|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Barack | 2014. 01. 25. 16:10:16 | #29105 |
 Karakter: Kevin Maxwell
Megjegyzés: ~Loranekomnak~
Ellátom a sebeit, hirtelen felhúzza a térdeit és elfordul tőlem, amit nem tudok hová tenni.
- Hé mi a baj? – Vállára teszem a kezemet, hiszen szeretném tudni a baj, rám emelei gyönyörű szemeit.
- Ne félj. Én sohasem bántanálak. – Sőt elítélem azokat, akik nőket bántanak. Megérintem arcát és végigsimítok rajta. - Jó. Oké, ha nem akarod, nem érek hozzád. – Leveszem a kezemet az arcáról. - Figyelj, ebből ítélve, nem ez az első, hogy hozzád ütött. Ugye jól gondolom? – kérdezek rá, ekkor lehajtja a fejét és aprót bólint. - Ha nem szeretnél róla beszélni, nem kell. – Nem erőltetek semmit. - Rendben. Én most bemegyek, ha valamire szükséged van szólj. – Lassan felállok és magára hagyom.
- Sajnálom. Én…én.. – Visszaülök mellé.
- Lara nézz rám! – Ha megosztaná velem, jobb lenne. - Nincs miért bocsánatot kérned, én nem erőltetek rád semmit. – Hirtelen szorosan megölel, amit viszonzok. - Nyugi. Nyugi. Ssss… - hátát kezdem el simogatni.
~*~
Az este nem sokat beszéltünk, mégis szerintem a bizalmába fogadott, magára hagyom a napaliban, mert nem szerette volna igénybe venni a hálót. Kissé epe ízzel a számban, de engedtem a kérésének. Reggel amikor felkelek, hűlt helyét találom, kicsit mérges leszek, hogy nem mondott semmit. Az asztalomra pillantok, ahol egy kis üzenet áll. „Köszönöm az estét” felirattal, amin elmosolyodom.
Betelefonálok a melóhelyemre, hogy megtudjam, hova kell mennem, amikor megkapom a célt, ugyanis a parkba kell mennem, mert ott van vagy lesz valami. Amint felöltözöm, egyenesen odamegyek, az egyik padnál megpillantok egy személyt, akiért aggódom.
- Lara! Hahó Lara! – Rámnéz nagy nehezen. - Szia.
- Jaj bocsánat… kicsit elkalandoztam. - Szia. – Feláll.
- Minden rendben van? – Nem tetszik ez a lány nekem.
- Persze. – Túl gyorsan vágja rá. - Megkaptad a reggeli üzenetem? – kérdezi óvatosan.
- Igen meg. – Kicsi szünet következik, aztán megszólalok. - Lara ha valami baj van nekem nyugodtan elmondhatod. – Mielőtt válaszolhatna megjelenik ez a görény.
- Szerbusz, édesem. – Megcsókolja, idáig érzem a pia szagot.
- Szia. – A mosolya sem őszinte…
- Á Jó napot, ha jól sejtem már találkoztunk. – lenéző akcentusától eldurran az agyam. - Maga az a kölyök, aki a barátnőmre hajt. – Kötekedni akarsz öcsém?
- Igen én vagyok. És az vagyok, aki segített a barátnőén, amikor ön olyan csúnyán bánt vele. – Ajjajj, szerintem mást mondott neki.
- Greg szerintem menjünk. – inkább elmennek.
- Viszlát, kölyök. - köszön nekem, én meg fintorogni kezdek.
- Szia, Lara. – köszönök neki.
- Szia. – motyogja halkan.
Nem fogom ezt annyiban hagyni, egyből utánuk megyek, természetesen tisztes távolságból figyelem őket, amikor megérkeznek, halkan felosonok a lakásukhoz és várok. Végül kopogok egyet.
- Lara jól vagy? –Semmi válasz, remélem nem ölte meg az a mocsok.
- Már megint ez az idióta kölyök! – Lenyomom a kilincset és bemegyek.
- Ereszd el te rohadék! – ordítok egyet
Verekedni kezdünk, Greg kerül a földre, hála nekem, odamegyek Norahoz, aki remegve figyel minket..
- Jól vagy? – erősen megölel. - Semmi baj gyere, elviszlek innen. – mondom aggódva.
- Azt már nem! - szólal meg a faszkalap.
- Még kérsz egyet. – vágok vissza. - Gyáva féreg! Nem férfi az, aki képes így bánni egy nővel, akit ráadásul a barátnőének tart. – mondom és magamhoz húzva szegény Larat elhagyjuk a helységet.
- Ezt még megkeserülöd! – kiabál utánunk. - Lara az enyém! – Mintha nem mondott volna semmit, kisétálunk.
- Köszönöm. – suttogja a fülembe, miközben az autóhoz vezetem.
Kinyitom az anyósülést, majd mikor beül, gyorsan beattanok, ekkor megpillantom azt a férget és ordít.
- Állj meg te szarházi. – beindítom az autót és elhajtunk.
- Remélem nem szándékozol visszamenni abba a házba. – kérdezem, vagy mondom, nem tudom.
- Nem. – csóválja meg a fejét és a karját fogja.
- Jól vagy? – kérdezem aggódva.
- Most már jól, köszönöm. – Elmosolyodom és megfogom a kezét.
- Mit szólnál egy fagyihoz? – kérdezem kedvesen.
- Az jólesne. – elmosolyodik, és egyből egy fagyizó felé megyek.
Kiszállunk és bemegyünk a kis cukrászdába, töménytelen mennyiségben vannak itt fagyik, így a fene tudja mit akar az ember, mert minden nyálcsorgató. A fagyinkat szépe elfogyasztjuk, meg a süteményeket, végül beülünk az autóba.
- Merre dolgozol? – kérdezem kedvesen. – Elviszlek, hogy ne essen bajod. – ajánlom fel.
- Ismered a Sivanah parfüm céget? – kérdezi.
- Igen, sokszor voltam ott, hogy meginterjúvoljam és fényképet készítsek a vezetőről, de sokszor leráztak. – elfintorodom.
- Nos ha kérdésed van, tedd fel most. – Közli mire tátott szájjal meredek rá.
- Te vagy a vezetője? – kérdezem meglepetten.
- Nem, csak társtulajdonos. – Elmosolyodik.
- Huhh. – Szerintem a döbbenet teljesen kiült az arcomra, ekkor megérinti egy finom puha kezecske.
- Szóval, mikor szeretnél fotósorozatot és interjút? – kérdezi kedvesen, nekem meg a kerekeim kattogni kezdenek.
- Mit szólnál egy ebédhez velem? – Csábos mosolyt villantok.
- Randira hív Mr. Maxvell? – kérdezi egy kedves mosolykíséretében.
- Úgy is mondhatjuk. – Egyik piros lámpánál megállunk és adok egy puszit a kezére.
- Ez esetben nem utasítom vissza a meghívást. – Elmosolyodik, annyira jól áll ez neki.
~*~
Beviszem a munkahelyére, én is elmegyek a dolgomra, leadom az a rengeteg anyagot, aminek nagyon örülnek, sőt a főnökömnek megemlítem az interjút, aki összedob néhány kérdést. Lassan azon kapom magam, hogy izgatottan ülök az autómban és őt várom, idegesen markolom az autónak a kormányát, amikor kinyílik az ajtó, mosolyogva száll be mellém.
- Szia, mehetünk? – kérdezem.
- Farkas éhes vagyok. – El is indulunk.
Egy takarékos kis éttermet választok, helyet foglalunk egy két személyes asztalnál. A hely nagyon szép fa berakásos, olyan igazi vidéki hangulatot időz ez a hely. Megkapjuk a menüt és összefolyik a nyál a számban, mert olyan finomságok vannak itt.
- Mit hozhatok önöknek? – kérdezi a pincér csaj.
- Én narancslevet kérnék, a hölgy pedig… - várom, hogy mondja mit szeret, mert még nem ismerem olyan jól, hogy döntsek helyette.
|
| Barack | 2013. 11. 24. 14:21:51 | #28345 |
Karakter: Kevin Maxwell
Megjegyzés: ~Loranekomnak~
- Én megértem de akkor sem kéne ilyen mohon neki állnia, már elnézést. – Ilyen letolásra nem számítottam.
- Elnézést hölgyem. – mondom két falat között. - Én azt hittem azért vannak kitéve az ételek, hogy a vendégek ehessenek belőle. – Látom, ma nincs jó napja.
- Igen azért van. – mondja halkan. - Ah. Nem akartam megbántani ne haragudjon. – Elmosolyodom és tovább állok, nehogy rám legyen szólva még egyszer. Előveszem a fényképező gépemet és kattogtatni kezdek, egész jók lettek. Hirtelen arra leszek figyelmes, ahogy a gépbe belenézek, hogy nemrég az a nő, aki elküldött a sütis asztaltól elszalad. Lejjebb eresztem a gépet és őt figyelem, nekimegy egy pincérnek, hiszen lehet hallani a hatalmas nagy csattanást. Szépen lassan utána megyek, megpillantom az egyik oszlopnál és épp a telefonjával beszélget.
- Na ne. – mondja halkan - Ne már, kapcsolj be kérlek. – Kissé feszült, de elmosolyodom.
- Itt az enyém használhatja. – Szólalok meg kedvesen, felém fordítja tekintetét, gondolom most esik le neki, hogy ki vagyok, odanyújtom a telefonomat, kicsit hezitál, majd elveszi.
- Csak egy taxit hívok magamnak. – motyogja.
- Elvihetem ha gondolja. – mondom.
- Nem kell köszönöm, ne pazarolja az üzemanyagot rám. – Ilyen butaságot mondani.
- Ugyan nem pazarlás. – Lehet hallani, ahogy a hölgy bemondja, nincs taxijuk. - Azt hiszem elfogadhatná az ajánlatom. – Visszakapom a telefonomat, akaratlanul is végignézek rajta, mert ez a ruha nagyon jól áll neki, még a boros folttal is.
- Oh az egyik pincérnek neki mentem, és hát rajtam landolt a bor. – magyarázza.
- Így is igazán gyönyörű benne. – Egy kedves mosoly végre megjelenik az arcán. - Nos akkor mehetünk? – Teszem fel újra a kérdést.
- Rendben elfogadom. – Amikor odaérünk udvariasan kinyitom előtte az ajtót, a vezető ülésre beülök én is.
- Még be sem mutatkoztam elnézést. – Eszembe jut, hogy be sem mutatkoztam. - Kevin Maxvell. Csak Kevin ha tegezhetnélek? – kérdezem kedvesen.
- Lara Parker. Lara és rendben tegeződjünk. – Éjszaka gyönyörűek a szemei ennek a nőnek, leírhatatlanul.
- Vigyázz. – Szólal meg, amikor majdnem lemegyünk az útról.
- Jól vagy? –kérdezem aggódva.
- Igen persze. Itt térjen be. – mutat az egyik utcára. - És itt is vagyunk. – Megállok, kicsatolom magamat, majd átmegyek az oldalára kinyitom az ajtót.
- Köszönöm. – mondja kedvesen.
- Örültem, hogy megismertem. - mondja kedvesen.
- Én is. – Nem szeretem a néma csöndet. - Azt hiszem, megyek. – Töri meg a kínos csöndet.
Gyorsan bemegy a házba, amit nem tudok hová tenni, hiszen ideböffenthetett volna egy „Sziát” vagy „Bazdmeg-ot”. Vállat vonva beülök az autómba, egyenesen hazamegyek. Valamiért nem jön álom a szemem, inkább elmegyek fürdeni, amitől mindig kitisztul a fejem. Jó pár óra áztatást követően, magam köré csavarom a törölközőt, majd a kanapéra letelepedve magam mellé veszem a fényképező gépemet és a nemrég készített képeket figyelem. Sokszor megjelenik rajta az a nő, akit tegnap hazavittem. A kis dohányzó asztalon fekvő laptopot beizzítom, majd feltöltöm a képeket. Nagyon lassan mennek át, ami kész idegörlő állapot. Míg tölt, addig a konyhába megyek, hogy készítsek valami harapni valót, mert annak ellenére, hogy ettem azon az összejövetelen, kevés volt a gyomromnak.
~*~
Másnap amikor bemegyek a munkahelyemre, leadom a kért képeket, amikért busásan megfizetnek, ebből fedezni tudok minden kiadásomat. Ismét kapok egy napi beosztást, hogy kihez és hova kell mennem. Az első utam a polgármesterhez vezet, hurrá, lassan megint választások jönnek, akkor aztán nem tudok két felé szakadni. Készítek a köpcös pasasról, pár képet, végül kimegyek az épületből, és sétálni kezdek, nem veszem igénybe a tömegközlekedést, most szép nap van, végre nem esik az eső pár napja. A parkon át, ahogy sétálok, megpillantok egy ismerős arcot.
- Jó napot. – köszönök a hölgynek.
- Jó napot. – A kávéját fogja a kezében.
- Mi járatban? – kérdezem kedvesen.
- Semmi érdekes, na és magánál Kevin? – kérdezi és belekortyol.
- Épp a polgármestertől jövök, aki nagyon beképzelt alak. – Ülök le mellé és élvezem, hogy süt a napocska.
- Tudom, sokszor tapasztalom, egy pökhendi alak. – mondja az orra alatt.
- Lara. – üvölt nekünk egy pasas, megáll a nő előtt, ő feláll és megcsókolják egymást, nekem a szemöldököm egyből felkunkorodik.
Nem is sejtettem, hogy a polgármester fiával van együtt ez a nő, micsoda szenzáció lehetne ebből.
- Elnézést Kevin hadd mutassam be Greg Foxtroth-ot. – Felállok és kezet fogok.
- Üdv, Kevin Maxwell, nem maga a polgármester fia? – kérdezek rá egyből.
- De igen. – mondja keményen.
- Menjünk, mert elkésünk. – mondja Lara, miközben látja rajtam, hogy nem szimpi ez a pasi, olyan sunyi alaknak tűnik.
- Viszlát. – Vakkant felém a ficsúr.
- Szia Lara. – Köszönök direktbe neki, hadd érezze, hogy vetélytársa van, mert nekem is megtetszett ez a nő.
Ahogy figyelem távolodó alakjukat, gyorsan csinálok róluk pár fotót, majd követem őket, leginkább úgy csinálok, mintha nekem is arra lenne dolgom. Egy biztos, hogy veszekednek, azt, hogy min azt nem hallom, de ez a pasi megpróbálja kibékíteni a nőt, kevés eséllyel. Előveszem a telefonomat, úgy teszek, mintha fontos hívásom lenne, majd elkezdek feléjük szaladni, majd elszaladok mellettük, ekkor meghallom, hogy a srác apján veszekszenek, meg valami nőn. Bemegyek az egyik boltba és várok, szépen türelmesen. Elmennek a bolt előtt, majd tovább sétálok utánuk, de a telefont nem veszem le egy pillanatra sem a fülemről, mintha a főnökömmel beszélnék. Természetesen volt közben egy két hívásom, azokat lerendeztem pár perc alatt.
~*~
Pár óra követés után megérkeznek egy nagyon menő étteremhez, ahol úgy tűnik egy nagy összejövetel van kialakulóban. Messziről figyelem őket, egyre többet érkeznek autóval, fiatalabb társaság, elkezdek kattogtatni. Leülök az egyik padra és a szendvicsemet kezdem el majszolgatni, amikor megpillantom Larat sírva és az arcát dörgöli. Felállok és egyből odaszaladok hozzá.
- Jól vagy? – kérdezem kedvesen.
- Mit.. mit keresel itt? – kérdezi meglepetten.
- Az mindegy, mutasd. – Fogom meg gyengéden az állát, ekkor látom, hogy megpofozták.
- Nem történt semmi. – próbálja elsikálni, de ezt nehezen fogja.
- Megütött? – kérdezem komolyabb hangnemben.
- Igen, de csak mert részeg. – Oldalra billentem a fejemet.
- Gyere hazaviszlek. – mondom és a kabátomat a vállára téve elindulunk.
- Lara, gyere vissza. – hallom meg annak az idiótának a hangját.
- Húzzál vissza. – mondom hátra se fordulva, közben ölelem magamhoz a nőt.
- Engedd el a csajomat, hékás. – Jön felém, amikor megfogja a vállamat, behúz nekem, de nem tétlenkedem, mert visszaütök és egyből a földre kerül.
- Most legyen nagy a szád, kispöcs. – Nézek rá mérgesen, majd magamhoz ölelem Lara, aki reszketve jön mellettem.
Az autómat nem messze hagytam, beültetem, egyenesen magamhoz viszem, útközben megpróbálom megnyugtatni kevés eséllyel, de azt elismeri, hogy végre valaki megverte azt az egoista fejét. Amikor feljön, ekkor szembesül azzal, hogy nálam van.
- Üjl le, mindjárt hozok egy kis fertőtlenítőt. – Nem mondd semmit, csak leül.
Ellátom a sebét majd elkezd engem is kezelésbe venni. Gyönyörű szemiből most a szomorúság sugárzik, nem szeretném ilyennek látni, magam mellett szeretném, tudni, félek, hogy egy firkásszal nem lépne kapcsolatra.
|
| Barack | 2013. 09. 12. 18:50:07 | #27305 |
Karakter: Kevin Maxwell
Megjegyzés: ~Loranekomnak~
Amióta az eszemet tudom, szeretek fényképezni, jelenleg is egy nagyon híres magazin fényképésze vagyok, meg vagyok fizetve, nem panaszkodom, mert sokszor címlapokon szereplő hírességeket fényképezek le. Rengeteg megbízást dobnak a nyakamba, amit eléggé nehezen viselek, rohanjak ide, oda, amoda… Nem tudok osztódni, hogy mindenhol ott legyek, ezt meg is mondtam a főnökségnek, hogy ha igényes munkát várnak el tőlem, akkor vegyenek vissza a megbízásokból, mert a végén egyet sem fogok tudni teljesíteni a szűk határidő miatt. A főnököm egy nagyon kedves családapa, igyekszik otthon is lenni, meg dolgozni is, nem mindig jön össze a kettő. Megegyeztem vele, hogy minden napra adjon nekem egy feladat és időpontos listát, hogy milyen helyekre elmennem és időpontra. Ami úgy tűnik beválik, így minden hova odaérek, kivéve, amikor a közlekedés becsődöl a városban.
A mai napom sem telik másképpen mint a többi, reggel hulla fáradtan kelek fel, mert valamikor hajnalban értem haza, mert az egyik híres Pub tegnap nyitott és a képek miatt oda kellett mennem. Fürdőbe érve azonnal veszek egy gyors zuhanyt, hogy felébredjek, végül keresek valami tiszta inget és nadrágot. A táskámat magamhoz veszem, bezárom a fehér bejárati ajtót, majd útnak indulok. Útközben veszek magamnak egy energia italt, mert e nélkül nem fogom kibírni estig. Egy fél óra buszozás után megérkezem a munkahelyemre, ahol azonnal a főnök irodája felé suhanok. Itt mindig nagy a fejetlenség, mindenki kiabálja, hogy lapzárta, meg mi kerüljön a tini oldalra, meg milyen receptet tegyenek bele. Meg lehet itt bolondulni. A főnök titkárnője nagyon aranyos fiatal nő, sokszor megkörnyékezem, annak ellenére, hogy van barátja, a bókjaimra elpirul és jókat beszélgetünk. Amikor sikerül bejutnom az irodájába valamelyik csoportvezetővel tárgyal, mondjuk inkább veszekednek, ami engem nem érdekel. Amikor a hatalmas íróasztalához érek őket figyelem, amint észrevesz, keres egy papírt, majd a kezembe nyomja. Azonnal megnézem, hogy hova kell mennem, amint megvan az időpont, elköszönök és nyomban a buszmegálló felé veszem az irányt. Az első állomásom egy sminkes magazin címlapfotójára kell egy pár képet elkészítenem, majd egy kiállítást kell dokumentálnom, végül egy felvonulásról, majd délután kezdődik egy rendezvény, ahol jelen kell lennem. Minden nagyon unalmasan zajlik, egészen addig míg a rendezvényre meg nem érkezem, ugyanis belépőt kérnek tőlem, felmutatom a magazinos kártyámat, ekkor beengednek. Csodálkozom is, hogy ilyen erős itt a figyelem, mondjuk legalább nem fognak az indulatok elszabadulni. Megérdeklődöm, hogy milyen rendezvény folyik itt, de egy használható embert sem látok itt. Ahogy körbenézek egy fiatal nőt pillantok meg, aki elsőre nagyon dögösnek tűnik. Lassan odasétálok, majd megszólítom.
- Elnézést, megtudhatom milyen műsorra lehet számítani ezen a rendezvényen? – kérdezem, és felémfordul.
- Jó napot, nos a vak gyerekeknek tartunk rendezvényt. – bólintok egyet.
- Értem. – Körbenézek, majd előveszem a fényképezőgépet, majd kattogtatni kezdek.
Már egy órája mindenit megörökítettem, észreveszek egy svédasztalt, odalépek és picit falatozom róla.
- Ezt meg sem láttam. – hallok meg egy ismerős hangot.
- Bocsánat, csak egész nem ettem semmit. – Tömök a számba egy muffint.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
|
| oosakinana | 2013. 01. 31. 15:41:20 | #25017 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Hugimnak ~ Vége)
- Gratulálok, kislányuk született. – mondja az ápolónő, majd Andrew-nak nyújtja oda a picinket, aki úgy fogja meg, mintha bármelyik percben eltörhetne. Mosolyogva figyelem, ahogy tartja a kicsit, és a hangját is meghallom. Később még tudom, azt fogom kérni, hogy bár ne lenne olyan erőteljes hangja, de most még is áldás hallani.
- Istenem... – súgja kicsim teljesen meghatódva. Jó látni, hogy ennyire örül a lányának. Boldog vagyok, hogy itt van mellettem, bár kicsit aggódtam, hogy haragudni fog rám. Végül ide adja nekem is a picit. - Milyen pici... – mondja szerelmem teljes áhítattal, majd amint a pici kinyújtja a kezét, Andrew oda teszi az övét és rámarkol. Annyira aranyos. Már csak azon imádkozok, hogy ne legyen semmi gond.
- A mi kislányunk… - nézek kicsimre. Egy család vagyunk most már teljesen. Nincs semmi ami hiányozna. – Mi legyen a neve? – kérdezem kicsimtől, miután kaptam tőle egy puszit a homlokomra.
- Hát… azt hiszem, neked kellene nevet választani. – mondja kicsim bár szeretném ha tetszene neki is az a név, amit kiválasztottam.
- Biztos? – kérdezek vissza, amire bólint egyet. – Akkor legyen… Andrea. – ez áll a legközelebb az apja nevéhez is, meg nekem is tetszik.
- Gyönyörű név. Andrea. – egy ideig még velünk lehet, de végül elszakítják tőlünk, mert meg kell vizsgálni, de addig legalább én is tudok pihenni, mert nagyon fáradt vagyok. Szeretnék már egy kicsit pihenni, hiszen az utóbbi időben nem úgy pihentem, mint kellett volna és szerintem ezért is jött hamarabb a picikénk.
Betolnak egy szobába, ahova szerelmem is jön. Leül mellém, majd mosolyogva nézek rá, ő meg a kezemet fogva ad egy puszit.
- Büszke vagyok rád, kicsim. Hihetetlenül erős voltál ma... – mondja kedvesen és őszinteséget hallok a hangjában, miközben egy tincset simít ki az arcomból. Olyan jól esik a simogatása.
- Csak azért, mert végig itt voltál velem. Egyedül nem tudtam volna végigcsinálni. – és tényleg itt van, ha nincs itt kétségbe esek és akkor ki tudja, mit csináltam volna.
- Dehogynem. Erős nő vagy… erősebb, mint bárki hinné. – mondja mosolyogva. – Most pedig pihenj. Erőt kell gyűjtened, hogy meggyógyulj, és minél hamarabb hazamehessünk. – kapok egy puszit az arcomra, bár már kezdem nagyon hiányolni. Nem csak az arcomra szeretnék puszit.
- Azért itt maradsz velem? – nem akarom, hogy elmenjen.
- Egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőled. – megnyugszom tőle, hogy itt marad és boldog is vagyok, hogy számíthatok rá. Lehunyom a szemeimet, miután elhelyezkedtem, majd el is visz az álom.
~*~
Reggel mikor felébredek érdekes látvány fogad. Kicsim a széken alszik. Elmosolyodok, majd a nővér is megérkezik és beszélünk pár mondatot, meg tájékoztat a kicsink állapotáról. Boldog vagyok, hogy megszületett, még akkor is ha egy vágással gyarapodtam.
- Jó reggelt. – mondom kicsimnek, amikor látom, hogy ébredezni kezd. Kicsit viccesen néz ki és nem is tudom, hogy mikor nevettem utoljára, de most olyan jól esik minden.
- Jó reggelt… - mondja kincsem, majd felül és megpróbálja rendezni magát, de szerintem erre semmi szükség nincs, hiszen felesleges. Nekem így is tetszik, meg úgy is tetszik.
- Szívem, talán haza kellene menned… - mondom neki, már felháborodva válaszolna is, de inkább én folytatom azt, amit szeretnék. – Be kellene hozni néhány dolgot. Ruhákat, tisztálkodási szereket, a kicsinek rugdalózót… - mondom neki, amire elkezd gondolkozni és végül bólint egyet.
- Rendben van. – nem is kell sok. Kapok egy puszit, majd magamra hagy és elmegy haza a kicsinek cuccért, meg nekem is hoz be pár ruhaneműt, amiben kényelmesebben lehetek.
~*~
Lassan telnek a napok, amíg végre azt mondják, hogy haza mehetek. Mindennél jobban szeretnék haza menni, mert otthon sokkal jobb és békésebb, meg egészségesebb, mint itt. Arról nem is beszélve, hogy a kicsink is velünk lehet.
Andrew folyamatosan bent van és nem is hagy magamra, aminek örülök és egyre jobban kezdem látni, hogy tényleg megbánta a dolgokat és csak én vagyok neki. Nem akar megcsalni. Csak nekünk él. Ez örömmel tölti el a szívemet, de még mindig bennem van egy picit amit tett.
Nagyon sokat meglátogatnak minket. A munkatársaim, Andrew munkatársai és még a szülei is eljönnek, aminek örülök, mert így legalább megismerhetem őket. Boldog vagyok, hogy így alakultak a dolgok.
Most éppen a cuccunkat pakoljuk össze és a kicsi a kezemben van, mert szerencsére ma már haza engednek minket.
- Molly… - szól, mire mosolyogva nézek rá, ő meg eléggé zavarban lehet, mert a hajába túrva keresi a szavakat. – Szóval… haza… hazajönnél velem? – kérdezi reménykedve, mire felállok és kicsit komolyabb arccal lépek elé. Tudom, hogy hiányzok neki és ő is hiányzik nekem nagyon, de még egy nagyon pici időre szükségem van.
- Sokat gondolkodtam ezen. Úgy érzem, én még nem vagyok felkészülve, de a kicsinek ez lesz a legjobb… - mondom őszintén, amire bólint egyet, na meg nem is akarom elszakítani a picit az apjától, hiszen neki is ugyan annyi joga van hozzá, mint nekem.
- Ha szeretnéd, akkor majd alszok a kanapén. – kijelentésére bólintok, amire megkönnyebbülést lások az arcán.
Nem sokkal később, már otthon vagyunk, és a nappaliba pakoljuk be a cuccainkat. Újra itthon vagyok. Nem is tudom mióta akartam már ezt, de jó, hogy itthon vagyok a picivel a karjaimba.
- Gyere, mutatnom kell valamit. – mondja kicsim széles mosollyal az emelet felé terelve.
- Micsodát? – kérdezem meglepetten, miközben a picit tartom a karomban.
- Majd meglátod, csak gyere. – mondja és felvisz az emeletre és bevisz a vendégszobába, ami most már teljesen más. Át van alakítva gyerekszobának. - Kicsit kipofoztam… - mondja szerelmem és beljebb lépve nézek körbe. Minden majdnem olyan, mint amilyennek apukám elmondta, hogy az enyémet hogyan csinálta meg. És ezt Andrew mind magától csinálta, amikor nem dolgozott, vagy velem beszélt. Hát ezért nem ment sehova.
- Ez nagyon szép lett. – mondom elámulva, majd a kicsit is feljebb emelem. – Látod picim. A papa ezt csinálta neked. – mondom neki mosolyogva, mire odajön hozzánk az említett és mosolyogva nézi, miközben a derekamat simogatja.
- Örülök, hogy tetszik. – mondja kedvesen, mire közelebb lépek hozzá és a picivel együtt bújok hozzá. Mintha csak erre várt volna és úgy ölel magához, mintha az élete múlna rajta.
- Mikor még apa élt. – kezdem el neki mesélni. – Apa mondta, hogy az én gyerek szobámat is ő csinálta egyedül. Nem engedte, hogy más beleszóljon. Még anyámat is elküldte. – mondom kicsit kuncogva. – De azt is ugyan így rendezte be. – nézek körbe.
- Én is csak a fejem után mentem. – mondja, amire elmosolyodok, majd a szemébe nézek.
- Tökéletes apuka leszel és vagy. – mondom mosolyogva, miközben elvarázsol a szemével. – Lefektetjük? – kérdezem, amire bólint. A kiságyhoz sétálunk, majd beletesszük a picikét. Betakarom, majd a légzés figyelőt is bekapcsolom, hogy jelezzen, ha bármi probléma lenne, na meg a babafigyelő sem utolsó, amire szükségünk van.
Lemegyünk a nappaliba és azt hiszem, most jött el az a beszélgetés is, ami már egy ideje várat magára.
- Kicsim. – szólok neki, majd leülök a kanapéra és jelzem neki, hogy szeretném, ha mellém ülne.
- Igen? – leül és megfogja a kezemet. – Baj van? – kérdezi aggódva, amire elmosolyodok kicsit és megrázom a fejemet.
- Nem nincs semmi baj, csak szeretném megbeszélni veled a dolgokat, amik történtek. – mondom neki és a szemébe nézek.
- Úgy sajnálom, ami történt tényleg. – kezd bele egyből. – Nem fog ilyen soha többet előfordulni. Nem fogok inni és buliba se fogok menni. Bármit megteszek, hogy visszakapjalak. – mondja egyből, én meg az ujjamat az ajkaira teszem, hogy végre hallgasson el.
- Ha tényleg szeretnél vissza kapni, akkor kérlek, ne élj remete életet. – mondom neki, amire teljesen meglepődik. – Tudom, hogy nem voltál semerre Ken-ékkel. Mikor beindul a szülés, akkor pont sétáltam és vele találkoztam össze. – kezdem el mesélni. – Mondták, hogy bárhova hívnak, visszautasítod őket, és hogy csak dolgozni mész be semmi más.
- Persze, mert, hogy lehetnék velük, amikor folyamatosan érted aggódok, meg te jársz a fejembe? – kérdezi és megint csak az ujjamat teszem az ajkaira.
- De most már itthon vagyunk. – nézek a szemébe. – Járj el néha velük, hiszen ők a barátaid. Nem hagyhatod magukra őket. Van, hogy csak ők tudnak segíteni és én nem. – magyarázom neki. – Ne hanyagold el őket rendben? – kérdezem tőle, amire bólint egyet. Úgy látom megértette, amit mondtam neki.
Beszélgetünk még egy kicsit, de kisebb lépésekben fogunk közeledni egymáshoz, bár szerintem ezt ő is érzi, még akkor is, ha mind a ketten meg fogunk veszni, mert annyira vágyunk a másiknak az érintésére.
Estefelé, én fent ágyazok meg, míg kicsim tényleg a nappaliba megy ágyazni. Nem tudom, hogy ez helyes-e, amit csinálok. Nem tudok semmit. Ám amikor lefekszek aludni nem tudom. Hiányzik mellőlem és akkor tisztázódik számomra, hogy igen is nagyon szükségem van rá. Nagyobb szükségem van rá, mint gondoltam.
Felveszem a köntösömet és lesétálok a nappaliba. Eléggé elgondolkozhatott, mert nem veszi észre.
- Andrew. – szólok neki, mire egyből felpattan és rám néz aggódó szemekkel.
- Valami baj van? – kérdezi és fel is áll, majd elém sétál. Igen szükségem van rá, nem csak úgy, hogy egy házban legyünk, hanem, hogy közvetlenül mellettem legyen és öleljen magához.
- Hiányzol. – mondom, miközben pár könnycsepp végig folyik az arcomon.
Megkönnyebbül, majd megölel én meg viszonzom az ölelését. Nagyon szorosan. Nem bírok tovább távol lenni tőle. Nagyon hiányzik.
- Feljössz aludni hozzám? – teszem fel neki a kérdést, amire meglepődve, de egyben boldogan is válaszol.
- Legnagyobb örömmel. – jelenti ki és már szedi is a cuccait, hogy felvigye a hálóba, és letesz az enyéim mellé.
Felmegyek én is és, amint elhelyezi a cuccait, bebújok az ágyba és várom, hogy is hasonló képpen tegye. Nem várom meg, amíg eldönti, hogy most megöleljen-e vagy sem, hanem szorosan hozzá bújok. Most nyugodtam meg teljesen és most fogok nagyon jót aludni.
- Annyira szeretlek Molly. – mondja komolyan és őszintén, mire felnézek a szemébe.
- Én is szeretlek Andrew még a saját életemnél is jobban. – megcsókolom, amit egyből elmélyít, és úgy ölel magához teljes erőből de azért vigyázva rám.
Ez életem legszebb estéje.
~*~
10 évvel később.
A pici lányunk már megnőtt és már iskolás. Mellette született még egy kisfiúnk, aki az apja nevét kapta, és most megint terhes vagyok a harmadik gyerekünkkel, akinek még a nemét nem tudjuk. Elköltözünk egy nagyobb házba, mert szerelmem régebbi háza már nagyon kicsi volt.
Szerencsére Andrew-val is nagyon jól kijövünk. Nem hánytorgatjuk fel a múltat és el is felejtettük teljesen. Ő el szokott járni a munkatársaival néha, de nem sokáig, mert nem szeret terhesen otthon hagyni a két csöppséggel.
Most éppen oda van, mert sörözni hívták és most érkezett meg.
- Sziasztok megjöttem. – kiáltja el magát, mire Andrea, már szalad is oda az apukájához.
- Apa. Apa. – betalálja, majd egyből mesélni kezd neki, amint kézben van. – Képzeld segítettem ma anyának főzni. – mondja mosolyogva, miközben én a már 7 éves fiúnkkal sétálok le a lépcsőn.
- Nagyon ügyes vagy. Akkor biztos nagyon finom lesz az ebéd. – mondja kedvesen, majd meglát minket és leteszi a lányunkat és hozzánk sétál, de persze előbb a fiát is üdvözli, aki már elhatározta, hogy olyan lesz, mint az apukája nagy hős. – Sziasztok. – Köszön, majd végül felegyenesedve hozzám lép és megcsókol, amit viszonzok, majd a hasamra csúsztatja a kezét. – Hogy vagytok? – kérdezi megsimogatva az ifjabb Armstrongot.
- Jól vagyunk. Milyen volt a buli? – kérdezem tőle kedvesen, majd a konyha felé terelem, ahol leülök, mert már kicsit fáj a derekam.
- Jó volt. Nevettünk, meg sörözgettünk, de nem történ semmit. Kérdezték, hogy vagytok. – leül mellém, miközben Andrea elkezd megteríteni.
- Majd áthívhatod őket valamikor. Csaptok itthon egy kis házi bulit. – ajánlom fel kedvesen.
- Rendben, de most a családommal szeretnék együtt lenni. – mondja mosolyogva, mire hozzá bújok és a hasamat simogatom.
Nem hittem volna, hogy valaha ilyen boldog leszek, mint most vagyok a férjemmel. Hálás vagyok az életnek és még anyámnak is, hogy megismerhettem Andrew-t, még akkor is, ha az ő férje volt előbb.
THE END
|
| vicii | 2012. 12. 27. 20:41:14 | #24665 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Már épp kezdeném elveszteni a reményt, mikor végre halkan kattan a zár, és az ajtó nyikorogva kinyílik. És végre megpillanthatom életem szerelmét...
Felállok és könnyes szemekkel vonnám a karjaimba, hogy újra érezzem őt, a bőrének melegét, az illatát... de megakadályoz.
- Molly...- súgom elkeseredetten. Egy kisírt, vörös szempár néz rám figyelmeztetően.
- Andrew, nagyon jól tudod, hogy miként bántak velem az emberek, miután édesapám meghalt. Állandón bántottak, de folyton a jót kellett mutatom, meg hogy boldog az élet. Most azt hittem, hogy ha veled összekötöm az életemet, akkor végre megnyugodhatok teljesen, mert semmi rossz nem fog történni.- mondja halkan, és ahogy a gyémántcseppek végigszánkáznak az arcán, mintha millió darabra törne a szívem. - De most te bántottál, ráadásul olyan szinten, hogy amit te csak egyszer tettél, az felért az összes eddigi fájdalommal, amit átéltem.- súgja, én pedig ebben a pillanatban úgy érzem, a halál, sőt, maga a pokol is csekély büntetés lenne a bűnömért.
- Molly, kérlek... ne hagyj el...- súgom utolsó elkeseredettségemben.
- Nem hagylak el, de egy kis időre szükségem van, hogy kicsit felejtsek és hogy lenyugodjak.- jelenti ki, mire hatalmas súly esik le a szívemről. Hála az égnek, hát van még remény...
- Hazajöttök?- kérdem reménykedve, de megrázza a fejét.
- Egy ideig itt fogok maradni, de amint tudok kicsit felejteni, hazamegyünk.- mondja komolyan. Megértően bólintok, önlelésre tárnám a karjaimat, de észbe kapok. Tudom, hogy nem szeretné, ezért inkább sután leeresztem a kezeimet.
- Rendben.- nyögöm végül rekedt hangon. - Egy kicsit még maradhatok?- kérdem reménykedve, de újra falakba ütközöm.
- Fáradt vagyok és most szeretnék egy kicsit pihenni, meg a kicsi is nyugtalan.- tájékoztat, én pedig megértően bólintok. Hihetetlenül aggódom, de ha nem engedi, akkor nincs mit tenni...
- Redben.- súgom szomorúan. - Akkor szia.- mondom sután.
- Szia.- biccent. Tétován pillantok rá, nem tudom, mit is kellene tennem, de végül csak sarkon fordulok, és nehéz szívvel bár, de távozom.
Otthon aztán csak céltalanul bolyongok, nem találom a helyem. Képtelen vagyok leülni vagy aludni... így aztán tétován belépek az üres szobába, amit gyerekszobának szántunk, és hasznossá teszem magam.
*
Nagyon lassan telnek a napok, engem pedig szinte az őrületbe kerget Molly hiánya. Bár minden nap beszélünk telefonon, vagy találkozunk, az mégsem ugyanaz. Ritkán látom, és ez mélypontra taszít...
Teljesen a munkába temetkezem. Ken aggódik értem, próbál elhívni délutánonként focizni, meccsre vagy más helyekre, de mindig csak a fejem rázom. Nem akarok kimozdulni, nem érdemlem meg, hogy szórakozzak... amúgy sem tudnám jól érezni magam. Folyton csak Molly jár a fejemben...
Miden szabadidőmben a gyerekszobán dolgozom. Kifestem, bútorokat vásárolok, nagy gonddal összeszerelem őket és teljesen berendezem. Még kis játékokat és babaholmikat is veszek...
Épp egy katalógust böngészek, mikor megcsörren a telefon.
- Haló?
- Andrew, baj van. A feleséged, Molly...- szól bele az egyik kollégám, Steve. Kihagy a szívem,a magazin kicsúszik a kezeim közül. Elsápadva állok fel.
- Mi történt? Ugye jól van?- kérdem elvékonyodott hangon.
- Egyenlőre semmi baj. Fájásai vannak, kihívtuk a mentőket...- mondja bizonytalanul, mire fordul velem egyet a világ.
- De hiszen még korai! Egy hónap még hátra van!- mondom kétségbeesetten. - Hol van most?!
- A kórház felé tart.
És ezzel le is csapom a telefon. Húzom a kabátom, veszem a kocsikulcsot és már száguldok is a kórház felé, mint egy félőrült. A torkomban dobogó szívvel ugrok a mentőautóhoz, és mikor kiveszik belőle kincsemet, aggódva fogom meg a kezét.
- Molly.- nézek rá idegesen.
- Ön kicsoda?- fordul felém az egyik orvos.
- A férje vagyok.- jelentem ki komolyan, mire biccent. Betolják a kórházba, én pedig tartom a tempót, egy pillanatra sem engedve el a kezét. Kilyukadunk a szülészeten, ahol az orvos azonnal megvizsgálják és közli, hogy nincs mese, a baba úton van.
- Szeretné, ha a férje bent lenne?- fordul Molly felé.
- Igen.- vágja rá azonnal. Egy nővérke segítségével azonnal beöltözök, majd irány a műtő. Szinte szétpattanok az idegtől... az ég adja, hogy ne essen semmi bajuk...!
- Itt vagyok kicsim.- ugrok rögtön az ágy mellé. Molly azonnal megfogja a kezem, majd meghökkentő erővel szorítja meg. Hihetetlen fájdalmai lehetnek, én pedig nem tehetek semmit, hogy megkönnyítsem a dolgát, nem tudok segíteni...
- Valami nem jó.- szólal meg végül a szülésorvos, mire aggódva pillantunk rá.
- Mi a baj?- kérdezzük egyszerre kincsemmel.
- A nyaka köré van tekeredve a köldökzsinór és farfekvésű is. Így nem tudja természetes úton megszülni. Császároznunk kell.- jelenti ki, mire Molly teljesen kétségbe esik. Velem is fordul egyet a világ...
- A pici...- súgja könnyes szemekkel, az én torkom is elszorul.
- Minden rendben lesz.- súgom megnyugtatóan. Bár olyan magabiztos lennék, mint most a hangom! Mollyhoz hajolok és csókot nyomok a homlokára.
- Elnézést, de meg kell kérdeznünk, hogy ha további komplikáció adódna, akkor kinek az életét mentsük meg?- kérdi az orvos, mire teljesen ledöbbenünk.
- A babát.
- A feleségemét.- mondjuk egyszerre.
- Kicsim, kérlek, nekem szükségem van rád és még annyi babánk lehet...- fordulok szerelmemhez elkeseredetten. Nem bírnám ki, ha elveszíteném...
- De én nem tudnék úgy tovább élni, hogy tudom, a picink miattam halt meg.- zokogja, én pedig elkeseredetten felsóhajtok. Most mi tévő legyek...? Mintha azt kérné, tépjem ki a saját szívemet...
- Akkor majd meglátjuk, hogy mi lesz.- mondom végül tanácstalanul.
Az orvosok munkához látnak, én pedig torkomban dobogó szívvel, kincsem kezét szorítva figyelem, ahogy megejtik a bemetszést. Az orvosok sietve teszik a dolgukat, végül pedig előkerül egy apró kis csöppség...
Eláll a lélegzetem is. Viszont valami nincs rendben... nem mozdul... hangot sem ad ki...
- Kicsikém, kérlek sírj.- zokog fel Molly megszorítva a kezemet, a fejét is nekem döntve, én pedig reménykedve nézem a kis babát. Az orvos a nővérek kezébe adja, akik sürgölődni kezdenek körülötte, és mikor végre élesen felsír, egyszerre könnyebbülünk meg.
Molly a boldogságtól felzokog és hozzám bújik, én pedig csókokkal halmozom el, szintén a könnyeim küzdve.
Az orvos szakszerű mozdulatokkal összevarrja Molly sebét, majd egy nővérke lép hozzánk, egy bebugyolált kis csomaggal.
- Gratulálok, kislányuk született.- mondja mosolyogva, majd felém nyújtja a babát, én pedig végtelen óvatossággal veszem a karjaimba. Nem akarok hinni a szemeimnek... ez egy csoda...
Halkan nyüszögni kezd a karjaimban, majd rám pislog azokkal a nagy, csillogó szemeivel...
- Istenem...- súgom könnyes szemekkel, elmosolyodva. Végül erőt véve magamon Mollyhoz hajolok és a kezébe adom a kis csöppséget. Széles mosollyal, kimondhatatlan boldogsággal figyeli. - Milyen pici...- súgom elámulva, mikor kinyújtja az egyik kis karját, én pedig finoman megfogom azt. Rámarkol a mutatóujjamra, én pedig végtelen gyengédséggel cirógatom meg az öklét. Olyan apró... olyan törékeny...
- A mi kislányunk…- fordul felém Molly csillogó szemekkel, én pedig mosolyogva hajolok hozzá és nyomok csókot a homlokára. – Mi legyen a neve?- kérdi végül, én pedig megszeppenten pislogok le a kis csöppségre.
- Hát… azt hiszem, neked kellene nevet választani.- mondom halkan, hiszen ő volt az, aki hónapokig a testében hordozta, táplálta és óvta, majd megküzdött és megszenvedett érte…
- Biztos?- kérdi, én pedig bólintok. – Akkor legyen… Andrea.- mosolyodik el, én pedig szélesen elmosolyodom.
- Gyönyörű név. Andrea.- ismétlem, mintegy ismerkedve a szóval. Még egy kicsit együtt lehetünk, majd a nővérek elviszik a kicsit, hogy kivizsgálják, hiszen koraszülött a szentem. Beszélek az orvossal, és sikerül elintéznem, hogy olyan kórtermet kapjunk, amiben van egy ágy nekem is, hogy bent aludhassak vele és egy pillanatra se kelljen otthagynom. Persze mélyre kell nyúlnom a zsebemben, de nem érdekel, Molly nekem minden pénzt megér.
Ahogy betolják és infúzióra kötik, belédiktálnak még pár bogyót, én pedig egy széket húzok az ágya mellé és megfogom a kezét. Ellágyulva pillant rám, én pedig csókot nyomok a kézfejére.
- Büszke vagyok rád, kicsim. Hihetetlenül erős voltál ma...- súgom lágy hangon, végtelen szeretettel pillantva rá, egy kósza tincset óvatos mozdulattal kisimítva az arcából.
- Csak azért, mert végig itt voltál velem. Egyedül nem tudtam volna végigcsinálni.- mondja halk, álmoskás hangon. A hüvelykujjammal lágyan cirógatni kezdem a kézfejét.
- Dehogynem. Erős nő vagy… erősebb, mint bárki hinné.- mondom halkan, mosolyogva. – Most pedig pihenj. Erőt kell gyűjtened, hogy meggyógyulj és minél hamarabb hazamehessünk.- hajolok hozzá, hogy puszit adjak az arcára, mire biccent.
- Azért itt maradsz velem?- kérdi, mire bólintok.
- Egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőled.- ígérem, mire megnyugodni helyezkedik el, s lassan lehunyja a szemeimet. Végig fogom a kezét és cirógatom közben, az álom pedig hamar elnyomja.
Én is rettentő fáradt vagyok, az idegeim ebben a pár órában teljesen kikészültek, mégsem tudom lehunyni a szemem. A nyakkendőmet félrehajítom, pár gombot kigombolok az ingemet és feltűröm az ujját. Aztán csak hátradőlök a székben és gondolkodom…
Ezernyi gondolat kavarog a fejemben, én pedig nem tudok rajtuk kiigazodni. Annyi minden történt, jó és rossz dolgok… mi lesz ezek után? Vajon hazajön majd velem…?
Ezen gondolatok közt nyom el az álom…
*
Reggel halk duruzsolásra ébredek… nyögve nyitom ki a szemeimet, majd fájdalmas grimasszal ülök feljebb a széken és kezdek nyújtózkodni. A fenébe… minden tagom sajog és zsibbad… a nyakamról nem is beszélve…
- Jó reggelt.- hallok meg egy ismerős kuncogást. Észbe kapva pislogok körbe. Molly jókedvűen mulat rajtam, minden bizonnyal elég ramatyul nézhetek ki, az ápolónő pedig, aki az infúziót cseréli és a reggelit hozta be, szintén mosolyog az orra alatt.
- Jó reggelt…- motyogom rekedt hangon, majd zavartan megpróbálom összekaparni magam. Begombolom az ingem, megigazítom magamon, és a hajammal is próbálok valamit kezdeni, persze eredménytelenül.
- Szívem, talán haza kellene menned…- mondja Molly halkan, mire felháborodottan vissza is vágnék, de mielőtt megszólalhatnék, folytatja. – Be kellene hozni néhány dolgot. Ruhákat, tisztálkodási szereket, a kicsinek rugdalózót…- sorolja, mire megszeppenten pillantok rá, majd tétován bólintok.
- Rendben van.- biccentek végül. Csókot nyomok a homlokára, majd készülök és kocsiba ülök. Először hazamegyek, lezuhanyozok és átöltözök, teszek be magamnak néhány cuccot, és kis rugdalózókat, amiket én vettem. Aztán megyek Molly barátnőjéhez, ahol az elmúlt napokban lakott. Ezúttal szerencsére a barátnője egész készséges. Aggódik Mollyért, kérdezősködik és segít összepakolni. Aztán kocsiba ülök, de a kórházba menet beugrok még pár helyre. Veszek virágcsokrot meg plüssmackót, ehhez hasonló apróságokat…
Lassan telnek a napok, én pedig nem vagyok hajlandó elmozdulni Molly mellől. A varratokat is kivették már, szerencsére nagyon jól gyógyul. A picit egyenlőre inkubátorban tartják, de az orvosok szerint gyorsan gyarapodik, egészséges kisbaba.
Bejönnek Molly munkatársai, na és persze az enyémek is gratulálni. Ken még egy óriás plüssmackót is hoz. A családom is eljön a hír hallatán, pedig nagyon messze laknak. Édesanyám, a nővérem Sarah és a bátyám Matthew. Mesébe illő ez az egész.
Aztán bő egy hónap múlva az orvos mosolyogva közli, hogy most már biztos nem lesznek gondok, és hazavihetjük a picit. Kicsattanunk a boldogságtól.
Épp készülődünk, pakolunk, én pedig lassan kaparom össze a bátorságomat…
- Molly…- szólítom meg végül, mire mosolyogva tekint felém. Sután túrok a hajamba. – Szóval… haza… hazajönnél velem?- kérdem halkan, reménykedve. Egy pillanatra elkomolyodik, majd sóhajtva lép hozzám, én pedig tanácstalanul állok előtte.
- Sokat gondolkodtam ezen. Úgy érzem, én még nem vagyok felkészülve, de a kicsinek ez lesz a legjobb…- sóhajtja, én pedig aprót biccentek.
- Ha szeretnéd, akkor majd alszok a kanapén.- jelentem ki, mire aprót biccent. De legalább hazajön… elmondhatatlan boldogság és megkönnyebbülés önt el.
Végül beülünk a kocsiba, én pedig végig elmondhatatlanul izgatott vagyok.
Mikor aztán hazaérünk, lelkesen pakolok be a nappaliba, majd átkarolom Mollyt és az emelet felé kezdem terelgetni.
- Gyere, mutatnom kell valamit.- mondom széles mosollyal.
- Micsodát?- kérdi, a kislányunkat dajkálva közben a karjában.
- Majd meglátod, csak gyere.- mondom. Felkísérem az emeletre, majd be a szobába, ami régen vendégszobaként üzemel. Ahogy belép, elámulva pillant körbe… - Kicsit kipofoztam…- mondom sután, mire Molly elámulva lép beljebb, hogy mindent megszemlélhessen. Szekrénysor, kiságy, pelenkázó, járóka, és az egész szoba tele játékokkal… izgatottan várom a reakcióját.
|
| oosakinana | 2012. 11. 07. 16:58:34 | #24097 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Hugimnak)
Fent vagyok a szobában és csak nézek ki az ablakon, miközben a picit próbálom nyugtatni és én magam is próbálok teljesen lenyugodni, mert ebből így nem lesz jó dolog. Gondolom nem kell rá, ám amikor meg jelenik barátnőm érdeklődve nézek rá, mert valami furcsa van az arcán.
- Mi történt? – kérdezem tőle.
- Itt van Andrew és beszélni szeretne veled. – mondja, amire a szívem hevesen kezd el dobogni, de nem egyben fáj is, mert felrémlik bennem a történtek és hogy mit csinált.
- Nem akarok beszélni vele. – mondom halkan és visszafordulok az ablak felé, mire hallom, hogy csukódik az ajtó.
Nem sokkal később viszont dobogást hallok a lépcsőn felfele, majd nem sokkal később a hozzá tartozó zaklatott hang is megüti a fülemet.
- Molly! Molly! Könyörgöm, hallgass meg! – amint meghallom a hangját a sírás megint elfog és könnyeim is elindulnak. Hogy lehet ilyen? Miért nem hagy most egy kicsit békén? Egyedül akarok lenni és gondolkozni akarok.
- Menj innen, Andrew! – mondom neki és szerencsére még hamarabb bezártam az ajtót, mert megpróbálkozott vele, hogy bejöjjön.
- Molly, könyörgöm, ne tedd ezt velem! Azért jöttem, hogy a bocsánatodért esedezzek! – kezd el dörömbölni, amire picit meg is ijedek, de nem válaszolok. – Tudom, hogy egy utolsó szemétláda voltam, aki azt sem érdemli meg, hogy éljen. De másnap reggel, mikor felébredtem, és te nem voltál ott… - szóval csak másnap vette észre hogy nem vagyok ott. Ez a tudat kicsit elszomorít. - …elfogott a rettegés. Akkor döbbentem rá, mennyire fontos is vagy nekem. Te vagy az életem, a mindenem! Nélküled nem érek semmit! – a könnyeim csak tovább folynak és bár az ajtónál vagyok hallom, hogy valami lezuhan a földre. Gondolom virágot hozott. - Könyörgöm neked, bármit megteszek, csak ne hagyj el! Esküszöm, soha többé nem iszok alkoholt, nem megyek bulikba, és előbb fogom kiszúrni a saját szemem, mintsem egy másik nőre nézzek! De… szükségem van rád… - elcsuklik a hangja és hallom, hogy sír. Elhiszem, hogy nagyon megbánta, de nekem szükségem van arra, hogy most egy kicsit egyedül legyek. – Nélküled semmit nem érek.. tiszta szívemből szeretlek, téged, és a kicsit is… szükségem van rátok… könyörgöm, bocsáss meg nekem… - az utolsó szavakat már zokogja.
Halkan elfordítom az ajtóban a kulcsot, majd kinyitom. Andrew, ahogy meglát egyből feláll és megpróbálna megölelni, de kinyújtva a kezemet akadályozom meg tettében.
- Molly. – néz rám, de az én szemeim ki vannak sírva teljesen.
- Andrew nagyon jól tudod, hogy miként bántak velem az emberek miután édesapám meghalt. Állandóan bántottak, de folyton a jót kellett mutatnom, meg hogy boldog otthon az élet. Most azt hittem, hogy ha veled összekötöm az életemet, akkor végre megnyugodhatok teljesen, mert semmi rossz nem fog történni. – mondom neki, miközben a könnyeim megint elindulnak. – De most te bántottál és ráadásul olyan szinten, hogy amit te csak egyszer tettél az felért az összes eddigi fájdalommal, amit átéltem. – mondom neki komolyan és tudom, hogy rosszul esnek neki a szavaim, de így igaz és el is szomorodik. Látom rajta a kétségbeesést és mindent, amit ilyenkor látni lehet egy olyan férfin, aki tisztaszívből szeret.
- Molly kérlek ne hagyj el. – kérlel megint.
- Nem hagylak el, de egy kis időre szükségem van, hogy kicsit felejtsek, és hogy lenyugodjak. – mondom neki komolyan, amire kicsit megkönnyebbül.
- Hazajöttök? – kérdezi reménykedve, de a fejemet rázom.
- Egy ideig itt fogok maradni, de amint tudok kicsit felejteni, hazamegyünk. – mondom komolyan és látom, hogy megölelne, de most még nem tudom viszonozni azt amit őt szeretne. Bezárkóztam és kell egy kis idő, amíg sikerül megint megnyílnom előtte.
- Rendben. – mondja végül beleegyezve bár mást nem is nagyon tud csinálni. – Egy kicsit maradhatok? – teszi fel a kérdést, de a fejemet rázom.
- Fáradt vagyok és most szeretnék egy kicsit pihenni, meg a kicsi is nyugtalan. – tájékoztatom azért a dolgokról.
- Rendben. – ezt már szomorúbban mondja, de most tényleg pihennem kell. – Akkor szia.
- Szia. – úgy köszönünk el egymástól mint két idegen, de majd lesz ez még jobb is. Amint elmegy felveszem a virágot, amit hozott és lemegyek a konyhába, ahol vázába teszem és vissza viszem a szobába, hogy azért velem legyen egy kis része.
~*~
Elég lassan telnek a napok, de minden nap vagy telefonon beszélgetünk, vagy valahol találkozunk, bár legtöbbször ő jön el, mert nem szeretné, ha kint az utcán bármi bajom esne. Most viszont kint sétálok az utcán egyedül, hogy megszellőzessem magamat. A parkban vagyok már, amikor meglátom kicsim kollégáit focizni. Meg is lepődök, hogy Andrew vajon miért nincs velük, mert ha jól látom akkor csak ő nincs itt.
- Molly. – hallom meg Ken hangját.
- Szia Ken. – mosolyodok el halványan, miközben a hasamat simogatom.
- De jól nézel ki. – mondja kedvesen, amire elmosolyodok. – Hogy vagytok a picivel? – érdeklődik, ami kedves részéről.
- Köszönöm jól. Többet mozgolódik a pici, mint szeretném, de nagyon jól. Andrew, hogy hogy nincs veletek? – teszem fel a kérdést.
- Mióta történt az a kis baleset a bulin már nem lóg velünk egyáltalán. A munkahelyen együtt dolgozunk, de azon kívül mindig otthon van és nem tudjuk elrángatni onnan. – meséli, amire csak nagyot sóhajtok.
- És már megint csak gondot okozok. – mondom halkan, mire a kezét a vállamra helyezi.
- Ne okold magad. – próbál vigasztalni, de ez most nem sikerül. Leülök az egyik padra, mert nem éppen vagyok a legjobban. A hasam is kezd fájni, meg fájdalmaim is kezdenek kicsit erősödni. – Molly jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Az én hibám, mert csak magamra gondoltam. – mondom halkan és könnyeim megint elindulnak.
- Molly nyugodj meg kérlek. – próbál vigasztalni, de most valahogy nem megy csak akkor, amikor a hasamhoz kapva szisszenek fel. – Mi a baj? – jön egyből az aggódó válasz.
- Ez nem jó. – ijedek meg nem kicsit. – Még egy hónapom van hátra. – mondom egyből. – Nagyon fáj a hasam. – és ahogy ezt kimondom az egyik erősebb fájás miatt fel is kiáltok, mire a többiek is oda gyűlnek.
- Hívjátok a mentőket és szóljatok Andrew-nak. – mondja a parancsot szinte egyből Ken és próbál elfektetni a padon, hogy fekvő helyzetben legyek.
Nem sokára megérkezik a mentő és bepakolnak a kocsiba, de előtte még megkérem, hogy szóljon Andrew-nak, hogy a kórházba jöjjön. Csak a kicsinek ne legyen semmi baja, mert ő a legfontosabb most számunkra.
Amikor megérkezik a kocsi Andrew már a kocsi ajtajánál vár.
- Molly. – hallom aggódó hangját és meg fogom a kezét.
- Ön kicsoda? – kérdezik az orvosok.
- A férje vagyok. – mondja komolyan és nem is kérdeznek többet, hanem csak megyünk egészen a szülészetig ugyan is megállapították, hogy a picike most szeretne megszületni, ami miatt én aggódok.
- Szeretné, ha a férje bent lenne? – kérdezik tőle, de ez csak természetes.
- Igen. – vágom rá egyből, mert többre nincs időm, mivel egy újabb fájás jön. Be is öltöztetik, és már megyünk is a szülészetre.
- Itt vagyok kicsim. – jön oda szerelmem és egyből meg fogom a kezét és megszorítom, amikor egy újabb kiáltás is felszakad bennem.
- Valami nem jó. – szólalnak meg az orvosok, amire csak aggódva nézünk oda.
- Mi a baj? – kérdezi egyből szerelmem.
- A nyaka köré van tekeredve a köldökzsinór és farfekvésű is. Így nem tudja természetes úton megszülni. Császároznunk kell. – nem kicsit kétségbe esek a kijelentésre.
- A pici. – könnyeim már megint útnak indulnak.
- Minden rendben lesz. – mondja szerelmem és kapok a homlokomra egy puszit, de nem akarom elhinni akkor sem, hogy ez velünk történik.
- Elnézést, de meg kell kérdeznünk, hogy ha további komplikáció adódna, akkor kinek az életét mentsük meg? – erre a kérdésre mindketten lefagyunk.
- A babát. – jelentem ki én.
- A feleségemét. – mondjuk egyszerre az ellentétes választ. Látom az orvos zavarát, de végül hívják, mert már beadtak nekem valamit.
- Kicsim kérlek. Nekem szükségem van rád és még annyi babánk lehet. – próbál kicsim meggyőzni.
- De én nem tudnék úgy tovább élni, hogy tudom a picink miattam halt meg. – mondom könnyeimet áztatva.
Nagyot sóhajt, de látom, hogy nem akarja a választást.
- Akkor majd meglátjuk, hogy mi lesz. – mond ennyit és a beszélgetés megszűnik közöttünk.
A műtét elkezdődik és engem meg felvágnak, hogy kivegyék a kiscinket és remények szerint mindkettőnk élve fog kikerülni a dologból.
Amikor meglátom, hogy kiveszik, de nem kezd el sírnia szívem szakad meg.
- Kicsikém kérlek sírj. – kezdek el sírni, miközben erősen szorítom szerelmem kezét és a fejemet is neki döntöm, de látom, hogy ő is izgul és le van sokkolódva.
Nem tudom, hogy mit csinálnak vele, vagy hogy miként, de amikor végre meghalljuk erőteljes sírását, a megkönnyebbüléstől zokogok fel és bújok szerelmemhez, aki puszikkal halmoz el és próbál megnyugtatni. Most már remélem végre nyugodt életünk lesz és hazaköltözhetek a férjemhez a picinkkel együtt…
|
| vicii | 2012. 10. 14. 12:41:58 | #23730 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Boldog születésnapot! :D
Egy hónap telt el az esküvőnk óta, és úgy tűnik, az életünk sínen van. Boldogabbak nem is lehetnénk. Én végre visszamehettem dolgozni, Molly pedig néha még mindig fotózásokra jár, így várandósan talán még kapósabb. Persze szigorúan ellenőrzöm, nem engedem, hogy megerőltesse magát. Nagyon vigyázok rá.
Nagy várjuk már a picit. Már a gyerekszobát tervezgetem, katalógusokat nézegetek. Nagyon szeretném, ha fiú lenne, és megtaníthatnám focizni, baseballozni meg horgászni. De persze a kislánynak is nagyon örülnék…
És ha ez még nem lenne elég, a munkahelyemen is előrébb léptettek.
Ma este lesz az ünneplő parti a tiszteletemre. Sajnos a munkából nem tudtam elszabadulni, és haza menni sem érdemes már, ezért Mollyval úgy beszéltük meg, hogy taxival bejön hozzám.
Ahogy leparkol az autó, már kapom is a fülest és rohanok elé, hogy csókot nyomjak a szájára.
- Jól vagytok?- kérdem izgatottan pocakjára simítva.
- Igen. És a pici is izgatott az este miatt.- mosolyog, kezét az enyémre simítva. Nahát, hogy rugdos…
- Érzem.- kuncogok fel. – Menjünk beljebb, nehogy megfázz, mert kezd egy kicsit lehűlni a levegő.- kezdem befelé terelgetni. – Amúgy nagyon gyönyörű vagy.- súgom a nyakába csókolva. Észrevettem, hogy egyre elégedetlenebb a külsejével, ezért mostanában sokkal jobban figyelek rá, többször bókolok neki. Bár nő a pocakja, szerintem ettől csak még gyönyörűbb. Az arca kivirágzott, a szemei pedig ragyognak. Úgy érzem, megkaptam a világ leggyönyörűbb nőjét…
A buli fergetegesre sikeredik. Mindenki gratulál, a srácok pedig rengeteget ugratnak, sokat hülyülünk. Persze a fél szemem mindig Mollyn van, minden második percben körülötte legyeskedek, hogy érdeklődjek, jól van-e. De persze a haverok visszarángatnak, mindenki a kezembe nyom egy sört, ami titokzatos módon eltűnik…
És mire észbe kapok, már elvesztem az eszem. Kezdenek összefolyni a dolgok, tompulni a hangok, és mire felfogom, hogy túl sokat ittam, már egy újabb sört kortyolgatok.
Aztán kezek kúsznak a mellkasomra, finom, kecses kis kezecskék, és egy forró ajak simul a nyakamra. Morranva fordulok meg. Ez csak Molly lehet, ki más? Neki ilyen gyengédek a kezei…
A derekánál fogva magamhoz rántom a karcsú testet, majd ajkait kezdem falni. Ő pedig nem kevesebb hévvel viszonozza. Vad, szenvedélyes csókcsatába kezdünk, miközben azt a formás hátsóját markolászom…
Aztán furcsa dolog történik: hirtelen valaki elránt tőle. Meglepetten, homályos tekintettel fordulok körbe.
- Mi a fasz… Molly! Hagyjatok!...- nyögöm artikulátlanul, alkoholmámorban. – Engedjetek már vissza a feleségemhez…
*
Reggel hasogató fejfájásra ébredek. Szisszenve simítom a kezem a homlokomra. Bassza meg, mindjárt széthasad a fejem… fergeteges buli lehetett, ha ennyire másnapos vagyok…
Lassan felülök, de abban a pillanatban elfog a hányinger. A fürdőszobába rohanva görnyedek a vécé fölé és okádom el magam. Kurva élet… látszik, hogy elszoktam az alkoholtól… rég buliztam már ilyen vadul.
Tényleg, vajon mi történhetett tegnap…? Odáig emlékszem, hogy előléptettek, a srácok pedig bulit szerveztek… emlékszem, hogy Molly is ott volt egy gyönyörű ruhában, Cole hozott egy láda sört, Matt pedig töményet… aztán képszakadás…
Kiöblítem a szám, aztán a halántékomat dörzsölve tántorgok ki. Körbenézek.
Molly nincs itt. Nahát… talán már felkelt…?
Kóvályogva veszem lefelé az irányt, kis híján leszédülök a lépcsőn. A konyhába megyek, de ott sem találom. A nappali? Vendégszoba? Egyik sem…
Elfog a páni félelem. Elment volna valahova? Boltba talán? De akkor szólt volna, vagy ragasztott volna ki cetlit, de itt olyat sem találok…
Mint valami őrült, ragadom meg a telefont majd tárcsázom szerelmemet, és mikor két csengés után beleszól a fáradt hangja, valamelyest megnyugszom. Nincs semmi baja, hála az égnek…
- Molly hol vagy?- kérdem idegesen, karcos hangon.
- Egy jó helyen.- szól bele keserűen, nekem pedig csak felszalad a szemöldököm. Ez most valami vicc akar lenni?
- Molly, az istenért, mond már meg, hogy hol vagy! Érted megyek!- szisszenek fel idegesen.
- Nem kell.- közli komor hangon.
- Miért?- bukik fel belőlem a döbbent kérdés.
- Egy kis szünetre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.
- Kicsim miről beszélsz? Mit kell átgondolnod?- kérdem teljesen összezavarodottan. – Kérlek, gyere haza.- nyögöm elgyötörten. Mi a fene történik?
- Nem bírok most hazamenni.- mondja sírós hangon, nekem pedig elszorul a torkom.
- Molly az istenért merre vagy?! Mi történt veled?!- kezdek kiakadni, de ekkor egy ismeretlen női hang szól bele.
- Hagyd békén, oké?- szól bele agresszíven. – Nem elég, hogy tegnap este mindenki szeme láttára smárolsz le egy másik nőt és taperolod, most még fel is izgatod?!- kérdi ingerülten, nekem pedig nagyra tágulnak a szemeim.
- Mi? Egy másik nőt? Miről beszélsz? Mikor?- kérdem letaglózva, a gondolat is teljesen abszurd.
- Mégis mikor szerinted? Amikor hulla részeg voltál. Azt se vetted észre, hogy elment. Ezek szerint azt a nőt csókoltad egész éjszaka és a feleséged meg a gyermeked hiányát se vetted tudomásul.- vágja a fejemhez kegyetlenül, én pedig csak teljesen bénultan és sokkoltan állok. Lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen.
- Hazudsz…- súgom döbbenten. Nincs más magyarázat. Nem lehet más magyarázat!
- Most komolyan azt hiszed, hogy hazudok? Akkor kérdezd meg a munkatársaidat.- mondja egyszerűen, majd rám csapja a telefont.
Egy hosszú percig csak lesokkolva állok, a semmibe bámulva, nagy szemekkel. Majd rémülten kezdem tárcsázni Kent.
- Öregem, hatalmas baj van. Molly nincs itt, a barátnője meg azt mondta, tegnap este megcsaltam, de ez lehetetlen! Sosem tennék ilyet! Ken, segítened kell, nem emlékeszem semmire!- nyüszítek fel elkeseredetten, a fotelba dőlve. Rövid csend következik, majd egy gondterhelt sóhaj. Elszorul a torkom.
- Andrew, először is nyugodj meg, haver.- mondja halkan, én pedig idegesen rágyújtok egy cigire.
- Már hogy a kurva életbe tudnék megnyugodni?! A várandós feleségem ki tudja hol van!- förmedek rá, majd mélyet szívok a cigimből. A kezem remeg, mint egy elvonási tünetekkel küzdő alkoholistának, mindjárt agyvérzést kapok, olyan magas a vérnyomásom és a szívroham is kerülget.
- Hallgass végig. Mindent elmesélek.- kezd bele, és percről percre, ahogy kibontakozik a sztori, úgy döbbenek le.
- Lehetetlen…- nyögöm aztán elképedten, mikor a mese végére ért.
- Pedig megtörtént.- közli kegyetlenül, én pedig újabb cigire gyújtok.
- Én… nem… én… soha nem tennék ilyet! Tiszta szívemből szeretem Mollyt, nem csalnám meg! Kell lennie magyarázatnak!- nyüszítek fel elszoruló torokkal. Vége az életemnek, ha nem fog megbocsájtani nekem és nem jön vissza hozzám… esküszöm, akkor megyek, és felkötöm magam az első utamba eső fára…
- Túl részeg voltál, és minden bizonnyal azt hihetted, hogy az a nőcske Molly. Más nem történhetett.- mondja, én pedig nyögve temetem az arcomat a kezembe.
- A fenébe… hogy hozzam ezt helyre?!- nyögök fel elkínzottan. Haragszom magamra, végtelenül dühös vagyok. Hogy lehettem ennyire felelőtlen?! Innom sem szabadott volna… esküszöm, sosem nyúlok többet alkoholhoz…
- Nem tudom, öregem. Molly nagyon ki volt akadva.- sóhajtja Ken együttérzően.
- Még csak azt sem tudom, hol van most…- súgom megtörten.
- Ezen mondjuk segíthetünk.- elgondolkodó, de egyértelműen lelkes hang. Felvillanyozódok.
- Tényleg?
- Nála van a mobilja?
- Igen, nála van… a fenébe!- villan fel az én fejemben is a lámpa. – Hát persze! Ken, le tudnád nekem nyomozni?- kérdem izgatottan, reménykedve.
- Persze, már rajta is vagyok az ügyön. Nemsokára visszahívlak a címmel. A többi csak rajtad múlik.- mondja még utoljára, majd bontja a vonalat.
Én pedig mint egy elmebeteg, úgy kezdek kapkodni. Ki kell találnom, hogy engesztelhetném ki… be kell neki bizonyítanom, hogy még mindig tiszta szívemből szeretem…
*
Szörnyen ideges vagyok. Még akkor sem izgultam ennyire, mikor megkértem a kezét. A legszebb öltönyömet vettem fel, rendeltem egy nagy csokor virágot a kedvencével, és most itt álldogálok az utca végén. Mindenem remeg, és úgy érzem, mindjárt elájulok…
Elszívom az utolsó cigimet is, ezzel véget vetve eddig burjánzó láncdohányosi karrieremnek, majd nagy levegőt veszek, és magabiztos léptekkel megindulok a cím felé. Út közben a házszámokat sasolom, és mikor végre meglátom a megfelelőt, egy pillanatra tényleg elfog a rosszullét. Mindjárt elhányom magam, annyira izgulok…
Ezen az egész bocsánatkérésen az életem múlik. Ha nem jön vissza hozzám, én… én felkötöm magam… tényleg öngyilkos leszek. Nélküle nincs értelme az életemnek!
Remegő kezekkel nyomom meg a csengőt, és mikor pár pillanat múlva nyílik az ajtó, mintha a szívem is megállna. Egy ismerős hölgy nyitja ki. Ha jól emlékszem, ő Molly egyik munkatársa…
Zavartan néz rám, majd ahogy felismeri, ki is vagyok, elönti a harag.
- Mégis mi a fenét keresel itt, te szemét tróger állat?!- förmed rám fojtott hangon, gondolom hogy szerelmem ne hallja meg.
- Én… én…- motyogom lesokkolódva. Arra nem voltam felkészülve, hogy mielőtt beszélhetnék vele, egy másik falon kell áttörnöm magam… - Szeretnék beszélni Mollyval! Kérlek! Könyörgöm!- találom meg a hangon, mire zavartan néz rám, majd dacosan keresztbe fonja a kezeit.
- Soha. Nem engedem, hogy még jobban felizgasd.- szögezi le, én pedig kétségbeesetten ragadom meg az egyik vállát.
- Kérlek, nagyon szépen kérlek! Muszáj beszélnem vele! Ha nem teszem meg, életem legnagyobb hibáját vétem! Könyörgöm neked!- nyüszítek fel, és szemmel láthatóan meghatódhatott, mert végül sóhajtva áll félre az ajtóból.
- Rendben… de fogd rövidre. Gyere be, várj a nappaliban, én szólok neki.- mondja végül, én pedig bólintva sétálok beljebb. Ahogy megérzem a házban a parfümje illatát, amit mindig használni szokott, ugrik egyet a gyomrom. Úgy remegnek a kezeim, mint egy elvonási tünetektől szenvedő alkoholistának…
- Nem akar látni.- tér vissza a hölgy. Lesokkolódok. Már-már azon gondolkozom, elájuljak vagy agyvérzést kapjak-e. Felpattanva futva veszem az irányt az emelet felé. Hallom, ahogy a nő utánam kiabál, de nem érdekel.
- Molly! Molly! Könyörgöm, hallgass meg!- ordítom el magam kétségbeesetten, tanácstalanul nézve a sok becsukott ajtót, mígnem a leghátsó mögül egy sírós, halk hang szól ki.
- Menj innen, Andrew!
Nagyot dobban a szívem a hangja hallatára. Az ajtóhoz rohanok, megpróbálom kinyitni, de zárva.
- Molly, könyörgöm, ne tedd ezt velem! Azért jöttem, hogy a bocsánatodért esedezzek!- dörömbölök, de nem jön válasz. – Tudom, hogy egy utolsó szemétláda voltam, aki azt sem érdemli meg, hogy éljen. De másnap reggel, mikor felébredtem, és te nem voltál ott… elfogott a rettegés. Akkor döbbentem rá, mennyire fontos is vagy nekem. Te vagy az életem, a mindenem! Nélküled nem érek semmit!- mondom elkeseredetten. A csokor kiesik a kezemből, én pedig térdre rogyok. A torkom elszorul, a szemem ég… - Könyörgöm neked, bármit megteszek, csak ne hagyj el! Esküszöm, soha többé nem iszok alkoholt, nem megyek bulikba, és előbb fogom kiszúrni a saját szemem, mintsem egy másik nőre nézzek! De… szükségem van rád…- ezen a ponton elcsuklik a hangom, és szégyenszemre, férfi létemre elsírom magam. – Nélküled semmit nem érek.. tiszta szívemből szeretlek, téged, és a kicsit is… szükségem van rátok… könyörgöm, bocsáss meg nekem…- zokogom…
|
| oosakinana | 2012. 09. 30. 20:33:38 | #23584 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Hugimnak)
- Csak féltettük a vendégeinket, kedves anyus… - száll szembe anyámmal szerelmem. Éreztem, hogy valami nem lesz minden oké ezzel a mai nappal kapcsolatosan. Férjem a vállamra simítja a kezét és így próbál erőt meg nyugalmat adni, hiszen a picinek az kell. - Nem akartuk, hogy valamelyiket kórházba küld. – ám ahogy a tekintete dühtől kezd el csillogni teljesen megijedek.
- Neked nincs jogod engem rágalmazni, Andrew… vagy szólítsalak inkább drágámnak? – Ne ne ne bármit csak ezt ne. Nem akarok balhét. Ez a nap arról szólna, hogy boldogok vagyunk.
- Fogd be a szád, te gyerekverő szuka! – nagyon ideges Andrew és érzem a remegését, amitől még jobban megijedek és megszorítom a kezét is.
- Hogy felvágták a nyelved… - ahogy kezd felénk sétálni egyre idegesebb és kétségbe esettebb vagyok. Nem jöhet közelebb.
- Andrew… - szólok kicsimnek, hát ha tud valamit csinálni. Sosem tudtam anyám ellen egyedül tenni.
- Mi az, nem is köszönsz anyádnak, Molly? – kérdezi negédesen.
- Nincs jogod, hogy az anyámnak nevezd magad! – próbálok kicsit kiállni magam mellett, de nem igazán sikeredik.
- Te kis szajha… hát erre tanítottalak?! Hova lett a tisztelet?! – ez nem jó nagyon nem jó. A babának sem lesz. Meg kéne nyugodnom, de nem megy, amíg itt van. Képtelen vagyok. Félek… féltem a pici babánkat.
- Sosem tiszteltelek! Nem volt miért tisztelnem téged! – kijelenve a tényállást állok fel és inkább szerelmem karjaiba bújok, mert ott biztonságban vagyok, de ekkor veszi észre a hasamat, amire elvigyorodik, de cseppet sem bíztatóan.
- Nahát, nahát… mit látnak szemeim…- jelenti ki, de én egy pillanatra sem mozdulok el szerelmem oldalától és ő is jobban ölel magához. - Ez a féreg képes volt felcsinálni azok után…? – kezdi szidni férjemet.
- Hilda, kérlek, távozz! – mondja neki még vissza fogva magát, de ha elmegy mellőlem nem tudom kire fogok támaszkodni.
- Kidobnád innen a tulajdon anyósodat…?
- Gondolkodás nélkül. – vágja rá egyből gondolkodás nélkül, amire teljesen ki akad anyám.
- Megvetlek, Andrew… ez a kis csitri elvette a maradék eszedet is… hát nem látod, hogy csak manipulál? Csak a pénzed kell neki. Ellenben én…- kezd el szidni engem és megpróbálja elvenni szerelmemet. - Én őszintén, szívemből szerettelek… olyan jól megvoltunk… kérlek, gyere vissza hozzám. Hagyd ezt a kis koloncot meg az átkozott porontyát, és legyünk újra boldogok! – fejezi be monológját.
- Sajnállak, Hilda. Őszintén sajnállak… de neked már semmi keresnivalód az életünkben. Menj el, és ne gyere vissza soha többé. – mondja és ekkot áll fel Ken egy meg egymásik kollégája szerelmemnek és viszik ki anyámat, aki erre elkezd üvöltözni és minden féle szitkozódásokat mondani rá és mindenkit elátkozni szinte. Folyamatosan mondja, amíg ki nem viszik a teremből.
Egyből elkezdenek a könnyeim folyni és szerelmemhez bújok, aki szorosan ölel magához. Próbál nyugtatni, de nem igazán tud, amíg hallom anyám hangját. Végül elnézést kér a vendégektől és az egyik hátsó helyiségbe visz, hogy ott nyugtasson meg, de csak még jobban elkezdek zokogni a felgyülemlett idegesség miatt.
- Jól van, már semmi baj… elment… már nem árthat nekünk… - suttogja, miközben csókokkal halmoz el, mert tudja, hogy ez mennyire jól esik. - Szerelmem, kedvesem, nyugodj meg kérlek… egyetlenem, én itt vagyok. Örökre itt maradok veled, vigyázni fogok rád és nem engedem, hogy téged vagy a babánkat bántsa… ígérem…- szavaira sikerül kicsit megnyugodnom. Örülök, hogy velem van és tényleg nem hagy magamra.
- Annyira féltem, Andrew… - látom rajta, hogy nem igazán örül, de nem tud vele mit kezdeni és egy sóhaj után még egy csókot is kapok a homlokomra.
- Én is féltem… - vallja be őszintén, ami jó érzéssel tölt el. - De már vége. Kérlek, virágszálam, mosolyogj! Menjünk vissza a vendégek közé, jó? Azért se engedjük, hogy elrontsa ezt a kivételesen boldog napot. - súgom gyengéden, ő pedig beleegyezően bólint. Lágyan, gyengéden csókolom meg, kedvesen, szeretgetően, majd kézen fogom és visszasétálunk a vendégek közé.
~*~
Egy hónap telt el a lagzi óta és amikor anyám majdnem elrontott mindent. Azóta a hatodik hónapban vagyok, és már izgatottan várjuk a pici jöttét. Szerelmem is nagyon sokat dolgozik, de mindig beszélünk telefonon, amikor tudunk. Sok jó dolog történt velünk mostanában. Pár fotózást még így is bevállalok, hiszen a kismama ruhákat is hirdetni kell és ki lenne jobb modell, mint én, aki ebben pont benne is van. Sok felkérést kapok, így tudok válogatni, meg azért Andrew is rengeteget van velünk olyankor, hogy ne legyen gond meg azért határokat szab, hogy mennyit vállalhatok.
Még szerelmemet is kitüntették és feljebb lépett egy fokkal, aminek nagyon örülünk. Iszonyatosan boldogok vagyunk. Nem hittem volna soha, hogy nekem egyszer valamikor ilyen férjem lesz, mint Andrew, aki ennyire szeret és vigyáz rám, meg a picire. Apám volt az első az életemben, aki ennyire óvott mindentől és ennyire szeretett mint most ő szeret engem, meg a gyerekét is.
Ma viszont egy kicsit bulizni megyünk, hiszen szerelmemnek lesz a felavató bulija így nekem is ott kell lennem, hiszen melyik feleség ne ünnepelne együtt a férjével meg a barátaival. Kicsit kiöltözök, hogy tetszek a férjemnek annak ellenére, hogy egyre nagyobb a hasam, bár folyamatosan mondja, hogy gyönyörű vagyok és hogy nincs tőlem szebb nő a világon, de olykor nehéz elhinni. Megbeszéltük, hogy taxival utána megyek és akkor este együtt haza jövünk, mert nem tud hazajönni, mivel a munka az munka, de hívjam ha bármi gond van.
Éppen a megbeszélt helyre tartok. Kiszállok a kocsiból és már látom, hogy száguld felém.
- Jól vagytok? – kérdezi, miközben a hasamat simogatja.
- Igen. – mondom mosolyogva. – És a pici is izgatott az este miatt. – mondom kedvesen, miközben a kezemet a kezére teszem, ahol rugdos a picike.
- Érzem. – kuncogja el magát én meg csak vigyorgok, majd egy csókot adok neki, amit örömmel viszonoz. – Menjünk beljebb ne hogy meg fázz, mert kezd egy kicsit lehűlni a levegő. – állapítja meg. – Amúgy nagyon gyönyörű vagy. – dicséri meg a kinézetemet, mert mostanában egy kicsit kell, de azért nem vagyok az a hisztis fajta.
Bent nagyon jó a buli. Sok mindenkivel beszélgetek és persze szívem is odajön hozzánk, de mindenkivel kell foglalkozni és azért persze jócskán iszogat is, mert mindenki meghívja egy pohárra én meg nem tudok vele mit kezdeni, bár nem is akarok, hiszen a saját bulija érezze jól magát amennyire csak tudja. Szerencse, hogy nem sűrűn szokott inni. Ám a csókokkal is csínján bánunk, mert nem szeretném, ha a pici is berúgna, mint az apja.
Nagyon sokat mosolygok, ám van egy nő, aki nagyon feltűnően szeretne rá mászni a férjemre. Igaz elhajtja, de akkor sem tetszik az egész.
Kezdek fáradni és menni szeretnék haza. Keresem is a férjemet, hogy menjünk, mert a pici is nyűglődik, ám ekkor olyat látok, amit soha nem akartam megélni. Andrew egy másik nőt csókol pont, úgy ahogy engem szokott. Vadul, szenvedélyesen, miközben a fenekét is fogdossa. A szívem most törik apró darabokra… Teljes csend telepszik a helyiségre, de mint aki nem is zavartatja magát folytatja tovább. A könnyek kezdenek el folyni végig az arcomon, majd inkább megszégyenülve megyek el onnan. Hallom, hogy próbálják szét szedni a csajról, de nem nagyon érdekel, hogy mit mond. Nem akarom hallani. Beszállok egy taxiba és az egyik barátnőmhöz megyek egyből, akire tudom, hogy számíthatok.
~*~
Nagy nehezen sikerül az este álomba sírnom magam, de másnap reggel a telefon csörgésére ébredek, amit autómatikusan veszek fel.
- Igen? – szólok bele elég fáradtan.
- Molly hol vagy? – hallom meg Andrew aggodalmas hangját. Igen most kelt ő is.
- Egy jó helyen. – rémlik fel előttem a tegnap történtek.
- Molly az istenért mond már meg, hogy hol vagy érted megyek. – mondja továbbra is.
- Nem kell. – mondom egyszerűen, de szomorúan. Felülök és a hasamat simogatom, mert a pici is kezd egyre izgatottabb lenni.
- Miért? – kérdezi, mintha kicsit le lenne taglózva.
- Egy kis szünetre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat.
- Kicsim miről beszélsz? Mit kell átgondold? – hadarja el a dolgokat. – kérlek, gyere haza. – kezd el könyörögni, de az én könnyeim csak folynak.
- Nem bírok most haza menni. – csuklik el a hangom.
- Molly az istenért merre vagy? Mi történt veled? – mondja továbbra is, de pont ekkor lép be barátnőm és tudja, hogy vele beszélek, ezért kikapja a kezemből a telefont.
- Hagyd békén oké? – kezd el vele most már ő veszekedni miközben én elfekszek és a hasamat simogatva folytatom a tegnapi sírást. – Nem elég, hogy tegnap este mindenki szeme láttára smárolsz le egy másik nőt és taperolod, aki nem a feleséged és most még megint felizgatod? – mond el neki, mindent, amit én meséltem neki. – Még is mikor szerinted? Amikor hulla részeg voltál. Azt se vetted észre, hogy elment. Ezek szerint azt a nőt csókoltad egész éjszaka és feleséged, meg a gyereked hiányát se vetted tudomásul. – osztja tovább, de ezzel az én szívemben csak még jobban megforgatja a tört, amit már így is beleszúrtak. – Most komolyan azt hiszed hazudok? – hatásszünet. – Akkor kérdezd meg a munkatársaidat.
Hallom, hogy veszekednek, de nem vagyok rá kíváncsi, ezért felállok és kimegyek a szobából a nappaliba, ahol elfekszek, és úgy simogatom a picit, aki már megint mozgolódik. Mi lesz ezek után velünk??
|
| vicii | 2012. 08. 27. 22:31:49 | #23173 |
Karakter: Andrew Armstrong
Megjegyzés: (Nővérkémnek)
Lélegzetvisszafojtva várom a válaszát, és mikor végre meghallom azt a halk, elrebegett kis igent, úgy érzem, én vagyok a legboldogabb a világon. Felhúzom hát karcsú ujjacskájára a gyűrűt, majd felállva magamhoz rántom egy forró, boldog, szerelmes csókra. Körülöttünk a tömeg vad ovációba kezd, tündérkém pedig szégyenlősen fúrja arcát a nyakamba, szorosan hozzám bújva, én pedig megnyugtatóan ringatom, cirógatom, de csak nem akarnak elapadni a könnyei.
- Kicsim, minden rendben van?- kérdem aggódva, ujjaimat álla alá csúsztatv,a hogy könnyfátyolos szemeibe nézhessek.
- Igen, csak soha nem hittem volna, hogy valaha meg fogják kérni a kezemet.- rebegi, én pedig lágyan elmosolyodom.
- Pedig jobb ha elhiszed, mert én tényleg megkértem és te igent mondtál.- súgom levakarhatatlan vigyorral, boldogan.
- Szeretlek.- válaszolja, én pedig elérzékenyülve hajolok újra ajkaimra. Futó csókot váltunk, majd kis virágszálam körbe pillant és csak most veszi észre, hogy az étterem az ismerőseinkkel van tömve. Azonnal letámadnak minket, gratulálnak, mi pedig alig győzünk mosolyogni.
- Akkor vágjuk fel a tortát és ünnepeljünk.- mondom végül, véget vetve a további gratulációknak.
- Mielőtt neki állnánk ünnepelni nekem is lenne egy hírem.- fogja le a kezem, én pedig meglepetten pillantok rá. Hír? Mégis mi jöhet még ezek után…?
- Baj van kicsim?- kérdem rögtön aggódva, mert ebben a szituációban valamiért ezernyi rosszabbnál rosszabb gondolat jut eszembe.
- Nem nevezném bajnak, bár nem tudom mi lesz róla a véleményed.- mondja halkan, lesütve a szemeit, én pedig lassan hörögve fogok elpuszulni az oldalamat kaparó kíváncsiságtól…
- Mi az kicsim?- kérdem, az istenért, ne csigázz már!
- Babánk lesz.- jelenti ki mosolyogva, kezemet pocakjára simítva.
…
Beletelik egy percbe, amíg felfogom az információt. Nem akarok hinni a füleimnek, csak dermedten, nagyra tágult szemekkel bámulok rá, az államat valahol a padlón keresgélve.
Majd ahogy lassan az agyam sikeresen feldolgozza az információt, végre újra megtalálom a hangon.
- Tényleg?- nyögöm hitetlenkedve, mire Molly aprót bólint, nekem pedig széles, fültől fülig érő vigyor ömlik szét a képemen és az én kis tündérkémet felkapva hatalmas lendülettel kezdem pörgetni. Szerelmem hangosan kacagva bújik hozzám, én pedig úgy érzem, a mennyekben vagyok. Ez életem legszebb napja!
- Tegyél le.- neveti aztán. - Tegyél le. Vigyázni kell a picire, mert még nagyon érzékeny.
- Annyira boldog vagyok!- rikkantom letéve, de magamhoz ölelve.
- Én is boldog vagyok.- súgja, majd a fülemhez hajol, a szavaitól pedig annyira beindul a fantáziám, hogy vigyáznom kell, nehogy meglátszódjon a nadrágomon… - És most sokkal kívánósabb vagyok… olyan téren is.- susogja szégyenlősen pirulva, mire széles, perverz vigyorral nézek rá.
- Csak pár óráig bírd ki, utána nem lesz menekvés.- búgom vágytól fűtött hangon és öröm nézni, ahogy kigyúl az arca.
Persze újra megrohamoznak minket az emberek, gratulálni, én pedig a világ legboldogabb férfijának érzem magam. A haverok persze rögtön letámadnak, gratulálnak, amiért egy ilyen gyönyörű kis pipit sikerült magamba bolondítanom… dumálunk, röhögünk, de a szívem csak visszahúz kedvesemhez, és lecsüccsenve mellé forró csókot váltunk.
- Mond csak szívem, mikor tudtad meg, hogy kicsink lesz?- kérdem csillogó szemekkel, kezemet szerelmem pocakjára simítva.
- Ma voltam orvosnál, mert nem éreztem jól magam az elmúlt napokban.- tájékoztat.
- És nekem miért nem szóltál, hogy gond van?- rovom fel neki, de csak mosolyogva cirógatja meg az arcom.
- Mert így is sok a munkád és nem akartalak még ezzel is terhelni.- súgja egy puszit nyomva a számra, de csak durcásan nézek rá.
- Kicsim, ilyet többet ne csinálj, rendben? Te vagy a mindenem és tudni szeretném, ha valami nincs rendben, okés?- kötöm a lelkére, bólintása pedig megnyugtat.
*
Telnek a napok, hetek, hónapok, velem pedig madarat lehet fogatni. Elmondhatatlanul boldog vagyok. Mollynak kezd kerekedni a pocakja, és szerencsére az orvos azt mondta, egészséges a kis pajtás. Olyan lettem, mint valami családját őrző apatigris. Egy perce sem hagyom egyedül és igyekszem, hogy mindig a lehető legkellemesebb legyen a számára. Vigyázok rá, hiszen ő a legdrágább kincsem a világon.
Most is nyugtalanul ülök a kanapén, mert a sok unszolásra kénytelen voltam egyedül hagyni, pedig a szívem szerint egy tapodtat sem mozdulnék mellőle. Belevetettük magunkat az esküvő szervezésébe, és szerelmem épp a menyasszonyi ruháját próbálja fel.
Majd kisvártatva megjelenik a lépcső tetején, én pedig hevesen dobogó szívvel, áhítattal pattanok fel, majd lépek a lépcsőhöz.
- Annyira szépséges vagy.- súgom elvarázsolva. Csodálatosan fest ebben a ruhában. Mikor leér, gyengéden csókot hintek a pocakjában növekvő csodára.
- Remélem, nem lesz semmilyen balszerencse az esküvőn, mert nem a templomban láttál meg.- mondja rögtön aggódva, de csak elmosolyodom. Milyen kis babonás…
- Ne aggódj, semmilyen baj nem történhet velünk.- jelentem ki. Olyan csodálatosan alakul most minden, hogy képtelenség, hogy bármi rossz történjen.
A templomban aztán én vezetem az oltárhoz. Látom rajta, hogy kicsit szomorú emiatt, de mindent meg fogok tenni, hogy boldog legyen életünk további részében.
Mikor kimondjuk a boldogító igent és csókért hajolok hozzá, a szívem majd' kiugrik a helyéről. Elönti a mellkasomat a forró szerelem és boldogság.
Elkezdődik a lagzi és minden nagyszerűen alakul. Az első táncot mi lejtjük el a parketten, majd sorra felkérik az én kincsemet, én pedig nem állhatom meg figyelmeztetés nélkül. Elvégre várandós és nem akarom, hogy valami baj történjen…
Majd vacsorához ülünk, de ekkor hirtelen kicsapódik az ajtó bennem pedig a vér is megfagy…
Hilda…? De hogyan?! Azt hittem, még börtönben van!
- Drága lányom, nem is hívsz meg az esküvődre? Mégis milyen gyalázat ez?- kérdi, hangjából szinte csöpög a gúny. Elszorul a torkom, ahogy Mollyra tekintek. Elsápadt és az arcára őszinte rémület ült ki…
Nem hagyhatom, hogy ez a nőszemély elrontsa az esküvőnket!
- Csak féltettük a vendégeinket, kedves anyus…- állok fel rideg, metsző mosollyal. Farkasszemet nézünk, a vendégsereg pedig visszafojtott lélegzettel figyel. Én észrevétlenül Molly vállára simítom a kezem, biztatóan megszorítva. - Nem akartuk, hogy valamelyiket kórházba küld.- jegyzem meg epésen, mire fintor jelenik meg az arcán, a tekintete dühtől villan fel.
- Neked nincs jogod engem rágalmazni, Andrew… vagy szólítsalak inkább drágámnak?- vonja fel a szemöldökét gonosz mosollyal, nekem pedig elszorul a torkom. Reméltem, hogy nem fogja felhozni ezt a témát…
- Fogd be a szád, te gyerekverő szuka!- szisszenek fel, elönt a harag, lassan remegni kezdek az indulattól. Molly rémülten markolja meg a kezem.
- Hogy felvágták a nyelved…- jegyzi meg, majd elegáns léptekkel beljebb, az asztalok között szlalomozva, felénk tartva.
- Andrew…- súgja Molly. Kétségbe esek. Nem hagyhatom, hogy ez így folytatódjon, a gyerek… a sok stressz nem tesz jót sem a babának, sem szerelmemnek…
- Mi az, nem is köszönsz anyádnak, Molly?- bazsalyog a vén satrafa.
- Nincs jogod, hogy az anyámnak nevezd magad!- vágja rá Molly dühösen.
- Te kis szajha… hát erre tanítottalak?! Hova lett a tisztelet?!- emeli fel a hangját ez az utolsó boszorka, nekem pedig erővel kell visszafognom magam, hogy ne essek neki. Szerencse, hogy van bennem annyi tartás, hogy nőkre ne emeljek kezet…
- Sosem tiszteltelek! Nem volt miért tisztelnem téged!- jelenti ki Molly, felállva a székről, és ekkor Hilda tekintete megakad gömbölyödő pocakján… és undorító, groteszk vigyor terül el a képén…
- Nahát, nahát… mit látnak szemeim…- duruzsolja, és már egészen közel ért, alig egy méter választ el minket tőle. Óvón karolom át Mollyt, aki az oldalamhoz simul. - Ez a féreg képes volt felcsinálni azok után…?- duruzsolja gúnyos vigyorral, nálam pedig most telik be a pohár.
- Hilda, kérlek, távozz!- szisszenek fel, de csak rám villannak a szemei és negédes mosolyt kanyarít a képére.
- Kidobnád innen a tulajdon anyósodat…?- kérdi keserűséget mímelve.
- Gondolkodás nélkül.- felelem rezzenéstelen arccal, mire dühös képet vág.
- Megvetlek, Andrew… ez a kis csitri elvette a maradék eszedet is… hát nem látod, hogy csak manipulál? Csak a pénzed kell neki. Ellenben én…- sóhajtja, felém nyújtva a kezét. - Én őszintén, szívemből szerettelek… olyan jól megvoltunk… kérlek, gyere vissza hozzám. Hagyd ezt a kis koloncot meg az átkozott porontyát, és legyünk újra boldogok!- sóhajtja, én pedig őszinte sajnálattal nézek rá.
- Sajnállak, Hilda. Őszintén sajnállak… de neked már semmi keresnivalód az életünkben. Menj el, és ne gyere vissza soha többé.- mondom halk, visszafogott hangon, mire nagyra tágulnak a szemei, hitetlenkedve, döbbenten néz rám. Végszóra áll fel Ken és egy másik kollégám, a nőhöz lépnek és két oldalról megfogják. Ezen a ponton Hildában elpattan valami, üvöltve kezd tiltakozni, átkokat szórni, a két férfi pedig nekilát kivonszolni a teremből.
Molly könnyes szemekkel a mellkasomra borul, szorosan átölelve, arcát az ingembe fúrva, én pedig megnyugtatóan cirógatom. Ahogy bezárul az ajtó és elhallgat az őrült nőszemély rikoltozása, elnézést kérek, a karjaimba kapom a kedvesemet és elviharzok vele, az egyik hátsó szobába. Ott aztán leteszem, szerelmem pedig kiadja magából a feszültséget, keservesen kezd zokogni.
- Jól van, már semmi baj… elment… már nem árthat nekünk…- súgom a fülébe, megnyugtatóan cirógatva, simogatva, csókjaimmal elhalmozva. - Szerelmem, kedvesem, nyugodj meg kérlek… egyetlenem, én itt vagyok. Örökre itt maradok veled, vigyázni fogok rád és nem engedem, hogy téged vagy a babánkat bántsa… ígérem…- súgom, és erre megenyhülni látszik. Nagy nehezen lenyugszik, majd erőtlenül felmosolyog rám, én pedig letörlöm a könnyeimet.
- Annyira féltem, Andrew…- súgja, én pedig gondterhelt sóhajjal lágy csókot hintek a homlokára.
- Én is féltem…- súgom halkan, megmutatva, hogy bár férfi vagyok, engem is csak emberből teremtettek… - De már vége. Kérlek, virágszálam, mosolyogj! Menjünk vissza a vendégek közé, jó? Azért se engedjük, hogy elrontsa ezt a kivételesen boldog napot.- súgom gyengéden, ő pedig beleegyezően bólint. Lágyan, gyengéden csókolom meg, kedvesen, szeretgetően, majd kézen fogom és visszasétálunk a vendégek közé.
|
| oosakinana | 2012. 07. 29. 20:38:06 | #22530 |
Karakter: Molly Wenstar
Megjegyzés: (Hugimnak)
Első reakciójában látom, hogy ledöbben, de amikor feldolgozza az információkat, akkor már elvigyorodik és végre látom, hogy boldog és tetszik neki az ajándékom.
- Molly! Annyira köszönöm! – mondja szerelmem, mine egy kis gyerek, de annyira aranyos. megkönnyebbülök én is, majd azt figyelem, hogy tetszik a dolog mindkettejüknek.
- Örülök, hogy tetszik. – válaszolom mosolyogva, mire megfog és az ágyba húzva részesít olyan csókban, hogy komolyan mondom menten elkezdek nedvesedni....
- Az nem kifejezés! Már olyan rég szerettem volna egy kutyát, de valahgy sosem jutottam el odáig, hogy elkezdjek keresni egy tenyésztőt. De honnan tudtad? Eddig egy szóval sem említettem. – olyan jó látni, hogy ennyire boldog. A kicsi közben neki kezd a játéknak.... csak a bútorokat ne harapdálja szét.
- Hát... körbekérdeztem, és a munkatársaid mondták. – mondom el az igazat, mire elneveti magát és a fejét ingatja.
- Tudhattam volna. Még egyszer köszönöm. – kapok egy lágy puszit a fejemre, majd felülök és úgy figyelem a kis kutyust, meg megis simogatom.
- És mi legyen a neve? – kérdésemre eléggé elkezd gondolkozni és a picurt figyeli.
- Hát...- én is elkezdek gondolkozni, de semmi értelmes nem jut eszembe, meg hát kicsikém kutyája így neki kell nevet adnia. - Mit szólnál ahhoz, hogy Őrmester? Most úgy néz ki, mint valami katona...- kicsim nevetésére én is elmosolyodok.
- Tetszik. Egyedi és frappáns. – levakarhatatlan az arcáról a mosoly és ez nekem nagyon tetszik. jó ilyen boldognak látni.
- Amint jobban leszek, elkezdem képezni. – kezdi el mesélni szerelmem, hogy mit szeretne csinálni a kutyussal. - Szeretném rendőrkutyává képezni, és ha lehet, drogkeresésre is kitanítani. Kíváncsi vagyok, arra alkalmas lesz-e. – gondolkozik el kicsit. - Téyleg, milyen fajta?
- Broholmer. – nem kicsit felcsillan a szeme. telejsen olyan most mint egy 6 éves kiskutya, aki most kapta meg élete legjobb ajándékát.
- Mindig is egy Broholmert akartam! – kijelentésére, csak nevetve simulok hozzá. - Szeretlek, Molly. – suttogja a fülembe olyan meghatóttan, hogy még én is meghatódok tőle...
~*~
Egy hónapt telt el azóta, hogy a kutyus is nálunk el. Nagyon sokat nőtt és igazán aranyos. Andrew ámrá nagyon sok mindent megtanított neki. Az ült, fekszik, bukfenc, meg a többi hasonlót, de a pórázzal elég nehéz dolga volt, de majd csak belejönnek teljesen.
Szerelmem is visszament dolgozni, de egy ideig még nyugi van, mert csak a papírmunkával foglalkozhat, amíg az orvos azt nem mondja, hogy mehet terepre. Ennek én most nagyon örülök, mert félni fogok, hogy bármikor megint azzal hívhatnak fel, hogy meglőtték és kórházban van... vagy hogy csörög a telefon és azt közlik velem többet már soha nem fog hazajönni. Ettől nayon félek és nem is szeretném átélni, mert ott roppannék össze teljesen.
Andrew még megpróbált arra is rávenni, hogy fejezzem be az egyetemet, de nem akartam. Elhatároztam magam most az életben először, hogy nem fogom befejezni és végre én is segíteni fogom. Teljesállásban modellkedek így most már kicsivel hátha több időm marad rá is, meg a háztarásra is. Szeretném ha semmiben nem szenvedne hiányt és mindig boldog lenne mellettem, mint amikor a kis kutyust megkapta.
A mainap viszont sokkal másabb mint a többi. A munkahelyem helyett ma orvosnál voltam, mert más napok óta nem érzem magam valami túl jól és kiakartam deríteni, hogy miért lehet ez.... Terhes vagyok.... Teljesen ledöbbentem, de boldog is vagyok, már csak az a kérdés, hogy szerelmem mit fog hozzá szólni. Ma el akar vinni egy étterembe és szólt, hogy hamarabb menjek haza. Nem tudom, hogy ő pontosan mit tervez, de akkor ma este az étteremben elmondom neki, hogy milyen állapotben vagyok... Csak istenem adj, hogy örüljön neki.
Most értem haza és belépve a házba veszem le a cipőmet, miközben Őrmester már a lábam előtt is hever lihegve és csóválva a farkát.
- Megjöttem, drágám! – kiáltom el magam, majd megsimogatom a kutyus fejét.
Felsétálok, majd amint felérek szerelmem elém toppan olyan csókban részesít eldöntve, hogy az már tényleg a filmekbe illő. Vizsonzom a csókját, mert nagyon kellemes és egyre jobban vágyom rá, de nem csak csókjára.... A terhesség kicsit jobban kívánósabbá tesz.... Már szinte ettől a csóktól is kicsit benedvesedtem.
- Szia szerelmem. – mondja egy nagyon döglesztő mosollyal az arcán.
- Téged meg mi lelt? – érdeklődöm már biztos talajon állva.
- Csak boldog vagyok, ennyi az egész. Egy csodálatos estét fogok eltölteni életem nőjével, márhogyne lenne jó kedvem? – rám kacsint, mire nevetve rázom meg a fejemet és bevonulok a fürdőbe.
Itt valami nem stimmel. valamiben séntikál, csak nem tudom még pontosan, hogy miben... azt biszont tudom, hogy rosssz dolog csak nem lehet, hiszen akkor nem lenne ennyire boldog... Talán előléptették és azt szeretné megünnepelni és elmondani?
Inkább nem gondolkozok tovább, hanem gyorsan letusolok, majd felveszem a legszebb estélyi ruhámat, majd lesétálok szerelemmhez.
- Molly... gyönyörű vagy... – olyan döbbenettel és őszinteséggel mondja, hogy bele is pirulok.
Leérek hozzá, mire a karját nyújtja én meg örömmel fogadom el. A kocsihoz sétálva még az ajtót is kinyitja nekem, majd vigyázva a ruhámra csukja be az ajtót és már megyünk is az étterem felé.
Megérkezünk, majd a pincér is mosolyog és szint egyből kapunk asztalt, na meg a legjobbat. Most már tényleg egyre kíváncsibb vagyok, hogy mit szeretne szerelmem mondani, mert nem mindig csinál az ember ilyet. Hamar megkapjuk az étetl is, majd egyszer csak egy tortát kezdenek kitolni hozzánk. Teljesen hófehér. az emberek elnémulnak én meg csak döbbenettel figyelem, hogy még is mi szeretne ez lenni.
- Andrew... – mondom nevét, mire ő csak mosolyog. A tortát elhelyezik az asztalunkon, mire meglátom a díszt a tetjén és teljesen elakad a lélegzetem. Ez most komolyan az, amire gondolok?
- Kincsem, tudod, sokat készültem erre a pillanatra... – mondja zavartan, hát igen az ilyen helyzetekben nehezen lehet megtalálni a szavakat.
- Andrew ugye nem...? – kérdezem meg... nem akarok hinni a szememnek, meg ennek az egész napnak....
Ám amikor feláll és a kezemet fogva állít fel engem is, majd ő letérdelve elém nyitja ki a kis dobozkát, amibe egy nagyon csodálatos eljegyzési gyűrű van.... Akkor már képes vagyok még a tündérmesékben is hinni.... Mondjuk soha nem gondoltam volna, hogy életem első férfija meg is fogja kérni a kezemet, de ez most annyira beleillő.
Mindenki elnémul körülöttünk és csak az eseményeket figyelik, ahogy én is csak a jelen pillanatnak élek és szerelmemet figyelem.
- Molly... nemrég rájöttem, hogy az irántad érzett szerelmem hatalmasabb, mint eddig gondoltam volna. Szeretlek, mindennél jobban és rájöttem, te vagy az a nő, akit egész életemben kerestem. Nélküled már nem vagyok teljes, nélküled semmit sem érek és nem tudom úgy elképzelni az életem, hogy te ne legyél a része... – szavai közben telejsen elérzékenyülök és könnyeimmel is küzdök, bár ha így fogja tovább folytatni biztos, hogy elfogom sírni magam. - Molly Wenstar... hozzám jönnél feleségül?
Erre a kérdésre viszont már kitörnek belőlem a könnyek.
- Igen. – mondani csak ennyit tudok, mire szerelmem felhúzza az ujjamra a gyűrűt, majd felállva csókol meg én meg örömmel viszonzom a csókját meg bújok hozzá.
Körülöttünk az emberek mindenki tapsol és ujjong, mi meg csak állunk középen és egymást csókoljuk, amíg a levegőnk hagyja, de még utána sem engedem el páromat, mert a fejemet a nyakába fúrom, hogy ne lássák az emberek mennyire elérzékenyültem, mondjuk a terhesség, most mégjobban kihozza az érzékeny oldalamat.... Csak ölelem szerelmemet ő meg a hátamat simogatja, hogy kicsit próbáljak megnyugodni, bár már ahogy érzem kicsit ő is kezd aggódni értem.
- Kicism minden rendben van? – távolodok el kicsit tőlem, majd a fejemet felemelve néz a szemembe, ami a boldogságtól könnyes.
- Igen, csak soha nem hittem volna, hogy valaha megfogják kérni a kezemet. – mondom őszintén.
- Pedig jobb ha elhiszed, mert én tényleg megkértem és te igent mondtál. – világosít fel, hogy valóban megtörtént az előbbi esemény és nem csak álmodtam.
- Szeretlek. – mondom neki, majd közelebb hajol hozzám és ajkaimra tapadva kezdünk megint csókolózni, de most csak kis ideig, majd ahogy körbe nézek, csak most vélem felfedezni a vendégekben szerelmem munkatársait, meg az én munkaadóimat. Hát igen nem nagyon nézelődtem, amikor bejöttünk.... Csak szerelmemmel voltam elfoglalva.
Odajönnek gratulálni nekünkés boldogságot kívánni, na meg páran azt is bevágják, hogy már várják az esküvői meghívókat, mert remélik, hogy nem kell sokat várniuk egy nagyon jó bulira... Hát igen. Főleg meg ha szeretnénk, hogy a picink úgy szülessen meg, hogy már férj és feleség vagyunk.
- Akkor vágjuk fel a tortát és ünnepeljünk. – mondja szerelmem, de megfogom a kezét.
- Mielőtt neki állnánk ünnepelni nekem is lenne egy hírem. – mondom kedvesen, mire minden szem érdeklődve, de egyben meglepetten is tekint rám.
- Baj van kicsim? – nézek szerelmemre, aki mintha kicsit megijedt volna.
- Nem nevezném bajnak, bár nem tudom mi lesz róla a véleményed. – mondom kedvesen, de már látom rajta, hogy alig tudja kivárni mit akarok mondani, mert már lyukas az oldala.
- Mi az kicsim? – kérdezi meg, mire csak halványan elmosolyodok, majd a kezét a hasamra teszem.
- Babánk lesz. – mondom mosolyogva és párpercre teljesen meg fagy a levegő a teremben.
Elkezdek kicsit aggódni, hogy talán nem kellett volna, de ekkor meglátom Andrew mosolyát és a mosolya után pedig a csillogó szemeit.
- Tényleg? – kérdezi mosolyogva én meg bólintok egyet. megölel, majd felkap és elkezd pörgetni én meg szorosan nevetve bújok hozzá.
- Tegyél le. – mondom mosolyogva. – Tegyél le. Vigyázni kell a picire, mert még nagyon érzékeny. – mondom mosolyogva.
- Annyira boldog vagyok. – mondja magához ölelve, mire én meg annyira bújok hozzá, amennyire csak tudok.
- Én is boldog vagyok. – suttogom, majd a füléhez hajolva folytatom mondantomat. – És most sokkal kívánósabb vagyok... olyan téren is. – mondom kicsit elpirulva, mire vigyorogva néz a szemembe.
- Csak pár óráig bírd ki utána nem lesz menekvés. – mondja, amire elmosolyodok, de ki is pirulok alaposan.
Mindenki odajön gratulálni nekünk. Annyira boldog vagyok, hogy örül a picinek. Elmondani nem tudom mekkora boldogságot is okoz nekem ez, hogy tényleg ennyire örül.
A parti is nagyon jól sikerül. Nem iszok egy kortyot sem, csak vizet vagy rostosat, mert csak ilyeneket szabad az orvos elmondta. Aztán egyszer csak kicsit ül mellém, mikor elszabadult haverjaitól.... Még egy csókot is kapok tőle, amit viszonzok, de az ilyenekkel csak joban fokozza a libidómat.
- Mond csak szivem. Mikor tudtad meg, hogy kicsink lesz. – kérdzi, miközben magához ölelve a hasamat kezdi el simogatni.
- Ma voltam orvosnál, mert nem éreztem jól magam az elmúlt napokban. – mondom kedvesen.
- És nekem miért nem szóltál, hogy gond van? – kérdezi, mire elmosolyodva megsimogatom az arcát.
- Mert így is sok volt a munkád és nem akartalak még ezzel is terhelni. – mondom kedvesen, és még egy csókot is adok ajkaira.
- Kicsim. ilyet többet ne csinálj rendben? Te vagy a mindenem és tudni szeretném ha valami nincs rendben okés? – bólintok egyet, majd megkérem, hogy inkább érezzük jól magunkat és örüljünk a mai napnak, hogy van.
~*~
Eltelt párhónap és már ahasam is kezd keredni szerencsére egészséges a pici és járunk minden hónapban kivizsgálásra. Boldogok vagyunk nagyon és szervezzük az esküvőnket is, ami még jobban tetszik. Már szinte mindent elintéztünk és kicsit túl is költekezzük magunkat, de az én fizetésemből, meg Andrewéből ezt meg is tehetjük, hiszen hiába vagyok terhes még így majdnem, hogy jobban akarnak és elmegyek egy két fotózásra, aminek szerelmem nem örül, de kell a pénz az esküvőre és szinte dupla árat fizetnek érte, ami meg mégjobban elkél most.
Gyönyörű esküvői ruhát is csináltatunk, de a teljes formájában még nem látta Andrew és nem is szeretném ha látná, de erre sajnos, most nincs lehetőségem, hiszen nem akar egyedül hagyni és senki nem tudja elküldeni, mert ő akar rám vigyázni. Mióta elkezdett nőni a hasam nagyon vigyáz rám és szinte egyedül nem szokott hagyni.
Most is csak annyira hagy egyeüdl, amíg felveszema ruhát és lesétálok az emeletről.... Ám amikor meglát egyből felpattan a fotelből és alépcső elé jön.
- Annyira szépséges vagy. – mondja végig nézve rajtam, majd mikor leérek hozzá egy puszit ad a hasamra, majd nekem egy édes csókot.
- Remélem nem lesz semmilyen balszerencse az esküvőn mert nem a templomban láttál meg. – mondom neki, mivel ezen a téren kicsit babonás vagyok.
- Ne aggódj semmilyen baj nem történhet velünk. – olyan magabiztosan ejti ki a szavakat, hogy még el is ihszem neki.
Elindulunk a templomba és az ő vezet az oltárhoz, mivel nincs se anyukám, se apukám, aki oda kísérne, ezért kicsit szomorú is vagyok, de tudom, hogx boldog leszek és apa is boldog odafent, ezért egy mosolyt varázsolok az arcomra.
Ám a boldogásgomat, csak az teljesíti ki, amikor kimondjuk a boldogító igent és a pap meg kimondja, hogy most már férj és feleségek vagyunk. Örömmel csókoljuk meg egymást, mire mindenki rizset kezd el szórni ránk.
Annyira boldog vagyok és akárhányszor megálmodtam ezt a pillanatot ez ezerszer jobb, mint amit eddig valaha álmodtam volna magamnak. Van egy nagyon csodálatos férjem és az első picink is már úton van. enné nagyobb boldogságot ha tudnék se kívánhatnék magamnak, de van egy olyan rossz érzésem, hogy ez a nap nem fog végig ilyen boldog lenni....
Már a lagzi is elkezdődött és eddig minden simán megy. Táncolunk, de én csak finoman és erre a többieket is megkéri kicsim. Nagyon félt, pedig egy kis mozgás az nem árt, sőt még jót is tesz. Éppen a vacsorázunk, amikor nagy sebbel lobbal kicsapódik az ajtóés egy olyan ember áll ott meg, akire soha gondolni nem merte, hogy valaha látni fogom.... Az anyám.
- Drága lányom nem is hívsz meg az esküvődre? Még is milyen gyalázat ez? – kérdezi merő gúnnyal a hangjában. Itt van a gond, amit éreztem egésznap....
|
|
