, csak elmosolyodom, majd kiürítem poharam és lecsapom a pultra. Csak fejemmel biccentek, a hátsó szoba felé, és el is indulok. Nincs itt senki, csak egy ajtó választja el a két helyiséget. Felkattintom a lámpát, bent teljes rend, és a jellegzetes illatok keverednek. Az asztal anyaga, a kréta. Minden a helyén.
- Na pakolj fel és kezdhetsz lássam mit tudsz… - büszkén megszívva mellkasát teszi fel a golyókat, a kezdés nem sikerül olyan rosszul, jól tartja a dákot is, viszont valami fura nekem már a tartásában is. – tartsd magad rendesen, nem egy kuplerájban szórakozol a haverjaiddal.
- Arról volt szó megmutatom mit tudok, nem azt hogy oktatsz – feltartom szabad kezemet.
- Bocsásson meg mester – kuncogok gúnyosan. Milyen nagyképű kölyök. Lehet, még azt is leszarná, ha lealáznám, bár nem igazán érdekel a lelki világa. A második golyónál viszont túl erőset üt mikor trükközni akar, és nem esik bele a zsákba, hanem a sáv mellett koccan és lepattan róla, majd meglöki vele a feketét. Halkan ciccen egyet elégedetlenül, majd én lépek az asztalhoz, a szokásos módon hajolok előre miközben célzok és sorra lököm a golyókat a helyükre, magyarázok.
- Ez nem pool… ez snooker, kölyök. Lehet, hogy ismered a szabályokat, viszont az édeskevés, szart sem érsz vele. A snooker golyó könnyebb, mint a pool-é és kisebb is. Tudod fizika. – nem lökök be mindent, hagyok fent pár pirosat, viszont egy „biztonsági” lökéssel szarba hozom, meglátjuk mit csinál. Amikor azt látja, hogy nem gurítottam be egyet a helyére bizakodó, gunyoros mosoly jelenik meg szája sarkában, és visszalép az asztalhoz, de csak falnak támasztva a hátamat figyelem, ahogy minden oldalról megfigyeli a fehér lökési lehetőségeit, de nem talál olyat, amivel sikeres lehetne.
Mikor már majdnem öt perce kering és próbálgat, megunom, és ásítok egyet.
- Tényleg profi vagy, szerintem sem érdemes tovább fejlődnöd – cinikus vigyorral ejtem ki az ironikus szavakat, várva szitkozódó pillantását. Komolyan kezdem Nelsont sajnálni, hogy ilyen kölyökkel veri a sors.
|
