Kezdődik... újra. Ellenkezés nélkül hagyom, hogy magához szorítson, kezével végigsimogassa bőröm. Mikor nyakamhoz ér, fájón összerezzenek. A büntetései mély nyomot hagynak az emberben... illetve farkasban.
Kemény farkát a fenekemhez nyomja. Nincs más választásom, mint azt tenni, amit akar. A jó szubhím ilyen. Előre hajolva könnyítem meg dolgát, s ő egy percet sem habozva vágja belém magát. Na... nagyon nagy... Fájdalmas sikkantással kapaszkodom karjaiba. Szétfeszít belülről, tudja hogy fájdalmat okoz, de nem áll meg... sosem érdekelte. Forró nedves bőrünk minden mozdulatnál összesimul.
Nyakam forró bőrén nyal végig, én pedig ösztönösen előre hajtom a fejem. Még mélyebbre nyomul bennem, ugyanakkor fogai is nyakamba mélyednek. Csak nyöszörögni vagyok képes. A forróság ágyékomban egyre csak növekszik, már nem sok hiányzik a véghez... Nem sokáig bírom már...
Erőtlenül kapaszkodom karjába... már csak egy kicsit...
Ereje és hangja végigszánt gerincemen, megadva az utolsó lökést. Hangos kiáltással fogadom a megváltó gyönyört. Pár lökés után hallom, hogy William is követ... istenem...
Ernyedten pihegek karjai közt. Semmi erőm. Mintha minden tagom ólomból lenne, és csak hatalmas erőfeszítés árán tudnám mozgatni. Elszoktam ettől a tempótól...
- Tetszett, Nyuszi? - morogja fülembe, majd maga felé fordít egy fullasztó csókra. Mikor elfogy a levegőm elszakad tőlem. Ujjai gyengéden simítják végig arcomat... mi? Gyengéden? Nagyon kimerült lehetek, ha ilyesmit képzelek.
- Mikor ettél utoljára? bágyadtan pislogok komor arcába. Mondtam hogy képzelődtem. De... mikor is ettem utoljára? Fogalmam sincs.
- Nem... nem tudom.
Ereje dühösen fodrozódik körülöttünk, mikzben halk morgással hajol hozzám. Már megint haragszik... csak ezt ne... nem akarom hogy megint bántson...
- Jó lesz ha nem kókadozol itt nekem, mint egy hervadt virág, és eszel rendesen. Ha legyengülsz, lefogysz vagy lebetegedsz, akkor feldühítesz. Te tudod milyen vagyok dühösen. Nem igaz, Nyuszi?
Tudom... szerintem nálam jobban senki nem tudja... aki igen, az pedig már nem képes elmondani senkinek.
Nagy nehezen fölemelem kezem, hogy a legutóbbi büntetésem nyomán simíthassak végig, de nem csak ezt találom nyakamon. Döbbenten tapogatom ki újra és újra a foglenyomatot. Ez... lehetetlen... nem... biztosan csak...
- Te... megjelöltél...? - sírás szorongatja a torkomat. Képtelenség... Nem válaszol, csak karjaiban tartva átcipel a szobába és ledob az ágyra. A puha anyag hozzátapad nedves bőrömhöz, jólesően simogatva azt. Persze ezt a kellemes érzést azonnal feledteti, mikor fölém mászik, végignyalva arcomat.
- Meg. És újra meg foglak... - ne... istenem... Menekülési ösztönöm azonnal föléled. Nem szabad... nem... Segítsen valaki... William nem tudja mit beszél... Kiszabadulok, de visszaránt. Nem hagy szabadulni. Kétségbeesett tiltakozásba kezdek... mást nem tudok tenni.
- Ne... engedj el... ne... ne... ne... Nem vagyok nőstény, hogy ezt tedd velem! Ez tilos! - sipítom ijesztően magas hangon, könnyfüggönyön át pislogva királyomra. Megbolondult... nem tudja mit tesz...
Arcán egy pszichopatát is megszégyenítő mosoly terül szét.
- Próbáld megakadályozni.
Kétségbeesetten meredek a vágytól csillogó szempárba. Nem szabad hagynom. Ezek a törvények minden farkasra vonatkoznak... még rá is. Ha megszegi őket, akkor... akkor... pontosan nem tudom mi lesz, de a falka nem fogja szó nélkül hagyni. Mivel William a király, így őt nem hiszem hogy elítélnék, viszont engem... Eddig is gyűlöltek, s ez most még jobb ok arra, hogy megöljenek. Rám fogják varrni William tetteit is.
Nyöszörögve próbálok kiszabadulni ténykedő kezei alól, de nem megy. Csak... csak egy mód van rá hogy egérutat nyerjek... nem tehetek mást... istenem...
Remegve hunyom le szemeim, és megpróbálom előhívni farkasom. Undorodom ettől a szörnyetegtől, így eddig csak teliholdkor változtam át... viszont most... nem tehetek mást.
William egy pillanatra lemerevedik, de nekem ez is elég, hogy kimásszak alóla. Valószínűleg erre nem számított. Csekélyke kis erőm apró hullámokban szeli át a szobát, és mire az ajtóhoz érek, már puha, fehér bunda borít mindenütt. Nagy mancsommal ügyetlenül nyitom ki az ajtót, majd vissza sem nézve menekülök ki. Reggeli idő lehet, mert senkit sem látok.
Körmeim kopogása visszahangzik az üres folyosókon. Magam mögött hagyom a termeket, lépcsőket, egészen az udvarig. Csak reménykedni tudok egy kis előnyben.
Az apró kavicsokkal kirakott úton megtorpanok. Vágyakozva nézem a birtok kijáratát jelző hatalmas kovácsoltvas kaput. Ha most kirohannék rajta... talán... de nem. Ösztöneim és józan eszem egyaránt az erdő felé húz.
Ahogy bevetem magam a sűrű fák közé, megrohamoznak a jellegzetes illatok. A puha földé... a növényeké... a friss húsé. Vadászösztönöm kínzó lánggal lobban föl. Eddig sosem voltam képes megölni egyetlen állatot sem. És nem is most fogom elkezdeni. Jelenleg én vagyok akire vadásznak... nem pedig aki vadászik.
Nem tudom mióta rohanok. Nem figyelem sem az irányt, sem az időt... a lényeg az, hogy minél messzebb kerüljek Williamtől, még ha csak kis időre is.
Csak akkor állok meg, mikor minden erőm elfogy. Lábaim föladják, s én elterülök a puha földön. Nagy, busa fejemet mellső mancsaimra fektetem, s kimerülten szuszogva hunyom le szemeim. Jó mélyen lehetek az erdőben, hisz a nap sugarai csak helyenként tudnak átszűrődni a lombokon. Itt talán eltart egy darabig, míg megtalálnak. Addig van időm gondolkodni... úgyis bőven van miről. Olyan ostoba voltam. Ha hagyom, hogy William újra megjelöljön, akkor csak a falka akart volna megölni... viszont így már William is dühös rám. Elástam magam a trutyi alá... a lehető legmélyebbre.
oOoOo
Fázósan ölelem át csupasz térdeimet. Mikor visszaváltoztam, nem igazán gondoltam rá, hogy nincs ruhám. Furcsa, de hiányzik a puha, meleg bundám.
Az elmúlt pár órában csak ültem, és próbáltam megtalálni a válaszokat a rengeteg kérdésre. Csupán kettő van, ami még mindig foglalkoztat. Az egyik, hogy William miért akart megjelölni... Én nem vagyok társa... sőt még csak nőstény se... nem értem. Lehet hogy elragadta a hév? Ha igen, akkor már biztosan megbánta amit tett... remélem ez a válasz.
A másik pedig, hogy még miért nem talált meg. Ennyi idő alatt már rég visszarángathatott volna, és már a büntetésnél tartanánk.
Még a gondolat is elég hogy megremegjek, kezem önkéntelenül is a nyakamon lévő seben simít végig. Mindegy, nem megyek vissza. Ha nem keresnek, akkor... erdőlakó leszek. Talán nem is lenne olyan rossz.
- Nocsak... a kis kedvenc a gazdája nélkül mozdult ki? Vagy talán megint megpróbálsz elárulni minket?
Rémülten kapom föl fejem. Csak most érzem meg a fák közül kilépő két alakot. Ahogy közelebb érnek, gúnyosan vigyorgó arcukat is fölismerem. A nevüket nem tudom, de mindig látom őket az étkezéseknél. A férfi egy erős, befolyásos hím. A nő pedig a társa... azt hiszem.
Mindketten emberi alakjukban vannak, de sejtem, hogy nem sokáig.
- Talán elvitte a cica a nyelved? Vagy csak királyunk fejét tudod elcsavarni? - a nő éles hangjából csak úgy csöpög a gyűlölet. - Elárulod mivel változtattad így meg?
- Én... én... nem... - nyöszörögve simulok hátammal a fatörzsnek. Azt hiszik hogy... hogy én akartam megváltoztatni? De hát ez abszurd... és ostobaság.
- Ha nem, hát nem... akkor szépen elintézünk, mint az árulókat szokás. Királyunk még hálás is lesz érte - ne... kérlek ne... Fölzokogva szorítom össze szemeimet, és már érzem is nekem csapódni a szőrös testet. Fogak marnak vállamba, fölrántanak, s pár méter repülés után a földre zuhanok. Időm sincs fölfogni a fájdalmat, máris hatalmas mancsok nehezednek mellkasomra, minden levegőt kiszorítva belőle. Eny... ennyi volt... meg fog ölni.
Nyakamon érzem a perzselő leheletet. Csak egy harapás lesz. Reccs és vége... Talán nem is fogom érezni. Egész testemben remegve szorítom össze szemeim, várva az utolsó mozdulatot, de elmarad. Helyette megszűnik a mellkasomra nehezedő nyomás. Mi... mi történt? Miért? Én...
Elmosódott morgásszerű beszédet hallok magam körül, majd távolodó talpak hangját. Most... elmentek? Valóban?
Bágyadtan nyitom ki szemeim, hosszas kínlódás után föltornázom magam, de nem látok senkit. Egyedül maradtam. De miért?
Felébred és kioson mellőlem az ágyból. Hagyom neki, nem jelzem hogy ébren vagyok. Alig aludtam valamit, csak gondolataim kötöttek le, miközben őt öleltem magamhoz és hallgattam megnyugtató szuszogását.
Dühösnek kéne lennem és talán az is vagyok. Olyan voltam mint egy idióta. Úgy viselkedtem, mint azok a francos farkasok, akik a „társukat” védik. Ugyan már. Röhej. Nyuszi még csak nem is nő. Férfi sem. Csak egy kölyök. Egy gyönyörű és vonzó fiú. Ha már itt tartunk, ágyékom bizseregni is kezdett. Odabent a fürdőben elég régóta csobog már a víz, így felkelek és miközben az ajtó felé tartok, sorra hagyom el magam mögött a ruháimat. Szinte soha nem alszom ruhában, most mégis megtörtént. Brr...
Ő épp a víz alatt áll, megtörten támaszkodva a csempébe, vállai finoman rázkódnak. Francba. Tutira épp bőg. Belépek mögé, hátához simulok, ujjaim pedig a csempén remegő öklöcskéire simítom.
- Ejnye Nyuszi... - dörmögöm a fülébe. - Szólhattál volna hogy fürdőzni jössz.
Összerándul, de nem menekül el tőlem, meg sem próbálja. Helyes. Végighúzom ujjaimat karján, oldalán, majd derekára fonom karjaimat és közelebb húzom magamhoz. Belecsókolok a nyakába és megrándul a fájdalomtól. Nyakán egy centis sávban olyan a bőre, mintha megégett volna. A nyakörv amit büntetésül viselt. Egy darabig látszani fog rajta, mert az ezüst sokáig csúnya nyomot hagy rajtunk. Francba.
Keményen álló farkam a fenekéhez nyomom egy halk morranással. Tudja mi a dolga, kissé előre hajlik és kitolja nekem szép kis seggét.
- Jó fiú - súgom, és vállába harapva mélyen belényomulok. Vad hördülésem mellé az ő fájdalmas nyögése párosul, kezeit alkaromra szorítja, körmei mélyen bőrömbe vájnak. Ahh tudja hogy imádom... Csípőm lassan, ritmusosan mozdul egyre gyorsabban de nem féktelen vadsággal. Hhhrr... forró és szűk. Őrjítő az illata és halk nyöszörgése. A legfinomabb falatja falkámnak. Nem is kóstolhatja más, csak én... csak én...
Végignyalom nyakát hátul, a haja alatt, és ő önkéntelenül is lehajtja fejét hogy nekem nyújtsa. Mire észbe kaphatnék, már rátapasztom a számat, és fogaimat bőrébe mélyesztve hatolok mélyebben belé. Felnyög, de nem fájdalmasan. Miközben fogaim szabályos sorát mélyen nyakába vésem, ő csak nyög és kapaszkodik karjaimban, lábai ernyedten kalimpálják a földet, úgy elgyengült. Halkan morgok, erőm és hangom végigbizsergeti gerincét, amitől felsikolt és összerándulva élvez el hosszan... hosszan... újra és újra, miközben én ki- és bejárok belőle. Nem sok hiányzik nekem sem, és felkiáltva eresztem ki magomat pompás és forró kis testébe...
Ó igen...
A földön térdelek, ő az ölemben ernyedten kókad, csak őt ölelő karjaim akadályozták meg hogy ne terüljön ki a fekete márványpadlón, ami a zuhanyban is folytatódik.
- Tetszett, Nyuszi? - dörmögöm a fülébe, majd állát megfogva fordítom magam felé az arcát. Megcsókolom, nyelvem kíméletlenül tör ajkai közé. Kiélvezem minden ízét, majd végre engedem levegőhöz jutni, nedves haját félresimítom sápadt arcából. Sápadt. A szokásosnál is sápadtabb. Hm. Ha belegondolok, nem is nagyon láttam őt enni a tegnap reggeli óta.
- Mikor ettél utoljára? - kérdezem tőle komoran. Abszurdnak tűnik szex után a zuhany alatt térdelve erről beszélgetni, de akkor is.
- Nem... nem tudom.
Nem tetszik ez a válasz. Feldühít vele. Halkan morogva hajolok a füléhez, felforrósodik körülöttünk a levegő erőmtől. Remegni kezd, ami nagy hiba mert csak felizgat vele.
- Jó lesz ha nem kókadozol itt nekem mint egy hervadt virág, és eszel rendesen. Ha legyengülsz, lefogysz vagy lebetegedsz, akkor feldühítesz. Te tudod milyen vagyok dühösen. Nem igaz, Nyuszi?
Bólint.
Kis kezét felemeli és a nyakára simítja, majd amikor megérzi hátul a fognyomaimat, felkapja a fejét döbbenetében. Komoran figyelem őt, arcán a csodálkozást és a félelmet.
- Te... megjelöltél...? - suttogja remegő ajkakkal, egyenesen a szemembe nézve. Felállok vele a karjaimban, és besétálok a hálószobába. Az ágyra hajítom őt, úgy ahogy van, nedvesen. Sápadtan kapaszkodik a lepedőbe amikor fölé mászom, és lenyalom arcáról a vízcseppeket.
- Meg - válaszolom halkan morogva, testemen az izmok megfeszülnek a vágytól, hogy ismét megtegyem. És miért is ne tehetném? - És újra meg foglak...
Kapálózni kezd, csak a nedves bőrének köszönheti, hogy sikerül neki kicsusszanni alólam, de visszarántom.
- Ne... engedj el... ne... ne... ne... Nem vagyok nőstény, hogy ezt tedd velem! Ez tilos! - sikoltja könnyes szemekkel. Igaza van, ezt a jelet egy hím csak a nőstényére teheti rá, méghozzá nem is akárkire. A társára. A hím ereje és illata is benne van, soha nem tűnik el. Az összetartozás szimbóluma, és én egy barom vagyok. De leszarom. Vigyorogva szorítom vissza az ágyra, borostyánsárga szemeimet az övébe fúrom.
- Fölkelni! – egy durva hang rángat ki álmomból. Kábán észlelem ahogy megragadja karom és ülő helyzetbe rángat. Sűrű pislogással igyekszem élesíteni látásom, mígnem végre kiveszem a magas alakot. Az egyik alfahím. Erős, gonosz és kegyetlen… tökéletes a posztra. Félve pislogok rá, követve minden mozdulatát miközben elővesz egy dobozt. Mire készül? Mit akar tenni? Nem ölhet meg… William bosszút állna értem… ugye… ugye? Kinyitja a dobozt, de nem veszi ki a tartalmát, inkább felém nyújtja. - Tedd magadra! – jön a következő utasítás. Összerezzenve, bizalmatlan tekintettel hajolok közelebb a tárgyhoz. Egy… egy nyakörv? Ez komoly? Én… Nyitnám a szám, hogy kérdezzek, de komor arckifejezését látva inkább meggondolom magam.
Egy szubhím csendes és alázatos. Nem kérdez, csak megteszi amit mondanak neki. Márpedig te szubhím leszel Nyuszi, úgyhogy jól vésd a csinos fejecskédbe.
Nagyot nyelve, remegő kezekkel nyúlok a csillogó tárgy felé, de amint hozzáérek, nyöszörögve rántom őket vissza. É… éget… nagyon kellemetlen az érintése. Talán ez… ezüst? Rettegve emelem tekintetem a mozdulatlanul álló alfára. Mozdulatlan, de szemei izzanak a dühtől. Ő is gyűlöl, mint mindenki más. Könnybe lábadt szemekkel meredek a nyakörvre. Nem akarom fölvenni… nem és nem… - Igyekezz! – dörren rám mikor látja, hogy nem igazán akarok megmozdulni. Két lehetőség van. Vagy fölveszem és tűröm a fájdalmat, vagy nem veszem föl, és akkor valószínűleg ő adja rám… ami még fájdalmasabb. Akkor… Hangos nyöszörgéssel emelem nyakamhoz, és fölteszem rá, amilyen lazán csak lehet. Nyakam érzékeny bőrét csak még inkább sérti az anyag. Lehajtott fejjel, ajkaimba harapva várom a folytatást. - Kövess! – nem túl bőbeszédű. Ránt egyet a nyakörvön, mire halkan fölszisszenek, de azért követem. Remegve, botladozó léptekkel, de követem. A folyosón már mások is vannak. Erejük hullámokban borzolja végig bőröm. Érzem, hogy jót derülnek a megalázottságomon, viszont még mindig nem elég nekik… Tényleg a vesztemet akarják. Mikor beérünk a legnagyobb terembe, azonnal Williamet keresem tekintetemmel. Elégedett ragadozó vigyorával ül trónján. Arckifejezésétől elfog a rémület. Minden porcikám menekülne, megfordulna és kirohanna az ajtón, minél messzebb tőle. De nem lehet. Inkább odavánszorgom elé, lehasalok és arcomat a lábához dörgölöm. - Üdvözöllek királyom… - suttogom halkan, mire fölrántja fejem, lehajol hozzám és durván megcsókol. Tűröm… tűröm, mert ez a dolgom. Elszakadva számtól, hatalmas vigyorral dől hátra. Készül valamire, látom rajta… és már most rettegek. - A büntetésed második részeként, vedd le a ruháidat szépen, Nyuszi – rémülten pislogok rá. Levenni… a ruháim? Itt? De hát… mindenki lát… én… miféle büntetés ez? Kétségbeesetten tekingetek minden irányba, de csak érzéketlen tekintetekkel találkozom. Akkor most… tényleg… - Ne játssz a türelmemmel Nyuszi – mordul halkan, s ereje végigszáguld rajtam. Halkan fölnyögök, majd könnyes szemekkel kezdek megszabadulni nadrágomtól, hiszen… az ingem már korábban letépte. Ahogy utolsó ruhadarabom is a földre hullik, már képtelen vagyok megállítani könnyeim. A megalázottság, a kiszolgáltatottság, és a nyakamban hasogató fájdalom már túl sok. Összehúzom magam párnámon, igyekezve minél többet eltakarni magamból. Ujjak csúsznak tincseim közé. Szóval ez a büntetésem.
oOoOo
A délután szinte csak vánszorog… legalábbis eleinte. Miután elfogynak könnyeim, és eluralkodik rajtam a nyugtató üresség, már sokkal jobb. Rengetegen járulnak királyunk elé, mindenféle ügyekkel. Legtöbbjük átnéz rajtam, de akad aki hosszabb ideig is bámul. Most már nem érdekel. Nem érdekel se a fájdalom, se vizslató tekintetek, se az hogy mi történik körülöttem. Ki akarom zárni az egészet… vissza akarok menni a szobámba…
oOoOo
Már késő délután van. A hónap utolsó hétvégéje, ami egy dolgot jelent: ideje újabb filmet forgatni. Üres tekintettel figyelem a felsorakozott falkát. Nem igazán tudom mi járhat a fejükben. Engem sosem fenyegetett az a veszély, hogy kiválaszt királyunk, ugyanis nem enged senkit a közelembe. Hálásnak kéne lennem érte? Nem vagyok az… A beszélgetésből csak foszlányokat fogok föl. Többet nem is akarok. Végigmérem az előre lépőket. Mind gyönyörű farkasok, és szinte mind rémültek. Mi lehet ennyire szörnyű ebben a forgatásban? Mindig csak azt látom, hogy tiltakoznak és rettegnek, szóval nem lehet túl vidám dolog. Így belegondolva nem akarom megtudni mi van az alsóbb emeleten. - Timo – mi? Engem mondott? A rémület fölcsúszik torkomon, a vérem pedig ugyanezzel a lendülettel tűnik el az arcomból. Nem teheti ezt. - É... én...? – vigyorog… vigyorog! Kétségbeesetten nézek a falkára, de a kilépő alakot látva még inkább pánikba esek. Már láttam őt ahogy gyengébb hímeket kapott el a folyosón, nem is egyszer… és… nem akarom hogy azt tegye velem, amit azokkal a szegényekkel! NEM! Kiáltozva próbálok szabadulni, de a nyakörv megállít. Tovább sebesíti nyakam, de nem érdekel. El akarok menni! Nem akarom hogy magával vigyen! Nem akarok úgy járni mint a többiek! Elém lép, és vállára dob akár egy zsákot. Kétségbeesett próbálkozásaim semmit nem érnek ellene. Nagyobb és erősebb mint én. Mindenki csak nézi, ahogy kicipel a teremből. Senki nem próbál segíteni… senki…
Amikor leérünk, ledob egy hatalmas ágyra, amit rengeteg kamera vesz körül. Istenem… ezt ne… Rettegve húzódok az ágy végébe, könnyfátyolon át figyelve ahogy leveszi ruháit. Testét mindenütt ronda hegek borítják, bár már nem sokáig látom őket. A pánik és a könnyek teljesen eltompítják érzékeim. Érdes tenyere megragadja csuklóm, mire azonnal hadakozni kezdek. Nem… nem fogom neki engedni… Kapálózva, kiabálva igyekszem távol tartani magamtól. - Adjatok már egy kötelet! Felzokogok ahogy a kötél csuklóimra tekeredik, majd az ágy végéhez láncol. Lábaimat könnyedén lefogja, így már azokkal sem tudok védekezni. Ennyi volt. Végignyalja mellkasomat, szaglássza bőrömet, akárcsak… William… A gondolatra ismét elkap a sírógörcs, és próbálok szabadulni. Szánalmas látvány lehetek… - Állj! – hatalmas erő söpör végig a szobán. Ilyen ereje csak… csak neki van. Sohasem örültem még ennyire királyomnak. Ő az utolsó aki megmenthet Davidtől. Könyörögve nézek a sárga szempárba, de… - Azért jöttem, hogy nézzem. Folytassátok. Csalódottan szipogok és lehunyom szemeim. Innentől nincs menekvés. Törődj bele szépen Timothy. Pofon csattan arcomon, közben igyekszem fölkészíteni magam. Kész… ez lesz a sorsom. Viszont a várt fájdalom elmarad, helyette vad morgás hallok. Ahogy fölpillantok, szembe találom magam a dühösen csillogó szemekkel. Mi… mi történik? Hová lett David? Miért ilyen ideges William? Talán… megint rám haragszik? A kérdések vadul száguldoznak fejemben, de nem látom mi történik. Bár lehet hogy jobb is így. Csak a hangokat hallom, és a szagokat érzem, és azok is pánikba ejtenek. Friss vér illata lengi be a szobát, a farkasbunda jellegzetes illatával vegyítve. Akkor… ezek szerint… átváltozott? Azonnal meg is kapom a választ, ahogy morogva küld el mindenkit. Szavait alig lehet érteni, de süt belőlük a feszültség. Engem persze senki nem oldoz ki, így ismét szabadulni próbálok, sikertelenül. Érzem ahogy egyre közelebb ér, majd támaszkodik mellém az ágyra. Remegve figyelem, szívem a torkomban dobog. Végignyalja véres pofáját, én pedig rémülten kiáltanék föl. Rám fog támadni… olyan mintha megvadult volna… nem tudja mit csinál… engem is meg fog ölni. Végigszaglászik, ahogy az lenni szokott. Most fog belém harapni… de… mégse teszi. Helyette leheveredik mellém, fejét rám fekteti, és mélyen a szemeimbe néz. Csak ijedt pislogásra vagyok képes, de szépen lassan megnyugszom. Úgy tűnik nem akar bántani… ráadásul olyan furán néz. Sokáig csak meredünk egymásra, végül a kimerültség úrrá lesz rajtam és bezuhanok az álmok puha tengerébe.
oOoOo
Finom puha melegség. Már a vér szagát sem érzem. Ez inkább királyom megnyugtató illata. A szobájában lehetek. Kába pislogással nyitom ki szemeim, szomorúan pillantok végig elgondolkodott arcán. Annyira nem értem. - Miért…? – teszem föl erőtlenül a legfontosabb kérdést. Nem kell kifejtenem, így is érti, de csak megcsóválja fejét. - Kurva jó a kérdés, Nyuszi. Aludj tovább. Én nem ellenkezem. Újra becsukom szemeim, majd szorosan a mellém fekvő meleg testhez bújok. Nem… egyáltalán nem szokásom, de… most megnyugtat a közelsége… muszáj, máskülönben nem bírnám ki. Még érzem ahogy magához húz, de utána újra csak a sötétség. A gondolkodás ráér.
oOoOo
Zihálva, rémült nyöszörgéssel kísérve pattannak föl szemeim. Először nem igazán látok a sötétben, de utána már hozzászokik szemem. Lassan megnyugszik légzésem is, és végig tudom gondolni hol vagyok. William szobája… az előbb csak álmodtam. Már biztonságban vagyok… már amennyire William mellett biztonságban lehet az ember.
Hallgatom a hátamhoz simuló királyom halk légvételeit, közben átgondolom a történteket. A végeredmény az, hogy még inkább összezavarodok. Először odadob egy filmforgatásra, majd elrángat onnan és megöli az egyik erős hímet a falkából. Mindezt egy olyan kis senkiért, mint én. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős a birtoklási vágya, és ez megrémiszt. Ha ennyire maga mellett akar tudni, akkor talán sosem tudok elmenekülni tőle. Életem végéig az ő kis játékszere leszek, amin kitöltheti a vágyát. A gondolatra ijedten remegek meg. Viszont… ha eszembe jut a tekintete, akkor… nem tudom mit mondjak. Olyan fura volt. Ráadásul nem úgy viselkedett, ahogy az tőle megszokott. Talán… talán azért nem engedte hogy David folytassa, mert ő maga akar majd igazán megbüntetni… vagy… vagy… nem tudom. Halkan sóhajtva hunyom le szemeim. Nem tudom… tényleg nem. Majd reggel kiderül. Akkor kezdődik elölről az egész tortúra.
oOoOo
Reggel én ébredek előbb. Remegve igyekszem kiszabadulni a vastag karok közül, lehetőleg úgy, hogy nem ébresztem föl királyom. A dolog macerás, de végül sikerül, és vissza se nézve menekülök a fürdőbe. Szükségem van egy zuhanyra, mert még mindig érzem magamon a vér illatát, ami beleivódott hajamba, és bőrömbe. Szörnyű. Ráadásul ha William felébred, akkor vissza kell mennem hozzá és megint… megint vele kell…foglalkoznom. Nagyot nyelve pillantok a tükörbe. A szokásosnál is sápadtabb, rettegő arcú Timothy néz rám vissza. Elég megviseltnek tűnök. A nyakamon lévő sebek pedig csak még inkább rontják a képet. Csúnyán kisebesítette az ezüst… remélem nem sokáig marad így… ezeket a legnehezebb elrejtenem a többiek elől.
Zavart képpel állok be a forró vízsugár alá. Talán már csak ez az egyetlen kellemes dolog az életemben, egy jó forró zuhany. Minden mást elvettek… elvett tőlem. A családom, a barátaim, az életem… és Ian-t… Hiánya fájón markol szívembe, kicsorduló könnyeim szerencsére összeolvadnak a vízzel. Elvesztettem… és csak is a saját hibámból. Kezeim ökölbe szorulnak, s a csempének támasztva őket görnyedek előre. - Ejnye Nyuszi… szólhattál volna, hogy fürdőzni jössz.
Olyan intenzív érzelmi hullámzásokat bocsát ki, amelyek szokatlanok tőle. Nyuszi nem az a típus, most mégis a szörnye szinte tombol a testében, kezei pedig remegve szorulnak ökölbe. Hangja halk és reszketeg, de egyre hangosabbá válik, végül szinte sikítja a szavakat:
- Azt... azt mondtad... elengeded... nem... nem tehetted ezt! - Apró öklei mellkasomon csattannak ahogy nekem esik. - Gyűlöllek! Te szörnyeteg... gyilkos... Gyűlöllek! Gyűlöllek!
Megragadom csuklóját hogy lefogjam, dühöm pedig csak nő és dagad amikor felnyílnak csodaszép szemei, bennük igazi színtiszta gyűlölettel, majd az intenzív érzés helyét átveszi a döbbenet, és végül a félelem. Minden helyzetben csodaszép. Felkapja fejét, és a rá acsargó falkát látva összerezzen.
- Félsz tőlük? - suttogom. - Az semmi hozzájuk képest, amit tőlem fogsz kapni ezért. Tűnés! Mindenki! - teszem hozzá az utolsó két szót hangosan, a falkának címezve.
Felállok, és ő a földre lapul. Megvárom amíg az utolsó farkasom mögött becsukódik az ajtó.
Ha előttük kell megbüntetnem, akkor nagyon megjárná Timo. Muszáj lenne komolyabb kárt tennem benne, hogy a becsületem megvédjem.
Így csak taszítok egyet rajta a lábammal, hiába könyörög bocsánatért a lábamhoz törleszkedve. Kiterül a fekete márványkövezeten néhány méterrel odébb, de nem esik komoly baja. Leguggolok mellé, és hajába markolva fordítom arcát felém hogy a szemeibe nézhessek. Szinte megőrjít a düh. Az a senki kis vérfarkas... nem hiszem el hogy Timo beleszeretett!
Arrhhgg... Számára senki más nem létezhet, csak én!
- Tisztázzunk valamit Nyuszi - morgom dühösen. - Neked én vagyok az első, nem pedig egy ellenséges falka gyenge kis alfája.
- Ne... nem volt gyenge...
Bassza meg! Belerúgok, de csak enyhén, így is csúszik pár métert. Kibaszott életbe! Lassú lépteim tompán koppannak a padlón, és ahogy mellé lépek, lábammal a hátára fordítom, és mellkasára lépek. Csak egy mozdulatomba kerülne és ő halott lenne, de soha nem tenném meg. Semmi gond. Vannak sokkal rosszabb dolgok a halálnál, ezt ő is tudja.
- Látom nem érted - folytatom, mély hangom kegyetlen ostorként csap végig a terem csendjén. - Te az enyém vagy, és...
Bamm, kivágódik az ajtó. Felmordulva kapom fel a fejem. Egyik hímem toporog a bejáratnál, érzem vibráló erején hogy mennyire ideges. Azt mondja vendégek érkeztek.
- Várjanak, és most tünés!
- Nem akarnak várni. Kérem, muszáj jönnie.
Hm. Akkor fontos látogatók érkeztek... bejelentés nélkül. De utálom ezt. Visszafordulok Timo felé, komoran nézek le rá.
- Este folytatjuk ezt a beszélgetést, Nyuszi.
Odakint egy hosszú fekete limuzin áll. Sötétek az ablakai, és a rendszámról már tudom hogy a város uráé. Vámpír fényes nappal nem jön ki a rejtekhelyéről, úgyhogy ezek csak csicskások. Gonosz mosollyal sétálok végig a kocsi mellett, körmeim hangosan csikorognak ahogy hosszú csíkot húzok az oldalán. Leereszkedik az elsötétített ablak, a bent ülő két alakváltót látva széles vigyorra húzódnak ajkaim, hegyes szemfogaimat közszemlére téve.
- Meséljetek.
***
Este már elégedetten és mosolyogva figyelem a falkámat. Izgatottak, mert a hónap utolsó hétvégéjén vannak a pornófilm forgatások. Van aki azért izgul hogy bekerüljön, van aki azért hogy megússza.
Csettintek, és elhallgat a mormogó alapzaj.
- Mindenki itt van? - kérdezem, de úgyis tudom a választ. Tenyeremet Timo fején pihentetem, aki büntetésképp egész délután itt ült mellettem, nyakán egy szép ezüstnyakörvvel, amelynek lánca a csuklómra van tekerve. Mondanom sem kell, hogy természetesen anyaszült meztelenül kuporog a párnáján. Szemeit már kisírta, csak kábán csillogó szemekkel nézelődik érdektelenül.
- Kik lesznek azok?
- Hm... a megrendelő kettőt akar, egy fétis szado-mazó hetero-t, és egy meleg filmet, ezúttal maga a város úr megrendelésére, éppen ezért a legszebbeket akarom felhasználni.
Ujjaim belebújtatom Timo puha hajtincsei közé, és elgondolkozva mérem végig a bagázst.
- Lássuk az első filmet. Tom, Susie ééés Anton - mutogatok, és a szólított farkasaim előlépnek. A három közül csak az egyikük örül, a lány kifejezetten halálsápadttá válik.
- És most a másik... hm... David - előlép egy nagy és durva izomkolosszus. Tökéletes. - Hm... ki is legyen a másik...
Sárga szemeim végigpásztázzák a lehetséges kínálatot, és mindenki meghúzza magát. Na igen. Daviddel a szex... nos, elég ha annyit említek, hogy volt már, hogy meghalt egyik kis farkasom a karjai között a tortúrától. Ezért is vetem be őt ritkán, mert a veszteség az veszteség, és pénztől esek el ha a szép szubhímekben kárt tesz.
- Timo.
Hangomra Nyuszi felkapja a fejét, és teljesen elfehéredik az arca. Tágra nyílt szemekkel néz fel rám, de én csak mosolygok rá.
- É... én...? - visszafordul David felé. Néhány másodpercig eltart amíg felfogja, majd felpattanna de a nyakáról lógó lánctól nem tud elhúzódni tőlem. - Ne kérlek! Kérlek ne!
David elé lép, a vállára dobja őt, és ő sikoltozva püföli a férfi széles hátát de hasztalanul. Döndül mögöttük az ajtó, és segélykérő sikolyait elnyeli a csend.
A falka maradéka szétszéled. Alfáimmal még tartok egy kis megbeszélést, majd a szobámba sétálok.
A szobámban körülpillantok, és az ágyra dobom magam. Halkan mordulva markolok a párnába. Timo illata... Behunyom a szemem és mélyen magamba szívom...
A következő pillanatban már egy ajtót rúgok be a lábammal, hogy tokostul szakad ki. A stúdió fényárban úszik, Nyuszi egy ágyra van kikötözve, szája kipeckelve, szemeiből patakokban folyik a könny, miközben David fölötte térdel és épp behatolni próbál a vadul vergődő fiúba.
- Állj! - dörren végig hangom a stúdión, és a levegő is megdermed. Lassú léptekkel közelebb megyek az ágyhoz, kezeim hosszú kabátom zsebében, napszemüvegem mögül figyelem Nyuszit. Könnyes az arca, testén apró lila foltok jelzik, hogy David nem volt valami kíméletes az előjátékban, ha volt egyáltalán. Habár nyáltól csillogó testét látva gyanítom hogy valamicske azért volt. Megtorpanok a kamera mellett, hogy ne kerüljek be a látómezejébe, és lassan leveszem a szemüvegemet. Hideg és kifejezéstelen szemeimet a könyörgő, gyönyörű szép és kékségesen kék szemekbe fúrom. - Azért jöttem, hogy nézzem. Folytassátok.
David bólint, és Timo felé fordul ismét. Az időközben összeszorított lábait ismét szétfeszíti, közéjük illeszkedik. Még pofon vágja visszakézből, majd arca gonosz vigyorra húzódik... felkészül a behatolásra...
Bamm.
A szemközti falra kenődik ájult teste, kezem még az ütés lendületében áll meg a levegőben. Felbőszülve, haragtól elsötétült szemekkel nézek le Timo-ra.
A kibaszott életbe! Nem bírom elviselni hogy más hozzáérjen! Képtelen vagyok!
Körmeim megnőnek, egy vad morgással vetődöm David után, és mire torkába harapok, már farkas formámban vagyok teljesen. Egy diszkrét roppanás jelzi hogy eltörtem a nyakát, vérének édes íze forrón simogatja torkomat.
Elengedem holttestét, és felbődülök.
- Kifelé! Mindenki húzzon innen! - Hangom állatias, szavaim artikulálatlanok de nem gond, farkasaim rettegve menekülnek el a közelemből. Jól tudják, hogyha ilyen vagyok, az semmi jót nem jelent.
Morogva, vicsorogva közelítek az ágyhoz, és a kötelékeit rángató, remegő fiúra pillantok sárga szemeimmel. Körmeim a járólapon csikordulnak.
Amikor mellső lábaimat az ágyra teszem, mozdulatlanná merevedik, úgy figyel engem.
Megnyalom véres pofámat, és továbbra is morogva mászom fel mellé. Nem tud megszólalni a szájpecektől, de valami azt súgja hogy így is csak sikoltozni tudna.
Lassan, nagyon lassan érek fel mellé, majd végigszaglászom a testét. Nem, valóban nem csinált vele David sok mindent, csak itt-ott érzem rajta a szagát. A karjain, mellkasán hasán és a combjain. Megnyugodva fújok egyet, és leheverek Timo mellé, nagy busa fejemet a hasára és mellkasára fektetem, szemeimet az övébe fúrva.
Sokáig fekszünk így. Ő álomba ájul, én pedig őrzöm őt. Vigyázok rá... Csak lassan csillapodom le, és amikor végre visszaváltozom, kioldom karcsú kezeit a béklyókból, felnyalábolom és a szobámba viszem.
Meggyötörtem őt, de bassza meg... magamat pedig még jobban.
- Miért...? - suttogja amikor lefektetem az ágyamba, szemei szomorúan néznek fel rám sápadt arcából.
- Kurva jó a kérdés, Nyuszi - morgom. - Aludj tovább.
Kegyetlen nevetés… éles fájdalom szinte mindenhol a testemen… rémült nyögéseim… hangos ordítása… fájdalmas sikolyaim… hullámzó ereje…
Fáj… nagyon fáj mindenem… és fázok…
Kábán nyitom föl szemeim, de bárcsak ne tettem volna. Ijedten menekülnék hideg vigyora elől, de fájdalmas kiáltással visszaroskadok az ágyra. Minden mozdulatomra, mintha késsel vágnának belém. Mit… mit művelt velem?
- Csak nem fáj? – végigpillantok rajta, és elfog a rosszullét. Ismerem ezt az arckifejezést, és… érzem is rajta… Most elégedett, vagyis egész este…
Ajkaimba harapva fogom vissza kiáltásom, és szép lassan fölállok. Szörnyen fáj a mozgás, de… muszáj lemosnom magamról az érintéseit… a szagát… és a…
Nagyot nyelve kapaszkodom meg a bútorokban. Lábaim remegve ellenkeznek a mutatvány ellen. Kérlek, legalább a fürdőig bírjátok ki. Végig magamon érzem tekintetét. Élvezi nézni, ahogy szenvedek. Legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, és az undortól… de nem adom meg neki ezt az örömöt.
Amint becsukódik mögöttem az ajtó, a hideg padlóra roskadok, halkan fölzokogva. Megint megtette. Újra az ő kis játékszere lettem. Mindenhol magamon érzem szagát.
Négykézláb mászok el a zuhanyig, megnyitom a forró vizet és bekuporodok alá. Átölelem térdeim, magam elé meredek, és csak folyatom magamra a vizet. Nem bírom… olyan… émelyítő belegondolni, hogy… hogy megint…
Erősen kezdem dörzsölgetni bőröm, levakarva magamról minden koszt. Ám a tudat, hogy hozzám ért, még így is megmarad. Hiába igyekszem, illatát képtelen vagyok lemosni magamról. Végül föladva a próbálkozást, nyöszörögve terítek magamra egy törülközőt.
Először csak a fejem dugom ki az ajtón, s mikor megbizonyosodom róla, hogy elment, átosonok a saját szobámba, igyekezve azon, hogy véletlenül se nézzek az ágyra. Egy ajtó köti össze a két szobát, hogy akármikor átparancsolhasson magához.
Az öltözés hosszú, és fájdalmas procedúrának ígérkezett, és mire a végére értem, teljesen kimerültem. Újra sajog mindenem, még szerencse, hogy estére el fog múlni. Bár… biztosan szerzek helyettük újakat. A gondolatra megremegek. Megigazítom ruhámat, és lassú léptekkel elindulok reggelizni.
Ahogy kinyitom az ajtót, mindenki elhallgat. Az összes tekintet rám szegeződik, és én érzem a belőlük áradó gyűlöletet. Áruló vagyok, így bűnhődnöm kéne, William mégis kivételezik velem… és ez még jobban dühíti őket.
Remegve nézem, ahogy királyom maga mellé mutat. Az én helyem. Egy párna a lába mellett, akár egy kis házi kedvenc helye. Félek a falkától, de nincs más választásom. Lassú léptekkel indulok el a kis ösvényen, amit szabaddá tettek nekem. Mindegyikük ugrásra kész, akármelyik pillanatban átharapná a torkom.
Már épp elérném végcélom, mikor az egyik farkas kivágódik a tömegből, fogai pont arcom előtt csattannak. A rémülettől teljesen ledermedek. Királyunk ereje erre végigsüvít rajtunk, visszaparancsolva őt a többiek közé. Nekem még kell egy kis idő mire összekaparom magam, és tovább tudok indulni, de végül csak elérem helyemet.
Fájdalmas fintorral ülök le a párnára, figyelem, ahogy mindenki visszatér eredeti dolgához, majd fölpillantok a mellettem ülő ijesztő alakra.
- Jó reggelt… királyom – köszöntöm halkan, ahogy az elvárható. Belém verte az illemet.
- Jó reggelt nyuszi – ránt föl magához a szokásos durva reggeli csókra. Sosem fogom viszonozni, csak tűröm, hogy végezzen.
Végre elenged, így visszakuporgok a párnára. Hasam halkan megkordul a finom illatok miatt. Most jut csak eszembe milyen rég ettem utoljára, de nem fogok ételt kérni. Sosem adtam meg neki azt az örömöt, hogy könyörögjek, mint egy óvodás kisgyerek. Szerencsére már ismer, így lenyújt nekem egy szelet pirítóst. Megalázó, de csak így ehetek. El kell fogadnom, amit ő fölkínál, vagy éhen maradok.
Mikor már eleget ettem, lehajtott fejjel köszönöm meg neki, hogy véletlenül se lássam elégedett vigyorát.
- A Lycan Klán! – micsoda? Döbbenten rezzenek össze a hírtelen erőlökettől. Az ajtóban három alak jelenik meg. Szívem nagyot dobban, ahogy a közeledő Armandot figyelem. Idejött… talán… talán értem? Kiszabadít? Újra elmehetek innen? A remény apró kis lángja újra föllobban bennem, és egyre nagyobbra duzzad, ahogy a trón elé lépnek.
A teremben William farkasai már átváltoztak, de úgy tűnik, ez nem zavarta meg Armandot. Ezért is tisztelem… hatalmas és erős király.
- Üdv Armand – a hűvös ujjak tincseim közé túrnak, de most még ez sem zavar. Elkábít a menekülés lehetősége. - Mi járatban nálunk?
- Az éjjel... egy farkas horda betört a házamba. Eltűnt négy farkasom, továbbá kettőt félholtan találtunk meg. Nem követelek tőled magyarázatot, tudom miért tetted. Törvényeink értelmében azonban visszaveszem tőled a farkasaimat! – ezek szerint kiszabadítani jött, de… valami nem hagy nyugodni. Ian… ő lenne, akit félholtan találtak? Vagy nyoma veszett? Ne… nem akarom, hogy baja essen.
- Azok csak a te törvényeid. E között a négy fal között viszont az én törvényeim uralkodnak. Visszavettem, ami az enyém, és ez ellen semmit sem tehetsz. – ijedten pislogok párat. Ugye nem mondd igazat? Nem tarthat itt… vagy… vagy igen?
- A város ura is tudni fog erről.
- Már tudja, és nem zavarja.
A hirtelen erőhullámtól a földre lapulok. Nagyon erős… ha egyszer harcolna Williammel, nem tudom, melyikük nyerne.
- Hazudsz!
Már jön is a következő hullám. Legalább annyira erős, mint az előző… sőt… talán erősebb is.
- Háborút akarsz, hogy ide mertél jönni bejelentés nélkül és sértegetni merészelsz a saját házamban? – néma csend borul a teremre. Csak a farkasok lihegése ad egy kis háttérzajt. Lassan a hatalmas erő is alábbhagy, de még mindig nem merek fölnézni.
- Távozz innen a sleppeddel együtt, vagy meghalsz – mi? Ne… nem menjetek el! Rémülten kapom föl fejem, könnyes tekintetemmel még épp látom, ahogy eltűnnek a hatalmas ajtó mögött. A lángocska ismét elalszik bennem. Az utolsó reményeim most hagytak magamra. Pedig megígérték, hogy vigyáznak rám… azt mondták nem engedik, hogy visszakerüljek… most viszont megint itt hagytak… egyedül…
Erős rántást érzek karomon, és máris királyom ölében találom magam. Forró nyelvével lassan végignyalja könnyeim útját, közben egy könnyed mozdulattal szabadít meg ingemtől.
- Nyuszika... csak nem reménykedtél?! De cuki vagy... – nem érdekel mit mond… megint magamra hagytak… most már csak egyetlen kérdésre akarok választ…
- Ian... ugye... ugye él?
- Te komolyan azt hitted, elnézem bárkinek is büntetlenül, hogy téged ölelgessen?! Nyuszi... – jeges üresség kezd szétáradni bennem. Ez… lehetetlen… nem történhetett meg… Ian…
Lehajtott fejjel engedek utat könnyeimnek. Nem bírom. Farkasom dühösen mocorog bennem, bosszút akar. Ő is… nem is tudom mi erre a megfelelő szó… talán kedvelte Ian-t.
Szorosan lehunyom szemeim, kezeim ökölbe szorulnak. Meg kéne nyugodnom, de nem tudok… annyira fáj.
- Azt… azt mondtad… elengeded… - nyöszörgöm sírástól csukladozó hangon – nem… nem tehetted ezt – kétségbeesetten kezdem püfölni izmos mellkasát. Minden erőmet beleadom, bár neki így sem tudok ártani, de ez most nem érdekel. Már nem is figyelem miket mondok, ami csak eszembe jut, azt a fejéhez vágom. Annyi mindent viseltem már el… és ez már túl sok volt. Miattam ölte meg, az én hibám. Csak gondot okozok mindenkinek. Gyűlölöm magam… és Williamet is.
Erős kezek ragadják meg csuklóim, meggátolva a további ütésekben. Dühösen nyitom föl szemeim, tekintetem találkozik az izzó, sárga szempárral. Szörnyetegem azonnal meghúzza magát, én pedig rájövök mit is csináltam. Ő… a királyunk… én pedig mindenki szeme láttára nekiestem. Még ha nem is tettem kárt benne, nagyot hibáztam… nagyon nagyot.
Ijedten fordítom körbe fejem, mindenhol csak vicsorgó farkasokat látva. Egyre jobban elásom magam a falka előtt. Amint alkalmuk lesz rá, meg fognak támadni… és én képtelen vagyok megvédeni magam.
- Tűnés! Mindenki!
Elengedi csuklóm, így öléből kicsusszanva kuporodok a fölre. Ereje forró hullámokban szeli át a termet. Senki nem mer ellenkezni vele. Bajban vagyok… azt hiszem.
Lassan minden alakváltó távozik, magunkra hagyva minket. Nem merek fölnézni. Inkább remegve dörgölöm lábához arcomat.
- Ké… kérlek bo… bocsáss meg… királyom – suttogom bocsánatért esedezve. Ám úgy tűnik nem hatottam meg. Egy egyszerű mozdulat, és máris pár méterrel odébb nyekkenek a kemény márványpadlón. Fájdalmas nyöszörgéssel fordítom oldalra fejem, így látom, hogy máris ott guggol mellettem. Belemarkol hajamba, és fölrántja fejem.
- Tisztázzunk valamit Nyuszi. Neked én vagyok az első, nem pedig egy ellenséges falka gyenge kis alfája – hangja már inkább morgásnak illik be. Nála is kihúztam a gyufát, de…
- Ne… nem volt gyenge… - válaszolom erőtlenül, amiért ismét pár méteres repülés a jutalmam. Minden tagom fáj, ide érzem királyom dühét, de nem érdekel. Nem beszélhet így Ian-ről ha már miattam halt meg, akkor legalább a becsületét meg kell védenem.
- Látom nem érted… - lábával a hátamra fordít, így láthatom csillogó szemeit. A rémület összeszorítja torkomat, de igyekszem leküzdeni. Nem ölne meg… nem… mert akkor nem tudna kivel játszani. Ezzel próbálom nyugtatni magam, de arckifejezését figyelve egyre nehezebben megy. Úgy tűnik most talán jobban haragszik, mint mikor megszöktem – Te az enyém vagy, és…
Ezen a ponton vágódik ki az ajtó, s megjelenik benne az egyik alfahím. Még én is érzem mennyire nehezére esett bejönni. Nem értem tette, de így is hálával tartozom neki.
- Királyom, vendégek érkeztek. Látni akarják önt, most – hadarja lehajtott fejjel. Mielőbb szabadulni akar, amit megértek.
- Várjanak, és most tünés! – parancsolja morogva, de válaszul egy fejrázást kap.
- Nem akarnak várni. Kérem, muszáj jönnie – értetlenül pislogok párat. Kik jöhettek? Fontosnak kell lennie, ha ellent mer mondani. Mintha jobban félne a vendégektől, mint Williamtől.
- Este folytatjuk ezt a beszélgetést Nyuszi – veti oda nekem dühösen, és hosszú léptekkel elhagyja a termet. Alfája felém se pillantva követi.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és lehunyom szemeim. Mindenem fáj. Estére valószínűleg rendbe jövök, de addig semmi kedvem megmozdulni. Viszont sajnos nem maradhatok itt. Ha a falkatagok egyedül találnak, képesek és tényleg nekem esnek.
Föltápászkodom a hideg padlóról, és óvatosan indulok el szobám felé. Végig igyekszem fal mellett sétálni, és a legelhagyatottabb folyosókat kiválasztani. Úgy tűnik, szerencsém van, és nem találkozok senkivel. Kicsit furcsa, de most csak örülök neki.
Szobám közvetlen királyunké mellett van. Mikro elsétálok ajtaja előtt, elfog a remegés. Az emlékek most is, mint minden alkalommal, rám törnek. Mély levegőt véve lépek tovább, egészen biztonságot jelentő szobámig. Itt csak az én illatom van. Semmi nem változott azóta, hogy elmenekültem.
Összegömbölyödve fekszem le az ágyra, és betakarózom. Még ez a testhelyzet fáj a legkevésbé. Kicsit megnyugtat a csönd. Lehunyom szemeim, és újra utat engedek könnyeimnek. Olyan nehéz… olyan nehéz elhinni, hogy meghalt. Pedig ő csak kedves akart lenni hozzám. Nem akarta, hogy egyedül érezzem magam. Ez fog történni mindenkivel, akit megkedvelek? Valószínűleg igen. Én lettem a két lábon járó balszerencse. Távol kell magamat tartanom az emberektől, a többi falkától. Akármilyen nehéz elfogadnom, további életemet itt kell töltenem. Véres szörnyetegként, egy kegyetlen gyilkos mellett. Micsoda fényes jövő.
Halkan szipogva húzom még jobban össze magam. Én nyugodt életet akartam… olyat, amiről a legtöbben álmodoznak… a sors mégis velem szúrt ki. Mi lenne, ha én is kiszúrnék vele? Vérfarkas vagyok, nem valami halhatatlan lény. Nem lenne nehéz megszabadítani magamtól a világot. Ez lenne a megoldás, de… képtelen vagyok ártani magamnak. Annyiszor próbáltam, de nem ment. Egyszer viszont úgy is szükségem lesz rá. Miért kell ennyire gyávának lennem?
Kusza, zavaros gondolataimtól kisérve merülök nyugtalan, felületes álomba.
Veszettül rázni kezdi a fejét, haja arcába csapódik.
- Én soha... képtelen voltam elviselni, ha... ha megérintett... - suttogja elhaló hangján. Még ez is olyan kibaszottul izgató benne, basszus. - Csak a tiéd vagyok, királyom.
Belém reked a levegő, pláne amikor még karomhoz is simítja pofiját, mintha... Felmordulva nyalintom meg puha ajkait forró nyelvemmel.
- Ez a helyes válasz nyuszi. Senki nem érhet hozzád rajtam kívül, ezt jól jegyezd meg - morgom állati hangomon, és ahogy ijedten megremeg alattam, csak még inkább felizgat. - Most... jöhet a büntetésed. Meglátod mi jár egy árulónak. Egy áruló nyuszinak - teszem hozzá a fülébe morogva. Imádom a félelmét, imádom hogy mégis a kis farkincája már kemény a nadrágjában, a legjobban pedig azt imádom, ahogy felnyög amikor nyakába harapok birtoklóan. Persze hazugság, hiszen ha valóban úgy büntetném meg, akkor oda kéne dobnom a falkának, amibe belehalna, én pedig kibaszottul morcos lennék. Így is majd be kell törnöm néhány orrot, hogy elhallgattassam az elégedetlenkedőket.
Ellenkezni kezd, karmolni és vergődni. Ahh igen... ez az...
Éhesen és mohón falom fel remegő kis testét, fogaimmal és körmeimmel jelölöm meg újra és újra, ahogy rég. Nyöszörgése csak olaj a tűzre, amely már annyira lángol bennem, hogy teljesen elemészt. Megunom a kapálózását, és leszorítom csuklóit az ágyra egyik kezemmel, másikkal pedig végigsimítom formás combját. Gyönyörű teste van, vékony és formás, nem az a sovány gebe alkat. Hangosan sírni kezd, merevedése pedig fényesen széplik a hasához simulva. Imádom ezt a kis ringyót.
- Nyuszi... ugyan olyan vagy, mint rég... - duruzsolom elégedetten, vágytól rekedt hangon. - Próbálsz ellenkezni, de a tested elárul... bevallhatod végre magadnak is...
Mint egy rongybabát, felemelem és a hasára dobom. Hátának hófehér, hibátlan bőre és gerincének izgató íve bevadít. Lassan végignyalom érdes nyelvemmel, majd végigszántok rajta, skarlátvörös csíkokat hagyva rajta.
Kerek, formás kis seggébe markolok, széthúzom és a rózsaszín kis nyílását látva felhördülök. A farkam mindjárt szétrobban a vágytól, ezért nem is teketóriázom tovább és megmarkolom hogy a helyére illesszem és istenesen nekiessek az én kis csemegémnek.
- Hiányoztál... - morgom lágyan, és feje mellett az ágyba mélyednek ujjaim, de megtorpanok. Elájult. - Picsába.
Vad morranással vágom belé a farkamat, és azonnal felmordulok, testem vad remegéssel rándul össze a gyönyörtől... ahhrrr.... ez... hihetetlen...
Zihálva támasztom homlokomat sápadt vállára, csak úgy szakad rólam a víz. Őrület... milyen hatással van rám ez a kis szaros. Percekig pihenek így, amíg farkam ismét megkeményedik, és mozogni kezdek benne. Hehe... a libidómra sosem volt panasz. Úristen milyen rohadt szűk...!
Morogva és hörögve keményen megbaszom, nem érdekel hogy nem sikítozik és nyöszörög. Majd úgyis magához tér valamikor... ahh már alig várom... deh... kezdetnek ez is jóhh... mert már nem bírom tovább.
A percek csak szaladnak, rólam már szakad a víz, ki tudja hányadszor ordítok fel a gyönyörtől... ő már tocsog a spermámban, csak úgy cuppog tőle a feneke.
Amikor hullafáradtan lefordulok róla és elterülök, szaggatott hosszú sóhajjal hunyom be szemeimet. Hosszú-hosszú ideje nem voltam ennyire elégedett.
Felemelem fejemet, és az ablakra vetek egy pillantást. Már reggel van. Heh... nem túloztam amikor azt gondoltam hogy reggelig le sem mászom róla. Oldalra fordulok, fejemet a karomra támasztom és figyelni kezdem békés kis arcát. Kár hogy elájult, így nem volt olyan jó, de legalább az első éhségrohamot jóllakattam vele.
Szép arca felé nyúlok, de mielőtt megérinteném, kinn maradt farkas karmaimat visszahúzom. Félresimítom arcából a haját, és letörlöm a könnycseppet. Még ilyenkor is sír. Annyira szép...
Emlékszem, amikor ide hozattam, felkaptam és a hálószobámba vittem. Sikítozott és sírt... a lélegzetem is elállt, mert közelről még sokkal szebb volt mint a parkban. A nyakán haraptam meg, szinte beleélveztem a nadrágomba olyan jó volt puha és illatos bőre a számban... Senkit sem engedtem a közelébe, én magam voltam a segítője, már ha lehet ilyet mondani rám. Le sem másztam róla, és amikor épp kielégülten elfáradtam, akkor tanítgattam a szabályaimra, vittem magammal az erdőbe. Mai napig nem képes vadászni, de nem volt gond nekem elkapni egy őzgidát és odahajítani elé. Ó igen, azok a holdfényes éjszakák...
Nyuszi farkas alakjában is csodaszép. Bundája hófehér, a szemei pedig égkékek mint egy kibaszott huskynak. Persze jóval kisebb mint én, de hát nálam mindenki kisebb a falkában. Hehe.
Nyöszörögve megmozdul, majd lassan felnyílnak búzavirágkék szemei. Vigyorgó arcomat meglátva összerándul és hirtelen felpattanna, de hangosan felkiáltva rogy vissza az ágyba, és csak nyöszörögni képes.
- Csak nem fáj? - kuncogom élvetegen végigsimítva saját mellkasomat. Farkam még ernyedten lóg, de hát nem is csoda, egész éjjel keféltem. Nem szólal meg, csak ajkába harapva, remegő kezekkel feltornázza magát és bizonytalan lábakon megáll az ágy mellett. Izzadt, véres és mocskos, lábain pedig vastag és hosszú csíkokban folyik fehér spermám. Megnyalom a számat és elégedetten dorombolok halkan.
Az ágykeretbe kapaszkodva vánszorog a fürdőszoba felé, majd a komódba, a fotel háttámlájába és így tovább egészen a fürdőszoba ajtóig. Halk nyögései elárulják a fájdalmait, de igazán örülhet, elvégre a nehezét végigcsicsikálta.
Hagyom, had szedje össze magát. Felrántok magamra egy fekete farmert, és kisétálok az ajtón, keresztül a nappalin majd ki a folyosóra. Lent a nagyteremben a szokásos látvány fogad. Asztaloknál, székeken ülők, illetve farkas alakban a puha szőnyegen és párnákon terpeszkedő farkasok. Minden arc felém fordul amikor a trónszékemhez sétálok és ledobom magam. Lusta és elégedett mosollyal pillantok végig rajtuk. Tudom hogy érzik rajtam a szex tömény illatát és Timo-t is, de leszarom. Itthon vagyok, mellesleg imádom ha rajtam van a kis ribancom illata, ahogy azt is ha ő is tőlem szaglik.
Már elmúlt a reggeli időszaka, de azért elém hozza a személyzet az asztalomat, és megterítenek nekem. Kurvára éhes vagyok, úgyhogy jöhet. Székem mellett nincs másik, ahogy a kiráyoknál szokás, mert nincs társam, és nem is lesz. A nők nem az én... hm... asztalom. Inkább egy nagy puha bársonypárna van a lábam mellett, amin az én kis kedvencem pihenget amikor épp nincs rá szükségem. Timo helye. Sokáig üres volt, mert nem kellett más helyette... csodálkoztam is, elvégre minden éjjel volt kit megbasznom, de ide nem engedtem fel magamhoz.
Folytatódik a társalgás, és miközben fogyasztom a rántottámat és olvasom az újságot, belefolyok hímeim társalgásába is, akiknek az asztala a trónomhoz legközelebb áll.
- Armand király biztos még ma megjelenik itt - mondja egyikük. Elvigyorodom.
- Alig várom...
Nyílik az ajtó. A teremben uralkodó kellemes hangzavar hirtelen elcsendesül. Fel sem kell pillantanom borostyán-sárga szemeimmel ahhoz hogy tudjam ki érkezett. Gyilkos pillantások kereszttüzében torpan meg az ajtóban, én pedig hátradőlök a székemben és megrágom nyugodtan a falatot miközben őt figyelem. Felöltözött, hosszú ujjú inget és nadrágot vett fel hogy elrejtse a sebeit, de a nyakát nem tudta eltakarni. Fél. A többiek pedig dühösek.
Felemelem egyik kezemet és csettintek, ezzel magamra vonom a figyelmet. Timo szemeibe nézek, és a lábam melletti párnára bökök. Érti a néma utasítást, és az acsargó, morgó sorfal közepén végigvánszorog hogy elfoglalja a helyét. Egyikük hangosan morogva és vicsorogva megtöri a sorfalat, amitől felmordulok én is, erőm pedig ostorként csap végig a falkán.
- Vissza! - Mély, öblös hangom visszhangzik a nagy teremben, majd néma csend követi. Lekushadnak mindannyian, de ellenszenves pillantásaikkal szinte lemészárolják nyuszit, aki végre mellém ér, és sápadtan, nehézkes mozdulatokkal leül a párnájára. Látszik rajta hogy fáj az a cuki kis feneke, meg talán más is. Sebaj, estére meggyógyul. Tekintetem megkeményedik és visszafordulok a falka felé.
- Kotródjatok a dolgotokra!
Meglepően gyorsan napirendre térnek a dolog felett és mintha mi sem történt volna, folytatódik a társalgás. Nyuszi felé fordulok, felpillantanak rám a csodaszép égkék szemek.
- Jó reggelt... királyom - mondja halkan a formális, kötelező szavakat. Ideje volt már, ezt még az ágyban kellett volna mondania de elnézem neki.
- Jó reggelt nyuszi - túrok selymes, puha hajába ujjaimmal. Remeg... wrrr... Lehajolok hozzá, miközben feljebb húzom őt. Nyelvem durván hatol ajkai közé, mohón és nyersen csókolom. Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy ő és én itt ültünk. Elengedem, és felegyenesedek ültömben és lassú, lusta mozdulatokkal megkenek egy pirítóst vajjal. Tudom hogy éhes, érzem rajta, ahogy azt is tudom hogy nem fog kérni tőlem ételt. Megtörtem őt, de a teljes megalázottságot nem értem el nála. Talán ezért is tetszik annyira még mindig. Teszek rá sok húst, és felé nyújtom. Lehajtott fejjel fogadja el és halkan kezdi majszolgatni. Elpusztít még néhány szendvicset, aztán halkan megköszöni. Ahh de hiányzott! Jó hogy végre itt van velem.
- A Lycan Klán! - kiáltja egyik farkasom, és már csapódik is be a duplaszárnyas ajtó, egy nagy likantróp erőlökettől. Intek, és elviszik előlem az asztalt, hogy aztán kényelmesen elterpeszkedve, arcomon elégedett kis mosollyal figyeljem a felém közeledő feldúlt riválisomat, mögötte pedig a két alfahímjét. Egyikük egykor az én falkám alfája volt, de nem értett egyet a nézeteimmel és átállt Armandhoz.
Farkasaim átváltoznak, és vicsorogva, hatalmas karmaikkal a járólapot karistolva figyelik a kis csoportot, csak a parancsomra várnak.
- Üdv Armand - köszöntöm őt elégedett mosollyal. Néhány méterrel előttem áll meg, és kék szemei összeszűkülnek a gyilkos haragtól amikor végigsimítom összekarmolt, csupasz mellkasomat, majd kezemet Timo fejére teszem. - Mi járatban nálunk?
- Az éjjel... egy farkas horda betört a házamba. Eltűnt négy farkasom, továbbá kettőt félholtan találtunk meg. Nem követelek tőled magyarázatot, tudom miért tetted. Törvényeink értelmében azonban visszaveszem tőled a farkasaimat!
- Azok csak a te törvényeid - válaszolom higgadtan, még mindig vigyorogva, hegyes szemfogaim csillognak az ablakon besütő napsugaraktól. Körbeintek egy egyszerű mozdulattal. - E között a négy fal között viszont az én törvényeim uralkodnak. Visszavettem ami az enyém, és ez ellen semmit sem tehetsz.
- A város ura is tudni fog erről.
- Már tudja, és nem zavarja.
Felhorkan, és ereje szinte az arcomba vág. Kezem alatt Timo a földre lapul, így már nem érezhetem ujjaimmal puha fürtjeit. Kár.
- Hazudsz!
Erőm felrobban, és végigsöpör a termen, még ő is hátratántorodik.
- Háborút akarsz, hogy ide mertél jönni bejelentés nélkül és sértegetni merészelsz a saját házamban? - kérdezem felbőszülve. Némán nézünk szó szerint farkasszemet, majd végül lecsillapodik, ahogy én is.
- Távozz innen a sleppeddel együtt, vagy meghalsz.
Szó nélkül sétálnak ki, jól tudják hogy város urának haragja ide vagy oda... én rájuk uszítanám a falkát. Lehajolok és Timo karját megragadva felrántom, majd az ölembe ültetem. Oh... Lenyalom könnyeit az arcáról, és letépem róla az ingét.
- Nyuszika... csak nem reménykedtél?! De cuki vagy...
- Ian... ugye... ugye él?
Felröhögök.
- Te komolyan azt hitted, elnézem bárkinek is büntetlenül hogy téged ölelgessen?! Nyuszi...
A földre kushadva várom hogy közelebb jöjjön. Minden tagom remeg, szörnyen nehéz megtartanom magam. Lehunyom szemeim, de így is csak véres pofáját látom magam előtt. Szinte hallom a halálsikolyokat és a csontok reccsenéseit. Hogy teremthetett bárki ilyen lényt? Egy kegyetlen gyilkost?
Ahogy közelebb ér, már émelyítő illatát is megérzem. Vér... és nyers hús szaga csapja meg orrom, mikor odahajol fülemhez. Nyála rám fröcsög, ahogy beszél, de muszáj tűrnöm. Ez a dolgom.
- Elszöktél tőlem, ezért büntetést érdemelsz. Nem tisztelsz engem, nem tiszteled a falkát. Haragom mérhetetlen, ahogy a többieké is, amiért a rivális klánhoz menekültél - ezt tudtam. Elég volt belépnem. Éreztem, hogy legszívesebben mindenki nekem ugrana. De... William nem fogja engedni... ugye... ugye nem? Mi van, ha egyszerűen odavet eléjük? Ha... ha a szökésemmel elvesztettem mellette a helyem? Láttam mit tettek a többi szubhímmel. Én nem akarok a sorsukra jutni. Rettegve kapkodok levegő után. A puszta gondolat is halálra rémít.
- Mi legyen a büntetésed? - kérdi végignyalva rajtam. Ragacsos nyála lefolyik hátamról, de igyekszem nem figyelni rá. Ez most nem lenne jó ötlet. Így is épp hogy meg tudom tartani magam remegő tagjaimmal.
Hirtelen megérzem hatalmas vágyát fenekemhez nyomulni. Rémülten nyögök föl. Ne... így ne... nem bírnám ki. Emberként is fájdalmasan nagy, de... így... nem biztos hogy átvészelném.
A félelem szúrós gombócként gyűlik torkomban, de játszom a szerepem. Ez az egyetlen, amivel még javíthatok a helyzetemen. Hozzá dörgölőzöm, és könnyezve mondom a régi szavakat. Amiket elvár. Amikre vágyik.
- Ne bánts... kérlek... ne bánts... - suttogom halkan. Forró nyelvével lenyalja könnyeim, majd a bundás test nekem nyomul a földre szorítva testem. Nem... ugye nem azt akarja tenni? Kérlek... ne...
Esdeklő tekintettel pillantok rá. Hatalmas. Teljesen eltűnök alatta. Félek tőle. Rettegek.
Amint kicsit fölemelkedik átfordulok a hátamra. Így kénytelen vagyok szembenézni vele, de legalább nem teheti meg.. azt.
Egy apró gondolat úszik át fejemen. Apró, de talán segít. Ki kell engesztelnem. Akkor... akkor talán nem ad oda a falkának. És akkor talán... talán visszaváltozik.
Remegő kezekkel nyúlok föl, ujjaimat a puha, dús bundába fúrom. Élv.. élvezi? Nagyot nyelve simogatom tovább, hiszen ez az egyetlen lehetőségem, ráadásul úgy tűnik bevált... de csak úgy tűnt.
Hatalmas karmai bőrömet fölsértve tépik le rólam, az utolsó védőbástyám. Fölsikítok. Zihálva próbálom megnyugtatni magam, de lehetetlen vállalkozás. Minden apró kis porcikámat bejárja nyelvével, és mikor leér ágyékomhoz, már teljesen bepánikolok. Nem fog visszaváltozni. Így fog megbüntetni. Farkas alakban... kíméletlenül... vadul...
Reflexből bújok hozzá, mint egy kisfiú a mamájához, ha retteg. Arcomat bundájába fúrom, s enyhe pézsma illata, mintha megnyugtatna kissé. Biztos valami falkás dolog... végtére is... ő a királyunk.
- Sa... sajnálom... bocsáss meg... nem akartalak megbántani... Egyszerűen féltem... félek... tőled... William... - nyöszörgöm a sírástól elcsukladozó hangon. Ez az igazság. Akármit kapok érte, rettegek tőle. El sem tudja képzelni mennyire.
Várom hogy leszidjon, tegyen egy gúnyos megjegyzést, de... semmi. Kíváncsian pillantok föl a sárga szempárba, és... mintha... döbbenetet láttam volna. Az... hogyan lehet? Szinte fölfogni sincs időm, már hajol felém, de csak puha ajkak érik el ajkamat a szőrös, véres pofa helyett. Vissza... visszaváltozott? Köszönöm...
Rám nehezedik, hogy alig kapok levegőt. Még emberi alakjában is sokkal nagyobb nálam. Ha akarnak, könnyedén összeroppanthatna.
Ágyékunk összeér, így érzem, hogy mennyire föl van húzva. Nem fog sokáig szórakozni. Sosem teszi.
A puha ágy besüpped alattam. Persze azonnal követ ő is. Fájdalmas nyöszörgéssel tűröm hogy végignyaljon oldalamon. Volt már rosszabb is... ezt ki fogom bírni.
- A büntetésed nem marad el, nyuszi... de úgy döntöttem, csak én fogom megtorolni rajtad az árulást. Elvégre soha nem hagytam hogy bárki is hozzád érjen, nem igaz? - fölröhög, és legszívesebben én is nevetnék. Hülyén hangzik? Megeshet, de hatalmas megkönnyebbülés, hogy nem vet a falka elé.
Ismét egy durva csókot kezdeményez. Levegőt venni is alig tudok. Nem értem ő hogyan bírja.
Mikor végre elhajol, szembetalálom magam komor tekintetével. Semmi jót nem sejtet ez a szempár. Semmit...
- De mielőtt bármit is teszek veled, tudnom kell valamit. Ki volt neked az a farkas, akinek az életéért könyörögtél, hm? Meg se próbálj hazudni, mert akkor... -...bűntudat nélkül megölnél. Rémülten pislogok rá. Azt hiszi... tényleg úgy gondolja, hogy én meg... Ian... hogy mi...
- Ha megcsaltál, kibaszott pipa leszek. Nyuszi - morran föl türelmetlenül. Jobb ha válaszolok, de csak rémült fejrázásra vagyok képes. Ian... istenem mond hogy túlélte... hogy William nem ölte meg... kérlek.
- Én soha... képtelen voltam elviselni, ha... ha megérintett - suttogom halkan, hisz nincs már lehetőségem. Még ha lett volna bármi, akkor is ezt kéne mondanom, különben szörnyű vége lenne... legalábbis számomra. - Csak a tiéd vagyok, királyom - undorodok magamtól. Arcomat karjához dörgölöm, de belül ordítok az egész ellen. Gyűlölök itt lenni, gyűlölöm őt, és az egész falkát, mégis közéjük vagyok zárva. Ha ismét elutasítom őket, valószínűleg megölnek. Talán jobb lenne, hiszen ezt az életet nem fogom sokáig bírni.
Halkan felmorran, és arcomhoz hajolva nyal végig a számon. Leheletén még mindig érzem a vég illatát. Rosszul leszek tőle.
- Ez a helyes válasz nyuszi. Senki nem érhet hozzád rajtam kívül, ezt jól jegyezd meg - morogja mély, szinte nem is emberi hangján. Mintha csak bármelyik pillanatban előtörhetne újra szörnyetege. Rettegve rezzenek össze, már a puszta gondolattól is. Nem... nem akarom... soha...
- Most... jöhet a büntetésed. Meglátod mi jár egy árulónak. Egy áruló nyuszinak - elégedett vigyorral arcán esik nekem újra. Fogai ajkamba marnak, körmei végigszántanak mellkasomon.
Emlékeim újult erővel törnek föl, kétségbeesésemmel együtt. Tudom mi következik. Tudom, de nem akarom. Tenyereimet az erős izmoknak feszítve próbálom eltolni magamtól, még körmeim is belemélyesztem bőrébe, de pont az ellenkezőjét érem el. Jóleső morranással hajol át nyakamra. Foga közé veszi az érzékeny bőrt és erősen megszívja. Nem tudok mást csinálni, csak ellenkezni. A mód mindegy, csak távol maradjon tőlem. Ne érjen hozzám. Ne láncoljon magához.
Egyre inkább eluralkodik a pánik, ahogy lefele halad testemen. Ahol csak jár sebek maradnak. Érzem ahogy meleg vérem lassú cseppekben szivárog ki. Sós illata nehézzé teszi a levegőt. Nem bírom. Karjaimmal hadonászok, lábaimmal kalimpálok, de hasztalan. Benne nem tudok kárt tenni. Túl nagy és erős.
Hangosan felzokogok, amikor megunva próbálkozásaim leszorítja végtagjaimat az ágyra. Innentől már tényleg semmit nem tehetek. Egyik combomon végigsimítva nevet föl. Hangja akár egy forró vas égeti végig fájón lüktető sebeim. Miért kell ezt csinálnia?
- Nyuszi... ugyan olyan vagy, mint rég... próbálsz ellenkezni, de a tested elárul... bevallhatnád végre magadnak is... - morogja rekedten, és erősen belém harap. De... most szavai jobban fájnak. Fájnak, mert igaza van. A testem... undorító... én nem akarom, de élvezi. Mintha egy teljesen más ember uralná. Tehetetlen vagyok ellene. Miért kell még ettől is szenvednem? Mivel érdemeltem én ki ezt? Mivel...?
Hirtelen a hasamon fekve találom magamat. Elcsukló hangon zokogok föl. Érzem, ahogy a fogak és körmök most hátamat szaggatják, de már nincs erőm ellenkezni. Nincs erőm megmozdulni. Föladtam. Teljesen.
Kemény férfiassága a fenekemhez préselődik. Azt hiszem mond valamit, de már nem hallom. Az agyam tudja mi a helyes. Csak egy rövid búvóhely, de annál fontosabb. Megkímél az újabb kíntól. Szépen lassan enged át a csendes sötétségnek, én pedig boldogan üdvözlöm.
Szeretem ha könyörögnek nekem. Azt pedig kifejezetten csípem, ha ő teszi ezt. Mmmrrr...
Mindezt csak azért, mert ez a sehonnai kis farkas épp kinyiffanni készül az ujjaim között. Ehh.
Lazán félrehajítom, és az én kis nyuszimat magamhoz szorítom, arcomat puha hajához simítom és nagyot szippantok illatából. Az enyém. Mindig is az volt, abban a pillanatban eldöntöttem amikor megláttam. Ezért fertőztem meg, és ezért fogadtam a falkába. Igen...
Nyuszi.
Felkapom a fejem, amikor meghallom egyik emberem jelzését. Pont ahogy sejtettem. Bevágom Timo-t az egyik kocsi hátsó ülésére, és rámorranok két farkasomra.
- Vigyétek innen, és vigyázzatok rá.
Amikor kihajt a tömegből a járgány, tekintetem a Lycan Klán rezidenciájának fényűző bejáratára fordítom. Özönlenek ki a farkasok. Észrevettek minket.
Megropogtatom az ökleimet, és fejemet oldalra hajtva lazítom ki a nyakizmaimat.
- Kezdődjön a buli.
*
Kellemesen elfáradtam azt hiszem. Nem rendeztünk nagy pusztítást, csak a ránk támadó őrséget intéztük el, aztán elsöpörtünk mielőtt még Armand is kijön, és igazi háborúvá növi ki magát. A Vámpír Úr nem lenne boldog, és csúnyán megbüntetne minket. Nem kockáztathatok.
Kinyitják nekem a kocsi ajtaját, és lassú, jóllakott, kényelmes mozdulatokkal kimászom a hátsó ülésről. Épp ideje volt, már nagyon szűk volt. Megrázom bundámat, hogy a vér nagyja ami bemocskolt, lejöjjön rólam. Rávicsorgok egyik farkasomra, és beügetek a főépületbe. Imádok farkas alakban bóklászni. Ilyenkor legszívesebben az erdőben vadászgatok, de most jóllaktam, ráadásul vár rám az én kis ábrándos-szemű nyuszim is. Várja a leckét.
Belököm hatalmas mancsommal a hálószobám ajtaját, és mielőtt belépnék, a levegőbe szippantok. Ó igen, félelem és Nyuszi illat. Mmmrrr...
Lassan lépek be az ajtón, teljes valómban kihúzva magamat. A horda leghatalmasabb farkasa vagyok, és imádom ezt. Bundám fekete akár az ékszaka, agyaraim vakító fehérek, szemeim pedig szinte sárgán foszforeszkálnak. Vad vagyok és félelmetes. Imádom magam, hehe.
Hátsó lábam egyik laza mozdulatával becsapom az ajtót, és véres pofámat elégedetten végignyalom, majd halkan morogni kezdek, szemeimet sápadt arcára szegezve.
Remegve csusszan le az ágyamról, és a padlóra térdelve sunyja le a fejét, tisztelettel adózva királyának. Szemeit szorosan behunyja, moccanni sem mer. Oda sétálok hozzá, és megszagolom a haját, arcát és nyakát. Elégedett szusszanással konstatálom, hogy csak az én szagom van rajta. Régi szokásunk ez, ismeri jól. Nagy, busa mancsomat a hátára teszem, körmeim kissé megkarcolják bőrét, pofámat füléhez dugom, nagy fogaim alig néhány milliméternyire csattognak bőrétől miközben beszélek hozzá, és nyálam is ráfolyik. Kissé nehezen érthetőek a szavaim, de hát a farkasok szájszerve nem épp kommunikációra van teremtve.
- Elszöktél tőlem, ezért büntetést érdemelsz - morgom, olyan tengermély hangon, ami szinte hörgésnek tűnik már. - Nem tisztelsz engem, nem tiszteled a falkát. Haragom mérhetetlen, ahogy a többieké is, amiért a rivális klánhoz menekültél.
Nem válaszol, csak hevesebb remegésbe kezd, szaggatott légvételei egyszerűen észbontóak. Teljesen bezsongat, merevedésem már egyértelműen himbál lábaim között. Megérdemelné hogy így basszam meg.
- Mi legyen a büntetésed? - nyalom végig lassan az arcát, majd a hátát. Bőrének finom sós ízétől összefut a nyál a számban. Falkám legfinomabb falatja. Hhhrr...
Pofámon gonosz vicsorral fölé mászom, és fenekéhez nyomom a hozzá képest óriási hímtagomat.
- Hm? - morranok kérdően. Imádom ezt a játékot, és ő már teszi is azt, amit kell. Fenekét hozzám dörgöli, és halkan nyöszörögni kezd édes hangján.
- Ne bánts... kérlek... ne bánts... - könnyei is kicsordulnak összeszorított szemhéja alól. Lenyalom a sós cseppeket, és halk morgással nyomom le testem súlyával a földre, de nem nehezedek rá teljesen, mert amilyen hatalmas vagyok, kinyiffanna.
Színtiszta rettegéssel pillant fel rám a vállai felett, és ha tudnék most elmosolyodnék. Olyan gyönyörű így... annyira szép, és nekem úgy de úgy hiányzott.
Kissé megemelkedem, és ő hanyatt fordul, remegő kezeivel megsimogatja a pofámat, amitől kéjesen hunyom be szemeimet. Imádom amikor simogat, de szinte soha nem teszi. Mindig csak sír meg menekül előlem, hadakozik és karmol. Mondjuk nem is csoda, elvégre minden alkalommal úgy esek neki mint egy állat, de hát amikor olyan szép, és különben is, én egy állat vagyok; a durva szexet ismerem csak, és kurvára szeretem is.
Oldalán végigszántok egyik mancsommal, és ahogy éles karmaimmal felsértem bőrét, miközben a nadrágját is cafatokra szaggatom, felsikolt alattam. Borzongva nyalom végig arcát, és nyálamat mellkasának selymes bőrére csorgatva szagolom végig, egészen ágyékáig. Megnyalom egyik combját és arcára pillantok. Retteg. Érzem mennyire fél tőlem. Azt gondolja, így fogom megdugni.
Felröhögök állati hangomon, kéjes gyönyörűséggel. Talán meg is kéne tennem, elvégre néhány hét alatt felépülne belőle. Hmm... de addig be kéne érnem másokkal, pedig én őt akarom, mert képtelen vagyok betelni vele.
Remegő kezeivel felém nyúl, bundámba kapaszkodva ölel magához. Döbbenetemben teljesen ledermedek, ahogy nyakamba fúrja könnyes arcát.
- Sa... sajnálom... bocsáss meg... nem akartalak megbántani... Egyszerűen féltem... félek... tőled... William... - sírja.
Erre a reakcióra soha nem számítottam volna. A fenébe is. Azt hittem sírni fog, sikoltozni és menekülni próbál majd, könyörögve hogy ne bántsam. De ez...
A szemembe néz azokkal a gyönyörű szemekkel.
Sóhajtva hajolok reszkető ajkaihoz, és mire elérem számmal, már visszahúzódik a testem mélyére szörnyetegem, és emberi alakomban nehezedek rá. Csókom durva és mohó. Rengeteg bepótolnivalóm van, elvégre hosszú-hosszú ideje nem láttam. Kibaszottul hiányzott.
Merevedésemet ágyékához szorítva morranok fel. Ó igen... A következő pillanatban már talpon vagyok, és őt a csuklójánál fogva rántom fel a földről és az ágyra hajítom akár egy kis rongybabát.
- A büntetésed nem marad el, nyuszi... - vigyorgok rá, miközben lassan fölé mászom, és végignyalom kisebesedett oldalát - ...de úgy döntöttem, csak én fogom megtorolni rajtad az árulást. Elvégre soha nem hagytam hogy bárki is hozzád érjen, nem igaz?
Felröhögök, és hajába markolva rántom fel a fejét egy csókra. Szinte a torkáig ledugom a nyelvem, vadul. Kezei mellkasomra szorulnak ahogy próbál eltolni magától. Folyton ellenkezik, már megszoktam.
Nyakára szorulnak ujjaim, de nem szorítom meg, csak tartom őt, amíg arcába hajolok, és elkomoruló arccal nézek keményen a szemeibe.
- De mielőtt bármit is teszek veled, tudnom kell valamit. Ki volt neked az a farkas, akinek az életéért könyörögtél, hm? Meg se próbálj hazudni, mert akkor... - hagyom nyitva jelentőségteljesen a mondatot.
Nem válaszol, csak tágra nyílnak a szemei. Vicsorogva morranok fel.
- Ha megcsaltál, kibaszott pipa leszek. Nyuszi.
Szerkesztve Levi-sama által @ 2010. 02. 01. 20:37:41
- Nyugalom, csak én vagyok – szólal meg a jól ismert megnyugtató hang, és rögtön utána a magas alak is előlép a sötétből. Megnyugodva fújom ki a levegőt. Ian… de jó, hogy ő az.
- Mit keresel itt? – kérdem halkan, idegesen pislogva párat. Nem kellett volna utánam jönnie.
- Ezt inkább én kérdezhetném. Mégis miért jöttél ki a biztonságos épületből? Veszélyes egyedül bóklásznod! – olyan szigorú a hangja… nem ezt szoktam meg tőle… nagyon mérges lehet, de nem értheti. Addig nem, míg nem éli át.
- Azért, mert… elmegyek… - motyogom lehajtott fejjel. Sajnálom. – Nem maradhatok… Inkább felejtsd el, hogy utánam jöttél… mindenki jól jár ezzel. Te is, én is, és az egész falka is.
Egy pillanatra csend telepszik ránk. Biztosan most jön rá, hogy igazam van, és hagy elmenni. Olyan rossz érzés, de már nem gondolom meg magam. Elhatároztam, és így is fog maradni.
- Timothy hidd el ez nem megoldás! Csak itt vagy igazán biztonságban! – fakad ki hirtelen, de én csak megrázom fejem.
- Te ezt nem értheted, Ian… Ide is bejutott! Semmi nem állíthatja meg, és nem is fogja föladni, míg vissza nem megyek hozzá… Csak veszélyt hozok rátok, inkább elmegyek, és elbújok valahol messze innen – sorakoztatom föl érveimet. Muszáj elengednie… nem bírok itt maradni.
- Ne… ne menj el kérlek... Majd én vigyázok rád, ígérem! El sem mozdulok mellőled, ha kell, de nem engedem, hogy akárcsak egy ujjal is hozzád érjenek. A királyunk is szavát adta, hogy megóv téged! – könnyektől homályos tekintettel nézek föl rá. Ennyire fontos lenne, hogy maradjak? Ennyire fontos lennék neki? Én… nem tudom itt hagyni… olyan csalódott az arca… nem szeretek megbántani senkit.
Hagyom, hogy magához öleljen, most nem húzódom el. Ereje finoman cirógatja a bőröm, akár csak egy apró tavaszi szellő. Órákig képes lennék így maradni. Szinte teljesen megszűnik a félelem érzése, olyan mintha itt nem érhetne baj, és nem is fog. Ha azt mondta megvéd, akkor úgy is lesz. Neki elhiszem.
Halk léptek, mély kacaj, és tenyerek összeütődése. Mind a ketten döbbenten kapjuk a hangok irányába fejünk, szinte azonnal le is dermedünk. Testem átjárja a jeges félelem, ujjaim görcsösen markolják Ian ruháját. Ezt… ez nem lehet. Megint megtalált. Innen nincs menekvés, mindennek vége.
Remegve figyelem ahogy megáll előttünk. Hosszú fekete kabátjában, baljósan csillogó szemekkel… akár maga a halál is lehetne… minden adottsága meg van hozzá.
- Bravó. Egész meghatódtam – hangja végigkarcolja hátam, és a tekintet amivel Ian-t méri végig… semmi jót nem ígér. Én már csak tudom. Ám a kilátást hamarosan eltakarja előlem egy széles hát. Megszeppenve pislogok párat. Ilyenkor örülök igazán annak, hogy kicsi vagyok… remekül el tudok rajtőzni, így nem kell látnom semmit. Sajnos a sötétből előlépő farkasokat még így is észreveszem. Egyre jobban pánikba esek. Iannek semmi esélye, túlerőben vannak.
- Gyere ide Timo, és megkímélem az életét – őt magát nem látom, de a hangja így is eljut hozzám. Megkíméli? Tényleg megtenné? Ez lenne az egyetlen esélye Iannek a túlélésre… és nekem mindennél fontosabb, hogy kijusson innen… élve.
- Nem megy sehova! – ne… gondold át Ian, kérlek, gondold át.
- Nem gond, akkor elveszem erővel – ettől tartottam. Aprót rántok ruháján, de nem figyel rám. Nem történhet ez.
- A hordáddal hátad mögött nagy a pofád mi? – egy állatias röhögés a válasz, amitől összeszorul torkom. Idióta, miért hergeled? Nem érted, hogy így is megöl?
- Te nagyon meg akarsz halni. Hát legyen.
Következőnek már csak azt látom, hogy Ian nekicsapódik az egyik házfalnak, jókora lyukat törve benne. Földbe gyökereznek a lábaim. Kétségbe esve figyelem, ahogy már félig farkas alakban újra egy ház falához vágódik.
- Ian! – kiáltom rémülten, de mint aki nem is hallja. Föláll, megrázza hatalmas fejét, most már smaragdzöld szemeit le sem veszi Williamről, aki időközben levette kabátját. Most… most kéne elrohannom, de… képtelen vagyok itt hagyni. Miért kellett utánam jönnie? Miért?! Mindkettőnket bajba kevert ezzel.
- Ne vedd személyeskedésnek Ian. Azért fogsz meghalni ma este, mert nem kellenek tanúk. Mellesleg nem tetszik az sem, ahogy néztél az én kis farkaskámra.
Tenyerembe temetem arcom, és egészen a falig hátrálok. Miattam… miattam van ebben a helyzetben. Nem bírom nézni, ha bántanak valakit, főleg ha én vagyok az oka. A bűntudat szorongatja torkom… legszívesebben elsüllyednék… vagy meghalnék. Akkor elengedné Ian-t… akkor minden rendben lenne.
Fájdalmas vonyítás hasítja át a csendet, kísértetiesen visszaverődve a magas épületekről. Nem bírom tovább. Kicsorduló könnyekkel borulok térdre, szinte észre sem véve hogy sikoltok. Ne… csak Ian-t ne… nem lehet. Sírástól rázkódva nyújtom feléjük kezem, mintha csak megragadhatnám Ian-t, hogy utána elmeneküljek vele… de… ez lehetetlen.
- Ne! Könyörgöm, ne öld meg! Kérlek…! – nem érdekel mi lesz. Nem érdekel mi lesz velem, csak ő maradjon életben. Nem akarom, hogy rajtam száradjon a halála… nem bírnám ki.
- Gyere ide – nyújtja felém kezét, akár csak régen. Összeszedve minden bátorságom mászok felé, ahogy azt megkövetelik. Könnyeim megállíthatatlanul folynak, ne nem törődök velük. Hagyom, hogy az egyszerű, zsibbasztó üresség járjon át. Nem akarok emlékeket… nem akarom elképzelni hogy mi lesz… csak Ian-t akarom szabadnak látni. Arcom hideg tenyerébe dörzsölöm. Szinte elkap a rosszullét. Hát újra ide jutottam.
Halk morgással, hajamba markolva rántja föl fejem, és tekintetünk találkozik. Most nagyon elégedett magával… undorító féreg.
- Timothy… menekülj… - ijedten fölnyögök, ahogy az ujjak még jobban megszorulnak Ian torkán, ezzel meggátolva a további beszédben. Meg fogja fojtani… Muszáj csinálnom valamit.
Könnyezve rázom meg fejem, és tekintetem újra Williamre emelem.
- Engedd el kérlek… királyom… - suttogom halkan, próbálva a legalázatosabb hangot megütni. Ha ez nem sikerül… Iannek vége. Látom, ahogy megrándul válaszomra, de megszólalni nem bír. Nem baj, jobb ez így.
Végül rövid, feszült csend után végre elengedi őt… bár az elengedés finom kifejezés, inkább csak fél kézzel falhoz vágja. Rémülten pislogok a mozdulatlan alakra. Gyerünk… kérlek… mozdulj meg… nem hallhattál meg… kérlek… Ujjaim ökölbe szorulnak, és újra könnyek szöknek a szemembe. Elkéstem volna? Az nem lehet… Ian nem hallhat meg… nem…
Mielőtt végleg összezuhannék, meghallom halk köhögését. Él! Életben van! Belsőmet átjárja a boldogság, ám ez sem tart sokáig. Királyom hajamnál fogva ránt föl magához, majd szorosan átölelve hajol fülemhez.
- Mondtam, hogy előlem nem menekülhetsz nyuszi. Bárhol megtalállak – morogja fülembe, és durván bele is harap. Halkan fölszisszenek a fájdalomra, legszívesebben ellökném magamtól, de nem lehet. Inkább félve tűröm, hogy magához préseljen. Újra az övé vagyok… az ő kis játékszere… ebbe bele kell törődnöm. A menekülési esélyeim? Újra a nullán állnak. Többet nem lesz olyan alkalmam, mint legutóbb… zsákutcába kerültem.
Egy autó parkol le mellettünk, és én máris a hátsó ülésén találom magam.
- Van még egy kis dolgom. Pár perc és utánad megyek. Meg se próbálj elszökni nyuszi! – hangja olyan fenyegető… gyorsan bólintok, és rémülten húzom magam össze az ülésen.
Az ajtó csapódik, a kocsi indul. Torkomban szorító félelemmel meredek ki az ablakon, szorosan ölelve térdeim. Ugyan így ültem akkor este is. Ugyan így féltem, és kétségbe voltam esve. Az egyetlen különbség, hogy most tudom mi vár rám, és így sokkal rosszabb.
Térdemre hajtom fejem, és újra utat engedek a könnyeknek. Azt hittem sosem kell újra látnom. Azt hittem örökre megszabadultam tőle, és biztonságban élhetek tovább. Ostoba álmok voltak… ő olyan, mint a halál. Nem lehet elrejtőzni előle, hiába próbálkozol. Megtalál, és magával visz. Nincs többé életed, nincs semmid. Csak az a sötétség, ami mellette vár…
oOoOo
- Kifelé! – dörren rám egy mély hang, és én először csak kábán pislogok rá. Elaludtam volna? Föl sem tűnt…
Elgémberedett tagokkal mászok ki a kocsiból, rémülten összehúzva magam a hatalmas épületre pillantva. Sötét és rideg, akárcsak a gazdája. Újra itt. Újra ezek közt a felek között, ahol… ahol… Nyelek egy nagyot, és remegő léptekkel elindulok a bejárat felé. Az apró kavicsok csikorognak talpam alatt, érzem ahogy minden egyes lépéssel közelebb kerülök a börtönömhöz. A keserű érzés szépen lassan végigmar egész testemen, az szörnyű emlékképek pedig egy horrorfilm módjára vetülnek le fejemben.
Mély levegőt véve lököm be a nagy ajtót, és szinte azonnal megcsap a rengeteg energia. Egy pillanatra meg is tántorodok, de hátulról löknek rajtam egyet, így átbukdácsolok a küszöbön. A falka nagy része itt van, és nekem annyira szokatlan még ez a sok különböző erő… nem tudok mit kezdeni velük…
Botorkáló léptekkel indulok el. Nem szükséges mondaniuk, tudom hol a helyem. A királyunk szobájában. Már csukott szemmel is meg tudnám tenni ezt a szörnyűséges utat. Lassú menetelésem közben hallom a halk morgást. Tudom… a falka nem tűri az árulókat. Ha tehetnék, most azonnal nekem ugranának és… De nem teszik. Nem, mert félnek királyunk bosszújától… amitől én is rettegek. Mindennél jobban. A büntetésem… pokoli lesz, talán túl sem élem… de, ez csak jó nem? Valószínűleg… Már csak egy ajtó, és… bent is vagyok a leggyűlöltebb helyen. Tekintetem azonnal a fekete ágyra tapad, és megremegek. Nem akarom még egyszer.
„Innentől az enyém vagy. Közénk tartozol, hozzám vagy kötve. Ha valaha meg akarsz szabadulni tőlünk, nem fog sikerülni. A falka tagja lettél, de csak én nyúlhatok hozzád, ezt ne feledd… nyuszi…”
Kifújom a levegőt, és próbálom lecsillapítani remegésem. Elő kell készülnöm… bármelyik percben megjöhet.
Idegesen, ügyetlenül szabadulok meg ruháimtól, egyedül a nadrágot hagyva magamon, majd összeszorított szemekkel ülök le az ágy szélére. Nem szereti, ha túl sok ruha van rajtam… ahogy észrevettem, a farkasokban semmi zavar sincs. Mintha csak a félmeztelenül mászkálás természetes lenne… olyan zavarba ejtő.
Vajon mi lehet Iannel? Remélem nem bántották… és nem lettek súlyos sérülései. Ha visszajut a többiekhez, már biztonságban lesz. Elmondhatja nekik, hogy ne keressenek. Remélem nem jönnek utánam… nem akarom őket veszélybe sodorni… többet nem akarom, hogy miattam bántsanak valakit. Fázósan ölelem át mellkasom, de szemeim azonnal kipattannak, ahogy kicsapódik az ajtó. Megérkezett a vég…
Mohón csókolom meg újra, kíméletlenül és mégis érzéssel. Sós vérének íze a számban teljesen bevadít- Puha, selymes hajába fúrom ujjaimat, vágytól megborzongva simulok hozzá szorosan. Hónapok óta erre vágytam, erre vártam, ezt akartam. Ezt a farkasomat. Megőrülök érte, ahogy itt remeg és nyöszörög a karjaimban, rettegésének illata minden érzékemet elbódítja... ahh...
- William! Engedd el! Most! - morran mellettünk egy mély hang, és testemen végigmar az ereje, amely enyémmel egyenlő mértékű. Mmm... ezt még befejezem.
Amikor elengedem, elégedetten megnyalva számat figyelem ahogy Timo lecsusszan a fa mentén a földre és összekuporodik. Felpillantok a minket körülvevőkre. Az enyéim is itt vannak, ugrásra készen. Sajnos nem mehetünk bele a harcba. Francos diplomácia.
- Ugyan Armand... csak nosztalgiáztam egy kicsit. Nem kell azonnal leharapni a fejem.
- Vigyétek innen a fiút - int, és alfája akit jól helyben hagytak az embereim, felnyalábolja a kis édest a földről. Halkan megmorgom amikor elhalad mellettem, szemünk is összevillan. Ő az enyém, és kibaszottul nem tűröm hogy bárki hozzáérjen.
Lassú mozdulattal felveszem napszemüvegem, és gonosz mosollyal nézek Armandra.
- A tárgyalás itt véget is ért - mondom, és dühös képében gyönyörködöm. Imádom felhúzni az agyát.
- Én is így gondolom - biccent. - Timothy pedig a védelmem alatt áll, ne is próbálkozz többet. Tudjuk mit műveltél vele, ezért az egész falka vigyázni fog rá éjjel-nappal.
Felnevetek vidáman és intek farkasaimnak.
- Köszönöm a szíves vendéglátást - biccentek mű udvariassággal. - Még beszélünk...
Hazafelé a kocsiban hetek óta most először van igazán jókedvem.
***
- Készen álltok?
- Igen.
Mosolyogva állok a sötét utca közepén, hosszú kabátomat az éjszakai szél lengeti testem körül. Napszemüvegem most nincs rajtam. Borostyánszín szemeimmel figyelem a két vitatkozó alakot. Micsoda szerencse. Ma éjjel akartunk betörni a Lycan Klán rezidenciájára, hogy kisebb pusztítás és zsákmányolás során többek között Nyuszit is megkaparintsam. Erre ő csak úgy kisétál a kapun, nyomában egy másikkal akit nem lesz nehéz elintézni.
- Timothy hidd el ez nem megoldás! Csak itt vagy igazán biztonságban!
- Te ezt nem értheted, Ian... - válaszolja édes hangján, és én elmosolyodva hajtom le fejemet ahogy hallgatom. - Ide is bejutott! Semmi nem állíthatja meg, és nem is fogja föladni, míg vissza nem megyek hozzá... Csak veszélyt hozok rátok, inkább elmegyek, és elbújok valahol messze innen.
- Ne... nem menj el kérlek... Majd én vigyázok rád, ígérem! El sem mozdulok mellőled ha kell, de nem engedem hogy akárcsak egy ujjal is hozzád érjenek. A királyunk is szavát adta hogy megóv téged!
Magához öleli, és itt unom meg a műsort.
Mély hangomon felnevetek, és lassan eléjük sétálok az utca közepéig. Hosszú kabátom meglebben lépteimre, cipőm koppanásait kísértetiesen visszhangozzák a házfalak. A lámpa sárgás, halvány fénye rám vetődik, szemeim szinte foszforeszkálnak a sötétben. Lassú, lusta tapsolással jutalmazom a megrettenve engem figyelő két farkas előadását.
- Bravó - vigyorodom el. - Egész meghatódtam.
Timo gyönyörű, mint mindig, szemei csodás könnyektől csillognak, sápadt arcán félelemmel kapaszkodik a másikba.
Közelebb lépek lassan hozzájuk és alaposan végigmérem őt. Erős alfahím. Szép. Hosszú haja és sötéten csillogó szemei vannak, jóképű arcát dühös vicsor torzítja el. Háta mögé tereli Nyuszit, és felkészül a harcra.
Mögöttem kilépnek a falak takarásából átalakult farkasaim, és morogva, acsarogva vesznek körbe minket. Mosolyom letörölhetetlen arcomról.
- Gyere ide Timo - nyújtom elegánsan a kezem feléjük -, és megkímélem az életét.
- Nem megy sehova! - vicsorog vissza rám Ian. Leejtem a kezem, és megvonom a vállam.
- Nem gond, akkor elveszem erővel.
- A hordáddal hátad mögött nagy a pofád mi?
Felröhögök, kivillantva fogaimat.
- Te nagyon meg akarsz halni. Hát legyen.
Előtte termek, és egy erős jobb horoggal jutalmazom hogy hozzá mert érni Timo-hoz. Ütésem erejétől a levegőbe emelkedik és tompa puffanással csapódik a házfalhoz, ami mélyen behorpad, tégladarabok hullanak az aszfaltra. Azonnal felpattan, és alakváltása közben vetődik felém. Én nem váltok alakot, hisz még így is piszok erős vagyok. Megragadom a torkát, és arcom előtt csattannak fogai. Vigyorogva hajítom el, egy másik házfalhoz kenve őt.
- Ian! - sikoltja Timo. Nem figyelek rá, leköt az ellenfelem. Imádok harcolni, habár ez itt méltatlan hozzám. Ettől függetlenül élvezettel fogom kicsinálni, mert hozzá mert érni. Ha csak belegondolok, hogy talán mást is tett vele, elönti agyamat a szar. Amíg Ian a fejét rázva talpra áll, levetem hosszú kabátom és azt félrehajítva kezdem ingem ujját felhajtogatni.
- Ne vedd személyeskedésnek Ian. Azért fogsz meghalni ma este, mert nem kellenek tanúk. Mellesleg nem tetszik az sem, ahogy néztél az én kis farkaskámra.
Befejezem az ingujjam felhajtását, és széttárom karjaimat lezserül.
- Na mire vársz?
Nekem ront azonnal, és én könnyedén, egyetlen ütéssel verem bele a betonba. Fájdalmas vonyítása hosszan visszhangzik az utcában.
Torkát megragadva emelem fel a levegőbe ernyedt testét. Kedvenc módszerem. Ilyenkor egy gyors mozdulattal töröm ki a nyakukat. Timo felsikolt mögöttem, és én hátrapillantok a vállam felett rá.
- Ne! Könyörgöm ne öld meg! Kérlek...! - zokogja a földön térdelve, remegő kezét kinyújtva felém. Komoran figyelem szép arcát. Kurvára nem tetszik hogy ennyire fontos neki, de végülis még hasznomra válhat. Fél kézzel tartom csak a farkast, így másik kezem felé nyújtom.
- Gyere ide.
Négykézláb kúszik mellém, ahogy egy szubhímnek tennie kell. Elégedett morgással figyelem, pláne amikor fejét tenyerem alá simítja alázata jeléül. Hajába markolva kényszerítem hogy a szemembe nézzen, ekkor nyöszörögni kezd Ian a karmaim között:
