Timothy :

 
Már három hónapja. Három hónapja már csak álmaimban üldöz. Onnan képtelen vagyok kikergetni fénylõ szemeit és émelyítõ kacaját. Ott még uralhat… de csak ott. Új életet kezdek. Megint. A Lycan klán tagja vagyok, és soha többet nem megyek vissza hozzá. Nem… Itt biztonságban vagyok, megvédenek, becsülnek, már amennyire egy hozzám hasonló… mi is a szavuk rá? Szubhímet meg lehet becsülni. Szépen lassan megtanulom új életem, lényem szabályait, és szép lassan elzárom sötét emlékeim. Nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjanak rajtam, talpra kell állnom!
Igaz, még nem merem elhagyni a falka központját, de lehet, hogy soha nem fogom rávenni magam. El kell szakadnom a családomtól, hisz csak veszélyt hoznék rájuk… jobb ez így.

 Elnyúlok hosszú ágyamon, és belefojtok egy ásítást az egyik párnába. Ez a sok gondolkodás lefáraszt, ráadásul nem is aludtam valami jól, olyan rossz elõérzetem volt, de nem tudom miért. Vajon ez is a farkas léttel jár? Fogalmam sincs…  
Halkan kopognak az ajtón, és válaszom meg sem várva lép be valaki. Föl sem nézek, hiszen úgyis tudom ki az. Nem sokan szoktak meglátogatni… jobban mondva csak egy valaki, Ian. Õ gondoskodott rólam mikor idekerültem, jobban mondva õ volt az egyetlen akit eltûrtem… és most sem szeretem ha a többen vannak mellettem. Tudom, hogy egy falkában fontos lenne a többiekkel érintkezni, de… én nem bírom. Még ha Ian próbál hozzám bújni, attól is menekülök… túl sok emléket ébreszt.
Besüpped mellettem az ágy, és egy puha tenyér simul hátamra. Szinte azonnal bevillan egy hideg sárga szempár. Összerezzenve fordulok oldalamra, megszabadulva kezétõl. Pont errõl beszéltem.
- Timothy, ki kéne mozdulnod egy kicsit… Legalább sétálj egy keveset a kertben, vagy gyere le közénk. Jót fog tenni meglátod – próbál meggyõzni, de én csak nagyokat pislogok rá. Olyan gyönyörû… már elsõ alkalommal megcsodáltam hosszú barna haját, és megnyugtató, meleg tekintetét. Ráadásul az ereje sem kicsi… azt hiszem, bár az ilyen dolgokhoz még nem nagyon értek.
- Muszáj? – nagy kiskutya szemek, de nem gyõzik meg. Halkan sóhajtva ülök föl, kipillantva az udvarra nyíló üvegajtón. Talán nem is annyira rossz ötlet, és inkább ez, mint a rengeteg ember… illetve farkas. – Akkor kimegyek, de nem sokáig! – szögezem le a dolgot, mire csak egy mosoly a válasz.
- Addig maradsz, amíg jól esik. Ha meggondolod magad, tudod merre szoktunk lenni – búcsúzóul végigsimít karomon, és szinte hangtalanul hagyja el a szobát.
Lehunyom szemeim, és hagyom, hogy ereje utolsó morzsái simogassák bõröm. Legszívesebben beleburkolnám magam, mint egy puha takaróba, olyan jó érzés. Sokkal másabb, mint William er…
Fölpattannak szemeim, s remegve ölelem át magam. Ennyit a pillanat varázsáról. Most már az a csöppnyi kedvem is elment attól a sétától, de hát megígértem.

 Hosszas öngyõzködés után végül magamhoz veszek egy füzetet és egy ceruzát, majd kilépek a kertbe. Lehunyom szemeim és mélyet szippantok a levegõbõl. A szaglásom sokat fejlõdött mióta… szóval… sokat fejlõdött. A rengeteg illat, amik eddig rejtve maradtak orrom elõtt, most fokozatosan találnak rám, szinte megrészegítve. A rengeteg virág, amiket ha akarok akár külön-külön is meg tudok nevezni, és még a friss föld illata is… kábító.
Teszek pár lépést, még mindig csukott szemekkel. Élvezem, ahogy a fûszálak simogatják talpam, a nap melengeti bõröm, ugyanakkor a lenge szellõ lehût. Egyedül emiatt elviselhetõ ez az egész farkasosdi… ezért az érzésért megéri.
Az egyik gyümölcsfa alá leheveredve nyitom föl füzetem, keresve egy üres oldalt. Igazából semmi ötletem nincs, így csak firkálgatni kezdek, hallgatva a madarak halk énekét.
Nem volt rossz ötlet kijönni. Régen nagyon sokat ültem a parkban, ott mindig könnyebben ment az írás, de most… Az elmúlt hetekben ki sem mozdultam a szobámból. Ha nem egyedül kuporogtam sötét gondolataimmal, akkor Ian- t hallgattam. Mindig válaszolt a kérdéseimre, így rengeteget megtudtam a vérfarkasokról. Mindeddig úgy hittem a vérfarkasok állatok, amik el akarják pusztítani az embereket, és át akarják venni az uralmat, de tévedtem. Ugyanolyanok, mint az emberek. Van saját politikájuk, viszályaik, sõt normális életük. Legtöbbjükrõl senki nem tudja, hogy mik valójában. Furcsa lehet… de lassan nekem is bele kell rázódnom. Még szerencse, hogy itt minden segítséget megkapok.
Sõt, Ian még a vámpírokról is mesélt, igaz nem sokat, de legalább most már tudom, hogy nem úgy kell õket elképzelni, mint a jó öreg Dracula-t. Egyszer szívesen megnéznék egyet közelrõl is…

 Elmerengve rágcsálom ceruzám végét, mikor villámként cikázik át rajtam az ereje. Nem… lehetetlen… Rémült sikkantással ugrom talpra, de már hasít is hátamba a fájdalom, ahogy a fához vág. Torkomat erõs ujjai szorongatják, testem többi részét pedig az elhatalmasodó rettegés. Lassan szembetalálom magam a jól ismert csillogó szempárral. Legszívesebben zokognék, sikítanék… és menekülnék. Nem lehet… õ nem lehet itt, õ ide nem juthatott be. Egy szörnyû képzelgés az egész.
- Szia nyuszi – ez a hang… nem akarom… nem bírom…Tiltakoznék, de tagjaim lebénítja a félelem, torkomon pedig nem jön ki értelmes hang. Ragadozó vigyor, szemfogak, durva csók.
Kétségbeesetten küzdök elõtörni készülõ könnyeim, és emlékeim ellen. Nem… nem lehet… nem akarom újra átélni. Rémülten remegek meg állatias hörgésétõl, és már a rosszullét kerülget. Egy újabb dolog, ami ellen küzdenem kell. Szerencsére elszakad számtól, helyette összeérintve homlokunkat. Ereje marja a bõröm, tekintete pedig… izzik a dühtõl. Végem van. Meg fog ölni.
- Komolyan azt hitted, hogy elõlem elmenekülhetsz, nyuszi? – összerándulok. Ez a szó… ez zúzza porrá utolsó védõfalaim. A rám zúduló sok emlék és fájdalom szinte összenyom… Valaki… valaki segítsen…

„Nagyon finom vagy nyuszi…”

„Sikíts csak nyuszi…”

 „Nyuszi… az enyém vagy…”

 Könnyeim végigfolynak arcomon, államról lehullva pedig szomorú véget érnek a torkomat markoló kézen.
Könnyfátyolon át is látom, ahogy elvigyorodik. Élvezi… undorító… és én is az vagyok…
Ismét ajkaimra tapad, hosszú szemfogaival felsértve érzékeny bõröm. Fájdalmasan nyöszörgök, ahogy még meg is szívja az apró sebet. Egyre halványabban pislog a menekülés fénye. Tévhitbe ringattam magam. Elõle nincs menekvés… bárhol utolér… és most magamra haragítottam, ezért meg fog büntetni… senki sem menthet meg tõle…
- William, engedd el! Most! – ez a hang… Armand? Megmenekülök? Nem… a csók még mindig folytatódik. Halkan morognak körülöttünk mikor végre… végre elhajol tõlem és elenged. Erõtlenül csuklok össze a fa tövébe. Összegömbölyödve hunyom le szemeim. Vége…
- Ugyan Armand… csak nosztalgiáztam egy kicsit. Nem kell azonnal leharapni a fejem – utálom… utálom ezt a hangot.
- Vigyétek innen a fiút – a királyunk… hullámzó ereje összecsap Williamével… ijesztõ mennyire hatalmasok.
Valaki fölemel a földrõl és elindul velem. Ismerõs az illata, de nem akarom kinyitni a szemem. Nem akarom látni… többet nem.
Puha ágyba tesznek, és én összekucorodom a takaró alatt. Ez a saját szobám. Itt már biztonságban vagyok… nem jöhet utánam… megvédenek tõle… nem okozhat több fájdalmat…

 oOoOo

 A napok lassan telnek, szinte csak végigszenvedem õket. Olyan, mint mikor idekerültem. Csak rá tudok gondolni, és azokra a szörnyûségekre, amiket velem tett. Nem merek aludni, hisz ott újra szembe kell néznem vele… Nem tudom megint végigcsinálni…

 Ian minden nap meglátogat, de Williamrõl nem beszélünk. Nem tudom, hogy mit csináltak vele, de õszintén nem is érdekel. Jól esik nem gondolni rá, még ha csak egy rövid idõre is. Viszont ha megint egyedül vagyok, akkor nincs jobb dolgom, mint gondolkodni, és… azt hiszem döntésre jutottam. Ide is bejutott, semmi nem állíthatja meg, és nem is fogja föladni, míg vissza nem megyek hozzá. De talán ha messzebb rejtõzöm el, akkor… nem fog utánam jönni, sõt lehet, hogy meg sem talál. Nem is tudom miért nem jutott ez elõbb eszembe… de most már biztos vagyok a dolgomban. Este kiosonok innen a pályaudvarra, és az elsõ vonattal elmegyek. Nem érdekel hova, csak messze legyen. Kockázatos, hiszen lehet, hogy… hogy figyelnek, de meg kell próbálnom… nem bírom tovább. Ez az utolsó elkeseredett próbálkozásom.

 oOoOo

 Levegõ után kapkodva rohanok a lámpákkal megvilágított utcákon. Lépteim hangos visszhangot vernek a magas épületek közt. Kis idõ múlva lelassítok, és félve pillantok körbe. Képzelõdtem volna? Pedig tényleg azt hittem valaki jön utánam… úgy tûnik, túlságosan paranoiás vagyok. Nyugalom Timothy… a pályaudvar már csak kétutcányira van, ha odaértem már rendben lesz minden.
Veszek egy mély levegõt, megigazítom hátizsákom, de az elsõ lépés után ismét megtorpanok. Hátam nekitámasztom az egyik épületnek, és ijedten pásztázom a sötétet. Most tisztán hallottam… Istenem add, hogy egy kóbor állat legyen…
- Kih… ki van… ott?