- Mindig is az voltál, Nyuszi. Kezdettől fogva sokat jelentettél nekem, és amikor elszöktél tőlem, nagyon pipa voltam rád. Néhány napja jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen ez azért van, mert a társam vagy.
Mindig is az voltam? Szóval igaz. Szóval nem csak képzelődtem, jól értelmeztem a dolgokat. De mivel érdemeltem ezt ki? Én azt hittem, ha valaha rátalálok, boldog leszek. Ian is azt mondta, mindennél jobb érzés lesz. De ez. Én nem akarom.
Összerezzenek, ahogy megnyalja nyakam. Ott... ott bélyegzett meg engem. Akkor azt hittem azért teszi, hogy még jobban megnehezítse életem, de tévedtem. Magához bilincselt vele. Ezért nem bántottak aznap este az erdőben. Ezért hagytak ott. Féltek Williamtől. Miért nem vettem észre hamarabb?
- Azt hittem, a farkasok azonnal felismerik a társukat... - suttogom szinte csak magamnak. Igen. Mikor először megláttam Williamet, rettegtem. Féltem. Nem tudtam mi vár rám, de elég volt a szemeibe néznem, hogy tudjam, szörnyű lesz. Nem hiszem, hogy ezt jelenti egy társ. Akkor hogyan történhetett?
- A faszom se tudta, hogy egy ember fiúcska lesz az. Egyszerűen csak megkívántalak mint a többit, ennyi - megkívánt, és magának akart. egy lettem a trófeái közül, akiket megszerzett, és tönkre tett. Azzal, hogy a társa lettem, csak több alkalmat találhat arra, hogy eltiporjon. Erre ment ki az egész. Iannek volt igaza... Ian...
- Értem... - most már minden világos. Én lettem a törhetetlen porcelánbaba, akit akárhányszor földhöz vághat, utána sem kell kidobnia.
- Érted a francokat - dühösen morog fülembe, reflex szerűen, remegve próbálnék menekülni, de nem enged. Szorít magához, nem tehetek mást, hagyom magam. Félek tőle. Megint, olyan, mint régen. Dühös, és kiszámíthatatlan. A helyzeten fenekemnek nyomódó vágya sem segít. Csak remélni tudom, hogy nem veszti el a fejét. - Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod. Előtted csak egyszerűen váltogattam a fiúkat, de amikor téged megkaptalak, még több és több kellett belőled, másra rá sem bírtam nézni azóta sem. Egyre jobban haragudtam magamra és rád is, mert nem értettem mi a kibaszott szar folyik. Most már tudom, és elhiheted hogy kurvára nem vagyok boldog tőle.
Reszketek a félelemtől, de végre elenged. A lehető legmesszebb menekülök tőle, felé fordulva, még mielőtt hátulról vetné rám magát. De nem. Szemeit lehunyva támaszkodik eredeti helyén.
Nem tudok megszólalni. Amit mondott, az... Ennyire nagy kínlódás neki ez az egész? És mind miattam van? Akkor miért tette rám a jelét? Miért kötött magához, ha neki is csak teher vagyok? Ő sem boldog, hogy a társa lettem? Összezavarodtam. Semmit nem értek.
- Hát ez a nagy büdös helyzet, Nyuszi. Nem élhetsz boldogan sem velem, sem nélkülem.
A félelem és pánik, jeges marka szorítja össze torkomat. Könnyeimmel egyenlőre kitartóan küzdök. Vele nem lehetek boldog, ezt eddig is tudtam, de nélküle... Nélküle is szenvedés lenne minden nap? Valószínűleg igen. Akárhogy állunk egymáshoz, mi ketten összetartozunk. Ő maga mondta, mikor tanított, hogy társunk nélkül minden egyes nap maga a pokol. De akkor miért? Miért most? Miért így? És legfőbb képpen miért engem?
A múlt és a szörnyű emlékek, csak még borzalmasabbá teszik, a tényt. Azok után, amiket velem tett, hogy lenék képes elviselni? Talán ha nincsenek azok a szörnyűségek...
- És ha kezdettől fogva tudod... akkor másképp történtek volna a dolgok... kettőnk között?
Alig ejtem ki az utolsó szót, már föl is csendül nevetése. A gúny és a bánat, ami árad belőle, összeszorítja gyomromat. Nem tudok kiigazodni Williamen.
- Naná. Az első pillanatban végeztem volna veled, mielőtt a kötődés kialakult volna. Már megtettem egy nősténnyel, aki a társam lett volna, de azonnal felismertem és végeztem vele.
Döbbenten meredek rá. Megszédülök, és kis híján beleborulok a vízbe. Lehetetlen. Megölte? A saját társát. Akivel boldog lehetett volna. Egyszerűen csak végzett vele. És kicsit sem bántja a dolog. Ennyire senki nem lehet szívtelen. Senki.
Szörnyű. Agyam képtelen befogadni ezt az információt. A rosszullét kerülget. Megölte, pedig semmiről sem tehetett. És velem is megcsinálta volna. Bűntudat nélkül kivégzett volna, mint egy bűnözőt. Megtette volna...
- Miért? - suttogom halkan, a sárga szemekbe meredve. Hány ártatlannak lehetett ez a szempár az utolsó dolog, amit lát életében? Nem... nem akarom tudni.
Mosolyogva siklik hozzám, teljesen fölém magasodva hatalmas termetével. Olyan apró vagyok hozzá képes. Ha akarna, könnyedén összeroppanthatna. Talán egyszer meg is teszi.
Gyengéden simít végig arcomon, pedig inkább egy pofonra számítok. Szörnyem fészkelődik, hisz ő élvezi, akárhányszor, csak királyom hozzám ér. A szörnyű az, hogy csak Ő élvezi.
- Mindig is nagyon naiv voltál, Timo. Hát nem vetted még észre, hogy nekem nincs gyenge pontom?! Ez tesz erőssé, ez adja a hatalmat. Mostanáig legalábbis így volt. Te lettél a gyengém, mi sem bizonyítja jobban, hogy érted képes voltam betörni egy ellenséges klán birtokára és megkockáztatni egy háborút. Csak érted.
Ezzel is csak azt mondja, hogy mennyi gondot okozok neki. Könnyen megoldhatná. egyetlen mozdulatába kerülne. Úgyis megtette már párszor. Mit számítana eggyel több gyilkosság? Neki úgy sincs lelkiismerete.
- Mi-miért nem ölsz meg most? Megoldódna a gondod, nem? - nyöszörgöm halkan.
Ujjai nyakamra fonódnak, a rémület szétárad testemben. Meg fogja tenni. Ennyi volt. Talán nem is baj, hogy vége. Akiknek hiányoznék, azokat már elvesztettem. Végre William is megkönnyebbülhet, és a falka is boldog lehet. Szépen eltűnök, végülis úgy végzem, mint a többi játékszere.
Ám hiába várok, nem szorítja meg. Helyette puha ajkai simítanak végig az enyémeken. Ez lenne az utolsó csók? Vagy... vagy...
- Meg akarsz halni inkább, mint hogy velem légy? Sajnos nem tehetem, Nyuszi. Bármennyire is gyűlölsz, az enyém vagy és az is maradsz amíg csak élek. Soha nem engedlek el, soha. Az enyém vagy. Pokollá tesszük egymás életét, de akkor is együtt maradunk.
Nem öl meg? De mire jó ez az egész? Csak azért képes szenvedni, hogy engem is gyötörhessen? Mit akarsz ezzel az egésszel William? Kérlek... kérlek mondd el... Nem értem.
Remegve nézek szemeibe, miközben arcomat hatalmas kezei közt tartja. Hiába igyekszem, semmit nem tudok kiolvasni a ragyogó, sárga szempárból. Bárcsak tudnám miért teszi ezt.
Hirtelen elenged, és ismét fölnevet. Miért?
- Látod nyuszi?! Kurva jó lesz. Te majd utálsz engem, én meg minden adandó alkalommal kicsikarom belőled azt a keveset amit tudok anélkül, hogy bántanálak. Talán beleőrülök, talán nem.
Most már nem tudok, és nem is akarok megálljt parancsolni könnyeimnek. Nem tudom mi az, ami a hangjából áramlik, talán fájdalom, de elkeserít. Talán azért, mert nem akarom hogy így érezzen. És azt sem akarom, hogy ez legyen a jövőnk. Miért kell egyre több fájdalmat okoznia? Talán jó, hogy így ő is szenved? Miért teszi ezt velem? Miért teszi ezt saját magával?
- Én... én nem akarom ezt... - vékony könnyfátylon át figyelem hatalmas alakját.Annyira erős, és legyőzhetetlen. Akkor miért nem tesz ez ellen is valamit?
- Én sem.
Egyedül maradtam. Kisétált. Egyszerűen itt hagyott. Magamra maradtam rémítő, fájdalmas gondolataimmal. Még mindig nem akarom elhinni. A társam. Ő, akit mindennél jobban gyűlölök, akitől, mindennél jobban rettegek. Bárcsak egy ostoba vicc lenne. Egy álom, amiből felébredhetek. De nem. Ez valóság. Túlságosan fáj ahhoz, hogy más legyen.
Egészen addig maradok, míg el nem fogynak könnyeim. A gyötrő szavak újra, és újra ismétlődnek bennem, egyre mélyítve az ott vágott sebeket. Szinte elviselhetetlen. Miért nem végzett inkább velem? Miért mondta, hogy teheti meg?
A víz már jéghideg, mikor elszánom magam a távozásra. Belecsomagolom magam egy puha törülközőbe, de még ez sem csillapítja remegésem. Belülről fázom. Ezen már semmi sem tudna segíteni. Talán egy dolog, de az még messze van. Nagyon messze.
Belépek a sötét szobába, torkom összeszorul, ahogy az ágyra pillantok. Nem tudom, hogy alszik e már, de teljesen lényegtelen. Én képtelen lennék mellé feküdni. Most biztosan. Túl sok új dolgot tudtam meg róla. Túl sok dolgot amitől félek. Amitől undorodok.
Összeszorított szemekkel rohanok át saját szobámba, szinte bezuhanva a puha párnák közé. Azt hittem minden megváltozik. Azt hittem minden jobbra fordul. Tévedtem. Az életem egyre inkább pokolba illő.
oOoOo
Három nap. Már három nap telt el azóta. Három napja próbálok menekülni William, és saját magam elől is. Ha tehetném, kikapcsolnám az agyam. Nem akarok gondolkodni, nem akarok semmit sem tenni.
Királyunk szinte minden idejét tanácskozásokon tölti. Közeledik a háború, de mit számít? Akármi lesz, rajtam nem segít. Talán ha William meghalna... de erre a gondolatra összeszorul a szívem. Nem akarom. Nekem csak ő maradt. A társam. Rettegek tőle, de hozzá vagyok láncolva. Még ha küzdök is ellene.
Egyre kimerültebb, és tanácstalanabb vagyok. Éjszaka a rémálmok, nappal pedig az emésztő rémület nem hagy nyugodni. Ösztöneim követelik, hogy minél közelebb legyek Williamhez, mert ő talán segíthet, mégis küzdök ellenük. És ez a küzdelem fölemészti minden tartalékom. Ki tudja meddig bírom még ép ésszel. Pár év, vagy talán már csak pár nap.
Zihálva riadok föl, az órára pillantva látom, hogy alig aludtam negyed órát. Már ez is több, mint az átlag.
Sóhajtva kelek föl, és inkább kiülök az ablakba. Semmi értelme próbálkozni. Az első rémálom után már lehunyni sem érdemes a szemem. Vagy a druida rémisztő arca, vagy William egy vérfürdő közepén. Olykor Ian is belemosódik, bár az nem rémisztő... inkább fájdalmas.
Szomorúan függesztem tekintetemet a Holdra. Nem soká újra teljes fényében fog ragyogni, és akkor ismét... Kezemre pillantok. Pár nap múlva csak szőrös mancs lesz a helyén. Gyűlölök átváltozni. Gyűlölöm a szörnyeteget, ami vagyok. Gyűlölöm ezt az egészet.
Bárcsak a családommal lehetnék... annyira hiányoznak. Fölhúzott térdeimre fektetem fejemet, továbbra is az eget fürkészve.
Minden William miatt van. Ő az okozója. Ő tette tönkre az életem. Összetört, játszott velem, és most... most nem tudom mit akar. Az elmúlt napokban annyiszor, és annyi féle képpen tettem föl magamban a kérdéseket, de nem találtam rájuk választ. Akárhányszor gondolom végig, nem értem. Annyiszor bántott,okozott fájdalmat. Egy kegyetlen gyilkos. Mégis... ragaszkodom hozzá, és legszívesebben hozzá bújnék, hogy menedéket nyújtson a kínzó gondolatok ellen.
A falka előtt mindig kemény, sőt durva. Viszont én már láthattam a másik oldalát is. Nekem megmutatta, hogy talán mégis képes érzelmekre. Igen. Aznap mikor a filmforgatásra küldött... meg akart büntetni, mégis... mégis megvédett... vigyázott rám.
A kocsiban, mikor a másik klánhoz mentünk, mesélt nekem. Foglalkozott velem, gyengéd volt... mosolygott.
És máskor is...
,,Nem foglak többé bántani."
,,Tönkretettelek teljesen. Nem akarom, hogy..."
,,Te kint voltál az esőben? Teljesen kihűltél te kis hülye!"
,,Timo... Timo..."
,,Kezdettől fogva sokat jelentettél nekem..."
,,...másra rá sem bírtam nézni azóta sem."
,,Te lettél a gyengém, mi sem bizonyítja jobban, hogy érted képes voltam betörni egy ellenséges klán birtokára és megkockáztatni egy háborút. Csak érted."
Szemeim kikerekednek, szinte levegőt sem tudok venni a döbbenettől. A simítások... az ölelések. Én... nem vettem észre. A halk suttogások... az elvétett simogatások. Próbált törődni velem. Azt hittem, hogy egy szívtelen gyilkos, de... de van másik oldala is. Aki kedves hozzám, amennyire telik tőle. Én meg végig csak saját magammal törődtem. Azzal, hogy nekem mennyire rossz. De... de ő is szenvedett. Miattam.
,,Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod."
Ennyit akart. Csak engem, és én még ezt is megvontam tőle. Ő pedig megígérte, hogy nem bánt. És be is tartotta. Nem volt erőszakos velem, pedig... pedig megérdemeltem volna.
Észre sem vettem, hogy időközben megindultak könnyeim. De most nem törődök velük.
Talán ez a megoldás. Ha sikerül legyőznöm a gyűlöletem és félelmem, akkor... akkor rendbe jöhetnek a dolgok? Még nem rontottunk el semmit visszafordíthatatlanul? Lehet hogy hatalmas butaságokat gondolok, és mindent félre értettem, de... de meg kell próbálni. Már úgy sincs mit veszíteni. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.
Lehuppanok a padlóra, és remegő léptekkel, szipogva botorkálok át William szobájába. Alszik. Azt hiszem. Egy pillanatig habozok, de megrázom fejem. Túl sokáig voltam nyuszi.
Leveszem alvós pólómat, majd óvatosan befészkelődöm mellé az ágyba. Hozzásimulok,s farkasom is boldogan kapja föl fejét.
Félek... nagyon. Talán minden eddiginél jobban. Ha most nincs igazam, akkor a fölépített aprócska reményem újra szertefoszlik. Azt pedig nem biztos, hogy képes leszek újra elviselni.
Kis ideig figyelem arcát, majd nagyot nyelve hajolok közelebb, óvatosan összeillesztve ajkaink.
Szinte azonnal fölnyílnak a döbbenten csillogó sárga szemek. Zavartan fordítom el arcomat. Sajnálom... úgy sajnálom...
- Ké... kérlek... szeretkezz velem - suttogom alig hallhatóan. Szívem torkomban dobog. Nem tudom, képes leszek e megbékélni a dologgal, de annak ez az első lépése.
- Timo... - gyorsan megrázom fejem. Nem akarom most megbeszélni. Talán majd reggel. Vagy pár nap múlva. Ha már én is biztos leszek magamban. Ha már el merem mondani.
- Kérlek...
Karakter: William, a Handor Klán királya Megjegyzés: ~ Onichinek
Will
Szemüvegem mögül, érdeklődve figyelem a drámai kis jelenetet. Izmaim megfeszülnek ahogy kiabálni kezd Nyuszival ez a kis senki, mert az ösztön azt diktálja hogy ne hagyjam, toroljam meg és védelmezzem. Mégsem mozdulok, hiszen pontosan az történik amit akartam. Ezért nem hagytam Nyuszit fürdeni szex után, és még a jelem is rajta van. Tökéletes az összehatás, csak a hülye nem látja hogy ő az enyém.
- Te nem érted Timothy!? Ez a szörnyeteg tönkre fog téged tenni! - kiáltja az a Ian. Elkomorodva ráncolom össze szemöldököm. Igen, majdnem megtörtént, de az már a múlté.
- Én...
- Ez nem rólad szól! Egyedül, és csak egyedül ő tehet róla! Azért láncolt magához, hogy ne tudj elszökni, és utána még nagyobb fájdalmat tudjon okozni neked!
Timo keskeny vállai megereszkednek, szinte láthatóan roppan össze.
- Undorító féreg! - kiáltja Ian és nekem rontana. Mielőtt öngyilkosságot követne el ezzel, társai azonnal visszarántják és leteperik a földre. Nem foglalkozom vele, Nyuzsit figyelem. Oldalról látom sápadt arcát, fekete tincsei eltakarják a szemét, de ajkai reszketnek a felindultságtól. Szinte érzem a tapintható fájdalmat ami sugárzik belőle. Vad féltékenység rántja össze a gyomromat. Nem, nem szeretheti azt a kis korcsot! Nem!
Figyelem ahogy leguggol a földre szorított tacskó mellé és könnyezve érinti meg. Halkan felmordulok, utálom hogy máshoz ér.
Ian a neve ha jól emlékszem, de csak azért jegyeztem meg, mert Nyuszi olyan gyengéden ejtette ki eddig mindig. Már rég végeznem kellett volna azzal a korccsal. Vicsorogva figyelem ahogy kimegy végre.
Armand és a druida felé biccentek búcsúzóul, akik érdeklődve figyelték idáig a kis drámát.
- Indulunk – dörren mély hangom. Farkasaim engedelmesen megindulnak, én pedig felkanalazom a térdelő kis szeretőmet. Mint akiből kiszállt minden élet, úgy mered maga elé, szemei ijesztően üresek. Nem szeretem őt így látni, pedig volt pár alkalmam már rá, amikor egyszer-egyszer túl messzire mentem a durva kis játszadozásaimmal. Megint feldühödök. Vele csak én bánhatok rosszul, sőt, én sem!
Magamhoz szorítom és szinte kicipelem őt. Búcsúpillantást vetek Armandra, aki szinte gyilkol a tekintetével. Ellenségként könyvel el engem, talán azok is leszünk, ha a boszorkányok jó ajánlattal keresnek fel engem, erre pedig komoly esély van. Az ő birtokukban olyan erő és tudás, hatalom és pénz van, amely a vámpír királynak soha nem lesz. Tudomásom szerint igencsak erőre kaptak, talán nyerhetnek is. Engem különösebben nem érdekel ki uralkodik, mert az alakváltók mindig is kívül maradtak a hatalmi harcokon, és a háborúk között semlegesek voltak. Jelenleg is ez a szándékom. Csupán zsoldosok leszünk, ha megadják az árát. Ha pedig nem, akkor semlegesként nézzük kívülről ahogy gyilkolják egymást. Még jó dolog is kisülhet belőle, teszem azt... a Lycan klán kipusztul, és egyeduralkodójává válok ennek a városnak, talán még az egész államnak is. Nem lenne rossz.
Gondolataimat félbeszakítom, és döbbenten meredek az ölembe kiscicaként bújó Nyuszira. Hűha! Na ilyet sem csinált még. Amikor megérzem könnyeinek illatát, és nedvességét a vállamon, komoran megsimogatom a hátát. A velem szemben ülő Ronald pedig alig képes palástolni döbbenetét, nyilván a gyengéd turbékoló mézesmázos jelenet érdekesen festhet. Nem érdekel, inkább Timo puha hajába fúrom arcomat és beszívom finom illatát. Pontosan ezt akartam, így akartam és megtörtént. Most már teljesen az enyém.
*
Másnap.
Timo már biztos ébren van, kár hogy korán kellett kelnem. A boszorkányok követe hamarabb érkezett mint számítottam rá.
Ahogy belép a terembe, ereje végigszánkázik gerincemen. Nagyon erős. Túlságosan is. Hosszú fekete köpenyben van, mint a druida is. Kilátszó testrészeit különös, misztikus tetoválások borítják. Botjára támaszkodva biceg elém, és csak biccent a fejével.
- Üdvözöllek William, a Handor Klán királya – mondja mély, dallamos hangján. – Alarik vagyok.
Meglepetten állok fel, majd észbe kapok és én is meghajtom a fejemet, egyenlőként.
- Nem gondoltam, hogy személyesen a Boszorkány Mester látogat meg. Üdvözöllek nálunk.
Hellyel kínálom, és már hoznak is neki egy széket a farkasaim.
- Nos, tudod miért vagyok itt. Nevezd meg az árát a szövetségünknek!
Visszaülök trónomra, a karfára könyökölve nézek le rá, elgondolkodva.
- Előbb tájékoztass az erőviszonyokról. Nem viszem bele vaktában semmibe sem a klánomat.
Biccent, és elmosolyodva veti hátra a fején lévő csuklyát. Sűrű, szőke és göndör hajkorona ragyog fel, fiatal arcát is beborítják a különös tetoválások. Nem lepődöm meg, találkoztunk már egyszer. A külseje csalóka, mert ez a boszorkány mester talán hét vagy nyolcszáz éves lehet. Szemei teljesen feketék. Szóval a sötét varázslatok mesterévé vált. Jó tudni. A boszorkányok szemszíne az általuk képviselt mágiát tükrözi. A fekete szeműek a legveszélyesebbek.
Hosszú tárgyalás veszi kezdetét. Néhány órával később már elégedetten rázunk kezet egymással. Kemény küzdelem lesz, de megéri. Esélyünk van a győzelemre, és ha ez megtörténik, elsöpörjük a vámpír uralmat. Az összes vérszopó visszaköltözik Európába, és kis szerencsével nagy hatalom kerülhet a kezembe, a sok zsozsóról nem is beszélve.
Nem lesz könnyű, komoly veszteségekkel járhat, és Timoról is gondoskodnom kell. Nem maradhat mellettem amíg a háború tart, biztonságos helyre kell küldenem, ha meggebedek is. Ez szar.
Elköszönünk egymástól, majd a lakosztályomba sietek, mert minden porcikám Timo után sóvárog. A fürdőszobában meg is találom, a süllyesztett kádban pihen, a forró víz felett a gőz sűrűn gomolyog. Komoran dobálom le gönceimet és ahogy belépek mellé és ő készségesen az ölembe simul, felsóhajtok és ellazulok. Igen... ez jó. Behunyt szemekkel ölelem magamhoz, lustán cirógatva selymes bőrét a víz alatt, és borzongatóan jó érzés hogy ő is ezt teszi.
- Kérdezhetek? – simogatja meg puhán a fülemet lágy hangja. Nem nyitom ki a szemeimet.
- Kérdezz.
- William, én tényleg... tényleg... tényleg a társad lettem?
Némán ülök tovább mögötte, a szavait alaposan megrágom. Igen, észrevette ő is, hiszen nem hülye. Végigsimítom ujjaimmal mellkasát és hasát, halk sóhaját hallva pedig erősebben szorítom magamhoz.
- Mindig is az voltál, Nyuszi. Kezdettől fogva sokat jelentettél nekem, és amikor elszöktél tőlem, nagyon pipa voltam rád. Néhány napja jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen ez azért van, mert a társam vagy.
Csendben emészti szavaimat, én pedig a nyakán lévő jelemen futtatom végig nyelvemet. A fognyomaim alig látszanak már, de a mágiám ott bizsereg, és amíg én élek, ott is lesz. Az ezüstnyakörv hege még látszik, szépen gyógyul.
- Azt hittem, a farkasok azonnal felismerik a társukat... – suttogja maga elé halkan. Fejét lehajtja, feltárva előttem nyakának ívét. Végignyalom azt is.
- A faszom se tudta, hogy egy ember fiúcska lesz az. Egyszerűen csak megkívántalak mint a többit, ennyi.
- Értem...
- Érted a francokat – morranok halkan. Megremeg a karjaimban és elhúzódna de nem hagyom. Ismerős reakció, folyton ezt csinálja. Egyszerűen csak magamhoz szorítom, és ő néhány másodperc múlva feladja. Feszült, érzem rajta, és a félelmet is. Ezúttal is felizgat, farkam keményen simul a hasamhoz és az ő gömbölyű fenekéhez. – Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod. Előtted csak egyszerűen váltogattam a fiúkat, de amikor téged megkaptalak, még több és több kellett belőled, másra rá sem bírtam nézni azóta sem. Egyre jobban haragudtam magamra és rád is, mert nem értettem mi a kibaszott szar folyik. Most már tudom, és elhiheted hogy kurvára nem vagyok boldog tőle.
Remeg a karjaimban, én pedig felmordulok és hirtelen elengedem, nehogy kárt tegyek benne. Megígértem neki, hogy nem bántom többé. Be akarom tartani az adott szavam.
Elhúzódik a medence másik végébe, én pedig karjaimmal megtámaszkodom a szegélyen, fejemet pedig hátrahajtva sóhajtok fel. Kívánom, majd megőrülök érte. Legszívesebben rávetném magam, szinte remeg minden testrészem. Mégsem teszem, csak áztatom magam tovább, és lüktető farkamat igyekszem kizárni tudatomból. Nem könnyű.
- Hát ez a nagy büdös helyzet, Nyuszi. Nem élhetsz boldogan sem velem, sem nélkülem.
Keserű mosollyal számon dörmögöm a szavakat, szemeimet nem nyitom ki. Felesleges, valószínűleg csak könnyeket, kétségbeesést és félelmet látnék rajta.
- És ha kezdettől fogva tudod... akkor másképp történtek volna a dolgok... kettőnk között?
Felnevetek. Röviden, örömtelenül, gúnyosan.
- Naná. Az első pillanatban végeztem volna veled, mielőtt a kötődés kialakult volna. Már megtettem egy nősténnyel, aki a társam lett volna, de azonnal felismertem és végeztem vele.
Hallom hogy elakad benne a levegő. Felemelem a fejem és felnyílnak smaragd-sárga szemeim.
- Miért? – szalad ki a száján a kérdés, a forróság ellenére szinte szürkésen fehér az arca, ajkai teljesen vértelenné válnak.
Naiv kérdésén csak mosolyogni tudok, majd elé siklom a vízben, fölé magasodom, úgy nézek le a szemeibe. Annyira szép hogy szinte fáj. Ujjaimmal megcirógatom arcát, közben akaratlanul is visszahúzódnak karmaim, szörnyem még ilyenkor is odafigyel hogy ne okozzon kárt.
- Mindig is nagyon naiv voltál, Timo. Hát nem vetted még észre, hogy nekem nincs gyengepontom?! Ez tesz erőssé, ez adja a hatalmat. Mostanáig legalábbis így volt. Te lettél a gyengém, mi sem bizonyítja jobban, hogy érted képes voltam betörni egy ellenséges klán birtokára és megkockáztatni egy háborút. Csak érted.
- Mi-miért nem ölsz meg most? Megoldódna a gondod, nem?
Ujjaim nyakára kulcsolódnak, de nem szorítom meg. Lehajolok hozzá, számmal végigsimítom remegő, puha ajkait. Igen, elhiszem hogy meg akar halni. Nem egyszer kérte tőlem már, hogy öljem meg, amikor épp nagyon ocsmányul elbántam vele szex közben. Akkor csak vigyorogtam vagy épp kinevettem. Most nincs kedvem mosolyogni.
- Meg akarsz halni inkább, mint hogy velem légy? Sajnos nem tehetem, Nyuszi. Bármennyire is gyűlölsz, az enyém vagy és az is maradsz amíg csak élek. Soha nem engedlek el, soha. Az enyém vagy. Pokollá tesszük egymás életét, de akkor is együtt maradunk.
Fájdalom hasít mellkasomba. Én sóvárogni fogok utána, ő pedig retteg majd tőlem és gyűlölni fog.
Elengedem a nyakát, és megsimogatom szép arcát, remegő kezeim közé véve. Szép szemeiben elmerülök. Őrölten kívánom, akarom. Csak magamnak, örökké.
Elengedem és felnevetek. Maró gúny csepeg szavaimból.
- Látod nyuszi?! Kurva jó lesz. Te majd utálsz engem, én meg minden adandó alkalommal kicsikarom belőled azt a keveset amit tudok anélkül, hogy bántanálak. Talán beleőrülök, talán nem.
Elfordulok tőle és kiszállnék a kádból, de halk hangja megtorpanásra késztet.
- Én... én nem akarom ezt...
Tudom hogy sír, ha nem hallanám remegő hangján, akkor könnyeinek sós illata is elárulná. Nem nézek vissza rá, csak kiszállok a kádból és derekam köré tekerek egy törülközőt.
- Én sem.
Magára hagyom, és a hálószobában ledobom magam az ágyra. A plafont látva komoran sóhajtok fel. Rengeteg probléma terhel, és képtelen vagyok koncentrálni. Csak Timo körül forognak a gondolataim...
A pánik szép lassan elpárolog, csak a szorosan magához ölelő, forró testet érzékelem. Ez most nem olyan nyugalom, amit általában a közelében érzek. Sokkal másabb. Kicsit olyan, mint az otthon biztonsága, de nem tudnám pontosan megmondani. Már legalább nem ellenkezek, viszont remegésem leküzdéséhez ez sem elég. Érzem, sőt tudom, hogy nem fog bántani. Nem is ettől félek. Hanem saját magamtól. Szörnyetegem sosem nyugodott meg ennyire, sosem akart hozzábújni William farkasához most viszont....
Óvatosan emel föl, és visszafektet az ágyra. Tudtam, hogy nem úszom meg. Behajtja rajtam amit akar, és ezt semmi nem változtathatja meg. Amit eltávolodik, belepislogok a ragyogó sárga szempárba, de semmi. Nem érzem az ilyenkor megszokott rettegést végigszáguldani minden porcikámon. Valami megváltozott, méghozzá nagyon. Ijesztően nagyon. De mi?
Visszahajol, nyelvével gyengédem megnyalva könnyektől ragacsos arcomat. Hirtelen villámként hasít belém a felismerés. Döbbenten meredek királyomra, remegő kezeimmel görcsösen kapaszkodok vállaiba. Az elmúlt időszak minden kérdésére ez lenne a válasz, de... Ilyen lehetséges? Nem lehet hogy félreértettem valamit? Nem valószínű. Ezek szerint...
- Megnyugodtál? - mély hangja, mintha még nagyobb hatással lenne rám, mint eddig. Jóleső borzongás kíséretében bólintok. Farkasom ismét átvenné az irányítást, mintha William közelsége állandóan előcsalná. De most nem engedem neki. Tudom miért történik. Tudom, nem akarom elhinni. Erre vágytam, de nem ebben a formában. - Helyes. Akkor most fejezd be, amit elkezdtél...
Ajkaimat marcangolva vezeti kezemet egyre lejjebb. Szívem a torkomban dübörög. Most hagyatkozhatok farkasom ösztöneire... nekem kell megtennem. Bátornak kell lennem. Bátornak, de nem muszáj néznem. Nyöszörögve szorítom össze szemeim, igyekezve csak Williamre koncentrálni.
Ujjaim a forró, bársonyos bőrre fonódnak rá. Ijedten rezzenek össze vad hörgésétől, de nem történik semmi. Folytassuk. Remegve masszírozom farkát. Nincs semmi tapasztalatom, így csak reménykedni tudok. Reménykedni, hogy megelégszik a fizetséggel.
Nagyot nyelek, ahogy lüktetni kezd ujjaim közt. Nem, ez már nem csak a fizetségről szól. Valami... valami egészen másról is, amit még nem éreztem, és azt hittem soha nem is fogom. Bár nem tudhatom pontosan, hogy ez e az, de ha igen, akkor... akkor talán William a társam.
Ebben a pillanatban nevemet nyögve élvez el. Forró magja kezemre és hasamra folyik, de most nem találom undorítónak. Szinte... szinte boldognak érzem magam. Lehelete nyakamat cirógatja, érzem ahogy remeg. Mintha fáradt lenne, pedig ennyitől nem szokott kimerülni. Vagy miért remeg?
Szüntelenül suttogja nevem, mintha csak ezt a szót ismerné. Apró csókokkal borít el, szörnyetegem jólesően bújik az övéhez. Meg sem próbálom visszaszorítani a mélybe, inkább átengedem magam a nyugalomnak. Arcát figyelve teljesen elgyengülök. Már nem is hallom, de tudom, hogy még mindig nevemet suttogja. Talán már jelentek neki valamit. Talán mégis képes érzelmekre. Talán a sors egyik fájdalmas pofonja, hogy összetartozunk.
Mosolyogva túrok puha tincseibe. Mosolyogva. Talán azóta nem mosolyogtam, mióta idekerültem. Talán most már minden megváltozik. Talán...
Óvatosan húzom magamhoz, összeillesztve ajkaink. Kavargó gondolataim lenyugszanak, farkasom törleszkedik, én pedig olyan boldog vagyok, mint hosszú ideje soha.
Nem is tudom meddig fekszünk egymás mellett. Együnk sem beszél. Felesleges lenne, hisz úgy sem tudunk mit mondani. Ha tényleg ő lenne a társam, az sem változtatna semmin. A szörnyű emlékek helyett még így sem kaphatok újakat. Tudom, hogy nem beszélhetek. Akármi történik, szub maradok.
Lehunyt szemmel pihentetem fejemet mellkasán. Hallgatom szívverését, érzem rajta az illatomat. Igazából már mindenhol csak kettőnk összekeveredett, finom illatát érzem. Mintha már a bútorok is ezt árasztanák magukból. Nem is akarok elmenni innen. Eddig szabadulni akartam, most pedig hozzábújni. Szinte félek magamtól.
Lassan elbóbiskolnék, de halk dörmögése kizökkent.
- Gyere, már délután van és ma még egy falatot sem ettünk.
Teljesen igaza van. Nem akarok újra legyengülni és ágyba kerülni. Elhúzódok tőle, és kikászálódok az ágyból. Akármennyire kellemes ez az illat, le kell fürödnöm. A falka már utál, így nem mehetek közéjük. Ráadásul ragadok is.
- Nem fürödhetsz meg - már megint ez a hangnem. Lesápadva pillantok az ellentmondást nem tűrő, sárga szemebe. Ha ő ezt akarja, akkor ez lesz. Nem akarom ismét magamra haragítani. Ameddig csak lehet, ezt az oldalát szeretném látni. A kevésbé kegyetlen, kevésbé szadista, de legalább annyira ijesztő oldalát.
Kis idő múlva már a nagyterem ajtaja nyílik előttünk. Fekete nadrágom és ingem remekül elfed minden nyomot. Ha ügyesen tartom a fejem, még a nyakamon lévő foltokat sem látni. Kivéve a nyakörv okozta égésnyomot... az még messziről is észrevehető.
William ezzel szemben, nem vitte túlzásba. Zavarba jövök, ha csak rá pillantok. Nem akarom elhinni, hogy azt a rengeteg apró nyomot én hagytam rajta. Hogy tehettem ilyet? Ez nem én vagyok.
Ahogy végigsétálunk az asztalok között, rengeteg szempár szegeződik ránk. Miért kell mindenkinek látnia? Nem lehetett volna titokban tartani ezta reggelt?
Leülök megszokott kis párnámra, várva az etetést. Megalázó mint mindig, de már hozzászoktam. Valószínű akármit teszek, nem fogok széket kapni. Így van ez rendjén.
Készségesen eszegetem a felém nyújtott falatokat. Eddig fel sem tűnt mennyire megéheztem.
A csendes eszegetést egy magas, izmos férfi szakítja félbe. Őt már sokszor láttam. Ronald. Az első számú alfa. Gyűlölöm. Ő volt... ő volt aki idehozott. Ő tört be hozzám pár farkassal, hogy elraboljon.
- Királyom, a Város Urának hírnöke van itt, Önt óhajtja látni.
- Fogadom.
Mire kettőt pislogok, az asztal már eltűnik. Kíváncsian figyelem az ajtót, ami mintha csak erre várt volna, kivágódik. Hatalmas, hűvös erő áramlik szét. Mindenki menedéket keresve húzódik a falhoz, én pedig a földre lapulok.
Egy magas alak lépked felénk. Leginkább olyan, mint a történetek fő gonosza. És az illata is ijesztő.
- Ki vagy te?
- Kirian.
- A druida?
- Pontosan. A Város Ura küldött hozzád.
Zavartan pislogok föl. Druida? De hát a Város Ura vámpír. A vámpíroknak mindig druidák a követeik? Nem értem. Az biztos, hogy sokkal ijesztőbb, mint a vérszívók, akikkel eddig találkoztam. Benne van valami... valami pokoli. Soha semmiért nem maradnék vele kettesben.
- Kifelé mindenki! - persze senkinek nem kell kétszer mondani. Mindenki egyszerre lódul neki, hogy minél hamarabb kijuthasson innen. A biztonság kedvéért vetek egy pillantást királyomra. Én általában az ilyen utasítások ellenére is maradhattam, de most nem szól semmit. Sőt, mintha észre sem venne. Ezek szerint rám sincs szüksége.
Összeszedem magam, sietős léptekkel indulva az ajtó felé. Ehhez viszont el kell sétálnom a druida mellett. Rémülten szorítom össze ajkaim, kitartóan meredve a kijáratra. Mintha figyelne. Nem. Biztos csak a félelem mondatja ezt. Semmi értelme nem lenne. Nyugalom, és menekülj.
oOoOo
William szobájában, az ablakban ücsörögve bámulok ki a kertbe. A szokottnál is üresebb. Sehol nem látok senkit. Talán nem mernek kimozdulni. Az a druida tényleg szörnyen ijesztő volt. Ezért jöttem én is inkább ebbe a szobába. A sajátom most túl üres lenne. Itt legalább érzem a megnyugtató illatot, ami a biztonság illúzióját kelti. és már megint annál a gondolatmenetnél járok, amit órák óta kis sem tudok verni a fejemből. Ha van is más magyarázat, én nem tudom. Igaz, hogy nem éreztem még hogy milyen a társ közelsége, de Ian mesélt róla. És eddig minden passzol. Kivéve, hogy én nem vagyok nőstény. Azt észrevettem volna.
Szomorúan sóhajtok föl. Ha William betartja a szavát, akkor ezt is meg kell kérdeznem Iantől. Ha betartja. Mi lesz ha nem? Ha nem találkozhatok vele, akkor kitől kapom meg a válaszokat? Egyetlen falkatagnak sem beszélhetek erről. Még a végén azt gondolnák, William meggyengült. Én meg nem akarom, hogy bárki kihívja. Nem akarok viadalokat.
Vajon van a vérfarkasoknak valaki, aki tanácsokat ad? Ha nincs, akkor haladéktalanul ki kéne találni ezt a posztot.
Nyílik az ajtó, gyomrom pedig ugrik egy nagyot. Szerencsére csak királyunk érkezett vissza. Magyon gondolkodik valamin, látom rajta. Meg volt az előnye a hozzá láncolt életmódnak. Vajon miről beszélgethettek?
- Öltözz, vendégségbe megyünk! - engedelmesen indulok ruhát keresni. Ha vendégség, és engem is visz, akkor mindennél fontosabb a megjelenés. William ad a külsőségekre. Szereti ha azokat a ruhákat viselem, amiket tőle kaptam. Hiányzik a régi ruhatáram.
Végül egy sötét fölsőt, és egy hasonló nadrágot választok. Ezek is eltakarják amit kell, és még kényelmesek is. Viszonylag. Remélem William is megelégszik az öltözékkel. Nem akarok csalódást okozni.
Nyakkendőjét megigazítva még végig, végül aprót biccent. Megúsztam. Biztosan nem vagyok olyan elegáns, mint ő, de nekem nem is az a feladatom. Nekem csak mutatósnak kell lennem.
Hajamba túrva hajol hozzám, de reflex-szerűen húzódom el. Addig nem engedek neki, amíg nem láthatom Iant. Ezt megfogadtam.
Halkan felmorran, de nem üt meg. Talán majd ha hazaértünk.
- Induljunk.
oOoOo
Az ülésen elnyúlva, fejemet William ölében pihentetve hallgatom a beszélgetést. Általában kettesben utazunk, de most sajnos Ronald is csatlakozott hozzánk. Néha félve pillantok föl rá, de királyom érintése megnyugtat. Az ő jelenlétében nem bánthatna. Bár most még észrevenni sem akar. Mintha itt sem lennék. Szerencsére.
- Na és a druida miért akarja, hogy békét kössünk a Lycan-nal? A város urának nevében jött, de miért épp ő? Hiszen ő sokkal magasabb szinten áll - magasabb szinten? Ez... ijesztő.
- Szövetségeseket gyűjt.
- Miért?
- A vámpír királynak. Úgy tűnik, közeledik az Új Vér Hajnala.
Az Új Vér micsodája? Értetlenül pislogok, de már jön is az újabb sokkoló dolog. Ronald félelme szétterjed a levegőben. Az nem lehet, hogy ő féljen. Egy buta hajnaltól ennyire megijedt a legfőbb alfa? Akkor a kocsiban egyedül én nem tudom miről van szó?
Fejem fölemelve nézem meg közelebbről az arcát. A félelem ott csillog tekintetében. Nem értettem félre. De mi ez az egész? Ha ennyire ijesztő a dolog, akkor most hova mehetünk? Kérdő tekintettel fordulok William felé, persze választ nem várok. Sosem magyarázott el nekem semmit. Csupán akkor mikor farkassá váltam. A legalapvetőbb szabályokat.
- Te még nagyon fiatal vagy, nem tudod ez mit jelent - zavartan pislogok párat, miközben hajamba túr. Most tényleg elkezdett nekem mesélni? Talán... talán tényleg sikerült elérnem nála valamit. Vagy ez csak ál kedvesség. Nem tudom. Bárcsak az első lenne az igaz. Az emberek semmit sem tudnak rólunk, sötét lényekről. Te még igazi vámpírt sem láttál eddig.
- De igen... - kottyantom közbe halkan. Úgy tűnik nem emlékszik.
- Valóban?
- Egyszer elvittél a város urához, ott láttam vámpírokat, még őt is - igen, tisztán emlékszem. És soha többet nem akarom látni. Szörnyen nem szimpatikus. Sokkal másabb mint a filmekben. Emberibbek. Ijesztően.
- Hm. Tényleg. El is felejtkeztem róla. Boszorkányt is láttál?
Megrázom fejem. Mesebeli seprűs boszorkányt már láttam, de kétlem, hogy ő arra gondolt. A valóságban minden más. Sosem hittem volna, hogy egyszer megtapasztalhatom a saját bőrömön.
Fölülök, és intésére ölébe mászok. Régebben kényelmetlenül éreztem magam, és viszolyogtam. Most viszont, mintha itt lenne a helyem. Arcomat széles mellkasára simítom és várakozva pislogok föl. Derekamat átölelve néz le rám, napszemüvege mögül. Kíváncsi vagyok, mi lehet az, ami még Ronaldot is így megrémítette.
- A boszorkányok, és boszorkány mesterek a vámpírok ellenségei. Békében éltünk egymás mellett mostanáig. A jóslat szerint, négyszáz évenként eljön az Új Vér Hajnala, ami háborút jelent. Az alakváltók a vámpír király oldalán harcolnak mindig, de a boszorkányoknak is vannak szövetségeseik, akár mi is lehetünk azok. Minden a jó tárgyalási képességükön és az ajánlatukon múlik.
Szóval egy háború. Ha rossz oldalra állsz, elbuksz. Mivel hozzánk a Város Urának követe jött, biztosan a vámpírok oldalán fogunk küzdeni. Végignyalom kiszáradt ajkaim. Nem lehetne valahogy elkerülni ezt az öldöklést? Teljesen értelmetlen. Én nem akarok részt venni benne.
- Na és hová megyünk mo...? - buta. Elharapom a mondatot, és ijedten fürkészem királyunk arcát. Remélem nem haragszik meg. Szub nem kérdezhet. Az ő dolga nem ez. Ha mégis megteszi, büntetést kap. Én pedig már eleget kaptam. Egy életre.
- Majd meglátod.
Úgy tűnik ez a nap a meglepetéseké.
oOoOo
Végre megáll a hatalmas kocsi, ahogy kikászálódok belőle, egy pillanatra ledermedek, majd izgatottság lesz úrrá rajtam. A Lycan klánnál vagyunk. Ami azt jelenti, hogy Ian is a közelben lehet. Reménykedve pásztázom végig a fogadóbizottságot, de nem látom a meleg, barna tekintetet. Csalódottan nyelek egyet, végül Armandra fordítom figyelmem. Még mindig fájón lüktet a seb, amit ő tépett szívemen. Eljött értem, és a többiekért, de végül semmit nem tett. Szó nélkül sétált ki a teremből, magunkra hagyva minket.
- Armand.
- William.
- Tárgyaljunk.
Egész tárgyaláson az ajtó mellett állok. Képtelen vagyok nyugton maradni, és odafigyelni, így azt sem tudom, miről van szó. Az egyetlen dolgot ami érdekel, az Ian. Itt van valahol, én pedig látni szeretném. Nagyon. Szükségem van rá, annyira hiányzik. Lehet hogy azért nem fogadott ő is minket, mert annyira sérült, hogy még mindig nem képes lábra állni? Vajon mennyire bántotta William? Mi van, ha elvesztette valamelyik végtagját? Kétségbeesetten pislogok a beszélgetők felé, hangtalanul könyörögve a befejezésért.
Néha úgy érzem, mintha a druida felém pislogna. Lehet hogy tényleg paranoiás lettem? Nem csodálkoznék. Ha egy ilyen alakkal találkozik az ember, illetve farkas, akkor biztos mindenki ezt érzi. Ugye?
Kezd eldurvulni a beszélgetés. A druida már fenyegetőzik, de királyunk rendíthetetlen nyugalommal mosolyog rá. Ő nem találja ijesztőnek? Vagy csupán ennyire nem érdekli mennyi erő és sötétség árad ebből az alakból?
- Azt hiszed ez hat rám? Nem adom olcsón magam, és a klánom életét sem áldozom fel könnyedén. Ha csak ennyit tudsz mondani, akkor én megyek is.
Csalódottságomban legszívesebben ordítanék. nem az zavar, hogy visszautasított minden ajánlatot, hanem hogy indulunk. Elmegyünk, és én nem láthattam Iant. Nem tartja be a szavát. Tudhattam volna. Minden csak buta színjáték volt, hogy még jobban belém gázolhasson.
Könnyeimmel küszködve viszonzom pillantását. Nem bírom...
- Az a Ian nevű farkasod hol van? Látni akarom.
Ezt jól hallottam? tényleg a meglepetések napja. Köszönöm! Szívem rögtön gyorsabban kezd dobogni. Látni fogom, beszélhetek vele. Él, és már csak pár percre vagyok tőle!
- Miért? - most még Armand dühe sem tud kizökkenteni. Nem. Most nem retteghetek. Fölösleges.
Valaki kisiet az ajtón, gondolom hogy idehozza Iant. Remélem igyekszik.
Magához int, de most nem bánom. Az öröm teljesen elnyomja veszélyérzetem. Újra láthatom Iant! Ezek szerint jól van, és biztonságban. Már nem gondolkodom azon, miért nem keresett. Már nem érdekel. Az a fontos, hogy William betartotta a szavát. Szörnyű, és hatalmas ára volt ennek az egésznek, de megérte. Ehhez kétség sem fér.
Karja derekamra fonódik, de most nem érzek semmit. Talán azt az egészet képzeltem, ami az ágyban történt. Talán csak annyira vágytam már egy kötődésre, hogy még ösztöneimet is átvertem. Túl sok a talán. Túlságosan összezavarodtam. De most már minden rendben lesz. Mindenre magyarázatot kapok. Fájdalmas lesz? Most már ez sem futamít meg. Tudnom kell mi történik velem.
Ahogy nyílik az ajtó, legszívesebben örömsikkantással ugranék föl. William mellett sohasem éreztem ezt. A mindent elborító, felhőtlen boldogságot ő nem is ismerheti. Mindig is egy keserű szörnyeteg volt.
Ránézésre Iannek semmi baja. Szikrázó mosollyal, csillogó szemekkel indulna felém, de megtorpan. Szokatlan lehet neki, hogy ennyire közel engedtem magamhoz királyom. De mindezt érte tettem. Vagy már nem csupán érte. Nem tudom.
Kiszabadulok az ölelő karokból, de ahogy lépek, ő úgy hátrál. Ledermedek, és ő is így tesz. Szemei szikráznak, ereje haragos tengerként lengi körbe. Nem az erő rettent vissza. Fájdalma és keserűsége sokkal idegenebb.
A kétségbeesés jeges vasmarokkal ragadja meg torkom. Halkan suttogom nevét, de nem néz rám. Nem vesz figyelembe. Nem lát engem. Egyedül William létezik a számára.
- Hogy tehetted? Mégis hogy lehettél rá képes? - senki nem mozdul. Nem értem. Mi történik? Miért viselkedik így Ian? Nem örül nekem?
Könnyekkel küzdve suttogom újra nevét, mire hitelen felém kapja fejét. Tekintete már egészen sötét. Megrémít.
- Te nem érted Timothy!? Ez a szörnyeteg tönkre fog téged tenni! - megremegek. Az öröm, ami volt, már rég magamra hagyott. Helyette a kétségbeesés kezd eluralkodni minden gondolatomon. Kiabált velem. Rám ordított, ahogy... ahogy a rossz kutyákra szokás. Sosem tett még ilyet. Sosem lett volna képes bántani engem, még szavakkal sem. Mi változott meg? Miért gyűlöl?
- Én...
- Ez nem rólad szól! Egyedül, és csak egyedül ő tehet róla! Azért láncolt magához, hogy ne tudj elszökni, és utána még nagyobb fájdalmat tudjon okozni neked - csak egy pillanatra látom szemében felcsillanni a bánatot, és már ez is elég. Elég ahhoz, hogy tudjam, nem engem gyűlöl. Azt gyűlöli, amivé William tett. Vagyis... én... én tényleg...
- Undorító féreg! - dühödt ordítással ront királyom felé.
Sóbálványként figyelem, ahogy két farkas megállítja, és a földre teperi. Látom a száján, hogy ordít, de csak tompa zúgást fogok föl belőle. Vergődik, szabadulni akar. Minden egyes mozdulata apró darabot tép ki belőlem, egészen addig, míg zsibbasztó üresség nem marad. Könnyeim lassan csorognak le arcomon. Ő is magamra hagyott. Miattam rontana neki, de csak hogy saját bosszúját érje el. Már őt sem érdeklem. Az utolsó ember is, aki törődött velem, aki fontos volt számomra, elpártolt tőlem.
Ordítani tudnék a fájdalomtól. Rosszabb, mint bármilyen sérülés, amit eddig kaptam. Ebbe azt hiszem belehaltam. Egy részem legalábbis biztosan.
Remegve lépek a hármashoz. Ian még mindig próbál szabadulni. Mindig megnyugtató tekintete, most a mérhetetlen fájdalom okozta kíntól csillog. Mintha megőrült volna.
Képtelen vagyok ezt tovább nézni. Nem bántják, nem akarnak okot a harcra, de én tudom, hogy neki is fáj. Ha nem is pont a padlóhoz szegezés, de más biztosan.
- Engedjétek el őt. Könyörgöm... - suttogom elcsukló hangon, mire a két farkas felém fordul, majd kérdő tekintettel William felé.
Végre Ian is észrevesz. Ledermed mozdulat közben, és csak bámulunk egymásra. Nem tudom melyikünk tekintete a fájdalmasabb. Nem tudom melyikünk sebe fog hamarabb begyógyulni, ha egyáltalán begyógyul. Nem tudom, fogom e még valaha látni a melengető mosolyt. Nem tudom, fogom e még érezni megnyugtató érintését. Valószínűleg nem. Valószínűleg most találkoztunk utoljára. Elég szenvedést okoztunk egymásnak.
Leguggolok mellé, a két farkas pedig elhúzódik. Hiába szabadult föl, Ian továbbra is csak engem néz. Szomorúan elmosolyodom, szétkenem arcomon a könnyeket, közben egy pillanatra végigsimítok az ő arcán is.
- Sajnálom... - hangja halk, rekedt, de már biztosan az, akit megismertem. Akit nagy valószínűséggel most látok utoljára. Akihez annyira ragaszkodtam.
Képtelen vagyok megszólalni. Halkan szipogva szorítom meg kezét, de elhúzódik tőlem, föláll, és hátra sem fordulva hagyja el a termet.
Kitartóan nézem a helyet, ahol még az előbb feküdt. Elraktározok magamban minden emléket, és bezárom őket egy széfbe. Egy vaskos ajtó mögé, ahonnan majd előszedhetem őket. Egyszer. Ha már nem okoznak ekkora fájdalmat.
- Indulunk - jön az utasítás, és falkánk tagjai már el is indulnak. Én képtelen vagyok akár a fejemet is elfordítani. Itt akarok maradni. Egyedül a zsibbasztó ürességgel.
- Timo - üres tekintettel, rongybabaként hagyom hogy fölhúzzon és derekamat átkarolva vezessen ki az épületből. Minél távolabb innen.
Beülünk a kocsiba, én pedig azonnal ölébe mászok. A lehető legközelebb bújva, arcomat mellkasába fúrva ölelem át. Magamba szívom finom illatát, és könnyeim újra elindulnak. Annyira fáj. Végigsimít hátamon, mire megborzongok. Ez az egyetlen dolog ami segíthet. William az egyetlen, aki talán betöltheti a fönnmaradt űrt. Ha tényleg ő a társam, akkor már csak ő maradt. Ha ő társam, akkor rá még számíthatok. Ha ő a társam, akkor vigyázni fog rám. Ha ő a társam, fontos vagyok neki. Ha ennek így kéne lennie, akkor biztosan nem a társam.
oOoOo
Remegve, zihálva pattannak ki szemeim, kiugranék az ágyból, de a takaró körém csavarodott. Nyugalom Timothy, nyugodj meg. Nagy kortyokban nyelem a levegőt, de nem sikerül lenyugtatni száguldó szívverésem. Fejemben csak a druida borzasztó hangja visszhangzik. Csak annyit mondott, hogy ő válaszol a kérdéseimre. Buta álomnak indult, de aztán megjelent ő. Túlságosan zaklatott lehetek, ez a megoldás. Egy egyszerű rémálom volt, ami összemossa a félelmeim. Nagyon jól csinálta.
Zaklatottan pislogok körbe, de egyedül vagyok. Furcsa, mert William nagyon ritkán alszik nélkülem. Merre lehet? Talán dolgozik. Kipillantok az ablakon, de már az egyre dagadó Hold van az égen, ragyogó kísérőivel. Munkához késő van. Akkor talán tanácskozás.
Remegésem nem csillapodik, így a forró fürdő mellett döntök. Talán a gőz kiveri fejemből azt a hangot. Nem értem miért van rám ekkora hatással. Az igaz, hogy én vagyok a legijedősebb, leggyengébb szub, de ez még nem ok rá. Nem értem.
Kicsit bonyolult művelet a kigombolás reszketeg kezekkel, de végül sikerül. Ruháimat összehajtva teszem le a hatalmas kád mellé, majd belemerülök a forró vízbe. Szinte égeti bőröm, de most erre van szükségem. Lehunyom szemeim, és próbálom terelni a gondolataim. Ianről, a druidáról, és Williamről egyaránt. Így egy témám maradt. Az Új Vér Hajnala.
Iskolában, csak a Világháborúkról tanultunk. De ennek a háborúnak is kellenének, hogy legyenek nyomai, nem? Hogy lehet, hogy egy ilyen pusztító küzdelem nincs hatással az emberekre? Mi van, ha ők is veszélyben vannak? Figyelmeztetni kéne őket. Legalábbis a családomat. Bár hol lennének biztonságban? Semmit nem tudok erről az egészről. Mi lesz a vesztesekkel? Mit nyernek a győztesek? Mennyi veszteséggel járhat? Annyi kérdésem lenne, de nem tehetem föl őket. Majd ha William úgy gondolja tudnom kell róla, akkor elmondja. Viszont... ha tényleg a társa vagyok, akkor kérdezhetek. Elvileg.
Megrázom fejem. Már megint ehhez a témához értem. Pedig nem lenne szabad rágódnom. Meg kell kérdeznem, és ennyi az egész.
Csukódik az ajtó, és én csak most veszem észre a belépő Williamet. Kicsit mintha fáradt lenne... vagy gondterhelt. Vagy csak én értelmezem félre.
Ledobálja ruháit, és egy szó nélkül ül be mögém a kádba. Szinte hiányzott. Butaság, de mintha vártam volna, hogy hozzá érhessek. Talán tényleg nem ártana egy kis rehabilitáció a lelkemnek. Mindenesetre készségesen simulok hátammal mellkasához, gyengéden simogatva az engem ölelő karokat. Még mindig nem szól semmit. Nem új a helyzet. Sosem beszéltünk. Most viszont muszáj megtudnom. Minél előbb. Túl sok ideje foglalkoztat a dolog. És ha nem igaz, akkor értelmetlen ostobaság miatt vesztettem el Iant.
Az üresség ismét zsibbasztó fájdalomba kezd, de nem törődök vele. Még egy egész életem van rá.
- Kérdezhetek?
- Kérdezz.
Megnyalom ajkaim, és minden mást kizárok fejemből. Fontos, hogy erre milyen választ kapok. Most kiderül, jól értelmeztem e a dolgokat.
- William, én tényleg... tényleg... tényleg a társad lettem? - a végét szinte csak lehelem, de biztos vagyok benne, hogy hallotta. Most megtudom. Mindenképpen...
Néhány végtelen másodpercig tétovázik. Igent fog mondani. Tudom, hisz ismerem őt mint a tenyeremet. Nem is lehet másképp, hiszen ha velem van, minden idegszálam rá figyel, még akkor is amikor épp másfelé koncentrálok.
Ahogy mellettem térdel az ágyon, olyan törékeny és sebezhető, csodaszép és még erotikus látvány is. Ez az egyvelege a benyomásoknak ellentmondásos érzelmeket kavar fel bennem. Valami összeszorítja mellkasomat ettől a tekintettől, a fájdalmas beletörődéstől és a megremegő ajkaitól. Nagy és forró tenyerembe siklanak törékeny ujjai és én visszafojtva egy elégedett morgást rántom magamhoz. Végre... végre...
Hátamra fekszem, őt pedig combjaimra ültetem és elengedem a kezét. Csodásan fest rajtam meztelenül, sápadt bőre éles kontrasztot alkot az én barnámmal, kis kezei tétován támaszkodnak mellkasomon, és én még ebbe az érintésbe is beleborzongok. Az izgalomtól dörömböl a szívem, fújtatva veszem a levegőt, amely azonnal belém is reked amikor végigsimítja mellkasomat. Egy kezem egy ujján meg tudom számolni, hányszor ért hozzám eddig önként. Ujjaim erősen belemarkolnak az ágyneműbe amikor előre hajol, és puha ajkai bőrömhöz érnek.
Timo... Timo megcsókolta a mellkasomat... istenem...
Úgy dörgölőzik hozzám, ahogy még sosem, lassan végig csúsztatja ajkait tetoválásomon, kezei hasamon siklanak lejjebb, őrületig fokozva a bennem buzogó, áradó vad éhséget. Úgy érzem, szétrobbanok a visszafojtott feszültségtől, legszívesebben rárontanék és szétbasznám ahogy régen, de nem tehetem. Már nem. Ehelyett inkább mozdulatlanul, zihálva figyelem őt összes érzékemmel, és élvezem minden cseppjét annak amit nyújt. Ki fogom bírni. Ki kell bírnom. Én vagyok a király.
Testem mélyén tombol a szörnyem, amelyre reagál azonnal az övé, pont ahogy egy társ dolga. Ő is érzi, és a következő másodpercben már a farkasa pillant vissza rám arcából, és éhesen esik nekem. Vágyának pézsmaillata keveredik az enyémmel, de nem alakulunk át, mert erőm blokkolja. Körmei bőrömet karcolják, fogai húsomba mélyednek, és én morogva élvezem. Úristen, meg kell veszni tőle! Beleremeg az egész testem. Ez a vad szenvedély, hév és kéj ami belőle árad... lenyűgöző. Kezdem elveszíteni az önuralmam, és amikor már hasamnál tart, gyöngyfogsorának csábító nyomait vésve bőrömbe, hajába markolok és lejjebb nyomom keményen meredő hímvesszőmhöz.
Mély hangom, morgásom betölti a szobát... és szétterjed a párzásra jellemző édes illat. Pont úgy reagál a testem rá, mintha a társam lenne.
Gyengéden simítja meg kezével teljes hosszát, majd nyelvének forró nedvességével is, de ez nekem kevés! Kibaszottul az! Megpattan bennem valami, vad hörgés tör ki torkomból, és mire feleszmélek, már mélyen a szájában vagyok, testemben szétrobban a forróság, mintha izzó tűk ezreivel szurkálnának egyszerre... mindenhol.
Azonnal elengedem a fejét amikor rájövök mit is műveltem, de már késő. Köhögve húzódik el tőlem, még a hátára is esik az igyekezettől, zokogva menekül előlem, egészen a szoba legtávolabbi sarkáig. Apróra összehúzva magát kuporodik a falhoz, hangosan sírva. A fenébe.
Előtte termek, és kapálózó kezeit elkapva fogom le.
- Engedj el! Nem akarom! Hagyj... Undorodom magamtól...! - hadarja összefüggéstelenül, könnyes szemeit összeszorítva. - Ez... ez nem én... nem értem mi volt ez... én... én...
Magamhoz ölelem remegő kis testét, és hagyom hogy megnyugodjon. Mert meg fog. Mindig megnyugszik a karjaimban, nem is tehet mást, hiszen ő az enyém. Hosszú percek múlva már csak csendben reszket a karjaimban, és hagyja hogy felvegyem őt, majd az ágyba fektessem. Fölé mászom, könnyes arcát megnyalva. Letisztogatom ahogy a farkastárs teszi. Érti ő is, szemei tágra nyílnak, pihegve kapaszkodik vállamba.
- Megnyugodtál? - kérdezem tőle mély, karcos hangomon. Megborzong alattam, és aprót biccent. - Helyes. Akkor most fejezd be, amit elkezdtél...
Egész testem remeg még mindig a vad vágytól, erőm jelentős részét felemésztette hogy visszafogtam magam, most már enyhülésre van szükségem. Mohó csókkal tapadok szájára, kezét pedig elhúzom a vállamról, hogy farkamra vezessem. Halk nyögéssel szorítja össze szemeit, ujjai engedelmesen fonódnak rám. Vadul felhördülve markolok teste mellett az ágyneműbe, egész testemben remegve. Kínzóan lassan, gyakorlatlanul csinálja, de ez is több mint amit eddig valaha is önként nyújtott nekem. Most sem önként teszi, hiszen kizsaroltam belőle, de akkor is... ez itt Timo... az én kicsi Timóm, akiért bármit megtennék. Bármit...
- Timo... - nyögöm, arcomat nyakába temetve amikor kirobban belőlem a felgyűlt feszültség. Remegve, zihálva tartom meg súlyos testemet a karjaimon, és nem nehezedek rá. Nem bírok elszakadni tőle... nem bírok... - Timo... Timo... - suttogom rekedtes hangon, nyakát, arcát csókolgatva. Minden vadság, pusztító szenvedély elillant, nem maradt más csak egy mély érzés. Nem értem mi ez, de szörnyem igen, és halkan, lágyan morog társa fülébe. Az összetartozás édes illata ölel körbe bennünket, érzem karcsú ujjait a hajamba bújni, karja nyakam köré fonódik. Szüntelenül az ő nevét suttogó, száraz számra simulnak az ő puha nedves ajkai.
Timo...
Hosszú-hosszú ideig fekszünk összegabalyodva. Ő csendben van, fejét mellkasomon pihenteti, karcsú derekán karom pihen, oldalamhoz simul karcsú teste. Még mindig vágyom rá, de enyhült a vadság. Kielégített valamennyire, és mindezt önként tette. Nagyon jó érzés volt. Puha hajához simítom orromat, a tincsek csiklandoznak. Mélyen magamba szívom finom illatát. Annyira keveredett a szagunk, hogy mindenhol magamon érzem őt, ahogy magamat is az ő testén.
- Gyere, már délután van és ma még egy falatot sem ettünk.
Felkelünk az ágyból, ő pedig a fürdőszoba felé indul, de utána szólok.
- Nem fürödhetsz meg. - Megtorpan, sápadtan hátrapillant rám és biccent. Jól van.
Pár perccel később már felöltözve lépünk be a nagyterem ajtaján. Rajtam csak egy farmernadrág van, mellkasom és hasam pedig Timo fogainak nyomai borítják. Imádom ezt az érzést. Nyuszi bezzeg nyakik felöltözött, ingét is teljesen begombolta. Ha ő ettől boldog, akkor tegye. Elém teszik az asztalomat, és én elégedetten, jóllakott macska lusta mozdulataival etetem meg Nyuszit, aki a szokott helyén üldögél mellettem.
Első alfám lép mellém.
- Királyom, a Város Urának hírnöke van itt, Önt óhajtja látni.
Intek, és elviszik ellőlem az asztalt, majd hátradőlök.
- Fogadom.
Kivágódik az ajtó, hideg síron túli erő tölti be a termet, farkasaim mind megborzonganak és a fal mellé húzódnak. Tekintetem az ablak felé siklik. Fényes nappal egy vámpír? Hm.
Hosszú, fekete csuklyában lépked felém, magas és széles vállain lengedezik az anyag, arca azonban nem látszik. Megáll előttem és meghajol. Beleszippantok a levegőbe, és felmordulok.
- Ki vagy te?
- Kirian.
- A druida?
- Pontosan. A Város Ura küldött hozzád.
Elgondolkodva dőlök hátra. A város ura nem küldözget csak úgy druidákat, ha szimpla klán-harcok folynak. Itt valami másról van szó.
- Kifelé mindenki!
***
Órákkal később, már az új információktól zsongó fejjel sietek a hálószobámba. Timo az ablakban üldögél, amikor belépek.
- Öltözz, vendégségbe megyünk!
Szó nélkül fogad szót, és az általam vásárolt szebbnél szebb göncök között turkálva kiválaszt egy szép felsőt tapadós nadrággal, elégedetten biccentek. Én sötét Armanit veszek magamra, ezüstszínű nyakkendővel, elmaradhatatlan napszemüvegemmel, melyen megcsillan a lenyugvó nap fénye. Timo csodásan fest a ruhájában, a divattervező érti a dolgát. Sötét szemüvegemen keresztül mérem végig, kezemmel hajába túrok, lehajolok hozzá hogy megcsókoljam de elhúzódik tőlem. Dühösen morranok fel, de elengedem és hátralépek.
- Induljunk.
A kocsiban elégedetten beszélgetek a velem szemben ülő alfámra. Timo feje ölemben pihen, szórakozottan simogatom, mint egy kismacskát. Elvégre az is, az én kismacskám.
- Na és a druida miért akarja, hogy békét kössünk a Lycan-nal? A város urának nevében jött, de miért épp ő? Hiszen ő sokkal magasabb szinten áll.
- Szövetségeseket gyűjt - dörmögöm.
- Miért?
- A vámpír királynak. Úgy tűnik, közeledik az Új Vér Hajnala. - Alfám, Ronald hangosan beszívja a levegőt, félelmének szaga szétterjed az autóban. Nyuszi felemeli a fejét, értetlenül nézi alfámat, majd engem. Nem szokásom neki elmondani semmit, ő csak egy szép tárgy, de most mégis megtöröm a csendet.
- Te még nagyon fiatal vagy, nem tudod ez mit jelent. - Hajába túrok ismét, szám szegletében bujkáló mosollyal. - Az emberek semmit sem tudnak rólunk, sötét lényekről. Te még igazi vámpírt sem láttál eddig.
- De igen...
- Valóban?
- Egyszer elvittél a város urához, ott láttam vámpírokat, még őt is.
- Hm. Tényleg. El is felejtkeztem róla. Boszorkányt is láttál?
Megrázza szép kis fejét, és kíváncsian felül mellettem. Még így is aprócska és törékeny marad. Intek neki és engedelmesen mászik az ölembe, fejét mellkasomhoz simítva pislog fel rám. Tetszik hogy így figyel. Derekára fonom karomat és visszafojtom éhes vágyam.
- A boszorkányok, és boszorkány mesterek a vámpírok ellenségei. Békében éltünk egymás mellett mostanáig. A jóslat szerint, négyszáz évenként eljön az Új Vér Hajnala, ami háborút jelent. Az alakváltók a vámpír király oldalán harcolnak mindig, de a boszorkányoknak is vannak szövetségeseik, akár mi is lehetünk azok. Minden a jó tárgyalási képességükön és az ajánlatukon múlik.
- Na és hová megyünk mo...? - kérdezi, de elharapja a mondatot, hiszen neki tilos kérdezni. Ilyenkor megbüntetem, de most nem. Ő már nem csak egy szép segg, amit időnként megbaszok.
- Majd meglátod.
Megáll a kocsi. Kiszállunk és végigpillantok a ránk váró fogadóbizottságon. A Lycan klán királya középen áll, mellette a druida, körülöttük pedig a többi farkas. Széles vigyorral húzom le napszemüvegemet az orromról, és biccentek.
- Armand.
- William.
- Tárgyaljunk.
A tárgyalás sokáig tart, semmi kedvező ajánlat nem érkezik. A druida már fenyegetőzésnél tart, de én csak mosolyogva hallgatom.
- Azt hiszed ez hat rám? Nem adom olcsón magam, és a klánom életét sem áldozom fel könnyedén. Ha csak ennyit tudsz mondani, akkor én megyek is.
Felállok a fotelból, szemeim az ajtó mellett álló Nyuszira siklanak. Ja igen. Armand felé fordulok. - Az a Ian nevű farkasod hol van? Látni akarom.
- Miért? - morran a másik király. Vibrál körülötte a levegő, nyilván dühíti a döntésem. Csak egy széles mosollyal válaszolok, ő pedig int egyet és egyik farkasa elsiet. Timo-ra pillantok, felemelem kezemet és begörbített mutatóujjammal parancsolom magamhoz. Azonnal szót fogad, izgatottan csillogó szemekkel, kipirulva röppen mellém, engedelmesen simulva oldalamhoz. Derekára fonom karomat, és abban a pillanatban amikor nyílik az ajtó, gonosz mosolyra húzódik a szám. A belépő farkas arca felderül, Timo felé lépne, de hirtelen megtorpan és zavarodott arccal néz végig rajtunk. Érzi a szagunkat. Az enyémet Nyuszin, és az övét rajtam, valamint a jelemet is.
Az történik, amit vártam. Dühödt morgással gyűr maga alá, fájón szorítva csuklóimat. Visszatért az a William, akit annyira gyűlölök. Tudtam hogy képtelen lesz visszafogni magát.
- Miért? - dühös. És én rettegek tőle. Szorosan összezárt szemekkel próbálom összeszedni magam. Ha... ha meghátrálok talán soha többet nem láthatom Ian. Már a gondoltra is elfog a rémület. Nem bírnám ki, ha még egyszer el kell veszítenem.
- Csak... csak a hangját szeretném hallani... semmi mást. Kérlek... kérlek szépen... - jobban nem tudok könyörögni. Tudom hogy nem képes érzésekre, de... de ha mégis, akkor én mindent megtettem. Halkan szipogva engedek utat könnyeimnek. Nem válaszol... A büntetésen gondolkodik.
Gyengéd kezek törlik le könnyeim. Azt hiszem még mindig nem pihentem ki magam eléggé. William túl fura... képtelen vagyok kiigazodni rajta.
- Nézz rám Nyuszi. - az ellenkezés fölösleges. Amint meglátom mosolyát, már tudom, hogy kitalált valamit. Valamit, ami számomra csak kínlódásból áll. - Mikor láttál te engem valaha is szívességet tenni?
Elfordítom tekintetem. Ettől tartottam. A régi emlékek megrohamoznak. Nem egyszer voltam vele az üzleteinél. Én voltam a gyönyörű kis játékszer, amit magánál tartott, és mindenkinek dicsekedett vele. Ott megismertem. Semmit nem tett pusztán mások kedvéért. Mindenből hasznot akart húzni, és addig nem tágított, míg meg nem kapta, amit akart. Ez most sem lesz másképp.
- Mi a szívesség ára? - hangom halk, elcsukló. Ezek az ő szavai. Emlékszem. Sosem leszek képes kitörölni őket az emlékeimből.
Várakozva pillantok föl rá, fölkészülve a legrosszabbra. Akármit mond, meg kell tennem. Viszont erre az egyre nem számítottam.
Tanácstalanul meredek felém nyújtott kezére. Legszívesebben sikítva tiltakoznék, de nem lehet. Ez egy ostoba játék, amit William szabályai szerint kell játszani. Különben már az elején keresztet vethetsz magadra.
Most Ian miatt kell belemennem a játékba. Ki kell tartanom, bármi is az ár. Nem szabad újra összeomlanom.
Mi a biztosíték hogy megteszi az alku ráeső részét? Semmi. De ahogy már mondtam, ezek az ő szabályai. És akármikor átírhatja őket.
Tenyerébe csúsztatom sajátom, ujjai összecsukódnak körülötte. Újra ketrecbe zárt, mint egy tehetetlen kis madarat. Minden porcikám visítva tiltakozik, de egyedül könnyeimnek engedek. Történjen, aminek meg kell.
Könnyedén ránt magára, combjaira ülve támaszkodom meg mellkasán. Még szétterített tenyereim is aprók hozzá képest. Pici és törékeny vagyok, és ezt ő ki is használja.
Remegve simítok végig a széles mellkason. Érzem ahogy szíve őrült iramban ver. Elfog a rettegés. Meddig bírja még visszafogni magát? Ha így megy, akkor nem sokáig. Van rá esély, hogy átvegyem az irányítást? Elég apró, és még sosem csináltam. Eddig még nem sikerült annyira megtörnie hogy megtegyem, viszont most nincs más lehetőségem. Remélem boldog vagy William, győztél.
Bizonytalan mozdulatokkal hajolok előre, apró puszit hintek forró bőrére. Nem tudom mit kéne tenne. Ő sosem volt gyengéd velem. Mindig csak erőszakot és fájdalmat kaptam... hogy nyújthatnám pont az ellenkezőjét?
Próbálom felidézni egyetlen támpontomat, a nagytermet. Nem egyszer kellett végignéznem ahogy a falkatagok... de az más volt. Ők a társaikkal tették, méghozzá önszántukból. Szerelemből, nem pedig kényszerből.
Halkan szipogva veszek egy mély levegőt, arcomat hozzádörgölöm a puha bőrhöz. Valószínűleg én sosem tudom megy milyen érzés, számomra ez az egyetlen járható út.
Emlékeimet segítségül hívva csúsztatom ajkaim a farkas tetoválásra. Óvatos mozdulatokkal követem, épp hogy csak hozzáérve a sötét vonalakhoz. Hogy jó-e, amit csinálok? Nem tudom. Az biztos, hogy még nem dühítette föl. Azt megérezném.
Kezeim hasonló utat járnak be csak királyom hasán. Remegő ujjaim néhol akadályba ütköznek. Oda sem kell néznem, hogy tudjam, hegek. Aprók, kívülről szinte észrevehetetlenek. Talán még az előtt szerezte őket, hogy vérfarkassá vált. Már akkor is szörnyű ember lehetett.
Hosszú ideig nem teszek semmit az apró csókokon és simogatáson kívül. Nem teszek semmit, mert nem tudom mit kéne... és nem is akarok rajta gondolkodni. Így is már saját határaimat feszegetem. Ráadásul... ráadásul farkasom nyugtalanul próbál a felszínre törni. Ilyen még nem történt. Mintha most először élvezné. Bele akarja vetni magát. Irányítani mozdulataim. Talán... talán engednem kéne neki? Az ő ösztönei erősek, tudná mit kell tennem. De... akarom én ezt? Akár igen, akár nem, meg kell próbálnom. Ha William nem elégszik meg az "árral" akkor minden felesleges volt, és nem láthatom... Iant.
Kinyitom az utolsó kis lakatot, ami visszatartja szörnyetegem, és nem is kell ennél több.
Megborzongva pillantok föl királyomra. Biztosan észrevette a változást. Sárga szemei vágytól parázslanak, de látom hogy csak visszafogja magát. Máskor rémülten menekülnék, most viszont.
Szinte rávetem magam mellkasára, mint éhező az utolsó kis megmaradt ételre. Nem igazán tudom hogy mit teszek, mintha nem is én lennék. Azt hiszem nem is én vagyok.
Körmeimet végighúzom oldalán, közben megharapdálom a rózsaszín mellbimbókat. Halk, mély hangon felmordul, és ez beindítja a vészcsengőket. Azonban hiába... képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak.
Apró karmolásokkal, fognyomokkal tarkítom tele a gyönyörű barna bőrt. Mintha csak így tudnám csillapítani vágyam. Viszont pont az ellenkezője... csak egyre jobban elvesztem fejem. Mintha egy ajtó mögül próbálnék kitörni és visszafogni ezt a szörnyeteget. Viszont az ajtó nem enged.
Erőteljes rántással irányítja fejemet ágyékához. Már szüntelenül morog állatias hangán, akárcsak egy kis háttérzaj. Férfiassága csábítón lüktet előttem, szinte magához vonzza kezeim. Ki vagyok én, hogy ellenálljak.
Ujjammal végigsimítok teljes hosszán párszor, és nyelvemmel is megismétlem a mozdulatot. A puha bársonyos bőr íze szétterjed számban, betölti minden érzékszervem. Mintha erre az egy dologra szűkült volna a világ. Rálehelek tetejére, mire vad hörgéssel nyomja rá fejem.
Köhögve rántom el magam, a lendülettől hátraesek az ágyon. Ennyi kellett. Szörnyetegem visszahúzódott a leghátsó zugba, minden kitisztul.
Fölülve meredek királyomra, az undor gusztustalan nyálkás gombócként gyűlik torkomban. Hányinger kerülget. Mit műveltem?
A sebek láttán fölzokogva, kapálózva menekülök. Lábam beleakad a takaróba, így hangos puffanással esem az ágy mellé. Nem érdekel a fájdalom. Ez a fájdalom nem.
Kétségbeesetten, remegő tagokkal vonszolom magam minél messzebb. Hogy tehettem ilyet? Én.. pont én... elárultam saját magam. Undorító vagyok. Bántottam... megtettem... azt csináltam amit akart.
Összeszorítom szemeim, de a sós könnyek így is végigmarják arcomat. Nem bírom. Miért történik ez velem? Miért?! Tenyerembe fojtom feltörni készülő kiáltásom.
Azokat mind én okoztam. Nem akartam... én soha. Egy szörnyeteg lettem...szörnyeteg. Ianért tettem, de... de így nem állhatok elé. Képtelenség.... Soha többet... nem akarom hogy hozzám érjen... nem akarok senki közelébe lenni. Be kell zárni egyedül... vagy egyszerűen lőjenek főbe mint egy veszett állatot. Megérdemelném. Hogy bánthattam... még ha ő akarta is... a farkasom volt... De az a szörnyeteg én vagyok. Én tettem.
Ismét lepereg előttem az egész, mintha csak egy szörnyű filmet néznék. Nem tettem olyanokat, amiket William szokott, de... de nekem ez is sok. Nem bírom. Kétségbeesetten markolok hajamba.
Valaki megragadja csuklóm, de én csak vadul tiltakozom. Sikítok, rúgok, kapálózom. Engedjen el, nem akarom. Hagyjon egyedül. Undorodom magamtól.
- Köszönöm... - leheli halkan, szája sarka felgörbül egy alig-mosolyra. Felmordulva vetem rá magam, nyelvem a szájába tolom és keményen belemarkolok ujjaimmal puha testébe. Istenem... megőrülök érte. Érzem hogy remegve ernyed el karjaimban, felkészül rám... Csípőm akaratlanul is előre lendül és fenekéhez préselem ágyékomat.
Nem.
Mély levegőt veszek és hajába temetem arcomat. Az illata... felizgat a végletekig, ugyanakkor meg is nyugtat, nem akarom bántani. Nagy levegő... ki és be. Szaggatottból egyenletessé válik ahogy nyerem vissza az önuralmam.
Elhaló sóhajjal ernyed el karjaimban.
- ...William...
- Timo - suttogom szemeimet behunyva, államat fejére támasztva. Francba. Majdnem elkapott a hév.
Egy hét pokol és menny.
Minden nappal nehezebb, mert csak magamat kínzom azzal hogy vele vagyok de nem mászom rá. Amikor az elsöprő szenvedély, vad hév magával ragad és már majdnem beadom a derekam, olyankor elég csak azokba a hajnalkék szemekbe néznem és megtorpanok. A félelem, a rettegés ül bennük. Ilyenkor eszembe jut amit akkor éreztem... ott az erdőben, majd később a kádban. Belepusztulna. Abba pedig én pusztulnék bele.
Nem mintha most jobb lenne, hiszen szinte eszemet veszi a vágy... itt van tőlem egy karnyújtásnyira minden nap, főleg éjjel... mert nem tudok lemondani arról hogy vele aludjak. Képtelen vagyok, aminek következményeként egyre kevesebbet alszom és egyre ingerlékenyebbé, kiszámíthatatlanabbá válok.
Mióta tart ez már? Egy hete? Egy éve? Egy évszázada?
Hajnal. A reggel hűvös illata és Timoé...
Felnyitom szemeimet, mert végre sikerült néhány órát aludnom. Tekintetemtől Nyuszi megremeg és lesüti szemeit. Nézte ahogy aludtam...
- Jó reggelt Nyuszi - dörmögöm rekedten és lecsapok a szájára akár egy éhes sirály. Nyelvemmel birtokba veszem, ízét és illatát szinte szívom magamba, akár a sivatagi homok a pár csepp vizet. Ujjaim puha fürtjeibe fúrom és megsimogatom a fejét, pedig legszívesebben belemarkolnék és...
Nyugalom.
Zihálva tépem el tőle a számat és magamhoz szorítva ejtem le fejem a párnára. Behunyt szemekkel pihenek még... szeretem a reggeleket. Reggeli merevedésem fájdalmasan feszül lábaim között, hozzáér a combjához. Meztelenek vagyunk, hiszen likantrópként csak így érezzük jól magunkat.
- Királyom... - hallom meg félénk hangját és remegni kezd a karjaimban. - Lenne egy... egy kérésem. Kérlek... hagy beszéljek... Ian-nel... kérlek... könyörgöm... Nem érek hozzá, csak... csak hallani akarom a hangját... kérlek engedd meg...
Vad mordulással támadom le, a következő pillanatban már a hátán fekszik, csuklóit az ágy matracába szorítom és pár centiről nézek dühösen a szemeibe. Ajkaim vicsorra húzódnak.
- Miért? - hörgi szörnyem. Olyan erős féltékenység tombol bennem, hogy legszívesebben darabokra szaggatnám őt. Körmeim is megnyúlnak, a lepedő anyaga halkan recsegve hasad el.
- Csak... csak a hangját szeretném hallani... semmi mást. Kérlek... kérlek szépen... - suttogja, szorosan behunyt szemei alól könnycseppek csordulnak ki.
Francba. Ellágyulva engedem el csuklóit, körmeim visszahúzódnak és lecirógatom arcáról a könnyeket.
- Nézz rám Nyuszi. - Szót fogad, és ajkaim gonosz mosolyra húzódnak. - Mikor láttál te engem valaha is szívességet tenni?
Ajkai megremegnek és lesüti csodaszép szemeit. Belül tombol bennem a düh, de nem mutatom ki. Eldőlök mellette és párnámra könyökölve mérem őt végig. Sápadt bőre szinte világít, formás domborulatai észbontóak. Ahogy sötét hajtincsei arcába hullnak és kék szemei felragyognak a felkelő nap sugaraitól, összeszorul a szívem. Akarom. Úristen mennyire akarom őt!
- Mi a szívesség ára? - kérdezi halkan, az én szavaimat idézve. Ó igen, jól ismer engem, hiszen üzleteim nagy részénél ő is jelen volt. A szívességnek ára van, mindig ezt mondogattam. Okos fiú. Felé nyújtom a kezem, pillantásom és ez a gesztus beszédesebb mindennél.
Haragja betölti az egész szobát, szinte tapintani lehet dühödt erejét. Reszketve figyelem, ahogy szétzúzza az ágy roncsait, és szinte látom a jövőm. Rám is ez vár, végleg földühítettem.
Felém vetődik, és rettegve terülök el alatta a szőnyegen. A jeges félelem teljesen lezsibbaszt, elködösíti gondolataim. Csak a teljes pánik maradt. Képtelen vagyok menekülni, vagy akárcsak megmozdulni.
- Válaszokat akarsz? - ajkaimra leheli a kérdést, de még ebből is a düh árad. Hosszan, kíméletlenül fog tombolni. Méghozzá rajtam. - Hát megkapod - egyre közelebb hajol, de nem bírom nézni. Vajon átváltozik és farkas alakban kínoz meg utoljára? Nem... az túl gyors lenne. Ki fogja élvezni minden pillanatát.
- Te kint voltál az esőben? Teljesen kihűltél te kis hülye! - hirtelen tűnik el alólam a talaj, és már csak az erős karok tartanak. Mi volt az a fura érzés a hangjában? Nem értem. Hová visz már megint? Nem akarok vele menni! Nem akarom hogy a karjában tartson! Gyenge tiltakozásom szinte lepattan róla, de csak azért is próbálkozom. Ahogy letépi rólam a ruhákat még inkább kétségbeesek. Nem... kérlek ne... kérlek...
Lassan valami forró vesz minket körül, én pedig elgyengülve adom föl az ellenkezést.
Remegve simulok meleg testéhez. Csak most jövök rá mennyire fázok is igazán, ráadásul egyre kimerültebbnek érzem magam. Mintha az erőm egyszerűen kipasszírozódna belőlem. Már a szemeimet sem tudom nyitva tartani. Rongybabaként dőlök mellkasának, eltűrve simogatását. Tudom hogy mi jön, de ellenállni már nem vagyok képes. Nem is igazán értem amit tesz. Talán pont így a jó.
- Nem öltem meg őt - halk hangja visszhangzik a fejemben. Először nem igazán értem mire gondol, de aztán végre összeszedem magam. Biztosan csak képzelődöm. Lehetetlen... életben hagyta volna? Biztosan hazudik, nem hihetek neki.
Kábán nyitom föl szemeim, de arcán csak komolyságot látok. Hatalmasat dobban a szívem, és még farkasom is ideges mocorgásba kezd. Ian... Ian életben van? Tényleg nem ölte meg? Betartotta a szavát... William...
Könnyezve pislogok föl a komor arcba, amit most sokkal másabbnak tűnik. Nem a megszokott harag tükröződik róla. Talán mégis képes érzelmekre.
- Köszönöm... - sokadik próbálkozásra is csak gyenge suttogás hagyja el torkomat, egy apró mosoly kíséretében. Nagyon kicsi, halvány és erőtlen, de most kellett. Nem mondanám hogy boldog vagyok, de minden porcikám örül. Ez az apró mondat újra fölébresztette bennem a reményt. Nem maradtam magamra, van még olyan akinek fontos vagyok.
Hirtelen halk morgással veti magát ajkaimra, kezei combomba markolnak. Kicsit fáj, de visszatartom nyögésem. Tudtam hogy túl szép volt ahhoz hogy igaz legyen, de most ez sem zavar. Elmondta az igazat, betartotta a szavát, innentől megteheti amit akar.
Teljesen átengedem magam simogató kezeinek, vad vágyának. Farkát fenekemhez löki mire akaratlanul is fölnyögök. Ilyenkor szokta még inkább rám vetni magát, de most pont az ellenkezőjét teszi. Arcát hajamba temeti, kezeit megállítja hasamon. Úgy szorít magához mint egy kisgyerek a kedvenc plüssmaciját, de semmi mást nem tesz. Érzem száguldó szívverését, hallom mély lélegzeteit. Ereje forró ködként burkol minket körbe. Miért tartja vissza magát? Én... én ezt nem értem. Be akarja tartani hogy többet nem bánt? Mi változtatta meg ennyire? Már ha tényleg megváltozott.
- ...William... - suttogom ólom nehéz tagokkal, kimerülten, majd engedek a jól ismert biztonságos sötétségnek.
oOoOo
Egy nagy, meleg test szorít magához. Karjai, lábai átvetve rajtam, mintha második takaróként próbálna beborítani. A jól ismert illat orromba kúszik, miközben egészen közelről gyönyörködhetek a hatalmas farkas tetoválásban. Nem újdonság ez a helyzet. Az elmúlt napok ugyanígy teltek.
Lassan egy hete hogy kényszerpihenőn vagyok. William megtiltotta hogy kimenjek a szobámból, még ez ételt is fölhozzák. Az első napokban gyenge voltam és kimerült, szinte csak aludtam, most már azért kezdem összeszedni magam. A rendszeres étkezéstől újra erőre kaptam, már képes vagyok rendezni gondolataim, és higgadtan átgondolni mindent. Csak pihenésre volt szükségem. Már nem esek pánikba mindentől, sikerült megemésztenem kicsit a sorsom. Ebben azt hiszem az új, furcsa William is segített. Ráadásul a remény kis lángja is újra ott pislákol bennem.
Volt időm gondolkodni, elsősorban Williamről. Egyenlőre tartja magát az ígéretéhez, és nem bántott. Ha néha el is kapta a vágy, az utolsó pillanatban sikerült megfékeznie magát. Viszont nem értem miért csinálja, most már végképp nem. Eddig ő csak a kegyetlen, érzéketlen hidegvérű király volt akit szívből gyűlöltem, most viszont... Most olyan mintha tényleg foglalkozna velem és ezzel teljesen összezavar.
Félreismertem volna? Vagy lehet hogy ez is egy újabb hazugsága amivel még jobban magához akar láncolni? Igazán nem tudom. Annyira zavaros.
Minden nap itt van velem, legalább annyira hogy velem aludhasson.
Szinte várom, hogy egyszer újra berontson, és dühödt ordítással ugorjon nekem. Ám ez nem akar megtörténni.
Ugyanúgy nem beszélgetünk mint korábban, ez legalább nem változott. Ha kérdez röviden, alázatosan válaszolok, ahogyan azt tennem kell, de semmi más. Tanácstalan vagyok mit kéne tennem, és még megbeszélni sem tudom senkivel. A falka gyűlöl és retteg tőlem... illetve William bosszújától.
Egyetlen egy személy van aki meghallgatna... Ian...
Ez a másik dolog amiről gondolkodtam. Az a tudat hogy Ian él, már önmagában csodálatos. Azt tudom hogy él, de hogy hol van és jól van e azt már nem. Ha a falkájával van, akkor már értem jött volna, kivéve ha megsebesült, vagy megtiltották hogy velem törődjön. Armand ilyet nem tenne? Ugye nem? Ő is megígérte hogy vigyázz rám, viszont...
Könnyek szöknek a szemembe, ahogy lepereg előttem az emlék. Hátat fordítottak nekem, és magamra hagytak. Látták hogy ott vagyok, látták a szenvedésem, mégsem tettek ellene semmit. Talán tényleg üres hazugság volt, hogy megvédenek.Vagy Ian egyszerűen csak lemondott rólam...
Elkeseredve szipogok egyet, egészen apróra összehúzva magam William teste alatt.
A másik lehetőség, amivel lehet hogy csak áltatom magam, hogy nem a falkájával van. Mi történt ha William elhozta magával és valahol itt sínylődik? Éhezik és szenved karnyújtásnyira tőlem, mégsem teszek érte semmit.
Lassan megfogalmazódik mit kell tennem. Kevés esélyem van rá, hogy sikerül, de mást nem tehetek. Muszáj megbizonyosodnom arról hogy jól van. Muszáj beszélnem vele... Williamről...
Abszurd gondolat és még a remegés is elfog tőle, de így van. Ian meg tudná magyarázni mi ez az egész. Segíthetne megértenem és megoldanom a helyzetet. Szükségem is lenne rá.
Annyira nem tudom mit érzek. Eddig rettegtem és menekülni akartam már akkor mikor William illatát megéreztem, most viszont... szinte szükségem van a közelségére. Még mindig gyűlölöm és félek, de az új viselkedése megnyugtat. Talán pont ez a célja... hogy elaltassa gyanakvásom. Nem tudom, nem megy... tanácsra van szükségem, én ehhez túl kevés vagyok.
Kétségbeesetten szorítom össze szemeim és igyekszem megnyugtatni magam. Nem szabad elvesztenem a fejem.
Nem igazán tudom merre jár az idő, ugyanis a függönyök a nap minden sugarának gátat szabnak, de lassan William is ébredezni kezd. Fölnyitja csillogó sárga szemeit, és én azonnal elfordítom róla tekintetem. Pulzusom szinte reflexből megugrik, pedig nem fog bántani... nem... Nyugodj meg Timothy. A félelem csak még inkább begerjeszti, ezt ne feledd.
- Jó reggelt királyom - suttogom halkan, följebb kúszva a szokásos reggeli üdvözlésért. Kezdem elfogadni a dolgot. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Mivel az egyik már megbukott, nekem nincs sok választásom.
- Jó reggelt Nyuszi - éhes csókkal forrasztja össze ajkaink, nyelve hosszan köröz a számban, közben érzem ahogy puha tincseimet simogatja.
Ha nem kényszerből lennék itt, és William nem az lenne aki, akkor most még boldog is lehetnék. De így...
Lihegve szakad el tőlem, érzem hogy megint visszafogja magát. Mi van ha meggondolja a dolgot és utat enged magának? A félelem apró gombóca összegyűlik torkomban, de igyekszem legyűrni. Gyerünk Timothy, kérdezd meg. Semmit nem veszíthetsz, maximum visszatér a régi büntetésekhez.
A gondolatra megrázkódóm, de hamar összekapom magam.
- Királyom... - kezdek bele halkan, mély alázattal ahogy jó szubhímhez illik. Tartsuk be a szabályokat. - lenne egy... egy kérésem - várom a reakciót, de semmi, így folytatom. Egyre jobban remegnek tagjaim mind a félelemtől, mind az egyszerű izgalomtól. - Kérlek... hagy beszéljek... Ian-nel... kérlek... könyörgöm... Nem érek hozzá,csak... csak hallani akarom a hangját... kérlek engedd meg... - arcomat mellkasához simítom és igyekszem fölvenni a legbehódolóbb pózt. Könyörgöm...
A folyosón az ajtónak támasztom hátamat, és nagyot fújok. A feszültségtől robbanni tudnék. Nagyon gyenge, olyan kis törékeny, és én nem kíméltem őt. Rázúdítottam minden vadságomat. Most megkímélem őt magamtól, és bármennyire is esküdözöm magamnak hogy nem bántom többé, képtelen leszek visszafogni magam, hiszen olyan szép és én teljesen oda vagyok érte. Nyuszival lenni, és nem hozzáérni... lehetetlen.
A sötét, vad vágy ami legmélyebb valómból áramlik fel... és csak őrá irányul... megmagyarázhatatlan, megzabolázhatatlan és határtalan.
Az egész délelőttöt a szokásos melóval töltöm. Tárgyalások, megbeszélések, szervezés és jelentések olvasása. A falka birtokában lévő néhány cég statisztikáit átolvasom, melyeket módosítva mossuk tisztára az alvilági bevételeinket. Sokkal vagyonosabbak vagyunk mint a Lycan klán, hála nekem.
Ebéd után a szobámba szoktam menni egy kicsit játszadozni Nyuszival, de most csak ülök a trónomon és a szőnyegeken és párnákon heverésző farkasaimat figyelem unottan a könyökömre támaszkodva. Egyikük bejön az ajtón, mellém lép és a fülembe súgja halkan:
- Timothy elhagyta a szobáját, királyom. - Biccentek, és némi tétovázás után felállok és kimegyek. A folyosó végén bekanyarodva látom őt meg, ahogy a falnak támaszkodva, lassan imbolyogva araszol előre. Gyenge és megtört. Feje lehajtva, nyakának puha, fehér íve érzékien villan elő sötét hajtincsei alól. Beleremegek a vágyba, de nem mozdulok. Moccanatlanul figyelem őt, ahogy kitartóan és lassan halad. A mellette elsétáló falkatagokra rá sem néz, mintha nem is érzékelné őket, talán így is van. Nem merik megszólítani, vagy bántani. Két okból: mert látnak engem, és mert a jelem is rajta van. Nem akar senki meghalni.
Kisétál a parkba, és egy fa alá ül. Én csak az ablakból figyelem, ujjaimmal a párkányt szorítva. Szemeim komoran figyelik minden rezdülését, szívem vadul zakatol mellkasomban. Érzem a lelkemben háborgó sötét érzelmet...
Amikor kezeibe temeti arcát és vállai rázkódni kezdenek, morogni kezdek és elszakítom szemeimet a látványtól. Visszasétálok a nagyterembe.
Nem. Soha nem engedem el őt.
Képtelen vagyok rá.
***
Kezd sötétedni. Timo szobája üres, de érzem a jelenlétét a... saját szobámból. Benyitok és ledermedve szorítom meg a kilincset. Ő a hálószobám közepén, az ágyam romjai között összekuporodva ül, egy szakadozott párnát szorongatva.
- Mi a fenét keresel itt, Nyuszi? - mordulok fel. Felemeli arcát, szemeiből süt a félelem, halkan és akadozva kezd beszélni, majd egyre hangosabbak a szavai ahogy belelendül:
- Miért kellett elrabolnod, és átváltoztatnod? Miért kezeltél úgy, mint egy játékszert? Miért nem vagy képes akár egy kicsit is együtt érezni másokkal? Hogyan élvezheted mások megalázását? Egy aljas zsarnok vagy... - hangja elcsuklik, könnyes szemeit lesüti hogy ne lássam. - Bűntudat nélkül ölsz, és szeged meg az ígéreteid. Olyan dolgokat mondasz, amiket sosem lennél képes megtenni. Gyűlöllek... gyűlöllek mindenkinél jobban... mégis...mégis kép... képes vagy megnyugtatni...és... én...
Elakad és a rajta lévő ingemet összehúzza magán.
- Miért teszed ezt velem...? Nem bírom már sokáig a játszadozásod... - suttogja erőtlenül.
Olyan kicsinek tűnik. Közelebb lépek hozzá, szavai még mindig fejemben zsonganak, haragom árad és dagad bennem, lazán félredobom az utamba kerülő ágykeretet és a falhoz csapódva törik kisebb darabokra. Nyuszi összerezzen, félelmének illata és íze szétterjed érzékeimben.
Fölötte termek, a hirtelen mozdulattól ő hanyatt esik. Gyönyörű szemeivel felpillant rám és ezúttal is elvarázsol mint mindig. Lehajolok hozzá, orrom az övéhez ér, mélyen magamba szívom illatát. Karjaimon az izmok megfeszülnek ahogy a szőnyegbe merülnek el megnyúlt körmeim. Nehéz visszafognom magam, amikor ilyen közel van hozzám.
Megérintem arcát és ledermedek. Haragom szertefoszlik, valódi, igazi rémület árad szét bennem. Ó a kurva életbe!
- Te kint voltál az esőben? Teljesen kihűltél te kis hülye! - A karjaimba veszem remegő testét és a fürdőszobámba sietek vele. A mély, süllyesztett kádba leülök, és magunkra nyitom a csapot. A forró víz árad és folyik, én pedig letépem magunkról a ruhákat és magamhoz ölelem. Halkan nyöszörögve ellenkezik, összefüggéstelenül hajtogatja hogy ne és hogy engedj, meg gyűlöllek, hagyj békén stb... Nem foglalkozom vele és ő lassan elcsendesedik. A kihűlés a likantrópok egyetlen halálos ellensége. Testünk magas hőmérsékletű, és ha leesik az akár az életünkbe kerülhet. Ez a kis hülye meg biztos kint ült az esőben.
Erőtlenül fekszik a karjaimban, behunyt szemekkel támasztja fejét a mellkasomra és tűri hogy kezeimmel simogassam a testét a víz alatt. Érzi merevedésemet, de nem moccan csak vár. Ilyenkor szoktam nekiesni, tudja jól. Most nem teszem.
A kérdései zsonganak a fejemben. A sok „miért”-re egyszerűek a válaszaim, és ő is tudja pontosan ezeket. Egy valamit azonban ki kell mondanom. Muszáj, mert ez az egyik fő oka az összeroppanásának, jól tudom.
- Nem öltem meg őt.
Felemeli szemhéjait, hajnali égboltra emlékeztető kékségesen kék, könnyes szemeivel néz fel rám. Olyan szép... a rohadt életbe...
Szemeim fölpattannak, szívem majd kiugrik a helyéről. A jól ismert sárga szempárt megpillantva pedig még inkább megrettenek. Megtalált... meg fog ölni... bántani fog... megbüntetni...
Menekülnék, de a földre szorít. Nem akarom soha! Kiabálva, kapálózva próbálkozom... könyörgök... de nem reagál... csak néz rám. Tervezi, hogyan okozhatna még több fájdalmat.
Hirtelen magához ránt, s szinte azonnal megérzem az erőt... az egész falkáét. Meleg, puha akár egy paplan, amibe beletekerhetem magam. Az illatok bekúsznak orromba, és még kiabálni is elfelejtek.
Még közelebb húz testéhez, én pedig készségesen simítom arcom az izmos mellkashoz. Farkasom jólesően hempergőzik meg az erőben, és már én is kezdek megnyugodni. Sírok, és rettegek attól ami rám vár, de emellett nyugodt vagyok... hihetetlen, és bizarr párosítás.
Mikor ismét fölébredek, már hajnalodik. A nap álmosan nyújtózkodik a fák fölé, egyre följebb és följebb kúszva az égen.
Elég egy pillantást vetnem arcára, már tudom hogy nem álmodtam. Túl szép is lett volna, ha csak álom. Még mindig megnyugtató karjai ölelnek át. Megnyugtattak, de most olyanok, mint a bilincsek. Hozzáláncolnak. Talán örökre.
Rettegve várom, hogy ordítson, hogy megüssön, de semmi...
- Visszamegyünk - mormogja, és már el is indul velem. Nem ellenkezem, hisz teljesen felesleges. Csak még jobban feldühíteném, inkább lehajtom fejem, és lehunyt szemmel szívom magamba mélyen az erdő illatát.
oOoOo
Lemosdat, berak az ágyba, majd ételt hozat föl. Figyelmes... túlságosan is. Készül valamire. Biztosan váratlanul akar nekem esni, hogy még inkább rám ijesszen.
Vészesen remegő tagokkal eszegetem az egyik pirítóst, de közben szemem sarkából folyamatosan figyelem. Egy apró mozdulatot kell tennie, és máris a szoba másik felében vagyok.
- Mindent egyél meg - a hirtelen erős hangtól ugrok egyet, majdnem földöntve az ölemben lévő tálcát. Istenem... - A francba. Ne félj már tőlem ennyire... Egyél nyugodtan, nem bántalak - morogja, de látom hogy ideges. Így biztosan bántani fog... hacsak...
- Miért nem? Megvárod amíg felépülök? - igen, ez lehet a válasz. Ha most büntet meg, akkor azt lehet nem élem túl. Előbb megvárja míg rendbe jövök, úgy sokkal tovább kínozhat majd. Mint a régi mesékben... először jól fölhizlal, majd megesz.
- Nem. Nem foglak többé bántani - ilyen... ilyennel ne vicceljen! Már nem dőlök be az ostoba reménykeltéseinek!
- Hazudsz... - nyöszörgöm könnyeimmel küszködve, későn gondolva végig amit mondtam. Fenébe... újabb adag földet lapátoltam a koporsómra. Rettegve szemlélem a takarót, imádkozva, hogy ne most azonnal kapja el a dühroham.
- Tönkretettelek teljesen. Nem akarom, hogy... - hogy mi? Értetlenül emelem rá tekintetem, de már csak széles hátát látom, ahogy épp kilép az ajtón. Mit nem akar? Hogy elveszítse a kis játékszerét? Talán lusta újat keresni?
- Egyél és pihenj, ne törődj semmi mással. Majd este meglátogatlak. A szobádat is elhagyhatod, nem fog bántani téged senki.
Egyedül hagy a teljes tanácstalanságban. Nem értem mit akar... kiszámíthatatlan.
Gyomrom egészen picire zsugorodik, s már a rosszullét kerülget az étel látványától is. Remegve rakom arrébb a tálcát, majd felhúzott térdeimet ölelem át.
Mit tegyek? Annyira nem tudom... képtelen vagyok kiigazodni Williamen. Azt mondta többet nem bánt, de ez képtelenség. Ő csak ahhoz ért, hogyan tiporjon el másokat. Nem fog megváltozni. Valószínűleg belőtte magát... amint kijózanodik visszatér a dühe... és onnantól... onnantól nekem végem.
Könnyeim újra megindulnak a jól ismert úton, szememtől egészen államig. Már kezd napi rutinná válni.
Egészen addig ülök az ágyon, míg már képtelen vagyok tovább sírni. Nem megy... elfogytak a könnyek... helyettük már csak a hideg üresség marad. Mintha minden érzékem letompult volna. Nem olyan erősek az illatok... nem élénkek a színek... nem tiszták a hangok. Olyan akár egy üvegbúra alól figyelni a világot. Egy üvegbúra alól, ahonnan nincs szabadulás. Magányos vagy... a saját kínoddal és fájdalmaddal együtt. Ilyen lesz a további életem? Minden bizonnyal.
Kipillantok az ablakon, de mintha már a nap is föladta volna állandó küzdelmét a viharfelhőkkel szemben. Mégis úgy döntök muszáj kimennem. Muszáj, különben megfulladok ebben az apró szobában.
Nem tudom miért, de magamon hagyom William ingét. Sokkal nagyobb az én méretemnél, de nem érdekel. Megnyugtat az illata... ha levenném valószínűleg nem bírnám tovább. Ez a puha pokróc ami egyben tart, megvéd.
Fölveszek mellé egy nadrágot, s lehajtott fejjel indulok az udvar felé. Végig magamon érzem falkatársaim tekintetét, de most valahogy más. Nem tudom megmondani miért, de határozottan más. Mintha igyekeznének elkerülni... de miért? Lényegtelen.
Meg sem állok a hatalmas kert egyik eldugott részéig. Itt senki sincs... egyedül lehetek megkopott kis világommal. Olyan, mintha saját meséim egyikébe csöppentem volna. Csak az én történeteimnek mindig boldog a vége... ennek biztosan nem lesz az.
Amint újra bemegyek, aláírom a halálos ítéletem. William már biztosan rájött mekkora képtelenséget mondott... sosem lesz képes érzelmekre. Akármit tesz, nem tud olyan lenni mint egy érző lény... nem lesz olyan, mint... mint... Ian...
Hangosan zokogok föl újra... szinte vonyítva, mint a holdat megpillantó kutya... vagy... Farkas...
oOoOo
Még csak délután lehet, de az ég szürke, akár a friss hamu. A nap elrejtőzött, megadta magát. Az erősebb, pusztító vihar ellen ő sem tudott mit tenni. Egy oldalú küzdelem... akár csak az enyém.
A madarak már visszahúzódtak menedékükbe, csak elvétve hallani egy-egy halk csipogást. Az utolsó, lemaradt, magányos állatkák keresik társaikat. Végül tényleg elcsendesül minden. A vihar előtti csend... találó.
Hirtelen kezdődik, mintha az ég váratlanul kitörő dührohama lenne. Villámok szelik át a sötét szürkeséget, majd az eső is rázendít. A hideg cseppek halkan koppanva érkeznek a fűre.
Be kéne mennem... de nem akarok. A dörgéseket hallgatva kósza gondolataim szép lassan visszaszivárognak a fejembe. A kérdések csak gyűlnek, akár az esővíz egy-egy hasadékban. Gyűlnek, de nem tudom megválaszolni őket... én nem. Csak... csak egy valaki tudná megtenni....
Tenyeremmel megtámasztom magam a sáros földön, és föltápászkodom. Lehet hogy odabenn minden eddiginél kegyetlenebb büntetés fog várni, de előtte meg kell hallgatnia. Talán ez az utolsó esélyem, hogy kiálljak magamért... hogy megőrizzek egy keveset a régi Timothyból.
Ruhám vizesen tapad hozzám, tincseimről apró cseppek hullanak a szőnyegre. De nem zavar. Egyenesen királyom szobájába megyek, bár még nincs itt... azt érezném.
Megrökönyödve nézek végig a lakosztályon... illetve csak annak romjain. Dühös lehetett... szörnyen... méghozzá rám Mintha csak beleillenék az új környezetbe. Összezúzott roncsok mindenütt.
remegő léptekkel vágom magam keresztül az egykor szebb napokat látott bútorokon. Végül az ágy darabokra hullott lécei között kuporodom le a földre. Igen... tökéletesen ide illek... és a ma este után én leszek a dísze az egésznek.
Előkaparok egy párnát, és szorosan átölelem. Már hullanak belőle a puha tollak... nem lényeg... nem sokára úgyis a szemetesben végzi... használhatatlan hulladékként.
Csak meredek magam elé, akár egy kirakati bábú. Szótlan, mozdulatlan... üres. Körülöttem a szőnyegen már egész nagy víztócsa gyűlt össze, de még mindig nedvesek ruháim. Ha valamilyen csoda folytán William életben hagy, akkor talán a tüdőgyulladás végez velem... persze ha az hat farkasokra.
Hosszas kínzó idő után nyílik az ajtó. Már puszta erejétől erős remegés fog el. Félek tőle... de ki kell tartanom.
- Mi a fenét keresel itt, Nyuszi? - összerezzenve emelem föl arcom, állva a csillogó sárga szempár tekintetét. Rettegek... talán minden eddiginél jobban.
- Miért kellett elrabolnod, és átváltoztatnod? Miért kezeltél úgy, mint egy játékszert? Miért nem vagy képes akár egy kicsit is együtt érezni másokkal? - legszívesebben ordítanék, de csak elkeseredett suttogás hagyja el a torkom. - Hogyan élvezheted mások megalázását? Egy aljas zsarnok vagy... - hangom elcsuklik, s kénytelen vagyok a szőnyegre fordítani könnyektől csillogó tekintetem. Nem akarom, hogy lássa. - Bűntudat nélkül ölsz, és szeged meg az ígéreteid. Olyan dolgokat mondasz, amiket sosem lennél képes megtenni. Gyűlöllek... gyűlöllek mindenkinél jobban... mégis...mégis kép... képes vagy megnyugtatni...és... én... - nem, ezt képtelen vagyok megfogalmazni. Ezt még magamnak is félek bevallani... rettegek, mert nem lehet igaz.
Remegve húzom magamon összébb William szétázott ingét.
- Miért teszed ezt velem...? Nem bírom már sokáig a játszadozásod... - suttogom lehunyt szemekkel. Annyi kérdésem lenne még... annyi mindent szeretnék még a fejéhez vágni... de nem megy. Még szavakkal is képtelen vagyok bárkit bántani. Gyenge vagy Timothy... Gyenge, gyáva... és nem soká halott is.
Elmenekült. Meglepő, de képes volt magától átváltozni, pedig még telihold sincs. Erre csak kevesen képesek, és csak nagyon erős érzelmi hullámok hozzák ki belőlük. A teljesen új, kezdő farkasokra is jellemző ez a vonás, amíg még labilis a bennük lévő szörny, de Nyuszika nem kezdő. Nem bizony.
Mellesleg csodaszép a farkasformájában is.
Elgondolkozva ülök fel az ágyban, és meztelen combjaimra támaszkodom könyökeimmel, arcomat tenyereimbe temetem. Görnyedten ülök, és kezdem nagyon furcsán érezni magam. Mintha belőttem volna magam, pedig nem szoktam csak ritkán. A zuhany alatt... ott történt valami. Lila gőzöm sincs mi, de megváltoztatott. Nem érzem a késztetést, a vadászösztönt amit ilyenkor szoktam. Nem iramodok utána, és nem akarom bántani, megbüntetni.
A forró harag torkomba kúszik, a következő pillanatban pedig az éjjeliszekrény a falhoz csapódik és darabokra hullik kezem dühös csapásától.
Mi az faszom történik velem?!
Mi?!
- A rohadt életbe!
***
Egy fekete nadrágban, ingben és mezítláb lépkedek keresztül a hálószobám romjain. Sötét napszemüvegem mögé rejtem villogó tekintetem.
Odalent a nagyteremben lézeng néhány farkas. A trónomhoz sétálok, ledobom magam rá és dermedt lassúsággal mérem végig őket. Nagy a csönd. Bizonyára már mindenki tudja mi történt a filmforgatáson. Vállat vonok. A királyuk vagyok, kibaszottul nincs jelentsége mit gondolnak, hiszen eddig is féltek tőlem és félni is fognak halálukig. A filmet viszont le kell forgatni, így rámutatok két farkasomra és elküldöm őket a stúdióba.
Fokozatosan, lassan térek magamhoz a dermedtségből, ami a dührohamom után telepedett rám. A mellettem lévő párnára pillantok, ami az ő helye.
Mindig csak gubbaszt itt mellettem, és tűri amit vele teszek. Tűr. Elvisel. Gyűlöl.
Emlékszem amikor először megláttam őt a parkban, a mosolya és szépsége azonnal elbűvölt. Meg akartam kapni. Megkaptam. Játszottam vele, és ő egyre sápadtabb, vékonyabb lett. Szemei nem ragyognak már úgy mint akkor ott a napfényben, és mosolyogni... nem is láttam azóta.
- Királyom! - kiált valaki, és a duplaszárnyú bejárati ajtó felé fordulok. - Timo az erdőben van, meg akart szökni.
- Visszahoztátok?
Némán néz össze a párjával a farkasom és óvatosan megrázza a fejét. Térdre ereszkednek előttem, félelmük csípős szagát idáig érzem.
- Nem mertünk... hozzáérni. Megjelölted őt, mintha a társad... lenne... - halkul el tétován a hangja.
Hangos sugdolózás, zsivaj tölti be a termet. Nagy felkavarodást okozott ez a bejelentés, körmeim végigszántanak a karosszékem kartámaszán, apró faforgácsokat kimarva belőle.
Igen, teljesen érthető a reakció. Csak nőstényt jelölhetünk meg, ez szigorú törvény. De bassza meg, nem volt szándékos! Egyszerűen csak...
Ösztönös volt.
Amikor megfogalmazódik bennem ez a gondolat, ledermedek. Ösztön. Ennyire oda lennék érte?
Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy most és azonnal akarom őt itt tudni magam mellett. Nem egyedül az erdőben, ahol bármi történhet vele.
Felocsúdva emelem fel a fejem, és az előttem remegő párra pillantok.
- Elmehettek - dörmögöm, majd hajamba túrok és leveszem napszemüvegem. - Majd én visszahozom.
***
A hold már a harmadik holdnegyedben jár. Fénye hideg és élettelen, mert csak akkor teljesedik ki mágikus élettel, amikor telítődik. Hideg fénye lecsorog a falevelekről, sötét árnyakat rajzol a fűre.
Nesztelenül, gyorsan haladok a sötétben, követem a szagát, amelyet ezer közül is felismernék. Emberi alakomban vagyok, magam sem tudom miért, pedig az éjszakában való üldözést és vadászatot mindennél jobban élvezem... most mégsem akarom.
Egy fa alatt összekuporodva találok rá. Sápadt teste tele egészen aprócskának és törékenynek tűnik a hideg holdfényben. Saját magát ölelve alszik, olyan mélyen hogy fel sem riad amikor mellé guggolok. Érzem rajta az erdő és az éjszaka illatát, az ő kis finom aromáját... és mindennél erősebben az én szagomat. Utóbbi megmentette valószínűleg az életét.
Bordái kirajzolódnak az oldalán, gerincének vonala is jobban látszik a kelleténél. Sokat fogyott. Félresimítom arcából a sötét hajtincseket és halkan felszisszenek. Könnyektől nedves az arca, annyit sírhatott. Gyönyörű így, mégsem önt el élvezettel a látvány ezúttal.
- Francba - suttogom halkan, és ebben a pillanatban felpattannak a szemei. Összerezzen és felpattanna hogy elmeneküljön, de a következő pillanatban már rajta vagyok és a földbe passzírozva karcsú kis testét fogom le őt. Csuklóira fonom ujjaimat.
- Ne! Ne! Engedj el! Kérlek ne! - hangja kétségbeesetten szeli keresztül az éjszaka sötétjét, a közelben huhogó bagoly is elhallgat, a tücsökciripelés is megszűnik. Mély és nehéz csend ereszkedik ránk, amelyet csak az ő sikolyai és sírása tör meg.
Imádom ha ezt csinálja, de most nem érzek vágyat. Valami baszottul facsarja belülről a mellkasomat. Nem értem, de nincs is időm ezzel foglalkozni. Egyik kezem feje alá siklik, arcát nyakamba húzom és behunyt szemekkel koncentrálok befelé. A falka ereje és szaga áradni kezd belőlem, beborít kettőnket, amitől azonnal lecsillapodik, sikoltozást is beszünteti. Hangtalanul sírva szívja magába, remegve egész testében.
Minden farkasomra hat az erőm, a király ereje, még akkor is ha retteg tőlem és gyűlöl, és ez vele sincsen másképp. Kigombolom az ingemet, felülök vele a karjaimban, meztelen mellkasomra vonom a fejét. Engedelmesen simul hozzám, félelmének szaga nem múlik, remeg és sír tovább... A kurva életbe.
Órákkal később is így ülünk, ő már az ingembe bugyolálva, amit ráterítettem, hiszen teljesen meztelen. Alszik. És még álmában is könnyezik.
Hátamat egy fatörzséhez támasztva tartom a karjaimban karcsú testét.
Hajnalodik, az égbolt piszkosszürkévé majd kékessé válik. Az elsőként ébredő madarak álmos pittyogással skáláznak a későbbi dalolásukhoz, a pára leülepedik a faleveleken és fűszálakon. A felkelő nap első sugarai szikrázóan szépséges táncot járnak a cseppeken, mint apró kristályokon.
Ezért megérte vérfarkassá válni. Emberként soha nem volt érszem ilyen gyönyörű és elragadó élményekben, nem éreztem ilyen intenzitással a vizes, rothadó föld élet-illatát, és a napfény ízét a számban.
Timo mocorogni kezd a karomban, lassan nyílnak fel hajnalkék szemei. Igen, olyan kékek mint a hajnali égbolt felettünk. Összerezzen amikor felismer, és elfordítja az arcát tőlem. Sápadt, szemei alatt karikák, és fénytelen a tekintete. Megfeszül kis teste, remegni kezd. Mintha várna valamire. Mire is?
A kaján vigyor most nem megy.
- Visszamegyünk - dörmögöm halkan. Felállok vele a karjaimban, és szótlanul elindulok. Megtörten hajtja le a fejét, mint a halálra ítéltek akiket a vesztőhelyre visznek.
A rohadt életbe!
Tönkre tettem.
***
Egyenesen a saját lakosztályába viszem. Az enyém nincs használható állapotban, mindent összetörtem benne, épp úgy ahogy Timo lelkét is.
Úgy fest én csak a pusztításhoz értek.
A zuhanyzóban leöblítem őt forró vízzel, szárazra törlöm és az ágyába fektetem. A házitelefont felmarkolom és beledörmögöm.
- Hozzatok valami kaját ide.
Percekkel később már az ágy szélén ülve figyelem ahogy remegő kezekkel eszegeti az előtte illatozó ételt. Félénken rám-rám nézeget közben, egész teste feszült, ugrásra kész. Egy gyanús mozdulat és menekülne előlem... a francba. Csak keveset eszik.
- Mindent egyél meg - utasítom, és ő még ennyitől is összerezzen. Halkan elkáromkodom magam, és a hajamba túrok. - A francba. Ne félj már tőlem ennyire... Egyél nyugodtan, nem bántalak.
- Miért nem? - suttogja alig hallhatóan. - Megvárod amíg felépülök?
- Nem. Nem foglak többé bántani.
Kiesik kezéből a pirítós és könnybe lábadnak a szemei.
- Hazudsz... - hangja remeg és elhaló. Komoran viszonzom pillantását. Mást ezért már megöltem volna, és ő is összerándulva szorítja össze szemeit ahogy felfogja mi csusszant ki a száján.
- Tönkretettelek teljesen. Nem akarom, hogy... - akad belém a szó. Még a gondolat is, hogy elveszítem, hogy meghal... elviselhetetlen.
Felállok és az ajtóhoz lépek. Nem látja az arcomat, nem látja a szememben égő haragot és félelmet. Megrettentem a saját érzelmeimtől és fura gondolataimtól. Még rekedtes hangon hátravetem:
- Egyél és pihenj, ne törődj semmi mással. Majd este meglátogatlak. A szobádat is elhagyhatod, nem fog bántani téged senki.
