- Akkor csak a szobában lehetek veled? Az ajtó túloldalán minden úgy marad, ahogy eddig is volt?

- Igen – válaszolom egyszerûen, hiszen pontosan megfogalmazta.

- De... valójában... nem fogsz újra bántani... ugye? – suttogja, és ahogy lepillantok rá, könnyes szemeit, remegõ ajkait látva elkomorulok. Mégis hogy kérdezhet ilyet?! Soha nem bántanám! A fenébe is... Mohón csapok le szájára egy vad és heves csókkal. Úgy kívánom, hogy legszívesebben itt és most széttépném, de nem teszem. Farkasom tombol, õ pedig gyenge szubhímként már reagál is rá.

- Menjünk... ki... – hörgi farkas hangján.

*

Még farkas alakban is gyönyörû. Jóval kisebb nálam, bundája ezüstszürke, és a szemei... különlegesek. Ugyanazok a szemek néznek vissza rám, amelyek ember alakjában is. Gyönyörû kék szempár ragyog a holdfényben, miközben mellettem üget az erdõben.

Elégedetten elheverve figyelem ahogy eszik a zsákmányomból. Jól gondoskodom róla, szép szarvast fogtam neki.

Jól tudom, hogy ez a kellemes idill milyen rövid életû, éppen ezért élvezem annyira.

Olyan kevés az idõ, amelyet együtt tölthetünk, már csak napokban számlálható. Õ édes és kedves, az ágyban megõrjít, és teljesen kielégít. Minden éjszakámat, szabad percemet vele töltöm. Tárgyalások, megbeszélések és egyéb feladatok mellett gyakran gondolok rá és hiányzik. Nem lehet mellettem, mert annyira féltem õt. Ha a boszorkányok vagy a Város Ura kiszagolja, azonnal megpróbálnák megkaparintani. Micsoda jó fogás lenne nekik. Az eszköz, amellyel dróton rángathatóvá válik a kezelhetetlen és megzabolázhatatlan William, a Handor Klán Királya. Grr... a gondolat is, hogy mit mûvelnének vele, vicsorgásra késztet.

- Mi a gond, William király?

A kérdezõ felé fordulok, és az engem figyelõ lángvörös szemeket meglátva visszatérek a valóságba. A tárgyalóasztalt körbeülõ varázslók felé fordítom minden figyelmemet.

- Semmi Almanoa. Folytasd.

- Holnap délben támadunk. Ez már végleges. Minden boszorkányt és boszorkány-mágust iderendeltem, akit csak elértem – folytatja az idõs nõ, ráncos arcán érzelem szikráját sem látni. Okos nõ és nagyon veszélyes. A szeme színe arról árulkodik, hogy a tûz elemét birtokolja, varázserejének ez a fõ tulajdonsága. Minden boszorkány szemszíne a mágiáját árulja el. A fekete szemûek a legveszélyesebbek, szerencsére eddig csak egy ilyennel találkoztam, magával a fõ boszorkány-mesterükkel. Õ ritkán mutatkozik mások elõtt. Jobb is.

Komoran támaszkodom meg az asztallapon, és felállok.

- Akkor holnap. Rendben. Minden farkasom készen áll a harcra. A stratégia az lesz, amit tegnap beszéltünk meg?

- Igen – válaszolja Almanoa. Végignézek az asztalnál ülõk arcán.

- Kemény küzdelemre számítsatok. Még ha csak vámpírok is, és nappal erõtlenek, a hûséges szolgáik ott lesznek, és maga a Város Ura is nappal harcképes lesz.

- Sok áldozatot fog követelni a harc, de ez az elsõ komoly stratégiai lépés. A következõ pedig... – jelentõségteljesen rám néz mindenki, én pedig bólintok.

- Armand.

- Biztos vagy benne, hogy mellénk fog állni?

- Teljesen. Olyan adu van a kezemben, amelyre nem mondhat nemet.

- Bármire nemet mondhat, úgy tudom nagyon lojális a vámpír királlyal szemben – vitatkozik egy kis kékszemû boszorkány velem, csak hogy fitogtathassa tudását. Gonosz mosolyomtól azonban hátrahõköl a székében.

- Helyesbítek – dörmögöm halkan. – Nem lesz képes nemet mondani nekem.

- Mégis mivel veszed rá az együttmûködésre? – kérdezi kíváncsian Almanoa. Megrázom a fejem.

- Ez maradjon az én titkom. – Ha túl sokat megtudnának a farkasok természetérõl, akkor ellenem is fordíthatják. Így a legegyszerûbb. Így is a tûzzel játszom, mert egy szerelmes farkasnál csak egy rosszabb van a világon. A bosszúéhes farkas. Szóval vigyáznom kell a kis aduászomra, nehogy baja essen. Haja szála sem görbülhet, mert Armand azonnal bekattan. Még így is vár rám egy kemény tárgyalás holnap reggel, hogy a déli támadásig meggyõzzem.

- Mára ennyi – állok fel az asztaltól. A boszorkányok felállnak és némán kivonulnak. Az ablakból figyelem, ahogy az udvarra kiérve apró fényvillanásokkal és némi füsttel eltûnnek. Amikor az utolsó is köddé válik, az épület körüli védõmágiától felborzolódik a fû, annak ellenére hogy az esõ szitálva nyomja el a világot. Most már nem teleportálhatnak ismét nálam, ha nem engedem nekik. Sok pénzembe került ez a védõvarázs, de nagyon hasznos. A város ura is sok pénzt fizetett ezért, csak arra nem számított, hogy nem varázslókkal kell szembenéznie, hanem a szövetséges likantrópokkal.

A szobámba sétálok, és minden lépésnél egyre rosszabb a kedvem. Holnap reggel... elkezdõdik a háború. Nem tarthatom többé itt Nyuszit, mert már nem biztonságos. Véget értek a mézeshetek.

Benyitok az ajtómon, és belépek. Kemény menet lesz, mert el kell mondanom neki, hogy mi az ábra. Kibaszottul nem akarom.

A karjaimba veti magát, bújik és szuszogva szívja magába az ismerõs szagomat, ahogy én is az õ haját. Máris puha száján van az enyém, szívom, iszom magamba ízét, puhaságát, édes nyálát.

- Sok van még hátra? – kérdezi halkan, amikor levegõhöz jut. Francba. Megrázom a fejem. Nem, már nincs sok hátra... ha ebbõl a szemszögbõl nézem. - Minden rendben megy a tárgyalásokon?

Biccentek, hátán simít végig a kezem. Most olyan jó lenne... bármi másra gondolni, nem arra, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó éjszakánk együtt, ha nem örökre.

- Mi lesz az én feladatom? – kérdez ismét. Újabban nagyon merész, de nem bántom érte, hanem válaszolok neki. Igaz, néha kiborít, olyankor csókkal fogom be a száját. Most azonban nem ezt teszem. Gyerünk, ideje kimondani.

- Semmi. Te nem maradhatsz itt, Nyuszi.

Tágra nyílnak azúrkék szemei, kilép ölelésembõl és hátrálni kezd. A földön köt ki, érzem illatán a pánikot, a félelmet.

- Én... nem értem... – suttogja, szemeibõl már csorognak is a nagy könnycseppek. Ó a francba... Leguggolok elé, kezeim közé veszem szép arcát, és mélyen a szemeibe nézek. Egyszer már megbeszéltük, hogy ezentúl elmondok neki mindent, amit tudnia kell. Most is így lesz.

- Holnap elkezdõdik. Megtámadjuk a Város Urát, és jó eséllyel elpusztítjuk. A rivális vérfarkas király pedig sakkbábuként fog a kezemre játszani, ne akard tudni miért és hogyan. Mindezek miatt ez a hely már nem biztonságos neked, így még hajnal elõtt egy biztonságos helyre vitetlek két leghûségesebb emberemmel.

- Ne... – suttogja, ajkai remegnek. Letörlöm hüvelyujjaimmal a könnyeket. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valakit azért látok sírni, mert elküldöm magamtól. Senki nem szeretett még engem ennyire, ahogy én sem szerettem mást még így.

- Egy kis hegyi faluban fogsz élni, van ott egy házam. Álnéven vettem, te is hamis papírokat kapsz majd, és annyi pénzt, amellyel boldogan élhetsz akár életed végéig is.

- Ne... William...

- Rajzolhatod a mesekönyveidet, békében élhetsz, távol a veszélytõl.

- Kérlek...

- Ha pedig véget ér a háború, megkereslek.

- Nem akarok elmenni...

Mintha meg sem hallanám, csak folytatom tovább, könyörtelenül. Belül mintha éles karmok marcangolnának, de tántoríthatatlan vagyok.

- Ha nem jelentkezem... Akkor azt teszel amit csak akarsz. A világ nem tud rólad, új életet kezdhetsz, elfelejtheted a sok borzalmat, amit...

- Nem! – kiáltja a nyakamba kapaszkodva, könnyes arcocskáját mellkasomba fúrva. – Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem!

Lefejtem magamról a karjait, és állánál fogva felemelem a fejét. Egy csókkal fojtom bele az ellenkezõ szavakat.

- Soha nem menj nagyobb városba, ahol vérfarkasok élnek, nehogy egy falka beszippantson és rabszolgává tegyen, ahogy én is tenném vagy bárki más. Ígérd meg, Timo... ígérd meg, hogy túléled és boldog leszel, bármi is történik.

Zokogva bólint egyet, de ez nekem nem elég.

- Ígérd meg!