Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Onichi2011. 03. 10. 21:04:30#12152
Karakter: Timothy



Timothy:

Sötétség, és puha meleg. Belecsavartak valamibe, én mégis fázom. Félek. Hova kerültem? Hova hozhattak? Vámpírok. Sokáig tartott rájönnöm, de végül eszembe jutott. Eszembe jutott hol éreztem ezt a szagot. Amikor egyszer találkoztam vámpírokkal. Egyszer, és reméltem, hogy utoljára. Borzalmas lények. Élőnek tűnnek, mégis a halál szaga lengi körül őket. Talán csak én érzem így, talán nem. Nem tudom, sosem beszéltem erről senkivel. Egyszer meg akartam kérdezni Williamet... egyszer erről is ki akartam faggatni. Valószínűleg most már késő. Ha itt vagyok, akkor már vége. Vagy nem tudom... nem tudom mire számítsak. Csak a cipelőm lépteinek lassú ringását érzem a külvilágból. Nem szólnak, így borzalmas csend leng minket körül. Nem bánom. Nem bánom, hisz talán olyan dolgokat hallanék, amiket nem kéne. Olyanokat, amiket nem akarok... halálhíreket. A rettegés boldogan nyújtózik egyet bennem. Terjeszkedni már nem tudom. Nem tud, mert mindenemet fölemésztette. Rémképekkel, szörnyű érzésekkel támadja utolsó józan gondolataim. Ha engednék neki, abba belehalnék. Ezt tudom.
Megállunk. Mintha várnánk valamire. Én várok is. Arra, hogy mindennek vége legyen. Arra, hogy ne kelljen többet szenvednem, arra, hogy végre boldog lehessek. Viszont csak akkor leszek az, ha ismét találkozhatok Williammal. Vajon él még? Kicsi az esély. Akkor eljött volna értem. Akkor ő törte volna rám az ajtót, magához szorított volna, és leszidott volna, amiért így lesoványodtam. Már az sem érdekelne. Csak láthassam... De nem ő jött. Helyette ismeretlenek ragadtak magukkal, és én nem tudtam ellenkezni. Hiába hadakoztam, gyenge voltam. Ezért tudtak elhurcolni magukkal. Ezért vagyok most itt.
Ismét megindulunk, de csak rövid ideig tart a lágy ringatózás. Csapódom a földön, a takaró tompítja, de még így is sajog hátam. Itt is néma csend van. Durva rántás, az anyag megindul alattam, és én hűvös padlón koppanok. A hirtelen fény elvakít, de orromat nem tudja lebénítani. Bár megtette volna. Kezeimmel megtámaszkodom a padlón, de azonnal el is rántom onnan. Csúszik. Csúszik, a rengeteg vértől, amit érzek. Hányinger és ájulás kerülget. Nem akarom látni. Nem akarom nézni, ahogy másokat bántanak... nem... Az utolsó pillanatban ránt vissza valami. Valami, amit jól ismerek. Valaki, akire vártam. Egy pillanatra látom a ragyogó sárga szemeket, utána már csak a fekete bunda. De nekem ennyi is elég. Érzem rajta a vért, de saját illata fontosabb. Bekúszik orromba, forró folyamként árad szét bennem, fölülkerekedve a dermesztő rettegésen. Szívem boldog zakatolásba kezd, mintha be akarná hozni az elmaradt időd.
- William - kiszáradt torkomon csak halk suttogásként szökik ki neve, de azt hiszem nem is kell több. Ennyiből is érti. Értenie kell mennyire hiányzott, hisz neki is ezt kellett éreznie.
A ragacsos bundába markolok, arcomat a meleg nyakba fúrom. Véres leszek, de nem érdekel. Nekem csak azt kell éreznem, hogy újra itt van. Már nem vagyok egyedül. Most már minden rendben lesz. Mellette nem történhet semmi rossz. Ő megvéd. Ő mindenkiről gondoskodik. Nem érdekel, hogy vámpírok vesznek körül minket. Nem érdekel, hogy egy harc kellős közepébe csöppentem. Nem érdekel más, csak ő. Finom illatát úgy szívom magamba, mintha az egyetlen gyógyszer lenne. Talán az is. AZ egyetlen orvosság a magányomra. Könnyek gyűlnek szemembe, de visszafogom magam. Ez most nem a sírás ideje. Majd máskor. Most csak azt a nyugalmat szeretném magaménak tudni, amivel közelsége eltölt. Mintha nem lett volna az egyedül töltött idő. Mintha nem kellett volna annyi szenvedéssel eltöltött napot átvészelnem. Mintha már nem is léteznének. Így a jó. Megérte várni. Megérte, de már soha többé nem akarok. Soha többé nem akarok elválni tőle. Akármibe kerül, akármit parancsol, akármi történik, itt maradok. Nem bujkálok többet. Nem menekülök... nélküle nem. 
De... de mi lesz, ha miattam lesz baja? Talán okkal küldött el. Talán...
- Jól vagy? Nem bántottak? - már csak a hangja is... már csak ennyi elég ahhoz, hogy lenyugtassa háborgó gondolataim. Olyan, akár egy apró napsugár, ami átszökik a felhőkön, hogy utána teljesen szétoszlassa azokat.
- Nem... semmi bajom... - hangom már nem csak halk, hanem remeg is. Azt már nem tudnám megmondani, hogy mitől. Számtalan oka lehet. A kimerültség, a visszafojtott sírás, a viszontlátás öröme, a rettegés attól, hogy mi történhet, vagy mindez együtt. Ezek erős érzelmek. Már túl erősek az én elgyengült, oly sokszor összezúzott lelkemnek. Azt nem mondanám, hogy roncs lettem, de ingatag. Akár egy asztal, minek gyengék a lábai. Ha túl sok terhet pakolsz rá, egyszerűen összeroskad, és használhatatlan lesz. Én is ettől tartok. Félek, hogy rám is ez vár.
- Még nem győztél - egy pillanatra meghűl benne a vér. A vad hörgés, a gyűlölettől eltorzult hang emlékeket ébreszt bennem, de visszataszítom őket a mélybe. Nem. Ezeket a szavakat nem nekem szánta. Velem már sosem beszélne így. Sosem tenné meg még egyszer. Én már nem vagyok az ellensége. Engem már nem gyűlöl. Tudom.
- De igen, és ezt te is jól tudod. A boszorkányok vesztettek, és a gyermekeim között is sok a veszteség, azonban a falkád kevés ellenem és a Lycan klán ellen. Azonnal lemészárolhatnálak benneteket, de nem teszem. Tudod miért? - borzongás fut végig rajtam. Ez a hang egészen más. Nem tudnám leírni, de... de azt tudom, hogy félelemmel tölt el. Mintha ő maga árasztana el rettegéssel. Ez lehetetlen, mégis így érzem. Tudom ki ő. Tudom, mégis látnom kell. Mintha csak vonzaná tekintetem. Józan eszek tiltakozik, kapálózva próbál visszatartani, de felesleges. Elemelem arcom a puha bundától, és a hang felé fordulok. Rosszul tettem. Szörnyen rosszul, de nem bírom elrántani róla tekintetem. Még sosem láttam hozzá hasonlót. Riasztó, olyan akár... akár egy szörnyeteg. Egy szörnyeteg. Mintha egy kisgyermek rémálmából lépett volna ki. Nem... egy gyermek sosem tudna efféle szörnyűséget elképzelni. Csak az lehetett képes rá, aki megteremtette. Megteremtette őt, és az egész faját. Szörnyetegek. Halottak, és mégsem... ostoba játék ez az élettel. Olyan dolog...
William végignyalja arcom, a meleg, nedves nyelv érintése kirángat a képzelgésből. Ő nem törődik a vámpírkirállyal. Nem veszi magára borzalmas tekintetet, a hűvös szavakat. Nekem is ezt kéne tennem, de gyenge vagyok. Soha sem lehetek olyan erős, mint ő, sosem lennék képes...
- Mi az ára a szövetségnek? - szövetség? Sosem ajánlana föl ilyet, ha... ha nem lenne tényleg minden elveszve. Mindent elveszítettünk, csak azért... mert... csak miattam. A kétségbeesés, az önutálat szép lassan kezd újra behálózni belülről. Körbeteker, beborít, mindenhová fölkapaszkodik, akár egy undok gaz az indáival. Nem tudok mit tenni ellene. Nem is tehetnék, hiszen jogosan kínoz. Jogosan, hisz valóban az én bűnöm. Miattam kellett föladnia a harcot. Ha nem lennék itt... ha meg tudtam volna magam védeni, most nem történt volna ez. Nem kéne szövetséget kötni velük. Szövetség magával a halállal. William...
Kétségbeesetten kapaszkodom még erősebben a meleg testbe, rettegve rezzenek össze minden kis mozdulatra. Nem merek... nem merek belegondolni mi vár ránk. Meghalunk... talán még az lenne a legkevésbé fájdalmasabb. Félek... félek a haláltól, de itt legalább nem egyedül ér. Nem kell egyedül átkerülnöm a hideg semmibe. William velem lesz... velem lesz, de az én hibámból. Ez örökké kínozni fog, még a semmiben is. Olyan, mint egy tüske, ami belefúródott a bőrödbe, de már képtelen vagy kivenni. Bármit teszel ott marad, és kínoz. Kínoz...
- Szövetség? Csak nem képzeled, hogy betörsz hozzám, lemészárolod a gyermekeimet, és azt gondolod, ezek után majd szövetkezni akarok veled? Ennél több bennem a büszkeség
Tompa, félelemtől zsibbadt aggyal hallgatom. Szavai újabb és újabb jeges hurokként tekerednek torkomra. Legszívesebben fuldokolnék. Fuldokolnék, próbálnék megszabadulni a szorító érzéstől. Bármilyen eszközzel. Körömmel esnék saját torkomnak, csak hogy vége legyen... csak hogy ne érezzem... csak hogy előbb menjek el... előbb mint mindenki más. Ha mindannyiunknak vége, akkor én akarok lenni az első. Nem bírnám végig nézni.. képtelen lennék... az a sok szenvedés... a halálhörgések és a vér... mindez miattam... akkor inkább a mielőbbi halál. Inkább végzek én magammal, csak ne kelljen látnom... ne...
- Baszd meg - William forró dühe marja végig bőröm, de most nem zavar. Nem nekem szól, mégis... mégis közöm van hozzá. Miért mindig miattam kell dühöngenie? Miért okozok neki ennyi szenvedést? Igaza volt... igaza volt, mikor azt mondta együtt szenvedjük végig az életet. Akkor másképp értettem, és talán ő is. Talán sosem gondolta, hogy eljöhet egy ilyen helyzet. Talán... sőt biztosan. Csak velünk történhet ilyen. Csak minket érhet ennyi kín. Csak nekünk kell elviselni ennyi pofont az élettől. Csak William fogja bírni ezeket, én nem.
- A farkasaid mától a Lycan Klánhoz tartoznak, és te megszűnsz létezni. Életben maradt gyermekeim végeznek majd veled, apró darabokra szaggatnak majd, s fejedet a váram legmagasabb tornyára tűzetem ki, hogy mindenki lássa... milyen sorsra jutnak ellenségeim.
Lebénulok. Lebénulok, de csak azért, hogy a rémület a lehető leggyorsabban kerítsen hatalmába. Gondolataim szétszakadnak, a fájdalom marcangolja szét őket. Megtenné... tudom, hogy megtenné... Nem bírnám... Nem vehetik el megint tőlem.. Nem tehetik ezt vele... Nem hagyhat megint egyedül... nem hallhat meg! Görcsösen markolom, mintha bármit is tehetnék. El fogják rángatni innen. Meg fogják ölni... ki fogják végezni... végeznek vele, és mindezt miattam... nem tehetik. Nem bírnám ki, hogy megint elveszítsem. Bármit megteszek... bármit, csak ne tegyék meg... ne...
Kétségbeesett nyüszítéssel, föltörő zokogással, egész testemben remegve igyekszem kinyögni értelmes szavakat. Igyekszem kitépni őket a gondolatok vad kavarodásából, a hatalmas összevisszaságból, a tomboló rettegésből.
- Ne... ne... ne öljék meg... könyörgöm...! William... William... - zokogva hajtom le fejem. Könnyeim a vértől maszatos padlóra hullanak. Olyan távolinak tűnik az öröm. Azaz öröm, amit alig pillanattal ezelőtt éreztem... Az, amiről azt gondoltam, most már örökre beragyogja életem. Az, amire minden reményemet bíztam. Az, ami újra a társamhoz láncolt. Hol van az most? Miért kellett elvenni? Miért kellett itt hagynia. Miért?!
- Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagy szeretni magadon kívül mást is, William. Amikor megtudtam, nem akartam hinni a füleimnek. Kíváncsi voltam, milyen lény képes kihozni belőled emberi... érzéseket.
Már nem látom. William maga alá terelt, hogy megóvjon. Megóvjon, pedig saját magát kéne óvnia. Saját magát, tőlem. Miért ilyen törődő? Miért vigyáz rám, még akkor is, mikor tönkretettem mindent? Nem értem... semmit nem értek... Nem akarom, hogy Williamről beszéljen. Nem akarom, hogy róla gondolkozzon, hisz semmit sem tud. Nem ismeri... nem tudja milyen is valójában... nincs joga ahhoz, hogy róla beszéljen...
- Ne merészeld...
- Ó nem akarom elvenni tőled, ne aggódj. Timo... ugye? - összerezzenek. Timo. Csak William becézhet. Tőle nem bírom elviselni. Az ő szájából nem akarom hallani. Olyan, mintha elcsúfítaná. Mennyire más... Mennyire már ezen a borzasztó hangon hallani. Mennyire hiányzik, hogy William hívjon így. Az ő meleg szavai egészen különböznek ezektől. Ezek bántják a lelkem. Fölsebesítik. De mondanom kell valamit. Mondanom, mert lehet, hogy csak rontok a helyzeten.
- Igen... - suttogom halkan, de csak ennyi telik. Ennyi időre tudom lecsillapítani zokogásom. Ennyi ideig tudok nem arra gondolni, hogy mit veszíthetek. Kit veszíthetek.
A sötét bunda még közelebb kerül, érzem ahogy teste rezeg a halk morgástól. Zokognom kell. Sírnom, mert máshogy nem tudom elviselni óvó szeretetét. Igen, szeret... tudom... azért teszi ezt. Csak a szeretet kényszerítheti ekkora butaságra. Menekülnie kéne. Menekülnie, és nem törődni velem. Nem fontos, hogy mi történik velem. Futnia kéne... itt hagynia, de nem teszi... Kérlek... kérlek tedd meg...
- Mennyire szereted őt, William?
Miért kérdezi ezt? Miért érdekli? Nincs köze hozzá... nem rá tartozik. Hagyjon minket békén! Engedjen el... akkor elmegyünk... miért faggatózik? Miért jó neki, hogy kínoz minket? Miért húzza az időt?
- Velem van elszámolni valód, őt engedd el, ahogy a többieket.
- Mennyire szereted őt, William? - a kérdés megismétlődik, de a hang már egészen más. Megmutatja igazi alakját. Félek. Mennyire szeretsz William? Azt hiszem túlságosan is. Nem kell kimondanod. Nem akarom, hogy kimond. Nem akarom, hogy itt, mindenki előtt. Nem akarom, hogy azért tedd, mert kikényszerítik belőled.
Fészkelődöm, helyezkedem, egészen addig, míg ki nem szabadulok a fekete bunda fogságából. Fölpillantok a farkaspofába. Farkas, de én nem azt látom benne. Számomra most is olyan, mint mindig. Ő nem szörnyeteg. Ő William. Tekintetünk összefonódik, látom a rengeteg érzelmet. A rengeteg érzelmet, amit nem tud hova tenni. Össze van zavarodva. Megértem. Az ilyesmi sosem volt az erőssége. Megrázza fejét.
- Nem tudom... minden zavaros. Timo nekem...
- William - halkan suttogva vágok szavába. Ennyi is elég. Fontos vagyok neki, nem kell többet mondania. Ennek a szörnyetegnek nem. Ha majd kijutunk... ha végre mindennek vége... ha biztonságban leszünk... majd akkor. Megnyalja arcomat, letisztogatja a sós könnycseppeket. Ha ember alakban lenne, most puha csókokkal tette volna ugyanezt. Olyan gyengédséggel, amit még ebben az állatias mozdulatban is érezni lehetett. Olyannal, amit csak nekem mutat meg. Olyannal, amit sokáig nem is tudott kihozni magából. Sokak szerint ez gyengeség, szerintem viszont nem.
- Hé... ki engedte meg, hogy bőgj? - legszívesebben fölnevetnék. Egy pillanatra olyan, mintha minden rendben lenne. Egy pillanatra érzem azt a harmóniát, amire mindig is vágytam. De hamar kipukkad, mint egy szerencsétlen léggömb.
- William, a válaszodat várom!
- Épp eléggé ahhoz, hogy ezt mondjam: bármit megteszek, csak könyörgöm... ne bántsd őt. Hagyd életben, engedd hogy elmenjen a többiekkel.
Összeszorul a torkom. Könyörög. Egy király könyörög. Ezek mindig is a legszomorúbb pillanatok. Ilyenkor már minden veszve van. Az uralkodó könyörgése a teljes falka bukása. Tudod, hogy a régi William sosem tenne ilyet. Sosem hódolna be, de... de én ezt tettem vele... Gyűlölöm magam.
- Nahát, ez a nap igazán meglepő fordulatokat hozott magával. Tudod mit? Kedvem támadt egy kis játékhoz. A játékszabályok a következők: a vámpírjaim mind a szerelmedet fogják célba venni, a te feladatod pedig, hogy megvédd. Ha Timo életben marad, és te halsz meg előbb, akkor őt elengedem. Ha ő hal meg hamarabb, akkor... téged életben hagylak, és az alagsori börtönömbe zárlak be. A fájdalom és szenvedés lesznek a társaid, amíg ki nem múlsz.
Felfogni sincs időm. Még el sem jutottak a szavak agyamig, csak a rám nehezedő testet érzem. Megvéd... a vámpíroktól?! Abba bele fog halni! Erős, de ennyire nem! William... nem lehetsz ennyire ostoba... nem halhatsz meg miattam! Én nem vagyok fontos. Neked egy egész falkára vigyáznod kell. Ne szenvedj miattam ennyit. Ostoba vagy... nem akarom.. .nem akarom, hogy miattam... nem akarom hogy bajod essen! ne szenvedj... nem bírom elviselni. Nem...
- William! - kétségbeesett sikoltással érzem, ahogy testek csapódnak neki, de meg se rezzen. William... istenem... ez nem lehet! Zokogva markolok bundájába. Nem teheti ezt... hogy fordulhat egyáltalán meg a fejében?! Miért teszi ezt velem... nem érti mennyire fáj? Én nem bírok nélküle élni.. nem és nem... William...
- Ne félj, nem engedem hogy bajod essen. Csak maradj nyugton, hunyd be a szemed és fogd be a füleidet!
Nem, én nem akarom ezt tenni! Én attól félek, hogy neki esik baja. Nem érdekel mi lesz velem, de ő élje túl! Kérlek...
Nevét zokogva hallgatom a fájdalmas nyögéseit, ahogy egyszer-egyszer fölhördülve csúszik ki torkán. Minden egyes hang újabb tőrként fúródik mellkasomba. Nem... ez nem lehet... Hagyják abba. Lökd le őket magadról, ess nekik, és védd meg magad. Nem hagyhatod. Elevenen tépik föl. Ezek szörnyetegek, és ő tűri... tűri a fájdalmat. Csak hogy megvédhessen... ostoba cél, én nem érek ennyit... nem...
- Tedd amit mondtam, Timo!
- William, engedd hogy megöljenek engem! Kérlek! Nélküled úgysem tudok tovább élni...! - meg kell értenie... Nekem ő minden! Egyszer már elveszítettem, és ha most... ha most is ez történik, utána megyek. Képtelen lennék elviselni. Képtelen. A Kétségbeesés sebes szélviharként tépázza gondolataim, vadul tépi szét józan gondolataim. De ő nem tesz semmit. Semmit... hagyja magát... pedig nem bírja... nem fogja...
- Hallgass, Timo... - ne... ne így! Ne ilyen hangon.... William.. kérlek... -  Fogd be a füled... és maradj... csöndben... Csak éld túl, nem akarok semmi mást... kicsim.

Összezuhan. Halk hangja az utolsó, amit hallok, lábai összecsuklanak, hatalmas súlyával nehezedik rám. Nem lehet... nem! William...

"... kicsim"

Könnyezve szorítom arcomat a meleg, vértől ragacsos bundával borított mellkasnak. Kétségbeesve hallgatom az egyre halkabb, egyre lassabb dobbanásokat. Szép lassan halványul el, mint a homokba írt szavak, amiket elmos a tenger hulláma. Fokozatosan, míg már nem hallom. Nem érzem, hogy verne, nem hallom hangját. A kétségbeesés lassan rettegéssé alakul. Fagyos, színtiszta rettegéssé. Egyedül maradtam. Elveszítettem. Elvették tőlem. Nem lehet! Most kaptam vissza. Alig lehettem vele! Megértettem... megértettem mindent, mégis... miért kellett még ezt is elvenni tőlem? Miért nem hagyhattak minket? Miért jöttem vissza? Ha nem lettem volna itt...
A zokogástól, és a hatalmas súlytól fulladozva kapaszkodom a sűrű bundába. Az illata, a belőle áradó meleg még mindig ugyanaz. Megnyugtat, bár tudom... tudom hogy nem lehet a régi semmi. Soha. Hirtelen tűnik el mellkasomról a nyomás, de csak látszólag. Más is nyomaszt. Más, amit sokkal nehezebben viseltem el, mint William testét. Nehezebben, méghozzá sokkal. És ez sosem fog elmúlni. Soha. Úgy tűnik ez a szó belemarta magát a tudatomba. Innentől ezzel lesz tele az életem. Nem fogom elfelejteni. Soha.
Ahogy lesodródik rólam a hatalmas test, én már vetődöm is utána, mint fuldokló az utolsó mentőöv után. Tudom, hogy a vámpírok itt vannak, de miért támadnak még mindig? Nem látják hogy meghalt? Most már vége az ostoba játékuknak. Azt mondták akkor ér véget, ha valamelyikünk elpusztul. Megtörtént. Boldogok lehetnek, akkor miért kínoznak tovább? Miért?!
Egész testemben remegek a sírástól, görcsösen markolom a ragacsos bundát. Még érzem az illatát... még érzem, hogy meleg... ez az ő vére. Arcomat hozzá nyomom, nem merek végigpillantani rajta. Nem bírnám a sebek látványát. Elég éreznem a vér hányinger keltő illatát, elég fölidéznem fájdalmas morranásait. Szenvedett. Miattam. Újabb hangosan föltörő zokogás rázza meg testem. Minden érzékemet ő tölti be. Ezt akartam. Vele akartam lenni, de nem így. Ha tudtam volna... ha tudtam volna... Ezért tartottál távol magadtól. Ezért rejtettél el, mint egy kutya a legfinomabb falatokat. Féltettél. Nem csak engem, hanem magadat is. Bárcsak elhittem volna. Bárcsak megbíztam volna benned. Akkor most nem tartanánk itt. Nem érezném a jeges ürességet, amit magad után hagytál. Nem érezném úgy, mintha kitépték volna egy részem.
- William... - suttogom elcsukló hangon, gépies simogatásba kezdve. Nem érdekel, hogy kezem bele-beleakad egy összeragadt szőrcsomóba, nem érdekel, hogy újaim újra és újra sebeken siklanak végig, melyekből még mindig csorog a forró vér. - Kelj föl... kérlek... nem hagyhatsz magamra... nem teheted ezt. Nem lehetsz ennyire szívtelen! Föl kell kelned! Kérlek... könyörgöm... - finoman megrázom a hatalmas testet, de semmi. Élettelen babaként fekszik a földön. Nyüszítve harapok ajkaimra, még mielőtt elkezdek visítozni. Igen. Legszívesebben visítanék. Mi mást tudnék tenni? Már semmit. Tehettem volna, de elrontottam. Megint elrontottam. Minden miattam megy tönkre. Az én hibám volt. Kérlek bocsáts meg William. Kérlek... Sosem mondhattam el... és most már nem is lesz alkalmam. Csak fájdalom maradt. Nem olyan magány, mint eddig. Nem. Ez sokkal rosszabb. Mintha kitépték volna egy részem, ami most lüktet, vérzik, kínzó fájdalmat okoz. Fájdalom. Igen, már csak ez maradt. Ha mélyen magamba nézek, akkor is csak ezt látom. Mindent elvesztettem William kedvéért. Ő akarta, hogy mindent magam mögött hagyjak. Megtettem. De most ő hagyott itt engem. Tudom, nem önszántából, de... de itt hagyott. Elment tőlem. Elvették tőlem.
Fájdalmam, félelmem ismét átalakul. Formálódik, összegyúródik, keserves, marcangoló dühvé válva. Farkasom dühösen mozdul meg bennem, de nem kell unszolnia. Teszem én magamtól is. Teszem, amit csak az elkeseredett, magukra maradt emberek tehetnek.
- Megöltétek! - hangom elfúló lenne, de farkasom erőt ad. Hisztérikusan kiabálva, sűrű könnyfátyolon keresztül bámulok föl a hatalmas trónusra. - A ti hibátok! Miattatok halt meg! Miattatok maradtam egyedül! Az ostoba harcotok... az ostoba hatalomvágyatok... az ostoba játékaitok az okai mindennek! Miért élvezitek, hogy ezt teszitek?! Miért kellett elvennetek tőlem?! - nem tudom mit teszek. Fájdalmam, és dühöm irányít. Minden összemosódik. Fájdalmat akarok okozni. Olyat, amilyet én is érzek. Olyat, amit nem bírnak elviselni. Elrugaszkodom, de megállítanak. Hiába kiabálok, hiába próbálom lerázni magamról őket. Nem megy. - Meghalt... itt hagyott... - nyöszörgöm újra utat engedve a zokogásnak. Összecsuklok, de karok tartanak meg. Tekintetem a padlón fekvő, fekete bundás farkasra terelődik. A királyomra. Williamre. A társamra.
Hagyom, hogy elcipeljenek. A falka tagjai azok, érzem, de képtelen vagyok foglalkozni vele. A mindent elhomályosító könnyfátyolon keretül figyelem a legfontosabb lényt számomra. Azt, akit már sosem ölelhetek újra. Azt, akinek már sosem hallhatom ismét a hangját. Aki sosem fog újra megfenyíteni. Aki sosem fog újra rám tekinteni borostyán sárga, mindent átható tekintetével. Akivel soha többet nem aludhatok... akit soha többé nem érezhetek. Az egyetlen, ami örökre megmarad, ez a kép. Ahogy magányosan fekszik, a véres csata helyszínen. Magányosan. Az ellenség között. Ez beleégett a retinámba. Örökre kísérteni fog.
Kivisznek a teremből, lassan utánunk jönnek a többiek, egy pillanatra sem fordítva hátat az ellenségnek. Morogva hátrálnak az ajtó felé, de... de...
- William... nem hagyhatjuk itt! Nem tehetjük ezt vele! - kiáltanék... kitépnem magamat a szoros markok szorításából, de nem megy. Halk suttogásra, kétségbeesett pillantásokra telik. Válaszokat nem kapok. Mindenki fél, el vannak keseregve... érzem rajtuk. Hisz közéjük tartozom. Újra otthon vagyok, de... de nem ugyanaz. William. Nem csak én veszítettem el. Talán fájdalmam sokkal nagyobb, sűrűbb és marcangolóbb, mint a többieké, de... de ők is elvesztették. A királyuk. Egyedül maradtunk. Elveszett bárányok, a vezetőjük nélkül. Látod, nem csak nekem hiányzol. Bárcsak vissza jöhetnél. Szükségünk van rád... bárcsak... William.
Beültetnek egy kocsiba. Abba a kocsiba, ahol minden kezdődött. Ebben vittek elé először... és most ebben visznek el tőle... örökre. Néma sírással meredek a kezemet borító vörös vérre. Az ő vérére. Mindenhol beborít, mintha még most is velem lenne. Fémes illata most az egyszer nem bántja az orrom. Most az egyszer megnyugtat, most az egyszer egy kis támaszt ad. Ez az utolsó... ez minden, ami még hozzá köt. Ha lemosom magamról... ha megszabadulok tőle, akkor végképp egyedül maradok. Nem akarok. Nem akarom, hogy a magány bekebelezzen. Valaki mentsen meg... valaki... William...

oOoOo

Az ágyamon ülök, ami nem is igazán az enyém. A szobám ablakán meredek ki, de nem az a kép, amit látni akarok. Gyomrom korog az ürességtől, de bennem valami sokkal nagyobb űr tátong. Elég erre gondolnom, máris olyan apróra ugrik gyomrom, hogy az étkezés meg sem fordul fejemben. Egyedül vagyok. Hiába van itt két farkas, én mégis magányosan vacognom. Fázom. A hűvös semmi belül foglal magának egyre nagyobb és nagyobb helyet. Ezt kitölteni, testemet fölmelegíteni csak egy valaki lenne képes. Egy valaki. Az, akire már nincs lehetőség.
Lehunyom szemeim, hogy az ablakon besütő sápadt nap ne láthassa fénytelen tekintetem. Szégyellem. Szégyellem, hogy még mindig élek. Nem bírom elviselni. Hiába mondják, hogy nem az én hibám, mégis... mégis úgy érzem, hogyha én nem lennék, akkor... akkor William...
Újra könnyek bukkannak ki összezárt szemhéjaim alól. Nem tudom hány napja. Az idő lassan egybecsúszik, egyetlen, fájdalmas, kínzó folyamot alkotva. Azóta nem tudok semmit. Nem tudom, hogy visszahozták-e, vagy Avaron azt tette, amit ígért. Nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Nem tudom, hogy hogyan élhetnék nélküle. Nem tudom, kire támaszkodhatnék, kinél kereshetnék vigaszt. Próbáltam. Próbáltam, hátha a halál megfelelő támaszt tud nyújtani. Próbáltam, hátha az örök sötétség majd megszabadít a szenvedésemtől. De nem sikerült. A falka tagjai eddig gyűlöltek, de most... de most megmentettek, és nem hagynak lehetőséget a további próbálkozásra. Ők sem értik. Ezzel kínoznak a legjobban. De talán igazuk van. Miattam vesztették el a királyuk. Nem érdemlek gyors halált. Nekem is hosszú kínokat, végtelen szenvedést kell átélnem, ahogy neki is kellett. Még így sem tudom kijavítani hibámat. Miattam ment el. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kínzó lesz. A fájdalomba szinte beleőrültem. Eleinte. Most már az üresség vette át helyét. Fáj gondolkodni. Fáj bármit is tenni. Néha mégis gondolok rá, hogy kínozzam magam. Kínozzam, de egyben meg is nyugodjak. Annyira kevés... annyira kevés az olyan emlék, amit örömmel idézhetnék föl. Annyira kevés adatott nekünk. Csak akkor vesszük észre, mennyire fontos volt nekünk valaki, ha elveszítjük. Milyen igaz. Ha kicsit több időnk lehetett volna. Ha hamarabb veszem észre a dolgokat. Ha nem hoznak vissza. Ha. Ez az egy szócska az, amin minden múlott. Ezért ülök most itt, ezért vágyom a halált. A túloldalt talán újra láthatom. William... Bárcsak lett volna alkalmam elmondani... bárcsak hamarabb megértettelek volna... bárcsak többet törődtem volna veled, mint magammal. El sem tudod képzelni mennyire fontos voltál a számomra. Én is még csak nem rég tudom. De te hamarabb érezted. Már amikor elküldtél... amikor megvédtél, ezzel aláírva a saját halálos ítéleted. Sosem mondtad ki, de én sem. Talán Te sem voltál egészen biztos magadban, egészen addig. Egészen addig a pillanatig, mikor döntés elé kellett állnod.
Keserű, zokogástól torz mosoly húzódik ajkaimra. Tudom, hogy már nem hall, mégis... mégis annyira megnyugtat, hogy beszélhetek hozzá. Egy részem nem akarja elfogadni. Egy részem hinni akar benne, hogy képzeltem. Egy részem azt hiszi, fölébredhet a hegyvidéki házban. Egy részem hiszi, hogy bármelyik reggel William karjaiban ébredhetek. Ostoba kis álmok. Ostoba álmok, amikbe kapaszkodom. Mindig ezt csináltam. Pedig nincs értelmük. Minek is lenne már? Minek reménykedek? A remények csak fájdalmat hoznak magukkal. Vajon el tudnék viselni ennél többet? Vajon lenne hova beférkőznie? Tudna valahol ennél is nagyobb kárt okozni? Már erősen kétlem. Elindultam lefelé a lejtőn. Már akkor, mikor hallottam utolsó szavait. Egyedül gurulok, egyedül kell elviselnem a rengeteg fájdalmat. Egyedül...

oOoOo

Már nincs sok hátra. Tudom. Lassan minden megtűnik. Tompulnak a fények, a szagok, a hangok. Mintha egy burok venne körül. Egy burok, ahol csak a fájdalom a társam. Lassan már ezt sem érzem. Várom azt a reggelt, mikor már nem kelek föl. Várom, mikor már csak a sötétség marad. Várom, hogy újra láthassalak... William... Fogalmad sincs róla... el sem tudod képzelni, mennyi szenvedéssel hagytál itt. Nem értem, miért nem jöttél rá magadtól... nem értem, miért nem fordult meg a fejedben... Szerinted túlélhettem volna? Lett volna esélyem egyedül a fájdalom, a keserű érzések, és a magány tengerében? Mindenesetre nem gondoltak át. Vagy túl erősnek hittél. Erősebbnek, mint amilyen valójában vagyok. A hullámok gyorsan maguk alá temettek. Fulladozok alattuk, de már nem sokáig. Már csak egy kis idő... Egy farkas túlélheti, ha elveszti a társát? Már tudom a választ... csak akkor, ha igazán erős. De akkor sem lesz önmaga. Akkor is egyszerű, szürke árny lesz, akit örökké marcangolnak az emlékek. Én nem akarok ilyen lenni. Nem is tudtam volna... Túl nagy az erő... az az erő, ami feléd vonz. Mintha hideg karok nyúlnának utánam, megragadnának, és magukkal rántanának melléd a sírba. Sír. Nem is tudom hol vagy. Széttéptek... megtették, amit a vámpír király tett, és én hagytam... otthagytalak... William...
Próbáltak segíteni.. próbálták elhitetni velem, hogy élsz. Talán ők maguk bíznak is ebben, de én már nem. Túl sokszor csalódtam. Túl sokszor hittem azt, hogy minden rendben van. Túl sokszor estem vissza a kétségbeesésbe. Már nem tudok hinni nekik. Láttam. Éreztem. Hallottam. Ott voltam, mikor összeesett... ott voltam... miattam történt...
Csak meredek magam elé, már homályos minden. Nem a könnyek teszik, hanem a kimerültség. A fáradtság, és a halál hűvös érintése. Csak le kéne hunynom a szemem. Ha lehunyom már nincs visszaút. Érzem. Egy apró mozdulatba kerülne. Ennyibe telne, hogy újra lássam. Mégsem merem. A gyávaságom ismét győzött. Gyávaság... valóban félek itt hagyni mindent, de nem csak ez mozgolódik bennem. Valami más is van. Valami ami nem engedi el. Nem engedi, hogy belesüppedjek a sötétségbe. De mi az? És miért teszi? Nem értem, de talán már nem is kell. Fölösleges törnöm magam, hisz nemsoká úgyis vége. Valóban ezt akarom? Igen... csak így találkozhatok újra Williammel. Csak így lehetünk újra együtt, csak így érezhetem újra a közelségét. Ott boldog lehetek majd. Nem leszek egyedül. Többet nem...
Mintha az ajtó nyílna. Talán a váltás érkezett. A testőreim, akik saját magamtól védenek meg. De már fölösleges. Az ő jutalmuk annyi lesz, hogy látják hogyan pusztulok el. A királyuk után annak társát is láthatják elpusztulni. Ismerős az illata... talán már találkoztam vele... Nem is tudom... már túlságosan kezd szétcsúszni minden... Olyan, mintha... mintha...
- Timo... Timo... - bágyadtan pillantok föl. Ez a hang... ez az illat... nem lehet. Lassuló, fáradt, összetört szívem újra nagyot dobban. Pedig ez csak képzelgés lehet. Egy utolsó halvány földerengés. Vagy talán úgy haltam meg, hogy észre sem vettem. Végül is teljesen lényegtelen. Újra láthatom, és ez mindennél fontosabb. Az hogy én szenvedek már csupán egy apróság. Szenvedek? Már nem... a puszta látványa... ennyi elég volt a megkönnyebbüléshez. Elég a csillogó sárga szemekbe pillantanom... elég a kemény vonású arcba néznem. Ő az... már nem tudom megkülönböztetni az igazságot a képzelgéstől. Ha képzelgés, akkor túl valóságos. Ha valóságos, túl elképzelhetetlen. Hiszen láttam. Miattam történt... értem tette...
- William... - lehelem halkan, de hangom gyenge. Erőtlen, akárcsak én. Semmit sem értek. Túlélte? Nem lehet... de mégis... mégis ahogy egyre közelebb jön, ahogy mellém térdelve ölel át újra forró karjaival, ahogy lehelete cirógatja bőröm, miközben nevemet suttogja. Ez mind valóságos kell hogy legyen. Érzem... ilyet képtelenség képzelni. Farkasom is tudja, boldogan mocorogna, de már ő sem képes rá. Kimerült, akár a testem. Hiába ez a cseppnyi öröm, nem ad elég erőt. Talán mert még el sem hiszem igazán. Túl kába vagyok, mintha a gondolkodás is lassan menne. Szinte vánszorogva jut el agyamig, hogy aki magához szorít, az a társam.
Fölemelem kezem, hogy átölelhessem. Hogy ugyanúgy magamhoz szoríthassam, ahogyan ő teszi. De nem megy. Karjaim erőtlenül hullanak vissza. Már nincs erő bennük. Olyan vagyok, mint egy gyenge kis madárfióka. Tartalékaim kimerülnek. Hiába van újra mellettem William, már nem tehetek semmit. Kétségbeesetten kutatok egy kis cseppnyi erő után, de csak üres, sötét, hideg termekben tapogatózom. Az az üres hely viszont, amit az ő elvesztése okozott, újra betöltődött. Melegség áraszt el... illetve csak árasztana. Túlságosan... túlságosan nagy annak a hidegnek az ereje, ami ellen küzdenie kéne. Talán nem kéne föladnom... talán lehetne még esélyem... de nincs elég erőm. Ez okozott mindent. A gyengeségem.
- William... - hangom halk, kitartóan ellenkezik akaratom ellen. De most... most még muszáj... muszáj utoljára beszélnem vele. - Sajnálom...
Fölemeli fejét, tekintetünk találkozik, összefonódik. Pont mint akkor... a sárga szemek most is értetlenül pislognak, mellette olyan érzésekkel, amiket nála még nem láttam... soha nem is gondoltam volna, hogy látni fogom. Legalább tudom... most már biztosan látom rajta... de nekem el kell mondanom.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott az... az hogy megértselek... Ha előbb jövök rá, akkor... akkor kevesebbet szenvedtünk volna... talán egy kis boldogság is kijutott volna nekünk - bágyadt mosollyal nyalok végig kiszáradt ajkaimon. A boldogság puszta gondolata is... már ennyi... - Mennyi erőt adhatott volna... ha korábban jössz vissza... ha el tudtam volna hinni, hogy élsz... Ez is az én hibám... de elfáradtam... már nem ment... - sóhajtva hunyom le szemeim. Így könnyebb... könnyebben tudom elmondani. Tudom, már nincs sok értelme szavaimnak. Tudom, hogy zavarosak mondataim, akár a fejemben kavargó gondolatok, de már nincs erőm rendet rakni közöttük. Mind fontos... mindet el akarom mondani. Még ha kicsit rendezetlenek is, meg kell tudnia... más alkalmam már nem lesz. Ez az utolsó. - Sajnálom, hogy... hogy ennyire gyenge voltam... Jobb, erősebb társat érdemeltél volna. Ha erősebb lennék, akkor... akkor nem így alakult volna. Képes lettem volna megvédeni magam... nem kellett volna szenvedned... nem kellett volna annyi fájdalmat elviselned. Miattam - szavaim még mindig halkak. Ahogy elhagyják ajkam a gondolatok, úgy ürül ki fejem. Nem ugrik a helyükre semmi. Nem termelődik új. Ahogy eltűnik, ahogy William megtudja, csak kongó üresség marad... Tényleg fölemésztett végül... ő nyert... De már felesleges lenne küzdenem. Felesleges és értelmetlen. Én így is boldog vagyok. Érezhetem az illatát, ölelő karjait magam körül. Fogalma sincs mennyit jelent ez nekem... nem tudnám szavakba önteni... már biztosan nem. - Mikor azt hittem meghaltál... mikor azt hittem elvesztettelek... akkor jutott eszembe... akkor döbbentem rá, hogy... hogy mennyire szeretlek. Nem tudtam éreztetni veled... nem volt időm elmondani... úgy sajnálom... Reméltem, hogy a másik oldalon találkozunk... féltem... féltem, hogy sosem tudod meg... De így már jó. Így elmondtam... most már nyugodt vagyok... most már nem félek... Szeretlek William... - halkan susogom a szavakat, ajkaimon egy erőtlen mosollyal. Ennyi. Mindent elmondtam... mindent, ami fontos volt. Türelmesen, fáradtan hagyom, hogy a sötétség, puha takarójával betakargasson. Nem zúg a fejem a sok gondolattól, nem remegek a félelemtől, nem reszketek a hidegtől, és ez mind az ő műve... Azzal, hogy életben maradt... azzal hogy visszajött... mindent megoldott... segített, amennyit csak tudod... könnyebbé tette... így nem fog annyira fájni... nélkülem neki is jobb lesz... idővel belátja...
- Mit álltok itt?! Azonnal hozzatok egy kibaszott orvost! - igen, ez az igazi William... Hangja mintha messziről szólna, de... de így is örülök, hogy hallhatom... ga már nem is sokáig. Egyre messzebb és messzebb sodródok a semmiben. A sötétség boldogan ölel magához, de hűvös érintése ellenfélre akad. Forró karok szorongatnak, finoman ráznak, ujjak marnak a bőrömbe, de a fájdalmat nem érzem. Nem... ilyen apróságra már nem maradt bennem elég erő. Kiáltanék, de még egy erőtlen suttogás sem képes elhagyni ajkaim. Már nem én irányítok... már nem tehetek semmit... csak hallgatok...
- Nem hallhatsz meg Timo! Térj már magadhoz a picsába! Kurvára szeretlek, szóval meg ne próbálj meghalni, érted?! - elmosolyodok... vagy talán csak akarok, nem is tudom... Ezekre a szavakra vágytam mindig, de... de nem így... Nem ennyire távol tőle... nem ennyire dühös, kétségbeesett hangon... nem sós könnyek illata mellett. Vajon én sírok, vagy ő? Vajon ő szenved jobban, vagy én? Ő. De majd idővel megszokja... rá fog jönni... jobb így neki. Eleinte szenvedni fog, mint én, de ő erős... túl fogja élni... rájön, hogy jobb így... rájön, hogy jobb ha nem hátráltatom... Jobb így...
Forróság ölel körül... a falka, és William illata harcol a sötétség ellen. Nem tudom kinek szurkoljak... nem tudom mit gondoljak... nem tudom mit szeretnék. Tanácstalanul hagyom magam. Bámulom a harcot, sodródom az eseményekkel. Egyik pillanatban még nélkülem lenne jobb neki, a másikban már nem akarom magára hagyni. Nem tudom kinek az oldalára álljak. Inkább senkiére. Sodródom, hallgatom az ütemes szívdobogást. Erős és határozott, mintha csak próbálná megmutatni az enyémnek, hogy mit tegyen. Próbálja, de nem hiszem, hogy sikerülhet... nem... ennek már vége. Ő erős, él, nekem pedig ennyi is elég. A szívdobbanások szinte lüktetnek fejemben... már csak ezt érzékelem...ezt, és a vér jól ismert bűzét... vérét, amit olyan jól ismerek... amit annyiszor éreztem... amitől úgy kétségbeestem...
Ebbe az illatba kapaszkodva kényszerítem magam vissza. Kiszakítom magam a sötétségből, és bágyadtan pislogva nyitom föl szemeim. Kötések... vértől pirosló, átázott kötések. Ez az első, amit megpillantok. Fejem újra megtelik rémes emlékekkel, kétségbeejtő rémképekkel. Torkomat ismét összeszorítja a félelem... nem... nem lehet... nem veszíthetem el megint...
- Vérzel... hangom erőtlen, még én is alig hallom. Fejemet sincs erőm megmozdítani, de William megteszi helyettem. Vállaimnál fogva tol el mellkasától, így pont a kétségbeesett tekintetbe tudok bámulni. Könnyek? Ő... tényleg... sírt? William... hogy lehettem ilyen ostoba? Hagyom szenvedni, mert gyáva vagyok küzdeni? Már megint... gyűlölöm magam ezért. Gyűlölöm.
- Timo... - morogja halkan, hangja mintha erőt adna... mintha... lehet, hogy csalóka, de nem hagyhatom...
- Megsérültél... szükséged van... egy orvosra... - küzdök. Küzdenem kell, hogy a szavak elhagyhassák torkomat, Küzdenem kell, hogy szemeim nyitva maradjanak. Küzdenem kell. Kapaszkodnom Williambe. Itt kell maradnom. Vigyáznom kell rá, nem veszíthetem el--- nem téphet el minket egymástól újra semmi.
- Nem fontos. Előbb téged kell rendbe rakniuk - dörmögve szorít ismét mellkasához. Megint közelről látom a vöröslő kötéseket, amik miattam kerültek oda... Az én hibám. Könnyek szöknek szemembe, torkom még jobban összeszorul. Miért vagyok ilyen? Miért kell szenvednie annak, akit szeretek? Mindig ez történt... a családom... Ian... és legfőképp William. Nem akarom, hogy folytatódjon. Jóvá akarom tenni. Változtatni akarok rajta. Itt akarok maradni.
- Félek... - nyöszörgöm halkan. Igen, megint rettegek. Rettegek, hogy itt kell hagynom. Rettegek, hogy ha magára hagyom, szenvedni fog. Könnyeim a kötésekre hullanak, együtt csordogálnak le a vörös cseppekkel. Lassan indulnak útnak, távolodnak akár egy egy vöröslő folyó, ami magával sodorna, ha nem ellenkeznék. De kapaszkodom. Williambe. Mintha az életem múlna rajta... az is múlik... minden...
- Nem kell, nem lesz semmi baj. Nem fognak többet elviini tőlem... - ujjai hajamat cirógatják, hangja már csak halk dörmögés. Bárcsak igaza lenne. Bárcsak el tudnám hinni. Butaság... el kell hinnem! Nem hagy itt többet, és ha ezt mondja, akkor így is van. Tudom. Talán én vagyok az egyetlen, aki ezt el tudja hinni. Talán én vagyok az egyetlen, aki tudja hogy bármit megtenne értem. Nem szükséges elmondania, egyszerűen csak értem. De talán a többiek is rájöttek. Látták mit tett ott... a vámpíroknál. Talán sikerült megérteniük, és csak ezért védtek annyira. Talán átérezték a fájdalmam, átérezték William szenvedését. Mindannyiuk kapcsolatban állt vele... féltek hogy miattam gyengébb lesz, féltek, hogy miattam vesztik el. Mennyire igazuk volt. Jogosan gyűlöltek. Igen... már csak gyűlöltek... már elmúlt. Még mindig nem loptam be magam a szívükbe, de... de már tudják, hogy valóban fontos voltam William számára. És ha neki fontos vagyok, akkor mindenki másnak is. Fontos vagyok... hozzájuk kötődöm... ide tartozom...

oOoOo

Sötét van. Csak vergődöm a sötét hullámokon. Nem látom őket, beleolvadnak a minden elnyelő homályba. Nem látom, de a hangjukat hallom. A halk morajlást, a csobbanásokat. Érzem a hideget, ami csontig hatolva mag belém. Sodródom. Sodródom egyetlen emlékbe kapaszkodva. Egyetlen kósza képbe, amit nem bírok... nem akarok kiverni fejemből. Egyetlen képbe, ami annyi fájdalmat okozott. Egyetlen képbe, ami oly sokáig kísértett. Egyetlen képbe, ami hosszú ideig csak szenvedést ígért. Egyetlen képbe, ami még itt tart. Egyedül egy átható, sárga szempár emléke, amibe mint egy uszadékfába, kapaszkodhatok. Hiába van sötét, hiába van fagyos hideg, ez az emlék fölmelegít, fényt és erőt ad. Néha megrémülök, néha kétségbeesett kapálózásba, kiáltozásba kezdek, amikor az emlék elhalványul. Olyankor küzdök, dacolok a sötét habokkal, amik jeges rémületet, kínzó magányt okozva próbálnak ellepni... megfojtani... megölni. De az utolsó pillanatban mindig megerősödik a ragyogó tekintet képe. Az utolsó pillanatban mindig erőt adva ránt ki a vég karmaiból. Őriznek engem, akár egy vérszomjas farkas a kölykeit.Egy mindenre elszánt, acsargó farkas, aki csak egyvalakivel törődik. Egyvalakivel kedves. Velem.

Szemeim kipattannak, zihálok, alig tudok mozdulni. Rémület járja át tagjaim, hisz a sötétség nem változott. Lehet, hogy... lehet hogy még mindig...? Nem. Itt meleg van, ez már nem képzelgés. Le kell gyűrnöm a rám törő pánikot. Össze kell szednem magam. Meg kell tudnom mi történt. Már nem tudom mi volt valóság, és mi álom. William... nem lehetett képzelgés... nem.
Sikerül fölülnöm, bár nehéz. Alig tudok engedelmességet kicsikarni tagjaimból. Mintha tiltakoznának ellenem. Mintha nem jutna el hozzájuk a parancsom. De ha nehezen is, legalább szót értettem velük. Nincs veszve semmi. Szemem lassan hozzászokik a szobában uralkodó sötétséghez, kis idő múlva olyan jól látok, mintha egyszerű félhomály lenne. A látvány azonban újabb döbbent, értetlen pislogásra ad okot. A szoba egyáltalán nem üres. Szinte minden helyen a falka tagjait látom. A legtöbben farkas alakban, összegömbölyödve alszanak, de néhány embert is fölfedezni a szőrös testek között. Zavartan rázom meg fejem, szaporán pislogok, de a kép nem változik. Mint egy festmény, amit lát az ember, de a mondandóját nem képes megérteni. Miért vannak itt? Agyam még ugyanolyan fáradt és lomha, mint testem többi része, így nem várhatok megvilágosító gondolatokra. Egyetlen esélyem, ha a válasz a lehető legegyszerűbb módon kúszik be tudatomba. Az az egy viszont biztos, hogy a falka illata borítja be a szobát, olyan meleg nyugalom társaságában, ami még a legzaklatottabb gondolatokat is képes lenne elcsitítani. Olyan szoros az összetartozás érzése, mint még soha. Puha bársonyszalagként csavarodik tagjaimra, hogy hozzákössön másokhoz. Mi változott? Eddig miért nem éreztem soha? Talán...
Félve, reszketve pillantok magam mellé. Félve, hisz rettegek attól, amit láthatok. Rettegek mindentől, ami történhet. Rettegek, hogy érzékeim csalnak, és nincs is itt. Rettegek, hogy úgy kell őt látnom, mint aznap... akkor ott a hideg padlón. Rettegek, és ez az érzés kikezd belülről. Rettegek, de le kell gyűrnöm. Ez nem is tűnik nehéz feladatnak... akkor már nem, mikor megpillantom a nyugodt arcot. Nyugodt, de sápadt és kimerült. Még sosem láttam ilyennek...
Él. Itt van, és ez mindennél fontosabb. Minden lélegzetvétele újabb darabot ragaszt vissza szívem romjaiba. Pedig azt hittem menthetetlen. Pedig azt hittem annyira összetört, hogy már semmi sem segíthet rajta. Mégis van. Sokadszorra, és remélem végleg költözik vissza a remény. Újra becsempészi magát a gondolataimba, kiűzve a kétségeket. Minden rendben lesz. Ő mondta... most már soha nem kell egyedül maradnom. Soha sem kell újra megízlelnem a magány keserűségét. Soha sem kell nélküle aludnom. Soha sem kell azon gondolkodnom, hogy merre járhat, hogy visszajön e még.
Kattan az ajtó, s én összerezzenve rántom magamra a takarót, ijedten pislogva a belépőre. A nevét nem tudom, de már láttam. A falka egyik orvosa. Sokszor segített már rajtam, mikor... mikor... Lehunyom szemeim, és mélyet lélegzek. Ez már a múlté, nincs mitől félnem. Nincs miért visszaemlékeznem rá.
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél - némán pislogva figyelem, ahogy közelebb lépdel, jöttére többen fölkapják fejüket. Én azt hittem... azt hittem alszanak. Lehet hogy mind ébren vannak? De örülök hogy nem mondtam semmit... - Hogy érzed magad? - az ágy mellett megállva fürkészi arcomat, ahogyan én is az övét. Vonásaiból hiányzik a jól ismert gyűlölet. Az utálat, amihez már annyira hozzászoktam. Helyette teljesen mást látok. Olyan idegen tőlük... Mintha meghaltam volna, és egy teljesen átfordult világban ébrednék. Semmi sem olyan, mint rég.
- Jól, de... William...? - aggódva fordulok társam felé. Mintha attól tartanék, hogy ha egy kicsit nem figyelek, eltűnik. Egy kicsit lankad figyelmem, és már nem lélegzik. Tartok is tőle. Még a gondolat is, hogy újra elveszíthetem... nem tudom leírni. Annyi fájdalommal és kínnal járna, hogy arra szavak sincsenek. Ha mégis, én nem ismerem őket. És soha nem is akarom megismerni.
- Ő is jól van. A sebei súlyosak voltak, de gyorsan gyógyul. Ő erős, te viszont...
- Nem lesz baj - szavába vágva engedek meg magamnak egy halvány mosolyt. Nincs szükség rá, hogy kifejtse mennyire gyenge vagyok. Tudom ezt magamtól is. Tudom, hisz minden szörnyűség emiatt történt. Tudom, hisz emiatt gyűlölöm magam ennyire. Tudom, de nem számít. Addig nem, míg itt van velem. Amíg ő rendben van, addig én is jól leszek. Visszabújok a takaró alá, hozzásimulok a forró testhez, arcomat a kötésekkel borított mellkasra fektetem. Végre őszinte mosollyal aludhatok. Csak most tűnik föl, mennyire fáradt vagyok. Csak most veszem észre, mennyire kimerültem csupán ilyen kis megerőltetéstől is. De nem lesz baj. Tudom. Megígérte, hogy minden rendben lesz, és ő betartja a szavát. Ismerem. William...

oOoOo

Gyengéd, puha cirógatásra ébredek. Kellemes meleg ölel körbe. Nincs szükség a szemeimre, hogy tudja, William karjaiban fekszem. Összetéveszthetetlen illata kúszik orromba. Olyan finom, biztonságot nyújtó. Nyüszögve bújok még közelebb, nevét nyammogva fészkelődök egy kicsit. 
- Timo? - válaszolni kéne. Válaszolni, de az megtörné az idillt. Amúgy is nagyon fáradt vagyok. Nincs erőm hozzá. De... de ő William... a társam... majdnem elveszítettem. Mégiscsak össze kéne szednem magam egy kicsit.
- Igen? - dünnyögve nyitom föl szemeim, abban a pillanatban rántást érzek, és máris egy fullasztó csókban találom magam. Rövid, de annál inkább beszédes. Mintha tucatnyi érzelmet zsúfoltak volna egyetlen apró kis gesztusba. Szinte megrészegít.
Elszakad tőlem, homlokát az enyémnek támasztja. Érzem leheletét arcomon, érzem szíve dobbanásait a tenyerem alatt. Életben van... Jól van...
- Sok fejfájást okoztál nyuszi - hangja szigorú, csalódott de dühöt nem érzek benne. Most nem fog bántani, mégis... mégis az a kis csalódottság sokkal jobban fáj, mintha ordibálna. Jobban fáj, mintha nekem esne és a padlóra taszítva rúgna belém. Tudom mire gondolt. Azért akarta föláldozni magát, hogy én éljek. Ajándékba kaptam tőle az életet, mégis el akartam dobni magamtól. Hálátlan voltam, de...
- Te is ezt tetted volna a helyemben... sajnálom... - szomorúan hajtom le fejem. Ez az igazság. Ő is belerokkant volna, ha lát engem meghalni. Hisz majdnem ez történt. Majdnem végig kellett néznie, ahogy... - Elvesztettük a harcot?
- Igen.
- Akkor mennyi időnk van még hátra?
- Nem tudom.
- Itt maradhatunk, vagy elüldöznek?
- Nem tudom.
- Egyáltalán mi lesz velük? - egyre kétségbeesettebben teszem föl a kérdéseket. Megrémít, hogy William nem tudja a válaszokat. Ő eddig mindent meg tudott magyarázni. Eddig nem volt számára lehetetlen, akkor most... most...
- A picsába Timo, fogalmam sincs! Nem tudom mi lesz később. Neked meg végképp nem kéne ezzel foglalkoznod. Pihenj, és ne törődj ilyen ostobaságokkal! - könnyek szöknek a szemembe, halkan szipogva fúrom arcomat a széles mellkasba. Tényleg nem érdemlek meg ennyi figyelmet. Utálom, hogy ennyit foglalkozik velem, pedig miattam van ez az egész. Utálom, hogy mindent képes lett volna föláldozni érten, én pedig olyan gyáván viselkedtem. Utálom, hogy ennyire figyelmes. Utálom, ohgy ő nem tud gyűlölni... pedig minden oka meglenne rá...
- Most meg miért bőgsz? - hajamat simogatva dörmögi halkan, de én csak megrázom fejem. Nem akarom elmondani neki. Nem akarom csak még jobban fölbosszantani ilyenekkel. - Túlságosan érzékeny vagy, Nyuszi...
- Tudom... - halkan szipogva ölelem át, ajkaimon egy apró mosollyal. - Így legalább kiegészítjük egymást...

oOoOo

Madarak csipognak, lágy szellő és bágyadt napsugarak kettőse simogatja bőrömet. A zöld fűszálakon még csillognak az eső utolsó hírmondói. Pár apró vízcsepp, amik pár perc múlva már elenyésznek. A szép megrezegteti fejem fölött a lombokat, pár kósza esőcsepp rám csöppen, de örömmel fogadom.
Mosolyogva nyújtózkodom, magamba szívva a nedves föld finom illatát, majd ceruzámat rágcsálva meredek újra jegyzetfüzetembe. Pont olyan a helyzet... pont olyan, mint mikor újra találkoztam vele. Akkor még nem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fog. Nem gondoltam volna, hogy valaha ő lesz számomra az élet. Nem gondoltam volna, hogy valaha boldog lehetek mellette. Na igen, a sors bugyuta játékokra képes. Bugyuta és nehéz. De mindig tudja mit csinál, és ha valaki túléli a játékot, boldog lehet. Egyszer. Van akinek ez hosszú idő, van akinek meglepően kevés. Van aki sosem tudja mi vár rá, van aki már az elejétől fogva látja a végét. Nekik könnyebb. Könnyebb, de talán sosem értékelik annyira amit kaptak, mint a nehezebb utat bejárt emberek. Illetve farkasok...
Mosolyogva erősítem meg a rajz körvonalait. Két összebújva alvó farkas. Az egyik mesémhez készítettem illusztrációként, de annál sokkal több. Persze kétlem, hogy rajtam kívül bárki is rájönne... kivéve azok a falkatagok, akik elolvasnak egy mesekönyvet. Erre azért igazán kevés esélyt látok. Már a gondolat is mosolyt csal arcomra.
Mosolyt. Ez olyan dolog volt korábban, ami szinte elő sem fordult. De sok minden gyökeresen megváltozott. Hosszú idő után, újra folytattam a mesekönyvek, apró történetek gyártását, persze csak álnéven. A családom úgy tudja, egy apró szigetre költöztem, hogy igazán a munkámnak tudjak élni. Se telefon, se semmi más. Nem akartam elmondani nekik az igazságot. Féltem hogyan reagálnának... de így minden rendben lesz. Néha kicsit leskelődöm utánuk, tudom, nem szép dolog, de szeretném látni, hogy jól vannak. Persze erre ritkán van lehetőség. Ritkán, mert minden időmet igyekszem Williammel tölteni. William... ő nem sokat változott. Ugyanolyan keménykezű uralkodó, ugyanúgy nem riad vissza a kegyetlen büntetésektől, de mégis más. Nagyon nem tudnám elmondani... ezt inkább...
- Timothy... - halk hang szakítja félbe gondolataim, kíváncsian pillantok az érkező nőre. Szívem nagyot dobban, mert ez csak egy valamit jelenthet.
- Megjött? - izgatottan fölpattanva szegezem neki a kérdést, mire csak bólint egyet. Gyorsan a kezébe nyomom jegyzeteim és ceruzáim, és már ruhanok is be az épületbe, végig a folyosókon.
Ezt nevezném a legnagyobb változásnak. A falka már nem gyűlöl. Elfogadnak, már olyanok számomra, mint a családom. Nem kell gyűlölködő pillantásoktól kísérve, lehajtott fejjel közlekednem a folyosón. Már valóban úgy tekintenek rám, mint királyuk társára. Furcsa volt megszokni, de... de így végre úgy érzem, mintha otthon lennék.
Belököm a nagyterem ajtaját, egy pillanatra minden fej felém fordul, de szinte azonnal vissza is térnek eredeti elfoglaltságukhoz. Engem azonban nem ők érdekelnek. Sietős léptekkel indulok el a trón felé, tekintetemet le sem véve Williamről. Ő is engem figyel, mikor tekintetünk találkozik, mintha egy apró vigyor jelenne meg arcán. Persze az is lehet, hogy odaképzelem. A falka előtt mindig kifejezéstelen marad, de ez már egyáltalán nem zavar. Megszoktam. Lassan jobban ismerem, mint saját magamat. Eleinte olyan volt, mint a nyílt tenger. Sosem tudhattad mit várj tőle. Az egyik pillanatban még nyugodt, a másikban vad, dühös tajtékozásba kezd. De ha jobban kiismerjük, ha figyeljük a jeleket, akkor megérthetjük. Akkor tudjuk mi következik, és fel tudunk készülni rá.
A régi rettegés, a régen oly gyakori szorongás nélkül huppanok le a mellette lévő székre. A párna, már eltűnt. Eltűnt, és ez többet jelentett számomra, mint a többi figyelmesség.
- Hiányoztál... - a karfára támaszkodva, mosolyogva nézek a ragyogó, sárga szemekbe. Csak pár órára hagyott itt, de még ennyit se szeretek távol lenni tőle. Belül még mindig attól tartok, hogy egyszer nem fog visszajönni. Tudom, hogy inkább meghalna, mint hogy megint egyedül hagyjon, de... pont ez a baj.

,,Hát ez a nagy büdös helyzet, Nyuszi. Nem élhetsz boldogan sem velem, sem nélkülem."

Mekkorát tévedtél William. Neked sincs mindig igazad
- Gyere ide... - nem kell kétszer mondani. Engedelmesen mászok át ölébe, de még el sem helyezkedtem igazán, mikor ajkaimra tapad. Csókja vad, és fullasztó. Birtokló, mintha csak tudatni akarná, hogy az övé vagyok. Pedig fölösleges. Ha akarna sem tudna megszabadulni tőlem. Soha.
- Te is... - halkan morogja, de nekem ennyi is elég. Pihegve fúrom arcomat nyakába, szívem hevesen dobog, pedig megszokhatta volna már. Megszokhatta volna, hogy többet nem lesz egyedül. Megszokhatta volna, hogy többet nem kell a félelem fagyos óceánjában fuldokolnia. Megszokhatta volna, hogy többet nem kell minden reménytől megfosztva, szilánkokra törnie. Megszokhatta volna, mégsem teszi. 
- Mi ez a nagy bámészkodás, talán senkinek sincs dolga?! Teszek róla, hogy egy életre elég feladatotok legyen! - föl sem kell pillantanom, hisz ez gyakori jelenet. A falka tagjai mosolyogva térnek vissza elfoglaltságukhoz, a fiatalabbak pedig rémülten iszkolnak ki a teremből. Mindig ez történik, ha túl sokat bámulnak minket. Williamet nem zavarná, tudom,hogy azért teszi, mert én még mindig tele vagyok gátlásokkal. Ő ezekkel az apróságokkal mutatja ki mennyire fontos vagyok neki. Nem is várok tőle mást, hiszen... kettőnk közül mégiscsak én vagyok a romantikusabb...

,,Kurvára szeretlek, szóval meg ne próbálj meghalni, érted?!"

Halkan fölnevetve hajolok kissé távolabb, hogy belenézhessek azokba a szemekbe, amik megmentették az életem. Azokba, amik nem engedték, hogy elhagyjam magam.
- Mi olyan vicces?
- Semmi, csak... csak egy régi emlék jutott az eszembe. Nem fontos... - mosolyogva látok neki kioldani nyakkendőjét, de közben már egészen máshol járnak gondolataim.

Fogalmad sincs róla William, hogy mennyire szeretlek.

Fogalmad sincs, hisz én magam sem tudom.

Fogalmad sincs, mert napról napra változik.

Fogalmad sincs, mert percről percre fontosabb vagy számomra. És ez így is marad, bármit teszel. Örökre.

 
 
 
 
 
 
William...




~ Vége ~


Szerkesztve Onichi által @ 2011. 05. 26. 22:05:29


Levi-sama2011. 01. 07. 19:27:22#10327
Karakter: William, a Handor Klán királya



 
 
 
 
Sóvárgok.
 
Tekintetem elkalandozik a hajnali horizonton, ablakom párkányába vájnak karmaim.
 
Mióta kínzom magam minden szabad percemben az emlékeimmel? Már nem tudom. Amióta Timo elment, nem számolom a napokat, sem a perceket, mert megfogadtam magamban, hogy nem adom át magam a hiánya miatti... kínnak. Mégis, ahányszor csak van egy kis időm, amit pihenéssel tölthetnék, az emlékeimmel kínzom elmémet.
 
Kurva életbe.
 
Az utolsó éjszakánk együtt, az maga volt a menny és a pokol. Mindenemet odaadtam, beleadtam abba a néhány órába, lemeztelenítettem a lelkemet, nem volt semmi, amit ne mutattam volna meg neki. A legvadabb szörnyemet, és a leggyengédebb, legszeretőbb énemet. Annyira, annyira gyönyörű volt a karjaimban, amikor könnyezve adta át magát a gyönyörnek...
 
Kurva életbe.
 
A gondok súlyosan terhelik vállaimat, nem engedhetem meg magamnak a szenvedés luxusát.
 
Majd ha veszítek, és lemészárolnak... akkor majd a sírban merenghetek amennyi jólesik.
 
Megperdülök, és a szétvert, ripityára tört berendezést nézem a hálószobámban. Csak a paplanom van épségben és a párnám, amely a földön hever a sarokban. Azon alszom minden éjjel, mert még őrzi Timo illatát. Ha ez nem lenne, már megőrültem volna.
 
Kopognak az ajtón.
 
Mennem kell, ma éjjel a két vérfarkas klán, a varázslók és a szövetséges likantrópok együttes erővel támadást intéznek Avaron ellen. Armand kis szerelme a zsinór, amellyel őt rángathatom. Nagyon hasznos kis zsinór... Az enyémet Timo-nak hívják, és ő is kiváló zsinór lenne, ha nem rejtettem volna el jó messzire. Távol minden veszélytől. A gondolat, hogy biztonságban van, erőt ad. A tudat pedig, hogy olyan kibaszott nagy távolság van köztünk, megőrjít. Mégis tiszta, hűvös fejjel kell gondolkodnom, nem adhatom fel. Az utolsó percig küzdeni fogok, ha veszíteni fogunk, akkor is.
 
Elszántan fordulok az ajtó felé, és elindulok kifelé. Már várnak rám.
 
Ma éjjel... ma éjjel minden eldől.
 
Timo.
 
Timo.
 
Halkan felnyüszítve hunyom be szemeimet, szemeim előtt felsejlik szép arca, kedves mosolya.
 
 
***
 
 
A reggeli időszak a legideálisabb a vámpírvadászatra.
 
Széles vigyorral sétálok a királyi kastélyt körülvevő magas vaskerítéshez, majd szembefordulok a rengeteg vérfarkassal és boszorkánnyal. Enyém az épület déli bejárata, a többi boszorkány megosztva, egyenlően nagy erőkkel fogja ostromolni minden oldalról.
 
Armand még nincs itt, a farkasai sem. Szemeim megakadnak Damian jégkék tekintetén.
 
- Hol a királyod?
- Gyengélkedik. Később csatlakozik majd az egész klánnal.
 
Gúnyosan elhúzom a számat, majd legyintek és hosszú, fekete bőrkabátom zsebébe mélyesztem kezeimet. Ha Armand ilyen puhapöcsű, akkor meg is érdemli hogy kimarad a dicsőségből. Ekkora túlerővel szemben lehetetlen győznie a vámpírok királyának.
 
- Nincs kedvetek megfosztani valakit a koronától, fiúk? – kiáltom jókedvűen. Hangos helyeslés és harci vonyítás a válasz.
 
Ordításomtól megremeg a levegő, hangom eltorzul, amint átalakulok, és nagy mancsommal egyszerűen félresöpröm a vaskerítést.
 
 
- Támadás!!!
 
 
***
 
 
Vér.
 
Hús.
 
Égett hús.
 
- Kurva büdösek a napon sülő vérszívók, mi? – vigyorog rám egyik farkasom, ami inkább vicsornak tűnik.
 
A fél palota romokban hever, az égő vámpírtestek felgyújtják az épületet, a teljes déli szárny megsemmisül. Távolról hallani a boszorkányok harcának zajait. Villámcsapások, szélvihar, robbanások, sikolyok. Úgy tudom sziréneket is szereztek, remélem nem futok össze egyikükkel sem, mert még szükségem van a szívemre. Túl vérszomjasak, és a mellkasból kitépett, még dobogó szív a kedvenc csemegéjük. Úgy eszegetik, mint más az almát, bazdmeg. Ilyet se látni gyakran.
 
Újabb, legyengült de veszélyes vámpírcsorda áramlik ki az ajtókon, ahogy beljebb haladunk.
 
A trónterem.
 
Büszkén lépek be, körmeim csikordulnak a csillogó márványpadlón, mély barázdákat szántok beléjük, majd megrázom magam, hogy megszabaduljak a szőrömre tapadó vértől és húscafatoktól. Sárgán izzó szemeimet a trónon ülő királyra függesztem, aki körül mind ott állnak a boszorkányok. Néhányan az ujjukat, a többség a varázsbotját szegezi rá, így tartják sakkban. Körülöttük rengeteg halott és sebesült test fekszik egymáson, több rétegben, mint egy kibaszott rakott krumpli. Hullákból.
 
- Felség – szólítom meg gúnyosan, torz hangom megtöri a csendet amely fogadott. Felém fordulnak a bíborvörös szemek, arca hűvös és nyugodt. A nap nem árt neki. Megborzongok. Ősi erő és hatalom veszi körül, külseje még engem is megrémít, hegyes fülei, vörösen izzó szemei és a legkülönösebb, hogy minden foga hegyes. – Hú, már elfelejtettem, milyen randa is vagy.
Nem foglalkozik velem, válaszra sem méltat, tekintetét ismét a boszorkány-mester felé fordítja. Még én is tudom, a sok ember közül, aki háttal áll nekem, melyik ő. Rengar. Évszázadokon át félték a nevét, utoljára a sötét középkorban uralkodott a világon. Idáig érzem hatalmas és sötét erejét, mély és végtelen gonosz áramlik belőle. Mégis, sokkal de sokkal jobb lesz, ha ő fog uralkodni. Hogy miért? Mert mellette kurva nagy hatalmam lesz nekem is. Én pedig szeretem a hatalmat, de nagyon. Ennél már csak egy valamit szeretek jobban. Vagyis inkább valakit.
 
Avaron lágy, kedves hangja kúszik a tudatomba, érzem a benne lapuló csábító mágiát.
- Évszázados béke és jólét ér véget, ha engeditek, hogy ez a gonosz és őrült varázsló legyen az új uralkodó.
Nem veszem fel, ez csak ügyes próbálkozás, hogy átállítsa magához a gyengéket. A likantrópokra nem hat, csak néhányra. Ők zavartan rázzák busa fejüket, de ahogy az erősebb hímek rájuk morrannak, észhez térnek.
Közelebb sétálok, izzó szemeimet ráfüggesztem, úgy hallgatom mivel próbálkozik. A túlerő hatalmas, semmi esélye. A vámpírjait valószínűleg már mind elpusztítottuk.
- A likantrópok nélkül semmire sem jutottatok volna, és örökké nem fognak engedelmeskedni nektek. Nyilván rájöttetek már, mennyire hűséges a természetük – mosolyodik el megvetően.
A boszorkány-mester sziszegő, varjúhoz hasonló hangja karcolja végig az idegeimet. Ez a nevetés... Hú de örülök, hogy nem sűrűn találkozom vele! Kurva erős, és gonosz.
 
Ekkor hangos ordítás szűrődik be odakintről. Megperdülök, és a farkasaimra rontó csordát meglátva ledermedek. Élükön egy nagy fekete vérfarkas.
Sokan vannak... nagyon sokan.
- Mi a jó büdös... franc...? – kérdem morogva. Visszapillantok Avaron arcára, aki csak mosolyogva szemléli a mészárlást, majd az összezavarodott boszorkányokra.
 
A nagy és fekete farkas megáll előttem, harcra készen hátracsapva füleit.
- Ki a fasz vagy te? – vicsorgok rá. Megnyalja véres pofáját, körmével végigszánt a márványon. Ugyanakkora mit én. Talán az ereje is annyi, ha nem nagyobb.
- Nem ismersz fel? – kérdezi, de látja a választ szemeimben. – Brandon vagyok. Az Lycan Klán új királya.
Két egész másodpercig tart, amíg felfogom.
- Hogy a picsába? Te, a leghűségesebb alfája... megölted őt?
- Nem. Egyszerűen csak úgy döntöttünk közösen, hogy ebben az állapotban nem képes objektív döntést hozni, és a Klán érdekeit nézni. Ha megöltelek téged, és visszaszereztem a társát, akkor ismét ő hordja a koronát.
 
Lassan körözni kezdünk egymás körül. Amíg farkasaink körülöttünk harcolnak, és Avaron a boszorkányokat henteli a hangok alapján, mi csak egymást figyeljük. A gyengéket tapogatjuk, ki-ki törünk, majd ismét vissza. Abban a pillanatban, amikor egy hangos, fülsüketítő ordítás tör ki, mintha jel lenne, egymásnak esünk. Szőrbe és húsba marnak agyaraim, én is érzem ahogy oldalamba hasít a fájdalom. Erős. Rohadt erős. És gyors.
 
Vérem az övével keveredik, mancsunk meg-megcsúszik benne, ahogy szinte nyugodtan csordogál a márványon. Körülöttünk őrület, mindenhol sikolyok és ordítások hangja, vér és hús.
 
Szemem sarkából látom, hogy a király a boszorkány-mesterrel küzd, erejük fojtogatóan áramlik körénk, de nincs idő lazítani. Brandon nagyon jól harcol. Egy óvatlan pillanatban azonban sikerül a nyakát elmarnom, és fogaim alatt a hússzövetek, inak és a csontok összepréselődnek. Nem ölöm meg, csak tartom.
 
Figyelem ahogy a boszorkány-mester alulmarad a vámpírkirállyal szemben, a többi boszi holtan fetreng a földön, fej nélkül. Avaron nagyon kegyetlen tud lenni, kedvelném is, ha nem lenne érdekem a halála. Ó a fenébe!
 
Dühösen felmordulok, amikor Rengar hirtelen köddé válik. Eltűnt. A büdös picsába! Vesztésre állt, és egyszerűen lelépett! Rohadjon meg!
 
Branont még mindig az agyaraim között, sakkban tartva fordulok meg, és körbenézek. Farkasaim már fogytán vannak az erővel, hamarosan sarokba szorít minket a Lycan klán.
 
Teli szájjal pofázni nem illendő, de felordítok. Kissé tompán érteni szavaimat.
 
- Vissza Lycan! Különben a királyotok meghal!
 
Ledermed a falka, és abban a pillanatban az enyémek föléjük kerekednek. Száz állkapocs csattan a száz torkon. Morgás és nyüszítés. Vigyorra húzódik a szám, és megcsócsálom kissé Brandont, szerencsére hiába tátog, szólni nem tud. A kis mimózalélek azt szeretné tudatni népével, hogy vele ne törődjenek, mentsék az irhájukat. Késő, barátom. Nagyon késő.
 
- William.
 
A mély, barátságosan lágy hang a hátam mögül érkezik, azért megperdülök, számban a rongyként csüngő ellenfelemmel. Avaron felsétál a trónjához vezető lépcsőn, és leül. Arca kifejezéstelen, vörös szemei az enyémbe mélyednek.
 
- Vesztettél, William. Add fel, és mentsd meg falkád életben maradt tagjait.
 
Halkan morogva nézek vele farkasszemet. Kibaszottul nincs az az isten, hogy elengedjem Brandon nyakát.
 
- Épp azt teszem – hörgöm. – Kisétálunk innen, te hagyod nekünk, cserébe életben hagyom a szövetségeseidet.
- Nem, nem fogsz.
- Dehogynem – vicsorgok rá teli szájjal. A hatás kedvéért megropogtatom Brandon nyakát, amire a falkájából többen felnyüszítenek.
- Had mutassak neked valamit, William.
Gyanakodva figyelem, ahogy a földön heverő tetemek közül kimászik néhány vámpír, és a trónt megkerülve egy ajtóhoz lépnek. Egyikük kopog, mire kinyílik és besétál rajta néhány másik. Egyikük, egy magas, szőke vámpír a vállán vetve hor be magával egy takaróba csomagolt... mi az? Kíváncsian hegyezem a füleimet, és szuszogva szagolok abba az irányba, de a bűztől nem érzem. Ledobja, ránt egyet a takarón és kigurul belőle...
 
Ó hogy bassza meg!!!
 
Ó hogy baszná meg!!!
 
Döbbenten ejtem ki számból az eszméletlen Brandont, aki tompán puffan a földön. Két ugrással termek a földön ülő, kábán pislogó Timo felett.
 
- William – suttogja, és ahogy elhelyezkedem felette, lábaim közé terelve őt, hozzám képest apró kezei belekapaszkodnak vértől lucskos bundámba. Remegve simul hozzám, arcát nyakamba fúrja. Szemmel tartva a körülöttem lévőket, végigszaglászom őt gyorsan. Istenem, milyen sovány! Finom édes illata van, mint mindig, és lassan kezd az elmém darabokra hullani. Nem bírom már sokáig, annyira féltem őt.
- Jól vagy? Nem bántottak? – kérdezem halkan.
- Nem... semmi bajom... – válaszol remegő hangon. Fenyegetően vicsorgok a királyra.
- Még nem győztél – hörgöm neki, kurva dühösen. Fel tudnék most robbanni, és a rettegés szinte megfojt. Itt ül a földön alattam Timo, pont azon a helyen, ahol nagyon nem szabadna lennie. Veszélyben van. Timo veszélyben van. Baja eshet! Elveszíthetem!  
- De igen, és ezt te is jól tudod. A boszorkányok vesztettek, és a gyermekeim között is sok a veszteség, azonban a falkád kevés ellenem és a Lycan klán ellen. Azonnal lemészárolhatnálak benneteket, de nem teszem. Tudod miért?
Oda sem figyelve megnyalom Timo arcát, mert ahogy a bundámhoz szorította az előbb, véres lett. Erősen koncentrálok közben Avaron szavaira, agyam lázasan kattog.
Meg akar nyerni szövetségesének? Más nem lehet.
- Mi az ára a szövetségnek? – kérdem halkan. Avaron arcán mosoly terül szét, hegyes fogai megvillannak, Timo félelmének illata orromba kúszik. Érzem hogy erősebben bújik hozzám.
- Szövetség? Csak nem képzeled, hogy betörsz hozzám, lemészárolod a gyermekeimet, és azt gondolod, ezek után majd szövetkezni akarok veled? Ennél több bennem a büszkeség.
- Baszd meg – vicsorgok rá, egyik mancsommal dobbantok, és körmeimmel felszántom a márványpadlót. Már tudom mit akar.
- A farkasaid mától a Lycan Klánhoz tartoznak, és te megszűnsz létezni. Életben maradt gyermekeim végeznek majd veled, apró darabokra szaggatnak majd, s fejedet a váram legmagasabb tornyára tűzetem ki, hogy mindenki lássa... milyen sorsra jutnak ellenségeim.
 
Timo felnyüszít alattam.
- Ne... ne... ne öljék meg... könyörgöm...! William... William...
Avaron bíborvörös szemei lejjebb siklanak, alaposan megnézi a társamat, de óvón terelem magam alá, hogy ne láthassa.
- Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagy szeretni magadon kívül mást is, William. Amikor megtudtam, nem akartam hinni a füleimnek. Kíváncsi voltam, milyen lény képes kihozni belőled emberi... érzéseket.
- Ne merészeld... – vicsorgok rá.
- Ó nem akarom elvenni tőled, ne aggódj. Timo... ugye?
- Igen... – válaszolja alólam szipogva az én Timóm. Az én édes kis társam. Miattam sír... bárcsak ne tenné. Bárcsak ne lenne itt. Bárcsak távol lenne innen, biztonságos helyen.
Figyelmeztetően morogva kushadok le, de vigyázok hogy ne nehezedjem rá. Nem eshet baja. Nem engedem.
- Mennyire szereted őt, William?
Nem válaszolok, csak vicsorgok rá. Kurva anyád. Úgy játszadozik velünk, mint macska a döglődő egérrel.
- Velem van elszámolnivalód, őt engedd el, ahogy a többieket.
Megkeményednek a vörös szemek, a lágy hang érdesen, mélyen hatol a csendbe. Észre sem vettem, hogy már senki sem harcol, mindenki minket figyel.
- Mennyire szereted őt, William?
Mellkasom előtt felbukkan Timo arca. Lepillantok rá, ő pedig viszonozza tekintetem. Olyan rég láttam már, de még mindig ugyanolyan szép, ahogy emlékeztem rá. Timo... Timo...
Hogy mennyire szeretem? Mennyire...
Megrázom busa fejemet.
- Nem tudom... minden zavaros... – morgom. – Timo nekem...
- William – suttogja halkan. Olyan édes. Megnyalom könnyes arcát.
- Hé... ki engedte meg, hogy bőgj? – kérdezem tőle, és beleszuszogok a nyakába. Behunyom szemeimet a boldogságtól. Annyira hiányzott, és olyan jó hogy itt van végre újra velem.
Avaron hangja tör az idillbe.
- William, a válaszodat várom!
Felemelem a fejemet és ránézek.
- Épp eléggé ahhoz, hogy ezt mondjam: bármit megteszek, csak könyörgöm... ne bántsd őt. Hagyd életben, engedd hogy elmenjen a többiekkel.
 
Elégedetten mosolyodik el, és a trónjára ül.
- Nahát, ez a nap igazán meglepő fordulatokat hozott magával. Tudod mit? Kedvem támadt egy kis játékhoz.
Düh lobban bennem, mert hasonló vagyok, és pontosan tudom, az elme milyen kegyetlen dolgok kitalálására alkalmas. Bántani fogják... Nem engedhetem, valamit muszáj kitalálnom!
- A játékszabályok a következők: a vámpírjaim mind a szerelmedet fogják célba venni, a te feladatod pedig, hogy megvédd. Ha Timo életben marad, és te halsz meg előbb, akkor őt elengedem. Ha ő hal meg hamarabb, akkor... téged életben hagylak, és az alagsori börtönömbe zárlak be. A fájdalom és szenvedés lesznek a társaid, amíg ki nem múlsz.
 
Széttárja kezeit, és lenéző mosollyal ejti vissza a karfára őket.
 
- A kurva anyád – vicsorgok rá, és hirtelen egyszerre ront rám a körülöttünk álló tizenöt vámpír.
- William! – sikoltja Timo, de ránehezedek.
- Ne félj, nem engedem hogy bajod essen. Csak maradj nyugton, hunyd be a szemed és fogd be a füleidet!
- William... – zokogja, amikor felhördülök a fájdalomtól. Egy vámpír a nyakamba harapott, a többi is a hátamnak esett. Körmök vájnak a húsomba, akkor sem mozdulok. Hatalmas vagyok, el fog tartani egy ideig, mire megölnek. Könnyedén elintézhetnék belőlük néhányat, de ha felállok, akkor a társam veszélybe kerül ezektől a sunyi dögöktől. Ha meghalok, Timo élhet.
- Tedd amit mondtam, Timo!
Egy felém nyúló kézbe harapok, letépem a karjáról és elhajítom.
Őrjítő a fájdalom, a menekülési ösztön hatalmas, de nem engedhetem, hogy hozzáférjenek az alattam fekvőhöz. Körmök, fogak vájnak az oldalamba, vérem spriccel mindenfelé. Ezek élve fognak széttépni...
- William, engedd hogy megöljenek engem! Kérlek! Nélküled úgysem tudok tovább élni...!
Összeszorul a torkom. Ó a fenébe, a jó fenébe! Behunyom a szemem, és érzem hogy egy forró könnycsepp csordul ki.
- Hallgass, Timo... – suttogom rekedten, mert a vérveszteség és a fájdalom pokoli. Egyre gyengülök, de ki kell tartanom a végsőkig. Nem férhetnek hozzá... nem bírnám elviselni a tudatot, hogy ezeknek a szörnyeknek a karmai közé kerüljön. – Fogd be a füled... és maradj... csöndben... Csak éld túl, nem akarok semmi mást... kicsim.
 
 
Sötétség.
 
 
 
 
***
 
 
Sötétség vesz körül, idegen szagok kúsznak az orromba. Felülök, meztelen testembe pokoli fájdalom nyilall.
- Ne mozogj – jön a sarokból egy mély hang. Nem látom őt, olyan sötét van.
- Meghaltam és ez a pokol?
Rekedtes nevetés. Ismerős... de nem emlékszem honnan. Halk kattanás, és halványsárga fény borul a szobára. Ez egy... ablak nélküli kórterem. A sarokban pedig...
- Damian?
A szőke haj és a kék szemek, a jóképű arc és az örökké gúnyos mosoly. Mellette egy kislámpa ég az asztalon.
Jól emlékszem, amikor elhagyta a klánomat, és Armandhoz ment. Csúnyán helyben hagytam, mert felemelte szavát a kegyetlenségem ellen. Végigfuttatom tekintetem a testemen. Mindenhol kötések borítanak, olyan vagyok, mint egy kibaszott múmia.
- Hol van Timo? – mordulok halkan, amikor felfogom, hogy ez nem a pokol és nem haltam meg. Félelem szorítja össze mellkasomat. - Ha ő meghalt... ha megölték, és én még ezért élek...
- Jól van, él – vág közbe Damian. – Azért nem haltál meg te sem, mert Brandon közbelépett és megmentett téged. Megfenyegette Avaron királyt, hogy ellene fordul az egész Lycan klánnal együtt, ha tovább folytatja. Először nem értettem, miért tette, hiszen a halálod igazi áldás lenne ennek a világnak. Aztán...
Szomorúvá válik a tekintete, valamiféle sóvárgást látok a tekintetében.
- Látni akarom Timot – töröm meg a furcsa csendet.
- A farkasaid őrzik, mint valami kincset. Nem engednek a közelébe senkit, a saját lábadon kell besétálnod a házadba hogy lásd, mert nem fogják csak úgy ideengedni.
- A farkasaim őrzik?
Bólint.
- Amikor Timo testét védted és úgy tűnt hogy meghaltál, mind elbőgte magát. – Fanyarul elmosolyodik. – Még sosem láttam ennyi pityergő farkast együtt. Mint valami óvoda.
Hang nélkül állok fel, pedig nagyon erős fájdalmaim vannak. Nem vagyok nyápic, volt már rosszabb is.
- Nem szabad mozognod, a sebeid nagyon súlyosak!
- Nem érdekel. Haza akarok menni. – Körülpillantok. – Adj valami ruhát.
- Nem mehetsz el, amíg nem beszélsz a királyommal. Idehívom.
Huss. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, fogaimat összeszorítva óvatosan visszaülök. Lüktet a hátam. Vagyis inkább olyan, mintha valaki óriási vaskalapáccsal ütemesen verdesné, majd smirglivel dörzsölgetné.
- Hol a picsában van a fürdőszoba? – morgom halkan, majd lassan odavánszorgok egy keskeny ajtóhoz. Bingo.
Odabent a mosdó fölötti tükörben megszemlélem arcomat. A fürdőszoba világításában jól látszik, hogy arcom fehér mint a fal, a nyakam tele harapásnyomokkal és tépett sebekkel, amelyek már előrehaladtak a gyógyulásban. Ha átalakulás nélkül gyógyultam, akkor már napok óta itt fekhettem a Lycan klán gyengélkedőjében. Picsába.
Megmosom hidegvízzel a képemet, és visszaimbolygok a kórterembe. Épp belép az ajtón Armand és Brandon. Szédülésemet és gyengeségemet leplezve lezserül az ajtófélfának támaszkodok azzal a karommal, amelyen kevesebb a kötés, és fanyar mosollyal nézek rájuk.
Armand hidegen néz rám, ellenséges tekintetéből árad a vérszomj. Bizonyára nem loptam a szívébe magam azzal, hogy a társát elraboltam. Brandon pedig... nos, olyan mint mindig. Egy mozgó bábúnak tűnik.
- Mi az ábra? – töröm meg a ránk nehezedő csendet. Rekedt a hangom.
- Monát akarom.
- Én pedig haza akarok menni – kontrázok rá. Vicsorgását látva még hozzáfűzöm: épségben.
- Még átgondolom.
- Átgondolod? Tudtommal nem te vagy már a király. – Brandon felé fordítom a fejem, és végre nekiszegezhetem a nagy kérdést. – Miért mentettél meg?
- Képes vagy járni? – kérdez vissza.
- Ja.
- Akkor induljunk. Még ma vissza akarjuk kapni Armand társát, hogy újra ő lehessen a király.
Elvigyorodom.
- A királykodás sem fenékig tejfel, mi? Dobjatok ide valami ruhát és már itt sem vagyok.
 
 
***
 
Nem úszom meg, Armand és Brandon díszkíséretében kocsikázhatok be a Handor klán házának udvarába. Örömujjongás fogad, én pedig minden erőmet összeszedve úgy teszek, mintha semmim sem fájna, sőt. Űberfaszacsávóként a trónomig battyogok és fogaimat csikorgatva, lezserül ledobom magam.
- Hozzátok ide a túszt!
A teremre néma csend nehezedik, amikor pedig végre két farkasom előkeríti, a nyálas nagyjelenetet szemforgatva végigvárom. Blö. Ne már előttem...
 
Elmennek. Végre.
 
Hangos ováció tör ki, amikor becsukódik mögöttük az ajtó, majd alaposan felmérem a terepet. Szerencsére nem csappant meg nagyon a létszám. Majd gyártunk pár farkast magunknak. Nekünk nem okoz lelkiismereti problémát.
 
- Timo?
 
Hirtelen néma kuss támad. Az ilyet nem szeretem, sőt az sem tetszett, hogy már öt perce itt vagyok, és a társam még mindig nincs velem. Egyik farkasom elém sunnyog, nem mer rám nézni.
- A szobájában van, két nőstény van vele, vigyáznak rá.
- Mert? Bántani akarja valaki?
- Isten ments, dehogy! – kiáltják többen is. – Büszkék vagyunk rá, és támogatjuk, de...
- De?
- Valami történt vele.
Dühösen csapok a trónom karfájára.
- Mi a fasz? Minden szót harapófogóval kell belőletek kiszedni? – ordítom. Páran lekushadnak, a szóvivő pedig nagyot nyelve folytatja.
- Amióta visszahoztuk, nem eszik, nem iszik. Többször megpróbált kárt tenni magában, nem hiszi el, hogy élsz... Éjjel nappal vigyázunk rá, és már komolyan nincs jól.
Az utolsó szót már az ajtóból hallom. Nem érzek semmilyen fájdalmat, nem érdekel más, csak hogy minél hamarabb érjek már fel azon a kurva lépcsőn, érjek a kurva folyosó végére, és berontsak azon a kibaszott ajtón.
Amikor ez végre megtörténik, és belépek a szobába, megtorpanok. Remegve szívom magamba az illatát.
- Timo... Timo... – a lábaim maguktól visznek az ágyához, és imádattal tapad tekintetem a sápadt kis arcra.
- William... – Elhaló sóhaj. A gyönyörű kék szemek tompák, a selymes hajtincsek fénytelenek, csupa csont és bőr. Feltérdelek az ágyra, és végtelen gyengédséggel, imádattal nyalábolom fel őt, magamhoz ölelem és nyakába temetem az arcomat. Timo illata... bőrének melegsége.
- Timo... Timo... édesem...
 
Nem, nem sírok. Egy király ilyet nem tesz. A rohadt életbe.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 


Onichi2010. 11. 28. 10:55:59#9526
Karakter: Timothy
Megjegyzés: ~ Levi-samának


Timothy:

- Holnap elkezdődik. Megtámadjuk a Város Urát, és jó eséllyel elpusztítjuk. A rivális vérfarkas király pedig sakkbábuként fog a kezemre játszani, ne akard tudni miért és hogyan. Mindezek miatt ez a hely már nem biztonságos neked, így még hajnal előtt egy biztonságos helyre vitetlek két leghűségesebb emberemmel.
Remegve hallgatom szavait, egyre inkább elmerülve a kétségbeesés hatalmas hullámaiban. Holnap? Miért ilyen korán? Azt hittem van még egy kis időnk. Még éppen... még éppen hogy csak kezdtem megszokni ezt az egészet. Kezdtem megszokni, hogy már nem gyűlölöm. Miért pont most? Miért akar elküldeni? Ostobaság, hiszen én ott nem vagyok biztonságban! Engem csak ő védhet meg, vele akarok maradni. Most azonnal verje ki a fejéből ez a buta ötletet... én nem fogom itt hagyni, hiába mond ilyeneket.
- Ne... - suttogom halkan, csak ennyi ellenkezésre telik. Mintha valaki csomót kötött volna a torkomra. Egy óriási, hideg csomót, ami még könnyeket is gyárt. Miért kell elküldenie? Nem érti, hogy ez nekem csak rossz? Nem érdekel a biztonság... Akár a pincékben lévő egyik kamrába is bezárhat, csak közel maradjak hozzá, csak láthassam, érezhessem, akár pillanatokra is. Én nem bírom itt hagyni. Szinte hozzá nőttem... köré fonódott az egész életem. A gyűlöletet egy vékony vonal választja el a szeretettől, ez a vonal nálam már rég nincsen. Sosem hittem volna hogy megszeretem, de most... senki más nem ismeri azt oldalát... csak nekem mutatja meg... talán pont ezt tartja gyengeségnek... talán pont ezért akar minél messzebb tudni magától. Az egész ürügy arra, hogy megszabaduljon tőlem.
Letörli könnyeim, annyira végtelenül gyengéden, mintha nem is az a William lenne, akit megismertem. Miért csinálja ezt? Miért kell ennyire kedvesnek lennie, ha pont most akar elküldeni? Bárcsak utálnám... akkor nem szorulna össze szívem a puszta gondolatra is.
- Egy kis hegyi faluban fogsz élni, van ott egy házam. Álnéven vettem, te is hamis papírokat kapsz majd, és annyi pénzt, amellyel boldogan élhetsz akár életed végéig is.
Könnyek egyre sűrűbb fátyla takarja el előlem a komor arcot. Összerezzenek, mintha belém rúgott volna. Újra. Pedig már a földön feküdtem. Ház... hamis papírok... életem végig... Végig gondolta ő hogy mit mond? Tisztában van, hogy mennyire kínoz szavaival? Nem akarom, hogy folytassa...
- Ne... William... - meg sem hallja könyörgésem, rezzenéstelen arccal folytatja. Mintha nem érezne... mintha ismét a régi lenne...
- Rajzolhatod a mesekönyveidet, békében élhetsz, távol a veszélytől - visítva tapasztanám be füleim, hogy egy szavát se halljam. Hogy képzelheti? Hogy juthat eszébe, hogy én nélküle élhetek? Neki nem jelent annyit ez az egész, mint nekem? Csak én vagyok ennyire érzékeny? Csak én vagyok ennyire szerencsétlen?
- Kérlek...
- Ha pedig véget ér a háború, megkereslek.
Sírás rázza egész testemet. Ha véget ér. Ki tudja mikor? Ki garantálja, hogy újra láthatom? Nem akarom, hogy megkeressen, nem akarom, hogy legyen oka keresni. Itt maradok. Addig csüngök rajta, amíg csak lehet. Mi lesz, ha nem jön? Mi lesz ha meghal? Gyomrom egészen apróra ugrik, már csak a puszta gondolatára is, hogy elveszíthetem.
- Nem akarok elmenni...
- Ha nem jelentkezem... Akkor azt teszel, amit csak akarsz. A világ nem tud rólad, új életet kezdhetsz, elfelejtheted a sok borzalmat, amit...
- Nem! - kétségbeesett kiáltással vágok közbe, nyakát átölelve fúrom könnyes arcomat mellkasába. Ne folytassa! Jelentkezni fog... nem akarok új életet... én vele akarok maradni! Nem érdekel a sok szörnyűség, legalább azokban az emlékekben is szerepel. Nem akarok elfelejteni semmit! Nem akarom itt hagyni! Nem akarom, hogy ilyenek egyáltalán az eszébe jussanak. Úgy ismételgetem ezt az egy szót, mintha segítene... mintha bármin változtatna... pedig nem fog... nem...
Finoman távolabb taszít magától, fölemeli fejem, és vadul tapad ajkaimra. Most ez sem tud megnyugtatni. Félek... nem akarok egyedül maradni. Nem akarom, hogy elszakítson magától, nem akarom, hogy egy ismeretlen, távoli helyre száműzzön. Nekem szükségem van ezekre a csókokra. Szükségem van ezekre az érintésekre. Szükségem van rá.
- Soha nem menj nagyobb városba, ahol vérfarkasok élnek, nehogy egy falka beszippantson és rabszolgává tegyen, ahogy én is tenném vagy bárki más. Ígérd meg, Timo... ígérd meg, hogy túléled és boldog leszel, bármi is történik.
Torkom összeszorul, képtelen vagyok válaszolni. Képtelen vagyok elképzelni. Nem megyek nagy városba. Nem, mert itt maradok. Én ehhez a falkához tartozok. Sokáig tartott, míg beletörődtem, de ők az én családom. Nem akarom megint elveszteni a családom. Nem...
  Bármennyire rosszul esik, bólintanom kell. Zokogva, kétségbeesetten, könyörgő szemekkel, de bólintanom kell. Mert ezt várja el tőlem. Mert tudom, hogy értem teszi... akármennyire is rossz számomra...
- Ígérd meg!
Hangja nem durva, de ellentmondást nem tűrő. Tudom, hogy addig nem nyugszik, míg ki nem mondom. De ha megígérem, akkor... akkor nem változtathatok rajta. Akkor kötni fog a szavam. Akkor túl kell élnem... boldogan... ami lehetetlen. Istenem... Szorosan lehunyom szemeim, igyekszem átpréselni torkomon ezt az egyetlen szót. Nem tudom mennyire érteni zokogásomtól, nem tudom mennyire hallja, de jobban nem megy. Nem tudom... nem akarom.
- Íg-ígérem.
- Jólvan - halkan morogva veti magát ismét ajkaimra, karjaiba kapva emel föl, egy percre sem szakadva el tőlem. Tudom mi jön. Tudom mit szeretne. Egy búcsú éjszakát. Érzem vágyát, de... de én nem akarom, hogy búcsú legyen. Nem akarom abban a tudatban megtenni, hogy ez az utolsó. Nem, és nem...
Letesz a puha ágyra, mellém heveredik, én azonnal, remegő tagokkal mászok fölé, és tapadok ajkaira. Könnyeimet nem tudom megállítani. Külön életet élve, maguktól áztatják bőrömet. Még mindig képtelen vagyok elhinni. Nem lehet. Nem lehet, hogy ez az utolsó esténk. Nem lehet.
Nem engedem, hogy fordítson a helyzeten. Ki akarom használni. Még utoljára... még utoljára magamba akarom zárni minden emlékét. Bőre tapintását, illatát, ízét. Minden mozdulatát, hangját. Mindent. Mindent, ami ő maga. Széttárom ingét, szinte kétségbeesetten csókolgatom mellkasát. A jól ismert tetoválás minden vonalát, minden egyes részét igyekszem gondolataimba vésni. A régi hegeket, a megfeszülő izmok minden rezdülését csókjaimmal igyekszem magamba szívni. Túl nagy feladat, de... de nem tehetek mást. Nem akarom itt hagyni. Így próbálom elhitetni magammal hogy álom. Ő tényleg itt van, és itt is fog maradni. Minden szava egy ostoba képzelgés volt. Nem lehettek igazak.
Segítséggel ugyan, de megszabadítom utolsó ruhadarabjaitól. Halkan nyöszörgök, ahogy felhevült bőrünk összesimul. Ujjaim vágya köré fonódnak miközben lassan számba veszem. Lehunyt szemmel, némán sírva kényeztetem. Utoljára magamba vésve ízét, ahogy ajkaim közt lüktet. Csak miattam. De ha ennyire vágyik rám, akkor miért... akkor miért kell ezt tennie? Nem értelek... William...
Visszamászok arcához, boldogan fogadva vad csókját, és hogy maga alá gyűr. Átölelem nyakát, hozzá bújok, mintha soha nem akarnám elengedni. Nem is akarom. Azt akarom, hogy örökre így maradjunk. Zihálását akarom hallani, a belőle áradó szenvedélyt, és erőt akarom érezni. Azt akarom, hogy boldog legyen. Hogy olyan lehessen az utolsó, amit ő szeret. Ami őt boldoggá teszi. Ha ő boldog, én is az leszek.
- William... ne finomkodj... kérlek... - vágytól örvénylő tekintete egy pillanatig értetlenül csillog, de könnyes mosollyal biztosítom. Jól hallotta. Tényleg ezt szeretném. Erre van szükségem. Erre, mert tudom, hogy ő ezt szereti. Tudom, hogy ilyenkor önmaga. És én az igazi Williamre szeretnék emlékezni. Vagy... nem tudom... nem érdekel. Azt csinál, amit akar. Engem csak az a gyönyör érdekel, amit nyújtani tud. Amit nyújtani fog... most utoljára... utoljára...

oOoOo

- Timo... menned kell - halk suttogás rángat ki felületes álmomból. Arcomat még jobban belefúrom a finom, meleg, William illatú mellkasba. Ne... nem akarom... kérlek...
- Csak egy kicsit még... hogy maradjak... nem akarok menni. Nem... - nyöszörögve próbálom visszatartani könnyeim, de nem megy. Sem ez, sem a meggyőzés. Tűröm, hogy fölkeljen, magával húzva engem is. Tűröm, hogy fölöltöztessen, tűröm hogy magával cipeljen a folyosóra. Tűröm, mert tűrnöm kell.
Derekamat átkarolva, szinte cipel. Lábaim, józan eszem, mindenem tiltakozik. Rongybabaként hagyom magam. Mintha csak azt várnám, hogy meggondolja magát. Bárcsak ezt tenné. Bárcsak ne kéne itt hagynom. Szükségem van rá, és tudom, hogy neki is rám. Nem mondja ki, de tudom. Akkor miért kell mindkettőnket ezzel kínoznia?
Hamar kiérünk az udvarra. Túl hamar. Olyan csendes minden, még mindenki alszik. Miért nem csinálhatjuk azt mi is? Felejtsük el ezt az egész "biztonságos helyre kell menned" dolgot, és maradjunk itt. Mindketten. Vagy mind a ketten menjünk el abba a hegyi faluba. Én azt szeretném, hogy ő is biztonságban legyen. Mellettem.
Megállunk a fekete autó mellett, kinyitja ajtaját, de még mielőtt eszébe jutna belökni, megölelem. Karjaim derekára fonom, kérlelő tekintettel nézek föl rá. Érzem, hogy a könnyek ismét végig mardossák arcom. Nem tehetek róla... annyira fáj.
- William... kérlek gondold még át... én... mi... ne... - ajkaimra tapadva fojtja belém a szót. Vad és szenvedélyes, mintha... mintha... nem! Nem lehet ez az utolsó. Nincs szó örök búcsúról. Nem lehet... nem lehet, hogy soha többet nem érezhetem, nem lehet...
Hirtelen taszít el magától, az autó hátsó ülésére huppanva pislogok fel rá könnyes szemeimmel. Mondanom kéne valamit, de... de... nem megy. Sárga szemeiből semmit sem tudok kiolvasni. Csak nézünk egymásra, egyikünk sem szól, míg be nem vágódik az ajtó. Mintha torkomban is föloldódna a gombóc. Hangos zokogásba kezdek, összekuporodom az ülésen, közben hallom, hogy elindul az autó. Miért nem tudtam megszólalni? Miért nem tudtunk elbúcsúzni? Miért kellett volna egyáltalán elbúcsúznunk? Ez az egész... az egész egy rossz álom... egy nagyon rossz álom... William...

oOoOo

Repülő, majd egy újabb autó. A táj változik, minden más olyan, mint eddig. Sivár, üres, fájdalmas. Néha megállunk tankolni, olyankor vesznek ételt, de én képtelen vagyok akár egy falatot is letuszkolni összeszorult torkomon. Bágyadtan meredek az egyre sötétebb tájra. Esteledik, egész nap úton voltunk. Olyan messze lehetünk. Ezek a nagy, zord hegyek egyáltalán nem ismerősek. Azt tudom, hogy elzárnak Williamtől. Magas, megmászhatatlan falak, amik egyre csak épülnek közénk. Olyan, mintha minden egyes méterrel nagyobb súly rakódna szívemre. Mázsás súlyok.
- Enned kéne valamit. Ennyire nem szörnyű az egész. Nem kell játszanod a hattyú halálát.
Lassan fordítom az elöl ülő nők felé fejemet. AZ anyós ülésen utazó mered rám gúnyos, gyűlölködő szemekkel. Ő gyűlölködik? Nekem kéne. Nem is tudja mit mondott. Fogalma sincsen róla. Nem szörnyű? Legszívesebben ráordítanék, rajta tölteném ki keservemet, de az nem lenne hozzám illő. Így marad a rekedtes, halk suttogás.
- Honnan tudod milyen? Van már társa bármelyikőtöknek? Tudjátok már milyen vele lenni, és milyen elszakadni tőle? - szavaim hallatán zavarba jönnek. Még a sofőr is hátranéz egy röpke pillanatra. Nem tudnak mit mondani. Érzem zavarukat, látom rajtuk a tanácstalanságot. - Ezek szerint nincs miről beszélnünk - ismét visszafordulok az ablak felé, sűrű fájdalmamba burkolózva. Nem szólnak többet, de egyáltalán nem érdekel. Egyedül azt akarom, hogy visszavigyenek. Hogy megforduljon ez az autó, és újra William karjai közé vethessem magam. De ez nem lehet. Ő sem akarja már. Ezért küldött el. Hogy eltűnjön az egyetlen dolog, ami gyengévé teheti. Eltűnjön a legnagyobb akadály a teljes uralom útjából. Csak egy púp voltam a hátán. Egy púp, amit vágyai kiélésére használhatott.
Lehunyom szemeim, és újra utat engedek könnyeimnek. Szinte égetik arcom, mintha forróak lennének. Annyira fáj ez az egész. Nem fogom bírni. Nem...
 
oOoOo

Felszínes bóbiskolásomból ajtó csapódása riaszt föl. Megálltunk. Határozottan nem mozgunk. Kinyitom szemeim, de nem sok a változás. Csak sötétséget látok, már a kocsi fényei sem égnek. Mi történt? Hol vagyunk? Megérkeztünk végre? Végre... így is egy teljes nap volt. Pedig repülővel is utaztunk... Tényleg a világ végén lehetek. Melyik hegységbe hozhatott? Melyik földrészre? Milyen messze lehetek tőle? Hány száz, vagy hány ezer kilométerre?
Kinyílik az ajtó, és finoman kirángatnak az ülésről. A kemény föld helyett puha hó ropog talpaim alatt. A levegő tiszta, hűvös sokkal másabb mint eddig. Milyen magasan lehetünk? Ez is csak még messzebb vitt Williamtől. Vissza akarok menni. Nem szeretem ezt a helyett.
Szemeim lassan hozzászoknak a sötéthez, így kicsit bátrabban pillantok körbe. Ez az egész hely olyan... olyan... taszító, üres. Ha egyszer vele jöttem volna ide, ha egyszer közösen jövünk pihenni, akkor azt mondanám gyönyörű. De így csak egy kihalt, havas puszta az egész. Talán jó hogy nem jártunk itt korábban. Legalább fájdalmas emlékeket nem tud fölidézni. Nem tudom olyan könnyen elképzelni, de így is kibírhatatlan szenvedés lesz.
- Itt vannak a ház kulcsai. A csomagjaid, az irataid, és minden, amire szükséged van, odabent vár. A várost arra találod, nincs olyan messze. Innentől magadról kell gondoskodnod - elkeseredve, a kulcsokat szorongatva meredek rájuk. Arcuk még mindig kifejezéstelen, pedig általában nem tagadják, hogy gyűlölnek. Pedig az egész falka így gondolja. De már nem is érdekel, az egyetlen fontos dolog, hogy visszakerüljek Williamhez. Nem fog érdekelni ki mit gondol, nem fog érdekelni, ha akár megölni is megpróbálnak, én bármit vállalok. Bármit...
- Kérlek... kérlek vigyetek vissza... - suttogom halkan, a hóba térdelve hajtom le fejem, meghunyászkodva amennyire csak tudok. - Én nem fogom itt kibírni. Megteszek bármit amit kértek, csak vigyetek vissza! Kérlek titeket... könyörgöm! - a végét már szinte kiabálom, hangom keserves zokogásba fullad. Hideg van, fázom, de nem a hó teszi, és nem is a hűvös levegő. A felgyülemlett keserűség, kétségbeesés és fájdalom hűt le, mint egy-egy óriási jéghegy. Könnyeim marják arcomat, ahogy a keserves gondolatok is marcangolják józan eszem. Ez már talán az őrület határa. Képtelen vagyok elviselni ezt a gondolatot. Képtelen vagyok elviselni, hogy itt kell maradnom. Minden érzékem tiltakozik. Ösztöneim vadul üvöltve követelik közelségét. Nekem mellette a helyem. Ott kéne lennem vele, és megtenni mindent, amit csak tudok. Nem hiszem el, hogy ez a legjobb megoldás. Nem tudom elhinni, hogy ez őt boldoggá teszi. Én itt nem vagyok biztonságban, nem tudok itt élni! Miért nem képes ezt senki megérteni rajtam kívül?! Miért nem tudja senki átérezni, amit én?! Miért kell mindenkinek úgy viselkednie, mintha csupán egy egyszerű különtöltött éjszakáról lenne szó? Ez más. Nem tudom mi van vele, nem tudom mi történik, és nem tudom, hogy egyáltalán viszontláthatom e még. Úgy hánykódom a kétségek közt, mint egy elszabadult kis csónak a viharos tengeren. Ha túl sokáig lesz így, egy sziklának útközbe fogok darabokra törni.
- Minden jót Timothy - ne... nem tehetik ezt... ne...
Remegve, hangosan zokogva hallgatom ahogy beindul a motor, a kerekek halkan csikorogva indulnak el a nehéz terepen, magukkal víve az utolsó dolgot, ami a falkához kötött. Az utolsót, ami még tartotta bennem a reményt. Az utolsót, ami még hazavihetett volna. Igen, haza. Vissza akarom kapni az életem. Nem a régit, attól már elbúcsúztam. Új helyem van, ahol jól érem magam, fontos vagyok, biztonságban lehetek. Williammel. Most már viszont... se családom, se falka, se a korábbi életem, se a társam. Mi lettem? Egy egyszerű, szerencsétlen ember... nem is... szörnyeteg, aki mindenét elvesztette, és hátralevő életében a puszta szenvedésen kívül semmi sem vár rá. William azt kérte, éljem túl, és legyek boldog. Megígértem, hogy megteszem, de... de csak mellette tudok igazán boldog lenni. Olyan ez, mint egy két élű kés. akárhogy forgatom, mindenképpen megsebez. Hiába tettem ígéretet, nem tudom betartani. Képtelen vagyok boldog életet élni. Képtelen... talán egyedül a túlélés megy. Túlélem azért, hogy szenvedhessek. Hogy minden pillanatban az emlékével kínozhassam magam.
Szipogva állok föl, és bizonytalanul pillantok körbe. Az egyik irányban távoli fények jelzik az apró falu pontos helyét. Szerencsére messze van, így nem kell szomszédoktól tartani. Talán pont ezért választotta William is ezt a helyet. Hogy teljes nyugalom legyen. Kétlem, hogy valaha látni fogja, pedig olyan jó lenne.
Heves fejrázással indulok meg a ház felé. Már úgy gondolkodom, mintha meghalt volna. Pedig még nem... vagyis nem tudom. Az első ütközet már megvolt. Vajon hányan haltak meg? És kik? Mi jutottunk közelebb a győzelemhez, vagy a vámpírok? Tudatlanság... életem végéig ebben kell vergődnöm.
Sokáig szenvedek a kulccsal, míg végül sikerül bejutnom. Ugyanolyan sötét van, mint odakint, de nem akarom felkapcsolni a lámpát. Nem akarom látni ezt a helyet. Nem akarok kipakolni, és nem akarok tudni semmiről. Remélnem kell, hogy holnap értem jönnek. Elég csak leülni, és várni. Nem kell megbarátkoznom a hellyel, nem kell fölfedeznem. Ige, így lesz a helyes.
Céltudatosan megyek a nappali irányába, ahol várnak csomagjaim. Remek, így tényleg nem kell túl sok helyre mennem. Összekuporodok a kanapén, és kimeredek a nagy üveg teraszajtókon. Egy erdőre néznek. Erdő... mindenre gondolt. Itt biztonságban lehetek telihold idején. Illetve... az emberek biztonságban lehetnek tőlem.
Átölelem térdeim, és lehunyom szemeim. Aludni képtelen vagyok, de így könnyebb. Könnyebb várni, és remélni. Könnyebb elhinni, hogy jóra fordul minden. Talán órák kérdése... vagy napoké...

oOoOo

Hiába volt minden. Én próbáltam, de reményeim szertefoszlottak. Két hét. Már két hete nem tudok semmiről. Olyan vagyok, mint egy járkáló halott. Nem érzek magamban életerőt. Alig eszem, és alszom. A konyha, a nappali, és a mosdó között mozgok, a ház többi részét képtelen voltam megnézni. Egyszerűen... nem érdekel. Ahogy az új irataim sem. Még nem néztem beléjük. Nem is akarom tudni. Én a régi Timothy maradok, és ezen nem változtatnak egyszerű papírok. Nem érdekel mit mondott William. William...
Könnyezve kuporgok, vállaim rázkódnak a sírástól. Olyan vagyok, mint egy árva gyerek, aki semmire sem képes. A szülei nélkül kínlódik, sír, és szinte meghal. Hiába ígértem meg... ha így megy tovább, előbb-utóbb föladom. Túl nagy az űr amit be kéne tölteni. Túl nagy a seb, amit William hagyott maga után, képtelenség összevarrni, ahogy darabokra tört szívemet sem lehet újra egybe ragasztani.
Semmit sem tudok. Amióta itt hagytak, megszűnt a kapcsolat. Nem kerestek, és én sem tudom őket. Talán mindenki meghalt. Vesztettünk, és tényleg egyedül maradtam. Nem... ebbe nem tudok belegondolni. Elképzelni azt a rengeteg kínt, fájdalmat, vért és halottat, közöttük a jól ismert sárga szempárt, ami most üresen, tompán csillog, akár egy üveggyöngy...
- NEM! - hangosan fölzokogva szorítom össze szemei, térdeimet átölelve ringatom magam, de nem segít. Olyan zűrzavart, olyan fájdalmat kéne legyűrnöm, amit egyedül nem megy. Egyedül nem. De én már örökre egyedül maradok. Ha szerencsém van, akkor meghalok Williammel együtt. Olyan sokat nem tudok erről az egészről. Olyan kevés időnk volt együtt. De... de ha a természet kegyes, akkor nem hagyja egyedül szenvedni egy társát vesztett farkast. Így kell lenni. Hinni akarom, hogy így van.

Napról napra egy sápadtabb, ijesztően összetört Timothy néz rám a fürdőszoba tükréből. Talán sosem néztem még ki ennyire szörnyen. Arcom beesett, tincseim is a szokásosnál jóval hosszabbak, kócosabbak. Nyakamon a heg halványan még mindig látszik, talán örökre ott is fog maradni. Nem érdekel. Már az sem érdekelne, ha megint ezt tenné velem. Nem érdekelne, mert ha ezt teszi, akkor legalább velem van. Bármilyen kín, büntetés amit valaha kiszabott rám, nem volt ennyire szörnyű. Semmi sem lehet ennyire kínzó, semmi sem tudhat ennyire felemészteni. A magány ugyanis ezt teszi. Szép lassan, éles fogú szörnyeteg módjára rág szét belülről, szívemet hagyva a végére, hogy sokáig szenvedjek. És ez csak egyre rosszabb lesz. Főleg... főleg, hogy közeledik az újabb telihold. Az első, amit egyedül kéne átvészelnem. Amire nem vagyok képes. Eddig mindig volt mellettem valaki. William, Ian, bárki... Bárki aki vigyázott rám, vadászott helyettem, velem volt. Most nincs itt senki. Egyedül kéne boldogulnom. Egyedül kéne kordában tartani szörnyetegem. Egyedül kéne megölnöm egy élőlényt. Nem. Ez nekem sosem menne. Szükségem van Williamre. Vissza akarom kapni. Nem csak ezért. Én... én... nem bírom nélküle. Nem tudok másra gondolni. Minden nap, minden órában ugyanazok a gondlatok ostromolják az utolsó kis reményem köré húzott falakat. Ugyanazok a gondolatok. A halál, gyilkolás, magány, kín. Ha lehunyom szeme, nem látok mást, csak vérmezőt. Hiába próbálok boldog pillanatokat felidézni, túl kevés volt. Túl kevés volt ahhoz, hogy ezt elnyomhassa. Talán évtizedek boldog pillanataival sem érnék semmit. Itt már csak William segíthet. William... Tényleg csak rá tudok gondolni. Minden csak rá emlékeztet, minden dologról ő ugrik be. Ez talán már beteges. Ha erősebb lennék, akkor biztos nem viselne meg ennyire. De nem vagyok erős. Gyámoltalanság, és gyengeség... csupán ez az, amivel gazdálkodhatok.
Egy levél, egy telefon, egy üzenet, bármi. Bármi, amiben hírt kaphatnék, magamhoz térítene. Bármi ami eloszlatná a kétség sűrű, átláthatatlan felhőjét. Ha rossz hír, azt is tudni akarom. Tudni akarom, mert onnantól nincs értelme szenvedni és várni. Onnantól már csak Szenvedni kell. Dupla annyit, kétszer olyan kínzón.
Sóhajtva lépek ki a házból, talpam alatt ropog a hó. Lépteim bizonytalanok, félek, hogy bármikor eleshetek, de... de szükségem van a sétára. Talán az erdő megnyugtató illata. Talán az segít egy keveset. Az valamelyest az otthon érzését kelti. Valamelyest elhiteti velem, hogy minden rendben lesz. Hogy nincs okom ennyire összetörni.
Kimerülten kuporodok le az egyik óriás tövébe. Nem haladtan olyan sokat, de az elmúlt idő sokat kivett belőle. Nem ettem, nem csináltam semmit. Nem is volt kedvem semmihez. Lehunyom szemeim, mélyen magamba szívom a fák, növények, minden élőlény illatát. A hótól eltekintve olyan, mintha otthon lennék. Olyan, mintha William itt lenne valahol a közelemben. Olyan, mintha nem lennék egyedül. Pedig magam vagyok... és valószínűleg így is marad ez az egész. Nélküle kell túlélnem. Nem tudom mi lesz így velem.
Szipogva, sírástól rázkódva ölelem át térdeim. William...


Levi-sama2010. 10. 22. 22:20:01#8803
Karakter: William, a Handor Klán királya



 

 

- Akkor csak a szobában lehetek veled? Az ajtó túloldalán minden úgy marad, ahogy eddig is volt?

- Igen – válaszolom egyszerűen, hiszen pontosan megfogalmazta.

- De... valójában... nem fogsz újra bántani... ugye? – suttogja, és ahogy lepillantok rá, könnyes szemeit, remegő ajkait látva elkomorulok. Mégis hogy kérdezhet ilyet?! Soha nem bántanám! A fenébe is... Mohón csapok le szájára egy vad és heves csókkal. Úgy kívánom, hogy legszívesebben itt és most széttépném, de nem teszem. Farkasom tombol, ő pedig gyenge szubhímként már reagál is rá.

- Menjünk... ki... – hörgi farkas hangján.

 

 

*

 

Még farkas alakban is gyönyörű. Jóval kisebb nálam, bundája ezüstszürke, és a szemei... különlegesek. Ugyanazok a szemek néznek vissza rám, amelyek ember alakjában is. Gyönyörű kék szempár ragyog a holdfényben, miközben mellettem üget az erdőben.

 

Elégedetten elheverve figyelem ahogy eszik a zsákmányomból. Jól gondoskodom róla, szép szarvast fogtam neki.

 

Jól tudom, hogy ez a kellemes idill milyen rövid életű, éppen ezért élvezem annyira.

 

Olyan kevés az idő, amelyet együtt tölthetünk, már csak napokban számlálható. Ő édes és kedves, az ágyban megőrjít, és teljesen kielégít. Minden éjszakámat, szabad percemet vele töltöm. Tárgyalások, megbeszélések és egyéb feladatok mellett gyakran gondolok rá és hiányzik. Nem lehet mellettem, mert annyira féltem őt. Ha a boszorkányok vagy a Város Ura kiszagolja, azonnal megpróbálnák megkaparintani. Micsoda jó fogás lenne nekik. Az eszköz, amellyel dróton rángathatóvá válik a kezelhetetlen és megzabolázhatatlan William, a Handor Klán Királya. Grr... a gondolat is, hogy mit művelnének vele, vicsorgásra késztet.

 

- Mi a gond, William király?

A kérdező felé fordulok, és az engem figyelő lángvörös szemeket meglátva visszatérek a valóságba. A tárgyalóasztalt körbeülő varázslók felé fordítom minden figyelmemet.

- Semmi Almanoa. Folytasd.

- Holnap délben támadunk. Ez már végleges. Minden boszorkányt és boszorkány-mágust iderendeltem, akit csak elértem – folytatja az idős nő, ráncos arcán érzelem szikráját sem látni. Okos nő és nagyon veszélyes. A szeme színe arról árulkodik, hogy a tűz elemét birtokolja, varázserejének ez a fő tulajdonsága. Minden boszorkány szemszíne a mágiáját árulja el. A fekete szeműek a legveszélyesebbek, szerencsére eddig csak egy ilyennel találkoztam, magával a fő boszorkány-mesterükkel. Ő ritkán mutatkozik mások előtt. Jobb is.

Komoran támaszkodom meg az asztallapon, és felállok.

- Akkor holnap. Rendben. Minden farkasom készen áll a harcra. A stratégia az lesz, amit tegnap beszéltünk meg?

- Igen – válaszolja Almanoa. Végignézek az asztalnál ülők arcán.

- Kemény küzdelemre számítsatok. Még ha csak vámpírok is, és nappal erőtlenek, a hűséges szolgáik ott lesznek, és maga a Város Ura is nappal harcképes lesz.

- Sok áldozatot fog követelni a harc, de ez az első komoly stratégiai lépés. A következő pedig... – jelentőségteljesen rám néz mindenki, én pedig bólintok.

- Armand.

- Biztos vagy benne, hogy mellénk fog állni?

- Teljesen. Olyan adu van a kezemben, amelyre nem mondhat nemet.

- Bármire nemet mondhat, úgy tudom nagyon lojális a vámpír királlyal szemben – vitatkozik egy kis kékszemű boszorkány velem, csak hogy fitogtathassa tudását. Gonosz mosolyomtól azonban hátrahőköl a székében.

- Helyesbítek – dörmögöm halkan. – Nem lesz képes nemet mondani nekem.

- Mégis mivel veszed rá az együttműködésre? – kérdezi kíváncsian Almanoa. Megrázom a fejem.

- Ez maradjon az én titkom. – Ha túl sokat megtudnának a farkasok természetéről, akkor ellenem is fordíthatják. Így a legegyszerűbb. Így is a tűzzel játszom, mert egy szerelmes farkasnál csak egy rosszabb van a világon. A bosszúéhes farkas. Szóval vigyáznom kell a kis aduászomra, nehogy baja essen. Haja szála sem görbülhet, mert Armand azonnal bekattan. Még így is vár rám egy kemény tárgyalás holnap reggel, hogy a déli támadásig meggyőzzem.

- Mára ennyi – állok fel az asztaltól. A boszorkányok felállnak és némán kivonulnak. Az ablakból figyelem, ahogy az udvarra kiérve apró fényvillanásokkal és némi füsttel eltűnnek. Amikor az utolsó is köddé válik, az épület körüli védőmágiától felborzolódik a fű, annak ellenére hogy az eső szitálva nyomja el a világot. Most már nem teleportálhatnak ismét nálam, ha nem engedem nekik. Sok pénzembe került ez a védővarázs, de nagyon hasznos. A város ura is sok pénzt fizetett ezért, csak arra nem számított, hogy nem varázslókkal kell szembenéznie, hanem a szövetséges likantrópokkal.

A szobámba sétálok, és minden lépésnél egyre rosszabb a kedvem. Holnap reggel... elkezdődik a háború. Nem tarthatom többé itt Nyuszit, mert már nem biztonságos. Véget értek a mézeshetek.

 

Benyitok az ajtómon, és belépek. Kemény menet lesz, mert el kell mondanom neki, hogy mi az ábra. Kibaszottul nem akarom.

A karjaimba veti magát, bújik és szuszogva szívja magába az ismerős szagomat, ahogy én is az ő haját. Máris puha száján van az enyém, szívom, iszom magamba ízét, puhaságát, édes nyálát.

- Sok van még hátra? – kérdezi halkan, amikor levegőhöz jut. Francba. Megrázom a fejem. Nem, már nincs sok hátra... ha ebből a szemszögből nézem. - Minden rendben megy a tárgyalásokon?

Biccentek, hátán simít végig a kezem. Most olyan jó lenne... bármi másra gondolni, nem arra, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó éjszakánk együtt, ha nem örökre.

- Mi lesz az én feladatom? – kérdez ismét. Újabban nagyon merész, de nem bántom érte, hanem válaszolok neki. Igaz, néha kiborít, olyankor csókkal fogom be a száját. Most azonban nem ezt teszem. Gyerünk, ideje kimondani.

- Semmi. Te nem maradhatsz itt, Nyuszi.

Tágra nyílnak azúrkék szemei, kilép ölelésemből és hátrálni kezd. A földön köt ki, érzem illatán a pánikot, a félelmet.

- Én... nem értem... – suttogja, szemeiből már csorognak is a nagy könnycseppek. Ó a francba... Leguggolok elé, kezeim közé veszem szép arcát, és mélyen a szemeibe nézek. Egyszer már megbeszéltük, hogy ezentúl elmondok neki mindent, amit tudnia kell. Most is így lesz.

- Holnap elkezdődik. Megtámadjuk a Város Urát, és jó eséllyel elpusztítjuk. A rivális vérfarkas király pedig sakkbábuként fog a kezemre játszani, ne akard tudni miért és hogyan. Mindezek miatt ez a hely már nem biztonságos neked, így még hajnal előtt egy biztonságos helyre vitetlek két leghűségesebb emberemmel.

- Ne... – suttogja, ajkai remegnek. Letörlöm hüvelyujjaimmal a könnyeket. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valakit azért látok sírni, mert elküldöm magamtól. Senki nem szeretett még engem ennyire, ahogy én sem szerettem mást még így.

- Egy kis hegyi faluban fogsz élni, van ott egy házam. Álnéven vettem, te is hamis papírokat kapsz majd, és annyi pénzt, amellyel boldogan élhetsz akár életed végéig is.

- Ne... William...

- Rajzolhatod a mesekönyveidet, békében élhetsz, távol a veszélytől.

- Kérlek...

- Ha pedig véget ér a háború, megkereslek.

- Nem akarok elmenni...

Mintha meg sem hallanám, csak folytatom tovább, könyörtelenül. Belül mintha éles karmok marcangolnának, de tántoríthatatlan vagyok.

- Ha nem jelentkezem... Akkor azt teszel amit csak akarsz. A világ nem tud rólad, új életet kezdhetsz, elfelejtheted a sok borzalmat, amit...

- Nem! – kiáltja a nyakamba kapaszkodva, könnyes arcocskáját mellkasomba fúrva. – Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem!

Lefejtem magamról a karjait, és állánál fogva felemelem a fejét. Egy csókkal fojtom bele az ellenkező szavakat.

- Soha nem menj nagyobb városba, ahol vérfarkasok élnek, nehogy egy falka beszippantson és rabszolgává tegyen, ahogy én is tenném vagy bárki más. Ígérd meg, Timo... ígérd meg, hogy túléled és boldog leszel, bármi is történik.

Zokogva bólint egyet, de ez nekem nem elég.

- Ígérd meg!


Onichi2010. 10. 10. 17:49:37#8542
Karakter: Timothy
Megjegyzés: ~ Levi-samának


Timothy:

- Gyere ide - hangja már nem olyan durva. Annyira hirtelen változtatja érzéseit, hogy már nem tudom mit gondoljak. Olyan nehéz kiismerni. Az viszont biztos, hogy oda kell hozzá mennem. Nem csak azért, mert az ellenkezés tilos, hanem mert én is akarom. A józan eszem tiltakozik, hisz félek, de... de valami sokkal erősebb érzés húz felé. Hozzá akarok bújni, hogy minél közelebb legyen hozzám. Ha megérintem, minden rendben lesz. Biztosan nem igaz, de ha ösztöneim elhiszik, muszáj hinnem nekik. Lábaim visznek felé, mintha egy zsinóron húzna magához.
Fejemet mellkasára vonja, én pedig engedelmesen fúrom könnyes arcomat ruhájába. Szíve száguldozik, és ez megijeszt. Hátralépnék, de szorosan tart, nem enged el. Hallgatom a hangos dübörgést, közben lehunyom szemeim. Ezt váltom ki belőle. Ő is velem akar lenni, és ha makacskodom, csak mindketten szenvedni fogunk. Nem akarok szenvedni. Nem akarom, hogy Ő szenvedjen.
- Egy rohadt háború készül, Nyuszi. A háborúban semmi sem szent, és mindenki ellenség. A szövetséges sem más, mint az az ellenség, aki jelenleg nem ellened harcol. Bármi megtörténhet.
Könnyeimet visszafogva ölelem át derekát, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Szavaiban érződik egy kis keserűség. Már nem az első háborúja. Tudja mi vár ránk, tudja miféle kínlódással, szenvedéssel teli időszak sötétlik előttünk. Ezek olyan dolgok, amiket sosem kellett volna megismernem. Olyanok, amiket egy normális ember soha életben nem kéne hogy átéljen. Nekem mégis át kell. Nem tudom, bírni fogom e azt a rengeteg erőszakot.
- Meg kell óvnom a klánt, és vigyáznom kell... rád - hangja annyira őszinte, de... de...
- N-nem értem... - csúszik ki számon, s hajamat megragadva húzza hátra fejem, hogy ragyogó sárga szemeibe tudjak nézni. Ez a mozdulat általában fájdalmas, de most még ezt is óvatosan teszi. Egyre inkább elvesztem a fonalat.
- Ha megtudják hogy te vagy a gyengém, habozás nélkül felhasználnának ellenem! - vicsorog, dühös, de most nem rám. Akkor sokkal másképp néz ki. Akkor ijesztőbb. - A rohadt életbe! És a legrosszabb az, hogy érted tényleg bármit megtennék, nyuszi.
A sírás újra győzedelmeskedik felettem, bár nem tudom miért. Talán mert örülök, hogy ezt mondta? Fogalmam sincs. Annyira nehéz elhinnem. Vigyázni rám? Bármit megtenni értem? Olyan furcsa dolgok ezek, főleg William szájából. Olyan hihetetlenek. Már most hiányzik, pedig még csak szavait igyekszem fölfogni, de ehhez nem elég a józan ész. Az ő fejével kéne gondolkodnom, de ez számomra lehetetlen. Túl bonyolult. Túl összetett, és kusza.
Miért nem tudta ezeket korábban elmondani? Miért hallgat el ilyen fontos dolgokat előlem? Miért nem beszél meg velem több dolgot?! Ez így nem állapot. Nem maradhatunk így együtt. Nem bírnám tovább.
Már nyúlna a kilincs felé, de most nem akarom, hogy elmenjen. Szükségem van rá. Magam mellett akarom tudni.
- Elmondhattad volna! - kiáltok utána, s szinte azonnal felém fordul. - Ha... ha elmondtad volna, hogy óvakodjak a boszorkányoktól, mert... mert... féltesz engem, akkor megtettem volna, de te nem mondtál semmit! Mégis honnan tudtam volna?
Hangom remeg, hisz sosem szóltam még ilyen hangnemben hozzá. Sosem mondtam még ki ilyen szavakat, amiket magam sem hiszek el. Nem hiszem el, hogy ki mondtam őket. És láthatólag ő sem. A düh furcsa dolgokat hoz ki belőlünk. Bár nem is düh. Inkább kétségbeesés. Hisz ha nem vigyázok, elveszítem törődését. Azt pedig nem bírnám. És mindez azért, mert nem beszélünk. Azért, mert háború van. Azért, mert annyira különbözünk. Különbözünk, mégis...
szinte odafutok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem, könnyes arcomat széles mellkasába fúrom. Ez az, amiről sosem gondoltam volna, hogy megteszem. Ez az, amire farkasom, sőt én is vágyom. Megnyugtató illata, forró ölelése. Sóhajtva szorít magához, én pedig legszívesebben itt maradnék. Örökre. Ő okozta nekem a legtöbb kínt. Többet, mint bárki más, mégis... mégis most az lenne szenvedés, ha itt hagyna. Ha elkergetne. Ha kitagadna...
- Igen. Igazad van Nyuszi. Akkor most elmondom. A háború elkezdődött. Nagyon észnél kell lennem, a klánom és a koronám is elveszthetem, ha óvatlan vagyok. Te vagy a gyenge pontom, ezt nem tudhatja senki. Ha bajod esne, ha elrabolnának... történjen bármi, utánad mennék, ha mindent elveszítenék, akkor is. Ezért, ha idegenekkel vagyunk, nem árulhatom el, hogy mi vagy te nekem, még egy kurva pillantással sem. Elég ennyi, vagy még hallani szeretnél valamit?
Néma csendben próbálom feldolgozni a dolgokat. Sok ez így egyszerre. Valóban ilyeneket tenne értem? És én megtenném ha fordítva lenne? Igen. Szívem nagyot dobban, arcomat még mélyebbre ásom. Szóval ilyen érzés. Ilyen érzés, mikor fontos vagy valakinek. Ilyen, mikor van aki megvédhet, akire számíthatsz, aki mellett boldog lehetsz. Mégsem tudok felhőtlenül örülni, mert tudom hogy igaza van. Miattam csak még nagyobb veszélyben van, így nincs más lehetőség. Akármilyen fájdalmas is, mást nem tehetünk.
- Akkor csak a szobában lehetek veled? Az ajtó túloldalán minden úgy marad, ahogy eddig is volt? - kérdem halkan, magamba szívva illatát. Megnyugtat, ugyanakkor tovább tüzeli farkasomat. A Hold hívó ereje, királyom, társam közelsége szinte elviselhetetlenné teszi az emberi alakot. Mintha nem is ez lenne az igazi testem. Mintha farkasnak születtem volna. Gyűlölöm.
- Igen - dörmögése most simogatja fülemet. Hangja gyógyír az újra és újra feltépésre ítélt sebekre. Talán most végre végleg elmúlnak. Mégis... mégis azt hiszem tartok tőle. El tudom viselni újra kegyetlenségeit? Hideg, érzéketlen hangját és tekintetét? Szenvedés lesz. Már a gondolatra is, mintha izzó vasat forgatnának szívemben. Mégis ki kell bírom. Ennyit meg kell tennem. Hiszen csak színjáték lesz.
De ha rájön, hogy mégis jobban szeret gyűlölni engem? Akkor megint hiábavaló álmokba éltem bele magam. Ismét. Sokadjára. Annyira jellemző rám.
- De... valójában... nem fogsz újra bántani... ugye? remegő, könnyes szemekkel pillantok föl rá. Ő mondta hogy kérdezzek, és én ki is használom ezt az alkalmat. Sosem tudhatom mikor lesz még egy ilyen. Valószínűleg soha. Pedig tudni akarom az igazat, most már mindenről. Annyira törődő, annyira kedves önmagához képest, hogy szinte nem is merem elhinni. Egy kis részem nem bízik benne. Egy kis részem retteg az újabb csalódástól. A kínoktól.
Rövid csend áll be, amit légvételeink, szívem, sőt az ő szívének hangos dobogása tör meg. Nem értem, miért gondolkodik ennyit? Talán nem akar tovább hazudni nekem, és már most elmondja az igazságot. Az igazságot, hogy m... mhhh...
Vadul tapad ajkaimra, de ez rossz ötlet volt. Farkasom vonyítva kapa belülről, hogy ő érezhesse a forró bőrt, a puha húst. Vadászni akar. A társával lenni. A társával, aki nem hazudna neki. Érzi rajta. Tudja. És én bízom benne. Ő is én vagyok.
Elszakadok tőle, és fájdalmas fintorral görnyedek össze. Sosem lesz kellemes. Sosem fogom könnyek nélkül bírni. És így, hogy eddig elfojtottam, csak még nagyobb hévvel próbál kitörni. Szinte szétfeszít belülről. Nem bírom...
- Menjünk... ki... - suttogom erőtlenül, már nem is saját hangomon. Most már valóban itt a telihold ideje.

oOoOo

Száraz ágat reccsennek mancsaim alatt, madarak reppennek föl a közeli fákról, a nedves talaj, az erdő illata kúszik érzékeny orromba. Érzem a falka többi tagját is. Most a legerősebb a falkaszellem. Mégis... mégis csak egyvalaki létezik igazán számomra. Egy valaki tölti ki érzékeim nagy részét. Az előttem loholó hatalmas, fekete bundás test. Vadászik. Kettőnknek. Nagy szarvas menekül előlünk. Kerülgeti a fákat, de az erdő minket segít. Esélye sincs. Félelme már messziről érződik, csak még jobban föltüzelve minket. Mégis, én képtelen lennék elkapni. Bele akarom mélyeszteni fogaim forró húsába, addig akarom fojtani, míg meg nem szűnik szívének dobbanása, hogy utána körmeimmel kaparhassam ki onnan. De sosem tudnám megtenni. Ezért ejti el nekem William. Ezért vadászik már nekem is, a kezdetektől fogva.
Vonyítás hallatszik az erdő több pontjáról, s én is csatlakozom. Pont akkor, mikor áldozatunk a földre kerül. Innen nem tud menekülni...

oOoOo

A napok gyorsan, monoton telnek. Ahogy megígértem, nem mozdulok ki a szobámból. Igyekszem újra írni, elfoglalni magam, de már vágyódom a friss levegő után. Minden nap az ablakban ülve töltöm, elképzelem milyen lehetne egy egyszerű séta odakint. Williammel. Hisz a bezártságnál csak az rosszabb, hogy egész nap nincs velem. Szinte kényszerítenem kell magam arra, hogy itt maradjak, hogy ne induljak a keresésére, ne törjek be a tárgyalásra és bújjak hozzá. Ezt nem tehetem meg. Inkább az étkezésekre sem megyek ki, hiszen ott hűvösen viselkedne velem, azt pedig egyáltalán nem akarom újra átérezni. Nem tudom így normális-e. Mindenkiből ilyet vált ki egy társ? Mindenki mellette akar lenni, minden pillanatban, vagy csak én szenvedek?
Ráadásul azt sem tudom, helyes-e ez így. Gondolataim néha, sőt egyre gyakrabban állnak szemben egymással. Az ösztönök, és a régi bevésődött félelem nem férnek meg egymás mellett. Boldognak kéne lennem, hisz a társammal lehetek, mégis... mégis valami nem stimmel. Valami nincs rendben. Valami hiányzik. Bár lehet, hogy csak a közelgő háború van ekkora nyomással ránk. Ahogy telnek a napok, úgy lesz egyre feszültebb mindenki. Még William is. Minden estémet vele töltöm, és hiába próbálja titkolni, látom rajta, érzem. Már sokkal jobban ismerem kevésbé kegyetlen oldalát is.
Szeretnék beszélgetni, de nem akarom kérdéseimmel fárasztani. Neki most nem ilyesmire van szüksége. Nem számít mit szeretnék, az én feladatom az, hogy eltereljem a figyelmét, hogy végre kicsit mással is foglalkozhasson. Most az ő igényei a fontosabbak. Általában engedem neki, hogy kiélje magát, de csak míg nem túl durva. Olyankor mindig szólok. És ő mindig leáll. Innen tudom, hogy még törődik velem. Még fontos vagyok neki. Ahogy ő is nekem.

Halk sóhajjal ölelem át térdeim, közben a zuhogó esőt bámulom. Mostanában az idő is egyre rosszabb. Mintha csak igazodna a közelgő időszakhoz. Már bemelegít.
Lehunyom szemeim, igyekszem lenyugtatni kavargó fejem. Most is ugyanazok a gondolatok, a sok harc saját magammal kimerít. Hinni akarok Williamnek, de nem megy egészen. És ez bosszant. Nagyon. Pedig tudom, hogy igazak voltak a szavai. Akkor meg mi a gond? Nem értem magam. Ráadásul annyira rossz előérzetem van. Nagyon rossz.
Nyílik az ajtó, de már előtte leugrok az ablakból, hisz tudom, hogy Ő jön. Arca sokkal sötétebb, komorabb, mint az eddigi napokon bármikor. Már fáradt lehet, és biztosan unhatja az egészet. Annyira rossz így látni. Segíteni szeretnék neki. Még nem szoktam meg ezeket az új érzéseket. Sosem hittem volna, hogy egyszer őt fogom sajnálni.
Hozzá bújok, ő pedig szorosan átölelve követeli a szokásos üdvözlő csókot. Boldogan... igen, boldogan engedem át magam a forró ajkaknak. Ilyenkor érzem igazán mekkora szenvedés, hogy egész nap távol kell lennem tőle. Ezektől az érzésektől, még néha most is megriadok. Abszurdak.
- Sok van még hátra? - kérdem halkan, mire komoran megcsóválja fejét. Valami gondnak kell lennie. Általában kicsit fölenged a csók után. Most viszont... - Minden rendben megy a tárgyalásokon? - bólint. Akkor viszont nem tudom mi lehet. Tanácstalanul fürkészem a sárga szempárt. - Mi lesz az én feladatom? - torkom is összeszorul, de ez a kérdés már régóta foglalkoztat. Szívesen látom el a sérülteket, de... képtelen lennék bárkit bántani. Még egy háborúban sem menne. Ezt ő is biztosan tudja, így remélem valami olyan feladatot kapok, amit a harcoktól  távol is végezhetek, ugyanakkor... ugyanakkor közel lehetek hozzá.
- Semmi. Te nem maradhatsz itt, Nyuszi - szemeim elkerekednek, szám tátva marad, rémülten kezdek hátrálni, de elbotlok saját lábamba, és lehuppanok a földre. Nem... maradhatok... itt? El akar küldeni? Én... nem akarom. Ő sem akarhatja! Mi ez az egész? Miért mondja ezt? Az egész falkát itt kell hagynom? Őt is itt kell hagynom?! Ki akar tagadni? Vagy másképp akar elküldeni? Mi ez az egész?
- Én... nem értem... - könnyes szemekkel bámulok föl rá, a pánik egyre jobban úrrá lesz rajtam. Nem akarom...


Levi-sama2010. 09. 16. 20:36:19#7854
Karakter: William, a Handor Klán királya



Közelebb lép, de bizonytalanul megáll.
- Gyere ide! – morgom türelmetlenül. Egész nap azt vártam, hogy jöhessek hozzá, erre ez vár engem. Könnyes szemek és félelem illata. Bassza meg. Megrázza a fejét és résnyire szűkülnek szemeim. – Ne játssz velem, Nyuszi.
- Ha odamegyek, nem fogom bírni...
Halk hangja van, de most először mutatkozik meg a jelleme. Meglep és felnyitja szemeimet: hiszen Timo különleges. Személyisége van, egyénisége, vágyai és álmai. Nem egy üresfejű szexbaba, aminek mindig is kezeltem őt. Lassan kifújom a levegőt és leeresztem felé nyújtott kezemet, figyelek rá. - Előtte viszont... sajnálom... Mindent sajnálok... Nem tudom mivel ártottam neked, nem tudom mit csinálok rosszul, nem tudom miért kell állandóan fájdalmat okoznod. Kérlek mondd el miért teszed. Mondd el, hogyan tudnék változtatni ezen az egészen... mert már nincs több ötletem. Föladtam...
Fájdalmat okoztam neki. Káromkodva túrok hajamba, majd zakómat leveszem és egy bőrfotelre hajítom. A faszba. A jó büdös faszba! Miért kellett pont egy mimózalelkű társat találnom?!
Újra felé fordulok és végigmérem. Elveszetten álldogál előttem, egyik karját félénken szorítja. Olyan esendő, aprócska és szép... a fenébe is. Megveszek érte.
- Gyere ide – dörmögöm lágyabban. Még mindig könnyezik, de szót fogad és hozzám simul.
Egy megkönnyebbült mély sóhaj szakad fel belőlem. Végre. Már alig vártam hogy láthassam. Fejét a mellkasomhoz húzom, egyenesen a hevesen dübörgő szívem fölé. Érzem ahogy vonakodik, remeg a teste karjaimban. Ó Timo... Timo...
- Egy rohadt háború készül, Nyuszi – dörmögöm a hajába. – A háborúban semmi sem szent, és mindenki ellenség. A szövetséges sem más, mint az az ellenség, aki jelenleg nem ellened harcol. Bármi megtörténhet.
Befejezi a szipogást, karjai derekam köré csúsznak. Az érzéstől behunyom a szememet.
- Meg kell óvnom a klánt, és vigyáznom kell... rád.
- N-nem értem...
Hajába markolva húzom hátra kissé a fejét, hogy felnézzen rám azokkal a csodaszép, könnyben úszó szemeivel.
- Ha megtudják hogy te vagy a gyengém, habozás nélkül felhasználnának ellenem! – vicsorgok le rá feszülten. Ez persze nem neki szól, csak a gondolat is megőrjít. Sárga szemeim vészjóslóan villognak, ahogy folytatom. – A rohadt életbe! És a legrosszabb az, hogy érted tényleg bármit megtennék, nyuszi.
Remegő ajkakkal néz fel rám, már megint sír. Elengedem, pedig rohadtul nem akarom, és az ajtóhoz lépek. Ma éjjel is egyedül alszom, mert a sértettsége miatt most biztosan elutasítana, márpedig ha tovább maradok vele, tutira megdugom, akarja vagy sem. Inkább megyek az erdőbe vadászni, elvégre teliholdkor mi mást csinálhatnék, ha már a társammal nem lehetek?
A kilincset fogom amikor felkiált.
- Elmondhattad volna!
Vállam felett nézek hátra rá, nem értem mit akar ezzel.
- Ha... ha elmondtad volna, hogy óvakodjak a boszorkányoktól, mert... mert... féltesz engem, akkor megtettem volna, de te nem mondtál semmit! Mégis honnan tudtam volna?
 
Hogy melyikünk a döbbentebb ebben a pillanatban, nem is tudom. Amikor hozzám lép és a karjaimba bújik, inkább magamra voksolnék. Ha lehetne, az állam a padlón koppanna a fene nagy meglepettségtől. Önkéntelenül is magamhoz ölelem őt és felsóhajtok.
- Igen. Igazad van Nyuszi. Akkor most elmondom. A háború elkezdődött. Nagyon észnél kell lennem, a klánom és a koronám is elveszthetem, ha óvatlan vagyok. Te vagy a gyengepontom, ezt nem tudhatja senki. Ha bajod esne, ha elrabolnának... történjen bármi, utánad mennék, ha mindent elveszítenék, akkor is. Ezért, ha idegenekkel vagyunk, nem árulhatom el, hogy mi vagy te nekem, még egy kurva pillantással sem. Elég ennyi, vagy még hallani szeretnél valamit?
 
 
 
 
Boldog Születésnapot^^



Onichi2010. 09. 12. 22:07:52#7732
Karakter: Timothy
Megjegyzés: ~ Levi-samának


Timothy:

Lépések. Ajtó nyikorgása.
Kábán nyitom föl szemeim, úgy tűnik elbóbiskoltam. De már jönnek ki a teremből. Először furcsa, ijesztő kisugárzású alakok. Biztosan ők a boszorkányok. Bizarrok, de most nem érdekelnek. Látni akartam őket, de most van fontosabb dolog is. Fontosabb személy.
Végre ő is kilép, én pedig kipirulva állok föl. Mit kéne tennem? Öleljem meg, és mosolyogva köszöntsem? Vagy... vagy...
- Mit keresel itt?
- Én csak.. - ledermedve, dadogva nézek rá. Ez most... mi történik? Mi ez az egész?
- Menj a szobádba! - halkan fölmordulva fordít nekem hátat. Mordul... hátat fordít...
Mintha földhöz vágnák szívemet, lelkemet. Szinte hallom az apró darabok csilingelését, ahogy szerte pattognak a kemény márvány padlón. Képtelen vagyok megmozdulni. Minden idegszálam küzd a történtek ellen. Nem akarják elfogadni... nem bírják földolgozni. Túl sokadik alkalom már ez... túl sok fájdalommal jár...
Csak halvány alakokat látok a könnyfátylon keresztül. Eltűnnek a sarkon, s én magamra maradok. Nem először, de ez kínzóbb mind közül. Menekülni akarok! Messze, egy olyan helyre, ahol nem kell ezt éreznem... soha... semmit...
Összeszorított szemekkel futok, egymás után hagyva magam mögött a lépcsőfokokat. De hiába. A keserű fájdalmat képtelen vagyok lerázni magamról. Árnyékként követ. Árnyékként, ami magával húz, berágja magát belsődbe, és onnan tesz tönkre. Fájdalmasan... lassan.

Ajtó csapódik mögöttem, bevetem magam az ágyba. A szobámba küldött, de nekem már nincs sajátom... ezt érzem magaménak.. Williamét.
Most már nem küzdök könnyeim ellen. Arcomat az egyik párnába fúrom. Az ő illata.. nem a falkáé, nem a farkasáé... az illat, ami belőle árad... a sajátja...
Fölzokogva, szorosan ölelem magamhoz a takarót. Ujjaim görcsösen tépik az anyagot, testem reszket, nem bírok tenni ellene.
Miért csinálta ezt már megint? Mit tettem rosszul? Azt hittem megváltozott, azt hittem történt valami... de nem. Sosem fog semmi. Visszafordíthatatlanul tönkre tettem mindent... az én hibám... minden... csakis az enyém.
Fáj... hihetetlenül elviselhetetlen. A bennem lévő sötét űr vadul tép magának egyre nagyobb, és nagyobb helyet.
Boldog életet szerettem volna. Átlagosat, nyugodtat... de valami szörnyűséget tehettem, ha ezt kaptam cserébe. Büntetésnek. De én reménykedtem. Minden alkalommal. Újra, és újra. Igyekeztem fölállni minden gáncs után. De már nem bírom. Sokadszor építettem föl magamban a remény és boldogság kis bástyáit, de megint ledöntötte. Akár egy homokvárat, eltaposta. Eltaposott. Unos untalan ezt teszi. Ő bírja, talán élvezi is, de én már összeroppanok... talán végleg.

Tegnap este... Azt hittem megtört a jég. Sikerült közel kerülnöm hozzá. Azt hittem megértettem mit érez, hogy végre segíthetek rajta. Azt hittem rendbe hozhatom, végre talán boldog lehetek. Reméltem, hogy nem kell több fájdalmat elviselnem tőle. Hatalmasat tévedtem. Tegnap este csupán fölhúzott a szakadék széléről, hogy a képembe röhöghessen, és ő maga taszíthasson vissza a mélybe.
Pedig olyan volt... azt hittem... Figyelt rám, hallgatott a szavamra. Gyengéd volt, mint még soha.
- Williaaaaaam! - nyüszítek föl hangosan, hogy újabb keserves zokogásba fulladjon.
Mikor már azt hiszem elfogytak könnyeim, bevillan egy újabb és újabb emlék, én pedig tehetetlenül, a párnába sikoltva üdvözlöm. Nem fájdalmasak... nem olyanok, mikor bántott... sokkal rosszabbak. Azok a pillanatok, amikkel olyan sokáig nem törődtem... amiket nem vettem észre. Pedig ha hamarabb rájövök, akkor talán nem veszítem el őket. Ugyanis ez történt. Elveszítettem.
Gyűlöltem minden vele töltött pillanatot. Gyűlöltem ha hozzám ért. Nem láttam túl, saját maró félelemeimen, és ez lett a vesztem. Ezért szenvedek most. Megértettem, és fontos lett nekem. Szükségem lenne rá... de ilyenkor lök el magától. Kapaszkodnék belé, de ő letép és elhajít, akár egy sebtapaszt. Számára gyors és fájdalom mentes, nekem viszont... Nem, nem és nem! Könyörgöm William, miért teszed ezt? Miért teszel tönkre... mindkettőnket?

oOoOo

Hosszú órák múlva is ugyanott fekszem. Hoztak ételt valamikor, de nincs étvágyam. Inkább választanám az éhhalált. Most már senki sem bánná.
Az éjszaka közeledik. Érzem a lassacskán kiteljesedő mágiát. Farkasom éledezik, de mintha ő is szenvedne. Keserűségem, bánatom átragad rá, tompítja erejét, vágyát a vadászatra. Neki is a párjára van szüksége. A társára. Williamre.
Könnyeim még mindig folynak. Olyan tartalékokat nyitottam meg, amiknek létezéséről nem is tudtam. Sok az ismeretlen sötét folt. Mind bennem, mind az életemben. Nem tudom megvilágítani őket, és nincs aki segítsen. Lassan képtelen vagyok bízni. Mindenki magamra hagy, és elfordul tőlem. Megértem mindannyiukat. Kivéve Williamet. Talán ő nem vágyik törődésre? Nem szeret velem lenni? Nem élvezi? Tegnap már tudtam ezekre a választ, de ő a képembe vágta az ajtót. Talán ez a sorsom. Sosem fogok tudni szeretni senkit. Ha mégis, ez lesz a vége. Fájdalom, és magány.
De meg akarom tudni. Meg kell tudnom miért tette ezt. Miért taposott rám ismét. Meg kell kérdeznem, mit tehetek érte... meg kell tudnom hogyan tehetem jóvá. Ha van rá esély. Nem akarom azt az életet, amit fölvázolt. Ha újra és újra tönkre akar tenni, nem várom meg. Megszökök. Ha visszahoz, ismét megteszem, míg meg nem unja. Ha meg kell halnom, ő tegye meg. Ő végezzen velem.

oOoOo

Az ablakban ülve figyelem a sápadtan ragyogó Holdat. Vonzza tekintetemet, ereje átjárja minden porcikám. Már rég át kellett volna változnom. Sosem maradtam ilyen hosszú ideig ember. Mindig legyőztek farkasom ösztönei. Most viszont... Szörnyetegem vár, nem mozdul. Vár Williamre. Társa hiánya, és az én tömény fájdalmam az, ami még vissza tartja.
Arcom nedves, néha még mindig meginduló könnyeimtől. Bár már jobb. Az első elkeseredés, rémület és értetlenkedés már lecsitult. Nincs akkora káosz a fejemben. Pusztaság, sivárság maradt helyettük. Akár egy sivatag. Üres és száraz, ám az eső megérkeztével kivirágzik, feléled. Az én esőm nem fog megérkezni. Már szinte biztos, hogy soha többé.
Utoljára megkérdezem mit tehetnék. mivel tudnám elnyerni bocsánatát. Mást úgysem tudnék tenni. Vagy próbálok pár csepp vizet találni, vagy végleg elhagyom magam. De most nem fogom föladni. Meg fogom érteni. Igyekszem mindent megtudni róla. Hogy tudjam, van-e esélyem..

Nyikordul az ajtó, de már úgy is tudom ki lép be. Torkom összeszorul, kétséges, hogy megtudok majd szólalni, de azért leugrok az ablakból.
Szerencsére hangom mellettem áll, így el tudom motyogni az üdvözlést. Nem akarom magam alatt vágni a fát. Így is eléggé rossza helyzet. Érzem, hogy megint dühös. Telihold van, így ereje, érzései még tisztábban kivehetőek. Ki fogom bírni... nem menekülök el.
- Gyere ide, nyuszi.
Nem akarok arcába nézni. Hangján érzem, hogy most nem mondhatok nemet. Olyan, mint ez elején. Ő dühös, én rettegek. Kezd megszilárdulni a gondolat, hogy ezen már nem változtathatok.
Nagyot nyelve indulok el felé, de pár lépés után érzem, rossz döntés volt. Ő a király, a társam. Közelsége csak elősegíti átalakulásom. Minden egyes méterrel közelebb kerülök hozzá, és ahhoz, hogy elveszítsem emberi alakom. Kinyújtott kezét meglátva riadtan ugrok hátra. Reflex, de most hálás vagyok érte. Még nem akarok bundát ölteni. előbb beszélni szeretnék.
- Gyere ide! - morogja halkan, de én csak rázom a fejemet. Félek is tőle, de most nem ez a legnagyobb úr. Sokkal jobban félek attól, ami vár rám, ha nem tisztázzuk a dolgokat. Ha továbbra sem ismerem meg, ha továbbra is ilyen kiszámíthatatlan marad, akkor most mindegy mit csinálok. - Ne játssz velem Nyuszi.
Ismét megrázom fejem.
- Ha odamegyek, nem fogom bírni... - halkan, lehajtott fejjel szorítom ökölbe félelemtől remegő kezeim. - Előtte viszont... sajnálom... Mindent sajnálok... Nem tudom mivel ártottam neked, nem tudom mit csinálok rosszul, nem tudom miért kell állandóan fájdalmat okoznod. Kérlek mondd el miért teszed. Mondd el, hogyan tudnék változtatni ezen az egészen... mert már nincs több ötletem. Föladtam...


Levi-sama2010. 09. 05. 21:51:05#7588
Karakter: William, a Handor Klán királya



Will
 
 
Várakozóan hunyom be szemeimet. Szinte biztos, hogy másodpercek múlva már csak az ajtó fog utána kattanni. Olyan nincs, hogy ő képes lenne saját magától rám mászni önként. Kizárt. 
Finom édes illata orromba kúszik, és hajának lágy virágos aromájával keveredik. Még itt van, érzem könnyű kis pehelysúlyát a csípőmön. Karjaim feljebb kúsznak a lepedőn, megragadom a kovácsoltvas, díszes ágyrácsot. A levélmintázat belemar tenyerembe abban a pillanatban, amikor megérzem Timo puha ajkait a nyakamon. Felmordulok halkan. Ez jó... ez finom.
Nyelve nedvesen siklik mellkasomon, a tetoválásom minden vonala érzi őt... ahh... A farkam szinte szétdurran, hiszen napok óta még csak ki sem vertem. Ez most meg is bosszulja magát, úgy lüktet, hogy már fáj. Szorosan becsukom szemeimet, mert ha még nézem is, akkor végem. Timo ajkai... illata... ahogy lejjebb csúszik rajtam, testével dörzsöli bőrömet... nhh...
Remegek egész testemben, amikor szájával köldökömhöz ér, majd lejjebb... Timo... Timo... le fog... sz... ahnnn... Hangosan felnyögve szorítom meg erősebben az ágyrácsot, amikor lassan és puhán belecsúszok forró szájába. Ah te szent szar! Ez kibaszott jó... ahhrrrr.... whhhrrr....
Hallom zihálását, érzem az enyhe hideget ami farkamat éri, keze mellkasomra nehezedik, mászik felfelé... ó édes jézus... Timo... Timo... Nem bírom, ezt látnom kell.
Résnyire nyílnak szemeim, zihálva, fújtatva kapaszkodom a kibaszott ágyrácsban, és szinte elélvezek a látványtól. Sápadt bőre szinte világít a félhomályban, szemei ragyognak, ara kipirulva, ajkai nedvesen csillognak. Remegve, pihegve ül bele a farkamba, és amikor megérzem forró szorítását, felmordulok hosszan és hangosan. Vicsorogva szorítom össze fogaimat, hosszú és hegyes szemfogaim felsértik a számat, vérem kiserken. Ahhrr... ezt nem bírom... nem bírom... nem bírom...
- Nem bírom... – hördülök fel, amikor kezeim között gyurmaként mállik szét a kovácsoltvas. Magam alá teperem, ránehezedek és keményen, vadul baszom meg, pont ahogy akarom, ahogy kell nekem. – Timo... Timo... – hörgöm állati hangon, szemeimet behunyva fúrom arcomat a nyakába, de apró kezeivel felemeli fejemet. Izzó, borostyán-sárga szemekkel mohón és éhesen nézek le rá, kék szemei olyan gyönyörűek ilyen könnyesen.. mint a legszebb óceán.
- William... William... figyelj rám... kérlek, ne csináld... William! – könyörög... már megint könyörög... régen ezzel a végletekig felizgatott, ahogy most is, de... - Kérlek, figyelj rám... kérlek...
Megdermedek a mozdulatban, csak saját hörgésemet hallom és az ő halk, kedves szavait. Nem... nem okozhatok fájdalmat... a társamnak... a társamnak... ha ő nem akarja...
Szinte fizikai fájdalmat okoz ahogy a szörnyem őrjöng bennem. Dühös... dühös, mert elfojtják, mert elzárják, nem tombolhat. Ha akarna, kitörhetne, de nem akarja ő sem bántani a párját. Morogva, izzó szemekkel és acsarogva húzódik vissza a sötétségbe, maga mögött hagyva valamit... valami űrt. Az ürességet... ami hideg és fojtogató, de Timo puha csókja, meleg bőre és illata azonnal beborít, már nem érzékelek semmi mást. Combjai derekamra kulcsolódnak, karjai nyakam köré, csípője megmozdul alattam. Lepillantok rá, és karjaimra támaszkodom. Milyen kicsi és törékeny... ha ember lenne, már belehalt volna, ahogy meg is tette az első alkalommal amikor megbasztam és megfertőztem - szándékosan. Már akkor tudtam... a rohadt életbe, mélyen belül már akkor is tudtam, de nem tulajdonítottam jelentőséget a gondolatfoszlánynak, ami a fejemben motoszkált amikor csak ránéztem. Ha akkor tudom... ha tudom...!
Összeszorítom a szememet, és végigsimítom egyik kezemmel formás combját, oldalát. Lassan mozgok benne, ahogy hogy ő vezesse a ritmust, és olyan lelkesen csinálja. Lassan ereszkedik rá a jótékony homály az agyamra, nem bántom. Nem is tudnám... még a karmaim is visszahúzódnak, ha csak hozzáérek – maguktól.
A szemembe nézve jut el a csúcsra, teste megfeszül alattam, ajkai elnyílnak és ahogy farkacskáját simogató ujjaimra csurran spermája, ánusza összerándulva szippant magába. Felhördülve élvezek el végre... végre... Timo...
- Timo...
Verejték csurog a testemről, hajam nedvesen tapad arcomba, fogaim villognak a sötétben a keserű vicsortól, ahogy benne gyönyörködöm.
 
Fáj... fáj a mellkasom.
 
Még sosem mosolygott rám így.
 
 
***
 
Nem tudok aludni. Gondolataim a halmozódó problémák körül forognak: az alvilágban híre ment a közelgő vérháborúnak, egyre nyugtalanabbak a likantrópok, a vámpírok és a beavatott emberek.
Az éjjeliszekrényen világító óra szerint közeleg a hajnal. Oldalamon pihenek, karjaim között kifliként hozzám gömbölyödve, halkan szuszog Timo. Mélyen alszik, meg sem rezdül, pedig régen olyan felületesen aludt, hogy egy moccanástól felriadt. Ez a bizalom jele lenne? Vagy csak kifárasztottam. Mindegy. Behunyt szemekkel fúrom orromat puha hajába és mélyen magamba szívom illatát. Karommal szorosabban ölelem át, de nem túl erősen, nehogy felébredjen.
Ma már elkezdjük a tárgyalást a boszorkányokkal. A háború kimenetele nyilvánvalónak tűnik, mégis előfordulhat hogy a vámpírok előrukkolnak valamivel. Nem hibázhatunk, óvatosnak kell lennünk. Főleg nekem.
Túl sok a vesztenivalóm: a falkám, a koronám... és Timo.
Ő a gyengepontom, már sokan tudják, talán az ellenségeim is. Itt a villában biztonságban van, főleg mellettem, de ha a háború elkezdődik, akkor már nem.
Biztonságos helyre kell küldenem őt. Fogalmam sincs hova. Azt sem tudom, kibírom-e nélküle. Már a gondolattól is összeszorul a mellkasom.
 
 
*** 
 
Egész délelőttöt a tárgyalóteremben töltöm. Legerősebb hímjeim, az egyetlen alfám és a boszorkányok háromtagú küldöttsége. A vezetőjük most nem jött el, három nőt küldött. Mind köpenyben vannak, de nem rejtik el az arcukat. Kortalanok és csinosak, szemeik különböző színben csillognak, az erejüket jellemezve. Jó hír, hogy egyik sem fekete. Azok a sötét mágia őrei, és nem jó dolog még csak a társaságukban lenni sem, sajnos a mágiájuk befeketíti a lelküket is, ezért veszélyesek.
 
Lábamat hanyagul az asztalon pihentetem, kezeimet hasamon összefűzve hallgatom egyiküket, aki épp a stratégiai támadásokat ecseteli. Sárga szemeim az övébe fúrva hallgatom, alaposan megemésztve szavait. Elegáns, sötétszürke öltönyöm zakója a szék háttámláján pihen, ingemet nyakamnál már kigomboltam. Hosszú ideje vagyunk itt, már eléggé lezsibbadtam.
- Úgy vélem, korai lenne még a Lykanokat elintézni – szakítom őt félbe, amikor a következőre tér rá. Értetlenül néz rám.
- Miért? Nem nyilvánvaló, hogy ők az egyik legfontosabb támogatói a város vámpír urának és a királynak? A te falkád és az övé a legnagyobb az államokban. Ez a helyes lépés, ez kétségtelen. Vagy talán úgy véled, a falkád nem bírna el velük?
Megrázom a fejem.
- Állítsuk át őket.
- Hogyan?
Vigyorra húzódik a szám.
 
***
 
A tárgyalóterem ajtaját kinyitja egyik farkasom, és azonnal megérzem Timo szagát. Felállok, zakómat felveszem és nyugalmat erőszakolva magamra kilépek én is az ajtón a boszorkányok után. Azonnal meglátom őt, a földön ül, hátát a falhoz támasztja és álmosan pislogva néz fel rám.
Komoran nézek le rá, szívem hevesen kezd dörömbölni mellkasomban. Mégsem mutatom ki az érzéseimet, a boszorkányok nem láthatják mennyire fontos nekem. Csak lepillantok rá.
 
 
 
Kék szemei olyan szépek, arcán halvány pír terül szét. Talpra kecmeregve néz rám. Édesen és esendően toporog zavarában.
- Mit keresel itt? – mordulok rá.
- Én csak... – dadogja elsápadva. A francba.
- Menj vissza a szobádba! – dörrenek rá keményen. Gyönyörű szemei azonnal könnybe lábadnak, ajkai megremegnek. Zsebeimbe dugom kezeimet, amelyeket fájdalmas erővel szorítok ökölbe és hátat fordítok neki, hogy kövessem a boszorkányokat. Jól tudom, hogy figyelnek engem.
 
 
Hosszú órákkal később térek vissza a szobámba. Már este van. A picsába. Az ajtó előtt egy érintetlen tálca, a tányérban lévő étel kihűlt. Kopogás nélkül nyitok be. Érzem az illatát, a sötétben is könnyedén meglátom. Az ablakban ül, a teliholdat nézi. Még nincs átalakulva, ami meglepő. Hogy tud ellenállni a hold erejének? Eddig nem volt rá képes.
Felém fordítja arcát és lassan feláll, meghajtja a fejét, elrebegi az üdvözlő szavakat. Könnyeinek sós illata feldühít. Hangom halk de határozott, ellentmondást nem tűrő:
- Gyere ide, nyuszi.
 


Onichi2010. 08. 18. 01:45:33#6967
Karakter: Timothy
Megjegyzés: ~ Levi-samanak


Timothy:


- Szeretkezni... mi? - nem hisz nekem. Olyan... olyan furcsa a hangja. Összeszorul a torom. Miért viselkedik így? Magához kell térítenem... az pedig csak egy módon lehetséges. Óvatosan simítok végig hasán, mire felsóhajt. - Még soha nem csináltam... mindig csak megbasztam másokat... téged is.
A rémképek szédületes sebességgel kezdenek fejembe áramlani, de rájuk csapom a vaskos fém ajtót. Nem, ez régen volt. Tudom, hogy fontos vagyok neki. Tudom, hogy meg tudja tenni. Nincs értelme az eszembe juttatnia ezeket a szörnyűségeket. Újra kezdjük, tiszta lappal.
- William - suttogom lágyan, forró bőré simogatva. Lehunyja szemeit, és mosolyog. Szívem nagyot dobban. Bárcsak többször láthatnám ezt a mosolyt. Bárcsak gyakrabban nézne rám így. Bárcsak előbb észrevettem volna.
Reszketve fonom ujjaimat merev férfiasságára. Valami tényleg nem stimmel. Már rég rám kellet volna vetnie magát. Mi a baj? Mi történt?
- Nyuszi... Én most hallucinálok? Az nem lehet hogy te itt vagy és felkínálod magad nekem, ilyet te soha nem tennél... az a kurva kokó - dörmögve ül föl, lesöpörve magáról kezeim.
Kokó? Belém reked a levegő, gyomrom görcsbe rándul. Szóval megint drogozott. Képes ezt tenni magával, hogy elterelje a gondolatait? Ezt mind én okoztam... miattam fajultak eddig a dolgok. Az én hibám, hogy szenved... ha bármi baja lesz...
Korábban is láttam már belőve, de... de akkor más volt. Ijesztő, és durva. Most inkább olyan, mintha szétzuhant volna. Be kell bizonyítanom, hogy hallucinál.
- Én vagy az - hangom halk, és gyengéd, picit talán el is mosolyodom. Soha sem gondoltam volna, hogy pont Williammel kell így beszélnem. Megnyugtatóan, türelmesen, ahogy talán utoljára a húgaimmal beszéltem. Nagyon furcsa ez így. Furcsa, de jó érzés. Bár, ha jobban oda figyeltem volna, talán nem is lenne erre szükség. Az én hibám, ostoba és önző voltam.
Óvatosan felé nyújtom kezem, de mikor fölkapja fejét, ledermedek. Sokkal tisztább a tekintete. Talán végre megértette a dolgot. Talán rájött mit szeretnék.
A sárga szempár egy pillanat alatt sötétül el, durván megragadva teper maga alá, ereje forró parázsként égeti bőröm.
- Mi a faszt keresel itt, Nyuszi? Tudod, hogy számodra a legveszélyesebb hely az egész birodalmamban az én hálószobám!
Egy pillanatra megrémülök, de lenyugtatom magam. Nem fog bántani. Tudom. Inkább saját magát kínozza, de engem nem bántana. Sokáig tartott, de megértettem. A maga módján szeret engem. Azt hiszem. Most már nem veszélyes itt lennem. Inkább az okoz szenvedést, ha nem lehetek vele. Szükségem van rá, hogy biztonságban érezzem magam.
- William... - apró mosollyal simítom meg arcát. Azt hiszem a mi kapcsolatunk mindig is különbözni fog másokétól, de ez teszi igazán különlegessé. Valahol mélyen még mindig gyűlölöm, de csak egy kis részem. Egy egyre zsugorodó részem.
Rám veti magát, egy vad, fullasztó csókra csábítva ajkaim. Szinte beleprésel az ágyba, de most nem bánom. Talán most először én is szeretném. Vágyom rá, érezni akarom. Igen. Mindennél jobban.
- Timo... - hangja olyan, mint egy vadállaté. Halkan fölnyögök ahogy nyakamba mélyeszti fogait. Vágyam, és farkasom egyaránt éledezik, egyre többet akarnak. - Menekülj, amíg még tudsz... mert ha ez így megy tovább, arra kényszerítesz hogy megszegjem a szavam...
Menekülni? Nem. Már eleget futottam. A gyávaságom miatt van ez az egész. Hazugság lenni azt mondani, hogy nem félek, mert igenis megrémít. Mégsem hátrálhatok meg. Ha most itt hagyom, ki tudja mit tesz magával... mit tesz velem. Nem akarom azt az életet, ami várna rám. Ki akarok nyitni egy új kaput, egy új lehetőséget, és ennek ez a legjobb módja.
Átölelem nyakát, hozzásimulok forró testéhez. Mintha csak ide tartoznék...
- Timo...
- Szeretkezz velem William - félek, de vágyam egyre inkább elhomályosítja gondolataim. Testem reszketve követeli csókjait, simogatásait.
- De én nem tudok! - dühösen ordítva mélyeszti körmeit az ágyba. Dühe beborít minket, mint egy tűzforró lavina. Meg kell nyugtatnom, nem szabad elvesztenie a fejét. De mit tehetnék?
Lehunyom szemeim, és farkasom ösztöneire hagyatkozom. Ő tudja mit kell tennie, tudja hogyan bánjon a társával. Fölnyújtózva simítom ajkaim puha bőrére. Apró puszit hintek rá, majd belemélyesztem fogaim. Egy pillanatra érzem a vér fémes ízét, utána már csak a forróságot. Nem igazán tudom mi történik. Farkasom elégedetten morog, erőm egy pillanatra föllobban.
Eleresztem királyom, zihálva ejtem vissza fejem a párnára. Azt tettem, amit ő is, akkor a zuhanyzóban. Megjelöltem. Most már tényleg nincs visszaút. Ő a társam. Össze vagyunk kötve. Az övé vagyok, ő pedig... az enyém.
Kipirultan, levegőért küzdve pislogok meglepett tekintetébe. Erre biztosan nem számított, de én sem. Amit akartam, viszont elértem. Dühének nyoma sincs, helyét átvette a döbbenet. Mosolyognék, ha lenne erőm, de nem megy.
Már most fáradt vagyok, pedig még bírnom kell. Kitartás Timothy.
Kicsit összeszedve magam nyújtózom ismét föl, gyengéd csókot kezdeményezve. Még sosem csináltam ilyet. Szinte már olyan, mintha én irányítanék... az viszont lehetetlen. Bár most már semmin nem csodálkoznék. Amióta visszahozott a klánba, túl sok minden történt. A gyűlölt, szenvedéssel teli pokol ami körülvett, ami biztos volt, lassan, de változott. Eleinte azt hittem rosszabb lett. Azt hittem nem fogom kibírni, de hatalmasat tévedtem. Mindenben.
Vonakodva, de megszakítom a csókot, apró puszikat hintve arcára. Kicsit félek belegondolni, de most rajtam a sor. Segítenem kell Williamnek... a társamnak.
- Akkor engedd, hogy megmutassam.
- Mit? - megborzongok halk hangjától, közben ráülök csípőjére. Nagyot nyelve nézek le a sárgán ragyogó szemekbe. Még én sem tudom pontosan, de biztosnak kell tűnnöm. Sokszor képzeltem már el, milyen lehet tényleg élvezni... ha nem bántanak közben... és most talán megtudom. Megmutathatom. Csak bíznom kell az ösztöneimben, de nem szabad, hogy megint elveszítsem a fejem. Nehéz lesz.
- Csak engedd... hagyd hogy...
- ...taníts engem? - gúnyos nevetéssel szakít félbe. Elbizonytalanodva, letörten hajtom le fejem. Csak... csak viccelt. Nem is akarja ezt az egészet. Mindjárt maga alá teper, és...
Lehúz magához egy csókra. Most... most nem értem mi van.
- Hát jó. Mákod van, a kokó totál kiütött, így nem téplek darabokra. Tégy ami jólesik, de jó ha tudod, hogy a tűzzel játszol.
Fölragyog az arcom. Akkor mégis megengedi. Lehet, hogy csak a drogok miatt, lehet hogy nem. A fő, hogy megmutathatom neki. Anélkül is jó lehet, hogy bántana. Talán ez lesz a fordulópont. Bár valószínűleg sosem fogom tudni megváltoztatni, mégis bízom benne. Próbáljuk meg.
Apró csókokat hintek nyakára, jelemnél elakadok egy pillanatra. Tényleg megtettem. Most már mindenki tudni fogja. Valószínűleg még jobban fognak utálni, de most ez érdekel legkevésbé.
Halvány mosollyal szívom meg a puha bőrt, halk morgást kiváltva királyomból. Régen ez a hang, csak rosszat sejtetett. Most viszont...
Lejjebb kalandozok mellkasára, újra és újra végigfuttatva nyelvem azon a tetováláson, amit úgy szeretek. Félelmetes, mégis gyönyörű. Tökéletesen illik Williamhez. Lenyűgöző.
Igyekszem végig gyengéd maradni, de a vágy megnehezíti ezt. Körmeimmel, fogaimmal, egyre gyakrabban karistolom végig bőrét, vörös csíkokat hagyva magam után. Nehéz gondolkodni. Csak azt látom mennyire csodálatosan mutatnak bőrén. Halk morgása csak tovább ösztönöz, de nehezíti is dolgom. Farkasomat egyre nehezebb visszafogni. Egyre erősebb. A vágy, a telihold, és társa közelsége, mind mellette szólnak. De nem szabad. A ma este a figyelemé, és a gyengédségé. Még ha kicsit nyálasan hangzik is. Főleg ha Williamről van szó.

Tovább csúszva simítom végig oldalát, combjait, de a lényeg az orrom előtt van. kicsit bizonytalanul nyalok végig férfiasságán, de nem habozok sokat. Óvatosan veszem számba, még véletlenül sem szeretném megsérteni fogaimmal. Olyan forró. Érzem ahogy lüktet, íze szétterjed számban, szinte drogként hat rám. Többet szeretnék érezni belőle.
,,Fogalmad sincs milyen az, amikor nem tudsz betelni valakivel, bármennyire is próbálkozol. Mindig csak vágysz rá, őt akarod."
Most már sejtem. Sejtem mennyit kellett szenvednie keményfejűségem miatt. Jóvá kell tennem. Nem okozhatok csalódást. Fontos nekem.

Zihálva, kipirult arccal ülök föl kis idő múlva, apró kezeimmel megtámaszkodva mellkasán. Érzem, ahogy szíve száguld. Szemeiben tömény vágy tükröződik, valahogy így nézhet ki az enyém is. Eddig sosem vágytam rá igazán, mindig csak testem árult el. Most viszont mindenem akarja. Minden porcikám forró bőréért kiáltozik, minél közelebb akarom tudni.
Végignyalok kiszáradt ajkaimon, közben merevedését bejáratomhoz illesztem. Összeszorítom fogaimat, nehogy kicsusszanjon egy fájdalmas nyögés. Ez most fájni fog. Elszoktam nagy méretétől, de ki fogom bírni.
Csípőmet lassan mozgatva fogadom magamba. Testem felforrósodik, szinte küzdenem kell a levegőért. Könnyek szöknek szemembe, de már nem tudom hogy a fájdalomtól, vagy a gyönyörtől. Istenem... Megtettem...
Lihegve, remegve hajtom le fejem. A vágy már minden fájdalmat elnyom.
- Nem bírom... - csak a halk hörgést hallom, és hatalmas test már maga alá is teper. Durván esik nekem. Fááhháj... Ne... Kérlek William...
Rémülten nyöszörögve veszem kezeim közé arcát, minden erőmre szükségem van, hogy magam felé fordítsam. Az izzó sárga szempártól csak még jobban megrémülök. Féktelen vadság sugárzik belőlük. Elvesztette a fejét... Nem lehet...
- William... William... figyelj rám... kérlek, ne csináld... William! - tekintetem az övébe fúrom, nem engedem, hogy elfordítsa fejét. Nem. Halkan ismételgetem nevét, nem törődve a fájdalmas lökésekkel. - Kérlek, figyelj rám... kérlek... - gyengéden érintem össze ajkaink. Mozgása lelassul, azt hiszem... azt hiszem összeszedte magát. Boldogan simulok hozzá. Forró bőrünk szinte egybe olvad, lábaimat derekára fonom, ujjaim a puha tincsekbe túrnak. Innen folyik össze minden.
Nem nagyon tudom követni. Gondolataimat elhomályosítja a vágy. Csak az érintések, csókok, és a gyönyör adnak támpontokat a homályos összevisszaságban. Nem tudom hányszor, nem tudom meddig. A lényeg, hogy mellette vagyok.
Azt hittem fájdalmas lesz. Azt hittem egyedül vagyok. De tévedtem. Végre biztonságban érzem magam. Boldog vagyok.

oOoOo

Lehunyt szemmel pihenek az erős karok ölelésében. Már egy ideje fönt vagyok, de nincs kedvem megmozdulni. Félek, egy rossz lépés és összeomlik ez a törékeny világ. Mert ha a valóság, akkor is törékeny. Lehet, hogy csak egyszeri volt. Kinyitom a szemem, és minden megváltozik. Nem akarom. Ha lehet, itt maradnék örökre. Most... most olyan gondtalannak tűnik minden. Csak egy pislogás választ el a rideg valóságtól. A háborútól, a rengeteg gyűlölettől és tanácstalanságtól. Ha így maradok, nem kell gondolkodnom. Biztonságban vagyok, megvédenek. Tudom. Nem akarom, hogy másképp legyen. Így akarok maradni. De az gyávaság lenne. Föladtam a gyáva életmóddal. Ki kell állnom magamért. Bíznom kell benne, hogy nem csak álom volt... hogy tényleg megtörtént. Csak egy kicsit... csak egy kicsit hagy élvezzem még...
Mélyet sóhajtva engedem magam vissza a sötétségbe.

oOoOo

Fázom. A takaró rajtam van, mégis... mégis hiányzik valami. William.
Riadtan ülök föl, körbepislogva a szobában. Ez... William szobája. Akkor nem álmodtam. De hol van Ő? Miért nincs itt?
A függönyök be vannak húzva, sötétbe burkolják a szobát, de az órán látom, hogy már délután van. Sokat aludtam. Kiütköztek rajtam a kialvatlan esték. Ráadásul tegnap...
Belepirulok az emlékekbe. Meg kéne magyaráznom Williamnek. De mit mondjak? Talán... talán bocsánatot kéne kérnem mindenért. El kéne mondanom neki, hogy megértettem. Rájöttem mindenre. Ki kéne derítenem a véleményét. Meg kéne beszélnem vele. Elég a rengeteg fájdalomból. Most talán elbúcsúzhatok tőle... de lehet, hogy csak még többet szerzek. Most már muszáj megtennem. Megkeresem Williamet.

Gyors zuhany és öltözés után már igyekszem is végig a folyosókon. Fenekem nagyon fáj, de már megszoktam. Sokszor volt már ilyen...
Megrázom fejem. Nem, akkor más volt. Most egyáltalán nem bánom ezt a fájdalmat. Ez másmilyen. Nem tudom szavakba önteni. Ezt érezni kell.

Az nagyteremben nem találom, így a tárgyalók felé veszem az irányt, nem törődve a gyűlölködő pillantásokkal. Mostanában ott tölti a legtöbb idejét. Tervezi azt a háborút.
Torkom összeszorul a gondolatra. Miért kell résztvennünk ebben? Nem lehetne, hogy a falka kimaradjon mindenből? Ez túl veszélyes. Sokan fognak meghalni. Williamnek is baja eshet. Megsérülhet, vagy akár... akár...
Letörlöm kicsorduló könnyeim. Bárcsak lenne más választás. De már eldöntötték mi lesz. Nincs visszaút. Én mit fogok csinálni? Nem tudok harcolni, képtelen lennék bántani bárkit. Így pedig csak hátráltatom a kűzdelmet. De akkor mi lesz velem? Majd ezt is megkérdezem... talán.
A vaskos ajtó előtt megtorpanok, bizonytalanul pislogva a kilincsre. Nincs jogom bemenni. Akármi történt is, én még mindig csak egy szubhím vagyok. A rangsor alján. Ez egy fontos taácskozás, olyan dolgokról, amikhez nincs közöm. Jobb lesz ha kint várok.
Fájdalmasan fölszisszenve ülök le a fal tövébe, lehunyva szemeim. Nem tudom hogyan tovább. A társa lettem, de... de ez így nem helyes. Nősténynek kéne lennem. A falkának királya, és királynője van... rám pedig egyik sem illik. Nem jó ez így. Mi van ha vétettünk valami szabály ellen, amiért büntetés jár? Bár, ki büntethetné meg Williamat? Nála nincs nagyon hatalom... azt hiszem. Nekem ő a legerősebb. Mi az én dolgom? Ha nőstény lennék, lehetnének gyerekek... egy kicsi William... de így, semmi hasznom. Nem látom értelmét. Fölösleges vagyok... egy kicsi William...
Halvány mosollyal engedek a fáradtságnak, és bóbiskolok el újra.



Szerkesztve Onichi által @ 2010. 08. 18. 02:12:43


Levi-sama2010. 08. 06. 20:44:24#6612
Karakter: William, a Handor Klán királya



 
A napok lassan vánszorognak, akár a reumás csiga. Ő kerül engem, én kerülöm őt. Ő fél tőlem, én magamtól félek. Nem akarok kárt tenni benne, vagy megszegni az ígéretemet csupán csak azért, mert nem tudok uralkodni a vágyamon. Néha nem tudom megállni, és a háttérből észrevétlenül figyelem őt amikor elhagyja a szobáját. Nem megy messzire, mintha maga sem tudná mit is akar valójában. Én tudom. Menekülni akar előlem, tőlem. Bárhová.
 
A háború közeleg, a boszorkányok nagyon komolyan veszik. Mesterük, Alarik igazán jó stratéga, és nem sajnálja az időt arra, hogy összehangoljuk a klánom és a boszorkányok terveit. Nem bonyolult, de kurva veszélyes, mint általában minden a háborúban.
 
A telihold közeleg, érzem az erejét, önkontrollom egyre nehezebb megőriznem. Testem, lelkem minden részem kétségbeesetten vágyódik Nyuszi után, én pedig jobb híján kokóval lazítok. Így ha kiütöm magam, legalább nem rontok rá. Már attól is kőkeménnyé válok, ahogy csak szimplán elképzelem hogy berúgom szobájának ajtaját, őt kicibálom az ágyból, földre szorítom és... ahh francba. Elszívok egy füvet is és egy hideg zuhany után zsibbadtan zuhanok az ágyamba. Timo biztosan alszik már... késő van.
 
Jó ez az anyag. Hallucinálok is. Felébredek, és a kipirult, félénk Timo puha teste simul hozzám. Bőre meztelen és forró, ajkai édesek és lágyak.
- Ké...kérlek...szeretkezz velem – súgja.
- Timo... – suttogom rekedten, de a hallucinációm megrázza a fejét.
- Kérlek...
Lassan és zsibbadtan mozog a nyelvem ahogy megszólalok.
- Szeretkezni... mi? – dörmögöm rekedten, és felsóhajtok ahogy puha kezecskéje végigsimítja hasamat. – Még soha nem csináltam... mindig csak megbasztam másokat... téged is.
- William...
Behunyt szemekkel mosolyodom el. Ez a hallucináció egyre furcsább. Timo soha nem tenne ilyet, éppen ezért élvezem kurvára.
- Nyuszi... – nyögöm halkan ahogy merevedésemre kulcsolódnak remegő ujjai. – Én most hallucinálok? Az nem lehet hogy te itt vagy és felkínálod magad nekem, ilyet te soha nem tennél... az a kurva kokó.
Felülök, lesöpröm magamról a kezét és tenyerembe temetem kába képemet. Rég szálltam el ennyire, egész elfelejtettem mennyire szar tud lenni.
- Én vagyok az – leheli az édes hang, és ahogy kitisztul valamennyire a fejem, eljut az agyamig végre és felpillantok. Szép arcán, remegő ajkain félénk kis mosoly árnyéka játszik, karcsú ujjai megtorpannak a levegőben ahogy felém nyúl. Elsötétül tekintetem, elkapom a kezét és magamhoz rántom durván. Magam alá teperem, szemeim mélyen az övébe fúrom.
- Mi a faszt keresel itt, Nyuszi? Tudod, hogy számodra a legveszélyesebb hely az egész birodalmamban az én hálószobám! – morgok rá dühösen.
- William...
Hatalmasat dobban a szívem, amikor puha kezei arcomra simulnak, majd olyan hevesen kezd dübörögni, hogy képtelen vagyok levegőt venni. Alattam fekszik, finom illata megőrjít... és milyen puha, meleg a bőre... Timo... Timo itt van, és felkínálja magát nekem...! Nem, ez képtelenség, ez biztos nem történhet meg. Lehetetlen...
Megcsókolom. Vagy inkább nevezném vad rohamnak, amit puha kis szája ellen intézek. Olyan heves és vad vagyok, hogy ágyékommal is lökök egyet, és belepréselem az ágyamba. Vadul mordulva remegek bele a gyönyörűségbe, amikor édes szájába tolom a nyelvem. Timo... Timo... ez őrület...
- Timo... – hörgöm vadul a nyakába harapva. – Menekülj, amíg még tudsz... mert ha ez így megy tovább, arra kényszerítesz hogy megszegjem a szavam...
Puha karjai nyakam köré fonódnak, hozzám simul. Remeg... remeg a teste... Ó édes istenem!
- Timo...
- Szeretkezz velem, William – zihálja, érzem a félelmét a vágyát...
- De én nem tudok! – ordítom dühösen, körmeimmel végigszántom az ágyneműt, cafatokra szabdalva. Megérzem puha ajkait a nyakamon, majd egy erős harapást és ledermedek, szemeim kitágulnak. Mozdulatlanná válok, akár egy kőszobor, a vad nyers harag mintha soha nem is létezett volna, elszáll. Megjelölt. Megjelölt engem, ahogy én is őt! Érzem a bőrömbe ivódó illatát, a kötődését és a harapásban zsibongó mágiát. Felemelem a fejem és lepillantok rá, meglepettségemet abszolút nem rejtem véka alá. Ahogy alattam fekszik, sötét és selymes fényű haja szétterül a párnámon, sápadt arcán pír, ajkai résnyire nyíltak ahogy zihálva veszi a levegőt. Felemelkedik hozzám, puha szájával megcirógatja az enyémet, majd felbátorodva megcsókol. Puha kis nyelve félénken tapogatózva cirógat, csúszik belém, majd finoman megérinti az én nyelvemet. Halkan morogva hunyom be szemeim, élvezve a csók számomra teljesen új formáját. Milyen... finom...
- Akkor engedd, hogy megmutassam – súgja, lehelete cirógatja arcomat, apró puszikkal kényeztet.
- Mit? – morgom halkan, de azért hanyatt fekszem és engedem hogy csípőmre üljön. Meztelen vagyok, ahogy ő is, és a látványától már most el tudnék élvezni.
- Csak engedd... hagyd hogy...
- ...taníts engem? – nevetek fel gúnyosan, és ő lehajtja a fejét, arcára szomorúság ül ki. Ó a büdös picsába! Halkan káromkodva nyúlok fel érte, kezeim közé veszem kicsi arcát és lehúzom magamhoz egy csókra. Hhrr... – Hát jó. Mákod van, a kokó totál kiütött, így nem téplek darabokra. Tégy ami jólesik, de jó ha tudod, hogy a tűzzel játszol.


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).