Épp eme gondolataimba merülök bele jobban teljesen elfeledkezve a kezemben nyugvó könyvrõl. Csak meredten bámulom fehér, fekete tintával összemázolt lapjait és mikor már a tetõfokára készül hágni az az oly sokszor érzett érzés, hogy minden mennyire csodálatos tud lenni, hogy a pillanatoknak és a növényeik mily hatalmas varázsa van, hogy így kibimbóztatják a szeretetet mindenki szívében, egy idegen hang rángat vissza a materialista létbe.
Felnézek és meglepetten pislogok az idegen vásárlóra, egy velem talán egykorú nagyon elegánsan öltözött srác áll. Nem merev, hanem laza, nyakkendõje kicsit kiengedve, kabátja sincs teljesen begombolva, és bár lehet, hogy nagyrészt sötét színek játszanak az anyagok finom mivoltában, arcvonásai hûvös nemességrõl tanúskodnak, de mégis, világos, különleges, nem természetes lila szemei,és széllel-béllelt, rakoncátlanul össze-vissza meredezõ haja, mégis barátságossá teszik a kicsit unott, távolságtartó arcot. Olyan, mint egy különleges történet, különleges fõhõse… Leveszem az olvasószemüveget, hogy jobban lássam, hogy tovább tudjam gondolni a fantáziám elkezdett történetét.

 – Jó napot! – köszönt halkan, mire észreveszem magam. Dolgoznom kell, nem ábrándozni.

– Jó napot! – viszonzom zavartan és próbálok elvonatkoztatni a bennem feltódult képektõl és visszatérni a valóságba. – Miben… miben segíthetek?

– Rendeltem egy tucat tulipánhagymát Kaze Shinya néven – tér rögtön a tárgyra. Szép neve van, illik hozzá – És jöttem, hogy elvigyem. Úgy tudom, mára volt megbeszélve.

– Milyen nap is van? – kérdem tétován, mire sóhajt egyet.

– Szerda – segít nekem, mire bólintok és megnézek pár dolgot a füzetkében. Igen, már megjött a szállítmány. – Elég szétszórt vagy, Eiji-kun – pillant a névtáblámra, és kijelentésétõl kezdeti zavarom csak tovább nõ. Ez így nem lesz jó… a végén méág ki fognak rúgni. Össze kéne szednem magam.

– Elnézést… - érzem, hogy elpirulok.– Azonnal… azonnal hozom õket… - futok hátra, mintegy menekülve saját ügyetlenségem elõl. A polcok között gyorsan lehiggadok, illetve próbálok és fénysebességgel száguldok vissza a magokkal. Fizet, majd mikor már távozna, visszafordul.

– Szeretnék rendelni egy tucat orchideát, és egy tucat tavirózsát is, ha lehet – bólintok-  Kérlek, szállítsd ki még e hét pénteken! – hajolok hozzám közelebb. Öm… miért van ilyen közel… azt mondta péntek? Mikor is van? Ma milyen nap van? Teljesen zavarba hoz… – Az holnap után van – mosolyodik el halványan, mire újból teljesen elpirulok. A mosolya… gyönyörû. – A szállítást délután négyre kérem, itt a címem – nyújt át egy névjegykártyát. – Ha lehet, légy pontos, mert ha nem, akkor többet nem rendelek innen, világos? – néz a szemeimbe.

Totális zavarban sütöm le a tekintetem és inkább a névjegykártyával próbálom elterelni a gondolataim és a hirtelen emelkedõ hõséget.  Kaze Shinja… szép neve van, de ezt már mintha megjegyeztem volna, nem? Nem ismerõs a cím, de semmi baj, majd érdeklõdöm. – Rendben. Ígérem, pontos leszek. – mosolygok már felnézve, mikor már rendbe szedtem magam. Kicsit furán néz rám.

-Elolvastad, hogy melyik negyedben lakom? – kérdi kicsit hitetlenkedve. Nem értem, hogy ez most hogyan jön ide.

- Igen, de az igazat megvallva… nem igazán tudom, hogy merre van. De ne aggódj, holnapra mindent megtudok és nem fogok késni.

- Holnap után. – mosolyodik el újra, amivel szinte megolvaszt. Nem hittem volna, hogy találkozok olyan emberrel, akinek ennyire jól áll egy ilyen apró kis mozdulat.

- Igen, igen. Holnap után. – ismétlem, kissé elnézve, nehogy észrevegye, hogy a tetszési indexem ezalatt a pár perc alatt igencsak magasra ugrott. – Po… pontos leszek. – nyekergem még, de jobban jártam volna, ha meg sem szólalok.

- Helyes. – borzolja össze a hajam és láthatóan jót mulat rajtam. Köszön, én meg megköszönöm a vásárlást és távozása után kissé megnyugszom. De egész nap bénázok, egyszerûen nem vagyok képes koncentrálni, mert egyfolytában azt hajtogatom magamban, hogy nem szabad késnem és muszáj lesz utána járnom a címnek, nehogy eltévedjek. A bolt miattam nem kaphat egy elégedetlen vásárlót, meg… ha tényleg fog még vásárolni nálunk, akkor nagy eséllyel találkozhatok még vele. Akkor megismerhetném és megtudhatnám, hogy melyik virághoz vagy növényhez is hasonlít.

Ez egy remek unalomûzõ program, amikor unatkozom a szürke pult és kassza világa mögött, vagy a raktár csomagolt, formátlan árnyai vendégségében. A legtöbb vásárló nyitott és beszédes, vagy csak a mozdulatokból le lehet szûrni, hogy kinek milyen a személyisége. Vagy a legkönnyebb esetben pusztán a kinézetbõl el tudom dönteni, hogy kihez mi illik, de Shinya… más… Annyira összezavarodtam a saját apró, csetlõ-botló hibáimon, hogy semmit sem figyeltem, semmit, csak a mosolyát és a szemeit.  Beszédes sem volt, csupán egy dolgot kérdezett, ami nem tartozott a vásárláshoz, még pedig azt, hogy ismerem-e a kerületet. Bár jobban belegondolva az is hozzátartozott. Igazán különleges virág lehet…

*

A szállításig való egy nap pik-pakk eltelt. Édesanyám szépen leírta és lerajzolta nekem az útvonalat, mivel hajlamos vagyok elfelejteni, vagy rosszul megjegyezni. Ikerhúgommal elbeszélgettem kicsit telefonon, mivel bentlakásos iskolában tanulgat és így csak szünetekben vagy néhány hétvégén láthatom. Nagyon szokott hiányozni, de még akkor is amikor jelenlétével kitölti az ûrt a lelkemben, még akkor is érzem, hogy valami hiányzik még. De egyelõre még nem jöttem rá, hogy mi is az.

Pénteken vidáman eltévedek a nagy házak és hatalmas, park méretû kertek között a szállítmánnyal. Egyszerûen nem voltam képes ellenállni annak, hogy szájtátva ne nézelõdjek kicsit. Vagy a gyönyörûbbnél gyönyörûbb kertekben, házakban, vagy csak azon, hogy milyen szép idõ is van. Mire észbe kapok, már arra sem emlékszem, hogy merrõl jöttem. Minden ház ugyanolyan hatalmas… és fogalmam sincs, hogy hol járok…

De a szerencse viszonylag gyorsan rám mosolyog. Egy idõs, csinosan, nagyon elegánsan öltözött nénit sikerül meginterjúvonom a helyes irányt illetõen és rettentõen büszke vagyok magamra, hogy angolos pontossággal, se elõbb, se késõbb, sikerül becsöngetnem a villa hatalmas kovácsoltvas kapujánál. A kaputelefon azonnal megszólal. Kicsit zavartan elmondom, hogy mi járatban vagyok. Nem szoktam hozzá, hogy nem az emberekkel beszélgetek… A kapu magától, azonnal kinyílik és a hang a telefonból elmondja, hogy merre is kell mennem. Rengeteget sétálok mire végre odaérek és Shinya már vár rám. Mosolyogva figyeli, ahogy kerek szemekkel nézelõdök körbe-körbe.

-Szia! Itt vannak a virágok. Egy tucat orchidea és egy tucat vízililiom. Remélem a helyes rendelést hoztam el. – erõltetek ki magamból valami vigyor félét, ami nem lett ötcsillagos.

- Igen, ezt kértem. – bólint, majd rögtön ki is fizeti.

- Nagyszerû helyen dolgozol! A kert egyszerûen több mint gyönyörû. – dicsérem meg azt hiszem az õ munkáját. De ez mindegy is, hiszen bárki is dolgozott rajta, akkor is fantasztikus.

- Dolgozom? – néz rám kicsit meglepetten, mire megint elkezdem játszani a szerencsétlent, pedig igyekszem nem lejáratni magam.

- Igen… miért, nem te vagy a kertész? – nézek végig földes, kicsit piszkos ruháján – Vagy akkor csak diákmunkában segédkezel? – pislogok és várok valami megnyugtató választ, hogy nem vagyok hülye, hogy ilyen kérdést tettem fel. Vagy lehet, hogy túl tolakodó voltam? Hiszen amúgy sem egy beszédes fajta… legalábbis eddig. Meg most is csöndben van… és még mindig figyel azokkal a nem megszokott, gyönyörû lilás tekintetével.

- Kíváncsi vagy a kert többi részére is? – kérdi, ahelyett, hogy válaszolna.

- Szívesen! –virul ki az arcom. Szóval mégis csak kertész! Mégsem égtem le!

A hatalmas virágágyásoktól kezdve, a fákig, az angol kertig, a kerti tóig, amiben koik úszkálnak és ahova a vízililiomok kellettek, mindent megmutat. Még a hátsó kis kertet, a lugast és a kis üvegház szerû veteményest is. Egyszerûen nem gyõzöm felseperni a földrõl az állam ennyi növény láttán, de már magában a terület kiterjedése is elképesztõ.

A séta közben néhány növényrõl mond valamit, de leginkább én adok hangot a csodálatomnak. Bár a sétánk végén több öltönyös ürge is feltûnik, azt hiszem szolgálók, de egyiknek sem köszön, bár õk mindig félreállnak az útból és próbálnak nem észrevehetõek lenni. Igazán furcsa és szokatlan. Miért nem köszön a munkatársainak?

De mivel semmi jó nem tarthat örökké így ez a séta sem. Egyszerre csak megcsörren a telefonom  és mikor felveszem a fõnököm dühös hangja fogad, hogy hol vagyok már, nem hiszi el, hogy más fél óra alatt nem sikerült kézbesítenem egy egyszerû rendelést és, hogyha szeretném még az állást, akkor gyorsan találjak vissza. Egyszerûen nem gyõzök bocsánatot kérni és pirongani Shinya elõtt. Nem szeretem, ha mások elõtt szidnak le.

-Elnézést. – fogja kezei közé az egyik fehér rózsa fejét. Mikor nem érkezik válasz felpillant és kérdõ arcommal találja magát szemben, mire újra felfelé görbül ajkainak sarka. – Ha én nem marasztallak, akkor nem kerülsz ilyen helyzetbe. – hirtelen úgy érzem magam, mint aki megvilágosodik és már utasítom is el a bocsánat kérést.

- Én voltam az aki maradt, holott tudta, hogy még dolga van, szóval abszolút az én hibám. – kezdek hadonászni, mint valami epilepszia rohamos, bár én gesztikulációnak hívom. Magyarázkodás közben érzem, hogy kissé újból meleg lesz, ezért inkább arcom elfordítva nézek végig újból a kerten. Megpróbálom emlékezetembe vésni és otthon lerajzolni. Remélem sikerülni fog.

Shinya, jótékonyan felébreszt az álmodozásomból, amibe egyik pillanatról a másikra estem ameddig a szemem legeltettem, majd kikísér a kapuhoz.

-Köszönöm, hogy megmutattad a kerted és biztosan nagyon jóm lehet egy ilyen helyen dolgozni. Bevallom, kissé irigyellek. – gondolok vissza a csodálatos növényekre a szabad ég alatt. A mi boltunk is nagyszerû, de az mégiscsak egy bolt.

- Igazán nincs mit. – figyeli az arcom kicsit hosszasabban, amitõl újra feszengeni kezdek. – Mondd, holnap dolgozol? – kérdi, mire bólintok. Erre õ is bólint aztán köszönünk egymásnak és elválnak útjaink. Õ visszatérhet abba az üdítõ környezetbe, míg én azzal veszõdök, hogy merre is hagytam a buszmegállót.